2013. június 24., hétfő

A titánok harca



"Én beszéd-tem!"
"A beszéd képessége még nem avat intelligenssé."

(Star Wars Epizód I.)





Részben a tömörség kedvéért, részben a mű érdemeit jutalmazandó, de most megpróbálom lehetőleg minden mondandómat listázva leírni A titánok harcáról.




Mi az egyik legkönnyebb módja, hogy block-bustert kotyvasszunk?

Hozzávalók:
  • egy fomulahű remake terve
  • egy stúdiószoba, sokmillió $-os felszereléssel (fizetéscsekkek nélkül)
  • néhány A-listás (vagy legalább népszerű) filmsztár
  • egy forgatókönyvíró átlagos IQ-val
  • egy rendező, aki még gyakorlatlan a nagybüdzsés produkciók terén 
  • pár producer, akik ügyelnek a kockázatmentes szkriptre
  • 2-3 hónapnál nem hosszabb forgatási ütemterv
  • egy félig-meddig fellengzős zeneszám-készlet
  • akkora effekthalmaz, amivel Dunát Amazonas-t + Kongót lehet rekeszteni 
  • végül térhatásúvá faragni a képanyagot



Milyen lett a szóban forgó szörnyszülött? Az alábbi kategóriákban biztos, hogy a sereghajtók közé tartozik:
  1. 2010. mozialkotásaiból;
  2. Hollywood-i remake-ek között;
  3. 3D-filmek közül (általában és csak a konvertáltak között);
  4. Liam Neeson filmográfiájában;
  5. hellén mitológiáról szóló művek terén.




A cselekmény dióhéjban:
  1. Zeus meg akarja büntetni az embereket, mert megtagadták az istenek imádatát.
  2. Száműzött testvérét, Hádész kéri fel a kivitelezésre.
  3. Hádész és a Kraken szörny terrorizálja Argosz városát.
  4. Hádész, később pedig egy hót dilis agitátor a király lányának feláldozását követeli.
  5. Perszeusz (Per-Zeus), az ifjú halász elveszíti békés mostohaapját.
  6. Argoszban rájönnek, hogy ő félisten, s a király bekéri őt a Hádész ellen küldendő csapatba.
  7. Az út során mindenféle szörnyekkel küzdniük, mígnem Perseusz egyedül marad.
  8. Legyőzi Hádészt és a Krakent, egy pallossal, melyet Olymposzról küldtek neki korábban.
  9. Zeus pedig büszke apaként beismeri neki, hogy az embereknek igazuk volt.




Melyek a legszembetűnőbb hiányosságai a remake-nek?
  • A vizuális effektusok jellegtelenek és mérték nélkül használtak;
  • 3D verzióban még kásássá is válik a kép;
  • A látványtervezés alapvetően a Gyűrűk Ura és a 300 összemosása;
  • Az akciójelenetek többsége állejtősen primitív, rossz a kamerahasználat;
  • A sztori full logikátlan: Hádészt az emberek félelme táplálja, többi istent az imáik, Perszeusz mindkettőt utálja, és ezzel kifújt;
  • Az ütemezés és a vágás elkapkodott, érezni rajtuk az akcióhajhászást;
  • Karaktermélység nuku, a szereplőkre alaphangon nem jellemző a találékonyság.




Legalább a főbb színészek felmutatnak valamit?


  1. Liam Neeson Zeusza büszke, de tettreképtelen és megvezethető.
  2. Ralph Fiennes Hádésza egy béna, unintelligens varázsló.
  3. Sam Worthington Jason Stathan szintjén se hozza a mítikus héroszt.
  4. Gemma Artertont pedig pihesúlyú Arwen-klón Perszeusz halhatatlan segítőjeként, aki - a többi mellékszereplőhöz hasonlóan - csak téblábol, hadonászik, beszólogat és esetleg prédikál.




Szörny-Enciklopédia:
  • Egész jóra sikeredtek az óriásskorpiók.
  • Pegazust (Pega-Zeus-t) fekete szárnyas lóként ábrázolni szintén tetszetős ötlet.
  • Medúza kinézete még legalább horrorisztikus,
  • A Révész viszont már tökéletes bizsufigura.
  • Mintha egy Rankort kereszteztek volna egy tintahallal, úgy néz ki a Kraken; 
  • A Párkák kapták az abszolút leghányadékabb külsőt az ellenfelek közül.
  • S a "dzsinnek" puszta léte ebben a fantasy-világban nyílt szembepisilése az ógörög hitvilágnak.




Végösszeg:

2013. június 23., vasárnap

Az Acél Ember

A felsőbbrendű ember képzete ősrégi. Alapvető eleme nemcsak majd' minden mitológiának a világon, de magának a világtörténelemnek is. Ideológiák sokasága kereste a módját, miként haladhatná meg a homo sapiens önnön fizikai korlátait, és válhatna félistenné. Pontosabban: istenszerű attribútumokkal bíró, de még összetéveszthetetlenül emberi fenoménná. 
Ezt a képzetet adaptálta Jerry Siegel író és Joe Shuster rajzoló egy akkor még kezdetleges médiumra, a képregényekre. Siegel és Shuster döntően a görög mitológiából, illetve a tudományos fantasztikus irodalomból merítettek ihletet a "hőshibridhez". Egy halott égitest utolsó túlélője, akit akarattal küldtek a Földre, mint egy űrből eljött Mózest. Idelent hercules-i erőre tett szert, és bár annak használatához kellő morális útmutatást kapott, sosem illeszkedhetett be a társadalomba. 

Siegel és Shuster a "Szuperember" vagy "Acélember" nevet adták neki.


A Man of Steel valóban az a friss start, amire a rajongók immáron 30 éve vártak. Új stílus és új, felkészült színész-, illetve alkotógárda áll mögötte. De ami a legfontosabb: összeszedettebb és valamivel bátrabb feldolgozás, mint az eddigiek. Ugyanolyan eredményes reboot-ról van szó, mint amilyet A majmok bolygója kapott 2011-ben.


Zachary Snyder felismerhetően a Batman: Kezdődik tradícióját követi Az Acélemberrel. 
  1. Teljesen kizárja a korábbi interpretációkat, és mindössze a képregényeket használja forrásanyagként.
  2. Rendszerbe foglalja a Superman-mitológia gerincét, anélkül, hogy lebutítaná annak kulcselemeit.
  3. Lehetőleg új oldaláról törekszik ábrázolni a címszereplőt és a köréje épült mítoszt,
  4. miközben próbálja annak nem-földi vonásait hozzászőni a mi világunk fizikalitásához. 


Ezt attól irdatlanul nehéz megcsinálni, hogy Superman világa csak félig a létező valóság. Félig annak a kiterjesztése. Az Acélember az a ritka eset, mikor a látottak jobban működnek kivitelezve, mint ahogy papíron hangzanak. Komolyan vehetően ábrázolja a természetfelettit, miközben az S-ember személyes sorsára igyekszik fókuszálni. Honnan származnak a kriptoni ember különleges képességei, hogyan működnek, és milyen nehézségeket okoznak a használónak? Másrészről: miként kapcsolódik össze Kal-El/Clark Kent múltja és jelene, hogyan élne - vagy próbálna megélni - a XXI. századi Amerikában?




Bevallásuk szerint éppen ez, az alapötlet érdekessége vonzotta David Goyert és Christopher Nolant a project-hez. Örülök, hogy a Warner - legfontosabb DC-projectjéről lévén szó - Nolanék szkriptjét vette alapul. Zack Snyder kiválasztásával is egyetértek, mert bár íróként nem, rendezőként kétségkívül a jobbak közé tartozik Hollywood-ban. Ha Supermant az ógöröghöz hasonló mitológiaként fogjuk föl, akkor valóban testhezálló a direktor személye és vizuális látásmódja.
A kép, ahol Kal-El egy olajfúrósziget rácsozatát tartja, szinte azonnal Leonidas-t juttatta eszembe a 300-ból - egy másik kedvenc képregényfilmemből.



 
#

"Önök azért félnek tőlem, mert nem irányíthatnak."


Néhány dolog egyszerűen furának tűnt nekem a készülő moziműről. Mivel nem láttam őket kontextusban. Szinte azonnal elleneztem, hogy nincs kriptonit. Mi árthat Superman-nek biológiailag, ha nem az idegen zöld kőzet? Hogyhogy Jimmy Olsent nővé alakítják Jenny Olsen néven? Kicsoda Faora karaktere? Úgy tűnik, a Warner Brothers a Marvel árnyékában élet-halál harcként áll hozzá a DC-univerzum feltámasztásához. Nem csoda hát, hogy minél több feltűnő újdonsággal, köztük az IMAX-3D-panorámával is biztosítani igyekeznek a sikert.
Lelkesedésemet igazából a trailerek hozták meg. A kétverziós teaser 1-1 megkapó intelem Clark 2 apafigurájától, a könnyfacsaró Gyűrűk Ura zenei aláfestéssel. A második pedig az Elizabeth-ből vett Storm-mal a legátütőbb hivatalos előzetes, melyet valaha néztem és hallgattam.

Aggasztott ellenben, mikor a hivatalos review-k szinte mind negatív felhangot ütöttek meg. A movie alig 56%-on áll a Rotten Tomatoes honlapján, jócskán mögötte kullogva az idei X-men-mozinak. Mikor pedig a Filmkatalógus kommentrészén ezt firtatni kezdtem, szinte azonnal megkaptam a "nolenit" címkét. Azaz: csak mert egy általam sokra becsült direktor részt vett az alkotómunkában, rögtön beálltam rá, hogy mentegessen a produkciót.
Erről szó sincs. Sőt, kicsit "ellentámadásba" átmenve kijelentem: az előzetes kritikák elhamarkodottak. Tucatnyi írott vagy tévés véleményt kerestem ki amerikai és brit sajtóorgánumok képviselőitől. Meglepetésemre legtöbbjük csak pillanatnyi benyomásokat visszahangoztak, érdemi okfejtés nélkül. A negatív tapasztalatok közül 2 visszatérő ellenérvet sikerült kiszűrnöm:
  1. Hogy a karakterkezelés a 2. félidőben elhalványul a látványparádé kedvéért.
  2. És hogy a vizuális kellékek (űrhajó, energianyalábok, hologram, páncél, stb.) túl parasztvakító kinézetet kaptak. Már ahhoz képest, hogy jókora többségük megsemmisül a katarzispercek folyamán.

Más szóval: az első értekezések szerint a Transformers divatja, a robbanás- és háborúfétis "szennyezi be" a tartalmat.


Látom én, honnét jöttek ezek az érvek. Bár Snyder kompetens rendező, és művén meglátszik a munka, az bizonyosan nincs egy szinten Nolan képregényfilmjeivel. A Man of Steel háborús filmként játszódik, az amerikai haderők résztvevői a harcoknak, mint Michael Bay filmjeiben. Igaz, hogy akadnak benne csökevénypontok. Hogy ezeknek mekkora a súlya, azt külön-külön fogom mérlegelni. Annyit előrebocsátok: nekem határozottan tetszett Az acélember - összerakottsága, tartalma és hátrahagyott élmény egyaránt. Újra elhitette velem, hogy egy ember pusztán testi mivoltában, eszköz nélkül repülhet.





#


"Ezek a törvényszolgák a szüntelen vitáikkal hagyták, hogy Krypton válságba süllyedjen!”

Gyengém az igényesen részletezett mitológia, és Az Acélember bizony ólomsúllyal rátapint erre. Míg Richard Donner 3 filmszeletben mesélte el Clark útját Kryptontól Metropoliszig, Az acélemberben folyamatosabb és kiterjedtebb a dolgok kapcsolatrendszere. Itt a Krypton nem pusztán Superman szülőföldje, a bevezető nagyegység helyszíne. Az egész cselekmény a kryptoni világ végéről szól. Évekkel azután, hogy a bolygó kimúlt, és Clark felnőtt, Krypton civilizációjának egy darabkája érkezik el a Földre Zod tábornok hajójával - pechükre pont a militarista darabkája.
Bár én Donner kétrészes eposzát is kedveltem, a kriptoni eseménysor és az ok-okozat benne kissé lötyögött. Ott Superman egy atomrakétával pusztította el a Fantomzónát, mely Kal-El hajójával együtt jött a Belső-Naprendszerbe. Sokkal hihetőbb Az Acélember forgatókönyve, az instabil magszerkezetű Krypton robbanása hasítja szét a Fantomzónát. Így aztán Zod és tucatnyi híve szabadon járja az űrt, míg egy jeladás tudtukra nem adja Jor-El fiának hollétét.


Magát a tényt, hogy Zod egy katonai jellegű parancsnok, sose láttuk igazán eddig. Zod előbb Krypton megmentőjének, később örökösének tekinti magát, de nem a megalománia, hanem a túl radikális elhivatottság és kötelességtudat vezérli, mikor fellázad Krypton Nagytanácsa ellen. Akárcsak a Galaktikus Szenátus a Star Wars-ban, Krypton döntéshozói is képtelenné váltak a világválság kezelésére. Ilyen helyzetben pedig természetes, hogy sokan az egyszemélyi hatalom mögé sorakoznak föl.
Ezen lyukak betömködése mellett Az acélember bővíti pl. Jor-El és Zod ismeretségét. Mindketten tisztségviselők, s a maguk módján mindketten féltik a kriptoniakat a közelgő planetáris holokauszttól. Ám mikor sor kerül a katonai puccsra, Jor-El mégis szembehelyezkedik Zoddal:
"Segíts, hogy megmenthessem a fajunkat." (...)
"És ki dönti el, mely vérvonalak lesznek a túlélők, Zod? Te?"


Még a csecsemő Kal-El útnak indítása is szervesen kapcsolódik Zod és Jor-El konfliktusához. Jor-El fiával együtt egy különleges kódexet is elküld, épp a megérkező Zod szeme láttára. Ez vezet oda, hogy Zod bosszúból végez Jor-Ellel, nem sokkal azelőtt, hogy elbukik és a Fantomzónába száműzik őt.


Egyszerűen ostobaság, amikor "2. Bosszúállóknak" vagy "Zackformers-nek" titulálják ezt a movie-t, csak mert globális léptékben ábrázol egy krízist (furamódon a Világok harcát jóval kevésbé divat támadni ugyanemiatt). Amellett, hogy stabil sztori és tisztes karakterkezelés támasztja meg az akciófaktort, valamilyen értelemben végig az emberiség egésze áll a téma középpontjában. Mekkora hatással lehet egy kriptoni létezése akár egy egész bolygó lakosságára?  
Első ízben nem nevettem ki képregénymoziban a tervet, hogy valaki az egész Földet egyfajta édenkertté akarja változtatni. Mivel Krypton bolygóállam, nem vad az ötlet, hogy megfelelő masinériával formálni lehetett a bioszisztémáját - főleg miután Jor-El és Lara idején már pusztulófélben volt.


Übermensch-szózatokról is hallhattunk épp eleget hasonló produkciókban. De azoknak sosem volt elég merszük teljesen eköré szőni a történetet, eltérő nézőpontokat adva, hogy mit jelent genetikailag felsőbbrendűnek lenni. Zod Krypton megmentőjének, később örökösének tartja magát, akire a gondviselés rábízta, hogy új hazát találjon a régi nép túlélőinek. Ugye: a Mózes-párhuzam: elhozta őket a Földre, amely alkalmas lehet, hogy - mint mondja - "egy új Kryptont építhessenek". 


 
#


"Hogyan találsz meg valakit, aki az egész életét a nyomai eltüntetésével töltötte?"


Clark Kent előéletéről újat mutatni lehetetlen-közeli kihívás lehetett. Egyszerűen túl közismert a származása és gyerekkora. Itt csillog szerintem igazán az írói munka. Tudtuk, hogy Clark a nevelőapja, Jonathan halála után talált rá Jor-El örökségére, de a kieső idő hézagos volt. A magára maradt ifjú éveket töltött vándorlással, különböző álnevek alatt vállalva alkalmi munkákat, időnként megeresztve 1-1 mentőakciót. Csak egyetlen emberben bízhat, és az a nevelőanyja.
Remek összecsomózás, hogy Lois Lane az űrhajója felfedezése kapcsán ered a fantomember nyomába. Idővel visszatalálva az özvegy Martha Kenthez és Clarkhoz. Elég kiszámítható, hogy nem fedi föl a titkát, miután megismerte azt. Szerencsére a beszélgetése Clarkkal segít hihetőbbé tenni, ahogy ezt eldönti. "Apám úgy vélte, hogy ha a világ megtudná, ki vagyok, kirekesztene engem."


Elvárásom volt a reboot felé, hogy Superman nem lehet pusztán egy magányos férfi, akivel a világ érthetően bizalmatlan. Többféle konfliktust kell elé állítani, ami nem az erejét, hanem az értékeit teszi próbára. Különben az "emberközeli hős"-ötlet egy merő reklámfogássá üresedik, és az akcióval tömött részekre zsákutcába fut a férfi jellemfejlődése. Sokan kritizálták a produkciót, hogy épp ettől felületes.
Én ezzel csak bizonyos fokig értek egyet. Superman-en igenis jól kivehető jellemfejlődés megy végbe, amely a megfontoltságról szól. Jonathan tudja, hogy fia szenved a magánytól, azt se tudván, mi végre került a Földre. Nem állít fel vasszabályokat Clarknak, csak mert féltené őt meg a világot egymástól. Arra próbálja rávezetni, hogy a segítő szándék is voltaképpen késztetés. Indulat, melyet csak többször felülbírálva szabad követnie, mégha így mások élete is veszik oda. 

Ízléses tragikum, hogy Jonathan ezen okításának épp a saját halála adja meg a végső nyomatékot. Mikor Smallville-on tornádó söpört végig, és elszakadt a családjától, leintette az utánakészülő fiát. "Az én hibám; ne ments meg, ne áruld el magad." Bevallom, ez a része szerintem is erőltetett, jobban örültem volna, ha itt is hogy szívrohamban hunyt volna el. Viszont ennek így legalább megvolt az a haszna, hogy Jonathan alakját nagyobbnak láttatja, egyenrangú apafigurának, mint Jor-El.
Mindez kettős terhet ró Clarkra, a fiatalemberre: nemcsak végignézte az őt felnevelő férfi halálát, tétlenségével gyakorlatilag feláldozta Kentet. Lelkiismeret vs. "a nagyobb jó". Clark számára ez a "nagyobb jó" sokáig csak annyiból áll, hogy erejét palástolja, esélyt adva magának, hogy a jövőben másokat megmenthessen. Így marad mindaddig, míg nem találkozik Jor-El-lal, és az nem önti szavakba, mi a "nagyobb jó", mi a rábízott küldetése. 


Itt lehet a kutya elásva, miért nevezték egyes kritikák "érzelemtelennek" meg "szívtelennek" a produkciót. Clark ugyan sikerrel rászorítja magát mindkét apafigurájától kapott intelmeire, sőt egy ponton (Zod halálakor) - kényszerűségből, de mégiscsak akarattal - át is hágja azokat. De nincs konklúzió. Nem épít a már megszilárdult tézisekre saját felismeréseket; egyszerűen helytáll, mint az emberiség védelmezője. Ettől kétszer is megtorpan a karakterfejlődés:
  1. Egyrészt, miután Zod követelésére feladta magát, a globális fenyegetés közepette csökken a karakterek mozgástere. Mind a szükséghelyzet tartozékaivá válnak.
  2. Superman gyötrelmet érez, mikor rákényszerül, hogy megölje Zodot (ezt majd részletezem). Továbblép rajta, de nem látom, hogy a tettéből leszűrt volna valamit. Ó, az eszmék prímák, ez csak az egyetlen kivétel volt!
Nem keltene ez akkora hiányérzetet, ha a cselekmény nem igazolná, hogy Clarknak semmit se kell tanulnia a jövőre nézve. Zod és jobbkeze Faora tömeggyilkossággal zsarolták, majd kis híján leigázták az egész Földet. "Minden lélekért, akit megmentesz, mi megölünk 1 millió másikat." Azzal, hogy keveset  se mutat meg a globális invázió utóéletéből, a film úgy állítja be, mintha Superman mindent elrendezett volna. Megakadályozták a legrosszabbat, igen. De ezt Clark tisztán a fizikai adottságaival, kevésbé a körültekintése, és cseppet sem a probléma-megoldó készsége által (pl. legalább próbálhatta volna a párbajt Zoddal Metropolis-on kívülre terelni) verekedte ki. Ezekből remélem, többet kapunk majd a folytatásban, sőt akár erre épülhetne a folytatás története.



Kicsit korai, de ennek kapcsán említeném a film befejezését. Clark Kent a Daily Planethez áll be dolgozni. Stílusos zárás éppenséggel, hisz így végre sikerült beilleszkednie. Csakhát logikaficamos. Clark Supermanként ország-világ előtt repkedett egy megalopolisz egén. Erre megint annyicska lett a városi álcája, mint az összes eddigi feldolgozásban: szemüveg, utcaruha, fésült haj. Az pedig csekély vígaszt nyújtó újítás, hogy Lois már tudja a titkát, mikor munkatársak. Talán Clark abban bízik, hogy senki nem látta elég ideig, elég közelről az arcát Supermanként?
És ha a megoldás ilyen kézenfekvő, ugyan mi tartotta vissza eddig attól, hogy elutazzon Metropolis-ba? "Találnom kell egy munka(helye)t, (...) ahová nem néznek be kétszer, ha valami veszélyes helyre akarok utazni, és kérdéseket teszek fel." Az se világos, hogy egyáltalán van-e Clarknak újságírói képesítése. Netán hamisított egyet? Mert nem hiszem, hogy referencia nélkül felveszik az ország egyik vezető lapjához, csak mert ügyesen ír.



#


"Ne tedd ezt, El. Az utolsó, amit akarnék, hogy ellenségek legyünk."




A többféle konfliktus nagyon jót tesz a filmnek. Clark tinédzserként nehezen fogadja el Jonathan érveit, hogy néha jobb tétlennek lenni, és ez a teher felnőttkorában is kísérteni fogja. Jor-Ellel érdekes módon nincs ilyen gondja: az ő szavai sokkal inkább a megnyugvást hozzák el neki. Zod és Jor-El vitája a dominancia és a tolerancia ellentéte. Melyik a túlélés biztosabb záloga. Bár az inváziónál Jor-El rég halott, elmentett holotudatával Zod megismétli a hajdani szópárbajt:
"A népeink létezhetnek együtt!"
"Hogy aztán évekig szenvedjünk a beilleszkedésért, mint a te fiad?"


Örvendetes, hogy Clark ezt a konfliktust nemcsak úgy "megörökli" a vér szerint atyjától. Zod szerves részét képezi a karakterérésnek. Azzal, hogy a tábornok a kiadatását követeli, mindaz beteljesedik sőt eszkalálódik, amit Clark addig a rejtőzködésével elkerülni próbált:
  1. személyes szabadsága elvesztését,
  2. az USA-haderők célpontjává válik, 
  3. és a kriptoni jelenlét miatt általános a rettegés.


Mindig üdítő egy képregény-adaptációban, ha egy szuperhős ennyire kényszeredett helyzetbe kerül. Superman úgy fogalmaz Lois-nak: nem közvetlenül Zodnak adja meg magát, hanem az emberiségnek. Az eredményen ez mitsem változtat, de így legalább nem ad rá okot, hogy a földiek őt is ellenségként kezeljék. Ez sokat elárul valakiről: veszett ügynél is ami keveset lehet, azt felvállalja, hogy megteszi a többiekért. Míg Zod vert helyzetben is csak magára gondol.  
Zod mindig is Superman sötét tükörképét jelentette, és itt sincs másként. Miután a kriptoni űrcirkáló és Zod hívei visszakerülnek a Fantomzónába, sor kerül egy utolsó kézitusára Zod és Superman között. Mielőtt bosszúból nekitámadna, Clark megrökönyödöttséget lát Zodon, amiért - hozzá hasonlóan - egyedül maradt. "Minden cselekedetem - nem számít, mennyire erőszakos vagy könyörtelen - a nagyobb jóért van: a népemért. És most: többé már nincs népem." Ebből világosan kitűnik, hogy Zod olyan, amilyenné Clark a Kentek nevelése nélkül válhatott volna: önző, radikális, destruktív. A "nagyobb jó" és a "népe védelme" jogcímén nem válogat az eszközökben, s mikor ezeket veszni látja, teljesen megadja magát a haragnak.


Rajongók egy csoportja máig azon fanyalog, hogy Superman gyilkolt. Igen: kioltott egy életet - mégha a ő antagonistáét is. A jellemábrázolásra kellett borzasztóan rágyúrnia a reboot-nak, és így se lett tökéletes. Zod, mint minden diktátor, a teljes győzelemre törekszik. Csak miután Clark kézitusában is legyűrte őt, kapcsol át Aljadék-Üzemmódba. Lézerszemével célbaveszi, ami mindkettejüknek a legfontosabb: a népe tagjait. "Ha annyira szereted ezeket az embereket, akár meg is gyászolhatod őket!"
Napestig lehet lamentálni rajta, mit tehetett volna a könyörgésen kívül Clark, mielőtt kitörte a nyakát. És bár Lois-szal együtt tudjuk, hogy ez a kisebbik rossz volt, együttérzünk Az Acélemberrel, hogy lelkifurdalásában felordít, és a nő karjaiban könnyezni kezd. Nem érzelgős, mert az ő szemszögéből tényleg úgy tűnhet, hogy Zodnak adott igazat Jor-Ellel - és Jonathannal - szemben. De most már nem sokat tehet azonkívül, hogy elfogadja és továbblép.





"Az egyetlen módja, hogy megtudd, mennyire erős (lettél), hogy folyton teszteld a határaidat."


Senki nem mondhatja, hogy vizuális ingerekben szűkölködne a Man of Steel. Snyder stílusa éppoly felismerhető, mint pl. Tim Burtoné. A megálmodott panorámaegyüttes gigászi, részletgazdag és funkciócentrikus. A sötét, árnyékos képsorok gyakori használata sosem válik szürkévé vagy unalmassá.
Dorgálást Snyder egyedül azért érdemel, hogy néhol - főként a kriptoni anyacirkálóról készült totálképeknél - valóban túlzásba esik a CGI-használattal. Superman még nagyobb odafigyeléssel kell törekedjen a pusztulást minimalizálni, mégha ellenfelei az egész világot fenyegetik is. És nem vagyok technikai szakember, de néha esküdni mertem volna, hogy nem-akció-jeleneteknél is elmozdul a kameraállás.


A Superman-öltözet megreformálása fantasztikusan sikerült: felismerhető, de igazítva a mai moziéra ízléséhez. A köpeny hosszabb, mint valaha, az "S", az El-család "reményt" jelentő védjegye ízlésesen csicsázott. A rendező bevallása szerint próbálta mentegetni a vörös alsónemű rajzolatát, de - hála a jó Istennek - végül elvetette.
Maga a gúnya uniformizált kriptoni viselet: arra került föl eredetileg a magas rangú személyek páncélzata. Jor-Elt is láttuk, hogy páncélja alatt kéket hord, míg Zod feketét. Így sokkal több értelme van Superman ruházatának, minthogy egyszerűen rajta termett volna, ahogy a '78-as verzióban. A páncélokat pedig imádtam: valóban olyan, amit egy másik planéta harcos szellemű humanoidjai viselnének.


Jor-El intelligens hologramja kockásan tünedezik elő, ami jelzi, hogy adatálisan jeleníti meg egy szerkezet. Ezzel inkább csak megbékültem menetközben. Ellenben Zod tábornok felhívása, az interferencia miatt kásás alakja páncélban hátborzongató látvány volt. Mintha a Sátánt néznénk élő, egyenes adásban.
A fő ellenérv Superman-nel szemben mindig is az volt, hogy erejét és gyorsaságát soha nem szabták pontos arányok és értékek közé. Itt is inkább Superman gyorsasága az, amit behatárolhatóbb. Vándorlásakor még nem tud repülni, miután pedig megtanulta, teljes erőből is "mindössze" a hang, nem pedig a fény sebességére képes. Többi képessége lézerszem, vagy a talajról felrepülés is hangsúlyosabb ábrázolást kapott, mint eddig volt. Clarknak a számomra legmegragadóbb "extrája" mégis épp a legkifinomultabb volt: mikor a tengerben sodródva érzékelte a hosszúszárnyú bálnák dalát.

A közeli felvételek földön, vizen, levegőben és űrben egyaránt lenyűgözőek. Követhetőek a küzdelmek és a kriptoniak ütései, nemcsak elmosódott foltokat látunk cikázni. Természetesen Zod és Faora képzettebben harcolnak Clarknál, hisz ők egész életükben edzettek, míg ő csak egy kis ideje használja szabadon az erejét Supermanként.
Másfelől viszont: őneki sosem volt védőpáncélja, mint Faoráéknak. Így érzékeit, szervezetét hozzá kellett szoktassa a földi környezethez, megszűrve és szelektálva az ingereket. Mihelyt a sisakjuk betörik, ellenfeleit az összes új inger megrohanja. Ezek a részletek igenis fontosak, hogy nyomonkövethető maradjon, mikor ki áll nyerésre a közelharcokban.





#

"Csak el kell döntened, milyen emberré akarsz felnőni, Clark."

A casting egyszerűen fenomenális. Amellett, hogy névóriások erősítik, egyes színészválasztások bátor és állejtős döntések voltak. Kevin Costner felolvad Jonathan Kent szerepében: remekül hozza azt a szürke vidékiséget, ami mögött egy elvekkel bíró, következetes családfőt ismerhetünk meg. Henry Cavill 2 éve a 300-hoz hasonló Halhatatlanokban bizonyította: illik rá az eposzi harcos bőre. Nem tudom biztosan, mennyire jó Clark Kent, viszont tökéletes Kal-El. Fejformája még picit jobban is hasonlít a képregények Acélemberére, mint Christopher Reeve.
Michael Shannon Zodja arrogáns, tekintélyelvű, de értelmes vezető. Az abszolút befutó viszont nálam Russel Crowe, mint Jor-El: Alec Guinness Obi-wanjával együtt a kedvenc mentorfigurám olyan alkotásból, mely műfajilag egyszerre sci-fi és akció. 


Laurence Fishburne, a Mátrix Morpheus-a megfelelt Perry White-ként. Tetszik nekem ez az üdítő antisztereotípia, miszerint fehér bőrű képregényfigurákba fekete színészek lehelnek új életet. 
A többi mellékszereplő közül még a két "anyaalak", Martha és Lara azok, akik rendelkeznek valamennyi személyiséggel.


Amy Adams volt a legkülönösebb színészválasztás a női főszereplőnek, nemcsak a vörösesbarna hajszíne miatt. Kiváló színésznő, és szimpatikus Lois Lane-t tesz le az asztalra. Kitartó, proaktív és egyenes nő. Ugyanakkor itt kissé túlzottan szelíd, puhított a természete. A 70-es évek óta mindegyik inkarnációjában jellemezte a karaktert egyfajta provokatív cinizmus és irónia, amivel határozottabb benyomást keltett. Ezt kissé hiányoltam.
Közte és Clark között tettenérhető a kötődés, és szerencsére nem lett hamis. Ahogy Lois átöleli a könnyező Supermant, az valóban megható jelenet. Csak az egésznek van egyfajta csiszolatlan, túlidealizált íze. Innen nézve akár örülhetünk is neki, hogy kollégák lettek a záráskor. Ha 2 ember közvetlenül egy életközegben él és dolgozik, az mégiscsak jobban formálja a kapcsolatukat, mintha egy armageddon közepébe csöppennek.



Még röviden kitérnék valamire: Snyder direkt kerüli az amerikanizálást. Lehet, hogy a világ hadseregei közül csak az amerikait látjuk szerepet vállalni, ám józan határon belül marad a jelenlétük. A hidegháború idejéből maradt egyik csökevény volt korábban, hogy Supermant bármiáron az amerikai erő és erély jelképeként ábrázolják. Mint egy beszélő zászló. Ezt jobb, ha kiverjük a fejünkből. Egyedüli oka, hogy Superman bírni akarja a haderők bizalmát, hogy személyi szabadsága megmaradjon, s így megsegítse a civil lakosságot valamilyen katasztrófahelyzetben.

Még mindig azt mondom, hogy Zod inváziója után nagyobb változás kezdetét kellene látnunk, mint hogy Superman és a hadsereg között helyreáll ez a diszkrét méregetés, a status quo. De legalább sikerült iróniát csepegtetni a felállásba:
"Felteszem a nyilvánvaló kérdést: honnan tudjuk, hogy egy napon nem fog Amerika érdekei ellen cselekedni?"
"Én Kansas-ben nőttem föl, tábornok. Olyan amerikai vagyok, amilyen csak lehetek." 


#

"Te fogsz átadni a Föld lakóinak egy ideált, melyre törekedhetnek majd."


Számtalan pletyka és találgatás tárgyát képezi, hogy mi lesz a DC-moziművek jövője az évtized folyamán. Egyesek DC-szuperhéroszok ligáját akarják látni, mások önálló, érettebb hangvételű sztoriláncokat. Annyi bizonyos, hogy Zack Snyder igenis megfelelt az elvárásoknak. A század során először a Warner stúdiónak sikerült egy szupererővel bíró ikonról értékálló filmet létrehoznia. Nyilván sokan lesznek, akik a jövőben sem fogadják el a modernizált Superman tényét és/vagy milyenségét. De az új széria működik, tehát talapzatot képezhet új részek számára.
Ez a movie igazságot szolgáltatott Superman karakterének, és hiányosságai mellett is gondolatébresztő. 2013 terméséből az egyik kedvencem.




A pontszámom a Man of Steel-ra:


2013. június 20., csütörtök

Equilibrium

Első gondolatom, miután újranéztem az Equilibrium c. thrillert: már megint egy antiutópia. Illetve... megint egy antiutópia, amely elfelejtett meggyőzni róla, miként alakulhatott ki a szélsőséges jövőkép benne. Miként vették rá magukat az emberek, hogy egy torz ideológiájú, kommunisztikus közösséget alkossanak. Ahol nem megengedett az érzelem, a szépérzék vagy a művészet bármilyen formája.




Tökéletesen értem, miért szerethetik a mélyebb tartalmat kereső nézők is az Equilibriumot. Első ránézésre még agyatlan akcióklip-kötegnek tűnik. Ugyanakkor állást foglal egy témában, végigvezet egy lelki folyamatot a főszereplő, John Preston életében. Kicsit manipulatív alkotás, hisz egy érzelem és saját elvek nélküli világ persze, hogy épp e kettőre provokálja majd a nézőt. Hogy ő is vállalni akarja érzéseit, és elgondolkodjon rajta: érdemes-e így létezni. Egy elidegenítő, szürreálisan uniformizált bunkertársadalomban, ahol az érzés puszta kimutatása is bűn, sőt kivégzés jár érte.
És hasonlóképp, mint a Dark Cityben, itt is jön speciális képességekkel bíró disszidens, aki aztán lerombolja a kifacsart rendszert, ami megérdemelten tűnik nyom nélkül a semmibe.



Csakhát... ahhoz képest, mennyire sokkoló jövőképet tár elénk, azzal a cselekmény bántóan keveset próbál kezdeni. A fő téma sok természetes vonzatát azért nem tárgyalják ki, hogy több idő jusson akciójelenetekre (pl. az egyéniség mely részei maradnak meg érzelmek nélkül, hogy fegyverezhető le a rendszer egyik szuperharcosa, stb.). Az Equilibrium mindenek előtt akciófilm, és abból sem a legjobb. Részben témája tehet róla, de teljesen hiányzik belőle a természetesség.
Az még nem lenne gond, hogy e világ kilátástalan légkörét pörgőssé teszik. Ám egy sor kardozás, lövöldözés meg akrobatika nem kárpótol azért, hogy megtudjam, miként jut el az emberiség mából világégésbe. Csak azon lehet jót szórakozni, hogy látjuk Christian Bale-t pörögni-forogni, videóklip-szerű műharcokban.



Számos oka van, hogy a film kifejezőkészsége nekem félúton lerobbant, és nem hittem el, hogy egy ilyen abszolút egységességre törekvő világ nem az, hogy nem jöhetne létre, hanem tartósan működhet, és fenntarthatja magát. Megnevezhetném oknak pl. a csontszáraz dialógusokat, a típus szintjén rekedt karaktereket, az alap-elgondolás lyukait, a túlhasznált ackiót és azonbelül a túlhasznált koreográfiát. Sokszor mintha egy verekedős játékba csöppentünk volna, ahol nem lehet kétséges a végkimenetel. Legfeljebb az, hogy a főszereplő maga is elhullik-e a befejezéskor.





Ugye azért jött létre ez a fajta jövőkép, mert az emberek belefáradtak a világháborúba. Meggyőzve magukat, hogy érzelmek és önösség nélkül nem kaphat erőre a háborút kiváltó emberi tényező. Irreálisan gyermeteg ez a vízió. Lecsupaszítva ez a lényeg:



Semmi érzelem = semmi háború.



Egyelőre ezek az érvek jutnak eszembe, cáfolat gyanánt:


  1. Az érzelmek kiiktatása semmi garanciát nem jelent a háború esélyének kiiktatására, ami miatt elfogadták a használatát. A háborúk okai főként gazdasági igényekből fakadnak, nemcsak ideológiai-vallási különbözőség miatt.
  2. Érzelmek kiirtásával nem hozható létre egyenlőség, a hatalmi hierarchia és az egyének eltérő adottságai miatt. Mindenki maga választ állást és pozíciót. Nem pedig egységtermékek, mint Neo kortársai, vagy egy borg-kollektíva.
  3. Érzelmetlen világban is létezhetnek konfliktusok és érdekellentétek. Az emberek ugyanúgy hibázhatnak, létezhet hanyagság. Még akkor is, ha egy sunyi, intoleráns rezsim oly szolgalelkűvé avanzsálja a népet, hogy mindenki háztartása ugyanúgy néz ki. 
  4. Még a kényszerítés vagy a terror se indokolná, hogy ez a disztópia szárba szökken. Akár atomháború után se. Az ellenző többség irdatlan helyzeti hátránya, kiszolgáltatottsága + sztálini ellenőrzés kellene, hogy egy elit egyáltalán megpróbálja a népre erőszakolni az idegstimuláló gyógyszert, a Próziumot.
  5. Vajon érzelmek nélkül a párválasztás is tisztán logisztikai szempontok alapján történik? Teszem azt - a Terminátor szavaival élve - mennyire "termékeny egyed" valaki?
  6. Az érzelmek hiánya nem rövidíti meg biokémiai úton ember életkorát?
  7. Mennyire kell elvakultnak és szolgalelkűnek lennie egy népnek, hogy saját összes hagyományát a szemétdombra hajítsa, cserébe egy olyan ideáért, ami leginkább a náci és az ultrakatolicista mixere?




Nem keveset írták ezt a történetet, az biztos. Libria hatalmi hierarchiája leginkább talán az indiai kasztrendszerhez hasonlít:
  1. vezér,
  2. papság,
  3. rendfenntartók,
  4. átlagpolgárok.
A film végig kétpólusú: Libria spártai mintaállama szemben Az Alanttal, melynek lakói fellázadtak a rendszer ellen. Totalitás vs. kiirtandó ellengondolat. Abszurd, végletekig sarkított közösségfreskó ez. Bárhogy is becsülöm a movie merész fantáziáját, tudom, hogy mindez csak a dekoráció az akciójelenetekhez.
Libria vezető tanácsa egy papság, a Tetra grammaton, amely módosított szuperharcosokkal tartja fent a rendet. Elsőrangú fricska ez a történelmi egyházak felé, akik századokon át tévedhetetlennek tartották magukat. Csak mi tudjuk, mi Isten akarata: aki nem ért egyet: meghal és elkárhozik! És hogy a gazdag egyházak saját dogmáikat nem tartják be, úgy nem tartja be az érzelemtelenséget a tanács feje, "Az Atya". Sőt: kiderül, hogy az eredeti Atya már rég meghalt, és DuPont, a movie főgonosza irányítja Libriát "Atyaként", a látszat megőrzéséért.




Nehogy kihagyjuk magát Prestont: ő a Tetra Grammaton főpapja, családfő és egyszemélyes kivégzőosztag. Kíméletlenül leöl egy csoport felkelőt a vaksötét épületben, sima embernek közelharcban lehetetlen bármit is tennie ellene. Emellé jön intuitív pluszérzéke, amivel azonnal kiszúrja az érzőt. Röviden: a "dicső rend" hóhéra.
Christian Bale mimikája remekül kihasználja az érzelmi spektrumot, zéró toleranciától a nyílt lázadás indulatáig. Preston "ébredése" a gondolat szintjén, elhatározással kezdődik, és mikor kihagyja előírt Prózium-adagját, fellazulnak az érzékei, utat engedve az érzetek, majd érzések előtt. Preston helyzete veti fel a kérdést, hogy meddig leplezhető el rezignáltsággal, ha érez valaki?

Ehm... a lelepleződése mondjuk sántít nekem. Egy kutyát rejteget a hatóságok elől, ám mire végre kinyögi rangját és személyazonosságát, a kutya ugat egyet, és Prestonnak le kell vágnia az összes rendőrt. 

Annál eszesebbnek tartom DuPont cselét arra, hogy leleplezze Prestont, mint a bűntett elkövetőjét.  Előbb parancsba adja neki a tettes, az "áruló pap" megtalálását. Majd előad Preston új társával, Brandt-tel egy színjátékot, hogy tévesen őt hiszi az árulónak, és elvezetteti. "Én nem érzek! Ő az, aki érez!"
Kicsit erőltetettnek tűnik ez a csavar, de talán DuPont számított rá, hogy egy Preston kaliberű pasas megpróbálná rákenni társára - aki épp beárulja őt -, hogy ő követett el "érzelembűnt". Azt hiszem, Brandt nem nagyon szedheti a Próziumot, mert olyan szinten öntelt, ami egy érzelem nélküli valakire már nem lehet jellemző.




Negatív utópiák közül, amiket eddig láttam, talán az Equilibrium rajzolta meg a legszíntelenebb jellemeit. Hogy ez jó-e? Művészi értelemben lehet; egyébként viszont unalmasak. Mindenki motivációja egyszerű és világos. De a szereplők és kapcsolódási vonalaik sose fejlődnek többvalamivé bábuknál, amint jönnek-halnak, ide-oda rezegnek a világukban, mint a molekulák egy jégcsapban. Az egyetlen igazi karakter maga Preston, köszönhetően Christian Bale profi játékának. A többiek mindössze egy-egy szituáció kellékei.





Nem kellett sok hozzá, hogy elcsépeltté váljon minden szó, amiben az "érzelem"-rész benne van. Akiknek elvileg vannak érzései, azok is jellegtelenek és egydimenziósak, így énbennem sem kelt érzelmet, ami történik velük:
  1. Preston leleplezett paptársa, Partridge.
  2. Mary O'Brian, akit később hiába próbál megmenteni a kivégzéstől;
  3. a besúgó Brandt, aki érzelmek nélkül is tud vigyorogni és kárörvendeni.
  4. az ellenállás vezető­jéről kide­rül, hogy szedi a gyógyszert, hogy objektíven tudjon döntéseket hozni,
  5. ellenben "Az Atya" sose szedte. 

 


Az akciófaktor hatásvadász, de szórakoztató. Majdnem annyi párbaj fordul elő, mint a Mortal Kombat-ben. Szemben premierkori bírálóival én nem érzem azt, hogy az Equilibrium másolna egyéb sci-fi-kből. (Vagy lehet, hogy csak még nem láttam eleget.) Bizonyos részleteiből ordít a Mátrix - főleg a Grammaton-papi viseletről - de ezt leszámítva nem áthallásosak az akciók. Az egyszerű rohamcsapatok meglehetősen bénák, de a lekaszabolásuk kárpótol ezért.
A film zárása már tényleg semmiben nem különbözik egy videójáték utolsó szintjétől. Kimért és túlrendezett. Preston előbb megáll középen, levágja a kardosokat, levágja a csigalassan összeroskadó Brandt-et, majd DuPont lép oda, utolsó ellenfélnek. Nem mintha nem nézne ki menőn, ahogy ide-oda forgatják a pisztolyt, de az egészben nincs valódi feszültség.


DuPont egy ócska kis akarnok-cselszövő, nem tudtam komolyan venni, mint minden szál mozgatóját. Legokosabb lépését már írtam, mi volt. Dialógusai jórészt merő pózolások. "Milyen érzés, Preston?" "Vigyázzon, Preston. Az álmaimon tapos." Nem úgy hangzik ez, mint mikor egy PC-játék főellenje kerül sorra, hogy leszedjük? 
Az meg a nevetség netovábbja, hogy mindezek után még kérleli is Prestont, hogy ne lője le. Preston megismétli Partidge szavait, melyeket a halálakor mondott, Mary O'Brien halálát maga előtt látva: "Ez olyan ár, amit örömmel megfizetek." Nyilvánvaló, hogy ez Prestonnak személyes ügy, mindazokért, akik halálában saját maga vétkes. Jutalma pedig az lesz, hogy DuPont lelövése után látja az ablakból, amint épp kitör a tisztító forradalom.


Rengeteg motívum és allegória lelhető fel a produkcióban. Mindet nem fogom sorra venni, de nagyon kifejezőek. A libriai épületek minden téren kerülik a díszeket és a formai sokféleséget, a színhasználat fekete-fehér-szürke. Erőteljes a sivárság és az egyhangúság, a kreativitás cérnavékony mozgástere.
A nevek nagyobb hányada utalás. "Libria" neve annyit tesz: "könyv". A könyveket a művészet - és így az érzelmek - forrásaként elégetik, ami azt hiszem, a Kristályéjszakára lehet célzás. A "Prozium" "hasznosságot" jelent: mennyire praktikus eszköz egy elnyomó elitnek, ha az ellenérzés puszta képességet veszi el a tömegektől. Mondom: ez így nem igaz. Ha létezik is módszer a tökéletes kontrollra, ahhoz nem elég az érzelmek tiltása. Még a békéhez se biztosan.


.

Sci-fi és drámai oldalról gyenge, thrillerként megborzongtató, akció terén átlagos. Ennyiként maradt meg számomra az Equilibrium. Néhány ötletét ugyan megkísérli tárgyalni, de az egész főként a beállításokról szól. Nézhet ki így is a jövőnk, persze. De hogy miként manifesztálódik, és milyen ellentéteket szülhet azontúl, hogy "Érezni vagy nem érezni", nem derül ki. Nem rossz alkotás ez, de disztópiaként közelében nincs pl. a Mátrixnak.




2013. június 13., csütörtök

2001: Űrparódia


Annak, hogy a Naked Gun után Leslie Nielsen 1 paródiája sem érte már el ugyanazt az örökzöld státuszt, az egyik oka a trilógia rendezője, David Zucker. Csak majd' 1 évtized múlva dolgoztak újra együtt Nielsennel, és az addig készült paródiák sem tudták igazán kihasználni Nielsen nevettető képességét, illetve csak arra támaszkodtak humor terén.

Ez az egyik dolog, amire rájöttem a 2001: Űrparódia megtekintése során. A másik, hogy miként fordíthatta címét "Csupasz Pisztoly a(z)űrben"-nek a seggében kukacot hordó magyar szinkronszakma. Nielsen karaktere, Richard Dix (vagyis Dick Dicks) nyomozó egzakt ugyanaz a fickó, mint Frank Drebin. Nemcsak viselkedésre, hanem a ruházata és a szokásai terén, sőt belépő nagyjelenetében még az is, ahogy a kocsit nekihajtja egy gyorskajáldába, ahol épp túszdráma zajlik. És a film számos jól felismerhető látványgeget Zucker trilógiájából vesz kölcsön (pl.
  1. a szumó birkózók a börtönből,
  2. a sörnyitás ötlete,
  3. a betörés a főgonosz rezidenciájára és az ügyetlen dúlás,
  4. a főgonosz hasonmást állít egy híresség helyébe,
  5. a főgonosz dögös segítője levetkőzik a lehidalt nyomozónak,
  6. az ünnepség kórussal az utolsó harmadidőben, 
  7. vagy az amerikai elnök köszönetet mond a végén). 

Megértem, hogy így hazánkban eladhatóbbnak vélték, de attól még évtrilliárdok múlva is kisszerű zsugoriságnak nevezném ezt a szokást.



Valódi címe szerint a film elsősorban a 2001: Űrodüsszeia elég állít görbe tükröt. És bár tényleg rengeteg sci-fi-utalás fordul elő, ezek az első félidőre korlátozódnak, és legalább ugyanannyi bennük a Man in Black. Az őrült doktor terve a hatalomátvételre pedig nagyon James Bond-szagú. Igen, az Űrparódia mindent megpróbál, hogy mosolyt csaljon az arcunkra: CGI-fukar látványtrükközéssel, egy csomó színes és bizarr külsejű földönkívülivel. Dixet kivéve majdnem mindenki akcentussal beszél, és csomó fizikai, sőt félszexista szótréfával próbálnak nevettetni.
Amit felróhatok neki, és fel is fogok: hogy túl keményen próbálja. Az intro például elnagyolt űrviccek tömkelege, pedig rögtön ez lehetett volna az első felvidító képsor. Alig itt-ott érezni természetességet abban, ahogy a fizikai és verbális poénok egymást követik. Ilyen pl. mikor Dix nem fogja fel, hogy összekeverte a túszokat a rá célzó terroristákkal: "Kérem, ne süllyedjenek le az ő szintjükre."




Nielsenből táplálkozik a teljes gegfaktor; az őt megtámogató színészgárda nagyon gyengén szerepel. Még Nielsen aktuális női partnere is. Pedig Ophélie Winternek kellemes arca van, mégse tud megkülönböztethető karaktert a ráosztott szerepéből, mint az Priscilla Presley-nek sikerült. Cassandra Menage Dix új munkatársa: el kell repülniük a Vegan holdra, leleplezni egy illegális klónozótelepet, ahonnan talán az USA-elnökről már le is juttattak egy klónt a Fehér Házba.
A cselekmény pofonegyszerű kémtörténet, egy csavarral, miszerint a kiszabadított elnök valójában a klón, és Dixéket átverte a gonosz doki, hogy becsempésszék. Illetve, hogy a doki dögös asszisztense - aki még lap-dance-t is adott elő Dixnek - aga is földönkívüli.



Azonkívül, hogy a jelmezek vagy csapnivalóak, vagy csak simán fölöslegesek, az egészből előbb egy érdektelenül lapos macska-egér játék válik a gonosz tudós és Dixék közt, majd egy zagyva tömegkavarodás kerekedik ki a földi bankettre. Nem tudom tettenérni az indokot, ami miatt elkészítették ezt a movie-t. Egy kultikus retro-sci-fi paródiájában látni a potenciált, de ez nem aknázza azt ki: túl esetlen, rosszul megírt, rendezett és eljátszott, hogy hahotakeltő tükörképe legyen S. Kubrick alkotásának.





Leírnám végül azt a 4 poént, aminek 87 perc alatt sikerült kacajt kicsalnia belőlem:


  1. Mikor Dix az emlék-megjelenítő szemüveget kipróbálja. "Azt hiszem, ez eltörhetett..."
  2. Útban a Veganra Dix a sörét próbálja meginni zéró gravitáció mellett.
  3. Amikor Cassandra látja Dixet a dögös asszisztenssel, amint egymásba csimpaszkodnak a liftben: "Maradt még neki olyan szükséglete, amit nem elégített ki?"
  4. Dick trükkje, hogy az árulkodó festéket borotvahabbal álcázza, bekenve végül mindkettővel a gonosz doktort.


-es pontszámmal szalutálok Nielsen Űrodüsszeiája előtt.

2013. június 12., szerda

Szellemlovas 2. - A bosszú szelleme

"A nevem Johnny Blaze.
Én vagyok a..."

 SZELLEMLOVAS

 

A Spirit of Vengeance megnézése előtt 3 fő kérdést állítottam fel elvárásféleségként:
  1. Mely pontokon különbözik majd a 2. rész az 1.-től?
  2. Lesz-e elég lendülete, hogy egyhuzamban nézhető maradjon?
  3. És a címsztár életében több változás lesz-e, minthogy a világban megint koccantak a túlvilági erők, és "kedvenc" bosszúállónk tanult néhány új trükköt?



Mérlegelven különbözik a Szellemlovas 2. az elődjétől: amennyi eleme jobbra sikeredett benne, annyi másegyéb vonásában romlott. Szuperhős-eredetsztori helyett akcióthrillert kapunk, egy elborultabb lelkű-szellemű Johnny Blaze-zel és egy jóval félelmetesebb Szellemlovassal. Ugyanakkor a cselekmény rozoga tákoltsága mellett most már untató és ívetlen, a színészi játék pedig Alkonyat-szinten élettelen - beleértve Nicholas Cage-et.


Szóval a meggyötört Johnnynak egy Moreau nevű pap ajánlja fel a megváltó ördögűzést, cserébe, hogy védje meg az Ördög fiát "aputól". És mivel Roarke maradt a már ismert ráérősen ügyködő ördögúr, Johnny hosszan próbálkozhat az anyával, Nadyával, hogy visszaszerezzék a kölyköt.


Nem érdemes részletezni a megszokott, körkörös történetet, amit a darkosabb hősalakok újra meg újra átélnek ezekben a filmekben: 
  • a férfi hős ajánlatot kap egy utolsó nagy melóra;
  • védi vagy legalább próbálja védeni a nőt és a gyereket; 
  • eltángálja a rosszfiúkat;
  • menetközben elveszti erejét;
  • az immár szuper rosszfiú belelendül;
  • sima hős kijelenti, hogy mégis kell neki a régi szupererő (mint Hulk),
  • és kibunyózza a happy endet.


Szellemlovasról felhoztam, hogy félelmetesebb, mint volt: ez az imidzsére értendő. Eltérő, zombikra emlékeztető járásstílusa, agresszívebb mozgása és új trükkjei jelzik, hogy ez egy sötétebb Szellemlovas. Nincs több nagyvárosi üldözés, a motorakrobatika nem nagy épületeken zajlik, illetve nem szívja ki az emberek lelkét (legutóbbit ezek közül hiányoltam).
Helyette megtartotta láncfétisét, továbbá jól verekszik, tüzet okád, és átalakít egy darut tűzkerekes erőgéppé. Jól néznek ki ezek a képsorok, azt meg kell hagyni. De ahogy minden más a cselekményben, azt a benyomást keltik, mintha a folytatás lesöpörné az asztalról az előzményfilmet: minden részlet vagy nem kapcsolódik a prequel-hoz, vagy egyenesen ellentmond neki. És ennek a szkriptnek az összeállítói között David S. Goyer is ott szerepelt.

Amit érdekesnek találtam a Szellemlovas körüli mítosz. Moraeu elmondása szerint Szellemlovas eredeti neve Zarathos volt, aki az igazság angyalaként hajszolta a bűnös lelkeket, kék és fehér lángokkal kísérve. Miután a régebben még "vadabb" Ördög elfogta és megkínoztatta, sikerült a teljes őrületbe kergetnie, és egy kis sötét mágia segítségével kiforgatta holmi lidérccé. Ha egy tehetséges halandóban újramanifesztálódik, az a személy többé nem tesz különbséget a bűnök mérete és természete között. Ha étvágya támad, és csak kicsit is ártottál az embereknek, te is célpont vagy.


Szimpátiám a komplex mitológiák iránt tehát tápot kapott a Szellemlovas-legendából. Nem így az Ördöggel kapcsolatos dolgokban: se füle se farka. A teljesen karizmasteril Ördög teherbe ejtett egy halandó nőt, hogy az szüljön egy gyereket, az Antikrisztust, aki olyan erőkkel bír, melyek neki nincsenek, és melyeket egy rituálé során szerezhet csak meg. A Szellemlovas átka kolostori módszerekkel feloldható, de az Ördög kisfia vissza tudja adni neki. Minden bizonnyal...
Mint az első részben Johnnyt, úgy itt se egészen értettem, hogy a fiút miért nem tudja egyszerűen megérezni, majd odateleportálni, és elvinni. Ez a fiú semmi több, mint az aktuális trófea, amit mindenki más okból próbál megszerezni. Johnnyról sokkal érdekesebb lehetett volna, hogy antiszociális gyilkos testőrből válik a fiú védelmezőjévé. Mint a Terminátor 2. géptestőre. Messze marad ettől a státusztól, egyszerűen nem rá fókuszál a cselekmény, pedig a megjelenései jó értelemben felvágósak. Nadya meg egyéniség nélküli, edzett anyafiguraként leginkább Elektrára emlékeztetett engem.



Tehát amit vártam, megkaptam tőle. De az eleve nem volt sok. A film semmilyen téren nem igazolta jogát a létezéshez: összbevétele alig kapart össze profitot, osztagnyi kritikus revolverezte, s ma a szubzsáner egyik hírhedt fekete báránya. Nicholas Cage pedig újabb példáját adta, hogy nem egy sokoldalú színész, és csak a vastag csekk érdekli, szemben mindennel, ami egy produkcióhoz fineszt és tartalmat ad.



2013. június 8., szombat

Star Trek A Sötétségbe


Elég nyilvánvaló, hogy a Star Trek Into Darkness 3D-ben megálmodott moziteremtmény. Ezt nem lehet nem észrevenni rajta: csavaros, helyenként eszeveszettül pulzáló, és szereti a hatalmas méretek kihangsúlyozását. Legyen szó egy csillaghajó felületéről, egy reaktorszerkezetről, vagy egy milicista konfliktus kiterjedését illetően. Egyszerre törekszik felülmúlni saját prequel-ját, és felnőni a korábbi idővonal legnemesebb pillanataihoz - több-kevesebb sikerrel.


J. J. Abrams koncepciója ugyanaz maradt, mint a reboot-nál: fiatalosan és bátran újraálmodni a XXIII. század idejét. Felturbózza a vizualitást minél több extrém akciószcénával és térhatású kameratotálokkal, melyek így minket is beszippantanak a szereplők hajmeresztő helyzeteibe. Kezdve rögtön a legelején, mikor Kirk és McCoy - helyi bennszülöttek elől menekülve - lezuhan egy meredek partról a tengerbe, vagy Spockot védőszkafanderben körülöleli a vulkanikus magma. Egyetértek azokkal, akik ezt Indiana Jones-koppintásnak érzik, de attól még nem lóg ki a Star Trek világából. Egy ilyesfajta szituba belekerülni rájuk vall.
Tudtam az indítórész alapján, hogy a rendező látványorientált, és csak remélni tudtam, hogy a forgatókönyv nem csupán körítés lesz egy monomán effektparádéhoz. A Star Trek-univerzum hagyományai nyomnak annyit a latban, hogy legalább a törekvést kikényszerítsék egy okos cselekményre, vagy az ősklasszikus szereplők profilos újra-megelevenítéséhez. A témataglalás mélysége és a lyukak száma pedig eldöntik, maradandó remekmű születik-e, vagy csak egy jó kivitelű, nyári kukoricaetető.



Sztori és karakterrajzok terén is azt tapasztalom, hogy az új irányzat fejlődőképes. Míg az előzmény főleg a csapatmunka szükségéről szólt, az Into Darkness már kicsit érettebb, megfoghatóbb problematikát vállal tárgyalni: mennyire szeghetőek a Csillagflotta szabályai "szükség" címén. Ennek nagyon örültem. Mikor a 2009-es rész landolt, keményszívű rajongók vádolták Abramst, hogy míg koncepciója merész és újító, az nem - vagy nem kellően - karolja fel a Trek-világ leglényegesebb attribútumait:
  • az innovatív tudományos ötleteket és dilemmákat, szokatlan jelenségek, fajok és/vagy találmányaik kapcsán;
  • a moralitást a pozitivista jövővízió mögött: az emberiség azon énképét és értékkódját, amely alkalmassá tette más humanoid fajokkal a tartós konszenzusra, sőt egy intergalaktikus szövetség létrehozatalára;
  • a felfedezés elementáris örömét: megtapasztalni, hogy a kozmosz mekkora távolságai és szépségei ismerhetőek meg, akár egyetlen emberélet léptékében is.
Értem, hogy ez az ellenszenv honnét jön. Az új irányzat még nem merészkedett igazi mélységekbe dráma vagy jellemérés terén - részben mert a legénység tagjai még karrierjük elején állnak -, és egy csomó ötletét a korábbi epizódokból meríti. Több látványmozitól, de bizony akadnak benne puszta kirakatjelenetek, melyek bőszen fárasztják a retinát 3D nélkül is, ám nem szerves részei a cselekménynek.
De bármilyen ízlése legyen a nézőnek: a Sötétségben valódi tartalmat hordoz, még akkor is, ha inkább politikai akciófilm, mint tudományos fantasztikum. 




Amatőr krititizálóként izgalmasnak találom, mennyi összehasonlítási alap kínálkozik ennél a cikkalanynál. A Star Trek igen egyenetlen filmcsokor: sosem lehet előre tudni, milyen lesz a végeredmény. Imádom a 6. és a 8. részt. Utálom az 5.-et és a 9.-et. Tudom, hogy a legtöbb rajongó a Khan haragjára esküszik, mint a legjobb Trek-mozira. Abrams is nyilván ezért vette onnét a főgonoszt, a cselekmény egy szeletét, és a talán legmeghatóbb Trek-halálesetet - mindezt persze kissé átformálva. És bár a Khan haragja szerintem se rossz, nekem attól jobban tetszik a legelső, még a 70-es évekből - vagy ahogy régebben szokták csúfolni: a "Slow-Motion" Picture.




James Tiberius Kirk egyik első kapitányi küldetésétől indítunk a Nibiru bolygón. Miközben egy szupervulkán kitörését próbálják megelőzni, Jim az Enterprise-t felfedve menti meg Spock-ot a tűzfolyamtól, megsértve az Elsődleges Direktívát. Később, mikor a Parancsnokság ülését terrortámadás éri, Kirk tanúja lesz pártfogója, Christopher Pike halálának. Így Jimet a támadó, John Harrison likvidálására küldik, túl a föderációs felségűrön.
Kirk-öt itt egyszerre több ólomsúlyú konfliktus fogja közre, amik aztán a katarzis perceiig el sem eresztik:
  1. Kemény kritikát kap Pike admirálistól, mert felelőtlen és nem körültekintő volt. Ezt nyomatékosítja az ideiglenes lefokozása is.
  2. Bosszúvágyat érez, mert ott volt a merényletkor a tanácsteremben. Látta, amint kollegái közül többeket lelő a támadó, köztük magát Pike-ot.
  3. Titkos küldetést vezet a Kronosra, vagyis a szomszédos Klingon Birodalom szívébe. Ha leleplezik, kitör a háború.
  4. Mikor elfogja Harrisont, az egy konspiráció részleteit fedi fel előtte, melyet épp a Föderáció egyik vezetője, Marcus admirális irányít a háttérből.


A cselekmény tehát kvázi a 2. és a 6. rész amalgámja. John Harrison leleplezi, hogy ő valójában Khan, a genetikailag módosított szuperember. Marcus admirális pedig törekvésében Chen tábornokot idézi: direkt háborút akar kirobbantani a Föderáció és a klingonok között, egy új típusú csatahajó-arzenált használva. Kirk-öt pedig eldobható bűnbaknak használná fel a terveihez.
Találtam egy-két látványötletet, amely viszont az 1. filmből tűnik ismerősnek; ezeket gyorsan félrepakolnám:
  1. Térváltás közbeni tűz alá venni egy nagyméretű objektumot. Míg a '79-es verzióban az Enterprise lőtt szét egy aszteroidát, itt az Enterprise-t lövik meg súlyosan a szubtéren belül. Utóbbi sokkal látványosabb, és illusztrálja is, mennyire hatékony az admirális titkos fegyverzete, melyet majd a klingonok ellen akar bevetni.
  2. Az antagonista a női főszereplő tisztet elsugározza a hídról, Kirk szeme láttára. De míg Iliát adatelemekre bontotta egy gépentitás, addig Carolt csak eltranszportálta onnét az admirális, aki mint megtudjuk: az édesapja. Carol Wallace engem inkább egy "apuci kedvence"-típusú barbie-ra emlékeztet, mint komoly kutatótisztre. Egy ponton még a "bajba jutott hölgyike" posztját is megkapja. És hát: szánalmas fan-service, amikor átöltözéskor hosszan pózol fehérneműben Kirk-nek; erre éppen elég volt Uhura vetkőzése 2009-ben!

Elsődleges probléma ezzel a darabbal, hogy hajlamos túlozni. Túlzásba viszi az akciózást, ami olykor odatolakszik a sztori haladása elé. Eltúlozza az Enterprise modernitását: az átlátszó és fehér felületek halmozása, a neonvilágítású műszerfalak, és a térváltáskor remegő hajótest, kiegészítve hátrahagyott fénycsíkkal. Marcus titkos hadihajója, a Vengeance meg már valóságos űrtankként dübörög! Mindezek mellé a 2009-es verzió eltúlozta a fiataloskodó hangvételt. Van abból itt is, de most már hál'Istennek mértékkel használják.
Túlzásba viszik néhol a karakterek eltökéltségét, majdnem annyira, mint mikor Spock indulatból lesugározta Kirköt egy jégbolygóra. Kirk kifulladásig rúgja és püföli Khant a Kronos-on, a legelején pedig elemi eljárást mulaszt el parancsba adni: az előzetes feltérképezést. Mikor majd a vége felé Spock futva üldözi Harrisont, láthatóan megint tisztán indulatból cselekszik. Függetlenül a megrögzött vulkáni szabálytisztelettől, ennél ésszerűbb módszert is találhatna, hogy ártalmatlanná tegye. Majd erre visszatérek a nagy haláljelenetnél.


Marcus motivációja szintén kicsit elrugaszkodott a realitástól. Ő az, aki Khant felébresztette 300 éves mélyalvásából, mivel a harcképessége fejlettebb a mai kor emberéétől: az admirális 72 sorstársával zsarolta, hogy fegyvereket tervezzen neki. Marcus igazi cselszövő: mikor megtudja, hogy Khan áll a londoni kettős merénylet mögött, még kapóra is jön neki Kirk. Oké: visszanyomom ezt az érzelmes bakfist a kapitányi székbe, elvégeztetem vele a piszkos munkát, és mivel a térhajtóműjüket hazavágtam, csak hátradőlök, míg a klingonok kicsinálják őt nekem!

Amit nem értek: konkrétan kirobbantani akarja a totális háborút. Mire föl? Persze, korábban ecsetelte, hogy puskaporos a viszony a két gigaállam közt, de ez se neki, se a Föderációnak nem közvetlen érdeke. Főleg úgy, hogy még likvidálnia kell az Enterprise-t, Khant, és az ő lefagyasztott legénységét. Kellően kegyetlen és romlott, ahogy Kirk könyörgésére, hogy kímélje meg az Enterprise-t, így felel:  "Ha ez vígasztalja: mindenképpen megöltem volna önöket." Ez egy félőrült hadvezérnek a túllihegett sarcolási vágya, ami inkább Khanra lenne jellemző: miután puszta kézzel széttöri Marcus koponyáját, maga tör az Enterprise elpusztítására.
Sejtem, hogy mit akarhat ábrázolni a rendező: Khan az emberi pusztításvágyat szimbolizálja ebben a szcenárióban, ami a mai békés világrendben már elsorvadt bennünk. Ezt Khan is hangoztatja Jimnek és Spock-nak, innen ered a felsőbbségtudata. És ez a gyilkos ösztön előbb erkölcsileg, majd fizikailag is elpusztítja az admirálist, mint emberi lényt. Kinyitottam Pandora szelencéjét, ami végül az én vesztemet okozta!



Abrams gyakorta úgy viselkedik, mint egy hiperaktív fanboy. Az ütemezés néhol nagyon türelmetlenül halad. Rendezőnk annyira siet, annyi helyen fordul elő ún. "jump-scare", annyira próbál minél több extravaganciát csepegtetni művébe, hogy gyakran elsiklik a részletek fölött. A movie érezhetően jobban lett megírva, semmint megrendezve. A pofásan megírt szkript  kompenzálja ki a direktor figyelmetlenségét: az eseménysor összetett, a cselekedetek ok-okozata többnyire logikahű. És bár részletes jellemrajzot csak 3-an kaptak (Kirk, Khan és Spock), az Enterprise összes tisztkarakterének jut konkrét szerep a cselekményben.


Khan Noonien Singh az Into Darkness leghatásosabb újítása. Jobb, mint az eredeti. Benedict Cumberbatch Khanjáról el tudtam hinni, hogy kitenyésztett szuperkatona, aki le tud szedni egy tucat klingont. "A hideg hulláikon fogok átgázolni!” Nagyon sajnálom, hogy maguk a klingonok csak 5 percig szerepelnek, mintha Abrams merő kuriózumnak villantaná fel őket a 3. részig. Mindesetre így is jól kirajzolódnak előttem az erőarányok:

sima ember < vulkáni < klingon < génjavított ember



Nem véletlen, hogy a The Wrath of Khannak akkora nimbusza  alakult ki az amerikai Trek-fanoknál. A régi, Montalban-féle Khan szerintem is erőteljes karizmával, küzdőszellemmel és bosszúszomjjal bírt. De neki a terve túl leegyszerűsített volt. Harci készsége is inkább egy rosszul idomított vaddisznóéra emlékeztetett engem, mintsem egy fejlesztett DNS-ű szuperkatonára. Attól igazán kegyetlen, hogy egyszerre harcéhes és kalkulatív.
Itt végre az intellektusa is hangsúlyt kap. Egymás ellen játssza ki ellenfeleit: mikor megtudja, hogy a 72 társát tároló torpedók Kirknél vannak, feladja magát, és feltárja neki az igazat Marcus tervéről. Kimondva is a lelkiismeretére akar hatni, ezzel nyomatékosítva szavait. Remekül van felvezetve a kooperációjuk: Kirk Spock érveit és saját érzelmeit is félreteszi, mivel szükségük van Khanra a megváltozott konfliktus kezeléséhez. Khan pedig ki is tart mellettük, mielőtt a Vengeance hídján hátba támadná őket. Ezen még csavarnak egyet az írók: Kirk nem hülye, a hídra érve Scottyval kábítólövést adat le Khanra, akinek ez persze meg se kottyan.


Az egyik aspektus, amit leginkább kedvelek a produkcióban, hogy nagy hangsúlyt helyez a  viszonyrendszerre Spock, Kirk és Khan között. Mindhárman az emberi természet egyik oldalát, egy-egy gondolkodásmódot reprezentálnak. Ha Spock a merev logika, és Kirk a cselekvőkész ösztön, úgy Khan kettejük tökéletes kombinációja - harcászati szempntból. Teste erős és ellenálló, legalább, mint Spock-é, de azt olyan fűtötten és impulzívan használja, ahogy Kirk tenné. Khan is a logikára alapoz, de olyan villámgyorsan adaptál új adatokat, helyzeteket, hogy pillanatok alatt precíz tervet tud szőni, éppúgy, ahogy Kirk improvizál szorult helyzetben.
Ami hiányzik belőle, az az erkölcs. Képtelen rá, hogy önmagáért becsülje az emberéletet. Emiatt lesz más Spock és Kirk jellemfejlődése az előzményfilmhez képest: ott is túl kellett lépniük a nézetkülönbségeiken és a személyiségük korlátain, de még nem ennyire. A környezetük óvását puszta kötelességből a személyes motivációjukká kell változtatniuk, baráti és/vagy családi kötelékként felfogva azt. Amiként Khan is tekint az övéire. Ez a fajta összetartás a TV-sorozatok egyik alapvonása, és emiatt működik olyan jól a központi dramaturgia - eltekintve néhány melléhágástól.





Sokan tiltakoztak a haláljelenet ellen, ami lényegében a TWOK-ban látott felállás tükörképe. Ebben a megkutyult múltban most Kirk áldozza fel magát a reaktormag lezárt tárolóhelységében, nem Spock. Maga a szituáció még egész érzelmesre sikeredett, különösen, ahogy Spock és Kirk elbúcsúznak az üveg két oldalán. És bár nem vagyok teljesen elégedett a jelenet összkinézetével, a felvezetése még jól átgondolt.

Egyrészt ott van Spock szála. Ő tartotta a karjában Pike-ot, amikor elhunyt. Azzal, hogy tudatát egyesíti az övével, a tapasztalt érzések révén kezdi érteni, miért nem áldozta fel őt Kirk a Nibirun. Khan valódi veszélyességét pedig nem mástól ismeri meg, mint saját jövőbeli kiadásától! Leonard Nimoy cameójával kicsit óvatosabban bánik végre az új rész, mint elődje, hisz ez az idősík most újraíródik. "Idős Spock" elmondja: Khan volt a legádázabb humán ellenségük, akinek legyőzésért nagy árat fizettek. Ennyi elég is Spocknak, hogy megsejtse, mire készül Jim, mikor a Vengeance lövései miatt katasztrófahelyzet alakul ki a gépházban.
Másrészt Kirk egész karakterútja a haláljelenetre irányul: látszólag csak arra lenne szükség, hogy az ifjú parancsnoknak benőjön végre a feje lágya, és ne vállaljon fölös rizikókat, hogy aztán előírást szegve szánkázzon ki belőlük. Pike azt vetette a szemére, hogy nincs benne alázat: voltaképp azt kifogásolja, hogy Jimet az egója vezérli, csak azután a lelkiismerete. A felelősséget az önzetlenségen keresztül sajátítja el: felajánlja Marcus-nak, hogy ő egyedül bűnhődjön azért, hogy az Enterprise keresztezte az admirális terveit.



2 kapitális baklövést fedezek fel Kirk halálát illetően, amit csak másodsorban tudok Abrams számlájára írni. Ez az írók sara.
  1. Kirk miért nem védőruhában siet be a radioaktív szobába, helyrerúgdosni a reaktor kiálló szelepét? Scotty is világosan megmondja, hogy ember nem bírja huzamos ideig a sugárszennyezett közeget. Másrészt viszont: a vulkáni szervezet már valamivel tovább bírná ezt...
  2. Amikor Spock az üvegfal mögül látja Kirk haldoklását, a kicsit eleve érzelgős búcsú után Spock-ra ráerőltetnek egy abszolút testidegen műreakciót: William Shatner ikonikus felordítását a TWOK-ból. "KHAAAAAN!" Elvileg ugyan tudatosul benne, hogy barátság éppolyan fontos és célravezető, mint a szabályok, de akkor is bénán néz ki az a dühös vakkantás.



Ezt leszámítva csak 3 olyan bakit találtam a cselekményben, ami lejjebb rántja a produkciót a "Fantasztikus"-szinttől:
  • A hidegfúziós táska, amit Spock a Nibirun hagy. Miféle szerkezet képes egy kitörni készülő vulkáni kürtőt egyetlen perc alatt megfagyasztani??? Magyarázat híján ezt én inkább a XXV. századra prognosztizálnám a készítők helyében.
  • Az az érzésem, hogy Abrams keveri a Star Trek és a Star Wars távolságkezelését. Zavaros, mennyi időbe kerül valaminek A-ból B-be jutnia a kozmoszban. Kirk a galaxis túlfeléről úgy tud beszélni a Földön bulizó Scottyval, mintha csak telefonálna a szomszédba? Mennyi időbe telt eljutni a Kronos-ra? És mi az, hogy a semleges zóna széléről torpedót lehet lőni a Kronos-ra, ami azért jócskán beljebb van?  
  • Khan két nagy hibát követ el, miután már nyeregben érzi magát. Először is nem jut eszébe ellenőrizni, hogy a Spock által átküldött  torpedókban még mindig a lefagyasztott társai vannak-e. Vagy robbanóanyag. A másik pedig: kicsit sokat totojázik Spock fejének összeroppantásával. A kettejük párharca amúgy izgalmas felállás: 2 magas intellektusú humanoid, egyik idegbénításra képes, másik meg tőle is erősebb fizikailag.


A bonyolultabb természetű krízissel arányosan javult a színészi játék is. Scottyt és Chehovot még mindig nem tudom elfogadni, hiába akad több tennivalójuk. Dr. McCoy és Sulu szintén. Uhura erős idegzetű nővé ért a sequel-ra: a Kronos-on rezzenéstelen accal tárgyal a klingonokkal, akik közismerten intoleráns és kiszámíthatatlan faj. (A Flotta akadémiáján a klingon ugyanolyan kuriózumnyelvnek számíthat, mint nálunk a kínai vagy a mongol.) Az se zavarna, hogy immár Spock barátnője, ám a rengeteg másik szál között ez valahogy jelentéktelennek tűnik.


Visszahozni egy halott karaktert az életbe olyasmi, amit szinte képtelenség nem elcsépelten kikövezni. McCoy rájön, hogy Khan vére regenratív hatású, és ezzel hozza vissza a sebtiben lefagyasztatott Kirk-öt. Nem tudom biztosan, miért épp Khan vére kellett ehhez, szerintem nem zárja ki semmi, hogy Khan 72 társa közül más vérét használják a transzfúzióhoz. A lényeg, hogy mikor Kirk felébred, már bizonyos fokig új embernek számít: itteni karakterfejlődése befejeződött, s 1 év múlva már érettebb személyként vághat neki az Enterprise 5 éves kutatóútjának. 



Még a címadásról: nem a produkció jellegére vagy tónusára utal (a villogó műszerfal nem is illene hozzá). Hogy "Bele a Sötétségbe", azt ugyanúgy kell érteni, mint a Star Trek 6. alcímét, "A nem ismert tartományt": vége a belső széthúzásnak, innentől már a jövő következik, a sötét űr feltérképezetlen részein. Abrams ezzel búcsúzik a franchise-tól, mielőtt nekiállna a Star Wars VII. Epizódját elkészíteni. Stílusos ez a befejezés: Kirk-től a gyászbeszéd után a retro TV-sorozat klasszikus intro-szövegét halljuk. Minden adott, hogy az új direktor biztos hátszéllel tudjon dolgozni.
(Csak megjegyzem: a Terminátor 2.-ben Sarah Connor zárómonológja is az ismeretlen, sötét jövőről, annak várható és váratlan veszélyeiről szól.)




Szóval igen: a Star Trek Into Darkness átment. Jobb a prequel-jához képest, de az igazi nagyságtól visszarántják a sztorilyukak és az élvhajhász rendezés. Remélem, Abrams boldogul majd a Star Wars-zal. Van egy olyan érzésem, hogy testhezállóbb lesz a számára a Skywalkerek univerzumát újjáéleszteni, mint emezt.