Izzás (Szemtől szemben)

Egy profi bűnbanda megtámad egy pénzszállító autót, és kivégzik az őröket. Vincent Hanna, a gyűrött, munkaholista nyomozó kapja az ügyet. Ám a banda felkészültebb, mint gondolta: figyelik a rendőrséget, a tagok precíz terv szerint dolgoznak és sosem tétováznak. Ráadásul vezetőjük, Neil McCauley éppoly pengeeszű és vakmerő alak, mint maga Hanna.

"Gondoljanak a családjukra! Ne kockáztassák az életüket, ne hősködjenek!"

Michael Mann Szemtől Szembene egy izgalmas, ódivatú akcióthriller. Ódivatú, mert a választott történet voltaképpen klisé dominókat rakosgat egymás mögé, hogy azok egyetlen hosszú eseménysorban eldőljenek. A dolog trükkje: elég időt szánni rá, hogy az egyes dominókat fényesre polírozza. Nemcsak úgy tesz, mintha lenne tartalma: a bűnöző- és rendőri oldalt is közelről látjuk működni, a fontosabb szereplőket emberi arccal és élethelyzetekkel ruházza fel a rendező (Val Kilmer Chris-e például férj és apa, aki szerencsejáték-függősége miatt fanyalodik a piszkos melóra).
Nem meglepő módon a fő jó- és rosszfiú a legérdekesebbek. A többi szereplő hétköznapibb figura. Közülük is akik cselekvő alakítói az eseményeknek, azok mind férfiak. Nem azt mondom, hogy a nők buták vagy fakók volnának, egyszerűen csak nem az élbolyban foglalnak itt helyet.




"Nem lehet semmi az életében, amitől ne tudna fél perc alatt örökre búcsút mondani."


Úgy találtam, hogy a film hajlamos lelassulni. 2 és fél órát tesz ki a műsoridő, de így is mintha túl sok szálat vezetne föl. Mindet is el elvarrja ugyan, csak némelyik gyenge. Neilt és Christ leszámítva egyik negatív szereplő sorsa sem igazán érdekelt, Vincent mostohalánya pedig csak tartozékként bukkan föl 3 nagyjelenetnél. De ezt nem rovom föl hibaként: jobb, ha mindenre jut idő, mintha izgágán összecsapnák a forgatókönyvet.


A mai akciófilmes trendek fényében nemcsak az üdítő a film külsejében, hogy mentes a CGI-től. Őszintén és egyenesen tálalja a sztorit, nincsenek benne a megszokott kellékek, amivel a feszültséget szokták fokozni (flashback, autós hajsza, pürotechnika, céltalan lövöldözés, stb.). Az, ahogy Hannáék egy gyanúsított adatait csekkolják, vagy épp az elkövetőket tetten érik, ugyanolyan izgalmas lehet, minthogy valakit agyonlőnek vagy épp széttörnek valamit.

"Ha választanom kell maga és egy szerencsétlen ördög között, akinek a feleségét maga özveggyé tenné... akkor, testvér: meghúzom majd a ravaszt." 

A Szemtől szemben közismert nevezetessége, hogy Al Pacino és Robert De Niro itt játszhattak életükben először közös jelenetben. Kipipálhatjuk az érdekfeszítő szembenállást: egyikük higgadtabb, másik excentrikusabb karaktert alakít, de mindkettő feltűnése energizálja a vásznat. Kivételesen találó a magyar cím: tényleg 2 profi csapat koponyája áll "szemtől szemben" egy ügy során, trükköznek, figyelik a másikat, míg 85 perc eltelte után végre személyesen is találkoznak.
A felvezetés hibátlan: nemcsak a magánéletük életszerű, nemcsak vastag párhuzam vonható Vincent és Neil személyisége közé, de az addigi, bonyolult macska-egér játék várakozást kelt a nézőben. Mikor és hogyan akadnak végül össze, vadász és prédája?





"A két profi felismerte egymást."

(M.A.S.H.)

A Szemtől Szemben egyik nagy erőssége a velős párbeszédekben rejlik, és a kávéházi beszélgetésnél sincs ez másképp. Vincent és Neil nem próbál trükközni egymás előtt: A 2 férfi teljesen nyíltan beszél magáról a másiknak, akiről pedig pontosan tudja, hogy a vesztére tör. Itt nincsenek indulatok vagy tartozások, csak két higgadt szakmabeli, amint méregetik egymást.


Mikor először ültem le a movie elé, féltem, hogy a két fél párbeszéde elcsépelt lesz, hisz az alaptéma lerágott csont: gyűrött hekus a rablógyilkosok nyomában. Szerencsére McCauley és Hanna remek ellentétpárt alkotnak: bár a törvény - és az asztal - 2 külön oldalán foglalnak helyet, azonnal felismerik, hogy nem is különböznek sokban. Mindketten profik, csak a munkájuknak élnek. És bár törődnek a hozzájuk közel állókkal, magánéletük régóta stagnál:

1. Hanna elhanyagolja nejét és mostohalányát,
2. McCauley pedig nem sokkal ezelőttig céltudatos magányban él

- mindketten azért, hogy bármikor ugrásra készek legyenek. Lebilincselő a  jelenet légköre, és szomorú is, ahogy hallgatjuk ezt a 2 embert, akik ha más pályát választanak, akár még partnerek is lehettek volna.  

"És ha neadjisten én egyszer "befordulok a sarkon", akkor ott fogja hagyni őt? El se köszön tőle?"

Eadyről könnyű kiszúrni, hogy funkciókarakter: szerepe semmi több a cselekményben, minthogy Neil sötét életének egyetlen fényes pontját jelentse. Ehhez képest nemcsak a helyzete miatt tudtam empátiával viseltetni felé. Adott itt egy szelíd, sérülékeny, de intelligens grafikus, aki a lelki társat véli megtalálni McCauley-ban. A romantikus szál átélhető és friss érzést hagy hátra. Bár a lány Neil véreskezűségét megtudva is végül vele tart, lerí a arcáról és mozgásából, hogy a szerelem immár félelemmel és csalódottsággal színeződött.
Nyugtázom, hogy Mann nem akarta mindenáron a csalódott áldozat szerepét ráerőltetni Eadyre. Mikor Neil meggyőzi őt, hogy mégis vele tartson, nem egy, a főgonosz bűvkörében rekedt libának láttam Eadyt, hanem egy értelmes nőnek, kétségek között. Ez még nem naivitás: egyszerűen hinni akarja, hogy Neil igazi arcát nem a híradóban rábizonyított bűnei jelentik, hanem az a kevés idő, amit egy intelligens, szavatartó férfival tölthetett.

"Te nem velem élsz. Hanem a meggyilkolt emberek emlékével."

Mostohalányával ellentétben Vincent feleségéről, Justinról úgy találtam, passzol az excentrikus nyomozó mellé családnak. Justine érett, fejlett énképpel és erős önkontrollal bíró asszony.  Mann-nak nagyot sikerül játszania azzal, ahogy a főszálhoz kötözi a magánéleti válságot, mely egy kevésbé összefogott forgatókönyvben csak foglalná a helyet. Justine és Vincent házassága azon a státusz quo-n alapult, hogy a munka az első, s a maradék időben együtt lehetnek.
Ez borul fel, mikor Hanna felismeri, hogy egyenrangú ellenfélre talált: a benne munkálkodó vadászösztön, az ügy okozta feszültség lehúzza a mérleg nyelét. "Ez nem osztozás, ez csont a kutyának!"

Bár ezt Vincent be is ismeri, mikor a vége felé lányuk öngyilkos próbál lenni depresszióból, a legfrappánsabban mégis az a jelenet igazolja Justine-t, mikor Vincent egy idegen hapsit talál náluk. 

Azt a nagymonológot egyszerűen muszáj visszaidéznem, annyira jól szórakoztam rajta:

"Nyugodtan keféld meg a nejemet, hogy ha ő úgy akarja. El is terpeszkedhetsz itt, a kanapéján. Ülhetsz a volt férje kibaszott, szuper-posztmodern csodapalotájában, ha ahhoz van kedved.

De arról, barátom, ne is álmodj, hogy az én KIBASZOTT, KURVA TV-MET FOGOD BÁMULNI!"

Ez és mikor Vincent később kihajítja ugyanezt a tévét, a legviccesebb momentum. A krimiszál, akciók és párkapcsolati perpatvarok mellett tehát némi humornak is sikerült helyet szorítani, ami szerintem csak jót tesz a film amúgy nyomott hangulatának.

"Megmondtam, hogy nem megyek vissza..."

Az a kevés akciójelenet, amivel a Szemtől Szemben szolgálni tud, profin elsütött tűzharc: nyílt terepen, tapintható intenzitással zajlanak le. Látjuk, amint Neil bandája külön elkötelezi magát egy bank kifosztása mellett: a rendező így adja a tudtunkra, hogy most már nincs veszteni valójuk. Most lesznek a csúcson. Ha az éttermi beszélgetést nevezzük a legjobb jelenetnek, akkor ez a közeli 2. helyezett: Neil és társai-barátai kíméletlen golyószórással törnek ki a rendőrségi gyűrűből, miközben egyikük meg is hal.

A film többször világossá teszi, hogy Neil tudatosan választotta az útját. Így mikor a végén társaitól megfosztva, űzött vadként kell otthagynia az őt bámuló Eadyt, tudjuk, hogy most jön a zárófelvonás. Vincent Hanna kontra Neil McCauley. Mindkét férfi leszámolt kötelékeivel és most utoljára sorsot húznak. Megszólalásig hasonlít ez a jelenet egy western fináléjához:

1. két profi fegyverforgató,
2. egyedül a város kihalt szélén,
3. hangos lövés dörren,
4. elhangzik egy futó megjegyzés,
5. és némán merednek egymásra, gyilkos és áldozata.

És szintén akár egy velős westernnél, a zene itt is extra színt visz a jelenetbe.

Mindenképpen nagy mozinak tartom a Szemtől Szembent: többoldalú, tartalmas és elgondolkodtató. Átérezni belőle, hogy a keményvonalas bűnözés nemcsak "a pénzről" szól. Anyagi esélyt teremt boldogulni annak, aki mással nem tud karriert és jövőt építeni, nem bírna egy családot anyagilag finanszírozni. És csak ezután jön, hogy normálisan élnie is kell benne. 

Mocsok

James McAvoy: "Olyan filmet tűztünk ki célul, melyről abszolút megoszlanak majd a vélemények."

Fantáziaszegénynek tartom az olyan filmkedvelőket, akik szerint ha a néző egy velős, cinikus tónusú alkotást visszatetszőnek tart, akkor az a néző egyből "sznob", "tudatlan", vagy "gyenge idegzetű" valakinek számít. Vagy legjobb esetben is azt ragasztják rá: "nem érti", "nem az ő műfaja". Mondok valamit: akinek csak simán "nem jön be" az ilyen sötét, az emberi romlottságra fókuszáló mozi, az ezt így szó szerint is fogja közölni velünk. Legalábbis én a filmportálokon ezt tapasztaltam.

Más lapra tartozik ugyanakkor, aki szerint nem működik az adott produkció. Én is sokszor jártam már úgy, hogy értettem, mit próbál és hogyan kifejezni, de az eredmény taszított.

• Kill Bill.
• A pusztító.
• A Grincs.

Ha egy rendező víziója maradéktalanul meg is valósul a vásznon, a néző dönti el, hogy az a vízió mit mond neki, miként manifesztálódik az ő szemében. Ez az egyéni értelmezés szabadsága.

A premissza:

Bruce Robertson egy fejbúbjától talpkörméig mocskos zsaru Edinburgh-ben, aki szinte kizárólag a legalantasabb ösztöneinek él - spontán szemétkedéstől a keménydrogokig. És bizony kollégái az őrsön maguk is kellően primitívek ahhoz, hogy Bruce könnyedén játszadozni tudjon velük. A férfiakat egymás ellen fordítja, hogy elorozza előlük a meghirdetett előléptetést, nőiket pedig sorra fekteti le izgató alantasságával.
Új haverja, a könyvelő Bradesley is csak újabb célpont, hogy kipróbálja rajta istenadta tehetségét: az átverést és lezüllesztést. De mi történik, ha ez a züllött züllesztő elveszíti a kontrollt a züllés művészete fölött?

A Mocsok sajnos olyan mű, mely szó szerint jellemezhető a saját címével. Értelem és érzelem, karakterek és történetük terén is lepusztult, időnként gyomorkavaró alkotással gazdagodott a biológiai élménynaplóm.

Múlt héten akadtam rá a DVD-re, és nem kicsit meglepődtem a borítóján. Persze, minden borító igyekszik pozitív kritikaidézetekkel ellátni a forgalmazott terméket, de a Mocsoké tele volt. És bár értem, mi miatt tetszhetett ilyen sok külföldi szaklapnak, gyanítom, hogy a kritikusok premier idején nem láttak tovább a legfeltűnőbb pozitív vonásaitól:

• James MacAvoy erőteljes alakítása a romlott nyomozóként;
• A humorba hajló perverzitás, amivel a rend őreit ábrázolják;
• A merész tudatalatti képek Bruce Robertson pszichéjéről.

Örültem neki, hogy a Mocsok olyan emberek züllését próbálja ábrázolni, akik egy megbízhatónak tartott intézmény munkatársai. Pontosan ezt imádtam annyira A Wall Street farkasában. Nevetni tudtam egy olyan témán, ami egyébként a mai világ egyik legelkeserítőbb, legelfajzottabb vonása: hogy aki egy kicsit is jóhiszemű, azt egy okos csaló büntetlenül tönkreteheti - családostul.
Még a cselekmény is ugyanazon kérdések megválaszolása felé halad, mint amott. Milyen az, ha felnőtt dolgozók hímcsordaként viselkednek? Meddig bír zülleni a főkolompos? Hogyan mélyed el egy vérprofi csaló addig-addig a bűnös élvezetekben, amíg végül már nyíltan önpusztítóvá válik?

Nem véletlenül neveztem "az év egyik legnagyobb szemetének" a Mocskot. Ennek a filmnek nincs igazi cselekménye. Nem szól igazából semmiről, nem igaz, hogy kreatív, és igenis: visszataszítóak egyes mozzanatai. Elméletben Bruce összeomlását kísérjük végig, ahogy szexista karrieristából zakkant impotenssé rongyolódik le. Még később pedig egy szexuális identitászavarral küszködő félőrültté, akit kirúgnak és egy búcsúvideót hátrahagyva, egyenruhában felköti magát. "Ez egy ilyen dolog."

Ezt a merész perverziót emelik ki a pozitív kritikák, hogy egyszerre viccesek és szórakoztatóan bizarrok. Számomra egyik sem volt; inkább csak a fejemet fogtam, hogy ennyire primitívek a skót civilek és rendőrök (pl. a csoportos farok-fénymásolás). Ennyire nem veszik észre, hogy egyik kollégájuk makimajmot csinál belőlük - kivéve a szőke kolleginát, akit végül előléptetnek. A Wall Street farkasában színes karakterek voltak, akik tudatosan és teátrálisan züllöttek, ki-ki a maga mértékében. Azon az alkotáson nem győztem derülni és nevetni. Itt viszont gyakorlatilag éhen halt a humorérzékem az ingerszegény képektől és a semmitmondó történettől. 


A teljes műsoridő alatt talán 1 olyan jelenet fordult elő, ahol zavaromban már kacagni tudtam volna: a fenti rész, amikor Bruce a nemi szerve "reaktiválásával" küszködik. Ezt murisnak találtam: Jim Carrey önsanyargatását juttatta eszembe a Hanta Boy-ból.



Nem vagyok egy "gyenge idegzetű" ember, de Bruce tudatalatti képeitől nem egyszer fogott el undor és viszolygás: a képzetbeli pszichiáter, a disznó és a tiritarka fogadószoba. Talán én nem látom, milyen művészi, ahogy ilyen "forradalmi", "stíluson túli" ez az ábrázolás. Nekem egyszerűen ocsmánynak hatott, de ez teljesen magánvélemény. 
Nagyobb probléma szerintem az, hogy Bruce összeomlásának nincs értelme. Hiányzik a tengely, ami mentén ezek a morbid fantazmagóriák és a Bruce múltjáról kiderülő részletek egy személyiséget, egy ember pszichéjét rajzolnák ki. Ehelyett minél több torz vonást és képzetet aggatnak rá egy romlott zsaru figurájára. Miért éppen disznót lát? Mert erköcsileg ő maga is az? Miért öltözik nőnek? Netán így próbálja pótolni elvált felesége jelenlétét? Miért épp most törnek elő ezek a rémképek, amik kísértik? És hogy függ ez össze azzal, hogy gyerekkorában megölte a bátyját? Ez így nem egy folyamat, egyáltalán nem illenek össze a kirakó darabkái.

Az Összeomlásban Michael Douglas is egy átlagember zuhanását ábrázolta D-Fens karakterével. De ott a főszereplő rendelkezett hátterrel és megfogható személyiséggel. Folyamatos volt a személyiségtorzulás átmenete. Még a csavar is egyszerre lett izgalmas és érthető: a pasas nem tudta felfogni, hogy azt az életet, amit görcsösen élni akar, már rég elveszítette.
Ezzel szemben Bruce Robertsont semmi egyébnek nem látom, mint reménytelen, összefirkált karikatúrának. Aki még a túl sok kokótól is csak majd egész a legvégére hülyül le annyira, hogy már fafejű ismerősei is meglássák végre, mekkora elmebeteg.

A befejezés előtt még röviden.

Idáig ez a movie és a tőle kapott élmény kb. 10 különböző típusú ürülék volt. Mégsem haragudtam az alkotókra, mert látszott a hangvételén a merészség, és hogy új területek felé próbál kapálózni (először láttam, hogy egy rendőr elveszi egy kisgyrek lufiját, és 2 kézzel mutat fityiszt neki). Tudom, hogy Jon S. Baird-t nem érdemes Martin Scorsese-hez hasonlítani - márcsak azért sem, mert a Mocsok mégcsak a 2. rendezése. Irvine Welsh azonos című regénye pedig még sötétebb, nyomasztóbb tónusú volt, mint a filmváltozat, így nem ítélem el, hogy az első félidőbe még próbált némi sötét humort csempészni.

Befejezésnek viszont elég olcsó megoldást választott szerintem. Bruce egyszerűen kinyírja magát, mielőtt igazán rázúdulhatna a bukásának minden következménye. A felvezetés még rendben volna: Bladesey-nek hátrahagy egy videót, amiben tanácsot ad neki, hogyan tegye magát ismét vonzóvá a feleségének. Ezzel mintegy vezekel, amiért korábban megdöntötte az asszonyt, és közös utazásukon börtönbe juttatta Bladeseyt - puszta szórakozásból. "Bruce, miért vertél át?"

Sajnos a film az utolsó percig bizonyította nekem, hogy nem érdemes odafigyelnem Bruce sorsára. Mikor a székre áll, megkapjuk a klisét, hogy a Sors egy utolsó esélyt még felkínál neki. Becsenget hozzá az az anyuka, akinek egy rokonát korábban nem sikerült újraélesztenie az utcán. Tetszett, ahogy Bruce összezavarodik, valahányszor találkozik a hölggyel. Tudja magáról, hogy egy 2 lábon járó mocsokhegy, mégis talált egy őszinte, normális személyt, aki el tudja hinni róla, hogy rendes ember. "Valamikor jó ember voltam..." Nem egy erős történetszál, de legalább érdekesség volt az unalmas züllőmaraton közepette.

Két stabil pozitívum van, amit értékelni tudok a Mocsokban: James MacAvoy prímvivő alakítása, és Bruce züllésének azok pillanatai, ahol átmenetileg ellentétbe kerül önnön gátlástalanságával. Aki az agyatlan pszichózis lerobbant zugait óhajtja meglátogatni, az talán többet is talál benne, mint amit ennek a bloggernek nyújtott.

300 2. - A birodalom felemelkedése

Mindenki az egyéni beállítottsága és elvárásai alapján dönti el, mennyire tud ajánlani 1-1 filmet másoknak. Ezt rögzítjük aztán a pontszámban, amit a filmekre adunk.
Ám létezik egy gyakori buktató, amibe tapasztalatból tudom, hogy egy mezei blogíró könnyen beleeshet. Minél több szintes skálán értékel (1-től 10-ig vagy százalékolás), az annál szorosabb és merevebb is. Kevesebb lehetőséget hagy "meggondolni magunkat", ahogy a filmek terén gyűlnek a visszatérő észrevételeink, és több/kevesebb hibájukat érezzük súlyosnak, mint mikor írásban véleményeztük őket.


Azért hozom fel ezt most, mert a 300-kritikám idején még én is kicsit merevebben, számegyenes-szerűbben képzeltem el a filmek ajánlhatósát. Most, hogy a folytatásáról készülük írni, időszerűnek tűnt megint némi nyilvános önvizsgálatot tartanom, itt helyben, leírva. 
Biztos észrevettétek, hogy manapság jóval kevesebbet cikkezek a blogon, mint régen, mikor belefogtam ebbe. Ennek egyszerűen az az oka, amit már biztos más bloggerektől is hallhattatok: csak akkor csináld, ha őszinte kedvvel, odafigyelve, de ruganyosan tudod csinálni. Egyéni szabályból az csak annyit állítson fel magának az író, ami még segít formába önteni a véleményét, ugyanakkor azért teret is hagy későbbi, új észrevételek számára.


Önvizsgálat letudva, jöhet a kritika.
:)

"Maguk csináltak ebből a félmeztelen senkiből világszenzációt."

(Gandhi)

Látványfilmhez képest meglepően leleményes koncepciót kapott a 300 - A birodalom hajnala.

1. Nem folytatni próbálja Zack Snyder kultikus 300-át,
2. nem előzményfilmje annak,
3. és nem is független az eredeti műtől. 

Miként Leónidasz mártírhalála is egy nagyobb, honvédő háború 1 mozzanatát képezte, úgy a második 300-mozi is saját cselekményének 1 mozzanataként kezeli az elődjéét. Nagyon ügyesen azt az illúziót kelti, mintha a 300 egy későbbi spin-off (oldalági történet) lett volna, kinagyítása a második film egyik szakaszának. A 300 végén is már egész Göröghon megvédésére készültek a hellének (ógörögök), így ez volt a logikus irányvonal a sztori továbbviteléhez.

Egyik kedvenc történelmi korszakomról révén szó, borzasztóan megörültem neki, hogy Frank Miller, a 300 rajzolója új lehetőséget látott meg benne. Új képregénye még ugyan Khsájársá (Xerxész) nagykirályról szól, de a mozis átirat összefonja az ő múltját Hellaszéval (az ókori Görögországéval). Mintha Xerxészt a végzet azért rendelte volna istenkirálynak, hogy meghódítsa a földet, amit még apja, Dárajavausz (Dareiosz) sem tudott. A folytatásban tehát nagyobb a látótér, nagyobbak a seregek, nagyobb az öldöklés közvetlen tétje. És a cselekmény katarzisára egy Thermopülai szintjén ikonikus csatánál kerül majd sor: Szalamisznál.

Leírás:

Themisztoklész athéni hadvezér 10 évvel ezelőtt megsebesítette Dareioszt Marathonnál. Miután a perzsa nagykirály meghal, legkegyetlenebb parancsnoka, Artemisia ülteti trónra Xerxészt, és az invázió élén útnak indul Görögország felé. Ezalatt Themisztoklész az egységes görög védekezést próbálja megszervezni. Leonidász özvegye, Gorgó azonban ezt megtagadja, így Athén magára marad a perzsa intervenció megállításában.

Azt hiszem, 1 igen komoly fogyatékra vezethető vissza, hogy az új rész miért nem számít közel sem egyenrangúnak a régivel. Nem tartja magát a saját alap-elgondolásához. Miközben a történet és a háború horizontját kiterjeszti egész Görögországra, a figyelem mindvégig a csatákon reked.
Sőt, a csatákon belül is csak a vérengzésekre figyel: taktika, szervezés vagy egyáltalán a gondolkodás jele alig-alig mutatkozik meg. (Mi sem mutatja ezt jobban, hogy az egyik athéni, Scyllias a zűrzavar közepén szúrja ki saját fiát, mint hű harcostársai egyikét!) A produkció 3/4-e voltaképpen egy túlanimált mészárszék, ahol a sztorit meghagyták egy kettős bosszúkrónika szintjén. A 300 2.-ben kaszabolás a lényeg, az a film egyetlen összetartó ereje. Sajnos.

A párbeszédekről ordít, hogy ezt a filmet csak úgy behajították a box-office-arénába. Vagy kiábrándítóan laposak, vagy kínosan rájuk telepszik a pátosziság (pl. Gorgó királynő narrációjában és beszédeiben). Leginkább Themisztokolész, a főhős és fő stratégia kapcsán fájt, hogy nem kap éles, szellemes mondatokat. Hol vannak már az olyan finom iróniával vegyített, emlékezetes megjegyzések, melyekkel Leónidasz szolgált nekünk? ("Látod, öreg barátom? Több harcost hoztam, mint te.")

Az athéni vezér legfontosabb mondata nekem az volt, mikor emlékezteti embereit, miért is kell bármi áron magukkal vinniük a perzsákat a halálba. Nem egyszerűen "a hazáért", "a szabadságért" vagy más eszméért. Themisztoklész tudja, hogy Xerxész uralma a görög poliszok népére 2 dolgot hozhat: pusztulást és rabsorsot. A családjaik és otthonaik jövőjét védelmezik, épp csak annyira ügyelve saját életükre, hogy ne mindjárt elsőként hulljanak el a harcmezőn. (Egyes magyar szavakban is összeolvad a családi lakhely és az ország fogalma: "ott-hon", "haza-menni", "nemz-et".)

Szerencsére csak eleinte volt zavaró, hogy a producerek kb. annyit tudhatnak Göröghon történelméről, mint én a kvantumfizikáról. Nyilván nem nagyon érdekelte őket Miltiadész, Maratón valódi győzője, ahogy Themisztoklész sem igen nyilazta le a valóságban Dareioszt. Nem állítom, hogy kiakadtam volna ezeken, csak újfent megmosolyogtam a hollywood-i átlagműveltség szintjét. 
Nagyobb baj az, hogy a cselekményt jóformán semmi se tartja össze a látványon kívül. Láthatjuk ugyan, ahogy Xerxész isteni uralkodóvá, nos, vedlik. De a görög népekről, a konfliktus védekező feléről jóformán semmit. Mekkora blamázs, hogy a görög-perzsa háborúk nagy egészéről szól a mese, és maga Göröghon, a városnépek élete teljesen hiányzik a cselekmény sodrából! (pl. előkészületek, erőforrások, a poliszok érdekkülönbségei, politkai intrika, vallási előítéletek, vagy az állandó kishitűség, ami korábban Leónidasz toborzását is megnehezítette.) Themisztoklész talán 2 nyilvános vitáján túl semmi nem látszik abból, ami a hátországban történik!  

Tetszett a kontraszt Athén és Spárta, a két legerősebb polisz (városállam) között. Spártai szemmel nézve a vértanúság inkább extázist és örök dicsőség ígéretét jelentette a katonáknak. Athén viszont polgári állam. Az onnét jött harcosok is erős, bátor férfiak, de nem fűti őket az a hasznos fanatizmus, ami a spártaiakat oly félelmetes ellenfelekké tette. Ha kicsit több figyelmet kap, hogy mit jelent athéni szívvel és fejjel spártai bátorságot felmutatni, az a drámának is jót tett volna.

Van egy szcéna, ahol Xerxész bárdjával lemetszi a halott Leónidasz fejét - bizonyítandó, hogy még ő sem ért fel egy "istenkirály" nagyságához. Okosabb filmben ez jelezhette volna, hogy nem elég a katonai morál és egységtudat - mégha a legacélosabb is -. Legalább ilyen fontos fegyver a fürge ész, a leleményesség és a széles látókör, hogy az ellenség erejét részben őellene is lehessen fordítani.

Sullivan Stapleton Themisztoklésze kellően... más típus, mint a 300 protagonistája. De sokkal sótlanabb és stílusjegyekben szegényebb vezéralak, mint anno Leónidász: csak a mi gimis tankönyvünk alapján kaphatta volna egy érdekes, éles látású vezető jellemét az íróktól. Miután Artemisia tanúja volt a férfi harcászati tudásának, előbb megpróbálja bájaival átcsábítani, majd a férfi egy röhejgyanús szexjelenet közepén csalódást okoz neki. Nekem sajnos már az sem tűnt ki, mit láthatott Artemisia ezen a komoly, de karizmaszegény athéniben.
Picit még a szexjelenetről:

1. ahogy Artemisia és kiszemeltje elzihálják az aktust,
2. ahogy Themisztoklészt pucéran kitoloncolják, összes ruhájával a kezében,
3. majd mikor társainak konstatálja, mi történt a perzsa hajón,

ezek egymás után döngölik számomra a földbe az ő komolyan vehetőségét. És a katarikus csata közben még azt a lehetetlen sort is a fejéhez vágja ellenfele: "Bár ilyen kemény lenne a farkad!"

Elismerésem Gerard Butlernek, amiért nemet mondott a folytatásra. Felismerhette, hogy az új rész inkább kisajtolása a réginek, mintsem továbbgondolása. A 300-as szereplőgárda összes többi tagját sikeresen visszainvitálták. De mint pl. a Superman 4.-nél, a 300 2.-nél se tudja az eredeti gárda megmenteni az elhibázottan megírt movie-t. Azonkívül, hogy szinte semmit nem kezd velük a forgatókönyv, a kellő kémia is hiányzik a közös jeleneteikből. Nincs meg például Gorgó és Themisztoklész szóváltásában az a finom auraütközés, ami Leónidász és Xerxész találkozásának az ízét adta. Ezekhez a dolgokhoz a rendezőnek kell, hogy legyen drámaérzéke, nem elég mindent a díszletre és a színészekre ráhagynia.

Az egyetlen erős alakítás és mellékszál éppen a főgonoszé, Artemisiáé. Eva Green bevallottan régóta várt már egy kemény antagonista-szerepre, és a lehetőségekhez mérten ki is aknázza. Artemisia egy kiszámíthatatlan démon: olyan szadista embergyűlölet hajtja őt a görögökkel szemben, ami még "az istenkirályén" is túltesz. Xerxész a moziváltozatban szinte mellékszereplővé redukálódik - részben mert a mese szerint Artemisia táplálta benne évekig a bosszú gondolatát.
Ellentétben Milo-val a Pompeii-ből, Artemisiánál megfogott a személyes tragédiája. Kicsi korától kezdve másban sem volt része, mint erőszakban, lelki terrorban és vérontásban. Tudatosan vállalta, hogy az amúgy is irgalmatlan világon mindenkin túltegyen brutalitás és fizikai képességek terén. Tömeghóhér, de nyílt sisakos, győztes tömeghóhér. És mert áldozatai  sose tűnnek többnek derealizált hústömegeknél, senkinek se legyen bűntudata, ha nem az athéni győzelemért szorít, hanem  hogy a főgonosz valahogy túlélje az i.e. 480-as évet.

Noam Murro rendező szinte szolgai hűséggel vette át Snyder kedvelt látványtechnikáit:

• ráközelítések,
• a lassított majd újra gyorsított mozdulatsorok,
• a kötelező kockahasak 
• vagy a jellegzetesen kiemelt vértek és ékszerek.

Kicsit kevésbé tömény a képsorok színezése, mint a 300-nál: az óriási - a vízközeg miatt gyakrabban kékes - CGI-panorámák úgy félúton vannak egy valós tájkép és a 300 tájai között. Maguk az effektusok viszont néhol mintha sántítanának. Értem ezalatt pl. hogy észrevehető az egyik perzsa hajónál az olaj, amit a technikusok a kiáramló tűz megjelenítéséhez használtak.

Ígéretéhez híven a Rise of the Empire tobzódik vérben és tesztoszteronban. A 300-ból már jól ismert technika itt is adott: lassításokkal és hanghatásokkal növelik a harci mozdulatok dinamikáját, a vetődések és csapások ívét. Pompásan működik, és eleinte követhetőbbé is teszi a csaták közben a felek küzdelmét. Manapság ritka, hogy egy nem kimondottan horrorfilm vállalja a gore-t: nos erős a gyanúm, hogy a tavalyi kínálatból megvan a rekorder.
És ez bizony egy idő után visszaüt. Gondolom, nemcsak én untam félidőnél a szakadó testrészek és a fröccsenő művér repetitív mutogatását. Evidens, hogy még egy ilyen komor látványelem is monotonná válik, ha túl sokat mutatják arctalan senkiken, hisz így elvész a sokkhatás. Mintha csak ezt gúnyolná ki Artemisia azon tette, ahogy egy athéni rab levágott fejét szájon csókolja. (Meg kell hagyni, merészen groteszk kép.)

Kontárnak kell lenni ahhoz, hogy ennyire illúzióromboló befejezést kreáljanak egy epikus ókori armageddonnak! Egyszercsak feltűnik a megmentő görög hadiflotta, Gorgó királynével az élen... aki katonái élén maga is elkezdi lassítva aprítani a perzsákat, Themisztoklésszel a háta mögött. Mintha egy szteroidreklámot néznénk, annyira megjátszott az egész! Ennyire nem tudták palástolni a producerek, hogy már a leendő 300 3.-ra spekulálnak?

A "szálak elvarrása" is megint olyan valami, ami nem érdemes várni. Hirtelen félbeszakad az aprítás, mi meg mehetünk haza. Még azt sem tudjuk meg, hogy Themisztoklész végülis megbékélt-e a bűntudatával, hogy részben személyesen ő felelős Xerxész bosszúhadjáratáért. Athén felégetése után ezt kötve hiszem. De tanulmányaimból tudom, hogy Athénból száműzetve tényleg Perzsiában telepedett le, úgyhogy csak túltette magát rajta végül.

Remek ötlet, hogy nemcsak Szalamisz, de a csaták is szinte teljesen a tengeren zajlanak. Themisztoklész azért hajóhadat kér Spártától és a többi városállamtól, hogy Perzsia nagyhajóit - azok lomhaságát kiaknázva - minél nagyobb erőkkel oldalba támadják. Klasszikus támadási módszer, és sajnáltam, hogy ennyivel (+ pár tűzgolyó és 1 öngyilkos katona) ki is fújt a taktikázás.
A döntő csata előtti percekbe sikerült némi drámaiságot belecsöpögtetni, a zene fokozza a pillanat intenzitását, amint az athéni katonák elébe hajóznak a behemót perzsa flottának. Ezért is olyan kiábrándító, hogy maga az ütközet egyszerű tusakodás. Mintha 1-1 sima katona mozgatná a seregeket, nem 2 ország talán legjobb 2 hadvezére.

Összegzés:

A birodalom hajnala elbukott a minőség próbáján. Zsonglőrködik a harci montázsokkal, tartalmi ötletekben viszont nagyon "vérszegény". Mivel a 300 minél több népszerű vonását igyekeztek beletömni, az új részben abszolút nincs arányérzék. Zack Snyder 300-a egy egyszerű, de érdekfeszítő helyzetre épült, cselekményét rendesen tagolva végigvezette, időt fordítva a háttér-eseményekre is. A vizuális stílus a tartalmat hangsúlyozta ki, és nem élt önálló életet a konfliktus érintettjeitől. Ennek az alkotásnak a szó szoros értelmében "hiányzott a szíve".

A 300 - Rise of the Empire-re 2/5 a pontszámom. Mankóra ítélt mozimítosz, és ezt a mankót a jellegzetes látványstílusa adja meg neki.

102 kiskutya

Amikor egy komédiafolytatás egyetlen létezésalapja a pluszpénz, és története tudatosan kerüli, hogy bármit hozzátegyen elődjéhez, 1 dolog marad, ami szórakoztatóvá teheti a végeredményt. A viccek. Ha ez nem működik, lehet temetni az aktuális vígjátékot.

Az ilyen fölös folytatások sorába állt be a 102 kiskutya. A sztori egy névkártyán elfér, a színészi játék unott, megrágott, a visszatérő Glenn Close pedig ismét kötelezően túljátssza magát Szörnyella De Vilként. Az egész úgy szomjazik a megható, mint nevettető vagy értelmes pillanatokra. Ezek beemelése viszont megbolygatná a film síkegyszerű, biztonságos formuláját, ezért nem érdemes keresni őket. Legfeljebb annyi, hogy a nagy- és kis dalmaták aranyosak - főleg az egyik kiskutya, aki sokáig folt nélküli marad. 

A "szörnyen ördögi" Cruella De Vilt a börtönpszichiátrián lelkes állatbaráttá szelidítették az évek során. Szabadulva felvásárol egy állatmenhelyet, jótékonykodik a környék kutyáival. Ám a londoni Big Ben búgó harangja elmulasztja a terápia hatását, és De Vil megint dalmataszőrmére éhezik (sőt egy ponton az egész várost fehér alapon fekete pöttyösnek vízionálja).

Elgondolás és kivitelezés terén sem nyújt értékelhetőt a klasszikus mese 2000-es feldolgozása. Nincs miért érdekeljen minket az események alakulása. Hiába látjuk az elején, ahogy De Vil a régi önmaga szöges ellentéteként bájolog: az embereknek és az összképnek sincsen súlya, sem kontextusa. Egyszerűen megismétli az előző film cselekménymenetét: De Vil ott is csak félidőtájt nyúlt törvénytelen eszközökhöz, hogy a kiskutyákat megkaparintsa. És ezúttal is talál cinkostársat a pöttyös bunda tervéhez, Gérard Depardieu karakterének a személyében.

Egyetlen különbség van: De Vilben most még a bosszú is fortyoghat, amiért néhány dalmatakölyök miatt került börtönbe, majd agymosó kúrára.

Igaz, hogy nekem személy szerint már az 1. rész sem nyújtott többet, mint egy butus Disney-rajzfilm, élő szereplőkkel. De ott legalább pislákoltak itt-ott megkapó pillanatok: a kutyatulajdonos pár találkozása, vagy ahogy a kutyák az erdőben elkezdenek mentőakciót formálni. A maga röhejes módján még Szörnyellát is sikerült belegyömöszölni a "bogaras üzletasszony" koncepciójába. Itt viszont De Vil már tényleg nem egyéb live-action rajzfilm-figuránál, akinek kétféle arca van: síkegyenes jótét-lélek, síkegyenes mániákus.

Az új kutyatulaj főszereplők, Chloe, De Vil nevelőtisztje, valamint Kevin Sheperd totálisan megjegyezhetetlen töltelékfigurák. Tőlük az is érdekesebb volt, ahogy a kutyakölykök a párizsi tortagyárban ismét túljárnak Szörnyella mikroméretű eszén.

Egy dologban azért a 102 kiskutyának sikerült "megugrania a cápát". Vagyis: sikerült olyat mutatnia, amihez hasonló talán előfordult az előzményfilmben, de itt már biztos, hogy nevetségesen vad ötlet.

Míg a '96-os alkotásnál De Vilt csurom sárosan vitte el a rendőrség, addig itt egy gigászi tortába foglalva láthatjuk őt! Amit utána sortűz-szerűen le is fröcskölnek a dalmatakölykök! Alighanem ez a poén a legemlékezetesebb dolog az egészben. Még valahol vicces is lehet belegondolni, hogy egy nő nem tortából ugrik ki, mint az ünnepi zsúrokon, hanem a tortába beépítve bukkan elő.

Tudom, hogy nem túl etikus úgy írni egy filmről, hogy azt esélye se legyen kedvelni valakinek. De úgy érzem, semmi gondolat vagy érzelmi motor nem volt a 102 kiskutya mögött: az egész nem több, mint Szörnyella De Vil spin-off-ja. Idiotizmustól dagadó rágcsakomédia, ami csak arra jó, hogy De Vil képét áthúzott piros karikával használhassák a helyi állatvédelmi szervezetek. 

Non-Stop

"Ez a vadállat földbe paszírozza a gépet!"

(Die Hard 2.)

Liam Neeson ideális jelölt akcióhős alakítására. Amellett, hogy a kellő karizmával és több mint elégséges termettel rendelkezik hozzá, olyasmit képes megjeleníteni, amit a zsáner legtöbb skatulyaszínésze képtelen volna. A drámaiságot. Arcán fantasztikusan képes tükröződni a hétköznapi ember minden kétsége és sosem mutatott fájdalma, és az ezen szükségből felülemelkedő, józan tettrekészség. Az érett szellem jelenléte. 

Bill Marks légi marshall titkos frekvencián üzenetváltásba kerül egy terroristával. Vagy átutal 150 millió $-t egy számlára, vagy 20 percenként megöl egy utast a gépen. Mivel az utasok közül bárki lehet a tettes, és saját múltja sem makulátlan, Marksot a hatóságok nagyon hamar mint a gépeltérítőt azonosítják a médiában. És így kéne megtalálnia a gyilkost!

Jaume Collet-Serra, aki megcsinálta a Viasztesteket és az Ismeretlen férfit - utóbbit szintén Neesonnal - most a 9/11 utáni repülésbiztonságot állítja pengeélre. Köztudott, hogy az amerikai kormány - és sajnos Hollywood is - 13 éve sulykolja, mennyire valós kockázat manapság a gépeltérítés, a terrorizmus. 9/11 óta rendszeresen légi marsallok felügyelik a járatokat, és ha bárki gyanús, azonnal felléphetnek ellene. 

Collet-Serra szerintem ezt a kiszáradt ál-mítoszt akarhatta felforgatni: antagonistája úgy játszik, hogy a biztonság főemberét minden protokoll és elszánt intézkedés csak még bűnösebbnek láttatja. Mintha ő jelentené a tényleges fenyegetést az utasokra nézve. Igen éles politikai kritikát sejtek itt a mélyben, és sajnálom, hogy végül nem tud kibontakozni. A rendező erőteljesen feszült atmoszférát teremt, és ezt kb. a film 2/3-ában meg is őrzi. De aztán a vége felé a cselekmény, a mondanivaló és a szereplőmozgatás is fokozatosan szétesik benne - nem beszélve magáról a gépről.

A zárt, szűk helyszín keltette klausztrofóbia eleve besegít a feszültségkeltésben. A rendező tudatosan nem kerekítette ki a történetet és a karakterek hátterét, hogy ezzel is erősítse a bezártság érzetét. Marks-nak messze nem ez az első ellenőrző útja, de a szakmai tudása ezúttal haszontalan. Nem tudja megmondani

• melyik és hány utas az elkövető,
• melyikükben mennyire bízhat akárcsak 1 pillanatra is,
• sőt a gyilkos módszerét sem ismeri.

Ráadásul a legelső gyilkosságot épp ő kényszerül elkövetni, mikor egy kollégája pisztollyal rátámad, nehogy kiderüljön, hogy drogot csempészik.

Julianne Moore a főhős alkalmi segítőjét játssza, akire szintén többször vetülget a gyanú árnyéka. Jen picit túlbuzgó alakja az egyetlen olyan mellékszereplő, aki személyként megjegyezhető. Párosítása Neeson-nal érdekes ötlet, de működik: Jen és Bill között azért találtam érdekesnek a csapatmunkát, mert nincs igazán jellembéli átfedés köztük, mégis gyorsan vág az eszük. Mikor Bill Jenre gyanakszik, a nőnek 1-2, alig más hanglejtésű szó elég, hogy ezt átlássa.


A többiek azonban már tényleg nem voltak többek tologatott archetípusoknál:

• a fehér utaskísérő
• a fekete utaskísérő
• a fekete programozózseni (Íme a magyarázat, hogy törhető fel titkos frekvencia, és nyitható egy vadidegen nevére bankszámla!)
• a mohamedán orvos
• a gyűrött, tar zsaru

 stb.

Neeson karakterét egy másik blogíró úgy jellemezte, mint az Elrabolva Bryan Mills-e ötvözve John Ottway-jel a The Greyből. Van benne igazság: Bill Marks alkoholista, magányos rendész, akinek kislánya leukémiában halt meg, és ő inkább távol maradt tőle, mintsem végignézze a leépülését. Őt reprezentálja az a kislány-utas, aki szülői felügyelet nélkül utazik a járaton (Bill helyében megkérdeztem volna, miféle szülő küld gépre egy akárcsak 10 éves gyereket egyedül??!).

Különös módon nem hatott erőltetettnek a mozzanat, ahol Marks mindezt beismeri a már nyíltan ellene fordult utasoknak. Hiábavalóan ostoba lett volna az őt elítélő médiaadás és az utasok nyílt támadása után is a rend őrének szerepében intézkednie. A legtöbbünk Marks helyében valószínűleg jobban odafigyelne - még ekkora vészhelyzetben is - arra, hogy az utasok bizalmát megalapozza. Ami leszűrhető az esetből, hogy az ellenőrzések, a rang és a protokoll nem helyettesíthetik a polgári lakosság kooperációját. Végülis: az előírások célja elvileg az ő biztonságuk.

Szinte mindenki kritizálta ezt a filmet, hogy a bábmester lelepleződése egyben a film leggyengébb, tolókocsis lábakon álló darabkája. Ő volt az az ember, aki még a reptéren egy rövid párbeszédet folytatott Marks-szal, aztán a marsall ott találja az utasok között. "Mi lett Amsterdammal?!" Hogy épp ő a tettes, és az, ahogy elkendőzik a bűnösségét az írók, az még rendben volna.

Minden egyéb szempontból csalódás a karakter:

• Lelepleződése egy bagatell hiba és a saját túlreagálása miatt következik be.
• Semmi jelenléte a vásznon, akár tetteti magát, akár nem.
• Nem olvasható le róla az a magas intelligencia-hányados, amit ennyi előkészület, taktika és az események fölötti kontroll fényében látnunk kellene rajta.
• Mégha az adatgyűjtés, a mérgezett tűk használata be is jön... honnan tudja, hogy amit eltervezett, az pontosan be is fog jönni? Még el is dicsekszik vele: "Van fogalma róla, hogy milyen könnyű volt?!"

Végül: a merénylő motivációja nem egyszerűen "gyenge" vagy "vékony". Mikroszálas! Egyetlen zaklatott nagymonológgal reklamál azon, mekkora hazugságnak tartja az USA külpolitikáját és a terrorizmus elleni óvintézkedéseket. Reménytelen kibogozni a zagyva mondatokban a vezérfonalat. Közvetlenül csak az esik le a nézőnek, hogy a fickó marhára rühelli a biztonságos légi utazás reklámját. Mivel a légi marsall munkája ezt jelképezi, kiválasztja közülük a leglabilisebbet, és gondosan besározza. Oké! De hogy ennek mi köze a közel-múlt közel-keleti háborúihoz, az nem derül ki. Marad a fegyveres nyafogás.

És ezt a forgatókönyv-szuvasodást az alkotók a létező legbagatellebb módon próbálják meg betömni. Látványos akcióval.

• Nem elég, hogy belerakták az elcsépelt időzített bomba elemét (mégha drót nélkül is);
• Nem elég, hogy a vadászgépek és a légi irányítók elkeserítően süketek arra, hogy mik a valós történések;
• Nem elég, hogy a zuhanó gépen Bill külön-külön eltusakodhat mindkét elkövetővel. 

Hogy lehet az, hogy a gép legalább 20 helyen eltört és behorpadt (Bill cigizéséből látjuk, hogy a füstriasztó eleve nem működött), mégis egyben marad annyira, hogy ezt halljuk földet érés után a légi utaskísérőtől: "Jelentem: mindenki szerencsésen lejutott." Ez egyszerűen nem létezik: az a zuhanás legalább egy tucat utas életét követelte volna. Csak én érzem abszurdnak, hogy egy rendőr viccelődik Billel, miközben meglőtt mellkassal zuhant kilométereket az égő, szakadozó gépen?

Ez az első olyan idei mozifilm bármelyik zsánerből, ahol a különbség a film eleje és vége között ennyire kiáltóan nagy. Könnyű volna elintézni, hogy van egy jó meg egy rossz fele, hisz az közepest ad ki, annyira rossz pedig nem volt az összélmény. Kénytelen vagyok az általános iskolai tanárok módszerével élni, és részpontozni a 3 nagyegységet:

1. Bevezetés: 8/10, nagyon erős atmoszférateremtés
2. Bonyodalom: 7/10, ügyes kitalálósdi (a tettes személyéről), de semmi rendkívüli 
3. Befejezés: 3/10, gyenge, de legalább jó teátrális.

A Non-Stop-ra végülis egy erős közepest adok. Az utolsó 15-20 perc sokkal gyengébb sztorifronton, és a mellékszereplők többsége csupán sztereotípia. De amíg a terrorista kiléte - és gyengesége - le nem lepleződik, amíg a cselekmény nem próbálja megindokolni önmagát, addig egy nagyon erős hangvételű, izgalmas thrillert követhetünk nyomon.

Az Igenember

Az Igenember számomra Jim Carrey utolsó szerethető mozifilmje. Hát ha még jó is volna...! A történet egy önbizalomhiányos bankhitelezőről szól, aki vegetálva éli megszokott, semmitmondó életét, mígnem részt vesz egy közösségi szemináriumon, és megfogadja, hogy gyakorlatilag mindenre igent mond. És érdekes módon: a módszer hamar látványos eredményeket hoz a számára.

Miután megismertem a film jóváhagyásának körülményeit, nyilvánvaló lett, miért vállalta el Carrey ingyen a főszerepet - mégha cserébe részesült is a bevételből. Ez a tervezet egy mentőmellény. A gumiarcú humorista régi energiáját és játékosságát villantja meg Az igenemberben. De ezután többé már nem tudott igazán ragyogni a szerepeiben; karrierje ma lényegében egy helyben toporog. Mintha közismert kreatív humorát már minden oldalról kiélte volna, és már nem maradt friss projekt, amiben újat mutathat.

Részben pont ezért lett Az Igenember közönségsiker-produkciója. A közönség pontosan tudta, mit várjon tőle. A korábbi Jim Carrey-vígjátékok ismerős formuláját kapták meg: a kedvelhető átlagfickóval valami felsőbb erő rendkívüli dolgot tesz, és mialatt ehhez próbál - ritka strapásan - alkalmazkodni, okul is belőle, és mire véget ér, egy széphölgy tünteti ki az átlagfickó jellemfejlődéséért. Ugyanerről szólt dióhéjban a Minden6ó vagy A Maszk.

A Yes Man mégis leginkább a Hanta Boy-ra hasonlít történetében: Carl is egy elvált karrierista, aki közömbösen végzi munkáját, és a kevés ember az életében kiábrándító alaknak tartja őt. Csak míg az ottani főszereplő hazudni válik képtelenné, addig Carl nemet mondani. Miután egy régi haverja meggyőzi, hogy menjen el Terrence Bundley filozófus előadására, ott megfogadja a tömegnek, hogy "igenember" lesz. Azaz: leszámol régi, kishitű életmódjával és annyi lehetőséget ragad meg maga körül, amennyi csak kínálkozik.

Kellemeset nevettem a poénok nagyobb felén, és a sztori naprakész tanulsággal szolgált. Merj élni és kockáztatni! Ne pazarold el az életed a 4 fal között!  Épp ezért sajnálom, hogy a filmnek nincsenek nagy ambíciói. Nem meri igazán körbejárni a témáját. Ismeri a saját képletét, tudja, hogy az mire-kire épül, és beéri vele, ha azt könnyed humorral tálalhatja. De annyira kicentizett a forgatókönyv, hogy a férfi életének változása már az első negyedóra után kitalálható, és maga a folyamat sincs igazán tagolva vagy kigondolva.


Carl Terrence előadásán egy magától értetődő visszásságot nem kérdez meg az egész tanról. Ha az életben minden egyes lehetőségre igent mondunk, mígnem kifáradunk... akkor hogy teszünk különbséget jó és rossz döntés között? Persze, hogy vicces egy banki dolgozó szinte mániákus igent mondása mindenre és mindenkire. De nem adna egy kis plusz hátszelet a humornak, ha ezt tudatosabban tenné? Úgy értem: megtanul koreaiul, gitározni, repülőt vezetni és még ki tudja mit... aztán mikor Terrence közli vele, hogy a fogadalom csak improvizáció volt, meg van lepve. 
Egy okosabb Carllal is lett volna létjogosultsága a jelenetnek, ahol a mentorfigura végül tisztázza a főhősnek, mit értett félre a tanításából. Hogy ennek a sorozatos rábólintásnak be kell épülnie az ember mindennapi mentalitásába, nem pedig görcsösen rá kell vágni mindenre, hogy "IGEN!". Az alapszitu, amiből a viccek zöme ered, semmit nem kopott volna ettől.



Carrey a legjobb hölgypartnerét kapja meg Cameron Diaz óta: Zooey Deschanel nemcsak helyes teremtés, de alakítása rezonál és szinkronban mozog a Carrey-ével, anélkül, hogy feltűnően utánozni próbálná. Allison egy spontán, életszerető lány, aki - mint Carl is szóvá teszi - szöges ellentéte az ő régi, maradi énjének. Tetszettek a meghitt pillanatok kettejük között. Aztán persze jön a tipikus drámai rükverc: az immár szerelmes lány tudomást szerez a módszerről, megbántódik (azt hiszi, a kapcsolatuk is csak Carl önterápiájának a része volt), majd Jim Carrey karaktere kiizzadja a nagy békülést,- nem csekély röhejfaktort is adva a pillanathoz.
Egyetlen pillanat adódik, ahol Carl végre önerőből "mond nemet", és ez az, amikor a volt felesége - frissen szakítva saját pasijával - épp megpróbál kibékülni vele. Itt végre nem a balekot láttam Carlban nőügyek terén, bár a jelenet így is humoros. Régi, rozsdás életszemléletét a válása mélyítette el: most exneje elutasításával többet bizonyít a nézőnek, mint hogy "nono! én már más ember vagyok!". Ez így klisé volna! Allison nemcsak arra kellett neki, hogy megtanuljon újra kapcsolatban élni. Ő azzal 1 bizonyos személlyel akar kapcsolatban élni, mégha az összeköltözésre még nem is áll készen.



Amilyen kiszámítható az egész románc, örültem, hogy pár apróság színezett rajta egy kicsit. Pl. Carl pont akkor ismerkedik meg Allisonnal, miután először tette nevetségessé magát az új filozófiával. Frusztráltan azon töpreng, hogy abbahagyja az egészet. Aztán a lánnyal motoroznak egyet, és amaz - csak egy kicsszott megjegyzése okán - szájon csókolja. Ez győzi meg Carlt, hogy a módszer működik.
És ennek fényében őszintébb is a férfi bocsánatkérése a legvégén. "Ha nincs ez a filozófia, mi sem találkozunk!" Én ezt annyival kiegészíteném: nemcsak a "filozófia" hozta össze Allisonnal (kétszer is), hanem a nő adta meg Carlnak a kezdőlökést, hogy a módszerhez ragaszkodva helyrepofozza az életét. Nem hiszem, hogy egy kevésbé boldog végkifejlet lendített volna a középszerű történeten. Szerintem indokolt, hogy lássuk, hogy Carlnak nemcsak az új életszemlélete, de a hűsége is jutalmat nyer.
"Azért sem mondom ki azt a szót!"
"Jó, a "talán" is megteszi."

A poénkészlet 1-2 csattanója erőteljesen kilóg a többi közül, és nem biztos, hogy jó irányba. Időbe telt megszoknom Carl izgága szemüveges kollégáját a bankból. Az idős szomszédasszonyhoz kapcsolódó poént pedig konkrétan gusztustalannak találtam! Teljesen unszimpatikus az a hajléktalan csöves, akit Carl kisegít: elfuvarozza a semmi közepére, az pofátlanul elkéri az összes pénzét, Carl meg nekiadja. Zsebre tett agyúnak kell lennie annak, aki részvét vagy megszánás nélkül ilyet tesz.

Legfurcsább humorötletnek épp a legutolsó jelenetet tartom, ahol ismét látjuk Terrence igenelésről tartott előadását, és a szónok döbbenten látja, hogy hallgatósága egytől egyig pucér. "Szűz anyám...!" Carl korábban hátul szellős kórházi ruhában robogott el Allison futókurzusára. Talán ez is arra reflektál, milyen banális dolgokhoz vezethet, ha minden örömötletre igent vakkantunk? Miután végig ezt láttuk a főszereplő példáján, ennek se látom sok értelmét.

Zárógondolat: minden kiszámíthatósága mellett is élvezhető kikapcsolódás. Nem próbál erősen romantikus vagy filozofikus lenni, és ezt sajnáltam is. Középszerű, de itt-ott azért meg tud fogni.