Külvárosi kommandó

Bődületes, hogy Amerikában miféle filmszerepeket osztogatnak szét birkózóknak. Terry Hulk Hogan ellen nekem nincs kifogásom: tehetséghiányos színész, de feltűnő és sajátságos figura - hasonlóképp, mint mondjuk Arnold Schwarzenegger. Nem mindegy, milyen filmzsánerben próbálja megvetni a lábát egy effajta kezdő színész, aki az izmaival kifejezőbb tud lenni, mint az alakításaival. Hogannek a vígjáték áll a legjobban, ebben biztos vagyok.

Na de nem egy tudományos fantasztikus vígjáték!  

Shep Ramsey csillagközi harcos gépe egy Charlie Wilcox nevű átlagfickó családi házához száll le a Földön. Miközben a beilleszkedéssel bajlódik, pár űr-fejvadász közben a nyomába ered. Ennyiről szól az a mára már feledésbe űzött szösszenet, amit Külvárosi kommandónak hívnak. Nagyjából minden trapa ebben a filmben alapötlettől a színészi alakításokig. Az a típusú alkotás, amire hangosan rákiált az ember: "Ezt meg mégis hogy képzelték?"

A bevezető 6 perc a Star Wars-világ székrekedése. A közeli sivatagbolygó fölött, egy csillagromboló tróntermében a gonosz űrvezér fogva tartja egy űrország elnökét. Mentőakció keretében Ramsey betrappol a folyosóra, egy olyan vértezetben, amihez képest Dredd bíróé normálisnak hat. Mikor átjut a rajzfilm-bankrablókhoz hasonló őrökön, az elnök egy elhajított papírdarabbal levágja az űrvezér kezét, akinek a karcsonkjából ettől egy takonyzöld víziszörny pótkarja növekszik. Fent nevezett takonyzöld víziszörnyről egyébként majd a végső csatánál kapunk egészalakos képet. Itt még nem.

A mentőakció azzal ér véget, hogy Ramsey gyorsan elhúz onnét, a szörny karjaiban hagyja az elnököt, akinek aztán a megmentésére jött. És ahogy főnöke adásban gratulál a "kiváló munkához", Ramsey egy ügyetlen ökölcsapással taccsra vágja járművét, épp a mi világunk közelében.

Ez a pár perc abszolút semmit nem érdemelt volna:

1. tintát az íróktól,
2. 2 órát a profi kritikusok idejéből,
3. pontszámot éntőlem és
4. örök, égető szégyent Hogan részéről.

Azért részletezem ennyire csak a legelejét, mert pompásan illusztrálja, mennyire nem gondolkoznak a készítők. Az Űrgolyhókkal szemben ez nem űrparódiának készült, hanem könnyed, ujjból kirázós vígjátéknak, ami nem igényel sok munkát. Nemcsoda tehát, hogy más filmekből guberált cuccok szemétdombjává áll össze (Ramsey egyik eszköze egzakt ugyanaz a kézi kisgép, ami a Szellemirtókban is szerepelt). Nem vidíja fel az embert, sehol a báj, a hangulat, csak egyik kínos hülyeséget követi benne a másik - immár a  nagyvárosban.

A film nagy részében mást se látunk, csak hogy Ramsey nehezen szokik hozzá a csendes polgári életmódhoz idelent. Túlreagál minden olyan zajt, ami emlékezteti őt az intergalaktikus melójára:

• Mikor Charlie fia videójátékot játszik, ő beszáll a harcba, és csak a gyerekek üdvrivalgásakor döbben meg, hogy ez játék.
• Ugyanígy: amikor egy másik családtag épp kiabál a kanapén, kiderül, hogy egy műsort nézett, amelyben sikítóterápiát oktatnak: "Ez Marsha." "Marsha??" "Egy tévéshow."

Ezeken kellett volna a nézőknek nevetniük a 90-es évek elején?

Hab a tortán, hogy - a családfenntartót kivéve - mindegyikük hálás az új lakónak. Sőt: még tortát is sütnek neki. Azért, hogy sorjában hozta a frászt a szomszédság tagjaira. "Miféle planéta ez?" Bárcsak tudnám, Hogan...

Realista vagyok, így nem vártam épp ettől a produkciótól olyasmit, hogy Ramsey-t a beilleszkedés zűrjei formálják őt valamiképp. (Hö-hö, álmodik a nyomor...) De ha a készítők csak a humorra gyúrnak, akkor legalább az működjön. A kötelező séma szerint feltünedeznek a rosszfiúk, a főhős elbánik velük, búcsúzik a családtól, és elrepül. Mintha az Óvóbácsi kasztrált előfutára játszódna a szemem előtt. Az a vígjáték nevettető volt (legalábbis számomra), itt viszont akárha jéghideg, borotvaéles kövekkel csiholna nevetőingert bennem a komikum. Van úgy, hogy még azt se. 

Charlie és családja szürke pálcikaemberkék. És ez főleg Christopher Lloydra nézve kínos, aki a Vissza a jövőbe-trilógia legszínesebb karakterét tudhatta magáénak. 3 momentum akad, ahol a veterán színész teljesen kiröhögteti magát:

1. felölti egyszer Ramsey páncélszerkóját, kipróbálva, milyen érzés lehet erős, harcos férfinak lenni... a világnak ebben a verziójában;
2. a záróklip, hogy a férfi Ramsey lézerpisztolyával szarrá lövi az országúti villanyrendőrt fényes nappal;
3. illetve mikor egy fagyasztópisztolytól megdermed, és Ramsey függőlegesen állítva viszi haza, nyitott tetővel! Mégis mit mond a famíliának, ha a családfő, nem is tudom: KIESIK a kocsiból? "Bocs; az anyósülést nem leshetem a sztrádán..."

Elástam a Rotten Tomatoes-t lélekben, amiért cikkírói ugyanúgy 20%-osra értékelték a Külvárosi kommandót, mint a Medicine Man-t! Hogan legalább erőlködik, Lloyd pedig túlontúl jó ehhez a selejtes alapanyaghoz. És igazság szerint valami perverz káröröm is elfog a film baromságai láttán: szinte látni magunk előtt, amint a szél keresztülsüvít a körben álló írók és producerek üres koponyáján.

Az utolsó cserkész

.

Az utolsó cserkész Willis egyik legkeményebb modorú filmje. Kevesen foglalkoznak vele, hogy az egyik legvitatottabb is. Ha csak mint "régi vágású" akciókrimit nézzük, ütős, nyers és brutális. Pofon és golyó repked mindenütt. Rengeteg szóviccel és f-bombával (vagyis a "fuck" szó rengeteg elsütésével) operál. És egy olyan öntörvényű, laza fickó áll a középpontban, aki tesz a szabályokra. Egyszerűen csak teszi, amit kell. 
Mindez remekül hangzik, többnyire ezt is várják a hasonló művektől. Valami mégis hibádzik.

 

 

Mikor először írtam a filmről, elkövettem egy amatőr hibát. A közvélemény szemével nézve próbáltam érveket rendelni hozzá, pro és kontra. Mindkettőből kondérnyi volt, és nagy részük pusztán első benyomás alapján fogalmazódott meg: 

• A film a premier előtt arról híresült, hogy Tony Scott milyen sztárparádét vonultat fel a produkcióban, illetve hogy Shane Black, a Halálos fegyver írója 1.750.000 $-ért értékesítette forgatókönyvét.
• Bemutató idején a mozinézőket az erőszak, a lehangoltság és trágárság új szintje taszította benne, így Amerikában bukott.
• A kritikusok ezt toldották meg olyan sznobos fújolással, hogy túl vulgáris, szexuálisan offenzív és halmozóan mocskolódó.  
• Az évtized folyamán végül megjött hozzá a közönség étvágya, sőt az 2000-es évek CGI-, majd 3D-mánája tovább srófolta értékét, mint akcióklasszikus.
• Fanyalgó vélemények szerint elcsépeltek a sztori alapvonásai: a züllött fehér nyomozó ötlete, a fekete zűrtárs, gyengeelméjű bérgyilkosok, a lelkiző feleség, a nagyszájú tinédzser, stb. 

Ezért nem érdemes mások szemszögéből felmérni pont ezt a movie-t. Könnyen egy már régesrég lefolyt vita áramába sodródhat az embert.

Szóval - ekkora körítés után - mit gondolok én Az utolsó cserkészről?

Középszerű. Ütősen, néhol egész izgalmasan kivitelezett. De mégis középszerű. Most kicsit a fanyalgókkal tartanék. A történet és annak helyzetmegoldásai igen szokványosak. Karakterfronton se nagy a választék, ahhoz képest, hogy alvilági gengszterek gyilkolásznak. Van 2 férfi, akiknek a régi hivatása odalett pár korrupt hatalmasság miatt, és a végzet esélyt ad nekik némi elégtételre. Van melléjük adva 1-2 ismerős, 1-2 rosszakaró, és kész is a szereplőgárda.

A cselekményt érezhetően úgy állították össze, hogy jól felismerhető panelekből építkezzen. Jobbára a rutint érezni belőle, nem a fordulatosságot. Számos apró részletében hasonlít a Halálos fegyver sztorijára, csak variáltan. Másrészt viszont itt felvágósabbak a férfi karakterek, zaklatottabb az életük. A rendező és az írók vérbeli férfimozit törekedtek elkészíteni, a családiasság látszata nélkül. Ezért...

• ...rövidek és hirtelenek a bunyók, már ami kevés akad belőlük;
• ...hangzik el több egysoros poén, mint Eddie Murphy akcióvígjátékaiban;
• ...még az átvezető részekben is jelen a diszharmónia, nehogy a néző kikerüljön a movie hatása alól;
• ...tűnik úgy, hogy csak 1 nyomozónak van meg a kellő kompetenciája a város rendfenntartói közül.

Joe Hallenbeck exügynök megbízást kap, hogy egy Cory nevű sztriptízest megvédjen. A lányt megölik, és fiúja, Jimmy Dix exfocista összeáll Joe-val a tettesek kézrekerítésére. Kiderítik, hogy Cory zsarolt egy romlott szenátort, Baynardot, aki régebben kirúgatta Joe-t, cserébe egy tőle kapott pofonért. Jimmy és Joe végül eljut Jimmy csapatának tulajáig, Marconiig, aki velük együtt kinyírni készül a lefizetett Baynardot is. A nagy leszámolásra pedig egy futball-mérkőzésen kerül sor, ahonnét a prológus is indult.

Első gondom a filmmel, hogy nehézkes. Nem úgy nehézkes, hogy "komor" vagy "lehangoló", hanem egyhangú, menetrendszerű. Bármilyen valóságszagúak a helyszínek és az erőszak, a cselekmény fő szála csak lassan veszi rá magát, hogy beinduljon. Töltelékpillanatból sincs hiány, pl. a humorosnak szánt közjáték, ahol pár gyerek egy hüllővel riogatja az alvó Joe-t.

Nem is ez a nagyobb baj. A kitérők és a személyes szálak egyszerűen nem elég érdekesek. A nem bűnöző szereplők átlagpolgárok, tele hibákkal és esendőséggel, sőt cinizmussal. Oké, ezt kipipálhatjuk. De a mozgatórúgó hiányzik belőlük. Nem jutunk be a fejükbe, miközben hosszú perceken át figyeljük, mennyire trapa a magánéletük. Olyan, mint a Sin City - annak jellegzetessége és energizáltsága nélkül. Kemény fickók is lehetnek szokványosak, csak mert van családjuk, vagy épp elveszítettek valakit.

Bruce Willist fölösleges ecsetelni: ráöntötték a szereptípust. Ennek ellenére a színészi játéka nagyon pihent, és ezt nem tudom mindig a karakterére ráfogni. Sokszor, ahogy Joe Hallenbeck rezignált, lepukkant imidzsét adja, egyszerűen  unottnak és léhának néz ki. Ez pedig nekem, mint nézőnek átadja ugyanezt az unalmat és érdektelenséget. Mi késztet minket folyamatosan figyelni, hogy ez a sörtés, kiszuperált profi bevégzi-e filmbéli küldetését, vagy elbukik? Csak mert van neje és gyereke? Még Sarah, a felesége is kiakad rajta, hogy Joe mekkora érzelmi analfabéta: "A fenébe is! Épp most csaltalak meg téged! Hát nem mondasz semmit?" 

Teljes jellemröntgent kapunk Hallenbeckről a megcsalásos résznél. Mikor Joe hazajön egy gyűrött este után, néhány gyanús jelből rájön, hogy Sarah épp megcsalta. A nő meggyőzően tagad, de Joe cselesen kiugrasztja a pasit a szekrényből. Egyszerre ismerjük meg Mr. Hallenbeck minden fontosabb vonását: topis, igénytelen, alkoholista, erős dohányos, hanyagolja családját, éles eszű, vakmerő és excentrikus. "Hát persze Mike, tudom. Véletlen volt. Sétáltál az utcán, a házunk előtt... megbotlottál. És egyszerűen beleakadt a farkad a feleségembe. Bárkivel megeshet." Maga a mellékszál az afférról cérnavékony, de csak ezért a pár percért megérte. 

Joe dialógusai tele vannak verbális heccelődéssel. Ezeknek kb. a fele tényleg velős, és némelyik ma is megnevettet. Másik fele viszont erőltetett keménykedés; néhol kimondottan fárasztó. Joe mottója szerintem az lehet, hogy sose mutass félelmet vagy érzelmet, mert az támadási felület a rosszfiúknak. Az se izgatja, ha mindjárt lelövik. Érzéketlensége a félelemre fontos kellék volt régi és mostani szakmájához is, tudatosan rájátszik. De élete minden órájában ne tegye: több lezser duma és piszkálódás hangzik el a szájából, mint értelmes szöveg.

Kedvenc húzásom Hallenbecktől, mikor 2 fegyveres őrzi őt a villában. Miután egyikük többször cseszegeti és megüti, Joe egy hirtelen mozdulattal beszakítja a koponyáját. "Pofonegyszerű" módja az ölésnek. Na most: én kötve hiszem, hogy ezért ne sebesítette volna meg a másik bérenc. De értem, mi lehet Joe logikája a szitura: Mike és Cory gyilkosa biztos okkal nem nyírja ki őt is azonnal.

A duóból Jimmy Dix a derűsebbik fickó. Ő az egyetlen, akin látom is, hogy régen volt valamiféle életcélja,  egy álma. És hogy ezt elvették tőle. Hírnevét fuballistaként befeketítették, és kiderül, hogy illegális gyógyszereket használ. Van egy meglepően drámai szcenárió, amelyben Joe szóban nekitámad, mikor ebben tetten éri.

"Hát nem érted, hogy ezek az álszent faszok tették tönkre az életemet?!"

"Ha kisiránkoztad magad, tűnj a házamból."

Joe lánya, Darian autogrammot kér Jimmytől, elmondva neki, hogy régen apja is nézte a meccseit. Aláírásában "az utolsó cserkésznek" titulálja Joe-t, utalva munkája jellegére, ami a kaotikusabb változata a rendőri "szolgálunk és védünk"-típusú melónak.

Ami nem illik a képbe róla: barátnője halálára alig reagál. Igen, mélabús arckifejezéssel nézi a fotót Coryról. Lehet, hogy az én figyelmem lankadt rosszkor, de a fájdalmat egyszer se csíptem le az arcán a halála miatt. Rájátszik ez a mű nagyonis arra, hogy R-kategóriás, azaz felnőttmozi: a halvány reakciókat úgy állítja be, mintha a főhősök lelki edzettségét mutatnák. Mi már nemegyszer láttuk a halált és a mocskot; mi az nekünk, ha egy hozzánk közeli valakit kinyírnak!

Tudom, hogy ez így panaszkodásnak hangzik. De az egész filmen nem a feszültséget érzem, hanem inkább az író-rendezői rutint. Nem rossz a film, csak következetlenül súlyozza a történéseket. Mintha csak a dumák és akciók nagy száma lenne fontos, nem az, hogy hová és mikorra időzítik őket.

A párosítás cseppet sem újkeletű: a dörzsölt fehér és az élénk fekete. Jimmy úgy tekint Joe-ra, mint valami féldilis pisztolyhősre, aki cefettül hajlamos zűrbe keverni magát. "Meg akarod menteni azt, aki tönkretette az életedet, és megbosszulod azt a palit, aki dugta a feleségedet." Többnyire egész szórakoztató a páros nyomozása, és ahogy mindig éppcsak megússzák a gyilkossági kísérleteket. Mégis: mintha csak a megszokás, a miért-ne? tartaná közös sínpályán a két pasast. A 48 óra-filmekben az ottani duó állandóan lázadozott a  partnerség ellen.

Rosszindulatú kacagást váltott ki belőlem, mikor a célpont szenátort Jimmy egy rajzfirkával próbálja figyelmeztetni, miközben a mellettük levő sávban száguldanak. "Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy bomba; inkább azt jelenti, ne nyúlj a táskához, mert televan friss gyümölccsel." Mégha be is jönne: mennyire lehet nehéz néhány dinamitrudat, szalagot, drótot és egy digitális óralapot lerajzolni?



A "sötét oldal" elmegyenge. Egyetlen karakteres bűnfőnököt vagy markáns beosztottat nem kapunk; az első 3 Die Hard tetüládái mind emlékezetes mozigonoszok voltak. A legjobb bennük mindig az elhullásuk - különösen a végén a helikopterrel felszeletelődés.
Tony Scott tudatosan nem próbál jellegzetes vonásokat ráruházni a figurákra. Hogy így kiszámíthatatlanabb legyen ki hal meg, mikor, és hogy érezzük, mennyire nincsenek szabályok itt. Nem rossz elgondolás, csak aztán hol működik, hol nem, hol megint. Mikor Joe-ék kocsival beleszlalomoznak egy helyi lakos úszómedencéjébe, a poénos közjáték után üldözőik a semmiért leölik a vétlen civilt. Ilyet ritkán látni manapság akciómozikban.

Szembeszökő, hogy Joe-t mennyire mentegeti a szkript. Több ízben szegeznek fegyvert neki, mégis mindig hagyják, hogy elkalandozzon a figyelmük Joe szájmenésein. 2 bérgyilkos simán végezhetett volna vele éjszaka az utcán, ha nem kezdenek el Joe-val soviniszta replikákat szajkózni. A pofonnal megölt tagról már szó esett. Darian ötlete, hogy a mackójába rejtett fegyvert ad át apjának, egész okos. De egy profi bérgyilkos ezt biztos nem engedné: ez túl feltűnő; mi van, ha csel?



Amellett, hogy mennyire mentes a finomkodástól, az is friss szellőnek hat, ahogy Az utolsó cserkész a nőkre tekint. Pardon nélkül kritizálja és bírálja őket. Semmivel sem különb emberek ők az Y-kromoszómájúaktól, sőt még ők lehetnek hálásak érte, ha elnézik nekik a botlásaikat.  

A három női szereplő közül

1. Darian 13 éves diák, aki utálja apját, amiért elhanyagolja őt. Tipikus lázadó tinédzser, de nem az ostobább fajta. Joe több szokását is ellenzi: hogy festi magát, hogy bulikra akar járni, és különösen hogyha ő is átveszi apja piszkos beszédstílusát. Teljesen megértem Darian helyzetét. Tapasztalatból tudom, milyen az, ha egy gyerek azért érez csalódottságot, amiért a családfő elengedi és rendszeresen kiüti magát.
2. Cory, Jimmy barátnője sztriptíz-táncos, amellett prosti. A teste kiárusításából él, és ezzel együtt fogadja őt el Jimmy. Cory még viccel is a halálával, mondván, hogy majd a rendőrök azonosítják őt. Tény, hogy ő hozta saját fejére a bajt, de úgy, hogy azzal segíteni próbált valakinek: Jimmynek.
3. Sarah Hallenbeck a legérettebb a három hölgy közül. Mégis ő teszi azt, ami a legnagyobb fricska a nők gyakori felmagasztalásával szemben. Saját házában csalja Joe-t, egy elhízott, puhány, bajszos pacákkal, aki ráadásul Joe barátja. Sértetten a férje szemébe hazudik, úgy állítja be, mint ő lenne túl paranoiás. Sőt: Mike halála után még unszolja is, hogy szidja le: "Mondd azt, hogy hazudós kurva vagyok; hogy legszívesebben leköpnélek, ha nem lennének itt a zsaruk!" "Legalább látnám, hogy van még benned büszkeség!" Ugyanazt nem bírja Joe-ban, mint Darian: hogy züllik a semmibe, és nem törődik velük.
   

A befejezésről szintén vegyes benyomásaim vannak. Egyfelől megkapó látni, hogy a Hallenbeck-család nekidurálja magát, hogy összetartóbbak legyenek - immár Jimmyvel, mint Joe új partnere.

Visszafogott happy end, első ránézésre. Egy csomó részlet benne töltelék, oda nem illő szépítés. Dariant még csak-csak megértem, mitől jókedvű: belekeveredett túszként az eseményekbe, Jimmyt pedig eleve jófejnek tartotta.

De hogy Joe élete is elvileg rendeződött, az nagyon légből kapottnak tűnik. Egy futball-stadionban Jimmyvel megvédték a szenátort, ami elvileg hősfélévé teszi őket a nyilvánosság szeme előtt. Joe még újra be is húzhatott egyet a politikusnak. De mit változtatott ez meg az életében? Mitől bocsátott meg a nejének? Megcsináltuk a melót, hősök lettünk, úgyhogy lesz munka, lesz társ; egye fene, maradjon az asszony is! A következetesség az, ami nagyon hiányzik nemcsak itt, de Joe egész hátteréből.

Összefoglalva: ami népszerűvé teszi Az utolsó cserkészt, az tényleg mind megvan benne. Akció, néhány pofon, vér, poéneső, mocsok, kijózanító cinizmus. Ha csak ezeket venném alapul, akkor a osztanám a népszerű véleményt, miszerint ez az egyik legjobb akciómozi. Az egyik legvulgárisabb, azt elismerem. De nem tudom határozottan pártolni. Hiába a kemény stílus, a történetnek kicsit műanyag lelke van, amely nemcsak túl bejáratott és kiismerhető, de gyakran úgy tűnik, mintha önmagát unná.

Az Addams-család

Az Addams family karikatúraként született. Amikor az eredeti rajzsorozat megjelent az 1930-as években, szatirikus torzképet állított fel a célszerűnek tartott amerikai családmodellről. További fricska, hogy az alkotó, Charles Addams a saját nevét adta ennek a furcsa anti-ideálnak. "Az Addams-família" valószínűleg úgy volt eredetileg értendő: "A Charles Addams-féle famíliaportré".

A kezdetben névtelen rajzalakokból csakhamar Gomez, Morticia, Wednesday, Pugsley, etc. lettek. Mindegyikük kinézete, majd személyisége mintegy arculcsapásként lett megfaragva, az elitista sznobok észjárása ellen; főleg azoknak a tehetős családoknak címezve, akik nyíltan vagy zárt ajtók mögött, de sokkal különbnek gondolták magukat másoknál. Az Addams-ek nemzedékek óta különcök és büszkén vállalják is, abszurditásig fokozva az ijesztőt, a bizarr szokásokat, illetve annak élvezetét, ha az átlagpolgárokban ijedelmet kelthetnek. 

Tisztáznék valamit: nekem a mozifilmes verzió - mint oly sok klasszikus - kisebb kikapcsolódást nyújtott, mint a legtöbb filmrajongónak. Gyerekkoromtól ismertem és néztem a '90-es évek rajzfilm-szériáját, azon többet tudtam nevetni, mint a moziváltozatnál. Ezért ahelyett, hogy egyenként taglalnám, mi inspirálta melyik karaktert - bemagolva a wikipédiát -, inkább azt jegyzem majd csak meg, hogy engem mely másik közismert filmalakokra emlékeztettek.

A cselekmény így szól: egy pénzsóvár nő beállít az Addams-rezidenciához egy pasassal, aki megszólalásig hasonlít a családfő bátyjára. Fester Addams-nek 25 éve nyoma veszett a Bermudákon, így a család most ünnepel. Nem tudják, hogy a pénzsóvár "pszichiáternő" és Gomez egyik eladósodott ismerőse a család vagyonára pályázik, illetve, hogy az imposztor a nő mostohafia.

Vizuálisan a film példásan kreatív, vetekszik Tim Burton legjobb munkáival. A casting és a jelmezek is megfelelőek; igazi eye-candy "élőben" látni ezeket a karikatúra-embereket, amint több-kevésbé viszolyogtató szokásaikat űzik és ismertetik nekünk. Pl. az eleven főétel, a tőrdobáló tánc, a vérfürdő, a nyaktiló mint játék, stb.

Mindezt többnyire Festerrel együtt ismeri meg a néző. Alkalmasint humoros lehet, hogy a kopasz férfi kellemetlenül feszeng a félőrült családi tradíciók között, és ez nem is gyanús nekik. Csak mikor apró, Fester-re jellemző közös emlékek és jelzések kerülnek elő, tör ki a gyanú, hogy kóklerrel van dolguk. Aztán persze a mostohaanya pszicho-blablája időt nyer a csalásnak (és a cselekménynek). Így mire az Addams-ek gyanúja bizonyságot nyer, már késő.

Amit becsülök a történetben, hogy - bár elég egyszerű sémájú -, azért maga is kifiguráz 1-2 dolgot. Például a klisét, hogy a csaló megszereti az őt befogadó közösséget. Ebből egy ügyes csavart farag: Fester nemcsak hogy megszereti a gyerekeket és némely családi szokást, de kiderül: tényleg ő a valódi Addams-testvér!
Bevallom fogalmam sincs, miképp adja vissza a memóriáját az egyik könyv, amiből szélörvény tör elő - meg egy villám Fester fejébe. De az már egy jó pont, hogy Fester végül emlékek nélkül is eljut oda, hogy beintsen az ál-anyja dölyfösködésének.

Bizonyos fokig a nő maga is az Addams-család tartozékának látszódik: a gonosz mostoha paródiája, aki mindig rideg és bábáskodik mások fölött. Ezért aztán jogosan bukik el, mikor tudtán kívül saját otthonába küldi "Gordont", visszájára fordítva saját sokévi manipulálását a férfin. Ilyen a sötét humor.

A film nyilvánvaló üzenete, hogy talán a lelkünk mélyén mi is Addams-ek vagyunk, csak az általános normák, a túlzott etikai nevelés unalmassá és könnyen sokkolható emberekké formált minket. Kissé lecsupaszítottan, de azt jelzi nekünk: az Addams-ék minden furcsaságuk ellenére igazi család. Óvják egymást, őrzik az identitásukat, távolabbi rokoni kötelékeikkel is élénken tartják a kapcsolatot.
Hasonló az alap-elgondolás a Married with Children Bundy-családjánál, csak gazdagság és allűrök nélkül, a városi szegényrétegeknek.

Sajnálom, hogy ezt írom, de nekem a movie fekete humora sokkal inkább művészieskedésként maradt meg, mint ütős viccmaratonként. A kelleténél kevesebb poén akadt, amin nevetni vagy legalább mosolyogni tudtam. Amikor pedig ezt más fórumokon szóvá tettem, szabályos sortűz fogadott a komment-szekciókon. Na most, a humor eleve szubjektív, és az ember humorérzéke teljesen egyedi beállítottság kérdése. Ezért megpróbálok kicsit jobb indokot találni, minthogy: "ez nem az én ízlésem szerinti".

A humor tárgya végig 1 dologból fakad: az Addams-família különc. Mármint NAGYON különc. Minden vizuális vagy szóbeli vicc a szokásaik abszurditásáról szól; hogy egy átlagosabb valaki hogyan érné meg a családnak normális, ám bárki másnak bizarr cuccokat. Vagyis kellenek kívülállók, akik reagálnak, akik mellett látszik a kontraszt, és nagyobbat üt a poén. Itt viszont kevés az ilyen jelenet, és azok is a 2. felében vannak, amikor a hontalan Addams-ék átlagéletbe kényszerülnek.

Amikor mindkét Addams-gyerek fellép egy iskolai előadáson, a szülők halálra unják magukat, amíg porontyaik elő nem adják saját felvonásukat. Ezen a jeleneten 3 okból is tudtam nevetni:

1. Egyrészt a valóban nyálas műsor végletet vált, amikor Wednesday és Pugsley vérsugarat lövellnek ki a testükből, miközben színészkednek.
2. Másrészt, mert a kultúrközönség elhűlten kapja a zivatarozó vért az arcára.
3. És szerintem ami vér a gyerekekből kispriccol, az még t'án több is, mint ami kettejük ereiben összesen folyhat.

De többnyire úgy érzem, a vicceknek nem nagyon van min - vagy inkább kin - elcsattanniuk. Majdnem minden tréfa az Addams-birtokon belül zajlik; ami meg nem, abból kevés van, és tompítottak. Nincsenek igazi karakterek, csak karikatúrák, ahogy az elszórt poénok semigen épülnek fel egész komikus történetszálakká. 

Gyakori a túljátszás. Sokszor kizökkentett 1-1 frappánsnak szánt favicc vagy affektálás ("El impostoro!", "De mama...!" "Mama, mama; az nem tudom, ki lehet."). Nem tagadom, fantáziadús a sok gótikus és groteszk látványkép, a családtagok külseje, a ház meg úgy minden, ami "addams-es". Nekem mégis valahogy kötélen rángatott bábuknak tűnnek a szereplők, kevésszer tudtam velük együtt lelkesedni vagy szomorogni. Részben azért is, mert nem tudom, fizikailag árthat-e nekük valami. Hol végződik a különcségük, és hol kezdődik a sebezhetetlenség?
Lelkileg is csupán az viseli meg őket, mikor Festerék - kihasználva, hogy Wednesday-t keresik - kilakoltatják őket, mivel amaz legidősebb fivérként szabadon rendelkezhet a 0001-es házzal.

A házastársi kapcsolat Gomez és Morticia között remekül eltalált, mégha néhol kissé hosszabb is a kelleténél. Raul Julia sziporkázik Gomez Addams-ként, lerí az alakításáról, hogy élvezte a kapott szerepét.
Gomez neje, Morticia amolyan átmenet az arisztokrata hölgy és a boszorkány között, és tetszett, ahogy megoldották, hogy a ruhájában picit polipszerűnek látszódjon a lábfeje. Az igazi lerobbant boszorka a családban a Nagyi (stílszerű), de őbenne sincs ártó szándék. Lurch, az inas azonnal Frankensteint juttatta eszembe.


Amikor olvasgattam a család eredetéről, feltűnt, hogy némelyikük egyes vonásai  megváltoztak legelső rajzolt változataikhoz képest. Pl. Gomez fejformája, hát, gnómosabb volt, ahogy az karikatúraalakoknál szokványos.
Thing, a testetlen mozgó kézfej eredetileg egy egész alakos ember lett volna, aki mindig a háttérből látszódott, sose egészében, illetve soha senki nem figyelt rá. Nem tudom, létezik-e családi háttértörténete a figurának. Úgy sejtem, hogy valamiféle kísértet lehet, aki az 1 megmaradt testrészében folytatja a földi életét.

Szinte minden jól megoldott külsőségek terén, tényleg egy egész ferde világot tár elénk a komédia. De az aktív része (humor, interakciók, eseménysor) ritkán működtek a számomra. Túl színpadiasnak hatott az egész, mintha azon az iskolai előadáson a filmből is spriccolt volna némi vér. Érdekelt volna, miként vélekedik a város az Addams-ékről azontúl, hogy pár hétköznapi lakos kényeskedő, agymosott stílusban megütközik a furcsaságaikon.

Robin Hood, a tolvajok fejedelme

Robin Hood több száz éves népmondája Hollywood-ot ciklikusan látogatja. Maga Robin Hood alakja afféle történelmi karácsonyfa. Akárcsak valószínűleg Arthur király alakját, Hood-ot is egyes történelmi személyek adatait, plusz a szájhagyomány költéseit aggatták rá, így lett egyre díszesebb és szerteágazóbb. Ez az oka, hogy a balladák visszatérő elemei és személyei nem voltak még jelen a kezdeti, XIII.-XIV. századi történetekben. (Tudomásom szerint a "legfiatalabb főkarakter" a Robin Hood-mitológiában Tuck barát.)

Kevin Costner játssza őt a mese talán legszélesebb körben elfogadott változatában, ahol a Locksley nemescsalád ifja, a keresztes hadjáratok veteránja. A mondakör összes népszerűbb figurája megtalálható, és a történet kerek utat rajzol Robinnak, miért vált Notthingham íjas hősévé. Kerek utat, ami ugyanakkor merő tejszínhab-költemény, és nem igazán dönti el saját magáról, hogy komoly mű vagy inkább vígjáték szeretne lenni. És ez a különbözet számomra igenis fontos: meghatározza az egész hozzáállásomat arról, hogy milyen élményként rögzül bennem az adott mű.

Mint kitalálható az előbbi szavaimból, nem tett rám mély benyomást a film. Tagadhatatlanul hollywood-i, belesző jóformán minden ismert klisét a lovagkori hős és a hercegnő fogalomköréből, csipetnyi öniróniával fűszerezve. Élvezhető bármely korosztálynak, de azt hiszem, ez a movie leginkább a hagyományos, vidám leányregény miliőjén működik. 

Mivel maga a sztori olyan sima és romos, mint egy hibás matekegyenlet, sokkal érdekesebbnek találtam a színészek kiválasztását. Kezdve a cameót vállaló Sean Conneryvel mint Oroszlánszívű Richárd. Régen Errol Flynn nyomdokaiba lépve maga is megformálta a legendás angol íjászt, így ez amolyan tiszteletlátogatás volt részéről, miközben régi szerepébe új arc került. Olyan ez, mint pl. Christopher Reeve szereplése tudósként a Smallville epizódjában, amint tanácsot ad Clarknak - ehm; az ottani Clarknak. :)

 

Mielőtt rátérnék Costnerre, egy picit még rajtamaradnék ezen a Superman-es hasonlaton. Anno 1977-ben a Warner Brothers még Robert Redfordot akarta, hogy eljátssza Supermant. A 40 éves színész szereplése a siker zálogának tűnt a szemükben. Richard Donner rendező azzal ellenérvelt, hogy akkor az emberek nem Supermant látnák, csak Robert Redfordot, kosztümben pózőrködni. Szupersztár a szupergatyában, ha úgy tetszik.

Pontosan ugyanezért hittem el Costnert a legkevésbé annak, akit megformált. Természetesen egy nagyvolumenű, epikus meséhez Robin Hood több kell, hogy legyen egyszerű erdei haramiánál, vagy kisbirtokosnál. És ez egy erősen idealizált valóság, mint pölö a Zorro álarca: legyen jóképű, vicces, sármos és hetyke. Mégis úgy találtam, hogy Costner inkább a sztárerőt szolgálja, mintsem hogy ő lenne a jó választás a szerepre. Néhol pedig könnyen kiszúrható, hogy nem találja a megfelelő reakciót egy szituációra.

És ez most csak részben Costner hibája, de nem látom, mi mozgatja a nép kitaszítottjait: John Little-t, Will Scarlet-et és a többit. Arra kényszerültek, hogy családostul bujdossanak a sherwood-i rengetegben. Mégha el is hiszem, hogy teljesen elégedettek erdei életükkel, egy ficsúr, mint Robin messze kevés, hogy felrázza őket a status quo-ból. Tetszik ugyan, hogy mikor a folyónál viaskodnak Johnnal, Robin gúnyosan említi a közismert névvariációját: "Kicsi John".  
Mint vezetőből, Costner Hood-jából hiányzik a karizma és a meggyőzőerő. Szónoklatai közhelyesek; olyan dolgokkal érvel ("az erdő mindent megad", "utánatok jönnek itt is", "raboljunk a gazdagoktól, és adjuk a szegényeknek", etc.), amit Johnék sokkal jobban tudnak nála. Évek óta ott élnek, míg Robin csak nemrég vetődött közéjük. Minek hagynák egy ilyen jöttment úrifiúnak, hogy "vezesse őket", főleg, hogy nyílt titok a saját indítéka? Mert ő a címszereplő, neki kell mesterien bánnia az íjjal. Mi sherwoodiak meg a mosolygós barmok, akik maguktól nem látnak tovább az eléldegélésnél - gondolom én.

 

A többi színész közül Morgan Freeman az, akiről fogalmam sincs, miért került a történetbe. Azeem, a muzulmán harcos az írók saját teremtménye, nem szerepelt a balladákban. Hihetőnek tartottam, hogy  mórként szerepel (ellentétben Martin Laurence-szel egy másik movie-ból). Figuráját ellenben semmi nem legitimálja: annyit tesz, hogy kíséri "a hitetlent" mindenhova, és harcol mellette, hálából, amiért a Szentföldön megsegítette.
Vegyük csak ezt végig: az ismert óvilág egyik durván messzi, vadidegen, hideg vidékén bujdosik hónapokig, állandó életveszélyben, ahelyett, hogy hazájában élné a sajtá életét. S mindezt pusztán hálából, amit elég egykedvűen mutat ki. Mi a célja ennek a szereplőnek? Morgan Freemant tavaly Glóbusszal díjazták a Miss Daisy sofőrjéért, úgyhogy nem árthat, ha ő is erősíti a szereplőgárdát! - gondolom én.

Alan Rickmant az első Die Hard legfőbb pozitívumának tartottam. Ott igazi antagonistát jelenítet meg, aki hideg, kalkulatív, ugyanakkor remekül improvizál és tudja, mit miért akar. Itt viszont karaktere, hát hogy is mondjam... egy pukkancs. A sztoriban Notthingham seriffje kihasználja Richárd király távollétét, és harácsol a néptől, sőt nemeseket foszt meg javaiktól, és tartja meg magának. Robin bosszúját is azzal váltja ki, hogy:

• apját felkötteti,
• szolgáját megvakíttatja,
• hírnevét bemocskolja,
• birtokát elfoglalja,
• vagyonát elkobozza.

Ehhez képest Rickman nagyon túljátssza a szerepét. Nem egy önkényes, kegyetlen hadurat véltem a játékában felfedezni, hanem egy teljesen intoleráns piperkőcöt, aki harapós kutyaként morog, dúl-fúl és félagresszíven akarnokoskodik. Robin of Locksley még él?  Emeld a vérdíjat 25.000-re! A nép szereti őt? Akasztgassunk! A hercegnő nem szeret engem? Tegyünk úgy a pappal, hogy igent mondott az oltárnál! Népharag? Megölni mindet!

Mégha azt is vesszük, hogy Angliában kaotikus állapotok uralkodnak, és ő felügyeli a környéken a törvényt és adókat, nem tehetné meg, hogy egyébként csak lógatja a lábát egy várban, és hőbörög, ha valami nem jön össze. Seriffünknek se tekintélye, se intelligenciája, se realitásérzéke. A helyi papságot megnyeri magának arannyal, ám hogy mások miért támogatnák, az számomra rejtély. Saját rokonát is pókerarccal keresztüldöfi egy karddal, mikor kudarcot vall Robinnal szemben. Eltörpengek, vajon milyen gyakran csinálja ezt. Egy ilyen békétlenkedő seriff szerintem János királynak is szúrná a szemét, nemcsak Richárd királynak - gondolom én.

Ó, és igazán bírom a boszorkány Mortiannát, akit Azeem a cselekmény tetőpontjakor átdöf egy pallossal. A látvány, ahogy a bősz boszorka egy lándzsával rohamoz és rikácsol, hangos nevetésre késztetett. :D

Meséről révén szó, nem hiányozhat a bajbajutott hölgyemény se. Lady Marion talpraesett és emberbarát hercegnő, aki gyerekkora óta ismeri a főhőst, és annak éretlen komiszsága dacára beleszeret. Azt hiszem, lényegesen gyérebbnek látom a dolog romantikus oldalát, mint a legtöbbünk. A hangzatos nevű Mary Elizabeth Mastrantonio tűrhető színészválasztás, nem arról van szó. De az egész szerelem annyira súlytalan és tettetett - sőt a végére már nyálas -, ami erősen közelít a Fantaghiro romantikafaktora felé. Ugye nem azt akarja mondani a rendező, hogy Robin a legjobb hapsi, akivel Marian egy fél élet alatt találkozott?

Michael McShane pedig az egyetlen, akit a szkript kimondottan vicces karakternek ír elő, és mint olyan működik is. Akárcsak a Richi Rich-ben.

Ártalmatlan, feledhető, néhol egészen drámai pillanatokat okozó mesefilm a '91-verzió. De hasonló gondom van vele, mint tucatnyi más mozival: nem tudja eldönteni magáról, hogy komoly vagy humorcentrikus akar-e lenni. Nincs egyensúlyban humor és dráma, a karakterek gyakorta féleszűekként viselkednek, a történet pedig annyira olcsó, hogy nincs 1 igazán emlékezetes/megragadó pillanata. Legtöbb vicces momentuma szándékon kívüli, az érzelmek pedig sosem fejlődnek túl egy tündérmese-könyv lapjain.

Ralph király

 

Magyarul a "Ne folytassa, felség!" hozzátoldással látták el a film címét. Legsajátosabb vonása az alábbi színésztrió: John Goodman, Peter O'Toole és John Hurt. Akinek Goodman neve nem ismerős: ő alakította pl. az élőszereplős Flintstones-családban Fredet. Itteni szerepe viszont valóban jutalomjáték.

A Ralph király az a fajta vígjáték, ami kortól függetlenül könnyed másfél órás szórakoztatást nyújthat. Nem teljesen a humorra megy rá, van benne nem kevés brit nemzeti eszmetétel, mutatós helyszínekkel, és komédiához képest egész megkapó személyes drámával.

Szóval úgy adódik, hogy a brit uralkodóház lenullázódott, és egy amcsi bárzongorista az egyetlen örökös. Ennyit a felvezetésről. Ez amúgy számomra az egyik legtetszetősebb dolog ebben a vígjátékban: a vágás. A történet szempontjából üresjáratot véletlenül sem hagytak, valószínűleg, hogy ha már ilyen komoly téma köré építenek könnyed humort, ne fúljon unalomba az egész. Semmi nem válik túl terjengőssé: a nemzeti tanbeszédek, a Ralph-nak adott uralkodási instrukciók, a főgonosz Graves húzásai, vagy bármi ilyesmi. Mai napig nevetem ezt a jelenet-összevágást:

"Meg kell találni, mert a sajtó találja meg! Gondolkozzon! Ha maga volna Anglia új királya, első útja hova vezetne?"

♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ ♫ 

Sir Cedric szigorú mentora Ralph-nak, és ez segített komolyan vennem az alapszituációt. Míg az olyan figurák, mint Duncan, többnyire vevők az új király furcsa hóbortjaira, Cedric szinte hidegzuhanyként ténykedik mellette. Ralph a pompa és kényelem mögött rövidesen nemcsak az uralkodói felelősséggel, de a ranggal járó protokollok merevségével is szembekerül: 

• nem mozdulhat a palota környékéről, ha nem programja része,
• s mikor egy Miranda nevű táncosnővel kezd randizni, csak a palota környékén, majd már ott se teheti. 

Legrosszabb, mikor Gusztáv király leányát, Anna hercegnőt kellene feleségül vennie, ami azért elég depresszív jelenetsor. Cedric és Ralph egyetlen igazán komoly összekülönbözése után utóbbi belátta, hogy csak ő állhat helyt a trónon, képviselve az országot. Az ünnepség közvetve egy olyan beruházás sorsára is kihat (Zambézivel), ami munkahelyek ezreit teremtette volna meg Angliában. Így mikor Ralph az ünnepségen teret ad az "american spirit"-nek egy zeneszámmal, mindenből úgy tűnik, "elbaltázta". Egyébként nem semmi testmozgást vág le Goodman ennél a résznél. 

A tetejébe Miranda is ott akkor csalódik benne, mert Ralph érdekházassági kötelessége kiderül. A lány sem ártatlan, hisz Graves vele akarta botrányba keverni és lemondatni Ralph-ot, hogy  ő a Stuart-házból kerüljön hatalomra. De Miranda menetközben megkedvelte Ralph-ot, visszaadta Graves kenőpénzét. Graves most már a tudtán kívül használja őt föl: az ünnepségre Ralph nevében odacsalja, és a kettejükről készült lesifotók Gusztáv király kezébe kerülnek. És a meggy a habon: később  Miranda is bevallja eredeti szerepét a cselszövésben.

Könnyű átlátni, hova fog mindez kilyukadni, az események menete mégis ügyesen lett végigvezetve. Cedric-ről kinyomozza, ő is királyi vérből való, csak nem merte vállalni. Felcserélődik a szerepük: ugyanaz derül ki "Ced"-ről, amivel korábban ő Ralph-ot vádolta: "megfutamodott". Egész életében félte, tanulta és tisztelte ezt az egyszemélyi hivatalt, ezért találja Ralph alkalmasabbnak magánál a trónra. Erre utal az a szövegrészlet, amit Ralph is visszaidéz Cedric-től: "Időnként legyen a fején a korona. Hogy szokja a súlyát." És a végén lovagból király, királyból lovag lesz.

A címkarakter tehát nem keveset fejlődik, mire eljutunk a cselekmény tetőpontjáig, a brit parlamenti ülésig. Megtanult felelősséggel helytállni, utoljára még helyrehozta a baklövését, és visszaszerezte Angliának azt az üzletet. Graves lebuktatása és Cedric mint utód kijelölése várható fejlemények, ám Ralph fellépése, ahogy szakszerűen végigtartja a beszédét, nem elcsépelt. Itt-ott még most is ráismerni a stílusára (a "vájkálni" szó; ujjain kibiflázza, melyik király hozott egy büntetőtörvényt), de nem lóg ki a szövegkörnyezetből, és a korábbi események tükrében hihetővé teszi a szereplését.

Oké, most, hogy gyakorlatilag lekörmöltem a teljes cselekményt, még néhány csattanót neveznék meg, ami szerintem mulattató rész a filmben:

• Amikor Vegas-ból menet a kocsitetőből örömkalimpál;
• Amikor megmutatja az átrendezett szobáját;
• Fürdéskor beleejti a koronát a vízbe;
• Mirandával a palotánál köröznek az autóban, tettetve, hogy a városban kocsikáznak.

Star Trek 6. - A Fölfedezetlen Tartomány

Különös tendencia figyelhető meg a preboot előtti Star Trek-produkcióknál. Úgy tűnik, mintha mindig egy hézagosabb történetű, kritikusok felől letorkollt epizódot követne egy feszesre írt, többség szerint ütős Star Trek-movie. Vagyis hullámosan váltakozik a színvonal. Ez szerintem nem igaz, vagy legalábbis az 1. és 2. részre még biztosan nem. 

A leggyakoribb vélemény, amit másoktól olvastam, hogy a Star Trek 6. sztorija sok geopolitikai áthallást tartalmaz. A film 1991-ben jött ki, a Szovjetunió felbomlásának évében. Tényleg sok olyan elemet találni, amik a bolsevik megaország történetét juttatják az ember eszébe:

1. Adott egy nagy méretű birodalom, mely fegyveres jelenlétére támaszkodva kormányoz;
2. Politikai elítéltjeit munkatáborokban dolgoztatják, romos körülmények közt;
3. De a gazdaság már roskadozik a fegyverkezés finanszírozásától;
4. A Praxis felrobbanása, és ahogy egy klingon üzenet bagatellizálni próbálja, élénk párhuzam a csernobili atombalesettel;
5. Egy reformista államférfi tárgyalásokba kezd a másik szuperhatalom vezetőivel;
6. Kirk-öt és McCoyt egy Szibériához hasonló, halálosan fagyos vidékre deportálják;
7. A klingon Chen tábornok összeesküvése egy KGB-ügyre emlékeztet.

Ennyi hasonlóság után felmerül a kérdés: a Star Trek 6. - A nem ismert tartomány propagandafilm? Jogosan tartják a franchise legjobb darabjának, vagy csak nemzeti önméltatás egy sci-fi álcázó berendezése mögül?

Úgy gondolom, Leonard Nimoy az a főszereplő, aki a leginkább szívén viselte ennek a projectnek a sorsát. A forgatókönyv nagy része, a rendező kiléte és az ismert szereplők hiánytalan felsorakozása is neki köszönhető. Eredetileg már a Khan haragját is utolsó szereplésének akarta volna: ezt a szándékát hiúsította meg a stúdió a Spock nyomában elkészíttetésével. A 6. Star Trek-mozi mögött két fő indok szólt:

1. Tisztességes zárást kellett adni az öregebbik színészcsapatnak és az egyik legnagyobb űrmítosznak. A Star Trek V.-öt az anyagi bukása mellett félvállról vett, hova-tovább nevetséges műnek mondták a kritikusok, ami veszélybe sodorta az egész franchise-t.
2. Kicsit talán vad feltételezés, de szerintem a Star Wars VI. Epizódja is kicsit közrejátszhatott a döntésben, hogy ennek a saga-nak is legyen 6. része. George Lucasról tudni lehetett, hogy szándékában áll egy előzmény-trilógia leforgatása.

Nicholas Meyert szerintem afféle mentőövnek tekinthetik a franchise berkeiben: a 2. résszel aratott, majd mellőzték, a 4. résszel aratott, megint mellőzték. Ugye a hullámvonal. Állítólag mikor Nimoy-jal a történetet megvitatták, Meyer ötlete volt az aktuálpolitikai kiutalás: mi lenne, ha a Semleges Zóna lenne a Star Trek berlini fala? Vagy hasonló.

Oké, nem kerülgetem a forró kását: cseppet sem zavaró a párhuzam! A film egyik oldal mellett sem foglal állást: a konspirációt a Föderáció és a Klingon Birodalom részéről is segítik tisztek. 70 év óta először nyílik valódi esély a két fél között tartós békekötésre, amit sokan elleneznek. És nem feltétlenül az bűnös, akiben előítélet feszül, pl. James Kirkben, aki saját fiát a klingonok miatt vesztette el, és ezen azóta sem sikerült túltennie magát.

A sztori önmagában állóképes, a jelenetek összefüggően kapcsolódnak egymásba, mint a fejezetek egy jó novellában. Ha az egész csak allegória lenne, Star Trek és Szovjet elemek egymáson, melyeket egy léha és lukas szkript próbálna összegyúrhatóvá puhítani, akkor bőrnyúzásnak tekinteném a 6. részt, az elfáradt alkotói fantázia végtermékének.

Be is állok sietve a méltatók sorába: csavaros cselekmény, emberközeli és érett karakterek, érzékkel megválasztott humorpillanatok, ijesztő konfliktushelyzetek, izgalmas vizuális effektek és - a lehetőségekhez mérten - frappáns megoldások tarkítják a forgatókönyvet. Persze, sejthető, hogy Kirkéknek mindennek dacára sikerül megállítani a rosszfiúkat, de ahogy eljutnak idáig, az nem erőltetett. Minden aktív résztvevő ebben a patvában használja az eszét, logika, fortély és ösztön tekintetében is, ha nem is egyforma mértékben és arányokkal. A lehetőséget, hogy valaki csak Kirk-öt próbálja befeketíteni, szerencsére nemcsak az Enterprise-on szolgált karakterek vetik föl, ami azért valószerűbbé teszi az üggyel kapcsolatos álláspontokat.
A klingon kancellár, Gorkon "A nem ismert tartománynak" nevezi a jövőt, ami zseniálisan összecseng a filmben tárgyalt problémákkal.
A "békés jövő" naivitás, vagy csak nehéz törekvés?
Új időkhöz hogy sikerül alkalmazkodni a régi embereknek?
Milyen érzés a múlt csapásait a lelkünkön viselni?
Vagy átadni a lehetőséget a fiatalságnak, hogy még tovább jussanak, mint ők valaha is tehették?

Üdítő, hogy James T. Kirk itt végre nem azon kapálózik, hogy admirálisból visszavedlik-e az Enterprise kapitányává. Eleve kapitányként vesz részt a Föderáció titkos tanácsán. Bevallom, először még pihent agyú kirohanásnak gondoltam, hogy nyíltan állatoknak hörgi le tiszttársai előtt a klingonokat. De ez egy titkos tanács, többségüket Kirk személyesen ismeri, és a helyzet kényesebb, mintsem a merev protokoll-blabla bárkit is izgatna.

Roppant hatásos a tragédia a klingon delegáció vendéglátása után. Kirk legsötétebb gondolatait múlja felül, amit saját szemével látni vélnek: az Enterprise felől fotontorpedók szaggatják be a klingon kancellári hajót, majd kiáltások hallatszanak: 2 támadó vérfürdőt rendez ott. Ezt a jelenet több dolog is érdekfeszítővé teszi számomra: egyrészt  az antigravitációs öltözékek és csizmák használata, és a lebegő vér látványa. Az egyik klingon főtiszt karját egy fézertalálat leszakítja, ami Alex Murphy kivégzését juttatta eszembe a Robotzsaruból.

És szerintem direkt nem lövik szitává a kancellárt, hanem megvárják, míg Kirk odatranszportál segíteni, de amaz meghal, és az indulat a bűnbak fejére száll. A félszemű Chang tábornok rendeli el a letartóztatásukat. Szerintem az ő keze ebben nem olyannyira egyértelmű vagy kiszámítható. Azt feltételeznénk, hogy aki nyíltan harcosként, a régi klingon mentalitással élcelődve viselkedik, az nem valószínű, hogy bűnös a tényleges mesterkedésben.

Chang a szememben komolyabban vehető ellenség Khannál: bár rá is jellemző némi teatralitás, a vesztekor nem érződik nekem pórul járt ámokfutónak, mint Khan.

A terve precíz és profin kivitelezett:

• A díszvacsorán felmérte Kirk előítéleteit és a legénység fáradtságát. Bűnbakok kipipálva.
• Álcázott klingon prototípussal és belső cinkosokkal befeketíti az Enterprise-t. Dráma kipipálva.
• Ő is a hajón tartózkodik a mészárláskor, mint lehetséges merénylet-célpont. Alibi kipipálva.
• A tárgyaláson nemcsak Kirk és McCoy bűnösségéért zihál. Rámutat morális felelősségükre: Kirk személyes naplójában klingongyűlölő részletet tár fel, és mégha nem is vétkes, fel kellett volna fedeznie, ami készül. McCoy pedig azért felelős, mert - nem ismervén a klingon anatómiát - gondatlanságból a haldokló kancellár szívleállását okozta. A Föderáció pedig nem avatkozhat közbe. Elszigetelés kipipálva.
• A 2 közvetlen merénylőt az Enterprise-on likvidálják, Kirkéket pedig egy besúgóval szökésre buzdítják, így a táboron kívül titokban ki lehet iktatni a 2 bűnbakot. Nyomeltűntetés kipipálva.

Valeris hadnagy, mint áruló flottatiszt tökéletesen tagozódik be az Enterprise legénységébe. Spock vulkáni védence, a Csillagflotta akadémiáján példás eredménnyel végzett. Kötelességtudó, de a hév is ott lapul benne. Egyik beszélgetésükkor Spock azt ecseteli: a logika, ami a régi vulkáni életmód központi eleme, csak a kezdetét jelenti a bölcsességnek. Később a film során más éllel megismétli: "A fizika még a logikánál is erősebb." Spock lehetséges utódját látja benne, hosszú ideig nem is gyanakszik rá: Kirk és ő együtt leplezik le később.
Mikor Valeris az Enterprise vészriasztóját látványosan kipróbálja egy fézerlövéssel, az igazi énje tűnik elő egy pillanatra. Szerintem ilyenektől még nem nyilvánvaló, de nem is támpont nélküli a főkolomposok kiléte. Spock Valeriszen keresztül ismeri fel: neki, Kirknek és a többieknek lejárt az idejük. Még elvégzik a feladatukat, de túl megrögzöttek és rugalmatlanok lettek mostanra, amit ellenfeleik ki is tudtak használni. Ez a mondanivaló okosan van feltüntetve a párbeszédekben, nem érzem a tálalást szájbarágósnak vagy légből kapottnak, és az erre utaló percek sosem láttatják a karaktereket ostobáknak.

Minden fontosabb szereplő megkapja a maga műsoridejét. Kellemes volt Hikaru Sulut immár a U.S.S. Excelsior hajó kapitányaként látni. A hajó impozáns, Sulu pedig bizonyítja rátermettségét, de azt is, hogy még mindig úgy gondolkodik, mint a régi bajtársai. A Flotta visszarendelő parancsakor mindkét hajón eljátsszák a jó öreg "mi van? rossz a vétel!"-trükköt. Ez szép példája az összetartásnak, és - a nyomozással együtt - tényleg aktív résztvevőkké teszi mindegyik ismert tiszfigurát a bonyodalomban: Spock, Scotty, Uhura, Sulu és Chehov is.
Sulu bizonyos értelemben Kirk keze alól ért be önálló hajókapitánnyá, így hasonló stílusban hoz döntéseket, mint Kirk. Amikor maximális sebességgel sietnek a végső csata színterére, a szétesés veszélyére ezt feleli: "Hadd essen!" Én úgy gondolom, ez nem annyira baráti lojalitás, mint inkább kötelességtudat: a Csillagflotta nem hagyhatja cserben a "béke" címén azt, aki talán addig a legtöbbet tette érte.  

Chang legyőzése után talán egy kicsit alábbhagyott a lendület. Gorkon lánya, Azetbur nem mutatja magát kirekesztőnek, de meggyőződése, hogy apját tényleg Kirk ölte meg. Ehhez képest a konferencián erőtlen, értetlenkedő az, ahogy belátja tévedését. Persze, erre mondani lehe, hogy össze van zavarodva, hisz az újabb merényletet épphogy leállítják Kirk és Sulu emberei.
Ám az, hogy a romulán tisztviselőt és Cartwright admirálist az első vádló szóra lecsukják, Azetbur pedig azonnal Kirk pártjára áll, nekem kicsit túl hirtelen. "Az apám nem élt hiába." Mire Kirk válasza: "Az én fiam sem." Jó a párhuzam, és világos a gondolatmenet: Spock elmeegyesítéssel vallatta ki a tervről Valeris-t; bármelyik fejlettebb tudatú vulkáni ugyanazt szedné ki belőle. Csak nem tudom biztosan, hogy az elítélt Kirk + az őt parancsszegően megszöktető Spock szava ott és akkor mennyit ér az admiráliséval szemben.
Mindegy...

Látványosság terén hiány nincsen, bár nem is bővelkedik benne. Kiemelten tetszett a U.S.S. Excelsior külseje, valamint a lökéshullám, ami a hajót éri a praxisi robbanáskor. A kietlen vidék, amin Kirk, McCoy és szöktetőjük menetelnek, az enyhén lilás napfénnyel éppolyan egyedi hangulatot kelt, mint A Birodalom visszavág hóviharai, vagy a donneri Superman sarkvidéki tája.

A transzportersugarak is gyönyörűen néznek ki. Ezekkel kapcsolatban van kis kivetnivalóm: kicsit túl véletlenszerű, ahogy mindig a legjobb félpillanatban transzportálnak egy helyre:

1. Kirköt és McCoyt pont akkor sugározzák az Enterprise-ra (ez Kirk-öt is bosszantja), mikor a klingon börtönőr a kulcsnevet készül elárulni,
2. illetve Sulu és két embere pont akkor jelenik Cartwright előtt fézerekkel, mikor az szökni próbál.

"Leszerelnek."

A zárójelenet Kirk utolsó bejegyzésével egyszerre felemelő és megható pillanat. Minden tekintetben méltó búcsúja a régi Enterprise legénységének.
Ellentétben azzal, amit a Star Trek 7.-ben összehoztak.