Én vagyok Anya (I am Mother)

Az I am Mother a Netflix egyik ígéretesen induló, de aztán megalkuvásokba fúló darabja. Egy jó film csontváza, amiről többnyire cafatokban lóg a „hús”, azaz a szoros összefüggésű forgatókönyv és a karaktermélység. Borzongató és okos jelenetek vívnak benne csendes háborút a kiaknázatlan vagy unalomig nyújtott társaikkal, és a végére egy erősen hullámzó, de végülis erőtlen átlag-disztópia kerekedik belőle.

Szóval „Anya”, az itteni Hal-9000 egy lakatlan bázison „él”, miután odakint elvileg sugárveszély van, az emberi civilizációból pedig nem maradt semmi. Aktiválja és felneveli a 60.000 elraktározott embrióminta egyikét, „Lányát”, sok évi, meglepően nagyfokú gondoskodás keretében. Ám amikor a teljes elszigeteltségben élő lány 18 lesz, Anya tiltása ellenére beengedi „Nőt”, egy munkatábor szökevényét. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Anya talán számos dologról titkolózott, sőt hazudott Lánya előtt.

Egyre azt tapasztalom a Netflix-produkciókon, hogy kissé átgondolatlanul, siettetve kerültek forgalomba. Túlságosan televízióra szabottak: kevés bennük az energikusság, nincs meg a kellő bátorságuk sem nagyot álmodni, sem végigvinni egy koncepciót, alaposabban kidolgozva egy-egy ötletet, történetszálat vagy jellemrajzot. Eltorzult jövőjű világokat is muszáj többrétegű tartalommal megtölteni – legyen az egy 

• élettel nyüzsgő, talán cyberpunk-szerű kavalkád, 
• vagy akár egy kietlen, életre hovatovább alkalmatlan halálzóna, mint itt. 

A címszereplő a film nagy ásza. Rose Byrne hangja, a robot külleme és viselkedése egyaránt eredeti és ötletes lett. Teljesen elmossa a határvonalat az óvó útmutatás és az irányítási kényszer között, olyan kifinomultan, hogy észrevétlenül fordul át a hangulatvilág meghittből félelmetesbe. Rendező Grant Sputore és forgatókönyvíró Michael Lloyd Green hatásosan, sőt meghatóan ábrázolják az elején az érzelmi köteléket a gép Anya és az ember Lánya között: a balettórákból látni, hogy a robot Lánya tehetségét is felméri és támogatja kibontakoztatását. Valóban el tudjuk hinni, hogy egy szeretetalapú, biztonságérzetet adni képes kötelék van az M.I. és a hús-vér gyerek között, habár az egész életkörnyezet mesterséges, és nem tudni, milyen céllal vágott bele a robot a szülőszerepbe. 

Anagrammanevet adni a szereplőknek szinte biztos jele a vázlatosságnak. Annak, hogy az egymáshoz való viszonyuk mellett totál mellékes (a készítőknek), hogy önálló személyként kik is a karakterek. „Nő” az indulatos ellentétpárja a mindig kimért, szabálykövető Anyának, akiben teljes joggal nem bízhat meg. Világos, hogy a robot szabta meg a kiscsaj egész addigi világképét, és kiérezni, hogy milyen manipulatív természetű. Az ideális „nyomeltűntető”, ha a programja netán úgy kívánja. És Lányával együtt fedezhetjük föl mi is, mennyire igaza volt a nőnek: az emberi életet Anya csak mint létformát tartja fontosnak, az „egyént” „egységnek” értelmezi. 

Amikor innét, az alapszituból kéne tovább mozdulni, felejti el a film, hogy miről is akar szólni. Mintha Sputore-ékat nem is érdekelnék az időarányok: sok a fölösen szétnyújtott jelenet, az időhúzó ködösítés (Anya és Nő részéről is), a spontán döntéshozatal – pl. Lánya rögtön megbízik Nőben, pusztán azért, mert ő is ember. Ugyanígy azt sem veszem be, hogy egészen 18 éves kora előtt, mindig minden kérdést/ gyanút elaltatott benne Anya a kinti világról. Ezt már nem lehet a szülő-gyerek bizalommal és az izolált neveltetéssel kimenteni. Úgy talán már lenne némi értelme, ha a lány védőoltást kapott betegségek ellen, és azokban viselkedést kezelő anyagok is lettek volna. De ez most csak az én spontán ötletem, a filmben nyoma sincs ilyesminek…!

A nagy csavar Anya szerepéről a világvégében is több sebből vérzik, kezdve az alapozással. A kinti világ egy fantáziátlan, sivár semmi, és Nő nagysokára elmotyogott szövegéből is csak annyi a lényeg, hogy robotok hada döntötte meg az emberuralta világot a Földön. Költségvetéshiány volt, hogy ebből ennyire nem látni árulkodó nyomokat, amerre a szökéskor jár a két nő? 

Nem untató már picit mostanra, hogy egy mesterséges intelligencia mindig csakúgy lealsóbbrendűz és kiirt minket, a gyarló homo sapiens-t? Mikor Lánya visszaszökik Anyához, hogy leszámoljon vele, az bevallja neki, hogy a robothad, sőt a létesítmény is igazából ő maga. Hogy ő egy program, ami átfog mindent körülöttük, nemcsak a robottestet, amely gondoskodott Lányáról egész életében. A nagy titoknak ezzel a részével még nem is lenne gondom. 

De a tettének az indoklása annyira ügyetlen, hogy hallatán csak a fejemet fogtam! Anya "nem hagyhatta", hogy elpusztítsuk magunkat, ezért megágyazott egy nagy, világméretű „Reset”-nek: ledarálta – valahogy – az akkor létező emberiséget, bezárkózott, kinevelt egy intelligens női egyedet, hogy az majd útjára indítson egy új emberiséget. Esküszöm: úgy éreztem, mintha valami újabb Highlander-folytatásba vagy -spin-off-ba csöppentem volna…!

Pedig a végkifejlet, ahová megérkezünk, egész tanulságos kép. Dacára minden borzalomnak, ami kiderült róla, Anya bizarr terve végülis sikerrel járt, és nem mert mindent előre kiszámított, mint valami matekképletet. Minden igazi szülőnek el kell jutni oda, hogy elengedje a már felnőtt gyerekét, akit a neveléssel elvileg felkészített a világ veszélyeire. Tetszik, hogy míg Lánya voltaképpen eszköz volt a tervében, valóban az utódjául szánta őt – még a szabad döntés, sőt: a szülő megölésének lehetőségét is megadva neki! Mint valami mechanikus Frankenstein, létrehozta élő mesterművét, amely fellázadt ugyan ellene, de az utolsó kockák alapján mégiscsak a neki elrendelt útra fog lépni. „Anya” „Lánya” „Nővé” érett, és az új, jobb emberiség „anyjaként” újrakezdhet mindent.

Annyira kevés erőfeszítésükbe került volna az alkotóknak, hogy több tartalommal töltsék meg ezt az okosan induló darabot, és annál bosszantóbb, hogy nem vették rá a fáradtságot. A kellő légkör megteremtése sikerült, a fő kapcsolati szál Anya és Lánya közt tényleg működik. De túl beállításszagú, hogy szerves egészet alkosson, háttérsztorija az emberiség végéről és a sugárzásról szintén nagyon zavaros; a hangulattal próbálja kitakarni a kinti világ fantáziátlanságát. Egyszerűen kifogyott félúton a készítők képzelőereje.

Egy erős közepest kap tőlem az I am Mother. Ha TV-ben adják, sok reklámmal tűzdelve, többet fog nyújtani, mintha egyhuzamban - pl. egy moziban - akarná valaki végignézni. 

Pókember: Idegenben

Címén és dramaturgiáján is érezni, hogy a Pókember: Idegenben nem annyira tovább szövi, sokkal inkább csak újrakreálja a Pókember: Hazatérést. Nem igazi folytatás, hanem egy sokadik fejezet az MCU-idővonalban. Pedzegeti ugyan, hogy elődje mely elemei segíthettek a már 3. hús-vér Spidermant belopni a nézők szívébe, és akad pár érdekes új ötlete - főleg Parker új nemezise kapcsán. De tovább-gondolásnak nem elég merész, átgondolt vagy bensőséges; inkább csak mintha egy új, gyorsan elővehető receptet akarna letesztelni, túl későn-túl keveset foglalkozva a lényeggel: egy 15-16 éves gimnazista személyes történetével.

A történet dióhéjban:

Tony Stark halála után a világ próbál visszaállni a normális életre: Peter például egy európai osztálykirándulás során készül bevallani MJ-nek, hogy tetszik neki. Nick Fury azonban fölkeresi Parkert, és átadja neki a Tony által ráhagyott eszközkészletet - csatolva hozzá a küldetéssel, hogy egy elementál nevű szörnycsapatot megállítson. Egyetlen társa a szupererejű Quentin Beck, akit az elkápráztatott média Mysteriónak nevez el. Ám miután Peter rábízott Beck-re egy fontos szerkentyűt, kiderül, hogy a férfi szélhámos: az egész szörnyhad illúzió, és a férfi csapatával akármiről tökéletes interaktív képmást képes létrehozni.

Nem tartom szerencsésnek az olyan folytatást, melynek pusztán annyi a lényege, hogy a főhős kiruccan új megbízás idején a messzi külföldre (pl. a nem-szuperhősfilmek közül a Piedone Hongkongban vagy A csendőr New York-ban). Szerintem az effajta "2. rész" eleve nem érhet föl az eredetijéhez, hisz eleve a sztár bevált imidzsével és ismertetőjegyeivel házal, csak most egy számára - elején és végén IS - idegen világrész/ kultúra csomagolásában. A körítéssel adja el magát, nem azzal, ami a külcsín alatt gazdagíthatná a szereplőit. 

A Spiderman: Far From Home pedig ezt a kártyát sem játssza ki olyan ügyesen, mint ahogy tudná. A cselekmény alig ad esélyt Peter-nek, hogy valóban keressen és találjon több identitást is magának, mint a pókruci meg az iskolatáska. Végig pont, hogy távoltartani igyekszik a főhőst attól, hogy átéljen bármit is az új környezetből. Hogy új, maradandó élményekkel gazdagíthassa életét és egyéniségét. Pár jelenetben ez mintha összejönne… aztán a film tovarobog a MCU-sémavágányon. 

És mielőtt még fáklyásmenet indulna felém: igen, tudom, hogy ez a film alapvetése! Peter Parker a diáklét és a szuperhős-kötelességek közt őrlődik... már megint. Elismerem, nagyon is meg lehet érteni, hogy a Végjáték elején még halott (!) tinédzser a dupla világvége után egy kis magánszférára vágyik. Tényleg átjön az, ahogy Peter próbál kitérni az itt rátestált pluszfelelősség elől, 

és ezt a szemfüles Mysterio ügyesen kipuhatolja rajta. De ez így még nem garantál egy izmos történetet: ha a humor, az akció és az effektözön rátelepszenek a természetes emberi drámára, az egész egy kicentizett parasztvakítás marad, néhány szebb jelenettel. 

Peter-nek nincs valódi karakterfejlődése itt. Motivációja puszta jojózás az áhított tinis időtöltések és a Stark emlékének való görcsös megfelelés között. A Homecoming az érettség, a saját magára támaszkodás leckéje volt, ellenben a Far From Home egy átlagos ki-ver-át-kit?-játék, amibe végül mindenki belefárad. Petert ebben a felvonásban lekezelik, érzelmileg zsarolják, burkoltan fenyegetik, átverik, kis híján megölik, barátjával és szíve hölgyével együtt, tömegszerencsétlenséggel a láthatáron. Minden egyes dolgot e sorból vagy poénnal oldanak - ami aztán vagy odaillő vagy nem -, vagy egyszerűen tovasiklanak fölötte - és a hatás fölött, amit józan ész szerint tennének a srácra. 

Hogy is mondta Tony? „Ha semmi nem vagy e ruha nélkül, nem szabad, hogy viseld.” Spiderman itteni kalandjában mintha csak a ruha, tágabban értve a külsőségek számítanának: minden egyes csicsás eszköz és látványeffekt nagyobb figyelmet kap, mint bármi belső vagy személyes dolog. Persze, izgalmas, hogy Peter itt már a szemének és fülének sem hihet, Mysterio pedig porig alázza őt, mikor először összecsapnak. De nekem túl könnyű és kapóra jövő az, ahogy a jó öreg Happy a jó öreg Vaspasi-fegyvertárral fölbukkan, és Peter megint nyeregbe kerül, sőt, mikor épp szükséges, még a híres pókösztöne is mintha föléledne. Túl mesterkélt és őszintétlen, ahogy ezt az egész szembenállást végül lezavarják a készítők; nincs okunk kételkedni a végkimenetelben.

Peter haverjának románcára egy sort se pazarlok. "MJ" karaktere közönyös bunkóból végre följebb fejlődött picit, és hihetővé teszi az okosságát, hogy magától jön rá Peter titkára, de nem dől be az első cáfolási dumának. 
Őszintén szólva: ezt a karaktert és ezt a köteléket még izmosítani kéne kicsit, mert látok benne fantáziát. Tudom, hogy Peter-rel még kiskorúak, és csak épphogy formálódgat valami köztük. Csak szeretném, ha kicsit árnyalnák még MJ és Peter személyiségét, hogy átélhessem a vonzalmukat – márha a MCU ezt a szálat többnek szánja epizódkelléknél. 

Ja, még el nem felejtem: Nick Fury eléghet a ki****ott Pokolban! A néhai SHIELD vezetője itt irritáló, akarnok paródiája lett régi önmagának, aki jelentéktelen és önző okból telepszik rá egy fiúra, csak azért, hogy ő legyen a saját kis házi-Bosszúállója. Nincs érdemi interakciója egyetlen másik karakterrel sem, és a végén, mikor épp elhazudná, hogy Mysterio bizony őt is keményen átverte, végleg nevetség tárgyává válik a figura. Ügyetlen próbálkozás ez, hogy Tony Homecoming-beli humorát és tanárszerepét helyettesítsék a készítők.

Jake Gyllenhaal ellenben kellemes meglepetés. Ripacsszag nélkül sziporkázik a gazember illuzionista bőrében: kedvelhető stílusa, kicsit bő önleleplező monológja, + a leleményesség, amivel képes másokat becsapni, és eszközeit kamatoztatni, az valami fergeteges. Ez az ürge lábon járó fricskaözön a média szemfényvesztő praktikái, és a máig bedőlő, hiszékeny tömegek fölött. 

És piros pont, hogy nem akar semmilyen világléptékű "gonosz tervet" megvalósítani, mindössze hasznot húzni a európai és amerikai közvélemény megvezethetőségéből, és hőssé avanzsáltatni magát, mégha tényleg akadnak is járulékos áldozatai a mesterkedésének. 

Tudom, furának fog tűnni a hasonlat, de engem Mysterio kicsit a Powerpuff Girls Majorman-jére emlékeztet. Megrendezett ál-katasztrófákból menti ki "hősiesen" a polgári lakosokat, akik szinte egyből isteníteni kezdik, holott csak egy glóriaéhes pozőr, és semmilyen trükk-től vagy csalástól nem riad vissza, hogy folyton magát ünnepeltesse. 

Összegezve: elég sok külön részlet tetszett a Spiderman: Far From Home-ban, kezdve a nem túl mély, de annál energikusabb fpgonosszal. Peter még mindig az a kedvelhető átlagsrác, aki volt, és Mysterio alakja sokkoló tükröt tart elé a saját naivitását, illetve kamuzási szokásait illetően. Ellenben túl sok a látványeffekt, az akciózás gyakran nehezen követhető, és a sok illúzióhasználat már magát a filmet teszi parasztvakítóvá. Nemcsak a filmben Fury nyomja el Peter természetes vágyát a kötetlenebb életre: a stúdió örök kreatív gyávasága is elnyomja a szereplők érzelmi sokszínűségét. Mintha a Marvel szerint Raimi és Webb már eleget vacakoltak volna ezzel a saját verzióikban.

A 2. önálló MCU-s pókmozira csak a 3/5-öt tartom jogos pontszámnak. A Hazatéréshez képest inkább bátortalan hosszabbítás, mintsem a saját lábán megálló filmutód. 

"Azt akartam, hogy olyan legyek, mint maga."

"Én pedig azt, hogy jobb legyél." 

Emberek Feketében 4. - Nemzetközi (Sötét zsaruk a Föld körül)

Miután más kritikák már épp elégszer sütötték el a „Men in Black: Ragnarok”- viccet, inkább rögtön ezzel indítok: Tessa Thompson és Chris Hemsworth buddy-cop-párosa van olyan jópofa és energikus, mint az MCU-ban. Nem fogom őket a már leharcolt Jones-Smith pároshoz hasonlítgatni – márcsak azért sem, mert a spin-off egész szereposztása szerintem felér az eddigi trilógiáéval. És végképp nem fogok az akcióeffektek minőségével előhuzakodni, amik mögé örökké próbálják a stúdiók dugdosni termékeik igénytelen és kötelező sablonosságát. 

Molly Wright gyerekként egyszer elkerülte, hogy szüleiével együtt az ő emlékeit is törölje a hivatal egy idegennel való találkozásról. Életcélja lett felkutatni őket, hogy ő is tag lehessen. Mikor ez össze is jön neki, O ügynök némi tétovázás után beajánlja a lányt a londoni kirendeltségnél, a

hol M ügynökként gyakornoki megbízást kap. Segítenie kell a szervezet sztárügynökét, H-t hogy rátaláljon a Földet fenyegető Kaptárra, hogy megállítsa azt. Ám kiderítik, hogy az ellenségnek téglája van a biztonságra különösen kényes ügynökségen. 

Vacaknak éppenséggel nem nevezném a 4. Men in Black-mozit. Sem akció-, sem vígjáték kategóriában nem egy jó munka, és végképp nem eredeti vagy a figyelmet végig lekötő darab. Szórakoztatófaktora azonban a film egyes kisebb-nagyobb szeleteinél határozottan jelen van. Senki sem fajsúlyos, árnyalt - vagy ha már itt tartunk, különösebben érdekes - benne, de a színészek annyi kraftot legalább belevittek gyakran egybetűs karaktereikbe, hogy elműködgessen a sztori. 

Liam Neeson megkapó lazán kemény főnök Nagy T-ként, ahogy Kumail Nanjiani éppen hogy aprócska Gyalogját is rokonszenves figurának találtam. A nagy csavar pedig, hogy Nagy-T-t annak idején a Kaptár már titokban átformálta, a maga szolid módján tűrhető csavar. Kár, hogy nem merték ezt még hátborzongatóbbá tenni pl. úgy, hogy a Kaptár hibridizált áldozatai maguk is képesek újabb embereket átalakítani, s így a téglák osztódással szaporodnak a szupertitkos falak mögött. Mindegy... 

Sablonanyag ez, bár a még tűrhetőbb fajtából: a sztori virít a lyukaktól, a bolygó túlfeléről nézve sem gondolatébresztő, és gyakran elbizonytalanodik, hogy most mit is akar kihozni magából. A történet hol leül, hol pattogni próbál, és hát a vágó meg az operatőr sem nagyon erőltette meg magát. Van lendület és - néha erőlködő - humor a filmben, de semmi okosat vagy kiszámíthatatlant nem érdemes várni tőle. Néhol erőlködik olykor szövevényesnek tűnni, de csak a látszat kedvéért. 

Az ad némi agytáplálékot benne, hogy még egy olyan privilegizált, felvágós, protokollbuzi szervezet is, mint az MiB, nemcsak hogy bekaphat egy szabotőrt, de a világ vesztét is közvetve fedezheti. És üdítő látni, hogy az emléktörlést szinte zsebhokizásból űző, öntelt ügynök szembesül vele, hogy hoppá: engem is agymostak, és a fenenagy profizmus mögött nem voltam több, mint kapóra jött balek, nagyképű szájhős. Egyik gondolatmenetbe se ássa bele magát a forgatókönyv, de legalább a beleszövésével elkerülték, hogy unalomba fúljon az egész.

5-ös skálán 3-ast adok a Men in Black International-re. Egyszernézős, átlagos sci-fi-akciókomédia, mely maga gondoskodik róla, hogy egykettőre elvesszenek róla az emlékeink.

X-men: Sötét Főnix

Ez komoly??!

Az alakváltó hidrogénszöszi neve... 
Vuk 
??????

Akárcsak az élőszereplős Aladdin-remake, a Sötét Főnix is önmagának egy korábbi verzióját sminkeli, új sztárgárdával, de jobbára csak a szöszmötölés szintjén. Leginkább azt púderolják benne, hogy az X-men: Az ellenállás végében a Főnix maga az igazi Jean Grey, pontosabban a benne elnyomott elementáris pusztítóerő, mely a felszínre törve eluralta a tudatosságát (mint eredetileg a képregényben), nem pedig egy kozmikus eredetű entitás, amely Jean éntudatával népirtásba kezdett (mint később a képregényben). Garantálható, hogy már a film felénél sem fogja érdekelni a nézőt, melyik verzióval dolgozik ez a movie.

Bámulatos, hogy a Fox még mindig küszködik újabb X-men-filmeket kicsikarni, hogy a jogok ne jussanak vissza a Marvelhoz, habár azóta már mindkét stúdió Disney-védnökség alatt áll. Mert ez az egyetlen oka, hogy ez a film létezik; mintha egy épp bezárt autógyárból még kivontatnák az utolsó, hiányos alvázzal készült tragacsot, ami volán, történetmotor vagy kreatív üzemanyag nélkül robog előre. És Simon Kinberg, aki a széria írója és producere már a 3. rész óta, még a biztonsági pályára sem tud ráállni, mert sem az eseménysor, sem a karakterdráma nem működik, így az egész tákolmány végül az árokban köt ki.

Szíjat hasítanék a rendező legújabb forgatókönyvéből: végig ordít a színészekről, hogy rutinnal próbálják kompenzálni a trehány írást és az amatőr rendezői utasításokat! A karakterek málló viaszbábuk eddigi önmagukhoz képest, mint általában, ha egy folytatás csak gyors pénzmarkolás gyanánt lett kierőszakolva. 

A nagy visszatérők, mint Michael Fassbender, Jennifer Lawrence és James McAvoy olyan fájóan fásultan játszanak, hogy könyörületes lett volna mindhármuk figuráját kinyírni a filmben. Egyszerűen nem akarnak itt lenni, vagy a csekk vagy a szerződés kötelezi őket túlórára az X-porondon.

Sophie Turner-nek szerintem még érnie kell személyes kisugárzás terén; nem elég mágnesező a jelenléte ahhoz, hogy az ő Jean Grey-ét tegyék meg az események figyelemközpontjává, sőt kiváltóokává. Értelem alig tetten érhető abban, ahogy a komikus fénylény az űrmentőakció után belé hatol és elmásítja a pszichéjét. Megelevenedett kataklizma helyett egy álmosan toporzékoló, koraérett kislányt látunk, aki azt se tudja, mit akar, csak ez a zsenge szabadságvágy pumpálja belülről. 

A mélypont azonban szegény Jessica Chastain: hidrogénszőke hajával és irritáló fapofájával bicskanyitogató jelenség. A párbeszédek eleve borzasztók, de a szöveg az alakváltók népéről és a Jean-t megszálló űrerő háttere olyan jelentéktelen kotyavalékgőz, hogy még a film klimaxharca előtt teljesen elfelejtjük. Hiába piszkálják Jean felelősségét a halálesetekben, amiket akaratlanul okozott, vagy akár Xavier-ét, aki egy mentális blokkal titokban elnyomta a lány erejét. Az egésznek annyi lenyomata marad a nézőben, hogy a zavarodott vöröshajú lánylényt megkörnyékezi az alantas fehérhajú, beszív egy adagot a szupererejéből, majd amaz végre a fejéhez kapva leiskolázza, és eltűnik.

Azóta sok online-kritikus a széria mélypontjának kiáltotta ki az X-men: Dark Phoenix-et. Nálam e címet továbbra is az Apokalipszis birtokolja ugyan, de így is közeli 2. vagy 3. helyezett nálam ez a darab. Semmi erő vagy elhivatottság nem érződik belőle, nonszensz és céltalan a narratívája, a színészek meg csak vergődnek a trehány írás-rendezés csapdájában. Elkellne már az X-men szériának egy olyan rajongói bojkott, mint amit Az Utolsó Jedik után kapott a Star Wars-franchise.


2/5-öt adok rá.