900. BEJEGYZÉS -- Top-10 legjobb Batman-film

 

"Ha megéred a 900 éves kort, te se nézel ki jobban."
 
 
 

„A Denevérember” az egyéni tenni akarás megtestesülése. Megszemélyesített eszménykép: a halandó polgár saját és mások félelmeit a bűnözők ellen fordítja, akik pont ezeken, illetve az embert elvileg védő törvény foghíjain, romlott állapotán élősködnek. „Bat-man” alakja az egyén vészmegoldása: önmagát afféle különleges polgárőrként, modern lovagként felvértezi, és önerőből, önkéntes bíróként orvosolja a rendszer hibáit – még elfogadható erkölcsi határon belül, a rendszer még „jó” részének hátszelével. Ettől vonzó maga az elgondolás; erre jön az a jellemárnyalás, amit polgári énje, Bruce Wayne kap az ilyen-olyan szerzőktől.
 
Harmadévszázad, több tucat feldolgozás és számtalan netes toplista után gondoltam: ideje nekem is összeütni egy rangsort. Batman a kedvenc álruhás akcióhősöm a mozi világából, így gondoltam, 900. bejegyzésnek ez mutatós mérföldkavics lenne.
 
Két dolgot előrebocsátanék:

1. Mindegyik felhozott példa értékesebb nekem, mint Tim Burton Batman-e: az abban hozott áttörést, hogy igazolta a karakterhez méltó sötét hangvételt a nagyvásznon. De – már bocsi azoktól, akiknek ez a kedvenc változata – mint önálló történet korántsem rendkívüli vagy elmés (a folytatásairól nem is szólva).
   
2. Senkit se lepjen meg, hogy a rajzfilmek túlsúlyban lesznek a listán: forgatókönyv- és karakterírás terén a Warner mindig is jobban mert kockáztatni a rajzolt, mintsem az élőszereplős daraboknál.

 
„HIT IT!”
 
 
 

10.

Batman: A Vörös Sisak mögött

 
Batman legutáltabb segédjét a képregényekből összegyúrták az egyik legkevésbé ismert, huszadrangú ellenfelével… egy ütős egyszeri nemezissé. Ahogy A sötét lovag főszereplői, itt is minden úgymond „szuperhős” és „-gonosz” egy nagy erkölcsi diagramot alkot, melyen ki-ki mennyire radikális céljaiban és módszereiben, és keresik is a szövetséget egymással a másik ellen. Egyik végén a szabály nélküli gyilkos Joker, a másikon pedig az erkölcsös Batman, illetve a „jól sikerült” neveltje, Éjszárny; középen pedig maga a címszereplő antihős, a köztes állapot bűnöző és bűnüldöző között.
 
Ez a morális skála fűszerezte meg nekem Jason Todd bosszútörténetét, hogy végig lekössön a kimenetele. Remek a film tetőpontján a halk, feszült és fajsúlyos vita mester és bukott tanítványa között: Joker – Jason és száz másik vétlen ember hóhéra – miért élhet tovább egy emberileg ennyi nulla veszedelem, ha semmilyen hatóság /intézmény nem bírja megbüntetni? Nincs egyértelmű válasz, a film a nézőre bízza, melyikük áll közelebb a jó felfogáshoz: a mester vagy a tanítvány.
 
 

9.

Batman-en Túl: Joker visszatér

 
Itt most bejátszik kicsit az is, hogy én anno néztem a DCAU TV-sorozatok zömét, köztük a több évtizeddel a jövőben játszódó Batman Beyond-ot, melyben direkt sose szerepelt Batman hivatalosan „fő” nemezise. A Return of the Jedi Joker Mark Hamill jutalomjátéka: Joker-e éppoly energikus és szórakoztató, mint a The Animated Series-ben, de még tovább merészkedhet tetteiben, mint korábban bármikor.
 
Ravaszul tudtak a készítők felrúgni néhány nézőkímélő szabályt a 90-es évekből, amik egy idő után kiszámíthatóvá tették nekem a sorozatrészek sémáját. A gyerekbarát PG-besorolás dacára itt igenis van halál: nemcsak kiderül, hogyan múlt ki a TAS-féle Joker, szadistábbra is lehetett szabni a karaktert, mint ahogy az Animációs Univerzumban addig megengedett volt.
 
Terry McGinnis figurája nekem már a sorozatban bizonyította: méltó utód és munkatárs Kevin Conroy Bruce Wayne-je mellett, akivel temérdek okos párbeszéde volt. Itt hihetően ér el 2 sorsfordító dolgot is, ami detektívzseni elődjének sose sikerült a DCAU idővonalában:

1. pszichológiailag fegyverzi és győzi le azt a „főgonoszt”, aki az eredeti Batman-nek mindenki másnál több kárt okozott;
   
2. azzal, hogy a testileg irányított Tim Drake életét és tudatát is megmenti, közvetve új esélyt ad a rég széthullott „Denevér-családnak”, hogy újra összejöjjenek. Nem „ex-szuperhősökként”, hanem mint idős emberek, egy élet küzdelmei és leckéi után. Ez teszi a befejezést őszintén megragadóvá és emberivé.
   

 
 
 

8.

Batman: A hosszú Halloween 2. rész

 
Az egyik legtartalmasabb krimi-rajzfilm, amire vissza tudok emlékezni, a Batman: The Long Halloween. Ugyan nem érzem egyformán erősnek mindkét részét, de a története végig megtartotta a figyelmemet: Kétarc születése, a Holiday-gyilkos rejtélye, plusz a fogyatkozó Falcone–bűncsalád bukása – meg bónuszként az is, miként kapcsolódik mindehhez Selina Kyle, alias a Macskanő.
 
Imádom, ha úgy tudnak levezetni és dramatizálni egy krimit, hogy az se nem untató, se nem patetikus: felnőtt emberek döntései vonják logikusan maguk után az addig érvényes szabályok összeomlását. Üdítő a sok világmegmentős filmszemét után, hogy a főhős itt hihetően vall kudarcot egy reális céllal: Gotham City érezhetően megváltozott, a maffiakornak vége, de ezt épp a főhős által elítélt erők, a „szupergonoszok” hozták el, nem az ő és elődei által képviselt jóakarat.
 
A Dent-házaspár pedig az egyik legtragikusabb románcot kapta, amit a DC valaha prezentált: percig sem érzelgős, az elhangzó tények és a Kétarc mentális hasadásának percei magukért beszélnek. Konkrétan Gilda elbeszélése annyira megmaradt bennem a film után, hogy egész nap azon spekuláltam, mihez kezdhet valaki az ő helyében: örömtelen vérbosszúja véget ért, szívéből és életéből pedig – immár másodszor – csak hamvak maradtak.
 
 
 

7.

Batman: A rém álarca

 
Anekdota, hogy ez a „Batman Begins előtti Batman Begins”, vagyis az 1. mozis nekifutás az eredettörténetet elmesélni: hogyan lett a bűn ellen felesküdő fiatalemberből nyomozó-harcos. Persze itt még a keretet Bruce közös élete adja első szerelmével, Andrea-val, de a gondolat, hogy álcája direkt rettegést vigyen célpontjai szívébe, már fajsúlyos történetelem. A Rém Batman egyik első sötét tükörképe, aki vállalja az élet kioltását; különösen tetszett, hogy mikor gyilkosságait Batman-re kenik, a menekülés eszébe vési, hogy ő is törvényen kívüli – bármik is a céljai vagy eszközei.
 
Ismét egy női bosszúálló sorozatgyilkos körüli rejtély; Gilda indítékához képest Andrea-é kevésbé kidolgozott, a történet mégis letisztultabb itt, kisebb játékidőben kell mozgatni kevesebb szereplőt, mégse bagatellizál vagy veszi félvállról magát a film. Míg a TLH 2. részében a kosztümös rosszak és maga Bruce is olyan kétdimenziósak maradtak nekem, Kevin Conroy Bruce-a elsőtől utolsó percig lüktet: a csak hangalakítást adó Batman-ek közül nekem (is) máig ő a kedvencem. Mark Hamill Joker-hangját meg azóta is utánozták próbálták több feldolgozásban is…
 
 

6.

A sötét lovag: Felemelkedés

 
Többször mondták már nekem, hogy túl elnéző vagyok ezzel a filmmel, csak mert kedvenc rendezőm és trilógiám tartozéka. Legtöbbször az időütemezési gondjait hozzák föl: 1 Gyűrűk Ura-rajongótól sem láttam/hallottam panaszt ugyanerre A király visszatérnél! Grandiózus, összetett, átélhető, de még hihető kivitelű, sorsdöntő eposzt vártam és kaptam a The Dark Knight Rises-től, ami kerek, tisztes lezárást ad Bruce Wayne életszakaszának Batman-ként.
 
A főszereplőket egy kivétellel mind kedveltem, jót és rosszat, régit és újat is – Jonathan és Christopher Nolan még a mellékes karaktereket is ügyesen mozgatták. Anne Hathaway Selina Kyle-ja egyedül és Christian Bale Bruce-ával párban is mutatós, és bár a film románc helyett a társulásukra figyel, 10 éve már a 4. egészestés rajzfilmben találom Kyle-t Bruce egyetlen igazi párjaként. Ez nem lehet véletlen…
 
Tom Hardy Bane-jét az összes jelentében imádtam: nálam bármikor veri a marveles Thanos-t, mint egy világ sorsát beteljesítő hadúr-féleség – mindegy, hogy az a világ egy város vagy akár az egész univerzum-e! Izgalmas volt látnom, ahogy Bane, mint afféle modern hadvezér igazi vesztegzárat épít ki és tart fenn egy mai, sokmilliós nagyváros körül, és igaznak éreztem a film képét arról, hogy egy merev kapitalista rendszer megdőlését mennyire kész a kisember üdvözölni – bármi is jöjjön helyette.
 
 
 
 

5.

A sötét lovag visszatér 2. rész

 
Hiába vonzó a figura klasszikus, a bajba jutottakat megmentő hős portréja, Superman-t mint elgondolást A sötét lovag visszatér 2. része értelmezte nekem a legőszintébben. Ha az eredetet és az összes ideológiai körítést lehámozzuk, ez a leglogikusabb, hogy mi lenne az Acélember a mai világban: a Washington-központú politikai hatalom titkos fegyvere, elit szuperkatonája – gyakorlatilag egy Antikrisztus. Ez ízesítette meg úgy a párbajt közte és a rendfenntartóvá előlépő Batman között.
 
Ez már a 2. Joker-halál, ami a listámon előkerül: miután az eddigi legmagasabb áldozati mutatóit kapta a filmben, ez a szintén már koros Joker is a végső harci heccre áhítozik örök ellenfelével, akit még utoljára porig aláz, mielőtt megdögölne. Ebben a szálban is végig tetten értem a társadalomkritikát: a „civilizált” orvosok és nézők hiszékenysége enged szabadjára egy okos szörnyeteget, aki élvezi, murisnak fogja föl az emberek nyílt halálba küldését.
 
Különösen a Rises után érdekes volt látnom ezt a változatát annak, ahogy Bruce immár végső búcsút vesz kettős életétől: itt is megrendezi saját temetését, de nem a „normális” életbe tér meg, hanem a föld alá, önbíráskodók új nemzedékét kiképezve. Nem tudok dönteni, melyik befejezés tetszik-e jobban, a humanizált vagy a radikálisabb, de mindkettő után teljesnek és eposzinak éreztem az élettörténet lezárását.

 
 
 
 

4.

A sötét lovag visszatér 1. rész

 
Szerencsétlen időzítés volt a Felemelkedéssel egyazon évben kiadniuk e 2 részes mű 1. részét, hisz emez egyenes adaptációja annak a képregénynek, mely a Rises egyik forrásműve volt. Sejtem, hogy ez a 3. nolan-i film ellen dolgozhatott: egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a rajzfilm a „hívebb”, letisztultabb feldolgozása Frank Miller négyrészes képregényének – egy olyan Wayne-nel a középpontban, akinél korban azért indokoltabb visszavonulni.
 
Peter Weller hangja hihetetlenül erős egy már idős, de még töretlen küzdőszellemű Batman-hez: szuper lelkesítő, ahogy mint valami nyugdíjas Rocky Balboa, visszatér a ringbe, és egy bandavezért lenyomva már tömegbázisra tesz szert, formálja a rideg, reményvesztett Gotham életét. Magán érzi az ember nemcsak az ütések, de a döntések, sőt az azokhoz vezető életérzések súlyát is: a visszatérő önbíráskodó tettei rezonálnak az utca emberével, példát mutat nekik a maguk és környezetük megvédésére.
 
Az 1. rész cliffhanger (nyitva hagyott) zárása pedig legalább olyan hatásos, mint a listám következő tagjának zárójelenete.
 
 

3.

Batman: Kezdődik

 
Ra’s al Ghul volt nekem mindig is Batman igazi „fő” nemezise a The Animated Series-ben, ezért még így, valószerűbbre formálva őt is örültem, hogy Ra’s a nolan-i trilógia világában az első számú sorsformáló tényező. Batman mentoraként és módszerének forrásaként sokat izmosított az eredettörténeten: ez az egyik leglelkesítőbb filmes példázat számomra arról, ahogy egy romlott világgal haragban álló ember célt akar keresni és találni az életének.
 
Ez a reboot – az első szuperhős-széria-reboot – legalább olyan mérföldkő Batman mozis pályafutásán, mint a ’89-es mű: a már elcsépelt szülőhalál és bosszú motivációkat egy jóval komplexebb, tudatos pszichológiai folyamat eredményévé teszi. A számtalan nagyon okos húzás egyike volt Nolan-től átvennie a ’78-as Superman szerkezetét, hogy a főhős jellemérése kellő időt kapjon: a fél film a kialakulásé, másik fele pedig az első nagy krízis kibontakozása.
 
Kalandfilmként a Batman Begins első osztályú darab: az összes színészi játék benne profi, a szereplők érdekesek, párbeszédeik okosak, a fölvetett problémák gondolat-provokatívok. Állandó az események lendülete, szellemes humorral fűszerezve; ösztönzőleg hat az emberre az utazás, hogy miként válhat egy egyszerű emberből olyan eleven jelkép/legenda, mint a Denevérember.
 
 
 
 
 
 

2.

Batman: A hosszú Halloween 1. rész

 
Úgy vélem, e feldolgozás fejezi ki legjobban, milyen szoros szálakkal ágyazódik egy komoly bűnszervezet a város struktúrájába: hagyománya, tekintélye, támogatói, lekötelezettjei vannak minden poszton, ezért olyan nehéz kivájni a büntetőjog eszközeivel. Teljesen ésszerű, milyen pozíciójú valakik mernének ez ellen összefogni: egy fehér hollónak számító gerinces ügyész, a talán egyetlen NEM lefizetett rendőrtiszt és egy önmagával is szigorú önbíráskodó. Tökéletes kezdőfelállás.
 
Minden ízében detektívregény ez: Gotham igazi időn kívüli, csak a felszínén „kulturált”, közömbös betonbörtön; a nagy játszma résztvevői is egyszerűen felnőtt férfiak, akiknek a „munkájuk” az életük. Meglepett, mennyire finoman kidolgozott gazember Carmine Falcone; a Begins mellékes rosszfiúja itt az alvilág mindenható keresztapája, akit személyes szál fűz a Wayne-ekhez. Ezt szeretem úgy A hosszú Halloween rajzfilmben: Wayne a Nolan-átiratban inkább csak beleszületett Gotham-be, itt viszont menthetetlenül, civilben és álarcban is a város darabkája, fogaskereke.
 
A Holiday-bűnügy is végig érdekfeszítő volt; Alberto Falcone halála pedig tökéletes lezárás az 1. résznek, és fordulópont Batman számvetésében is, hogy mivé kell fejlődnie a céljához. Erről az útról siklunk ki szerintem a 2. rész elején, amíg Bruce a kosztümös gonoszok közt időzik, de ez mellékes.
 
 
 

1.

A sötét lovag

 
A Város maga a civilizáció, mely fölött egy bizonyos elvszabályzat mentén meg kell szerezni az irányítást. Így áll hozzá Batman és kortársai harcához mind a The Long Halloween, mint a részben az alapján készült The Dark Knight – noha Heath Ledger Joker-e épp az irányítás, a „rend” kiiktatására törekszik egész lényével.
 
Hova dicsérjem még ezt a mára kultikussá vált remekművet? Ez a film, minden hype-jával és diadalával inspirált engem arra, hogy felemás műveltségem mellett is blogot indítsak, mint Isten tudja, hány másik filmrajongó. Tökéletesen lett összerakva, működtetve, dramatizálva és eljátszva: eredeti nyelven valóban „varázslat” végigkövetni ezt a 2 és fél órát, ahogy a DVD borítója hirdeti. A Batman-képregények szűkebb világának legismertebb férfiúi feszülnek össze, tökéletes egyensúlyban hatva egymás sorsára, olyan mértékű moralizálással, amit a műfajban egy korábbi film se vállalt be.
 
 
 
 

0.

Joker 

 
Hadd csaljak már egy ici-picit…!   :D  
 

Todd Phillips tavalyelőtti üstököse NEM „Batman-mozi” – bár elvileg az ő valóságában játszódna. Ez a mi mai korunk, hiába datálták a 80-as évekre. Se adaptációs-szabályok, se tapintat, se a „modern” világ „tisztelete”: a Joker nyers, púder nélküli kritikát mond; áh; ORDÍT „az átlagról”, az „ártatlan civilről”, akiből a társadalom áll – egyenest a képébe! Egyszerűen részegítő ennek a filmnek a „modortalan” őszintesége!

 Mert itt Batman létrejöttének nem lenne igazi erkölcsi alapja: a Wayne-ek a szuper gazdag elit, a piramis teteje. Mi meg nem. Arthur Fleck története lepel alatt beismer valamit, ahová a nolani trilógia 3 film alatt jut el gondolati síkon: a mai pénzvilág, a „polgári élet” alapból ellentétre épül! Már nem az a valóság, hogy az emberért kiépült, „civilizált” világ hibáiból él a bűnözés: maga a rendszer – törvények, médiák, hivatalok, celebek, „szaktekintélyek”, stb. – egésze az igazi „szuper gonosz.” Csak ez a „nemezis” nem(csak) erőszakkal harcol a „főhős” ellen, hanem főleg úgy, hogy életfogytig formálja, betagoztatja, elemberteleníti őt.

 

Miért i

 

Joaquin Phoenix sem csak azért a kedvencem a szerepben, mert most épp ő a legújabb Joker-divat modellje. Alakításában ott az örökké hazug világ összes terhe, a kisember tragédiája. Fenomenális Arthur anyagi-szellemi megroppanásának a folyamata, melynek katarzisán az emberi, de hamis létű „senki” örökre eltűnik, és egy embertelen „valakijévé” születik újjá.

 

 
Nos… ennyi lett volna: az én listaváltozatom a 10 legjobb Batman-produkcióról. Annyira része már a popkultúrának ez a legendás figura, hogy addig lehet újabb Denevérember-filmre számítani, amíg egyáltalán létezik a mozi. Mindegyik változat kicsit más-más aspektusára fókuszál, de a lényege minden szerzőnél ugyanaz marad: az ember akarata legyőzi a félelmet, hogy a félelemmel visszaélők ellen fordítsa, a jó emberek megóvásáért.

Háború ura (Fegyvernepper)

THIS FILM IS BASED ON ACTUAL EVENTS.

WHILE PRIVATE GUNRUNNERS CONTINUE TO THRIVE,
THE WORLDS BIGGEST ARMS SUPPLIES ARE
THE U.S., U.K., RUSSIA, FRANCE AND CHINA.

THEY ARE ALSO THE FIVE PERMANENT MEMBERS OF
THE U.N. SECURITY COUNCIL.

Ahogy  A Wall Street farkasa humorosan teregeti ki a brókerek szakmájának szennyesét, úgy "tálal ki" kémtörténet-szerű stílusban a fegyverkereskedelemről a Lord of War. Egy kitalált kereskedő pályafutásán keresztül mutatja be a világ egyik legsötétebb illegális szakmáját, mely tömören így jellemezhető: genocídiumexport. A világ számos háborújában ténylegesen bevetendő fegyvereket, rakétákat és katonai járműveket árul, vevőköre pedig csupa államfő, militarista és politikai vezető.

Yuri/Jurij Orlov a hidegháború vége felé belekóstolt a maszekcsempészetbe: előbb helyi bandáknak adott el automata puskákat, majd kilépett a nemzetközi színtérre, végül a Szovjetunió bukásával szabaddá vált az útja a fekete piac meghódításához. Higgadt profi, de családjából csak öccse tudja, mit árul és kiknek. Ugyanakkor a mesés vagyon hátulütője, hogy számos akadállyal kell számolnia:

1. az állandó halálos veszedelem egyes kuncsaftok körül;
2. a helyi és internacionális fegyverembargók;
3. a direkt őt üldöző, idealista Valentine ügynök;
4. a halálát akaró Simeon Weiss rivális csempész; 
5. valamint családja előtt titkolnia valódi mivoltát.

Imádnivalóan hűvös őszinteség és dramatizálatlan tárgyilagosság lengi körül a filmet, nemcsak a fegyverüzletelés kapcsán. Kezdve mindjárt Orlov narrációjával, mely sohasem tompítja a feszültséget, sőt: a lebilincselő atmoszféra számos támasztékának egyike. "A fegyverkereskedelem aranyszabálya: Soha ne lövesd le magad a saját áruddal." Rögtön az elején elevenjére tapintanak a szavai: jelenleg több, mint fél milliárd kézifegyver cserél gazdát a Föld felszínén. Amíg ilyen sok háború sújtotta övezet létezik a bolygón, addig bizony a szabadúszó csempészek virágkorát fogjuk élni - mégha az egész a hátunk mögött, a saját életközegünktől távolabb zajlik is.
Szeretem, ha informatív egy produkció, és a mondanivalójától függetlenül is lehet belőle tanulni. Orlov "munkásságán" át megismert háborús konfliktusok mind valós történelmi események, nem túl feszes dátumokkal, a kis hidegháborútól az afrikai RUF irgalmatlan mészárlásaiig. És mindez üzleti szempontból előnyös annak, aki fegyvert árul. "Semmi sem olyan veszteséges egy fegyverkereskedő számára, mint a béke." Groteszk üdvrivalgás tör ki Orlovból, mikor Mihail Gorbacsov bejelenti a TV-ben a Szovjetunió megszűnését, és ennek nyomós oka van. A keleti blokk felbomlásával gigantikus mennyiségű arzenál rekedt a volt tagköztársaságokban, és aki ezekre lecsap, többszörös áron adhatja tovább - elsősorban a harmadik világba. 

Nicolas Cage tökéletesen belepasszol az ukrán származású halálárus szerepébe. Sötét, de színes, izgalmas gazember, aki mindig feltalálja magát. Ördögien lavírozik a nemzetközi előírások között, mindig lecsap az alkalomra, mindig tud improvizálni. Még olyankor is, ha épp a szeme láttára lő agyon valakit egy őrült libériai diktátor. "Használt pisztoly! Most hogy adjam el?!" Nem sok akció vagy kivégzés fordul elő a filmben, de az a kevés szívbemaró, sőt nem egyszer véres. De még ha nincs is vér: Anakin Skywalker gyerekgyilkosságaitól jóval hatásosabb, ahogy Libanonban fekete kisfiúkat állítanak a falhoz, és végeznek ki.

Az Orlov-família illusztris figurákból áll ugyan, de sosem redukálódnak olcsó sztereotípiákká. Egyedül Yuri öccse, Vitaly érződik kissé eltúlzottnak nekem: műsorideje felében csupán szétesett, céltalan árnyéka a bátyjának. Ha épp nem Yuri testőre és cinkostársa, akkor drogfüggőséggel küszködik. Ironikus módon épp az ő tragédiája lesz majd az, ami Yuri bukásához vezet - legalábbis emberi lényként.

Herczeg Attila sose tudna olyan fricskát adni a romantikus műveknek, amilyet Andrew Niccolson. Hajnal Tímeával szemben az itteni modell nőszereplőt, Ava Fontaine-t tényleg annak kezeli az adott alkotás, ami valójában: egy unatkozó szépasszony, aki tehetség híján szépsége reklámozásából él, de aki - bár vannak erkölcsei, - sármmal és külsőségekkel megszédíthető. Élvezetes látni, hogy a már gazdagabb Yuri becserkészi Ava Fontaine-t, a volt szépségkirálynőt, akiért már 10 éves kora óta rajongott. Mígnem feleségül veszi és megszületik a kisfiuk, Nikolai (Nicky). Ez minden másnál jobban igazolja: helyesen döntött, mikor beszállt a fegyverüzletbe. A vagyon igenis boldogít - legalábbis míg a nő vállalja a boldog tudatlanságot.

A Wall Street farkasa és a Kapj el, ha Tudsz! után ismét olyan műre találtam, ahol csaló és kopó párosából lelkesen szurkolhattam a csalónak, hiába teljesen erkölcstelenek a stiklijei. Jack Valentine Interpol-ügynök, akit Yuri az egyik szállítóhajója sebes név-átfestésével vett először palira. Ő igazi idealista: hiszi, hogy kötelessége sittre vágnia az olyanokat, mint Orlov, akiknek az "árujával" férfiak, nők és gyerekek tízezreit öldösik évente szerte a világban. Ha csak 1 árva napra le tudja őt kapcsolni, az az ő szemében már eredmény. 

Gyönyörűen elegáns, ahogy Yuri az arcába vágja erőfeszítései hiábavalóságát, mikor Valentine végül letartóztatja. Mintha egy gyereket emlékeztetne olyan leckére, amit rég meg kellett volna tanulnia: a fegyverüzlet igazi nagykutyái nem a Yurihoz hasonlók, ők csak olykor kapóra jönnek a nagy nyugati államok vezetőinek - kezdve az USA elnökével. Összeköttetései olyanok, mintha azt mondaná: "Szezám tárulj!", és nyugodtan elsétálhat. Ez kijózanító közjáték: belevési az eszünkbe, hogy a való világ legfölül nem elvek meg szabályok, hanem azok megkerülése, geokapitalista hatalmi érdekek alapján működik. Minden más mellékjelenség - globális viszonylatban. 

Újfent megtanulhattam a Fegyvernepper gyászos box-office eredményeiből, hogy a bevételi ráta szinte semmit nem fejez ki egy movie minőségéből. Vizuális kreativitás és légkörteremtés terén simán veri az átlagot, számos igen leleményes ötlettel. Kedvenceim:

• A nyitószekvencia, mely tulajdonképpen egy 2 perces kisfilm egy AK-47-es töltény „életéről”, gyártástól felhasználásig - azaz egy gyerekkatona agyának szétloccsanásáig.
• A kezdő-záró látkép, ahol a már családtalan Orlov töltények folyamán ácsorog aktatáskával, szürreális és velőtrázó.
• Pénztárgép kattanását halljuk az AK-47-es ismerteté közben: 1 elsütés 1 csörrenés - azaz 1 újabb halálrakományért 1 újabb summa a zsebünkbe. 
• A zseniális módszer, amivel megszabadul Burkina Faso-ban a rakományától: "Tessék! Ingyenfegyver! Vigyétek csak, ez az!" Realizmus és groteszkitás elképesztő kombinációja: egy fegyverkereskedő úgy osztogatja gyilkos arzenálját falusi gyerekeknek, mint valami öltönyös Antimikulás.
• A gyorsított felvétel, ahol az előbbi folyamat betetőzéseként magát a szállítógépet is darabjaira szedik és elhordják egyetlen nap alatt.

Britget Moynahan a szememben felkelt a padlóról az Én, a robot után ezzel a filmmel. Alakítása meggyőző, szövegsorai pedig. Miután Valentine felfedte Ava előtt férje valódi pénzkereseti forrását, Yuri meztelenül ücsörögve talál rá az ágyán. "Mindenhez vér tapad." Azaz: mindaz amit valaha vásároltak, tömegpusztító fegyverek eladásából származik. 

Ava kegyetlenül szembesül saját gyarlóságával: tudja, hogy ő nem akart tudomást venni párja ügyeiről, illetve, hogy hagyta magát elszédíteni a megrendezett találkozásuk során. Most pedig, középkorú anyaként nem kelendő sem reklámarcnak, sem művésznek. Utolsó önbecsülési támasza, hogy ne akarjon "emberként is megbukni", ahogy ő fogalmaz. Ez a váltáspont: Yurinak döntenie kell, hogy törvényes útra lép-e, vagy lemond a családjáról, a szeretteiről.

Libéria diktátora, az idősebb Andre Baptiste még tetszetős figura. Roppant szellemesnek találtam pl. azt a szövegsort, mikor felajánlja Yurinak, hogy fizethet fában, vagy "kőben" - azaz gyémántban. Yuri pedig éppen faeladásból él 6 hónapig, míg újra fel nem bukkan a diktátor egy béketárgyalás alkalmával az ajtaja előtt, hogy új üzletet kínáljon. Mégcsak meg sem fenyegeti: tudja, hogy Orlov nem a pénzért űzte mesterségét, hanem mert vérében van a csempészszakma. "Engem a háború urának hívnak. De lehet, hogy maga az."

És Orlov abszolút megérdemelten vívja ki kitagadtatását, mikor neje felfedezi titkos fegyverraktárát a belvárosban, illetve öccse hiábavalóan feláldozza magát a visszatérés utáni 1. bulijukkor Afrikában. Szakmailag lehet, hogy Yuri sikeres maradt, de emberként márcsak járkáló kísértet, aki a népek vérontásain szedi meg magát. Tetemhalmokon élősködik, akár a keselyűk. És mégis - amint ő maga állítja a végén -, egy napon valószínűleg épp a fegyverkereskedők öröklik majd a bolygót, ha már minden egyéb embercsoport vagy nép szitává lőtte egymást.

A zenei összeállítás egyáltalán nem feltűnő, de nagyon hangulatos számokból áll, amik belesimulnak egy-egy adott jelenetbe. A pisztolygolyó kis-sztorija alatt szinte country-hangulat uralkodik. A főcím-zene gitárszólója pedig ritmikus, közönyös; én azt éreztem ki belőle, hogy az élet akármilyen sötét tevékenységek közepette is ugyanúgy halad tovább, szomorúan ridegen. Fantasztikus dallam.

Ahhoz képest, hogy több létező személy életútjából amalgámozták össze, Yuri Orlov karaktere és története nagyon lebilincselő volt a számomra. Lendületes, izmos fekete humorral, és szomorú igazságok kendőzetlen feltárásával ragadja meg a nézőt. Nem csodálom, hogy az eredeti amerikai verzióból kihagyták az utolsó kép alatt futó szövegsort: a nagy demokratikus országok a nemzetközi béke fenntartására hivatkoznak a világsajtóban, holott a színfalak mögött éppen ők a halálipar anyaturbinái.

Beépített szépség 2. - Csábítunk és védünk

A Beépített szépség 2. megint egy visszhang-film: teljesen az elődje népszerűségére alapozza a sikert, meg sem próbálva őszintén továbbgondolni azt. Sandra Bullock nyilván nem gondolt arra későbbi interjúiban, hogy a 2000-es sikerfilm eleve vén sémát követett (a rút kiskacsa esete), mondandójában pedig butított volt és meglehetősen álszent. Nem beszélve a szépségverseny csonka lelkivilágú résztvevőiről.  

A 2. felvonás ugyan tényleg hasonlít elődjére, de ez még nem sok jót ígér. Legalább úgy hasonlít a Charlie angyalai moziverzijára is. Mindkét dilógiában szokás jobb napokat megélt színésznőket behozni, idétlen maskarákba bújtatni show-műsorokhoz, miközben ők a könnyed szórakoztatás jegyében akcióznak és poénkodnak. Ez a movie semmilyen élményképes dolgot nem tartalmaz. Olyan, akár egy rossz rágógumi: csak rágódunk rajta, hátha történik valami - ha nem is okos, de legalább - figyelem-felkeltő dolog benne. Mire föl készült? Mi volt az ihletése - azonkívül, hogy meglovagolja az elődje népszerűségét?


A minimálbér dupláját tenném arra, hogy teljesen más sztorit ütnek össze Bullockék, ha 2 korábbi főszereplő igent mond a folytatásra. Nevezetesen Michael Caine és Benjamin Brett. A lényeg az, hogy a szépségversenyen kitört botrány nagy publicitást kapott, emiatt pedig Gracie Hart túl közismert arc lett, hogy téglaként dolgozzon, és főleg formális munkákra fogják be. De hogy ez hogyan zárja ki, hogy normális terepmunkán részt vegyen, az kérdőjel marad.
A movie egy több hónapos időszakot ugrik az időben, hogy Gracie-t átimidzselje egy skizofrén, instabil tyúkká. Ahelyett, hogy jobb emberré vált volna, Hart most a régi és az új imidzséből is a legprimitívebb vonásokat cserélgeti magán: hol csak a külseje foglalkoztatja, hol meg taplón viselkedik és beleköt mindenkibe. Hihetetlen, hogy mennyire nincs átgondolva a jellemváltozásának az útja.



Vajon Bullock nem volt zavarban, amint az elején egy süket telefonnal eljátszotta, hogy Gracie kollégája, Eric éppen szakít Gracie-vel? És mind ezt, mind a stylist-mentor eltűnését éppcsak említik, majd elvész a feledés homályába egy csomó pálcikaszereplő dialógusai között, amik szinte erőből nyomják lefelé az ember szemhéját.
A cselekmény további mikroszálai, hogy a fenti verseny győztesét, Cherylt elrabolják a műsorvezető Stannel együtt, és Gracie nem akarja az ügyet kollegájára bízni. Ezért elmegy Las Vegasba a kirendelt testőrével, Sam-mel, hogy ott "elvegyülnek". Testőrt rendeltek az FBI-ügynöke mellé, csak mert őt tették meg a testület nyilvános arcává! És persze így Gracie-nek megint nem kell majd egyedül lennie, ahogy végigcsinálja a válogatott "nyomozati" malőrjeit beépített szépasszonyként.

Gracie és Sam munkakapcsolata annyiból tevődik össze, hogy előbb ki nem állhatják egymást, majd hirtelen összebarátkoznak. És ennek a kiváltóoka az a számos bágyadt vérciki jelenet, amit humornak próbálnak eladni nekünk:

• a veszekedés az edzőteremben,
• a műíves lépkedés az utcán,
• ahogy a színpadon parodizálják Tina Turnert,
• a kosztüm fejrészével vacakolás a kocsiban,

vagy ahol éppen dolguk akad. 

Mégha vérnyomás-mérőt szíjaznának a néző karjára, akkor se mutathatnánk ki meglepődést a cselekménytől. A hősnő a maga komótos tempójában végül lefüleli a rosszfiúkat, akiknek ismét 0 a személyiségük. Megtalálja 2 fogságba esett barátját, majd úszva kimenekíti őket egy díszlethajó belsejéből. Ez a mentőakció is azért tart vissza az ásítástól, mert nem könnyű azt látni, hogy valaki bármikor megfulladhat a víz alatt.
Mondanom sem kell, hogy mivel sikeresen elvégezte a melót - habár megszegve felettesi parancsát -, Gracie-t újfent hősként ünneplik. Mi pedig újfent úgy érezhetjük, mennyire predesztinált volt a happy end. Gracie maradt a sztereotip kétdimenziós női dzsigoló, aki folytatja jelentéktelen hétköznapjait az FBI kötelékében. Állítom: ahogy ebben a dilógiában a szövetségi iroda munkáját szemléltetik, azzal még a 9/11 Bizottság előtt is igazolható lenne a testület bénasága.

Végülis Beépített szépség 2. penészdarabkáiból egy Egyes sűrűségű kenyér süthető, amit a kolduló filmrajongóknak csak végső esetben mernék feltálalni.

A Denevérember Dracula ellen

"Hé, Isten hozott, Dracula! Na, találkoztál ma a szárnyas Kingkongoddal?"

(Batman {'89})

Gróf Dracula nyilvánvalóan egyike volt Bob Kane és Bill Finger ihletforrásainak, amikor a 30-as évek végén megálmodták Batman karakterét. Ha nagyon leegyszerűsítenénk, akkor valahogy így lehetne elképzelni a figura ihletési struktúráját:

| Szupererő kihúzva
+ Drakula gróf
+ Az Árnyék
+ Zorro
+ A Fantom
+ James Bond
- felesleges karaktervonások
= Batman |

Mikor először szereztem tudomást a 2005-ös Batman vs. Drakuláról, érthető módon bőrlehúzásnak gondoltam. Miért kell az akkor esedékes Batman-reboot évébe egy sokadik animált filmverzió, amit moziban be sem mutattak, hanem egyből otthoni megnézésre szánták? Ha találgatnom kellene - és gyakran meg is teszem -, azt mondanám: mentőövnek szánták. Hogy a márkanév akkor is pénzt hozzon, ha az új élőszereplős változat esetleg mégsem jön be a népnek - ahogy a Batman & Robin után érkezett a Subzero. Szkeptikus voltam, mégis kíváncsi, vajon hogy próbál a WB stúdió magyarázatot adni Dracula létezésére a The animated series univerzumában.

Egyszóval: sehogy.

Mégha az előbbi tippemről kiderülne, hogy pont igaz, úgy a "mentőöv" alulmúlta minden várakozásomat. Sokkolóan szegényes, molyrágta, topis alkotással találtam szembe magam a lap-topom monitorján. A "vs. Dracula" az a fajta próbatermék, hogy ha ezt látom előbb, biztos jóval később szánom magam A piros sisak alatt megtekintésére. Ehhez mérve amaz szinte a rajzolt Batman Begins-nek tűnik: a régóta csúszó vérfrissítésnek, hogy az emberek megint kíváncsiak legyenek BW alteregójára.

Kezdek igazat adni egy amerikai rajongónak, aki szerint "Batmant úgy kezelik, mint egy pár nadrágot. Mikor néhány évente divatba jön egy új stílus, arra próbálják meg átszabni."
Egyetértek az illetővel, hisz nézzük csak végig:

• A "campy"-irányzat a 60-as években. 
• A gótikus-misztikus stílus '89-ben.
• A "dark deko" a TAS-ből,
• amit követett a TNBA és a Beyond,
• A neonfényű kiberpánk stílus Schumachernél,
• és a posztmodern naturalizmus Nolantől.

Mindegyik stílus vagy sorozat megkapta a maga 1 vagy 2 filmjét, és premierrel vagy utóbb DVD-kiadással, de anyagilag meg is térült. Most '12 őszén is: filmes net-portálok hónapok óta találgatják a 2. Batman-reboot rendezőjét és színészeit, illetve egy Juistice League-mozi létrejöttének esélyeit.

Ez a rajzfilm (is) nem jutott el a mozikba, ami a Warnert ismerve igencsak rossz ómen. Egy másik rossz ómen, hogy ez felismerhetően a "The Batman" rajzolt széria egészestés változata. Megmondom kereken: gyűlölöm, mint a pestist. Az a sorozat külsőre és történeteire is egy szeméthalmaz; olyan az egész látványvilága, mintha a Cartoon Network minimáligényeihez idomították volna a rajzfilm világát.

Szóval a gothamben nyugvó Dracula gróf holttestére friss vér kerül, és feltámad. Elkezd vámpírrá változtatgatni embereket, még Jokert is sikerül vámpírrá tennie. Hall pletykákat Batmanről, és elkezd kérdezősködni utána. Találkozásukkor Batman nem bír vele, hisz Dracula természetfeletti lény. Aztán kifejleszt egy különleges fokhagyma-gázbombát, megint szembekerülnek, és mivel Dracula gróf nem bírja a napfényt, végül le is győzi.

Nem igazán filmnek tűnik ez nekem; inkább olyan, mint valakinek a fan-fiction-je. Valaki a Warner Brothers-nél alighanem kigondolta: "hé! támadt egy nagy ötletem! Batman most Draculával küzdjön meg! Denevér a denevér ellen! A keményvonalas rajongók imádni fogják!"

Problémám ezzel a koncepcióval, hogy a léte megbontja Batman és világa törvényeit. "A Denevér-ember" létrejötte az az ötlet volt, hogy halandó ember, aki repül, mindössze teste, esze és drága fegyverei révén boldogul. Bizonyos értelemben ellenéte az istenszerű Superman-nek. Hogy idomítható ehhez a Stoker-féle Dracula karikatúrája?
Merthogy sajnos a nagymúltú regényalak itt csupán ennyi: feltámad a halálból; vámpirizálni akarja a világot; érdeklődik Batman iránt; mert azt hiszi, ő inspirálta. Ez az ígéretes ötlet annyicskában érinti a cselekményt, hogy idővel megkapjuk a klisét, mikor a főgonosz ajánlatot tesz a főhősnek csatlakozni, amit ő - főhős révén - eleve elvet az elvei miatt. Más vonatkozása nincs. Ez pedig nemcsak túlegyszerűsítetett, hanem gúny a karakter 7 évtizedes múltja felé.

Másik dolog: eleve nehéz természetfölötti sztorielemet beemelni és jól felhasználni. Ugye a régi nóta: ha csak a stílusra hivatkoznak az írók, és nem szabják körül rendesen a "szupererőket", a karakter nem lesz több légből kapott szkriptszerszámnál, ami úgymond "tolja a szekeret". Draculának ez a verziója még komolytalanabb, mint a Penge 3.-ban látott: önelégült, ocsmány gnóm, túl sok elnagyolt képességgel. Egyetlen ok tetten érhető, hogy ez a figura létezhet Gotham világában: mert elvileg "állati" 2 denevérembert látni egyazon movie-ban.

És nem pusztán azt reklamálom, hogy itt Dracula szupergonosz. Már a The animated series is számos természetfeletti embert/eszközt tüntetett fel egyes epizódjaiban. Viszont ott a természetfeletti dolgokat, bármilyen vad elképzelések lettek (pl. Lazarus Forrás), legalább próbálták kicsit hihetőbben ábrázolni őket. Bármi, amivel Kevin Conroy Batmane szembe került, hihetőbb, mint akármi, ami itt Draculához kapcsolódik: ahogy életrekel, ahogy mozog, a lapos; á, ugyan: hengerelt motivációi, és - Max Shrek szavaival élve - az "ezüstkanalas allűrjei".


Ja! És az, hogy az inkognitója mindössze a neve visszafelé: ALUCARD. Alfrednek kell veszélybe kerülnie, hogy Bruce átlásson egy ilyen óvodás névjátékon? Van egy japán horroranime, a Hellsing: aki látni akar egy igazán ütős "Alucardot", annak azt javasolnám. Az valódi horrorstílust prezentál a néző elé, nem úgy, mint ez.

Itt van rögtön ez az elcsigázott feléledése: Arkhamban elterjed egy pletyka egy gothami kriptáról, ahol nagy kincsek rejtőznek. Pingvin úgy dönt, hogy megszökik, ám a dolog Jokernek is összejön. Őszintén: összeszámolná nekem egy rajongó, hogy eddig hányszor szöktek már meg a rabok, vagy foglalták el az épületet, csak a Batman-rajzfilmeken belül?

Aztán: Pingvin talál egy koporsót, benne Dracula leláncolt szkeletonjával. Sikerül véletlenül megvágnia a kezét, és ettől véletlenül beindul a gyors folyamat: a csontozat szó szerint újrahúsosodik (kicsit mint Imhotep A múmia-filmekben), Pingvint pedig hipnotizálja. Szóval ez a derék gróf nemcsak halhatatlan szuperzombivá harapdál másokat, de a zepp-nézése is megmaradt, még a régi rajzfilm-inkarnációiból?

Az itteni rajzstilisztika nemcsak azért zavar, mert durva és meglehetősen szögletes. Nem tudom megállapítani, hogy Batman mekkora veszéllyel dacol, valahányszor egy ilyen Homo vampiris felbukkan. Feléje dobhat bármit bárhogyan, Dracula egyszerűen odébbtűnik, mert ő Dracula, a misztikumtól dagadó szuperlény.
A másik ellenfele közelharcban Vámpír-Joker. Ezen a ponton már csak röhögni tudtam, valahányszor ősz hajjal vicsorog, ugrik, és olyan sebesen mászik a plafonon, mint Pókember, ha szteroidokat szedne. Pingvin pedig jobbára az idióta henchman szerepkörébe kényszerül: sok egyéb véletlen után (Dracula épp Gothamben nyugszik, épp akkor szökik több rab, épp a kriptakincsért) ő támasztja fel Draculát, ő lesz az agymosott lakája (nem Alfredra utalok ezzel!).

Majd a legfőbb fricska: miután Dracula meghal, Pingvint vádolják a vámpírizáltak tömeges eltűnéséért. Trapa írás, és etikátlannak is tartom Batmantől hagyni, hogy egy ilyen kelekótya balfácán bűnhődjön egy valódi szörnyeteg rémtetteiért. Ez azért fajsúlyosabb ügy, mint Sid, "the Squid" esete, hisz azelőtt épp Batmant vádolták az emberrablásokkal, a szemtanúk zavaros beszámolói alapján.

A legkülönösebb ötlet számomra mégsem a gore-hoz kapcsolódik. Bruce mostani barátnője nem más, mint Vicky Vale. És bár egy hajszállal közelebb áll a képregénybéli énjéhez, mint Kim Basinger alakítása a '89-es filmből, de így is csak kellék. Annyi a szerepe, mint Barbarának a Subzeróban: ő a bajbajutott hölgy Batman számára.

Van egy banális mellékszál, miszerint Draculának volt egy régi szerelme, akit úgy akar feltámasztani, hogy Vickyvel elvégeztet egy olcsó rituálét. Ám ez, akárcsak Batman fennkölt beszédje épp mielőtt Draculát elhamvasztja a napfény, teljesen légből kapott, és semmi nem támasztja meg. Persze, egy keményvonalas fan mondhatná erre, hogy milyen menő: Batman árnyalakja a fényben, miközben elszavalja: "Én vagyok a bosszú! Én vagyok az éjszaka! Én vagyok BATMAN!" Kicsit több odafigyeléssel ez remek riposzt lehetett volna Dracula korábbi megjegyzésére: "Köszönöm, hogy életben tartottad a hagyatékomat."

A Batman vs. Dracula még "eltékozolt lehetőségnek" se nevezhető, mert maga az ötlet alig tekinthető lehetőségnek. A párosítás abszurd, a rajzolási stílusa undorító, a cselekmény írása és kivitelezése pedig trehány. Tipikusan az az eset, hogy semmi nem legitimálta, miért kell legyártani ezt, hasonlóan Pitof Macskanőjéhez (amiről úgy hírlik, remake-elni szándékoznak Anne Hathaway-jel). Kis szerencsével akár Man-Bat vagy Ventress, a Láthatatlan ember is kaphat önálló egészestés szerepet Batman ellenfeleként, és akkor még több pénz fog befolyni a konyhára.

1 ponttal temetném el Dracula grófot a Batman-univerzumban, bízva, hogy legközelebb ismét hozzá méltó formában fog filmalkotásnál felbukkanni.

Fantasztikus Négyes

Bárki, aki kicsit is ismeri a Marvel Comics moziadaptációit, az alábbi két filmet nevezi meg a legnagyobb hatásúnak: az első X-men Bryan Singertől, illetve a 2002-es Pókember Sam Raimitől. Akárcsak a DC hajdani 2 éllovas-adaptációja 1978-ból és '89-ből, a Marvel említett két filmje is sok másik darabnak szolgált mintául a képregényfilmek zsánerében.

Annyira, hogy szinte a 2 teljes összemosása lett a Fantasztikus Négyes 2005-ben: 

Van egy mutáns csapat, mindegyik teljesen más-más képességekkel. Csúcstechnológiájú eszközök állnak a rendelkezésükre, ugyanakkor számkivetettként élnek, akikre torzszülöttként néz az egyszerű városi társadalom. Legalábbis egyikükre. És hamarosan negatív példát is láthatnak a szupererő önző, megalomán használatára.

Ugyanakkor rendszeres a humor és a legzsengébb fajta romantika. Menő dumák és kunsztok dettó. A fő protagonista egy stréber tudóslélek, aki jóindulata ellenére is bátortalan, képtelen bánni a nőkkel. Vele szemben a fő antagonista egy nagy tudományos beruházás sikerre vágyó cégvezető. Tőle üzlettársai elfordulnak, szupergonosszá változik, majd  fellengzős dumákat szórva elkezd leszámolni ellenségeivel -  köztük esetleges szuperhősökkel is. A női főszereplő pedig 2 olyan férfi vágyának tárgya, akik már régről ismerik mind őt, mind egymást.

A szereplők: Victor Von Doom egy gazdag, de nem túl elmés üzletember; Reed egy brilliáns, de anyagilag leégett zseni; Sue Storm Victor csinos kiszemeltje és alkalmazottja; Johnny Sue felelőtlen élvhajhász bátyja, Ben pedig, nos, Reed barátja.

Az álsztori: egy több milliárdos űrállomáson a kozmikus sugárzás telibe kapja ezt az öt embert, ettől idővel szupererőre tesznek szert, és próbálnak együttélni vele.

2 fő hiba van Tim Story szóban forgó munkájával: hiányzik egy jó erős sztori, a karakterek pedig kétdimenziós rajzfilm-figurák. Nincs logika, drámaiság, tét, semmi ilyen bonyolultabb "cuccok". Színes látványparádét kapunk, amely már megint a lerágott "szuperhősök a szupergonosz ellen" formulát követi, sorra elvicceskedve a valóságban kritikus következményekkel járó konfliktusokat.

Storyt elkönyveltem bérrendezőnek; könnyű úgy hozzáállni, hogy "én csak egy könnyed pop-corn-mozit szeretnék a tinédzser korosztálynak". Legyen! Ám ha a poénos szórakoztatás a cél, minek szentel a forgatókönyv annyi figyelmet az űrküldetés felvezetésére? 

Miért kap annyi műsoridőt egy kínkeservvel  döcögő kapcsolat Reed és Sue között, mikor az egyik egy nőkkel bánni képtelen tudós, a másik meg egy cinikus, anyáskodó tudósnő?

Nevettető talán, hogy Benre a fél világ szörnyszülöttként tekint megkeményedett, fél tonnás teste miatt, vagy hogy saját mennyasszonya sikítozva menekül tőle, a férfi kérlelése ellenére? Nem; ez súlyos lelki teher, dráma, amit a forgatókönyv nem is törekszik mélységeiben ecsetelni.  

Minek mindez a humor mellé, illetve miért nem lehet a humor maga elmésebb? 

A Fantasztikus Négyes az a tipikus "két szék közt a pad alá esik" eset: nem bánik elég ügyesen a humorral, hogy komédiaként működjön. Komoly alkotómunka terméke meg épp a komolytalansága miatt nem lehet.

És tudom, hogy ilyenkor sokan azok közül, akiknek nagyon is tetszett a 2005-ös adaptáció, a képregényekkel szoktak érvelni. Mi tagadás, a forrásanyag se nagyon törekedett hihető eredettörténetet köríteni a szuperhősöknek. Megintcsak ismételni tudom magamat: bármilyen téma előadható jól, ha a készítőkben megvan hozzá az ambíció és intelligencia.

Innentől azt teszem szóvá, ami komoly alkotásként hiányzik a produkcióból.

Ahhoz képest, hogy miről szól a film, nevetségesen praktikus, ahogy a dolgok elrendeződnek benne. Kezdjük az űrbalesettel: ultramodern űrállomást a Föld közelében telibekapja a kozmikus sugárzás, és ők mind kapnak szupererőt, makkegészségesek, sőt a média ünnepli őket. Mindezt hihetővé munkálni önmagában kitehetne egy egész filmet, mégha nem is teljes 2 órát. Akkor viszont alighanem lemaradnánk a legújabb világuralmi tervről Doom kapcsán.

A XXI. században ki hiszi el, hogy a telibe kapott kozmikus sugárzás szupererőt ad? Csak így nyersen? Persze, érdekes látni, hogy különböző jellemeket különböző csapás/áldás éri ugyanattól az eseménytől, és hogy ki-ki hogyan próbál együttélni az új önmagával. De ami mindezt összekapcsolná, az érzelmekre hatni képes sztori, nincs ott. Így, ahogy prezentálják, az egy átmásolt képlet, egy 4 évtizeddel korábbi képregényből.

Olyan sokan időzünk a Négyes mindennapi életében, és mégis csak a legvégére mennek át arasznyi karakterfejlődésen! Mert miről is lenne szó? Adott 5 ember, akiknek élete, életük munkája, az őket támogató multicég munkája hajszál híján odalett. Mutánsok lettek, nem tudván, mekkora veszélyt jelentene erejük az emberiségre. És ezt a Négyes tagjai direkt többször szóvá teszik: párbeszédeikből kiderül, hogy még növekszik is az erejük, Bennél ráadásul permanens az alakváltozás.

Túl sok a töltelékpillanat, pont azért, mert valódi történet helyett sablonvázlatot követ a rendező. Vannak karaktertípusok, karaktermotivációk, sőt, 1-1 baromi szimpla karakterfejlődés is - majd a legvégén. De ezek egyike se kapcsolódik egy központi sztorigerinchez. Egy csomó jelenetet felcserélhetnénk sorrendben, és pont ugyanaz lenne az eredmény.

Az egyetlen kivétel talán a visszaalakító gép, amit Reednek sikerül viszonylag gyorsan feltalálni. Megint a következetlenség: nemcsak hogy vélhetően rekordrövid alatt építi ezt meg, anyagilag leégve, de a masina léte jóformán kívánságműsort csinál a személyes drámáikból. 5-ből 3-an vissza akarnak változni, 2-en nem. Majd mikor a főgonosz bevadul, a másik 4 gondolkodás nélkül a szupererőt mellett dönt.

Ben esete a legordítóbb példa erre: egészen addig a pillanatig csak 1 jelenet fordult elő, ahol nem szenvedett a mutáns teste miatti kirekesztettsége miatt. Majd mikor a masinát Victor segítségével kipróbálja, végre emberré válhatott, de Doom megállítása ürügyén visszaváltoztatja magát mutánssá. Szóval ez innentől fogva gombnyomásra működő folyamat? Ez olyan, mintha valaki eljátszaná, hogy nem tud felállni, majd mikor valaki felsegíti a földről, bevakkantja: "Csak vicceltem.", és visszafekszik.

Részben tényleg mulatságos viszont Johnny Storm, alias Fáklya folyamatos gegparádéja. Kerülget a gyanú, hogy Chris O'Donnell Robinjáról mintázhatták a karakter mozis átiratát, kigyomlálva persze minden tragikumot. Johnny egy nőcsábász, forrófejű pasas; ehhez passzolóan élő lángnyelvvé tudja változtatni bármely testrészét. Sőt - akár a képregényekben - ez a képessége a repülésre is alkalmassá teszi, valami ismeretlen módon.

Egészen addig nem mutatja jelét, hogy törődik mással is magán kívül, amíg rá nem kényszerül használni az erejét Doom ellen, illetve előbb még megállítani egy hőérzékelő rakétát, amit Doom kilőtt a laboratóriumuk épületére. De mi tartaná vissza attól, hogy továbbra is az a felelőtlen, paprikajancsi szájhős majom legyen, aki addig volt? A nővére, Sue biztosan nem.


A szereposztást nem tartom mérvadó tényezőnek ennél a filmnél, viszont 2 szereplőről színészről szeretnék külön szót ejteni. Csatlakozom azokhoz, akik szerint hiba volt Jessica Albának adni a női főszerepet. Egyszínű alakítása és fotómodell külseje messzi nyüszítés csupán a női részecskefizikus karakterétől. Nem mintha egy kutatónő nem lehetne attraktív. De a tény, hogy épp Alba kapta a szerepet, az a húzónévre tervezést sejteti a Fox stúdió részéről, illetve lehetséges magyarázat, miért tölt a film annyi időt Reed és Sue escargot-lassú kapcsolatépítésével. Ha már itt tartunk: az utcán vetkőzős jelenete szánalmas poén.
A másik kimondottan rossz színész szerintem a Doom-ot alakító Julian McMahon. A Bűbájos boszorkák Cole-ja ismét egy sötét, több mint gyanús alakot játszik, akiről előre tudhatjuk, mi mindent fog csinálni. Kitalálható nemcsak, hogy ő "a gonosz", hogy szupererőre tesz szert, hogy megpróbál hazudozni a főhősöknek. Hanem az is, hogy egy szerencsétlenül levezényelt akciójelenetben elbukik, és a sok a kínálkozó alkalom ellenére senkit nem öl meg - na jó: az űrprojekt-ből korábban kilépett üzlettársát kivéve.

Több elkülönült konfliktuspéldát látunk, de ezek egyike se úgy jön létre, hogy az alaphelyzet keltette bonyodalom természetes úton eredményezné őket. Így aztán a sztori egyik konfliktussal sem mer elég messzire menni: papírforma szerint a karakterek gyakran egymás ellentétpárjai. De mindegyik ellentétpárosítás merev és árnyalatlan, a folytonos kihangsúlyozásuk egy idő után fárasztó. (pl. Johnny sose gondolkodik, mielőtt cselekedne, Reed viszont sose cselekszik a sok agyalás közepette).



Akcióból elég keveset kapunk, és logikailag az is támolygó. Az 5 szupererő minden viszonyítási alapot nélkülöz. Nem tudhatjuk, mikor mennyire nagy ki-ki képessége, mennyire tudják kihasználni, mik a korlátaik. A kiszámíthatóság, a szereplők felszínessége, és az elnagyolt effektek együtt torpedózzák meg az izgalomfaktort.
Doom terve teljes esztelenség, istenként tekint magára, aki a világot akarja uralni. Sokkal érdekesebb lett volna, ahogy próbálja felkelteni Johnny becsvágyát, meghódítani Sue-t; ahogy Bent kihasználja... ez alkalmas lett volna fő szálnak, és több odafigyeléssel a karakterfejlődésük egyik katalizátora lehetett volna. Na most nem várom én el, hogy olyan szintű manipulátor legyen, mint mondjuk Palpatine császár. De ez a lecsupaszított hataloméhes cégelnök Doom minden, csak nem érdemi ellenség, az összes erejével együtt. Nincs esze hozzá.



Valahol a sok fényes lángcsóva és üvegtörgélés mögött ott pislákol valami üzenetféleség: a bajtársiasság, a számkivetettség terhének közös viselése. Hogy az emberekből mit vált ki a másság közvetlen látványa, akár ha ők az alanyai, akár a tömeg részeként kell hozzászokniuk.
Véletlenül pont idevág az ötlet, hogy Ben találkozik egy vak nővel, aki megérti őt. Szemben az élettársával, aki látván őt, egy rövid hisztérikus roham után elfutott előle, és mikor újra látta Bent a hídon, eldobta a jegygyűrűjét is. Ez azért már sértő sugalmazás a nők irányában.

A maga kétdimenziós miliőjén mindez kiad egy "elmegy"-kategóriás matinét. Néhány csúcsra járatott effekt, poénos interakció, és videójáték-szerű zúzás, ennyi a pozitívuma. Ám ha kicsit is elkezdünk belegondolni, a tartalom egy banalitásában tobzódó összevisszaságként tudatosul bennünk.