A jogász

Mindössze 5, maróan brutális jelenete A jogászt az évtized egyik legsokkolóbb bűnnovellájává avatja. Néhány, a dialógusaiban elhangzó tanulsága pedig kőkemény ítélet az emberi esendőség fölött. Arcunkba vágja, mennyire vágyak hajtotta, illetve mennyire állatként legyilkolható valaki - mindegy, milyen gazdag vagy milyen bűnös. 

Michael Fassbender névtelen figurája, akit csak "Jogásznak" neveznek, nem annyira karakter, mint inkább egy sorspéldázat. Tipikus kifinomult ízlésű, magabiztos ügyvéd, aki sportkocsival és drága öltönyben jár, sőt még a mennyasszonyának, Laurának is csak több órás válogatás után találja meg a megfelelő csiszolású gyémántot. Röviden: valaki, akinek mindene megvan.
Mégis sötét ügyletbe keveredik, hogy még többje, még nagyobb luxusa legyen: Laura tudtán kívül befektetőként beszáll a kokaincsempészetbe. A mohóság és a jóhiszeműség pedig rövidesen olyan területre viszi, mely kecsegtető kívülről, de egyetlen hiba miatt pokoli börtönné változik. És ami a legszörnyűbb: mégcsak nem is miatta vagy emberei miatt került porszem a gépezetbe.

Hollywood-i standardok közt a filmnek eredeti és kendezőtlen tanulsága van, ezért nyerte el összességében a tetszésemet. Nem számít, te tehetsz-e a besült akcióról vagy sem: ha te feleltél érte, ha a szálak hozzád vezetnek,  akkor te viszed el a balhét. Minden üzleti vállalkozásban így megy, de a mexikói maffiánál a büntetést nem pénzzel és börtönnel, hanem vérrel és halállal fizetik meg. Kétségkívül szánalmas naivitás, ha valaki csak a még  nagyobb fényűzésért nyúl bele ilyen alvilági viperafészekbe - főleg úgy, hogy társai többször óva intették tőle.

Ritkán találkozom szembe olyan moziművel, ami ennyire nem áll azonos szinten 1-1 kritérium szerint. Egyik szempontból vézna munka, más téren viszont mellbe taszít, akár egy száguldó kamion. A film atmoszférája és történetvezetése leginkább egy naturalista western-re emlékeztet a XXI. században. Kényelmesen bánik szereplőivel, párbeszédeivel és eseménymenetével, mégis képes szuszpenziót és sokkhatást generálni.

Bírálói főként Cormac McCarthyt vették tűz alá, aki az alapul szolgáló novellát megírta. Ugyanis emellett a filmváltozat forgatókönyve is az ő tollából származik. Sok kritikus felrótta neki, hogy a műve túl terjengős, csupa szöveg és alig van cselekménye. Mondták ezt úgy, hogy a projekt olyan profi direktort kapott, mint Ridley Scott, és olyan színészgárdát, melybe bekerült Brad Pitt, Michael Fassbender, Cameron Diaz, Penélope Cruz, etc.

Az én véleményem ebben felemás. A mű hézagossága szerintem nagyobbrészt működő stílusjegy, és csak részben hanyag írás. Tény, hogy az 1. felében piszok lassan halad ahhoz mérten, hogy 1 vagy max. 2 szálon fut az egész. Feszesre vágva ez a film másfél órát ha kitenne (az igazán gyomorba vágó részek is kb. 10 percet ölelnek fel).
Valószínűleg ez a hatáskeltést szolgálja: hogy ugyanúgy elkényelmesedjünk és élvezkedve unatkozzunk (szó szerint), mint a szereplők. Így mikor A Jogász és cimbijei arra eszmélnek, hogy "nagy gáz van", velük együtt mi is felkapjuk a fejünket, keressük a kiutat. De 50-60 perc messze túl sok felvezetésnek egy  hosszú, szögegyenes lefutású megtorlássorozathoz, ahol lényegében csak egymás után hullanak a fejek. (Igazából a felvezetés is főleg annyi, hogy lézengő alakok eltelnek az élet örömeivel...) Ez fölös rájátszás a hangulatra. Gyakran unatkoztam az 1. félidőben, egyre türelmetlenebbül várva az érdemi fejleményeket.

Maguk a beszélgetések üdítően  szenvtelenek, mégha nem is nagyon informatívak. Ugye a bevett hollywood-i módszer az lenne, hogy 1-1 véleménycsere során gyűlnek össze a lényeges következtetések, melyeket előtte/utána nyomatékosít 1-1 súlyos fordulat. A jogászban inkább csak nagymonológok fordulnak elő. Nem centizi ki a szkript, melyik érv kinek a szájába kerüljön, és mikor sütik el. Ha épeszű valaki beszáll ebbe az őrülten rizikós bizniszbe, akkor minimum józan önismerettel kell bírnia.

Személyes kedvencem 3 olyan mondat, amit a már rettegő Jogász egy magas rangú bűnözőtől kap telefonon: "Azt tanácsolom, békéljen meg a döntésekkel, amiket hozott." "Az élet nem fogad vissza senkit." "Ha megszűnik létezni, a világ, amit teremtett, szintén megszűnik létezni." Ez a 3 mondat szabályos kivégzése a legnaivabb illúzióinknak, melyekbe kapaszkodni szoktunk mindennapi nehézségeink közepette. Minden hamar múlandó és ezáltal hiábavaló: miután a hullánk örök időkig oszlik és hamvad - a szeretteinkével együtt -, az épp élőkön múlik, hogy legalább eszükbe jut-e az emlékünk vagy sem. Kegyetlen igazság ez, amivel sajnos az Álomgyár se nagyon szokott szembesülni.

Furcsán hangzik, de A jogász mögött hasonló célkitűzést sejtek, mint ami a művészvilágban a korai avantgárd alkotásokat jellemezte. Nem a meglévő módszereket próbálták csiszolni vagy variálni, hanem lerombolni azokat, hogy ne szabványok mentén, hanem közvetlenül kapjunk eredeti tapasztalást mi, a befogadók.

Ugyanígy bánik történetével A jogász is. Nem érdeklik a hollywood-i történetírás szabályai, nem  törekszik képletet felállítani komponenseiből, pl.:

(jellemrajzok + karaktermotivációk) × cselekményszálak - idealizáló tónus 

= (vér + akció) ÷ következmények

Szürreális légkört teremt anélkül, hogy bárkit és bármit kiemelne, és hogy témaesszéként próbálna bemutatni valamit. Ennek része a festői sivatagi és városi háttér-képek, illetve a véres és hirtelen haláljelenetek (pl. mikor 2 rendőrálcás kartell-tag végez a szállítmányt lenyúlt 2 bűnözővel, majd egyikük egy arratévedt civillel is, csak mert látta, mi történt).
És azt sem mondhatjuk, hogy nem keres megoldásokat, hisz pont ezt teszi benne a címszereplő, miközben a hozzá közel állók egymás után eltűnnek mellőle:

1. Reiner-t - akivel a drogügyletet fedő klubot vezették - a kartell bérencei túlbuzgóságból seggbe, majd agyonlövik.
2. Westray-t, a hidegvérű közvetítőt London utcáján kivégzik - épp egy olyan nyakhasító kötéllel, amiről A Jogásznak is mesélt.
3. Laurát pedig menekülés közben rabolják el a kartell emberei a reptérről.

Fassbender játéka úgy kezd élettel megtelni, ahogy A Jogász egyre közelebbről érzi, hogy szorul a hurok, és egyre több jel utal rá, hogy ki fogják nyírni. Tudja, hogy balek volt, de muszáj mentenie magát, még inkább Laurát. A helyi bűnöző telefonon beszél neki egy költőről, aki összes művét elégette volna, ha mégegyszer láthatja elhunyt kedvesét. Értve a párhuzamot, A Jogász azt feleli: "Én nem leszek költő."

Meg kell, hogy mondjam: Fassbender és Penélope Cruz között soha nem éreztem erős kémiát: inkább egy latin telenovella szerelmespárját jelenítik meg. Egy eszményképet. De magáról Cruzról el tudtam hinni, hogy egy karaktert játszik - mégha az a karakter elég kétdimenziós is -, ami a főszereplő őrlődésével karöltve már kíváncsivá tett, vajon hogyan másznak ki a csávából.

Ezért tartom a movie legerősebb pontjának a végkifejletet. A szétesőben lévő Jogász egy lepusztult hotelban kap egy lemezt "Hola!" felirattal, melyről felismeri, hogy a kartell üzenete: ezennel megfizettél. Akárcsak a Phillips kapitányban Tom Hanks-é, Fassbender alakítása is a legvégén a legdrámaibb. Mindkét filmben a vér és a mások halála miatti sokk töri össze a könnyező címszereplőt.
Velőtrázóan finom zene kíséri a montázst, melyben megtudjuk, mi történt Laurával. Nem a szokásos "fogva tartjuk, hogy idecsaljunk" hollywood-i klisé. Hanem hogy a - valószínűleg agyonlőtt  - hulláját táskástól egy szeméttelepre öntik ki. Ha a kartell a jogászokat különösen megveti, úgy ez tényleg rosszabb büntetés a halálnál: akit az életénél is jobban szeretett, örökre ott penészedik a hulladékkupac alatt. Ezért nem bántam annyira, hogy a produkció ilyen pesszimista módon szakad félbe. Mi a tanulságot már megkaptuk: ha rossz fát teszel a tűzre, magadra vess. "Főhősünk" pedig - akár kivégzik, akár nem - most már élve is halott.

Bár A Jogász életében Laura is amolyan élő ékkő (ez a fajta párhuzam el is hangzik az elején), a film saját ékköve egyértelműen Cameron Diaz. És nemcsak azért, mert szexisen néz ki vagy csábosan viselkedik. Az itteni kínálatból a legerősebb lelkületű karaktert ő kapta, és pompásan feloldódik benne! Malkina Reiner nője: a felszínen csak egy unatkozó szépasszony, aki az átlagnőnél sokkalta paráznább. Még olyan hajmeresztő mutatványtól se riad vissza, hogy alsónemű nélkül szeretkezzen Reiner előtt a kocsija szélvédőjével. Hát nem sok nő mászkálhat odakint, aki így szórakoztatja magát éjszaka az utcán...!

Malkina igazi énje azonban kíméletlen. Sőt: ha A jogász ideálgyilkos, rideg világát 1 személyben akarjuk megtestesülni látni, akkor benne lehet - minthogy ő áll a drogszállítmány eltűnése mögött. De még mielőtt ez kiderülne, észrevehető, hogy semmi morális érzék vagy empátia nem szorult belé. Mikor Laurával beszélget, alig bírja palástolni véleményét a jóhiszemű lány hitéről Istenben és a párkapcsolatban.
Okos félrevezetésnek tartom a későbbi templomi jelenetet, ahol a szex témát erőltetve kihozza sodrából a gyóntatóatyát. Úgy tűnik, mintha csak unottan lenézné Laura ideáljait, pedig valójában gyűlöletes ballasztnak tartja, ami az embert elgyengíti és elvágja az üzleti sikertől. Egyértelmű, hogy Malkina tudatosan áldozta fel nemcsak Reiner, de A Jogász és Laura életét is, amikor egy emberével lefejeztette a kartell futárját, és megfújta a szállítmányt.

Nem kevés vizuális sejtetés fedezhető föl. A nyitójelenetben például a lepedő A Jogászon és Laurán olyan, mint egy hófehér halotti lepel: a későbbi halálos veszély leple a fejük fölött. A nő reptéren viselt tűzpiros ruhája pedig a vértanúság sejtetése. És képtelenség nem felismerni a párhuzamot Malkina tetoválása és a 2 házigepárdja között: ő maga is egy doromboló, de könyörtelen ragadozó.

Jókora különbség adódna, ha ezt a filmet

1. külön a felépítése;
2. külön az összélmény

alapján értékelném. Minden pontszám 1-1 szint: ezáltal tisztul le számomra, hogy mennyire bátran tudok egy filmet másoknak is ajánlani. Aki egy kemény, sablonmentes bűnsztorira kíváncsi, annak A jogász tökéletes választás. Főleg 3 komolyabb fogyatékossággal bír: 

• karakterei túl elbizakodottak;
• a történet viszonylag kevés kapcsolódási ponttal bír;
• és hogy majdnem 1 óra alatt jön csak létre a fő konfliktushelyzet.

Egyszeri megnézés után ezt merem biztosan állítani: felnőtt lencsén át, szemérmetlen és naprakész képet nyújt a világ személytelen, közömbös brutalitásáról. Ez pedig nekem elég egy kimondottan jó filmhez

5-ből 4 pontot adok rá.

A Rózsaszín Párduc

Steve Martin texas-i születésű komikus Peter Sellers nyomdokaiba lépett, mint Jacques Clouseau: az es(z)etlen francia felügyelő, akinek meg kell találnia az ellopott Rózsaszín Párduc Gyémántot.

Megkerülhetetlen örök kérdés a remake-eknél: modernizálni is próbálja az eredetijét, vagy csak annak kultstátuszából igyekszik könnyűpénzt sajtolni? Azt hiszem, legtöbben egyetértenek abban, hogy például a Ben Hur, James Cameron Titanic-ja vagy Martin Scorsese Téglája is olyan újra-feldolgozások, melyek az előbbi kategória. Azok átgondolt, nagyhatású újraálmodásai voltak egy korábbi, esetenként európai készítésű produkciónak.  (Némileg kevesebbekkel együtt, de ugyanide sorolom A tetovált lány remake-jét.) A mérsékelt sikerű átiratok közt pedig ott a 2010-es Rémálom az Elm utcában, illetve az új Total Recall és a Judge Dredd újrázása.

A Rózsaszín Párduc egy még hátrább helyet foglaló, penészes liszteszsákba tartozik. Ahol olyan bűzbombák (t)enyésznek, mint Tim Burton Majmok bolygója, a Charlie Angyalai vagy az említett Ben Hur TV-film változata 2010-ből. Hiába sikerült megnyerni hozzá olyan közismert neveket, mint Jean Reno, Kevin Klide vagy Steve Martin: ez a 2006-os év egyik legkínosabb, legkevésbé vicces komédiája.

Az egy dolog, hogy egy vígjáték sablontörténet, bábuszereplők és együgyű rendezés révén jókora mozgástértől megfosztja magát. De ettől még lehetne vicces az alapszitu, kelthetne valami együgyű szimpátiát a szereplői iránt, és legalább néhol harsány nevetésre tudná késztetni a nézőt. A "modern" Rózsaszín Párducból épp az a komikus csíra hiányzik, ami élvezetessé tette volna. Ehelyett hiperaktív gegfesztivált kapunk fakó szereplőkkel előadva, olyan ráakaszkodó, mosolyleső faviccekkel, amiktől Rodney Dangerfield is a fejét fogná. 

Feltűnően hiányzik minden nevetőinger a főszereplő aurájából. Kezdjük ott: kinek az ötlete volt Clouseau alakját egy diszlexiás autistává tenni? Nem elég, hogy egyértelműen kártékony, és méregdrága bútordarabokat és berendezéseket tesz tönkre. De ezeket cinikusan mindig a nyomozására keni, modora pedig éppoly egóval telített, mint a felettese, Dreyfus. 

Az egészben az a bizarr - és főleg ezért nem működik a komikum -, hogy a derék Clouseau tompakezűségét nincs mire ráfognunk. Nincs miért elhinnünk, hogy valakinek véletlenül sikerül ennyire ügyetlen és ostoba személyiségre szert tenni. Jacques rendre negligálja a józan magatartás normáit, és a legnyilvánvalóbb intő jelről is azt olvassa ki: jól halad a "nyomozással". Nem egyszerűen szánalmas, hanem direkt lenézendő alak.

Az eredeti Rózsaszín Párduc Clouseau-ja is szeretett felvágni a nyomozói tehetségével, és csetlő-botló intézkedéseitől sokan a falat kaparták - különösen Dreyfus. De ott Clouseau - amennyire láttam - tisztában volt vele, hogy ő nem az előírásos módon mintarendőr. A rendőri munkába vetett hite generálta azt a különc túlbuzgóságot, az álruha-mániáját, ami a védjegye lett. Többre tartotta hivatását és hazáját, minthogy a médiában dicsekedjen velük, és a saját eredményeit fényezze.

Martin Clouseau-ja nem szimplán ügyefogyott vagy közveszélyes, hanem taszítóan destruktív és nárcisztikus. Gyakorlatilag bármiáron konfliktust provokál bárkivel, akivel legcsekélyebb  módon is érintkezik az ügy felderítése során. Sosem környékezi meg a gondolat, hogy talán nem létező babérokkal páváskodik...

... Egész amíg maga Dreyfus nem szembesíti az igazsággal. Hogy csak médiacsali volt, a valódi nyomozás zavartalanságát biztosítandó. A komédiázás állandó erőltetése épp a detektív főbb vonásait ölik ki, szinte Adam Sandler-szintre süllyesztve a figurát. Ezért nem tudok együttérezni Clouseau-val, mikor visszarendelik, és a szemmel tartására küldött Pontonnak szomorkodik. "Maga tudta...?" "A komédia szomorú véget ért." 

Jean Reno rendszeres vendégszereplővé avanzsált az utóbbi években Hollywood-ban. A Godzilla után ismét egy közismert tengerentúli filmikon Hollywood-i remake-jére mondott igent. Nem tudom ugyanakkor, hogy olvasta-e a forgatókönyvet vagy a dialógusokat tartalmazó füzetet. Ez az egyik legrosszabb film, amihez nevét adta. Ha csak az alakítását nézem, észrevehetően túlélésre játszik: forgassuk le, átjátszom magam valahogy, oszt jó napot. De legalább itt egy kicsit másféle árnyalatot használ Ponton megformálásához, mint általában a filmjeiben, ahol morcosabb, savanyúbb személyiséget szokott prezentálni.

 

A befejezés olyasmi, amit még én is könnyedén össze tudtam volna dobni. Clouseau diadala főleg abból a mozzanatból ered, mikor véletlenül épp elbocsátása után, véletlenül pont azt a fényképet nézegeti, amin felfedezi az ellopott Rózsaszín Párducot. Ezt a mázlit! Ami persze ahhoz vezet, hogy

1. Clouseau elorozza Dreyfus elől az ügy megoldásának dicsőségét;
2. hivatalosan megkapja a "hős" címet is, amire Dreyfus egész idő alatt ácsingózott;
3. összejön azzal a szemüveges titkárnővel, akit még a film elején ismert meg;
4. és újabb hülyülése kórházba, majd - miután ágyán újfent "üdvözölte" - a folyóvízbe juttatja Dreyfust. (Akárcsak a rózsaszín rajzfilm-párduc a nyitó-képsorokban, ez a jelenet is tisztelgés az eredeti széria felé.)

  

Nem igazán tudnék mit kitárgyalni még ezen a movie-n. Lapos, szükségtelen, ingercsapolt időtöltés, amelyben Clouseau felügyelő ámok(-pálya)futása néhol megmosolyogtat, de jóval többször zavarba ejt minket.

A Rózsaszín Párducra 2 pontot adnék 10-es skálán, de 5-ös skálán márcsak 1-et. Lehet, hogy a filmbéli ékszer gyémánt, de maga a film a Mohs-skálán inkább a gipsz szintjén foglal helyet.

Phillips kapitány

Megtörtént eseten alapuló túszdráma lehet-e valósághű, ha megszépíti a főszereplő jellemrajzát? Igen, ezesetben működik, és nemcsak Tom Hanks azóta sokat dícsért alakítása miatt. Billy Ray író és Paul Greengrass abban a szellemben készítette ezt a művet, ahogy én magam leginkább díjazok: 

• Kb. dokumentalista szinten megy a részletekbe, de azok nem untatnak,
• Tónusában végig komoly és intenzív, hatásvadászat nélkül tud állandó feszültséget teremteni.
• És bár témája érinti a tengeri hajózás felügyeletének fontosságát, soha nem válik reklámmá, imidzsfényezővé a tengerészetnek (ahogy pl. a Top Gun).

Richard Phillips kapitányt 2009-ben szomáliai kalózok ejtették foglyul, miután megtámadták a Maersk Alabama nevű dán teherszállítót. Az amerikai haditengerészetnek végül sikerült kimentenie Phillips-et; a elrablóinak vezetőjét pedig több évtizednyi fegyházra ítélte a bíróság. Phillips az esetet "A Captain's Cuty" c. könyvében írta meg: ez képezte a moziadaptáció alapját, bár mégcsak 1 ember szemszögéből mesélte el a történteket.

Mikor a filmnek vége lett, úgy éreztem, mintha gyorskurzust kaptam volna nyílt vizi terrorelhárításból. Greengrass és munkatársai igazán megcsinálták a házijukat, hogy egy modern, életszerű túszdrámát hozzanak létre, és ne hagyják parlagon a részleteket, hogy az akcióra figyelhessenek. Az egyes óvintézkedések ugyan nem hagytak mély nyomot bennem, de amit láttam, logikusabb protokoll-követésnek tűnt, mint pl. A bombák földjén-ben bevetései. 
Ez persze még csak az alapozás. Ám a filmen nemcsak a beleölt munka és az alapos háttérismeret tükröződik. Miután a Muse vezette támadók közelébe érnek a Maersk Alabama-nak, a pontosan tervezett illúzió és tárgyilagos hangvétel segítik a feszültség fenntartását. Hihetetlen, hogy egy hajó megszállása és egy szimpla emberrablás ennyire intenzív lehet. És tényleg kérdéses, vajon a támadók végül odavesznek-e, és ha igen, magukkal rántják-e Phillips-et is a halálba.

Greengrass mindent megtesz, hogy a néző ne tudjon szabadulni az események közelségétől. A látványt nem manipulálja, így nem tudunk kizökkenni a kapitány szorult helyzetéből, ami a fogságakor már-már klausztrofób érzetet kelt. Sosem bontja meg az idővonalat (semmi hangos narráció vagy emlékképek), amivel az "itt és most"-ban tartja a figyelmünket. Még a két főszereplő, Phillips és Muse előéletéről is csak a vízre szállásuk előtti órákat mutatják. Egyszerű, de hatásos módszer ez: nem kevés kritika nem is dráma, hanem thriller kategóriába sorolja a Phillips kapitányt.

Kétközpontú karakterdrámánál őrülten kockázatos, ha az egyik fő karaktert ismeretlen színészre osztják ki. Barkhad Abdi sofőrként dolgozott Szomáliában, mielőtt Greengrass kiválasztotta a szerepre. Ehhez képest tökéletes társa Hanks-nek a közös jeleneteknél. Nem tudom, mennyiben alakítja saját magát, de az a Muse, akit látunk, éppoly rátermett parancsnok a kalózoknak, mint Phillips a saját legénységének.

Abduwali Muse vézna külseje ellenére karizmatikus vezetője a 4 tagú kalózcsapatnak, amelyek másodjára is megkísérlik a teherhajó ostromát. Kíméletlen az eredetileg kirendelt, de megfutamodó csoportvezetővel; ugyanakkor visszafogja embereit, ha Phillips trükközni vagy szökni próbál.

És mégis...

Minden részlet és feszültség dacára gyakran tűnik úgy, hogy a produkció minden zsetont az aduászra tesz fel - azaz Tom Hanks-re. Igen, ő játssza a címkaraktert, méghozzá veszettül jól. De rajta és Muse-n kívül nincsenek valódi karakterek, csak kellékszereplők az eset rekonstrukciójához. Ettől pedig még feltűnőbb az, ahogy a hajón Phillips megjátssza magát. Muse ekkor már leszámolt riválisával, emberei hűsége megedződött. Phillips mégis úgy vezeti orruknál fogva őket, mint a kezdőket - próbálva időt nyerni a gépházban elbújt embereinek. "30.000 dollár? Minek nézek én ki? Koldusnak?" "Nem vesznek komolyan minket!"

Ehhez képest csak akkor verik fejbe a szövegelő kapitányt, mikor az egyik mentőkabinban kereket oldanak. Mi lett volna, ha egy nem kritikus pontján meglövik - megtorlásul, hogy egyik társuk a legénység által elszórt üvegszilánkokba lépett? Értem én, hogy a sértetlen túszért várnak 10 millió $-t. De egészében nézve már a kivételezés aurája lengi be Phillips-et. 

1. A movie elején egy csontsovány dialógusban részletezi a családi állapotát,
2. Rá fél órára jön létre a szükséges dinamika,
3. és kb. még fél óra, mire Phillips-nek elfogy a tere a kalózok - mondjuk ki: - hülyítésére.

Nem tudom, Phillips-nek milyen volt az eredeti jelleme. Annyi biztos, hogy a filmbéli megfelelője elég formális: nagyjából olyan, amilyennek Hollywood egy komoly, de átlagos embert elképzel. Leginkább az fogott meg vele kapcsolatban, ahogy lassan egy minimális tisztelet kialakul közte és Muse között. Muse jól tudja, hogy az "írjenki" nem értheti a helyzetüket, és hogy amint teheti, szökési esélyt csikar ki magának. Néhány rövid tőmondatot mégis vált vele: "Mindig is el akartam jutni Amerikába." Mindez nem rokonszenv, csak a minimális interakció. 

Ami kétségünk lehet Phillips sorsáról, azt inkább a csapat kemény legénye adja. Ő Muse elszántabb kiadása, aki Phillips-et többször agyonüti, s egyszer fegyvert szegez a koponyájának. A felsértett talpú tagon pedig Phillips felismeri a félelmet, így mikor csak az figyeli őt, búcsúlevelet próbál írni a családjának. Mégha jobbára típusszereplőkről is van szó, tisztán kivehető, ahogy a huzamos összezártság miatt Phillips nem akarja a halálukat. Eleve nem gyűlölködő típus, de miután Muse is átment tárgyalni a flotta kirendeltjével, még inkább érti és átérzi az indulataikat. Túl messzire mentek el, és most egy olyan alkun múlik a sorsuk, amiről sejthető: "Ez csapda."

Alighanem a befejező percek egyben a legepikusabbak is. Hanks-től mindenképp. Mikor a kommandó hajszálpontos lövésekkel megöli Muse társait, a vérük Phillips-re fröccsen, aki a végkimerülés és az adrenalin hatására pánikrohamot kap. Fenomenálisnál kevesebbet nem tudok mondani arra a reakcióra. Hanks tökéletesen ábrázolja, ahogy a kimerült parancsnok idegei felmondták a szolgálatot. Nemcsak maga az élmény sokkolta: bármikor megölhették volna, de valami apró módon mindig próbált hatni rájuk. És most az ő vérük borítja. "Nem... nem az enyém...!" Feloldozó és gyönyörűen drámai lezárás, ahogy a könnyes arcú férfi orvosi rutinvizsgálatot kap. 

Summa summarum:
Technikai szempontból kiválóan kidolgozott, objektív és erőteljes alkotás. Végig tiszta, kinek mi a szerepe, hova fog kilyukadni a bonyodalom. De a feszültséget igazából csak a helyzet adja. A történet hamar személytelenné válik: pont azért, mert az eseményeken a fókusz, a jellemábrázolást viszont egy bizonyos szintre befagyasztja. Szomáliáról és Muse sorstársairól sem lettem okosabb, de maga a hajófoglalás és a fogság percei végig fenntartották az érdeklődésemet. A végső 5 perc pedig a feliratos utószóval őszintén megható.

A Phillips kapitányra 5-ből 4 pontot adok. Éve egyik legjobbja.

Dennis, a komisz ismét pimasz - Egyperces kritika

 

Ha az 1. Dennis-mozihoz semmi köze, csoda, hogy annak 1 színésze se tér vissza a folytatásra? TV-film vagy sem: az egészet mintha ötévesek írták volna meg! Nincs történet vagy eszes humor, csak bő órányi primitív közjáték és gyerekcsíny. Az egyetlen legalább látványos történés mikor Dennis "véletlenül" beborítja a környéket vattacukorral.
Mr. Wilsonból egy hiú, önmagát rendre leégető idióta lett, akit 2 csaló egy lehetetlenül hülye "fiatalítókúrával" rászed. Talán George Kennedy az, aki Dennis csibészes nagyapjaként élvezte a forgatást, esetleg. És talán derülnünk kéne azon, hogy egy sznob kislány Dennis szintjére próbál süllyedni, hogy elcsábítsa? A végére nem marad korosztály, melynek IQ-ját ne sértené meg ez az ál-vígjáték.

Ghost

"Miért vagy ezen úgy meglepve? Én csak afféle szellem vagyok. Megrekedtem a túlvilág és evilág között."

(Fekete Szakáll szelleme)

A Ghost Patrick Schwayze legismertebb filmje a Dirty Dancing mellett. Óriási sikere lehetővé tette Schwayze-nak, hogy a rendezők ne csak a sármos szépfiú szerepkörére lássák őt alkalmas színésznek. Én nem vagyok rajongója a munkásságának, de a Ghost-tal szerintem is az egyik legösszeszedettebb alakítását nyújtotta.

A Ghost nem horrorfilm, és nem is misztikus thriller - sokkal inkább olyan, mint a meseszerűbb előfutára a Hatodik érzéknek majd' 1 évtizeddel későbbről. Annak szintjét az én szememben nem éri el, de az alapfelállás majdnem ugyanaz. Itt is egy becsületes férfit éjjel lelőnek, és a szerelme szeme láttára hal meg. Amit a lány nem tud, hogy kedvese szelleme ezen a világon rekedt: egy gyilkosság szálait segít elvarrni új ismerősének, mielőtt tovatűnhetne a fénybe.

Bár én sose vagyok elnéző csak mert gyerekként szerettem egy filmet, a Ghost-tal viszonylag későn, alig 1-2 éve ismerkedtem meg. Főleg az tette tetszetőssé számomra, hogy bár témája (egy szellem vendettája a gyilkosain) a misztikumba sorolandó, de nem próbál ködösíteni, végig tiszta, kinek mi a motivációja. A filmnek megvannak a maga fordulatai, és egész ügyesen játszadozik el a kísértetlét különféle aspektusaival.
Maga az elhunyt, Sam Wheat mindvégig egy kedvelhető, tettrekész egyéniség. Túlvilági lényként pedig folyamatosan képessé válik úgy mozogni és tárgyakat mozgatni, mint egy élő valaki. Mintha csak láthatatlan lenne, nem pedig testetlen. Tetszett, hogy itt a halott nemcsak jelenésként, hanem mint cselekvő fél szolgáltathat igazságot magának.


Jerry Zucker, a rendező nagyon, sőt gyanúsan vonzó képet fest a halál utáni létezés mikéntjéről:

1. átmehetünk a falakon,
2. tapasztaltabb szellemtársunktól megtanulhatunk fizikai tárgyakat mozgatni,
3. extraéles hallású állatok bármikor hallhatnak minket,
4. akinek picit is van médiumtehetsége, szintén hallhat minket,
5. a túlvilágon a jó lelket a fénybe jutnak, a rosszakat pedig egy csomó sötét árnyékpaca elcipeli.
6. és a mennyei fénycsóvában a fejlettebb kísértetek még láthatóak és hallhatóak is, míg nem csatlakoznak a trilliárdnyi másik lélekhez odaát.

Mindezen képességek nagyobbik részt inkább vágyálmok. Szeretnénk abban hinni, hogy a szellemlét ilyen megnyugtatóan egyszerű és hasonló, mint az élőség. Sőt képességeink határa kitágul a testetlenné válással. 

Rengeteg tucatthrillerrel szemben a Ghost-nak igazi forgatókönyvet írtak: Samet a bankárt megölik, mert piszkos pénzügylet nyomaira bukkant - nem tudván, hogy legjobb barátja, Carl áll mögöttük. Miután erre rájön, szellemként találkozik egy Oda Mae Brown nevű sarlatán médiummal. Oda Mae révén - kitartó győzködés után - lehetősége nyílik újra cselekvő személlyé válni, hogy megvédje barátnőjét, Mollyt a rá leső veszélytől.

Carlt egy elég szánalmas gonosztevőnek tartom. Értem, hogy ő egy teljesen hétköznapi külsejű és észjárású fickó, aki csak a sarát próbálja takargatni. Világos, hogy a gyávasága és kapzsisága süllyeszti egyre mélyebbre: Samet csak kirabolni akarta, de a halála végülis jól jött neki, folyamatosan játszva a gyászban osztozó jóbarátot Mollynak. Ez a fickó nem bűnvezér, hanem egy egyszerű féreg. Ezzel együtt tartom gyenge és jellegtelen antagonistának: mihelyt valami nem megy a terv szerint, jól kivehetően idegeskedni és kapkodni kezd. A tényleges gyilkosnak, Willynek pedig még esze sincs, csak egy züllött toprongy bűnöző.
Sam legjobb magánakciója azután következik, hogy ő és Oda Mae megszüntették Carl hamis bankszámláját, amin a sikkasztott pénzt tárolta. Sam a frusztrált Carlon szórakozik, és fokozatosan a tudtára adja ottlétét, a gépén betáplálva: "GYILKOS", és hogy ő "SAM". Élvezetes volt látni, ahogy mindettől Carlból egyre jobban pánikba esik, egyre jobban felszínre bújik a valódi énje, a féreg. Molly és Oda Mae életére tör, de Sam megállítja, és végül akaratlanul saját vesztét okozza.

Whoopy Goldberg és Demi Moore karaktere szintén nem ér föl Schwayze-éhoz. Az, ahogy Molly és Oda Mae bekapcsolódnak Sam szellemjárásába, elég idegesítő volt. Először még nekem is vicces volt, ahogy Oda Mae életében először valódi szellemet lát, és Sam addig énekel neki hamisan, amíg nem hajlandó segíteni. Még némi jellemfejlődésen is átesik, ahogy tolmácsolja Sam szavait Mollynak, illetve később önként kölcsönadja a testét Samnek, hogy Mollyval utoljára még megérinthessék egymást. Nem a karakter bosszantott, hanem hogy Goldberg a kelleténél több komédiát visz az egésznek túnusába.

Valahogy nem tűnik őszintének az, ahogy Zucker beállítja a holtak kapcsolattartását az élőkkel. Mollynak csak kínkeservvel sikerül felfognia, hogy kedvese valóban kísértet, és létezik. Sam egy pennyt lebegtet a lány szeme előtt, és bizalmas dolgokat szajkóztat Oda Maéval, mire Mollyt végre sikerül rádöbbenteni a tényekre. Miért nem kereste meg Sam a lányt egyből azután, hogy megtanult bánni a szellemtestével? Persze, hogy egy vadidegentől nem fogja elhinni a természetfelettit - főleg megtudva, hogy Oda Mae korábban csaló volt. Idegtépő, mikor ilyen hosszan kell néznünk újra meg újra, hogy ennyit kell győzködni egy kishitű karaktert, rimánkodni, hogy ugyan higgye már el.

Bevettem a kémiát Patrick Schwayze és Demi Moore között, bár inkább Schwayze alakítása győzött meg. Sam és Molly között egy közepesen meghitt egészséges, kapcsolat képe rajzolódott ki előttem. Nem érződött erőltetettnek vagy túlidealizáltnak, amíg még a férfi az élők sorában volt.

A zárása ennek a movie-nak túl cukormázas nekem. Molly egyszeriben hallani kezdi Samet, nem sokkal utána pedig Sam már teljes valójában láthatóvá is válik a másvilági fényárban. Ez attól lehet, hogy erős érzelmi kapocs kötötte össze őket, így - nyitott szívvel és hittel - érzékelni lehet az elhunyt személyt. Ha Samet azért nem ragadta eddig el a fény, hogy megbüntesse 2 gyilkosát, akkor még logikusnak is tűnhet, hogy a búcsúzkodás idejére Molly és Oda Mae teljes valójában látják őt.

Maga a helyzet kétség kívül megható, hogy örökre búcsút mondanak Samtől. De akárcsak az E.T.-nél, az itteni nagy búcsú is túlzottan szentimentális és ájtatos színezetű. Sam elbúcsúzik a két nőtől, majd elindul a fénybe, a másik dimenzióba, ahol más holt lelkek tünedeznek fel. Felteszem, ez is az isteni gondviselésre utal: a jó lelkek csak akkor nyernek túlvilági békességet, ha rendezett körülmények közt távozhatnak az élők sorából.

A bűnösöket pedig a Pokol fekete lidércárnyai szépen elráncigálják. Azok a gnómszerű figurák legalábbis megmosolyogtatóak: nem tudom, nem volt-e elég pénz jobb effektusokra, avagy Zucker fejében nem volt ettől frappánsabb kép az alvilág démonairól.

Whoopy Goldberg egyebek között Oscar-díjat vihetett haza itteni alakításáért, amit az Akadémia egyik legfurcsább döntésének tartok. Oda Mae figurája nekem semmiben sem tűnt ki a többi fontos szereplő közül. Legtöbbször csak segédfiguraként, "sidekick"-ként asszisztál Sam-nek. A Ghost-ról nekem elsőként mindig is Patrick Schwayze fog eszembe jutni, mint a félbeszakadt földi ügyeit elrendező túlvilági lény.


Összegezve: szolid, egyszerű történet, korrekt fordulatszámmal, de sokszor egyenetlen tónussal, és valószerű, de nem túl érdekes karakterekkel. És hát egy igencsak kényelmes, idealizált képet fest a túlvilágról - talán pont, hogy a nézők halálfélelmét csitítva vonzza be őket a filmre.

Fiatal és gyönyörű



Kétszer csalódtam idén európai mozifilmben, mind a kétszer súlyosan. Egyik a Mocsok című angol krimi, melyben gyakorlatilag egy karrierista zsaru szociális kasztrálódását kísérhettem végig. Anélkül, hogy részletezném: az év egyik legnagyobb szemete.

A másik európai pirula egy francia dráma volt, a Fiatal és gyönyörű - szintén 18-as korhatárú. Ebben  egy 17 éves lány teljes titokban kezd el gyűjteni szexuális tapasztalatokat - maszek prostituáltként. 

E 2 filmnek - azonkívül, hogy némi bepillantást enged az erkölcsi züllés "világába" - volt még egy furcsa közös jellemzője. Nem volt cselekményük. Eseménysort láttam, ugyanazokkal a szereplőkkel, még a figyelem középpontjában álló ügy is ugyanaz maradt. De hiányzott belőlük mindenfajta mozgatóerő, és látszólag meg sem próbálnak üzenetet sugallni a nézőnek, bármiféle következtetésre sarkallni a közönséget a főszereplő sorsa kapcsán. Olyasmi tapasztalatot nyújtanak, mintha egy félperverz fotóalbumot lapoznánk végig.

A Fiatal és gyönyörűt mégsem tudom teljesen, 100%-ig rossznak nevezni. Francois Ozon filmje ugyan kidolgozatlan, sokszor unalmas, és többnyire sajna ízléstelen képet fest a 18 év körüliek korosztályáról, a rendezőnek legalább egy minimális atmoszférát sikerült létrehoznia. 
A főszereplő tinilány alakját - bár nem kifejezetten kedvelhető - sajátos aura lengi őt körül. Jelen van az erotikának az a sajátos hangulatkeveréke, ami elidegenítő, de ugyanakkor hatásos is. Fesztelenül, de finom könnyedséggel ábrázolja a film a szexjeleneteket. Meghittség helyett pedig a távoliság és a meg nem értettség okozta magány érzetét árasztja magából.

Ugyanígy maga Isabelle is amolyan rideg szépség: alapvetően közömbös természetű. Saját életét ugyanúgy látja, amilyennek Ozon a nézővel is láttatni akarja: siváran egyszínűnek és céltalannak.

Amellett, hogy Marine Vacth-ra teljesen ráillenek a "fiatal" és a "gyönyörű" címkék, visszafogott játéka is hatásos. Furcsa módon könnyű volt elhinnem, hogy Isabelle ennyire fásult és érdektelen, úgy minden iránt. A testét sem a pénz, a szex vagy más közhelyes vágytól hajtjva bocsájtja áruba. Az ismeretlennek, a tabu felfedezésének szabadsága vonzza: érzi, hogy a közvetlen tapasztalatoktól gyarapodik, mint nő. Ahogy később elárulja a pszichiáterének, egyre inkább lebilincselte az élmény. "Várni, hogy milyen lesz majd a kuncsaft. Egyfajta játék volt."

A többi szereplő még annyira sem érdekelt engem, amennyire feltehetően a főszereplőt. Mert míg amaz csak üresnek érzi magát, addig a többiek már egyértelműen azok. Jeleneteik vagy dögunalmasak vagy fölöslegesen zavarba ejtőek; Isabelle-nek végig elég éppcsak picit igazodnia a környezete hangulatához (pl. a családi asztalnál, a szülinapi zsúrján, vagy a gimiben), hogy elrejtse előlük a valós gondolatait. Még a döbbenet is csak az anyján tetten érhető, amikor a rendőrség beidézi Isabelle-t egyik kuncsaftjának, Georges-nak a halála miatt.
Megjegyzem: Georges aktus közben történő halála a legjobb jelenet, részben mert ez az egyetlen történés, ami Isabelle-re erős hatást gyakorol.

Némelyik szereplőt sajnos még utáltam is. Isabelle öccse, Viktor, valamint az osztálytárs barátnője nem zavartak, ők inkább csak ártalmatlan kísérőfigurák. De a német srác, akivel Isabelle elveszejteti a szüzességét, finoman szólva is fatökű bohóc. A mostohaapja pedig egy lehetetlenül primitív, sörhasú toprongy, akin elképzelni nem tudom, mi kellhet egy értelmes háziasszonynak. Ezek az emberalakok nem "hétköznapiak", hanem fantáziasterilek.

Apropó háziasszony: Isabelle mamája feliratkozott nálam a "Tárat kilőni a végtagjaiba!"-típusú anyafigurák listájára. Nem azért, mert nem is sejti lánya titkát, és nemcsak mert üres röpintelmekkel intézi  el a nevelést. Lánya titkos életét megismerve hányingert keltően álszent agonizálásba kezd. "Mit rontottam el?" "Én is voltam kamasz! Én is lázadtam, és csináltam vad dolgokat." Ez a nő nemcsak megbízhatatlan, de gyanítom, hogy enyhén skizofrén is. Megveri a lányát, majd rögtön utána bocsánatért hebeg. Anya-lánya shopping-túrát ajánlgat, aztán intézettel fenyegeti őt, ha nem mennek pszichiáterhez. "Á, ugyan, hogy mondhatsz ilyet...?" Hangosan köszönetet mondtam Istennek a moziban, mikor a pszicháter - tojva a mellettük ülő anyja képmutató bazsalygására - Isabelle-nek ad igazat abban, hogy megtarthassa a bevételét. "Megdolgozott érte."

És szándékolatlan irónia cseng ki abból, hogy a Lea álnevéről kiderül: Isabelle nagyanyjának a neve volt. Ugyanis a kiskorú prosti - bár a közönye súrolja az ellenszenv határát - sokkal tisztábban és reálisabban látja az életet és az emberi gyarlóságot, mint a 40-es éveiben járó anyja. Kettejük morális vitájában én egyértelműen a lánynak adok igazat: az ilyen önző és dogmáitól elvakult anyát - legyen bármilyen pedáns háziasszony - nincs oka tisztelni. Szeretni igen. De tisztelni semmiképp. Sajnos elégtételt keltő, mikor az anya, teljes vereséggel a szemében maga elé mormogja: "Undorodom a saját lányomtól." Hasonló helyzetű anyáknak ez talán kegyetlenül hangzik. Ám ha egy film karakterei fikarcnyit sem tanulnak a hibáikból, legalább aki végig álszent volt ismerje be a kudarcát.

Belemagyaráznom is nehéz az utolsó 5 percbe, ahol Georges özvegye találkozik Isabelle-lel és kiveszi nekik ugyanazt a hotelszobát. Kétértelműbb ez nem is lehetne. Maga Isabelle is azt hiszi, hogy a hölgy - aki rég beletörődött, hogy férje megcsalja - intim perceket akar eltölteni vele. Ehelyett csak egymás mellett ledőlnek, míg másnap Isabelle azt nem látja, hogy az asszony eltűnt. Mire volt ez jó? Látni akarta/vélte, hogy milyen volt a múltban/lehet a jövőben a másik? Semmi támpontunk, hogy mi az értelme a befejezésnek.

Ozon elbukik abban, hogy hidat képezzen saját elgondolásai és a közönség megértése között. Nem próbálja elbeszélni a történetét, csak elénk löki a történéseket. Nincs miből kiolvasnunk, mit üzenhet Isabelle története. Hogy a békés családi élet álcája mennyire csalóka lehet? Hogy miként nem szabad nevelni egy gyereket, mert az felnőtként boldogtalanná válik? Én ahogy látom, mihelyt Isabelle nagykorúvá vált

1. elköltözik messzire a családjától,
2. és feltehetően fojtatja az 500€-s bizniszt, immár elővigyázatosabban és magabiztosabban.

A főszereplő személyiségváltozása, a bájjal ábrázolt meztelenség, és az egésznek a légköre az, amire a Fiatal és gyönyörűben pontot tudok adni. Másra nem. Egyszer nyugodtan végig lehet nézni, de csalódni fog az a néző, aki tanulságot vagy kedvelhető szereplőket vár tőle. Erőtlen darab.

A bakancslista

"Az igaz barát többet ér a világ minden pénzénél."

(Szuperhekusok)

Vajon képes Morgan Freeman és Jack Nicholson úgy elvinni a hátán egy vígjátékot, hogy nem vesznek el egymástól teret? Igen! A bakancslista témája elevenjére tapint az ember talán legnagyobb félelmének: az elmúlás, a létünk örök megszűnése. És a pusztán azzal, hogy a 2 ellentétes figura humort csinál és kalandtúrát kerekít saját lesújtó diagnózisából, hétköznapi hősökké válnak. Sorra veszik, mit vesztettek az életben, és mi az, amin a halálközelség miatt se akarnának változtatni.

A milliomos, 4-szer elvált kórháztulaj Edwardot egy kórházi szobába rakják Carterrel, az idős, nagycsaládos szerelővel. Mikor az orvosok rákot diagnosztizálnak náluk, megmondva, hogy max. 1 évük van hátra, megszületik egy terv. Nevezetesen, hogy egy közösen összedobott listát követve kipróbálnak egy csomó extrém vagy csak szórakoztató dolgot, mielőtt "feldobják a bakancsot."

Csakhamar leesik, hogy mind a cselekmény, mind a tanulság teljesen a 2 fő karakter interakcióira, egyéni és közös tapasztaltaira épül. És mégis működik a film. Nicholson és Freeman profi játéka mellett karaktereik is életszerű, gazdag öniróniával megáldott vén rókák, akik ugyanakkor totál különböző életutat jártak be.
Mindketten bőven tapasztaltak, és bár felfogják a helyzetüket, mások szánalmából nem kérnek. Dialógusaikból is sikerült kigyomlálni a túlzott érzelmességet, az erőltetett poénhalmozást: mindent, ami a humort és a drámát is csöpögőssé tenné. Rettentően jól szórakoztam Edward és Carter világkörüli útján, melyhez A az anyagi, B a szellemi tőkét biztosítja. Ugyanakkor hihetőnek találtam, ahogy a kettejük közti haverság lépcsőzetesen kiépül.

Van egy amúgy mellékes konfliktus Carter és felesége, Virginia között, amit erősen megkörnyékez a giccs, de végül szerencsére elkerüli. Az idős asszony ellenzi a két férfi tervét. Elsőre úgy tűnik, mintha ő csak Carter egészségét féltené, a férfi pedig menekülne a megszokott, unalmas életétől. "Adja vissza a férjemet."

Valójában a nő azt hiszi, Carter ebbe a körútba akarja belefojtani az élni akarását. Hogy nem akar küzdeni a betegség ellen, csak jót mulatva bevárni, amíg lecsap rá. Ám "küzdeni" egy kór ellen nemcsak kórházi vizsgálatokkal lehet. Carter sem adta fel, nem is csak arról van szó, hogy - mint a piramis tetején mondja Edwardnak - üressé vált a házassága, miután gyerekeik felnőttek. Bepótolni akarja Edward ajánlatával mindazt, ami addig nem adatott meg a számára:

• a világot bejárni,
• egy piros Shelbyvel versenyezni,
• vagy régi álma szerint történelmet oktatni (jelen esetben Edwardnak).

Semmibe se néztem volna a filmet, ha "történet" címszó alatt csak egy rakás egzotikus helyszín váltogatásával akarja kiszúrni a szemem (mint teszem azt a Kéjjel-nappal). Tény, hogy sem a helyszínekre, sem az operatőri munkára nem lehet itt panasz. Ám nem elsősorban a nevezetes tájak formálják Edward és Carter látásmódját. Hanem az ottani az élményeik és diskurálásaik egymásról és egyáltalán az életről. Minden táj

1. vagy felidéz valamit a 2 világcsavargóban: egy emléket, egy célkitűzést, vagy egy helyi filozófiai bölcseletet (elsősorban a Nagy Piramis tetején vagy a Tadzs Mahalban).
2. vagy az illusztris poénoknak képez teret (pl. a repülőgépből kiugrás, vagy a száguldozás a Kínai Nagy Falon),

Az elmesélés módja lendít rengeteget a történeten. Rob Reiner rendező és Justin Zackham forgatókönyvíró jól ismert történetpanelekkel dolgoztak, mégis ki tudták manőverezni az elcsépeltséget és a monotonitást. Az ellentétes egyéniségű duó ötlete pl. ma már a klisé-osztályon szerepel. De a 2 fő színész és a frappáns párbeszédek révén mégis érdekes, sőt olykor szívderítő kettejük kontrasztja.
2-2 felvetésükkel remekül illusztálható, mennyire más a felfogásuk az életről, legalábbis kezdetben:

1. Carter: „Olyan életet éltél-e, amelyben örömöt leltél?” „Úgy éltél-e, hogy azáltal mások életébe örömöt vittél?"
2. Edward: "Sose hagyj ki egy jó fürdőt, pláne ne egy merevedést.” „Soha ne menj el WC mellett, ha az utadba kerül egy.”

:)

Vígjátékhoz képest A bakancslista igenis komolyan áll hozzá a halál elfogadásának témájához. Minden humor és tapasztalat arra irányul, hogy viszonyul valaki az elkerülhetetlenhez, amely már már ott settenkedik a horizonton. Carter tézise szerint az elmúlástól félni többszakaszos érzés: előbb tagadni próbáljuk, tehetetlen düh fog el minket, majd depresszió és beletörődés. Ezért is vidítja fel a nézőt, ahogy két férfi elfogadja egymás segítő szándékát, tanulnak a másiktól, egész amíg az utat be nem fejezik.
Külön megtapsoltam, hogy a drámai tetőpontot nem közvetlenül a betegség miatt következik be. Edward korábban bevallotta útitársának, milyen fájdalmasan érte lánya utála - főleg mivel jogosan védte őt meg az önkényes élettársától. Carter meglepetésként a lánya lakásához viszi őt, amitől Edward dühbe gurul. Mintha visszafordulna az út lényege, az addigi jellemérési folyamat: Edward visszavedlik azzá az arrogáns, önző üzletemberré, aki mindig is volt a kórházi kezelés előtt. "Én ezt szórakozásnak szántam! Ennyi volt! Semmi több!"

Kövezzenek meg, de hatásos fordulatnak találtam a fordulatot, ahogy az egyik főszereplőt utoléri a rák. Virginia épp kicsinosítja magát Carternek, mikor a földön heverve találja férjét. Állapota most fordult kritikusra. Innen már nem a fordulatok, hanem az események tálalása az, ami számít: Edward kibékül a lányával, megismerve időközben született unokáját, megemlékezik Carterról a temetésén - élete legjobbjának nevezve az elhunyt utolsó 3 hónapját.
Epilógusként pedig sokat csesztetett titkára, Matthew elviszi mindkettejük hamvait egy himalájai hegycsúcsra - mivel Edward imádott volna egy ilyen "törvénytelen" nyughelyet.



Még utoljára a hiányosságokról. Először is a következtetés, ahová az egész filozofálás életről és halálról végül kilyukad, semmi újat nem hoz a Nap alá: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Hiába rémisztő dolog a természetes halál, az még rosszabb, ha eltékozoltad az életed és az esélyt, hogy megtedd mindazt, amit akartál. Még ezt se igazán hibának venném. Inkább csak kényelmesebb ezen a jól bevált állásponton félbehagyni a dilemma boncolgatását.
Kicsit nehezen hiszem el a listán szereplő cselekedetek összeállítását. Elismerem: talán én nem figyeltem elég alaposan, hogy mi minden szerepelt rajta eredetileg. De úgy éreztem, mintha sok napirendi pontot menetközben toldottak volna hozzá a kórházban kifundált vázlathoz. Ezenkívül több pont közhelyes, abszolút nem konkrét dolog is felkerült rá, mint:

• "látni valami fenségeset."
• "sírásig röhögni."
• "megcsókolni a legszebb lányt a világon."
• "segíteni egy vadidegenen."

Nagyszerű kis komédia az emberélet alkonyáról, mely egyszerre képes megkacagtatni és meggondolkodtatni.