Attila

Hollywood kétségkívül egy sokkal mozgalmasabb és több szállal operáló filmet hozott össze a kora-középkori Kárpát-medencéről, mint mi a Honfoglalással. Az eredményt nem lehet pusztán a költségvetésre fogni. A Kis Vuk c. animációs film 1.4 milliárd dollárból készült. Valahol szégyenletes ebbe belegondolni, hisz az éra nem-magyar vezérei közül Isten ostorát tiszteljük leginkább, mint rokont.

Az Attila egy stabil, kiterjedt és szórakoztató történelmi kalandfilm. Gerard Butler kellő hatásfokkal tud méltóságot vagy indulatot kivetíteni. Sok ellenvélemény, amit olvastam erről a movie-ról, azzal érvel, hogy az események nem történelemhűek, hogy ez meg az nem is így volt. Ezt én se tartanám elfogadhatónak, ha csak műfaji sajátosság lenne. De konkrét szerepe van: ez teszi lehetővé, hogy  film ne legyen kiszámítható, és a forgatókönyv ne emeljen be irreleváns szálakat, és ne hagyja nyitva a már meglévőket. Aki hajszálpontos történelmi átültetést akar látni, annak A passiót tudnám javasolni.

Attila gyerekkorát a hun mondák és a véres harcok kísérik végig, vagyis az a két dolog, amik később élete mozgatórugói lesznek. A "Nagy Király" legendáját Mondzuk sátrában hallja először, és mikor a pusztában barangol, eggyé válik vele. Senki előtt nem hajol meg, tehetséges vezérnek bizonyul, ambíciója sem merül ki katonai sikerekben vagy területfoglalásban. Egyesíteni akarja az ismert világot, akárcsak egy későbbi korban Dzsingisz. Hogy Attila-e a "Nagykirály"? A döntést a nézőre bízzák, de minden jel arra mutat, hogy igen.

Galen-t is érdekes figurának találtam. Az erdei boszorkány bizonygatja, hogy látásaiban Attila talál rá a Hadisten kardjára. Viszont Galen szavaira árnyékot vet, hogy férfiként tekint Attilára, gyerekkorától ismeri, és az általa megálmodott helyen talál rá Attila a szent pengére. Ez a catalaunum-i csatakor darabokra törik. És dicstelen módon Attilát, aki minden veszedelmet túlélt, végül saját ágyában mérgezi meg saját hitvese.  

Nagyon ügyesen nyitva hagyják a kérdést: talán Galen csak nagyon akarta és alkalmasnak hitte Attilát betölteni a mondabeli szerepet. Vagy a "a világ urának lenni" egy pillanatnyi állapot, amikor az ismert világ részben a Hun Birodalom, részben pedig függ vagy retteg tőle. A jóslatok ritkán szoktak politikai tartalommal telítődni.

A film dualista világképe több vonatkozásban tettenérhető: rómaiak és babárok, civilizáció a nyers káosz ellen, Római Birodalom és Hun Birodalom, nyugat és kelet, Flavius Aetius és Attila. Aetius bizonyos szemszögből Attila római kiadása: ugyanúgy hiszi, hogy a sors történelmi szerepre szánta, ami túlmutat rangon vagy politikán. Romlottabb és manipulálóbb, mint Attila, erre egész múltja bizonyíték: Placidia börtönhalálra ítélte egy korábbi árulásért, lányáról pedig senki se tudhatja, hogy vízigót királyi sarj.


Mihelyt kiszabadul, ismét ármányt sző: eljátssza, hogy megmenti Valentinianuszt egy anyja küldte bérgyilkostól. Világos a terve: idővel a gyengeelméjű ceaser mögött ő állhat tanácsadóként, Placidiát pedig kivégezteti saját fiával. A római főszereplők közül egyedül a gyanútlan Lídiára lehet ráfogni, hogy egyértelműen pozitív figura. De Valentinianus egy kicsinyes élvhajhász, anyja pedig mogorva akarnok, aki egyszer majdnem megmérgezteti Aetiust. Valorus és Honoria nem annyira a romlottságot mutatják, hanem a helytelen cselekvést egy szituációban: Honoria bájaival akar hatalmat szerezni, Valorus pedig teljesít egy orvgyilkossági parancsot saját szövetségesük, Theodoric ellen.

Aprólékos és átgondolt, ahogyan a hun életmódot részletezik: az íjkészítés, a vágta közbeni nyíllövés, a fegyverforgatás, a protokollok, ünnepek, a családi viszonyrendszer Rua szavain keresztül. Római és hun oldalon is megismerjük a két világ ideológiáját, világszemléletét. Róma a kultúra évezredes fáklyája, Hunnia pedig az új éra új ereje, amely felülmúlhatja bármely korábbi államalakulat sikerét. Mindezt a filozófiát, saját népük attribútumait Attila és Aetius jelleme tökéletesen kifejezi, a végső csata előtt pedig seregeiket is ezen érvekkel készítik fel a történelmi pillanatra.

A karakterkezelés a filmben tényleg elsőrangú: akinek neve van, az egyéniséget kap a főszereplőktől Orestes-en át a néma Lygusig. Tim Curry Theodosiusként nekem kilóg a sorból. Az arcáról mindig ugyanaz a sátáni sunyiság rí le a szerepeiben, ami hozzáteszem, borzasztó irritáló tud lenni. Lídia szerepe mindössze annyi, hogy ő adja Aetius életének egyetlen őszinte pontját. Így még éppen elég szerethetőnek mutatják a számító hadvezért, hogy érdekeljen a sorsa. N'Kara és Ildeko mindketten erős nők, bár nem egyforma jellemek. A 2. filmben aprólékosan van kidolgozva, ahogy Attila Ildikóra tekint: külön meg akarja győzni a szerelméről, és hogy nemcsak a halott N'Kara hasonmását látja benne. Ildeko komolyan elállna szándékától, hogy megmérgezze urát, de gyűlöletét újfent felszítja, mikor Attila a nászon N'Karának hívja. Beismerte ezzel, hogy nyájas közeledése és vezetői tudása mellett is csak gyilkos és pusztító.

Aetius-ra pedig saját ármánya hull vissza, mikor az általa okított - és átvert - caesar kardot mélyeszt a hadvezérbe. Hasonlóképp, ahogy az eredeti Caesar-ral történt. A tragikus irónia kifejezi, hogy Aetius inkább hordozta a régi római nagyságot, mint bárki az ottlévők közül.

Két filmre van kinyújtva a cselekmény, de van annyira összefogva és kitöltve az egész, hogy indokolt legyen a 3 órás műsoridő. Az első rész a királlyá válásról szól, a második a királyi pályájáról, az egyre nagyobb tétekről. Az egyes jelenetek általában új fordulatot is hoznak az eseményekben. Kisebbrészt információ hangzik el bennük, vagy vizuális jellemzésére fordítódnak. A római diadalmenet monumentális.


Ami a csatákat illeti... komoly ráfordítás történt a harci felszereléseknél, de két fontos problémám mégis van velük. Többszöri újranézés után úgy éreztem, kevés a résztvevő katonaság. Százak harcolnak minden ütközetben, de azt kívánom, bárcsak számítógépesen tudtak volna még további tömegeket hozzájuk adni. Éppcsak elegen vannak ahhoz, hogy a stratégiai döntések, hadmozdulatok kivehetők legyenek a harcokban. A másik pedig - bár ez erősen szubjektív - nem érződik kellő brutalitás a közelharcokban. Nem a vér mennyiségét hiányolom. A drámaiság valahol a könyörtelenség rovására megy időnként.

Mindent összevetve jó filmnek tartom. Soha rosszabbat rólunk Hollywood-tól.