2011. november 27., vasárnap

A kicsi kocsi újra a régi



1969-ben a The Love Bug egy sikeres Disney-franchise alapkő-letételeként vonult be a köztudatba. Mint sok más régi sikerfilmnél, ezt a darabot is próbálták újraszabni remake-ként, bár a '97-es verzió ugyanennyire folytatásnak is számít. Bár a franchise elhunyt főszereplőit nem próbálták új színészekkel eljátszatni, 28 év távlatából is sikerült korrektül hozzáidomítani az új filmet a régihez (kicsit hasonlóképp, mint a Star Wars III.-at a IV.hez).
Az első, ami feltűnik az alkotáson, hogy nyíltan átmásolja az eredeti film cselekményvezetését:
  1. adott egy lecsúszott fiatal versenyző, aki futó kedvességet mutat Herbie felé, így az meglovasodik neki;
  2. van egy hóbortos szerelő barátja, aki filozófiai mélységekben ismeri a gépek lelkiségét;
  3. Herbie révén találkozik egy határozott nővel, akinek alapos ismeretei vannak az autókról;
  4. első versenyén Herbie győzelemre segíti az ifjú pilótát;
  5. Herbie előbb felvág egy másik kocsi 2 sofőrjének, majd randifuvarra kényszeríti a fickót egy hölgyismerősével;
  6. a pilóta sikerei hatására kicsit arrogáns lesz, és ezzel nőismerőse is többször szembesíti;
  7. mikor szerelőhaverja nagy nehezen ráébreszti, hogy Herbie élőlény, elindul megkeresni, és kis híján végleg elveszíti;
  8. mindeközben egy gonoszkodó pökhendi alak rájön Herbie titkára, majd sikerül is tönkretennie;
  9. mikor a pilóta és Herbie nagy nehezen talpra áll, a főgonosz fogadást ajánl, hogy egy mindent eldöntő versenyen eldőljön, ki legyen a kocsi gazdája;
  10. a versenyen nincsenek szabályok, mindkét fél saját járgánnyal indul;
  11. az aljas pilóta különböző csapdákat állít a végső versenyen a fehér ruhás trió elé, és a végén Herbie két darabban kénytelen berobogni a győzelembe.
A The love Bug remake-t nehéz megítélnem, több okból kifolyólag. A '68-as The Love Bug egyik a kedvenc Disney-történeteimnek. Folytatásainak közel sem volt ugyanakkora volumene, és a történet színvonala is folyamatosan kisebbedett. Ez a movie is valahogy miniatűr:
  • kevesebb embert és hivatalos helyszínt érint - függetlenül a sajtó hírverésétől;
  • 2 versenyt látunk, holott régen Douglas versenyek garmadáján vett részt az első Herbie-moziban;
  • a meghittség, a szeretet érzete, sőt az új karakterek jellemrajza eléggé foghíjas;

Herbie hátterével kapcsolatban eddig a legnagyobb hézag a kialakulása volt. Ezt pótolják most készítők Gustav Stümpfel alakján keresztül, aki hadifogságban hozta létre az élő népautót. Élő, mert a kísérleti elegybe beleesett egy keretes fotó Stümpfel feleségéről, és ez valamiként "lelket adott a fémnek". Ha nem családi vígjátékról lenne szó, akkor nyilván zagyvaságnak tűnhet ez a mese. De ez az egyetlen csodás eleme a történetnek. 

Horace, a "Hate Bug" telitalálat. Ő Herbie gonosz megfelelője, akárcsak K.I.T.T.-nek K.A.R.R. a Knight Rider-ből. Brutális, buldogszerű géplény, aki teljesen a célszerűség alapján terveztek. Jim Douglas szerint Herbie "olyan lesz, mint a gazdája. Aztán segít elérni neki, amit akar." Simon a kivétel: ő annyira romlott, hogy az elején Herbie nem segít neki, de a kocsi különlegessége irritálja, hogy egy másik, hozzá méltóbb Herbie-t hozzon létre. És tetszik, hogy Horace látszólag érzékeli Herbie életerejét. Az őt alkotó tömény gyűlölet nem tűrheti Herbie létezését, és mikor a végén lezuhan a szakadékba, azonnal biofizikai komponenseire lobban szét.
Simon és Rupert lényegében Thorndike és Hebershow ficsúrosabb kiadásai. Mindketten szándékoltan sablonosra faragott figurák a történetben: Rupert csak tébláboló asszisztens, Simon skót akcentusa pedig merő dísz a sablonon. De meg kell mondanom: John Hannah még így is nagyobb benyomást tett rám gazdag gazként, mint A múmia-filmek kincsvadászaként.


Dean Jones belépője számomra a film fénypontját fémjelzi. A színészgárdából ő az, aki a legkifinomultabban érzékelteti, mikor mi jár a fejében. Jim Douglas volt Herbie gazdája sok éven át, aztán kiszállt a versenyzésből. Ezt nem részletezik, ahogy Jim jelenlegi életét sem. Ez pedig nagyon zavart, hiszen a franchise legfontosabb emberkaraktere.
Douglas többnyire csak szóban segít az új pilótának, Hank Coopernek. Herbie részei hiánytalanul szerepeltek a koporsóban, így "teljesen a régiből" építhetik újra. De ezt az ötletet is csak félgőzzel használták az írók. Láthattuk volna, ahogy módszeresen összegyűjtik nagynehezen a darabokat, hogy nemcsak szinte Hank építi egyedül újjá Herbie-t.


Ami az új arcokat illeti, a dialógusaik egész kreatívak. Ők maguk viszont nem. Bruce Campell az egyetlen, aki érzelmileg és tetteivel tényleg segíti Herbie-t. De Chuck, Roddy és Alex lényegében csak... beszélnek róla. Roddy, a "szerelőművész" talán a legidegesítőbb alak az egész műben. Csapzott, kifejezetten bűnöző fizimiskával megvert toprongy, aki se Herbie nevében, se érdekében nem használható. Ez a lurkó sehol nincs a néhai Tennessee karakteréhez képest: minden filozofálásakor úgy véltem, hogy a Steinmetz-et alakító színész forog a sírjában!
Ami Alex-et, Hank barátnőjét illeti... kezet fognék azzal, aki talál 1 kedves megnyilvánulást ettől a nőtől. Rendben van, hogy egy autós magazinnál dolgozik, és próbálja terelni Hank-et. De ha Jim feleségét, Carolt veszem alapul, nehéz elhinnem, hogy ezt a nőt bármi is képes meghatni. Az ő tisztje, hogy Hank és Simon végig szemezzenek vele.


 
A végső párbaj kimenetelét az is könnyen kitalálhatja, aki csak menetközben kapcsolta be a TV-t. Nem a végkimenetele kétséges, hanem hogy tud-e újat mutatni. Horace CG-grimasza és a "3 Modifikáció" tényleg ötletes kellékek - bár az ég tudja, hogy lehet vaktába kilőtt, ide-oda pattogó gránátokkal megroncsolni egy kocsit.
A költségvetés hiánya sajnos itt látszik meg a legjobban - és nemcsak a gránátok túl pici robbanásain. Voltaképpen 5 ember magánviaskodása zajlik egy  20 mérföldes útszakaszon, ami eleve kissé szűk két élő kocsilény versenyéhez. Simonék szinte sétasebességre mennek le, hogy menetközben pezsgőt igyanak - akárcsak Thorndike-ék -, eközben Hankék megkérdezik Herbie-t, akarja-e folytatni a versenyt, ami az ő bőrére megy! Olyan, mintha az írók nem értették volna, mi tette a Thorndike-Douglas harcot olyan epikussá. Nem az volt a lényeg, hogy nincsenek szabályok, hanem hogy mindannyiuk további sorsa ott dőlt el, mégis vicces és szórakoztató tudott maradni.


Még kitérnék külön a zenekészletre. A szerelőversenyen Herbie kétkerekű indulója egész bohókásan hangzott. De nem volt ugyanaz. Nem pótolta a régi témazenének azt az optimista életszemléletét, ami az egész alkotás lendületéből és mögöttes mondanivalójából ered.
A lágyabb dallamok közül kedvencem, ami a megreparált Herbie beindításakor hallani. Jim Douglas - hosszú évek óta először - ismét beülhet ahhoz a volánhoz, ahol annyi versenyt megnyertek Herbie-vel. Minden arcrezdülésén látni, hogy emlékek rohanják meg, illetve azok kapcsán érzések/benyomások. Ez az egyik legemberibb vonása a mítosznak, és sajnálom, hogy az új generációból ezt Herbie nem tudta előhozni.


Hogy mennyire jó a film, az attól függ, mit várunk tőle. Családi matinéként el lehet nézegetni. Szemben mondjuk a kicsi kocsi újra szágulddal, ez a film legalább ténylegesen Herbie-ről szól. Próbál új aspektusokat keresni az élő kocsi mesetémájában. Másrészt viszont nincs benne lendület, kevés a tényleg humoros pillanat és kreatív energia se olyan sok benne. Ez inkább csak egy tisztelgés, képes-album az eredeti műhöz. Annak ismerete nélkül vérszegény munka. 

2011. november 26., szombat

X-men Kezdetek: Rozsomák

X-Men Origins: Wolverine (2009) BRrip 300MB

Mit takar ez az igencsak mesterkélt, reklám-beütésű cím? Egy megrendelésre gyártott X-men-sorozatcikket, mely nélkül a jogok már korábban visszakerültek volna a Fox-tól a Marvelhez. Teljesen lényegtelen, hogy címe szerint a film Rozsomák a.k.a. James Logan múltját tárja fel: a negyedik X-men mozi 1 percig nem bír érdekes vagy figyelemfelkeltő maradni, az összes szereplő benne felszínes, fordulatai deszkaívűek.  




Tudom, hogy máris a hibákat kanalazom. De tény és való: semmi kreativitás nem érhető tetten azon, ahogy a történetet összeállították. A képregényrajongók többnyire utálják ezt a filmet, jórészt az ellentmondásai miatt:
  • A több különböző forrásanyagból átemelt X-men-sztorik kapcsán;
  • fontos mellékszereplők hátterének megváltoztatása kapcsán;
  • a már felállított X-men-trilógia kapcsán. Különösen a 2. résszel, ahol Rozsomák múltjáról eddig a legtöbbet megtudtunk;
  • Rozsomák hátterében adatok átfarigcsálása kapcsán. Legkirívóbb eset, hogy a kanadai James Logan gyerekkorát (1888-ban született) 1845-re tették át: Kanada ekkor még nem is létezett!


Nem igaz tehát, hogy nem volt támpont vagy fogódzó. Az ötletesség hiányzott itt, de nagyon! A Kezdetek írói egy okozatok nélküli diatömbbé mossák össze Rozsomák élettörténetét (szülői ház, amerikai polgárháború, kivégzés, Stryker különleges egysége). De ezeknek a montázsoknak semmi szerepük a cselekmény gerincére nézve. Nekünk, a nézőknek elvileg örvendeznünk kellene, hogy látjuk Rozsomák és Kardfog ismeretségének gyökereit, ami a bajtársiasságból halálos rivalizálássá torzult.
Ezt a vázat aztán feldíszítik egy csomó mutánssal, akik lényegében csak a képességükből és a szájukból állnak. Közülük Deadpool karaktere még a száját is elveszíti - róla majd később. És hogy a történet összekösse Logan és a többi mutáns sorsát, mindannyian egy nagy konspiráció bábui lesznek, akár résztvevőkként, akár kísérleti alanyokként. A 2. részből ismert William Stryker kutató és ezredes tehát ismét az események irányítójaként van jelen, sőt itt talán még inkább.



A fő konfliktus gyenge, és nagyobb baj, hogy az X-men 2. Loganje könnyedén átlátná. Tudjuk, hogy Stryker, a mutáns egység korábbi parancsnoka ugye főszereplő volt Logan múltjában. Logan alaposan ismeri őt, akárcsak Victort. Számos ponton kezdhetne gyanakodni Stryker hátsó szándékaira. Hogy Victor/Kardfog tünteti el sorra Stryker harcosait, még nem bizonyítja, hogy nem paktált le Strykerrel. Amikor sok év után ismét találkoznak, Logant meglepi, hogy bátyja mennyire erős lett. Stryker pedig felajánlja, hogy őt is erősebbé teheti. Hogy nem gyanús ez neki, mikor a csapatot öldöklésre hozták létre?




Kayla, Logan szíve hölgyének részvétele a terv legravaszabb része. Jobban megkonstruált történetnél ez valóban drámai csavar lehetett volna. Kayláról, a vidéki tanárnőről Logan azt hiszi, hogy Kardfog - gőgös bosszú címén - őt is megölte. (a testvére is a foglya). De nincs benne finesz. Ha Kayla erre képes, biztosítékról is kellene gondoskodnia. Mikor Kardfognak odakiáltja: "Kihasznál minket!", csak a fejemet fogtam. Erre csak most jött rá?! Annyira naiv, hogy mostanáig hitt Stryker ígéretének, habár Logan átverése a dolga egy összeesküvésben?  A film azt hiszi, hogy Kayla árulásával már minden adott egy drámai katarzishoz. Nem: ez mégcsak a séma hozzá.
Aztán a végén kiderül, hogy halálát megrendezték, beugratva Rozsomákot az adamatium-kísérletbe, mint a X.-es számú alany. Ez egy okos elképzelés, és Kayla-nak nyomós oka lenne lepaktálni Strykerrel.
Kayla szála a cselekményben nagyon összecsapott, és ezért nem tud kellően érvényesülni a dráma. Itt van például a dátum. Logan 6 évig élt a hegyek között. Ebből mennyi ideje volt együtt Kaylával? És az együttlét idejéből végig, vagy csak néhány hete/hónapja volt Stryker cinkosa? Ezt fontos lenne tudnunk, mert a párbeszédükből nem derül ki tisztességesen, mit jelent Logan a nőnek.
Nem kevésbé erőltetett, ahogy akár "Jimmy", akár Kayla reagálnak a lelepleződésre. Teljesen új helyzet, de főleg a férfit üti szíven, hogy becsapták. A nő erőtlenül bizonygatja Logannek, hogy érzései nem voltak hazugságok. De a viselkedése alapján Kaylát nem annyira a célférfi, mint inkább a célférfi képességei érdeklik - hasonlóan, mint Bellát az Alkonyatból. És Logan a nő sikoltására egyből visszarohan érte, sőt megsegíti. Elhiszem, hogy Logant felbőszíti a ketrecbe zárt mutánsok látványa. De nem veszem be, hogy közte és Kayla között valódi kötődés lenne.





Logan kapcsolata bátyjával, Victorral úgy-ahogy tisztességes. Gyerekkoruk óta Victor hajtotta előre, sőt olykor ösztönözte a küzdelmekben. Közösen harcoltak végig több emberöltőnyi időt, noha ezalatt fikarcnyit sem öregedtek. A különbség, hogy Victor megadta magát a spontán gyilkolás élvezetének, míg Logan nem. Amikor Logan otthagyja Stryker egységét, egyben testvérének is hátat fordít. Kardfog és Rozsomák ellentéte tehát mélyebbről fakad itt, mintsem azt a korábbi filmek ezt akárcsak sejtették volna. Ezt pedig kicsit zavarba ejtő, ha a 4 filmet egyetlen kirakó darabjaiként próbáljuk szemlélni.

Az X-men-képregény figurái közül rövid cameo-t látunk Küklopsszal, illetve Xavier professzorral. Ez nyilván arra szolgált, hogy a tisztán Rozsomák köré épült film kapcsolódjon az eddigi X-men-filmekhez. Ha így van, úgy nagyon olcsó megoldás. Tudjuk, hogy itt még nem ismerheti Logan a professzort. Ugyanarra a helyre és időbe hozni Logan és Xaviert, tudván, hogy nem találkozhatnak, enyhén szólva bicskanyitogató. Miért kell ezt látnunk? Olyan, mintha az írók tudnák, hogy Logan krónikája kevés vagy unalmas, ezért a trilógiál minél több mutánst kell valahogy felvillantatni, hogy ezzel is színesítsék a filmet.
Ám Deadpool karaktere volt az, amit a képregényfanok nem tudtak megbocsátani a stúdiónak. A személyisége dinka egysoros benyögésekből áll, a film 2. felében pedig némán, a beszédkészségétől műtéti úton megfosztva szerepel. 



A lezárást elég felsorolni: a foglyok megszöknek, Stryker adamantium-golyóval lelövi Logant és Kaylát, kimondottan azért, hogy ne emlékezzen a múltjára. Minek?! Mit remél Stryker attól, hogy Logant amnéziára kárhoztatja? Hiszen az összes szökött foglya hírül viszi a világnak, ami a laboratóriumban folyt addig! Kayla kényszeríti, hogy elgyalogoljon, meghal, és Logan nem ismeri fel az arcát. Ez alighanem Kayla büntetése a Sorstól, amiért hamis emlékekkel megsebezte a férfi szívét. De az egésznek annyira erőltetett és gépies a menete, hogy azt kívánjuk: mihamarabb felállhassunk a székünkből.




Az "X-men Származások: Rozsomák" 3 fő pozitívumot mutat föl: Hugh Jackman alakítása, az adamantium-csontozat képsorai és a filmbéli kaszabolások. Ezeket leszámítva egy szürke, monoton bosszúhadjárat az egész, melyben rendre félrelökik az érdekes témapontok kifejtését. Kapunk egy csomó mutánst, akiknek nincs személyisége; valamint egy  (al)címszereplőt, aki nem tanul a hibáiból, nem keres összefüggéseket, amnéziája pedig a jellemfejlődés maradék esélyétől is elüti. Félkész dzsumbujdával van itt dolgunk, ami több képregényfigurát lebutít.


2011. november 24., csütörtök

X-men 3. - Az ellenállás vége


Távozásával Bryan Singer 1 jó zárófelvonás helyett 2 másolómunka születését idézte elő: 
  1. a Superman visszatér, amely jelentős visszaesés volt az addig érvényes 2 előző részhez képest;
  2. valamint az X-men 3., amely jelentős visszaesés volt az addig érvényes 2 előző részhez képest;
Azért fogalmaztam így, mert tanulságosnak tartom, hogy a két filmszéria hanyatlásának okai pont ellentétei egymásnak. Singer saját bevallása szerint tisztelegni akart Donner munkássága előtt a Superman visszatérrel, még a Scott karakterét játszó James Marsdent is magával invitálta a projekt-be.
Scott a.k.a. Küklopsz a trilógia legmellőzöttebb főszereplője. Scott már az elején meghal, ráadásul a képernyőn kívül. Az őt alakító Marsden csak kevés időt tölthetett itt, ezért a készítők ezt a vészmegoldást találták ki. Miért? Valószínűleg úgy gondolhatták ezt el, hogy Scott-tal együtt mi is megörülünk, ahogy Jean Grey épen és egészségesen visszatér. Aztán Scott-tal együtt lepődünk meg, hogy az általunk ismert Grey ártó szándékúvá lett. Mindez persze spekuláció, de próbálom kimenteni az alkotást, miközben a hibái súlyosságát felmérem.

Az X-men-mítosz 3. nagyfejezete olyan, mint az aratás a mezőn. Átlagos és mutáns szereplők egyetlen gigászi csapással néznek szembe, sokuk odavész, s utána a túlélők már egy zavartalan jövőt tudhatnak magukénak. Ennek a képletnek a filmben 2 nagy gyengéje figyelhető meg:
  1. A csata kimenetele kiszámítható: a rossz oldal tagjai kikapnak, a nemezis kitombolja magát, és néhány ismert arc túléli a holokausztot. Ennyiből áll az egésznek a menete.
  2. Brett Ratner rendező Magneto szektáját zsúfolásig tömte új punk-mutánsokkal. Egyik se kidolgozott, irritáló benyögéseiket halálukig hallatják. Az ilyen apróságok is alá tudják ásni a komoly hangvételt, mégha adott is két komoly film, plusz egy minden korábbinál nagyobb fenyegetés.


Ez a fenyegetés nem más, mint a Phoenix-szé átalakult Jean Grey. Azok után, mennyire elcsépelt volt a halála az X-men 2.-ben, örültem, hogy visszahozták.
Az X-men 2.-ben szóba került, hogy a hatalma egy ideje növekszik, olyan gyors ütemben, ami már megijeszti őt. Most, a 3. felvonásban kiderül, miért is: mert az iszonyú erejű Phonex-egyénisége ébredezik. Xavier professzor feltárja Rozsomáknak: Grey nemcsak a tanítványa, de részben a kreációja is. Kislány korában Xavier és Eric/Magneto meglátogatták őt, és Xavier elmeképessége révén egy konszolidáltabb egyéniséget hozott létre, aki nem jelent veszélyt a társadalomra.

Elméletben ez egészen remek ötlet volna. De a történetnek ez több értelemben árt:
  1. A főnix-személyiségnek mindeddig híre-hamva nem volt. Nem érdekel, mi áll a képregényben: csak annyit láttunk az első két filmben, hogy növekszik az ereje, és fél. 
  2. Az utólagos hozzátoldás egy főkarakterhez megbontja a korábbi filmek egységét. A néző azt kérdezi magától: egy ekkora problémát - amit maradandóan nem is lehetett orvosolni - hogyhogy nem is említ az X-men 1. és 2.?
  3. Jean Grey egy szilárdan felépített karakter volt. Az X-men 3. összecsapja, hogy a konszolidáltabb énje hogy éli meg "prototípusa" feléledését. Egyszer-kétszer még látszódik a riadt régi Jean Grey, aztán hirtelen megint Phoenix, és keresztültipor mindenen. Ezek után azt kell higgyem, hogy az addigi központi karakter csak egy mentális tákolmány volt X professzortól, és a valódi ember egy született természeti csapás.

Azon vettem észre magam, hogy X-professzort szinte Magneto-2-nek látom itt. Mindenki elől titkolta a Phoenix létezését, nem tett semmit Grey erőnövekedésének láttán, és akarnokként hurrogja le, aki bírálni meri a hajdani döntését (Eric, Ciklon, Rozsomák). Elhiszem, hogy ez igen kemény dilemma elé állította, de akkor is önző, sőt arrogáns a viselkedése.
Amikor ő és Magneto ismét találkozik a régi házban Jean Grey-jel, alantas módon a fejébe próbál hatolni, egy átlátszó "jót-akarok-neked" típusú szöveggel terelve el a figyelmét. Őszintén: mi kell még, hogy magára haragítsa? Azt a lényt, aki egészen mostanáig őmiatta kényszerült az alany tudatának mélyére? Amikor Phoneix-Grey az elméjével korpuszkuláira tépi szét Xaviert, mi elvileg a nagy és bölcs mentor halálát kellene gyászoljuk - az iskola növendékeivel. Valójában sokkal inkább arról van szó, hogy Xavier felelős a Phoenix gyilkosságaiért, megbűnhődik érte, utódai pedig szívhatnak.



Amikor először láttam a filmet, Xavier halálát nagyjából úgy éltem meg, mint Magneto: nagyot néztem, majd rögtön el is könyveltem a veszteséget. Pedig épp Magnetónak nem lett volna szabad így fogadnia a tragédiát. Minden nézetkülönbségük mellett is: Charles fiatalkoruk óta az egyetlen igazi barátja volt. Nem kellene esetleg sokkolnia, hogy ősrégi barátja szétporladt? Hát nem: kicsit sem inog meg a terveiben, hanem a Charles-t elpusztító erőnek kezd udvarolni, hogy csatlakozzon hozzá.
Ezen a suta reakción kozmetikáz valamicskét, mikor Angellel beszél: "Ő többet tett a mutánsokért, mint te valaha is fogsz. Csak azt sajnálom, hogy a mi álmunkért neki kellett meghalnia." Ez a legjobb szövegsor a filmben. Erre az írók tönkreteszik azzal, hogy a végén Jean Grey ámokfutásakor felnyög: "Mit tettem?" Tehát azonnal túllép Charles halálán, de megdöbbenti, hogy Jean Grey elkezd mindenkit szétcincálni az elméjével?


Egyébként is: mi Magneto terve, azon kívül, hogy felkelést szervez? Rendben: mikor bejelentik, hogy kapható a mutáns gén új ellenszéruma, elítéli a használatát. Még Mistique-et, egyik leghűségesebb szolgáját is elmarasztalja, pedig ő a demutációs szérumtól épphogy megvédte őt. Magneto tetteiből hamar eltűnik a következetesség. Mutánsokból álló szektája megrohamozza a vakcina előállítási helyét, és ezzel... mit is akar ezzel elérni? Háborút vívni a világ ellen? Kikövetelni a mutánsok egyenjogúságát, esetleg privilégiumait?
Ezenkívül: Jean Grey-jel folytatott párbeszédeiből rendre az tűnik ki, hogy fogalma sincs, mikor mi jár a nő fejében. Miből gondolhatta, hogy egy ilyen szeszélyes démont irányíthat? Rábeszéli a nyers erő útjára, és ezért bízni fog benne? Ez bugyuta ötlet. A vak is látja, hogy Jean Grey-t teljesen leigázta a Phoenix-személyiség: kéjjel ölte meg a szeretett férfit (Scott) és gyűlölettel a szeretett tanítóját (Xavier).


A készítők nagyon sok részletet úgy kezelnek, mintha magától értetődő lenne, pedig nem az. Mintha mindig is ott lettek volna, pedig nem. Vegyük például ezt az  új terminológiát, hogy "mutánsok erőszintjei". Xavier szerint Jean Grey a történelem egyetlen ismert, 5-ös szintű mutánsa. Ez azért nemcsak mellékes információ, amit a 3. részre is ráér szóba hozni. Főleg úgy, hogy Magneto szerint Grey a hiányzó láncszem, akit Charles-szal egy életen át kerestek.
A másik a szimulátor ("veszélyszoba"), amelyben az X-menek edzenek. Ezzel kapcsolatban azt hallottam, hogy már a 2. részben szerepelt volna, csak a költségvetési keret nem engedte, így a 3. részre halasztották - afféle kuriózumként.


Rozsomák a.k.a. Logan az első két részben is a legerősebb jellemű karakter volt, itt is az. Xavierrel sose rendezték el a nézeteltéréseiket. De amikor látja, hogy Xavier utoljára még ránéz és elporlad, teljesen érthető a reakciója. Ciklonnal való vitája remekül illeszkedik a helyzetbe: korábban a professzor Ciklonra bízta az X-men-ek vezetését, Rozsomák viszont önként vállalja, ami korábban Charles-nak nem sikerült: előhozni valahogy a régi Jean-t. Ha nem is megmenthető, de legalább megölhető lesz ezáltal.
Ami sehogy nem állja meg a helyét: hogy látszólag sebezhetetlen. A 2. részben valósággal szétszabdalták, itt pedig ellenáll minden telekinetikus hatásnak. De mégis hogyan? Jean Grey egy olyan erős elmét is 1 perc alatt szétbomlasztott, mint Xavier. Nem értem, hogy tudja egy ilyen elementáris hatást ellensúlyozni a gyors gyógyulás és/vagy az adamantiumváz? Ez megint egy sebtiben belökött röpmegoldás, amit vagy elhiszünk, vagy nem.

A többi mutáns közül még két új szereplőt említenék meg. Beast kirívó külseje mellett is a kormányzat teljes jogú megbízottja, visszafogott és tárgyilagos, nem támaszkodik feltételezésekre.
Ami Angelt illeti: a látványtervezők egész ügyesen tudták ábrázolni, hogy egy embernek szárnycsökevényei, majd szárnyai nőnek. Tudományosan ez rettentő meredek elképzelés, de ilyen sokféle mutációtípus tükrében nem lehetetlen.
A régiek közül Vadóc-ot nem értem, hogy a kormány által meghirdetett ellenanyagot miért veszi be? Rozsomák azt gyanítja, hogy fiú van a dologban, és a film maga is erre kontrázik. Ő a sokadik a x-ek közül, akit a rosszul megírt jellemrajza ránt vissza tőle, hogy igazi háromdimenziós karakterré tudjon érni.



Az ellenállás vége nem annyira méltó, inkább praktikus lezárása egy - akkor még trilógiának szánt - szériának. Sikerül továbbvinnie a gondolatot, hogy milyen szociális problémákkal jár a mutáns-lét, és mi jelenthet megoldást. De a szétesőbb cselekmény miatt ez minden, amire futja tőle.
És az a legfurcsább, hogy minden haláleset ellenére... az egésznek valahogy kisebb a nyomatéka. Ez nem egy sötét mozi, hanem egy kusza akciófilm, pár sötét jelenettel (hasonlóképp, mint mondjuk a Terminátor 3.). A főszereplőket vagy morálisan kikezdhetően vagy holtan hagyja. És semmi nem zárja ki, hogy pár nap múlva valahol születik egy másik szupermutáns, aki aztán megint végigtarol a Föld kerekén.


A harmadik X-men-mozi egy közepest kap tőlem.


2011. november 8., kedd

Die Hard 3.

Egy rendező, aki otthagyta a franchise-t, visszaül abba a bizonyos székbe. Paul W. Andersontól tapasztaltam ugyanezt először a Kaptár-filmek kapcsán. Akármilyen megfontolásból döntött így John McTiernan, a Die Hard 3. része kétségkívül jobban hasonlít a szériaindító darabra, mint a második. Hogy ez minekünk jót jelent-e, az más kérdés.

Ami először feltűnt számomra, hogy ez a film mintha figyelmen kívül hagyná mindazt, ami a Die Hard 2.-ben történt. Nagyon sok utalás fordul elő az első rész eseményeiről, a Die Harderről viszont úgyszólván semmi. És amikor Johnt alkalmi partnere Hollyról kérdezi, a férfi szerint úgy egy éve szakítottak, bár még házasok. A 2. rész végén még együtt mosolyogtak a kamerába; John akkor már másodjára mentette meg a feleségét. Hogyhogy ennek semmi nyoma nem maradt? S ha már halljuk a hangját a telefonban, miért nem látjuk egyszer sem a nőt?

Jonh McClaine ugyanaz a topis, cigitől meg piától bűzlő, borostás kopó, mint a Nakatomi-támadás idején. Ám most saját állásából is fel van függesztve, gyakorlatilag munkanélküli. Nem tudjuk, mitől csúszott ennyire le, marad a találgatás. Kikészült, mert Holly újra elhagyta? A két karácsony borzalmai hagytak benne olyan mély nyomot, hogy az alkoholizmusba zuhant? Logikus összefüggés lenne, de teljesen a nézőre marad, hogy kitalálja-e.
Kitalálja-e John az őrült robbantó sorozatos rejtvényeit? Kiderül, hogy Hans Gruber öccse, Simon a fő gonosztevő, és így mindenki bosszúra tippel mint indítékra. Nagyjából ennyi az alapfelállás, és bár a történetnek sikerült összehozni néhány okos fordulatot, ezekben is sok a hasonlóság az első résszel. Gruber és külföldi emberei megrohamoznak egy óriási pénzösszeget, a rendőrséget pedig azzal a fedősztorival tévesztik meg, hogy magasztosabb célról van szó. Itt viszont a tét nagyobb: a tragédia város bármely pontján bekövetkezhet. A végső cél a Központi Jegybank, a Wall Street-en. Aranytartaléka nem milliókban, hanem milliárdokban mérendő.


Ellentmondásosan ítélték meg a premier idején, hogy mennyire merész a mű elődjeihez mérten. A toronyház, majd reptér után most egy egész város a veszélyzóna. Ismét kapunk rengeteg egysoros beszólást, autósüldözéseket, robbanásokat, "baromi nehéz" helyzeteket, bármire kapható bérenceket és véres tűzharcokat.
Érdekes módon épp a detonációk a legszíntelenebb látványosságok: legtöbbjük mindössze egy betonépület berobbanva és beomolva. Nincs köztük szinte semmi különbözőség. Sőt igazából a súlyukat sem érezzük. Tudjuk, hogy ott emberek voltak, sajnálhatjuk őket, de a drámai felhang teljesen hiányzik az egésznek a tálalásából. A legtöbb kreativitást a földalatti szerelvény átfordulásában láttam. Itt szembesülünk mi és az érintettek mindazzal, aminek a megismétlődését el kell kerülniük, bármi áron - mint a szétrobbant repülőgép a Die Hard 2.-ben. De amott nekem sokkal erősebben érződött az a könyörtelen, paranoid embergyűlölet, ami a tettest vezette.


Hogy  minden használható hivatalt bevonnak az ügybe, legalább hihetővé teszi, hogy mennyien keveredhettek bele Simon tervébe. Mihelyt bejelenti, hogy egy iskola a célpont, sorra kell venniük, hogy a megtiltott evakuáció nélkül hogyan lehet a leghatékonyabban felderíteni a helyszínt és a robbanószert. A maradványok analízise egy másik tetthelyről kimutatja, hogy profi munka: mindig egy vörös vegyület indítja be az explóziókat.
Amit nem értek, az a banda felszereltsége. Nem a fegyverekre gondolok itt: Simon hogyan tud mindenkit nyomon követni: rendőrség, utca, FBI? Honnan vannak a megfelelő berendezései és műszaki ismeretekkel bíró emberei, akik révén minden hullámhosszot ellenőriznek? A szövetségi nyomozóiroda is mintha csak dísznek lenne ott (leszámítva, hogy informálják Johnt Simon kilétéről). Teljesen érthető, hogy a sajtót igyekeznek kihagyni az ügyből, de nem kényelmes kicsit, hogy gyakorlatilag nincs média? New York meglepően jól tűri, hogy a hadszíntérré vált.

A Die Hard 1.-ben mindössze 2 tisztességesen kidolgozott karakter volt: bűnöző és leállítója. Nos, itt 3 van: egy Zeus nevű fekete boltos is John mellé verődik a játékban, miután az ő környékén kényszerítik Johnt, hogy fajgyűlölő táblával arra sétáljon. Simon elvileg ezzel is az "őrült terrorista" imidzsét tartja fent, de a későbbiek szempontjából teljesen irreleváns. Sokkal hatékonyabb eltereléseket is okozhatna, míg előkészítik a bank kifosztását.
Zeus egyébként remekül kiegészíti McClaine-t. Józan eszű városlakó, következtetései is okosabbak, mint amik alapján John cselekszik - ami szintén visszafejlődés a 2. részhez képest. Civil és zsaru mint alkalmi társak olajozottan működő ötlet: pörölyként képesek egymást váltakozva megsegíteni. Hol az egyik, hol a másik ért jobban egy felmerülő probléma kezeléséhez.


Samuel L. Jackson és Bruce Willis tehát hozza, amit a kaotikus alaphelyzet megkíván. De semmi többet. Jeremy Irons mindig jó. Sajnos gyakran gyanút keltően színpadiasan beszél, és Simon "migrénes rohamait" sem igazán lehet elhinni. De ez nem a színész hibája, hanem az íróké, akik a karakterét felvázolták - jórészt Hans Gruberé alapján.
Van egy izomkolosszus cinkostárs, akinek John hiába állít a lábába kést, rezdületlen arccal trappol tovább. Van egy szőke nő, aki némán, merev arccal lépked és embereket kaszál - hasonlóképp, mint T-X a Terminátor 3.-ból. Az emberek, akik Simont segítik, csak tucatarcok fegyverrel, akik célozni sem tudnak. Amikor McClaine-t egy szökőár felköpi egy építkezésen, és Zeusszal meglépnek, több tucatnyiszor elvétik őket. Őszintén: azzal a legérdekesebbek, amikor vér hagyja el a testüket:
  • vagy amikor John lelövi néhányukat egy liftben és a banképületben,
  • vagy mikor leugranak egy hajóra Zeusszal, és egy fegyverest kettészel egy kábel


Gyakran az az érzésem, hogy McTiernan fontosabbnak tartja a keménykedő beszólásokat, mint a sorok információtartalmát. A szereplők mondatai néhol egyszerűen siralmasak. Nem a John védjegyének számító trágárságokra gondolok (bár ezekből is picit túl sok van). Simon körítései, az FBI körítései, a rendőrök körítései egy idő után már nagyon fárasztóak. A törvényszéki pszichológus elemzése a dilettantizmus netovábbja: szüntelen fecsegéssel ad mások tudtára olyan dolgokat, amit egy gyerek is kitalálna
Zeus az, aki a legkevesebb sallanggal adja elő, amit mondani akar. Külön kiemelnék egy dialógust, ami kifejezetten tetszett:
"Hé, haver! Nem tudod, ki volt a 21. elnök...?"
"Menjetek a francba!"


A film utolsó negyedórája, amikor Simonon a saját hazájában ütnek rajta, igazából már epilógus. Nem állítom, hogy fölösleges, mert a film legjobb robbanásos jelenetét találjuk benne. Viszont mindenképp érezhető, hogy csak hozzá lett dobva ráadásképp, a katarzispercek utánra. És hogy mi ne mondhassuk azt, amit Zeus: "És ha vesztettünk."



Mi tagadás, élvezetes látni, hogy két ember egy egész városon átkínlódják magukat, miközben próbálnak rájönni a antagonista céljaira. De akkoris valahol elveszlik a történet, a történtek súlya és a résztvevők egyénisége. A cselekmény sokszor kapkod, elsiklik fontos részletek taglalása mellett, és ezen mulasztásokat a feszült helyzetekre, Johnék időhiányára keni. A film kikapcsolódást nyújt ugyan, de semmiben nem tesz túl a mintául vett 1. részen, sőt el is marad tőle.
 

2011. november 7., hétfő

Batman: A Rém álarca


image

Az első animációs sorozat forradalmi vívmány volt az amerikai rajzfilmek között. Szemben az olyan show-kkal, mint G.I.Joe vagy Transformers, a Batman teljesen más megközelítéssel kormozott, lélektanilag megragadhatóbb történeteket vonultatott fel. A címszereplő nemcsak egy hősnek titulált verőlegény, hanem egy tapinthatóan szilárd egyéniség, hihető értékrenddel.


Idális ugródeszka volt tehát adva egy egészestés verzióhoz. Miközben Wayne intelligenciájához méltó bűnesetet vázol fel, A Rém álarca olyan kérdést próbált megválaszolni, amit Tim Burton önszántából mulasztott el részletezni saját munkáiban: hogyan? Nem miért: erre már tudtuk a választ. Hogyan kezdett el Wayne önbíráskodni, és találta meg számítását a denevérmotívumban? És hogyan lehet ezt elmondani úgy, hogy a Batmannek a jelenkori tapasztalataival legyen lehetősége megoldani egy új kihívást?
Az animációs filmet 1993 karácsonyán bemutatták a mozikban, de megbukott. Amerikai kritikákból tudtam meg, hogy ennek nem a "túl sötét tónus" volt az oka, mint arra a szülők panaszkodtak a Batman visszatérnél. A Warner Brothers egyszerűen nem fordított kellő figyelmet a mű reklámkampányára, így csak utólag, a VHS-kiadással tudta visszahozni a költségvetését. A probléma tehát nem az érdeklődés hiánya volt, hanem mert épp akkor túl kevesen tudtak róla. A XX. század legkiválóbb Batman-alkotása, melynek minőségszintjét sem Burton, sem Schumacher nem volt képes elérni, csak legfeljebb megközelíteni.




A kezdetek bemutatása nemcsak érdekes, de a menete is remekül van levezetve. Bruce első bűnüldöző akcióját mégcsak jiu-jitsu edzés készítette elő. Állandóan teljes erőből kell küzdenie, kapaszkodnia és kitérnie. Ezt viszont kevesli: "Nem féltek tőlem! Rettegést kell ébresszek bennük már az elejétől!" Ezt és rejtőzködés művészetét akkor tanulja majd csak meg, mikor megtalálja számítását a denevérmotívumban.
Mikor először ölti fel a jól ismert csuklyát, majdnem olyan, mintha egy másik személlyé vedlene. Még Alfred is megrémül tőle. Ezt gyermeteg reklámnak éreztem volna, ha Alfred csupán egy egyszerű bizalmas lenne. De ő nevelte fel Bruce-t, támogatta és segített neki kezelni, meghaladni a benne lakozó fájdalmat. Attól rémül meg, hogy tudja: az általa nevelt fiú végső célalakját látja - egy démont. Ha a Batman Kezdődik soha nem készült volna el, úgy ezt tekinthetnénk a figura legjobban felépített eredettörténetének.

Andrea Beaumont Bruce előéletének tanúja. Ismeri érzéseit, motivációit és ígéretét, amit a szülei sírjánál tett. Igaz rájuk a mondás, miszerint az első szerelmét az ember nem felejti el. A nő egyénisége, érdeklődési köre nagyban hasonlít Bruce-éhoz (pl. ő is tanult önvédelmet). De nem csak ennyi a lényege: intelligens, önálló, van humorérzéke, és a kettejük közti vonzalom is erősebb, mint az élőszereplős adaptációk románcai.
Andrea révén Bruce két fontos dolgot ismer fel: a szülei halála miatti fájdalmat nem attól enyhül, ha a város bűnözőire vadászik. A másik, hogy ez nem is egyeztethető össze a házas életformával. Andrea apja a maffia A Rém álarcában tehát a szerelmi szál szerves része Batman kialakulásának: Andrea eltűnésével adja meg a végső lökést Bruce-nak, hogy az eredeti életcélja mellett maradjon - akárcsak majd a film végén.


Remek rejtély a Rém (Phantasm) kiléte és szándéka. Mivel módszere - az árnyak és a füst - rendkívül hasonló Batmanéhez, gyilkosságaival is őt vádolják. Ez pedig a nézőben kérdéseket vet föl: a Rém be akarja feketíteni őt? Vagy csak - a Begins Ra's al Ghul-jához hasonlóan - úgy véli, Batman nem megy elég messzire, hogy kiiktassa a maffiák tevékenységét?
Bevallom, amikor először néztem meg az alkotást, már az első negyedóra után Andreára gyanakodtam. Ettől függetlenül az ügy felderítése érdekfeszítő, lépésenként történő folyamat. És tetszik, hogy Reese egyszerre - Beaumont révén - Bruce Wayne ismerőse és Joker későbbi áldozata. Reese fizimiskája és modora valahol még picit hasonlít is Joker maffiakori alakjára, tehát egy rokonlélek gázosítja el őt. Az írók tényleg rengeteg figyelmet fektettek nemcsak a dialógusokra, hanem hogy a kirakó darabjai is összepasszoljanak.


Amikor Batman a rendőrségi kommandó elől menekül, nagyon izgalmas volt látni, hogy köpenyét és álarcát hátrahagyja, ezzel is időt nyerve. Szokásos eszköztára elégtelen volna. Másrészről: ez a terv eszetlenül kockázatos. Ha meglátják, vagy börtön vagy intézet vár rá. Nem ha elkapják: hanem ha az arca a szemük elé kerül. Ekkora rizikót bevállalni szerintem nem indokolt, csak hogy nyerjen max. egypercnyi egérutat.
A másik hasonló eset, mikor Batman a Wayne-házaspár sírkövénél marad, és Andrea ebből jön rá, hogy ő kicsoda. Egyszeri eset, de  óriási óvatlanság. Tudom, hogy Wayne is csak ember, aki tévedhet, és Andrea mentőfuvarja is időszerű a cselekményben. De Bruce-nak ilyen helyzetekre igenis gondolnia kellett volna, amikor Denevéremberré vált. A szériában Batman stratégia és detektív, nem csupán kosztümös harcos.


Anno a rajzfilmsorozatban az egyik legfontosabb hézag Joker előélete volt. Ki volt ő, mielőtt a Bohóc Herceggé vált volna, aki örökké sminkben mászkál? A '89-es Batmanben Joker szintén maffiatag volt, akiben már savbalesete előtt ott rejlett  a bizarr gyilkos humor. Ám míg ott Bruce életét tette tönkre, ebben a verzióban Andrea apjának megbízott gyilkosa. Joker alakja tisztán a történetet szolgálja, mint Andrea első számú célpontja.
Ha Joker Batman komplementere, úgy a Rém a túlhajlása: az a stádium, ahol a bosszú minden másnak az értékét leredukálja. Mikor Andrea Bruce-t a tévhitben hagyja, hogy apja A Rém, egyben állást is foglal: bosszúja fontosabb, mint a boldogságuk. Amikor már egymás kilétét ismerve állnak a másik előtt, mércére kerül, hogyan kezelték az őket ért tragédiákat. Ez az egyik legokosabb aspektusa a filmbéli drámának, és emiatt érzem túl könnyűnek a végkifejletét. 


Andrea másodszor oson ki Bruce életéből. De miért nem végezte be a keze munkáját, amit azelőtt gondosan megtervezett? Joker ugyan vele együtt eltűnt a füstfelhőben, de a sorozatból tudjuk, hogy él! Mi miatt állt el Andrea a szándékától, amikor "ez minden, amije megmaradt"?  Ha így látja, mi oka van épp a leginkább felelős személyt életben hagyni? Mert Bruce győzködése szerintem elég cérnavékony: "Mit fog a bosszú megoldani?"
Ha pedig Andrea megtagadta, hogy tovább öldössön, miért nem vállalja, hogy feleljen a tetteiért? Alfred azt mondja Bruce-nak: ő már évekkel ezelőtt beleesett abba a jelképes gödörbe. Ez tehát egyszerre jelentheti a bűntudatot, a keserű emlékeket és a cinikus gyávaságot is.



A Rém álarca vizuálisan és a hangzása szerint is elsőosztályúan van megalkotva. Shirley Walker közismert zenetémája megunhatatlan, mindegyik átiratában tekintély árad belőle. Mark Hamill és Kevin Conroy hangjátéka egyszerűen fenomenális. Nélkülük Joker és Batman hangja kizárt, hogy ugyanilyen elemi hatásfokú lett volna.
Néhány kifogásom azért lenne. Andrea és Bruce régebbi szokása, hogy a szülői sírkőnél hangosan perlekedjenek, enyhén szólva elcsépelt. Nyilván felismerik, hogy ezzel könnyebb kezelni a fájdalmat, de a kinézete a dolognak akkor is zavarba ejtő. Talán tudatalatt a Kezdődikkel hasonlítgatom össze, de a Batbarlang felfedezését is kicsit elsietettnek éreztem. Végülis: ez a bázisa, ahol összes gépe, járműve és fegyvere tárolásra kerül. 



Összefoglalva: a Batman: Mask of the Phantasm kivételes darab. Karakterábrázolása hihetetlenül fejlett,  és szerintem jobban megírt szkripttel bír, mint a Burton-művek. Fantasztikus kikapcsolódást nyújt akármelyik korosztálynak.

2011. november 5., szombat

Alkonyat


Könyvformátumban mindig picivel nagyobb tekintély adatik meg egy történetnek, ahogy alkotójának is nagyobb mozgástér. Többnyire azonban sokkal nagyobb utánajárást, szilárd ismereteket is igényel, melyek alapján megfoghatóbb és élhetőbb világ építhető a leírt események színteréül.

Hogy azután a stúdiók adaptálják-e a könyvet, az már nem az alkotó felelőssége: meg is tagadhatja az elképzelést, amiként Alan Moore tette a V mint Vérbosszú esetében. Stephanie Meyer Alkonyata egy főként a tinédzser korosztálynak szóló történet: az írónő joggal számíthatott arra, hogy a moziváltozatok felszítják munkája népszerűségét. A marketingmenedzser helyében  én is a kezemet dörzsölném, hogy 2011. alkonyán már a 4. film tarolhat box-office-eredményeivel.
Mint egyszerű néző, azt kívánom, bárcsak az eladási ráta a minőséget tükrözné.

Nem próbálom meg indoknak megjelölni a film elkészültének körülményeit, mint hogy:
  • a rendező Catherine Hardwicke élete nagyját látványtervezőként töltötte a filmvilágban;
  • egy mozgókép sose tud olyan aprólékos lenni, mint a forrásanyag;
  • a népszerűségi index hogyan befolyásolja a beemelt sztorielemek összetételét.

Márpedig a sztorielemek döntő hányada töltelék. Az első 20 perc egyetlen összefüggő üresjárat, amiben névtelen árnyalakok fecsegnek, mondanivaló vagy mögöttes célzat nélkül. Egyetlen lényeges dolog történik itt: Izabella Swan, az új diák találkozik Edward Cullennel. Környezetük nem több figyelmet kap, csak több műsoridőt, olyan balgaságokkal megfűszerezve, mint a többi nebuló poénkodása, Bella apjának üres szózatai, stb. Mit részletez mindez azt leszámítva, hogy mennyire kriptaunalmas Bella ismerettségi köre?

Nemcsak egyhangú és ostoba közegbe kényszerítik a női főszereplőt, de ez magával ránt egy máskor mentőövnek is beillő komponenst: a látványvilágot. A kékes színezetű, borongós erdei tájképekből az igazi magány,  az érdemtelen társtalanság érzése árad. Ezt érzi Edward. De ez a nyomasztó benyomás kizárólag Edward és Bella közös jeleneteiben bizonyul hasznosnak. Minden más esetben depresszívvé teszi az összes filmbéli párbeszédet: nincs kiút az unalomból, nincs mibe temetnünk a figyelmünket az idétlen iskolások és a halott elméjű felnőttek szövegsorai elől.

Edward és Bella között szerelmi vonzalom alakul ki, noha a lány ember, a srác pedig vámpír. Ez az alapötlet. De a két főszereplő jelleme éppolyan sivár, mint az erdő, ahol első "randijuk" megesik. Nem hiába próbálják megtörni a nyomasztó légkört, hanem beleolvadnak abba. És ez a szerelmüket se annyira vonzalomnak, mint inkább elkeseredett menekülésnek állítja be, annak dacára, hogy Edward próbálja eltaszítani magától diáktársát.

Swanon szinte mindig ugyanazt a lelkiállapotot lehet felfedezni. Most mereng; most is mereng; még mindig mereng; most épp győzködi Edwardot; most mereng; most a barátnői ruhát próbálnak, de ő máson mereng; most aggódik; most mereng; aztán vergődik; végül Edwarddal táncol a bálon, mialatt mereng. Apropó merengés: nem hittem volna, hogy a 2004-es Macskanő után itt látom újra, hogy egy nő a Google-on keres valami nyomot egy misztikus lény után "nyomozva".

Romantika terén a filmnek bőven van mit fejlődni. Itt még ugyan nincs szerelmi háromszög, mint a későbbi Twilight-moziknál. Megértem Edward álláspontját, hogy az ő fizikai mivoltával nem tudna tartós kapcsolatot teremteni. Főleg nem egy emberlánnyal. De hogy Bella őrjítő vágyat keltene benne, azt nem vagyok képes bevenni. Egy olyan lány - mondjuk így - ragadja meg a figyelmét, aki másokra vagy magasról tesz, vagy ráakaszkodik. Utóbbi esetben még az életét is hányavetin eldobja, ha tudja, hogy amaz képes és akarhatja megmenteni őt.
Különös módon az első Penge férfi-nő felállására emlékeztet ez a kapcsolat: az erős férfi egy magához hasonló "Évát" talál, megmenti, közönyösen tűri a győzködését, aztán a lány megint veszélybe kerül, s együtt néznek szembe egy vigyori főgonosszal. Mondom mindezt úgy, hogy nem számítok bele mégegy fontos átfedést: mindkét sztori antihőse egy vámpír.


Az egyik legfájóbb dolog ebben a tiniregényben, hogy értem a logikát, ami alapján készült. Stephanie Meyer a vámpír-mitológiát akarta újragondolni. Meg akarta szűrni azokat a vámpír-jegyeket, amelyek a legvadabb, leginkább babonabeütésű vonások: 
  • a keresztény relikviák (ezüstkereszt, szenteltvíz, Biblia);  
  • a lélek elvesztése, amint vámpírrá válunk;
  • hogy a vámpírok élőhalottak, akik a sírból támadtak fel;
  • vagy hogy villámgyorsan elporladnak napfény vagy a szív átfúrása esetén.  


És hogy miért épp két tinédzser szerelméről szól a Twilight? A választ egy népszerű sikersorozat adja meg: a Buffy, a vámpírok réme. Nincs utalás vagy bevallott kapocs a két mítosz között, de nagyon is látszik, hogy ez volt az írónő egyik ihletforrása.
Adott egy különc lány, aki az átlagamerikai középiskolások életét éli, míg ki nem választják, hogy vámpírvadász legyen. Találkozik egy érett, hűvös természetű vámpírsráccal, akinek életkora sokszorosa az övének, plusz enyhén felállóra zselézve hordja a haját. A férfi segít a lánynak átvészelni a veszélyes helyzeteket, és egymásba szeretnek. Ám a fiú rájön, hogy nem maradhat a lánnyal, mert túl nagy veszélyt jelent rá a benne élő ragadozó hajlam. Egy báli éjszakán együtt táncolnak, és bizakodnak, hogy sikerül legalább egy emberélet idejét boldogan leélniük.

Nem számít, milyen nevet talált volna ki Meyer a főszereplőinek, hiszen ez csak egy formula. Ha Bella Swan = Buffy Summers mínusz vámpírvadászat; Edward = Angel mínusz cigányátok; van egy őket körbemosolygó haverkör + egy aggodalmaskodó anya (egyszer mutatják),  akkor a szerelmi szál működik, és a nézettség garantált. Bella apja ezen a képleten semmit nem változtat, mert ahhoz túl jelentéktelen, kidolgozatlan figura.

A meghagyott vámpírvonások között maradt:
  •  a vérszegénység miatti sápadtság;
  • a vérszomj;
  • a napfény-érzékenység;
  • az abnormális gyorsaság és erő; 
  • a tény, hogy fertőznek és halhatatlanok.
Sok vámpírrajongó Meyer vízióját a mitológia amputálásának tartja, ezért ellenzik a Twilight-univerzumot, könyvben és filmben egyaránt. Én személy szerint díjazom az írónő szándékát, de elítélem a módszerét. Meyer nem volt elég bátor, hogy a legvonzóbb vámpíri attribútumokat is kivonja az összképből. Az ő hegyesfogúi csak egy fokkal valószerűbbek a régi élőhalottaktól. A vámpírjegyek puszta benyomás szerint lettek megszűrve; nincs mérlegelve, melyik mitől fontos:
  1. A vámpírok halhatatlanok, DE AZÉRT, mert járkáló halottak, akik már nem idősödnek.
  2. Nem azért porladnak el a régi filmekben, mert - mint Edward - szépen csillognak a napfényben. Hanem mert csak éjszaka képesek létezni, a sötétség teremtményei.
  3. Azért "sohasem esznek vagy isznak", mert egy élőhalottnak már nincs érdemi anyagcseréje.

A vérszomj az egyetlen, amit nem lehet a klasszikus vámpírképzeten belül megmagyarázni. Létezett a középkori Európában egy kezelési módszer, a véritatás. Olyanoknál alkalmazták, akik a porhyria nevű betegségben szenvedtek. Ez volt az egyik alapja a vámpírokról, sőt a vérfarkasokról szóló hiedelmeknek is. Ennek tünetei lehetnek:
▬▬► az erős szőrzet,
▬▬► vashiány a vér összetételében (ami azonos vércsoportúak véréből pótolható)
▬▬► fokozott fényérzékenység,
▬▬► ínysorvadás miatt hosszabbnak látszó szemfogak,
▬▬► agyműködésre kiható fogyatékosság,
▬▬► akut pszichikai roham, esetleg agresszivitás.


Mindezt nem azért részletezem, mert a romantikát nem lehet fikcióval ötvözni. Tény, hogy szívesen láttam volna olyan filmet, ami lecsupaszítja a vámpírokról szóló, népszerű közhiedelmeket. Stocker Draculája sem tett rám akkora benyomást, mint a történelmi Vlad Tepes élettörténete. De az Alkonyattól nem érdemes tudományos megközelítést várni. A célzata, hogy romantikus táplálékot nyújtson az arra fogékony közönségnek. Hogy ez a románc mennyire életszerű, az már más kérdés.



A cselekményben igazából egy dolog van, ami úgy érdekesnek mondható. Az egyik, mikor Edward bemutatja Bellát a Cullen családnak. Nem túl eredeti figurák, de legalább maga a szituáció ígéretes. A Cullen család is vérszívó, de állati vérrel csillapítják ezt a hajlamukat. Van köztük, aki nem kedveli a lányt, van aki izgalmas fiatalnak találja.
Amit nem értek, hogy a Cullenek miért kárhoztatják arra a fiatal családtagokat, hogy újra meg újra kijárják a gimnáziumot? Mi értelme van annak, hogy halmozzák az érettségijeiket, és bujkálnak a semmiért? Ilyet még a Hegylakó-széria halhatatlanjai közül sem igen kényszerített magára senki.

Alice jövőbelátó képessége is összecsapott. Csak azért mutatják ezt, hogy lásson egy látomást Belláról vámpírként, és mikor a tényleges átváltozást Edward leállítja, megtudjuk, hogy a jövő megváltoztatható. De a mikéntje, a részletei ennek is valahol az éterben maradtak.


Edward orvos apja meglepően humánusan viszonyul hozzá: a család új tagjának nevezi Bellát. Amikor James, egy emberi vért ivó vámpír Bellát fenyegeti, és Edward letámadja, a családfő visszafogja Edwardot. Ez az egyik legnagyobb előrelépés a vámpírok korábbi imidzséhez képest: nem eredendően gonosz szadisták. Nem lesznek gyilkosok, csak mert vámpírok. Bella is ezt ismeri fel velük kapcsolatban, előbb, mint maga Edward.


Bella kívánsága szemlélteti legjobban, hogy Stephanie Meyer vámpírképe mennyire hibrid. Bella a film utolsó harmadában folyton azzal nyaggatja Edwardot, hogy harapja meg, vámpír akar lenni. Meg van győződve, hogy 17 évesen már kész arra, hogy egy szerelem kedvéért meghaljon. És vélhetően a halhatatlan együttlét lesz a jutalma.
Ez a vitázás a legpöffeszkedőbb fajta dilemma, esetlen és gyönge érvelésű. "Nem vetek véget az életednek a kedvedért." Bella válasza Edwardnak: "Haldoklom már így is. (...) Öregszem." Nem annyira a szerelem vagy annak kifejezése itt a lényeg. Bella meglátta az esélyt a tisztán fizikai öröklétre, és most arra apellál, hogy Edward szereti őt. Mi a biztosíték, hogy azt az örökkévalóságot Edward mellett fogja eltölteni? Mi van, ha csalódik vagy egyszerűen ráun, és egy örökkévalóságon keresztül más férfiakkal randevúzgat?




Végül, amit még megemlítenék, hogy a vámpíri erő vizuális bemutatása kicsit ficamos. Jók a kamerabeállítások, és a gyorsított lábmozgás olyan érzést kelt, mintha Edward suhanna a lombok között. De amikor ugrani kell, vízszintes vonalban suhan egyik helyről a másikra. Ezt egy másik, Hongkongban divatos filmzsáner már jócskán elkoptatta. Edward törzsének ezüstös csillogása a napfényben pedig a női nézők kedvéért betoldott eye-candy, sokmás egyéb visszássággal egyetemben.


Az Alkonyat egyszerűen egy terjengős, érdektelen fantázialenyomat. Az egész egyetlen unott bevezető egy olyan világba, ahol a vámpírok az olümposzi istenek státuszával élik az életüket. 

2011. november 2., szerda

Batman Beyond - A Joker visszatérése

 
Tim Burton klasszikusa után a '90-es években hatalmas rajzfilm-univerzum bontakozott ki a Denevéremberről. A sorozatok mellett idetartoznak az egészestés rajzfilmek, mint a Batman: A rém álarca, ami a mozikban minden addiginál jobban részletezte Wayne előéletét.


Később, a Batman Beyond (másnéven Batman of the future) sikere indokolttá tette, hogy Terry McGinnis, az idős Bruce utóda is kapjon egy önálló mozit. Alaptémául pont az a kritikus részlet szolgált, ami mindegyik évad történetéből kimaradt. A fontosabb rajzfilm-gonoszok sorsát mind ismertük, mint Mr. Freeze, Bane, Ra's és Talia al Ghul etc. De a Mark Hamill játszotta Joker, illetve segédje Harley Quinn kimaradtak, részben az előbbi karakter nimbusza miatt.
Két életbevágóan fontos kérdést kellett a készítőknek szem előtt tartaniuk:
  1. A: Hogyan tudnák megszerkeszteni a történetet, hogy ne csak egy szükségtelen hosszított epizódnak tűnjön a sorozatból, ugyanakkor rá lehessen ismerni arra.
  2. B: Egy PG-besorolású munkában tilos a de facto szereplőhalál. Hogy lehetne így minden korábbinál sötétebb animációt gyártani, ami nem túljátszott vagy beetető?
Mielőtt bármit is elemeznék a produkción, leszögeznék valamit. A DC-rajzfilmek stílusvilágához tartozik, hogy a XX. század végén Batman és a Robinok úszónadrág-kiemelésű harisnyát hordtak az alsótest részén. Nem vagyok divatszakember, így ezt nem tudom mire visszavezetni. Legcélszerűbb úgy viszonyulni ehhez, hogy Robin ruhájának színessége a későbbi célponttá válását sejteti.



A bevezető alapvetően két részből áll: Terry egy átlagos bevetésen vesz részt a város számtalan "jokeres" bandája ellen, illetve a Denevérbarlangban vitába kerül Bruce-szal. A film elején a szereplők úgy látják magukat és egymást, ahogy elsőre mi is őket:
  1. Bruce és Barbara idős civilek, keserű emlékek sokaságával
  2. Terry egy zöldfülű, aki gyakran kétségbevonja: valóban ő-e Batman, vagy csak egy helyettes.
A város bűnözőit inkább nem részletezném. Kinézetük követi a Beyond-sorozat stílusát: punkosak, némelyikük animalisztikus beütéssel megverve.

Egy ünnepségen Bruce és Terry szembesülnek azzal, amit mi egy korábbi jelenetben már láthattunk: a cím nem hazudik. Joker él a jövőben, sőt: semmit sem fogott rajta az idő. Ennek magyarázatáról később.

Terry tudja, hogy Joker számított a régi Batman "legfőbb ellenfelének", de lebecsüli a veszélyt, amit jelent. Ez okozza a vitát, hogy Terry tovább hordja-e a maszkot, vagy már elég jót tett Gothamért. A fiú azzal érvel, hogy bár apja halála fűtötte akkor, önként lépett pont erre az ösvényre. Bruce-ról ez a vita két negatív vonást is elárul:
  1. Bruce két évtizeddel ezelőtt már félretette a denevérköpenyt, így azt hiszi, tisztességes indok nélkül kötelezheti Terryt, hogy ő is hagyja abba. ("Hülye kölyök.") Ez a látásmódját kissé egysíkúbbnak tűnteti fel.
  2. Az eddigi harcok ellenére alábecsüli a fiút. Terry azt látja Wayne-en, hogy csak egy újabb "sidekick"-ként kezeli őt: "Én soha nem voltam Robin."



Hajlanék McGinnis-nek igazat adni, ha - szemmel láthatóan - nem tenne úgy, mintha tényleg csakúgy kiléphetne. A történet szerint kb. 17 éves, tehát középiskolai tanuló. Bizonyos értelemben még nem érett meg. A Joker-banda újabb rombolására van szükség, hogy ismét visszatérjen az ügy firtatásához, amelyből korábban önként kisétált.
Ez igen elcsépelt pálfordulás lenne, ha nem szerepelne utána egy csattanó: Joker a Batbarlangban! Látjuk, hogy nemezise rajtaütött Bruce-on, nevetőgázzal megmérgezte és otthagyta, hogy halálra nevesse magát. A tetejébe Terry ugyanolyan "jokerista" hahotafirkát talál a műszerfalon, mint amit régen apja gyilkosai - Joker-imitátorok - hagytak a McGinnis-házban.


Itt említeném meg a Batman Beyond-movie egyik legfontosabb pozitívumát: a PG-besorolást ravaszul sikerül kijátszani. Nincs egyértelműsített halál, de halálhoz hasonló eltűnések, tragédiáról szóló emlékek igen. Ezzel egyszersmind tiszteletben tartják a felnőtt nézők intelligenciáját: ők könnyen átláthatják, mikor történt tényleges halál, és mikor nem.

A másik ilyen kulcsfontosságú kiskapu Tim Drake, a második Robin tragédiájához kapcsolódik. Barbara Gordon visszaemlékezése összeköti a korábbi Batman-rajzfilmek világát a Beyond-dal, és ugyanakkor igazolja Terry gyanúját: egy bizonyos eseményről van szó, ami Bruce-t és Barbarát nagyon megsebezte, életreszólóan.


Jokert sikerült a készítőknek még aljasabb, szadistább fényben ábrázolni, mint amilyennek addig lehetősége volt lenni a rajzfilmekben. Hanghordozása helyenként valódi félelmet vált ki a nézőből, célratörően kegyetlen.
Célja önmagában semmi új: megölni Batmant. Ám míg kettejük szembenállását eddig jó mókaként élte meg, most már pontot akar tenni a végére. Ezért a lehető legfájdalmasabb módon sebzi meg Batmant: Timet, aki hű társa és szinte fogadott fia volt, megkínozta, nevetőgázt adott neki, és korábbi önmaga torzképévé változtatta. "Joker Junior" pedig Bruce minden titkát feltárta: nevét, szülei halálát.

Két haláleset történik itt, amit az alkotás utána visszavon:
  1. Harley Quinn lezuhant egy szakadékba, mikor Batgirl-lel viaskodott. A film végén van egy anekdotának szánt jelenet, ahol a banda ikerpárját egy idős nő, "Harley nagymama" megszidja. Csak a film besorolását tudom okolni, hogy ez a toldalékperc miért volt okvetlenül szükséges. 
  2. Joker: A múltban Tim egy drámai pillanatban azt a parancsot kapta, hogy lője le Batmant, ám ő a fegyvert Joker ellen használta. Barbara szerint pedig holttestét Arkham mélyére temették. Hogy mégis él, egy chipnek köszönheti, ami egy emberbe ültetve lényegében újra életre kelti. Énszerintem az így létrejött egyéniség csak egy tudatmásolat. Az eredeti személy teste és tudata már régen a föld alatt oszlik. Tehát amit a cenzorok "haláltalanításnak" bírálhattak el a film elkészültekor, az valójában nekünk kedvez: mégiscsak kapunk emberáldozatot.
Joker jövőbeli terve az, amit kissé együgyűre írtak meg. Odáig még érdekesnek hatott, hogy az idős Tim testét 30/40 év után is használja, a tudtán kívül implantált tudat-átvivő mikrochippel. Ez bizonyítja, hogy előregondolkodik, gondoskodik tartalék-adúászokról. És cseppet sem volt zavaró, hogy a chip - kimondottan rajzfilm-szerűen - a külsejét is átalakítja.
De hogy utána egy műholddal mosolyalakzatot robbant bele a belvárosba, mondván, hogy az lesz a "territóriuma".... olyan ez kicsit, mint Lex Luthor rakétaterve a donneri Supermanben: mintha csak arra szolgálna, hogy őrült rombolással emlékművet állítson neki. Értem, hogy Joker szociopata, és talán az idők során hatalmi ambíciói alakultak ki. Ám hogy pontosan mivé akarja formálni azt a városrészt, azt a néző képzeletére bízzák.



Mikor Terry szemtől szembe kerül Jokerrel, az nem csak ütlegelés, hanem pszichikai hadviselés. Joker a szavaival többször lekicsinyli a kölyköt, megjelenítve Terry korábbi félelmét, hogy csak egy kifutófiú, kosztümben. Amivel nem számol, hogy McGinnis észjárása fejlődik. Terry pont azzal zavarja össze őt, ami a leginkább megingathat egy magát humorral kifejező bűnözőt: nevetségessé teszi.
"Azt hittem, Joker meg akarta nevettetni Batmant."
"TE NEM vagy Batman!"
És ahogy mondani szokás: a győztesnek van igaza.

A másik montázs, ami bizonyítja Terry "valódiságát" Batmanként, az összejövetel a kórházban. Timet Barbara és Bruce is meglátogatja, de Terryt nem invitálják be. Nem azért, mert nem fogadják el, hanem egyszerűen mert ő más, mint Tim és Barbara. Ez egy mentor és volt segédei találkozása. A két protagonista tehát döntő tanulságokat tanul meg egymástól:
  1. Bruce, hogy a "denevércsalád" egyik tagja sem kevesebb attól, ha őelőtte hagytak fel a kosztümös bűnüldözéssel, amit egyébként is önként vállaltak. Az ő útmutatása nélkül alighanem már rég megölették volna magukat.
  2. Terry pedig, hogy hiába használja Bruce eszköztárát: a ma világában ő a valódi Denevérember. Mint Bruce is szóvá teszi: "Nem az öltözék teszi Batmant. Hanem pont fordítva."

Remekül megírt, ravasz ötletekkel rendelkező forgatókönyvet kapott a rajzfilm. Sajnos viszont a Beyond techno-stílusvilága valahogy elidegenítő hatású. Joker "nagy fináléja" nem kifejezetten kreatív, és kényszerű sallangpillanatok is bekerültek. De ezek nem vészesek, magának a történetnek az értékéből pedig nem vonnak le semmit. Ahhoz képest, hogy rajzfilmről van szó, a főszereplők - legalábbis a smink nélküliek - igazi hús-vér embernek érződnek.


Főleg a sorozat rajongóinak ajánlom, de anélkül is határozottan megállja a helyét.

Incepció

Mi van akkor, ha a világod, melyet a valóságnak hiszel, csupán álom?
S mi a következménye, ha egy álomsíkon kudarcot vallasz/meghalsz? 



Az Eredet/Incepció nem próbál másolni az olyan hasonló témájú alkotásoktól, mint a Dark City vagy a Mátrix-trilógia. Minden hasonlóság mellett is korszerűbb képi világgal rendelkezik mint az említett filmek, nagyobb költségvetéssel és színészkínálattal.
Leszögezném: nem tudom, hogy a Nolan-testvérek mennyit dolgoztak aktívan a 10 éve terveikben szereplő project-en. Ugyanígy nem ismerem a részleteket a Warner rábólintása körül, ami nyilván A sötét lovag gigasikere miatt jelentett - gyakorlatilag - korlátlan mozgásteret is a büdzsé mellé. Mindenesetre a mű alapvonásaiból sokat nem találni a szokványos filmfelhozatalban: fokozottan összetett, összehangolt és ötletcentrikus.

Leo Di Caprio bevallása szerint Nolan saját egyéniségére ismert rá Dom Cobb-ban. Higgadt profi, családos ember és ártatlanul áll körözés alatt. A cselekmény lényege, hogy elvállal egy munkát, ami lehetővé teheti, hogy legálisan térjen haza gyermekeihez. Egyébként a gondolat álmon belüli betagoztatásának ötlete (is) Nolannél van a legérthetőbben ábrázolva.
Cobb első bevetésétől a nagy akció kezdetéig valamivel hangsúlyosabb a magyarázatok szerepe. Utána is kapunk majd új információkat a mesterséges álom működéséről (a Váró veszélye, törést jelentő gondolat elburjánzása stb.). De ott még inkább sebtében, az események közepette derülnek ki a fontos apróságok. A gondolatok sokszor tárgyak alakjában vannak jelen. Az alany, akinek a tudatába gép által be lehet jutni, valóságnak kell higyje a világát, különben a tudatalattijának védelme kidobja az idegen tudatot. És egyes szabályok épp a valósság/valóságutánzás ellen szólnak: "Sose építkezz a memóriádból! Mindig törekedj új helyszíneket elképzelni!"


Tárgyakkal megjeleníttetni  gondolatokat egyszerű, de működőképes ötlet. A Saito-ra szabott álom 2. szintjén Cobb egy széfről beszélt: ez a legkézenfekvőbb objektumformája a zárt titok jelenségének, amiként az ifjú Fisher tudatalattijában is manifesztálódott. Saito nyilván nem nyithatta ki nekik a széfet, mert rájöttek volna, hogy teszteli őket.
A szereplők közül Ariadne a legszimpatikusabb. Nyugodt természetű, kíváncsi, és a maga módján akaratos, amikor Dommal vitatkozik. Bár ő nem is annyira többdimenziós, mint inkább többjelentésű figura. Alakja egyrészt segít Domnak kijutni tudatalattija sötét labirintusából - mint a krétai mitológiában az a jól ismert fonál. Másrészt: a szabályok többségét és Cobb előéletét Ariadne-val együtt ismeri meg a néző is. Megint másrészt: ő Cobb tanítványa: külső segítség, mivel a férfi nem bízik magában - Mal miatt.

Mal egy mindenhová beférkőző fantom, Cobb tudatalattijának Fekete Pétere. Korábban munkatársa, majd felesége volt, akivel ezt az újkeletű kémkedési módszert kutatták. Révén, hogy ez a legfőbb személyes konfliktus a filmben, ezt a szálat részletezik leginkább.
Mal éppcsak annyira szimpatikus nőalak, hogy meg lehessen érteni őt. Szerette gyermekeit, de az álmaik kínálta lehetőségek megrészegítették, így - sok évtizedként átélt - áloméletük alatt "száműzte", kizárta a valóságot. Dom kényszerlépése, hogy az "ez csak álom"-gondolatot elplántálja Malban, épp az ellenkező végletbe sodorta. Annyira áhította a valóságot, hogy végül már arról se hitte el, hogy az.


Dom karaktere a két női főszereplő közt csiszolódik; a profi csapatból övé az egyetlen tisztességes karakterfejlődés. Bűntudata állandóan újrateremti Malt az agyában, aki öngyilkosságát Domra kente. Ám a legvégén, mikor a legalsó elmeszinten konfrontálódik Mallal, már a szemébe meri mondani: ő csak egy árnykép, és hiába ő "fertőzte meg" Malt azzal az elburjánzott gondolattal: Mal a vétkes. Ő fordított hátat a valóságnak, és ezzel a valódi gyermekeiknek.



Ami a csapat eszköztárát illeti: a valóságban a high-tech berendezések mellőzik az extravaganciát, a feltűnőséget. Az álomban viszont kérdéses, hogy mik a lehetőségeik. Eames híres mondata a trailer-ből: "Nem szabad félned tőle, hogy nagyobbat álmodj, drága." És elővesz egy aknavetőt. Honnan és miből? Ha csak egy erős gondolatba kerül nagyteljesítményű fegyvert teremteni egyiküknek, miért jelentenének a projekciók nagy veszélyt a teljes csapatra? Mik Eames módszerének a korlátai? 
Robert karaktere az "incepció" alanya szintén szimpatikus figura volt nekem a filmben. Mint a legtöbb pályakezdő, ő is könnyen befolyásolható: Cobbék előbb nagybátyja képének elferdítésétől, majd a bizalma kijátszásával is megvezetik. A film meg sem próbál jó és rossz pólusokat keresni: itt csak profik és zöldfülűek vannak, akik a munkájukat végzik. Robert agya trenírozva volt álombehatolók ellen, bevonása nélkül lehetetlen volna elplántálni a célgondolatot. Könnyű kitalálni, hogy a főszereplők tervébe be is csúszik néhány váratlan probléma - például a jelenet, ahogy Dom saját gyerekei fantomképét pillantja meg egy épület folyosóján. Fordulatokban és elbizonytalanító részekben tehát hiány nincs.
Felmerülhet a kérdés: eleve hogyan tud izgalmat kelteni olyan akció, ami csak a fejünkben létezik? Az nyilvánvaló, hogyha az alany tudatalatti védelme (projekciók) felismeri és kidobja a külső személyt, az akció befuccsol, és ugrott az alku Saito-val. Ezért is nem variálgathatnak olyan lazán a fizika törvényeivel, mint Ariadne a betanításakor.

Az álomvilág szintjein az idő mélység szerint exponenciálisan lassabban telik, ami szintén egy nagyon okos ötlet. A tudatalatti bizonyítottan lassabbnak érzi a múlást mint a tudatfelszín. Ezért tudott a Cobb házaspár öregkorukig álomban élni, mialatt a tényleges idő tízezrede telt el "odafönt".
Saito maga is megtapasztalja ezt, és itt az időrendi megbontás tényleg érdekesebbé tette a film eseménysorát. Már az elején látjuk a nagy terv egyik utolsó mozzanatát; Cobb lejutott Saito-hoz, aki közben már megvénült. Miután újra látjuk, már csak az ügy végkimenetele marad hátra.

Les annyi veszedelem az emberre egy álomutazás során, mint a valódi kémkedésnél, ezt azonnal meg lehet figyelni:
·         Az álomba belépők önébresztő módszere esetleg nem működik
·         Ha egy álomszinten meghalnak, a következő feljebbi szintre kerülnek vissza, ez pedig pszichésen megterhelő.
De ha a legalsó szinten, a Váróban maradni a legrosszabb, mert a többiek sokkal kevesebbnek érik meg föntebb, amin lentebb egy kieső személy keresztülmegy.
Nemrég jöttem csak rá, hogy a Váróból is lehet pusztán azzal kijutni, hogy valaki azon a szinten "megöli" magát. Ez pedig felveti a kérdést: miért nem tudott Saito magától feljönni? Miért várt évtizedeket (vagy akárcsak órákat), hogy Dom megtalálja őt? Izgalmasabb lett volna, hogy a legalsó szinten a "halál" nem ébredést, hanem tudatösszeomlást okoz. Akkor pedig már a valóságban lévő személy is veszélybe kerül, mert a hátralevő élete egy nagy vegetáció lesz a halálig. Amit sok évezrednek élne meg, és nincs belőle menekvés.

Vizuális téren a film fantasztikus, a hangeffektusok tiszták és élesek. Legtöbben Arthur gravitáció nélküli jelenetét tartják a látvány-eszköztár legfrappánsabb elemének. Nekem személy szerint inkább Ariadne álombéli variálgatásai a kedvenceim. Ha rangsorolnom kellene őket, akkor így határoznám meg:
1.    A piactér szétesése, ahol a széthasadó tárgyak minden irányból úgy lebegnek és áramlanak a levegőben, mint egy gigászi kaleidoszkóp.
2.    Amikor város egyik fele szabályosan felfelé fordul, és minden épületével emberével ráhajlik arra a felületre, ahol Ariadne és Dom állnak. Még a gravitáció is horizontálisan megfordul, ahogy átlépnek rá.
3.    Egy létező helyen sétálva Ariadne módosítja egy hídnak a kinézetét. Gyors egymás utánjában fémhasábokból formálódik meg az új képződmény.
Ami még kicsit absztrakt az álomlét ábrázolásában, az a Cobb-pár élete. Kezdjük ott, hogy évtizedekig éltek egy álombéli metropoliszban. Ami meglehetősen kihalt, talán egy lelket sem látunk rajtuk kívül. Mivel töltöttek el fél évszázadnyi időt, ha ők voltak saját álmuk urai?
A tippem, hogy mi lehet erre a hivatalos elmélet: amivel minden ember. Munkába megy, otthon vagy a szabadban tevékenykedik, alkot és kapcsolatokat gyűjt. A másik dolog, ami még picit zavaró lehet, hogy sosem látjuk az idősebb arcukat. A sínekre fekvés az első szinten zajlik, ott fiatalok. De nem ártott volna mutatni, hogy kezdett neki Dom, hogy nejét feljebb taszigálja az álomszinteken. Csak az 1. szintről a valóságba szökkenésüket látjuk.


Sokaknak nem tetszett, hogy a film befejezése a szokványos "lehet, hogy az egész film csak álom?" típusú sejtetés. Én nem tartozom közéjük. A totemünk azt jelzi, hogy a saját álomvilágunkban vagyunk-e. Dom nejétől "megörökölt" toteme pörgettyű, ami eldől, ha tudata a valóságban van. A film utolsó kockáján csak picit meglassul. Ez inkább kötelező keretezési eszköz, semmint kétségbe vonása a valóság "valódiságának". Érdekes eltöprengeni rajta, de úgy érzem, a válasz nyilvánvaló: a Cobb-gyerekek valamicskével idősebbek, mint Dom emlékezett rájuk.
A totem egyébként olyannak érződik, mintha az ember a saját lelkének egy darabkáját tartaná a kezében, ami jellemzi is őt: egy kocka, egy lap, bármi, ami elfér a tenyerünkben. És tényleg építően hat az emberre, ha van egy olyan tárgya, ami összegzi akár saját egyéniségét, akár egy hozzá kapcsolódó eseményt.

A három központi figura mellett még Eames az, akinek a jellege a dörzsölt profizmuson túl egyéniségről árulkodik. Arthur, Fisher, sőt igazából még Ariadne is inkább asszisztánsok Cobb mellett. Jellemvonásaik nem állnak Dommal azonos árnyalási szinten, egyéni ötleteik inkább a film vizuális kelléktárára korlátozódnak. Az is főleg Ariadne esetében.


Ha mindenáron panaszkodni akarnék, akkor a lezárásnál említenék meg egy dolgot. Amennyire nem volt elég tágas a Cobb-házaspár álomélete, annyira volt szűk a karakterek utóélete a bevetés után. Cobbon kívül senkinek nem dőlt el a sorsa. Még Robert Fisheré sejthető, ahogy leszűri a hamis tanulságot saját életére nézve. Tudom, hogy az egész csak üzlet volt, egy alternatív közeljövőben. Ha ennyire rutinmunkának számít az elmekémkedés, akkor az incepciót tényleg csak a nehézsége teszi hangsúlyosabbá a gondolatlopástól. Nem is számítom ezt vétségnek, csak picit hiányérzetet kelt.


Chris Nolan maga "kisebb lélegzetű"-nek nevezte műve kaliberét egy szokványos mega-block-busternél. Az az intelligencia és  profizmus, ami áthatja az Inception-t, magában hordozza egyben a sterilitás veszélyét. Engem ez a része nem különösebben gátolt a filmélményben. A főszereplők okosak és jól elkülöníthetőek, és valamennyire képesek is színezni saját cselekedeteiket. Nolan a film érzelmi hajtóerejét ügyesen megtalálta, és életszerű is a száműzött maszekkém esete. Kicsit úgy érzem, a film 10 év tervezés után túlnőtt azon, hogy 3 emberre terjedjen ki az érzelmi bohózata, de ettől még nemcsak technikai szempontból bravúr a film, hanem tartalmilag is kiváló darab.

Ambiciózus, fifikás, érdekes akciómozi!