Millió dolláros bébi

A film, amely kiütötte az Aviátort. Így emlegették a Millió dolláros bébit a 2005-ös Oscar-gála után. Súlyos, ábrándölő karriersztori ez Clint Eastwood-tól, amely utolsó harmadidejére igazi személyes tragédiába torkollik. Egy ígéretes jövő szükségtelen derékba töréséről szól, és semmi remény nem marad benne a feloldozásra - hacsak a halált nem tekintjük annak.

Maggie, a 31 éves pincérnő felkéri Frankie Dunn hajdani edzőt - most edzőterem-tulajt -, hogy faragjon belőle profit. Frankie csak nagynehezen áll rá, és innentől a lány számára sikerszéria kezdődik. A bajnoki döntőn azonban ellenfele szabálytalanul üti meg, és Maggie nyaktól lefelé örökre lebénul: csövön át kapja az oxigént, később egyik lábát amputálni kell. Nem a visszajutás itt a kérdés, hanem hogy maradt-e egyáltalán oka még továbbélni?

Megannyi "Év filmje!"-csatakiáltás közé furakszik be a véleményem, amit egyetlen mondatban így tudnék szummázni: "Életszerű és sötét sportdráma, melyben minél sötétebb a dráma-rész, annál kevésbé életszerű." Miért gondolom így? Mert bár a történet és szereplők jól kidolgozottak, a Millió dolláros bébi mentalitásában - ahogy Eddie figurája a bokszot jellemzi: - "minden visszafelé van". 

• Az egyszerű emberek egyben egyszerű észjárásuk foglyai is. 
• Egy küzdősport veteránjai ringen kívül semmiért nem küzdenek (kivéve Big Willie karakterét, mikor új menedzsert keres).
• Mindegyik karakter, aki nem sportoló, az elfajzott lelkű ún. "white trash"-kategória.
• És a vég felé egyre halmozódó dráma egy olyan témán gázol keresztül, amelyet Eastwood szinte teljesen félreért: az eutanázia kérdéskörén.

Technikai szempontból kevés dolgot lehet Eastwood-nak a szemére vetni: írás, rendezés, színészi játék terén is meglátszik a munka, a megvilágítás pedig külön plusszpont a kórházi jeleneteknél. A forrásanyag egy magát F. X. Toole-ként feltüntető edző novellája volt (Rope Burns: Stories from the Corner); ebből Paul Haggis forgatókönyvírónak sikerült egyenes, átlátható történetet felvázolnia, amire aztán támaszkodni lehetett. Eastwood pedig nem sajnál időt és párbeszédeket rááldozni arra, hogy a 3 legfontosabb karakter háttérét és egyéniségét kibontsa. 
Emiatt sajnos néhol túlzottan belassul a tempó; nagyon átlátszik, hol akarunk most a fő szállal foglalkozni, és hol teszünk kitérőt a szereplők magánéletébe. Eddie, a gondnok pl. maga is bokszoló volt, míg fél szemére meg nem vakult. Mikor a terem helyi vézna fiúját egy fekete srác épp elverni készül, Eddie - akit az elromlott WC-vel elcsaltak onnét - bemegy a ringbe, és móresre tanítja a "kihívót". Az a jelenet elejétől a végéig fantasztikus, számomra a legjobb mozzanat az egész produkcióból!

Nem ismerem ugyan a boksz szabályait, de több dolog sántít nekem Maggie döntő küzdelme kapcsán. A lány, immár Frank sikeres növendékeként a bajnokkal, "Kék Medve" Billie-vel kerül szembe, akiről köztudott, hogy "szeret csalni". Tudomásom szerint keményen szankcionálják azt, aki a harcok során csal, illetve életveszélyes sérülést okoz - függetlenül attól, mennyire "népszerű" a közönség körében. És az infó róla, hogy exprosti, csak fokozza a benyomásomat, hogy egy agyatlan női "Mr. T."-t látok, aki beviszi a végzetes KO-t, és utána a figura volt-nincs.
Aztán itt van maga a meccs: Billie már a szünetben, bírói figyelmeztés után csal azzal, hogy Maggie-t megüti. Maggie pedig profihoz képest elővigyázatlanul háttal áll neki, s olyan lassan reagál, hogy épp a pofon útjába kerül. Frank ilyenekre hogy nem készítette föl? Pont nyakkal éri azt az 1-2 deciméter széles székrúdat, amit pont az ütés előtti másodpercben tettek ki, és Frank pont érinti a széket, de még nem tudja elvenni Maggie elől. A film legfontosabb pillanatát ettől jobban kellett volna megtervezni. És ezek után annyira belemerülünk a dráma sötétebb részébe, hogy említeni is elfelejtik "Kék Medvét". Holott ezért nemcsak a helyi ökölvívó szövetség tiltaná el a sportágtól, de akár az edzője feljelentése nyomán is évekig a sittre kerülne.

Eastwood tényleg hús-vér karaktereket taszít a mindennapok rideg valóságába. De közülük csak 3-nak alakul ki igazi identitása: Eddie, Maggie és Frankie. A többi visszatérő arc a történetben annál negatívabb, minél kevesebb köze van az ökölvíváshoz. Frank legutóbbi neveltje, "Big" Willie Little faképnél hagyja Franket, amiért túl sokáig tartotta vissza a bajnoki döntőktől. Ennek ellenére éretten, tisztelettel közli a hírt Frankkel: "Te már mindent megtanítottál, amit tudnom kell.". Ellenben Mickey (a név Rocky-kikacsintás?), a menedzser, akinek Frank először még átpasszolja Maggie-t, csak a pénzre hajt. Úgy is ő jön ki jól, ha nem is segít a lánynak.

És ott van Maggie családja, akik magát a lány pályaválasztását is lenézik. Tapsot érdemlő utálat és égett gennyszag terjengi be ezt a famíliát, akik még élősködni se tudnak elég okosan Maggie jóindulatán. Kiröhögték, mikor egy házat vett nekik, persze csak miután reklamáltak, hogy így elesnek a szociális segélytől. Köztük is Maggie anyja a legundorítóbb fajta hájpacni: mikor a lebénult Maggie-vel a nevükre akarják iratni a házat, abból nem a drámát éreztem ki. Hanem hogy mi tartott ilyen sokáig Maggie-nek a Bugyrokba küldenie ezt a vérszívó társaságot. Szóval Eastwood ötlete a diszfunkcionális családmodellről igen karikatúra-szerű.

Mondanom sem kell, hogy Hillary Swank Eastwood-dal és Freeman-nel is jó színészpárost alkot. Eddie biztatja kezdetben Maggie-t, hogy ne adja fel, és mire Frankie rááll, hogy eddze őt, már nem az a zöldfülű kezdő, mint mikor először látta őt. Némely szóváltásukba még egy csipetnyi humor is beférkőzik:
"Nem érzem magam öregnek."
"Ja, hát én se, de nem látsz engem 21 éveseket püfölni, vagy igen?"
Olyan érzésem van, mintha a boksz egyfajta menekülés volna ennek a 2 embernek: Frankie évek óta hiába ír leveleket távol élő lányának, és fél a felkaroltjait egész a döntőkig elvinni. Maggie pedig egy sehonnani iskolázatlan félárva, aki ahelyett, hogy az elfajzott rokonsága mellett vegetáljon, egy valószerűtlen álmot kerget. Tulajdonképpen kipótolják egymásban az apa-lánya kapcsolat hiányát. Frankie hobbija a kelta nyelv, és egy kelta kifejezés szerepel a köpenyen, amit Maggie-nek ajándékoz, amiről a film végén megtudjuk: "véremet" jelent.

Kemény érzelmi zsarolást érzek ki a mozi utolsó harmadából, és számomra belerondít a lány amúgy valóban szívfájdító tragédiájába. Együttéreztem Maggie-vel a cselekmény nagy részében: örökre elvették tőle az álmát, amit épphogy csak elért, valószínűleg soha többé nem fog tudni járni, és 2 idős embert jobban izgatja a sorsa, mint a saját rokonait. Eddie és Frankie a valódi családja, nem a csülökember anyja és társai. Tehát a lánynak elvileg minden oka megvan arra, hogy ne akarjon tovább élni, hogy véget akarjon vetni az egésznek. 

De aztán Eastwood erre a tragikumra helytelenül még plusszba rájátszik, mikor Maggie arra kéri Frankie-t: segítsen neki megölnie magát. "Az emberek skandálták a nevemet. Magazinokban szerepeltem. Ne hagyd, hogy ezt elvegyék tőlem!" És mikor Frankie nemet mond, a lány kétszer elharapja a nyelvét. Én ebből azt olvasom ki, hogy lány "álmának" lényege, amiért egész idő alatt küzdött, a bokszbajnokot övező siker és dicsőség áhítása volt. Mivel nem bírja elviselni, hogy elfelejtsék, Frankkel megöleti magát, és a férfi elkárhozott árnyként távozik a felügyeletlen kórházi szobából. 

Igenis önző Maggie viselkedése, mert kihasználja Frankie oly lassan elnyert törődését - mint korábban az övét a pereputtya. Kényszeríti, hogy tagadja meg az ösztönt, hogy óvni próbálja egy szeretett személy életét. Eastwood úgy állítja be, mintha Franknek most is csak azt kéne leküzdenie, hogy mindenáron óvni próbálja a neveltjei épségét. "Ne papoljatok itt, hogy "küzdjön csak tovább a csaj", mikor lószart se tudtok a kínjairól!"


DEHOGYISNEM!! 
Nekem a saját családomban volt olyan rokonom, aki mindkét lábát elvesztette fiatal korában, és még évtizedekig élt jó közérzettel, és sajnálat vagy szánakozás helyett valóban becsülték őt a helyi ismerősei! Úgyhogy van némi fogalmam arról, mit jelent félemberként megtalálni a mentális hidat szeretet és életakarás között.

(Phuuhh...!)

Eastwood állítása szerint filmje az amerikai álomról szól, illetve az álmok elvesztéséről. Kijózanítja a naivabb nézőket, mennyire hosszú, áldozatos folyamat egy álmot követni, és karriert építeni belőle. Szereplőire végig ragadozóként les a magány, a cinikus közöny és a kudarc réme. A  főszereplő trión kívül minden figura sekélyes jellemrajzot kap, és a dramaturgia elsiklik a kényes témák felett, amiket érint - elsősorban a kórházilag igazolt gyilkosság témáját. Hollywood-ban a dráma-műfaj még tanulja, hogyan kell bánni az ilyen reménytelen élethelyzetekkel. Ez a darab viszont már egy lépés a helyes irányba.

Minden panaszom ellenére a Millió dolláros bébire egy "Jó" minősítést adok. Ajánlom a megtekintését, mégha nem is értek egyet a morális oldalával.

Godzilla (2014)

Godzilla a világ legnépszerűbb, ikonikus kitalált óriásszörnye. Pontosan 60 évvel a legelső mozfilm premierje után végre Hollywood-tól is megkapta méltó, sőt eredetijétől is jobb kiadását. A 2014-es, újraálmodott Godzilla nemcsak külsejében minden idők legmeggyőzőbb, leghatátosabb góliátja, hanem egy személyiséggel bíró, méltóságteljes kreatúra lett. Egy plyan szörnyeteg, akit akarunk, hogy megmaradjon ennek a világnak, minden potenciális fenyegetés dacára, amit jelenthet a civilizált világunkra nézve. Godzilla végre karakter lett - sajnos messze a legjobb karakter a legújabb mozis kalandjában.

1954-ben látták dokumentáltan is először a "Gojira" névre keresztelt őshüllőt az óceánon. Mind az oroszok, mind az amerikaiak bevetettek nukleáris fegyvert az elpusztítására, melyet ma kísérleti robbantásként írnak a történelemkönyvek. Ám mint arra fény derült: neki és a többi "kaiju" (="óriásszörny") számára  épphogy a radioaktív sugárzás jelenti a táplálékot. 

1999-ben, egy fülöp-szigeteki erőmű összeomlásnál Dr. Joe Brody elveszíti feleségét, és 15 évig megszállottan kutatja az akkori rengések forrását. Mikor Joe fia, Ford - immár szintén házas emberként - rááll, hogy segítséget nyújtson ehhez, kiderítik, hogy egy őskori szörnyállat ébredése okozta a családi tragédiát. A MUTO nevű bestia életre kel, és ha párosodik az Amerikában feléledt párjával, a bestiák elszaporodnak a Földbolygón. Látszólag csak egy 3. szuperszörny, Godzilla állíthatja meg őket - kérdés, hogy mennyi pusztítás és halál árán.

2014.-et egyre inkább a fordított moziélmények éveként könyvelem el. Idén valahogy a legjobb/leghangosabb reklámkampányok övezte alkotások valahogy mindig vagy mérsékeltnek, vagy rossznak bizonyulnak. Míg a jó filmek egész meglepő sarkokból bukkannak elő (pl. Lego-movie, Amerika kapitány 2.).
Az idei Godzilla-reboot... felemás eset. Gareth Edwards alkotása imidzsében tényleg megújította a pop-kultúra legismertebb szörnyetegét. Öröm nézni, mikor végre megjelenik a nagyvásznon. De minden más, ami körülveszi, az fakó, szokványos. Minden ráfordított munka ellenére sablonterhes forgatókönyv került ki az írócsapat keze alól, amit nem is mindig tud kimenteni az akció, vagy a termetes lények felbukkanása.


Célszerű rendezői döntés, hogy úgy vezetik elő az óriások eredetét, mint egy dokumentumfilm-szerű drámában. A MUTO-k rovarszerű szörnyetegek: a földtörténet középkorban még radioaktívabb volt a levegő, az táplálta őket. Aztán ez idővel lecsökkent, és a földfelszíni sugárzás révén maradtak fenn, megkövesedve, de konzerválódva. Később, 200.000 évvel ezelőttre fejlődött ki ennek válaszaként Godzilla
Elismerem, bárki, aki járt iskolába, áltudományos halandzsának találhatná ezt. De ehhez a produkcióhoz illik, hogy úgy játszódik, mint egy dokudráma, később pedig mint egy katasztrófakrónika. A történet végig komolyan veszi magát, betartja saját felállított szabályait, és Ken Watanabe karaktere, Serizawa is meggyőzően adja elő információit. Mindez Godzilla eljövetelét alapozza meg, így elfogadható, hogy ebben az alternatív jelenben létezhetnek toronyház-méretű, puszta káros sugárzás révén fennmaradó kaiju-k. Nem is ez az oka, hogy az új Godzilla nem lett egy minden téren tartalmas mozidarab.

3 komoly betegség sújtja az új verziót, ami miatt nem tud megfelelni a hírverésének: 

1. A teljesen egyfunkciós emberszereplők, halovány személyiséggel,
2. a végig feltűnő milíciamutogatás, azonbelül is külön atombomba-fétissel,
3. és a szükségtelen mellékszál egy gyújtószerkezet hatástalanítása körül.

Akadnak még ugyan kisebb bakik, amik mű saját logikája szerint is benézések. Ezek szerencsére nem annyira életbevágó pontokon fordulnak elő. Úgyhogy ezekre csak pár szót szánok majd.

1.

Edwardsot nem érdekelik a humán karakterek, azokat teljesen tartozék szintjén mozgatja. A fontosabb figuráknak nem jut összetett egyéniség, nem használják a kreatív gondolkodásukat. Mindenki vagy a káoszban menekülő civil (köztük Ford ápolóként dolgozó neje is), vagy amerikai katona + 2 tudós. Ennyi a kínálat. Sokan ezt az eleve kicsit nonszensz téma velejárójának tekintik, de én nem vagyok rá képes! Nem igaz, hogy minden ember csak lehetséges áldozatjelöltként lehet a tömegből, ha egy ekkora horderejű válság üti fel a fejét a nagyvárosban!
Dr. Serizawa-nak van ez az okos mondata: "Az ember azt hiszi, ő uralja a természetet. Pedig fordítva." Godzilla tehát itt a természet egyensúlyát képviseli: ha egy bibliai csapás történik, a Föld maga állítja helyre az egyensúlyt. Nem az "uralkodó" ember, aki egész modern civilizációjával is húzhatja a beleit a szuperdögök elől! Ez az üzenet nagyon tetszett nekem: az atomkor emberének fegyverei porig rombolnak mindent, mégis a Természet saját fegyvere szünteti meg végül az ostromállapotot.



Ettől azonban még hiányérzetet kelt, hogy az emberszereplők olyan satnyák és megjegyezhetetlenek, mint itt. Azonkívül: ha a készítők szerint itt minden figurának csak sodródnia szabad a krízissel, mire föl hangsúlyozzák ennyire a Brody-család problémáit? Némi hátteret ugyan írtak nekik, de személyiséget aligha: nincsenek szokásaik, beállítottságuk, mélyebben gyökerező véleményük. Nem érdekel, mennyire érződik úgy ettől, hogy bármelyikük bármikor odaveszhet: a gyenge családi szál kolonc a cselekmény nyakán, amíg oda nem ér Godzilla.



Az egyetlen szereplő, akit legalább közvetve valami személyes tragédia kapcsol a szörnyekhez, az Joe Brody. Ő meg a Japánban talált MUTO feléledésekor meghal, és Ford lesz onnantól a sztori fő emberi protagonistája. Kapásból mondok 5 okot, amiért ez rossz döntés volt:

1. Ford Brody egy egydimenziós, kigyúrt G. I. Joe, 
2. akinek összesen 2 jelenetét sikerült úgy-ahogy drámaivá kozmetikázni (Mikor ott magasodik előtte Godzilla, és mikor a végén viszontlátja családját.)  
3. Szinte alig mutat fel reakciót, függetlenül attól, hogy mikor mi történik körülötte éppen.
4. Elmulasztották a párhuzamot, hogy Fordot ugyanúgy elveszítheti a kisfia , mint ő vesztette el Joe-t a MUTO miatt.
5. Tűzszerész hadnagy, ideális reklámarca az USA katonaságának a közönség számára.

Említettem már, hogy anyja mindössze 3 percet szerepel az egész cselekmény során?

 

2.

"Mondja meg valaki: minek keresünk egy tengeralattjárót a dzsungelban?!"

Utálkozva legyintek rá, mikor Hollywood ennyire nyíltan a washingtoni kormányzatnak a seggét nyalja! A konfliktus teljes ideje kizárólag az Egyesült Államok hadserege tesz bármit is a MUTO-k megállítására. A döntéseket végig az ő főtisztjeik hozzák meg; nincs valódi mérlegelés, vagy értelmes döntéshozatal a cselekedeteik mögött.
Az emberi főszereplő pedig egy szemünk láttára elárvuló, családos katona/harcos, aki tűzön-vízen át mindig személyesen akar részt venni a bevetéseken. Egy vasúti kocsin külön megment egy japán kisfiút, aki elszakadt a szüleitől. Mit ad Isten: mihelyt névjegyzékbe vették a fiút, hogy megtalálják a házaspárt, azok 1 perccel később ott teremnek és hazaviszik. Őszintén: Amerika kapitány nem propagálja olyan hévvel, hogy "Lépj be a seregbe!", mint Ford Brody!

A produkciónak végül mégse sikerült elvennie a kedvem attól, hogy kivárjam Godzilla nagy megmérettetését. Különös módon épp a film egy másik szembeszökő hibája segített megemésztenem, hogy itt ennyire az USA-haderők intézkedéseit mutogatják.  Egy hiba, amely a '98-as, Roland Emmerich-féle Godzillában is jelen volt - igaz, ott többször és látványosabban. Hogy mi volt ez a "hiba"?

Az első haditerv csúfos kudarca. Igen, jól érti a tisztelt olvasó: annak örültem, hogy az Egyesült Államok katonasága bakizik. Nagyot! Az még logikus, hogy nem fogadják meg Serizawa tanácsát, miszerint bízzák az egészet Godzillára. Sok millió ember élete közvetlen veszélyben forog, nem beszélve a várhatóan milliárdokra rúgó anyagi károkról. Optimális, ha mindhárom szörnnyel egyszerre sikerül végezniük, míg azok egymással viaskodnak. Csakhát érdekesebb lett volna látnunk, hogy - ha nem is vele közösen, de - Godzilla bevonásával valami eredetibb és biztonságosabb megoldást dolgoznak ki, mint amivel végülis megpróbálkoztak.

3.

Az egyik rangidős parancsnok terve a következő: egy még erősebb, alighanem termonukleáris töltetet vetnek be a lények ellen, San Francisco kiürült belvárosában. Együttéreztem Serizawával és asszisztensével, ahogy megrökönyödtek ennek hallatán. Ha egy város elpusztításra képes bomba nem vált be, elővesznek egyet, ami egy városhalmazt is leradírozhat a térképről?
Az utalás Hiroshimára egész jó ötlet: Serizawa egy '45 augusztus 6-án tönkrement zsebórát ad a tábornoknak, emlékeztetve, hogy ott is legfeljebb félig az áldozatok számának minimalizálása volt a mérvadó ok. A híres bevetést a II. vh.-ban legalább annyira a minél gyorsabb, permanens győzelem célszerűsége is diktálta. "Az 10 kilotonnás volt, ez viszont 10 megatonnás! Az 50-es évekbeli robbantás csillagszóró ehhez képest." Nem tudom, mennyire kell könnyelműnek lennie a hadvezetésnek, hogy ezt az agyament stratégiát valaki ratifikálja.

És miután a haditerv meghiúsul, Brodynak éppen a bomba hatástalanítása miatt kell odamenni csoportjával a veszélyzónába. Ennyit a hadsereg kompetenciájáról. Ez pontosan olyan, mintha én pl. egy téglát dobnék az utcára, hogy elkergessem a környékbeli macskákat, aztán mehetek a forgalomba, hogy a saját "fegyverem" ne okozzon tömegszerencsétlenséget.

Bár Ford sajnos egy kifejezetten lapos karakter, tetszett, hogy a film többször olyan helyzetbe hozza, hogy egyedül találja magát a szörnyekkel szemben (a csendes-óceáni szigeten 1-2 méter választott el tőle, hogy észrevegyék és felfalják). Nagyon örültem, hogy ilyenkor nem szerepel dialógus a jelenetekben, nincsenek bugyuta beszólások, amik taccsra tennék az intenzív hangulatot a szörnyek körül. 

Valami halvány jelét látom, hogy Ford mintha direkt segíteni próbálna Godzillának a végső harcnál. Ez pedig nem kicsit segít a nézőnek, hogy érdekelni tudja őt: él-e vagy hal-e a karakter. Rábukkanva a MUTO-fészekre, felgyútja azt: miként Godzillát az egyik MUTO hátba támadta, Ford akciója is ugyanilyen hátba támadásként éri a nőstény MUTO-t. Godzilla ebben a filmben pozitív szereplőként van jelen, de szerencsére ezt Edwards nem akarja a szánkba rágni. Mindössze 1 olyan pillanat fordul elő, ahol a lény kifejezetten rokonszenvet ébreszt: mikor a kimerült óriás konkrétan az őt figyelő Fordra néz rá, és először úgy tűnik, kimúlt.

Godzilla és a MUTO-k küzdelme a kihalt San Fransisco-ban fenomenális panorámát nyújtott (3D nélkül!). Tökéletes tervezést kapott Godzilla külseje, illetve a bemutatása: lépésről lépésre látunk egyre többet belőle, míg 1 óra eltelte után megjelenik teljes valójában. Ordítását egyszerűen imádtam. Eddig a kedvenc állathangom, ami valamilyen fajta szörnyfilmben hallottam, a T-rex hangja volt a Jurassic Parkból. De az itteni óriáshüllőé dübörgőbb, tömörebb, ütősebb hangzású. 



Azok közé tartozom, akik szerint a 2 "MUTO" megfelelő ellenfélnek bizonyult Godzilla számára. Rovarszerű megjelenésük, állkapcsuk kellően félelmetesnek hatott - leszámítva a világító altesti részüket, ami őszintén szólva röhejesen néz ki totálképen. A város körüli porfelhő miatt kicsit nehéz követni a lények mozgását, de nem zavaró mértékig. Meglepett, hogy még Godzilla legendás nukleáris sugárlehelete is bekerült a 2014-es verzióba. És fantasztikusan festett!

Egyszerűen Godzilla egymaga érdekfeszítőbb, mint mindenki más együttvéve. Az alkotók egyértelműen azért nem adtak többoldalú személyiséget és nagy mozgásteret az emberalakoknak, hogy ezzel is még több figyelem irányuljon a szörnysztárra. 

Legfontosabb feladatát a 2014-es verzió végülis teljesítette: sikeresen újragondolta és átmentette Godzillát a XXI. századi mozi világába. Szilaj, egyenes és többnyire szórakoztató ugródeszkául szolgál egy várható folytatásnak. Másrészről szereplői túl szürkék, a családi szál teljesen lapos, Godzilla pedig nem szerepel annyit, mint azt megérdemelné. Most, hogy az eredettörténet - a maga logikai bakugrásaival - már a múlté, talán jobban rákényszerülnek az alkotók, hogy a történetet és feszültséget több tényező szolgáltassa, mint a gigászi hústornyok összefeszülése.

A végzet ereklyéi - Csontváros

Alkonyat.

Éhezők viadala.

A Burok.

A beavatott.

A végzet ereklyéi - Csontváros.

Ha csak ennyit írnék, az már önmagában feljogosítana, hogy pontozzam a lista legutolsó darabját. Ugyanaz a séma, ugyanazokkal a kötelező gyermekbetegségekkel, ugyanannak az olvasórétegnek sorozat-gyártva.

Miféle sémáról is beszélek itt? Egy ártatlan középiskolás korú lányt egy valóságnál nagyobb konfliktus közepébe hajítanak. A történetírók és forgatókönyvírók sekélyes, sztereotip fantáziaképeket gyűjtenek a pop-kultúrából, és foglalnak bele egy impozáns, de túlmisztifikált, kifacsart jelkép-rendszerbe. A tini főszereplőből mindig valahogy a világ megmentésével párhuzamosan kell, hogy ifjú hölgy váljék. A bimbózó-bombázó fő segítője pedig mindig egy jóképű, vagy kigyúrt vagy nyálas ficsúr - az aktuális divat függvényében.


Apropó divat: A végzet ereklyéiben a ribancos ruhák, a goth szerkók, punk frizurák és az "ereszd el a hajamat"-típusú bulik alkotják itt a nőiesedés 1. nagy lépcsőfokát. A jók képviselői ebben a világban az "árnyvadászok": félig angyal, félig ember lények, akiket vérfarkasoktól vámpírokig minden alvilági faj + a világ minden egyháza támogat. mikor az Létezik az árnyvadászoknak egy szent tárgya, a Kehely, melynek nagy mágikus ereje van. Aki iszik belőle, és nem hal szörnyet, szintén félangyal lehet, a világ védelmezője. A rosszfiúk pedig a démonok + egy bukott hajdani árnyvadász-vezető, név szerint Valentine.
JA!
És ebben a világban zombik nem léteznek.  

A Csontváros egy kivénhedt, rágógumi cselekményt próbál végigvezetni, hogy bevezessen az árnyvadászok középkorias kultúrájába. Clary Fray szemtanúja egy gyilkosságnak egy night-clubban, de a résztvevőit csak ő látja. Sokasodó, elnyomott álmok kísértik egy szimbólumról, és egy csomó titokról, melyek az árnyvadászokhoz kötődnek.
Mikor anyját elrabolják, újsütetű testőre, Jace Wayland elviszi Claryt az árnyvadászok otthonába. A lányt itt rávezetik: egész élete hazugság volt. Anyja, Jocelyn Valentine követője volt, de mikor az a Kelyhet ellopta és démonidézésre használta, a nő ellopta tőle a kelyhez és Amerikába menekült, átlag-háziasszonyként "bujkálva" gyerekével. Clary feladata: visszaemlékeznie minél több részletre, és megtalálni az anyját. Aki mérget vett be, és a film hátralevő részét tetszhalottként tölti.

Van szerencsém bejelenteni, hogy az anyai féltés legvisszataszítóbb manifesztációját követhettem végig Jocelyn Fray személyében. Lánya még óvodás korában meglátta a testére tetovált szimbólumot, ami a nő árnyvadász múltjára utal. Valahányszor ezt és ehhez kapcsolódó dolgokat próbált lerajzolni, Jocelyn ádázul tagadott mindent, utolsó utáni pillanatig. És mint kiderül a bonyodalom elején: többször, sőt egyre gyakrabban járatta őt egy emlékezettörlő mágiaterápiára, azzal áltatva magát, hogy így megóvja a gyermekét.

Függetlenül, hogy mekkora, a világ által persze felfedezni képtelen veszélytől óvta: Jocelyn egy képmutató patkány! Így, ahogy mondom. Bizonyos értelemben nagyobb manipulátor és erkölcstelenebb személy, mint maga Valentine. A tinilányregények népszerű tévhite, hogy a szülőnek "gyermeke érdekében" joga van a gondolataival, érzéseivel, elemi identitástudatával  játszani.  Az ilyen nő nem való szülőnek: évekig leste, hogy a lánya agyát mikor kell átmosatnia, miközben Clary egész egyerekkorát az emléknyomok miatt bizonytalanság és frusztráció kísérte végig. A film tálalása mégis ezt a fajta "megóvást" pártolja azáltal, hogy Clary nemcsak szinte rögtön elfogadja mindazt, amit anyja vele művelt, de a végén maga is megígéri neki, hogy "meg fogja őrizni a titkát".



Annyira kusza és érdemi összefüggésektől mentes az itteni világ felvázolása, hogy képtelenség érdeklődést mutatni az események iránt. A végzet ereklyéiben a legelemibb szabályokat és kellékeket sem látom egyébnek, mint fárasztó, kacatos expozícióknak, valódi jelentéstartalom vagy funkció nélkül. Behajítják őket, hogy úgy tűnjön, mintha a történet haladna. 
Látványvilága végig C-kategóriás horrorfantasykat idéz. Külön nem fogom tárgyalni őket, mert őszintén szólva: csak a helyet foglalják. A különböző természetfeletti jelenségek a díszletekkel és kellékekkel karöltve mind-mind látszatfizetség, az eredeti könyv rajongóinak szánt mézesmadzag: Gyerekek! Ugye szerettétek elképzelni mindazt a klassz furcsaságot, ami a regényben volt? Most a saját szemetekkel is láthatjátok a nagyvásznon! Hát nem fantasztikus?!



Karakterfronton teljes a hullaszag. Az egydimenziós archetípusokba elvileg bárki bele tudja képzelni magát, gondolják az alkotók. Clary Fray a prűd, mégis fotómodell-külsejű csitri archetípusa, akit minimum 2 pasi vesz körbe a konfliktus során: egy bátortalan jóbarát és a "sármos" Jace. Sok moziba járót A Burok szerelmi négyszöge emlékeztetett az Alkonyatra, de bennem Clary és Jace szemezése valahogy inkább idézte meg a Twilight-formulát, a jellemtelen ribi és a nyálképű ficsúr románcát. Van egy drámainak látszani küszködő mellékszál, miszerint Jace talán Clary sosem látott testvére-e, de mint kiderül, csak kamu volt.
A többiek statiszták, nincs igazi jelentőségük ebben a zavaros játszmában. Az árnyvadászok elvileg a világrend fenntartói, de ők maguk sem tűnnek többnek emberkerülő árnyaknál. Morális értékük kb. annyi, hogy vagy démonokat hajkurásznak, hogy ne legyen galiba az emberek világában. Gyerekeik automatikusan öröklik természetfeletti vonásaikat, így elvileg ők egy közösséget alkottak, ez azonban valami okból szétszéledt. És mégha képviselnének is valami maradandót vagy tisztelnivalót, Claryn semmi változást nem indít el, hogy ő is beáll a fekete szerkós árnyvadászok közé - leszámítva, hogy kicsit kevésbé ijedős, mint mikor "hétköznapi" ruhákban járt.

Ritkán éreztem magam annyira tisztátalannak, mint A végzet ereklyéi - Csontváros alatt. Életem egyik leghitványabb, legzagyvább filmje, ugyanaz a sértő semmi, mint a Hipervándor, vagy az Alkonyat - Újhold. Gyűlöltem minden percét annak a bő 2 órának, amit elrabolt az életemből; velejéig undorít egyrészt a felnőtté érés metaforáival való dobálózás, másrészt a film morális princípiumainak álszentsége - legyen szó egy közösség "morális érzékéről", vagy a szülői "gondoskodásról". Bármikor előbb nézném végig A Burkot vagy az Alkonyat-filmek többségét, mint ezt a mozihoz méltatlan, rákkeltő hatású moslékot!



Lincoln

Abraham Lincoln amerikai elnök 2. ciklusa legnagyobb feladatára vállalkozik: elfogadtatni a rabszolgaság eltörlésére vonatkozó alkotmánykiegészítést a Kongresszusban. Gordiuszi csomót jelent a véres Észak-Dél polgárháború, mely voltaképp szintén a rabszolgatartás mellett és ellen dúl. Ha a békét a szavazás előtt kötik meg, kizárt, hogy az emancipációnak megszerezzék a 2/3-os képviselői többséget.

Őszintén szólva nem sok mondandóm van Steven Spielbergnek ezen alkotásáról. Bár politikatörténeti szempontból igényes, apró részletekig korhű látványában, az összélményt tekintve legalább annyira hatott eseménytelennek, mint okítónak. Tökéletes portrét fest az idősödő Lincoln személyiségéről, felmérhetővé teszi az általa kitűzött cél jelentőségét és nehézségét. De rajta kívül 1 szereplőnek sikerült egyáltalán a figyelmemet megragadnia, és komótosan haladó cselekmény csak elvétve hoz létre feszültséget vagy érzelmeket.

Rekordot állított fel Daniel Day-Lewis, amikor 2013-ban harmadszor kapta meg a legjobb főszerep Oscarját. Nemcsak egyetértek a díjazással, de megkockáztatom, hogy pályája legkiváltóbb alakítását nyújtotta: Lincoln

• erőtlen hangja,
• megviselt arca,
• görnyedt tartása,
• tétova mozgása, 
• borongós tekintete,
• kedélyes viselkedése
• és magányossága

mind-mind ott vannak. 

Rajta kívül még úgy Tommy Lee Jones, mint a radikális republikánus Thaddeus Stevens volt érdekes és szórakoztató jelenség. Különösen mulatságos az a felszólalása, hogy nem lehet mindenki egyenlő, hisz némely képviselő agyilag alsóbbrendű az értelmesektől. "Maga inkább hüllő, mint ember!"
De Lincoln abszolút viszi a pálmát a filmben, bármi látványoskodás nélkül tűnik ki a szereplőkínálatból.

A többiek úgyszólván egyáltalán nem érdekeltek. A film ugyan Lincoln életének utolsó néhány hónapját öleli fel csupán, családi hátteréből mégis többet kaptam, mint szerettem volna. Felesége, Mary Todd és fia, Robert Todd Lincoln hisztérikus ordítozásaikkal idegesítő figurák, akik miatt is csak még inkább csodáltam Abraham türelmét, hogy elviseli őket. Robert harcolni akar a fronton, mert úgy érzi, ezzel bizonyítja, hogy férfi és hazafi. Róla valahogy direkt elfeledkezik a cselekmény azok után, hogy egy frontkórháznál látogatást tettek. Nem mintha hiányzott volna...

Mégha nem is sikerült a Lincolnnak érdeklődést keltenie bennem a politikai intrikák iránt, maga a szavazás már leköti a figyelmet. Izgalmas látni az indulatok elszabadulását egy olyan vitában, ahol mindenki nyíltan színt kell valljon a véleményéről. Nemcsak illusztrálják, hogy a korban mennyire természetesnek vették a színesbőrű férfiak és nők rabszolgatartását. "Mi jön legközelebb? Szavazati jog a nőknek?!" Olyan érvek is elhangznak, ami miatt sokszínűbbé válik az ellenzők tábora:

• van, aki nem is akar egyenlőként gondolni arra, "akiket Isten is különbözőnek teremtett."
• akad olyan, aki próbálja győzködni magát, de ellenérzése erősebb a humánumától.
• megint mások még korainak tartják, hogy 1965-ben létrejöjjön egy ilyen "radikális" újítás.

A szavazás lezárulása, illetve az eredmény nyilvános visszhangja lelkesítő: ha a néző nem is tudja követni, ki kivel van és miért, drukkolni tud ennek a valóban gigászi fontosságú ügynek. A viszafogott zene pedig remek hangulatot teremt annak a képsornak.

Még annyit, hogy Lincoln kilépését a történetből egész stílusosan oldották meg. Ahogy a városi harangok jelzik a törvény elfogadását, Abraham már az erkélyen, a függöny mögülről látszik, mintha eltünedezne a sikerre vitt politikai harc után. Intenzívebb és teljesebb drámában talán hiányoltam volna, hogy nem látom a meggyilkosát, de ide legalább illik, hogy csak szóban értesülünk a tragédiáról.

Olyasmi élményt nyújtott számomra a Lincoln, mint magyar történelmi filmek közül a Hídember. Itt is egy XIX. században élt, kivételes államférfi akarja megjobbítani saját nemzetét, és végül, a maga felemás módján testet ölt. Abraham Lincoln ráadásul az egyetlen amerikai elnök, akiről én magam is úgy tartom: méltó példakép a jelenkor politikusainak. Maga a főszereplő telitalálat itt, míg a produkció egésze - akár egy rozoga szekér - biztonságosan döcögi keresztül 2 és fél órás útját.

Amerika Kapitány 2. - A tél katonája

"Miért állsz ellen?! (...) Céljai azonosak a tieiddel!"
"Hogy okoskodtad ezt ki?"
"Érvényre juttatni egy bűn nélküli világot! Szenvedés nélkül! Törékenység nélkül!"
"Úgy érted: választás, együttérzés, az emberi tényező nélkül?"
"IGEN!"


(Batman: The animated series - His silicon soul)



Rabszolga-műfajként kezelik a képregényfilmeket a filmstúdiók, ez kár is lenne tagadni. Mégha egy-egy adaptációnál sikerül is az alkotóknak kiverekedniük, hogy komoly témát, tónust és mondanivalót kapjon, tartalmát és a szabadabb történetszövés jogát mindig, újra meg újra visszarántják a kimagasló művek szintjétől. Egy Marvel-mozi kritikus szemmel nézve legfeljebb csak "jó" lehet: ha nem a biztonságos szuperhős-mozi-formulára épül, arról feltételezik hogy fifti-fifti eséllyel nem termel majd profitot. És minél több a beleölt pénz, annál jobban le kell szorítani a kockázati faktort - vélik ők.

Steve Rogers - népszerű nevén Amerika Kapitány - ma a SHIELD terrorelhárító szervezet osztagparancsnoka. Bevetései feledtetik vele, hogy

1. egyrészt még mindig sok a bepótolandó ismerete a hibernációja alatt eltelt 70 évről,
2. másrészt hogy nem érez komoly késztetést külön magánéletet kialakítani magának.

A SHIELD homályosan indokolt küldetései mellett irdatlan összegeket fordít ultramodern támadófegyverekre, amiket közvetlen kiváltóok nélkül is hadrendbe állítanának. Ugyanígy "a béke nevében" finanszírozzák az ún. Vízió-programot, mely a bolygó bármelyik pontjára megelőző csapást tud indítani, akár egyetlen öngyilkos merénylő vagy terrorista ellen is. Mikor pedig főnöke, Nick Fury merénylet áldozata lesz, Steve olyan összeesküvés nyomaira bukkan, amikben nyakig benne van a SHIELD. Vagyis egy nagyon furcsa paradoxon jön létre: Amerika Kapitány Amerika üldözött célpontja lesz.

Filmkritikák tucatjai méltatják ezt a folytatást, amiért - Marvel-filmtől szokatlanul bátran - burkolt kritikát mer megfogalmazni az amerikai aktuálpolitikáról. Hogy a "terrorizmus elleni harc" szlogenje, tágabban bármilyen biztonsági előírás vagy törvény mennyire könnyen felhasználható a szabadságjogok semmibe vételére - egész a nyílt tömeggyilkosságig. Hasonló üzenetféleség már kikacsintott a Vasember 3.-ból is, a Mandarin karakterével. De azért messze nem ilyen mértékig.
Az is fájdalmasan jól látszik viszont, hogy a realista megközelítést a stúdió ismétcsak púdernek szánták. Csak azért engedték bármennyire is bekerülni a filmbe, hogy kompenzálja a címszereplő ultrahazafias imidzsét. Nem tagadom, hogy a közelharcok és egyszemélyi zuhanások a levegőben nagyon izgalmasak: a mozdulatok egyszerre gyorsak, erőteljesek és követhetőek. De csak az akció miatt az átlagot sem ütné meg nálam A tél katonája (ahogy a 2012-es Bosszúállók sem üti meg).

A történetnek főként azon részei nyerték el a rokonszenvem, amelyek valami módon Steve személye köré épülnek. A 2011-es Amerika kapitány-ban Rogers még egy igencsak száraz és ideálkergető protagonista volt, mégha szimpatikus is. Itt már egy érettebb és rugalmasabb valaki; hozzászokott a mai gyorsabb, kuszább, technologizáltabb világhoz. Ötletes és jópofa a bemutatkozó jelenete, ahol gyorskocogás közben megismeri Sam Wilsont, a leszerelt veteránt, aki később Sólyom néven fogja kisegíteni - fémszárnyakkal kiegészítve.
Ugyanakkor Rogerst aggasztja, hogy saját hazáján mind kevésbé ismeri fel az eszméket, amikben hisz. Bizonyos fokig ugyanúgy élő jelkép, mint a 2011-es előzményben. De míg ott a háborús propaganda kendőzetlen ikonjaként kezelték, addig itt egy emlékhely hirdeti, hogy kicsoda volt és lett a 40-es években. Szemszúró kontraszt, ahogy a SHIELD fegyverkezése, köztük a titkos Vízió-program kapcsán elmosódik a határ háború és politika, közbiztonság és uralom között. "Ez nem biztonság: ez terror."

Szerintem a rendezőpáros, Joe és Anthony Russo tarthattak tőle, hogy az eredetsztori nélkül a főhős kevésbé lesz megfogható alak a nem-rajongó nézőknek. Mint a 300 2.-nél A csodálatos Pókember 2.-nél, itt is igyekeztek minél több karaktert az 1.-ből a 2.-részbe áthozni. Itt viszont a forgatókönyv jobban helyezi el a múltbéli szereplőket, és ügyesebben .

• A fő ellenség ismét a Hydra nevű, náci-oldalági szervezet, mely az alapító, Vörös Koponya halála után is fennmaradt.
• Bucky, a kapitány egykori társa, mint kiderül, az új rész negatív szuperharcosa.
• Megtudjuk, hogy Steve régi szerelme, Peggy még ma is él, a 90-es éveiben jár, és Alzheimer-kórban szenved. 
• A Hydra-tudós, Dr. Arnim Zola pedig életben maradt az 1. rész végcsatája után, tudata pedig digitalizálva létezik egy ősi számítógépben, 20 km-es adattekercsre mentve. (Hasonlít ez a Transzcendensben Will Caster tudatának computerre mentéséhez.)

Peggy cameóját érzékkel sikerült beleírni a film elejére. Beszélgetése Steve-vel nem az események fősodrába tagozódik, hanem alapozás. Az öregasszony elsőként mondja ki a mű kulcstanulságát. Azt, hogy néha nem elég megjavítani egy hibásan működő szisztémát, hanem le kell rombolni az egészet, hogy tiszta lappal indíthassunk. Szavai nyomatékaként a kór az ő elméjében is szó szerint "lerombolja" az újratalálkozásuk utáni időt.

Ravasz, ahogy ez a 2 dolog, az emléktörlődés meg a "földig rombolni" frázisa később visszaköszön:

1. Bucky-ból a sok-sok évi Hydra-kísérletek kiölték az emlékeit, saját akarat nélküli harcigéppé téve őt.
2. Alexander Pierce-t, a SHIELD Hydra-hívő vezetője is így fogalmaz: "Néha földig kell rombolnunk a régi világot, hogy az újat felépíthessük."

Natasha Romanoff, azaz Fekete Özvegy mindig valahogy tartozékszereplőnek tűnt számomra ezekben a Marvel-mozikban. Él-e vagy hal-e, sem a Vasember 2.-ben, sem a Bosszúállókban nem tudott figyelmet kikoldulni tőlem. Most először éreztem úgy, hogy az egykori orosz kémnő karaktere valamelyest rétegződött.

Meglepően jó párost alkottak Rogers-szel: az egyik felnőttesebb idealista, a másik kedvelhetőbb kártyakeverő. Nem egyértelmű a viszonyuk jellege: harcostársak, kényszerű bizalmuk flörttel és rokonszenvvel van színezve. És tetszik, hogy Rogers-nek épp abba a nőbe térül meg a legtöbb bizalmat fektetnie, akit elsőként vádolt takargatnivalóval (túszmentő akciójukon adatokat nyúlt le a hajó computeréből).

Natashán látni legtisztábban, hogy az eset megváltoztatja. Előbb Nick Furynak a (látszat)halála rázza meg, hisz ő volt az egyetlen, akiben igazán bízott. Később Steve-vel felfedezik, hogy a Hydra nemcsak ma is létezik, de tökéletesen beépült a SHIELD-be. Vagyis összes eddigi tettének nagy része egy világuralmi terv hasznára vált. Ugyanaz a kérdés tükröződik az arcáról, amit maga a film is feltesz. Honnan tudod, hogy a jó oldalon állsz-e? Életed munkája tényleg szolgálja, vagy segít eltörölni a közjót? 

Erre majd az ügy kivizsgálásán egyszerű választ ad. "Tudja, hol talál." Ez Steve észjárása: követem a lelkiismeretem, és ha felelni kell a hibáimért, vállalom. Natasha jellemfejlődése + a társulása Rogers-szel az, ami az egésznek az emberi magvát adta számomra.

A rosszfiúkra tömören ez jellemző: fenyegetőek, de szürkék. Robert Redford veterán színészhez illő profizmussal játszik, de a figurája igencsak belehajlik a "gonosz cégvezető" sztereotípiájába. Alexander Pierce és Fury az elárult bizalom példája: hasonlóképp hittek a megelőző fegyveres csapás szükségében. És bár Pierce tervelte ki Fury halálát, viszontlátva őt még utoljára megkísérli meggyőzni, hogy a Hydra verziója a "világbékére" a legjobb. Ez picit hihetőbbé teszi a figurát, mintha csak fanatikus nagytőkés lenne, aki halálakor elszuszogja: "Éljen a Hydra."
Méltatom a rendezők bátorságát. A Hydra beépülése a SHIELD-be világos metafora az USA-ba települt náci tudósokra és szakértőkre, akik bűnlajstromaik dacára életük végéig szabadon élhettek. A SHIELD helyére pedig pihekönnyen odaképzelhető Amerika maga: kormány, hadvezetés, üzleti nagyklánok, stb. A Hydra célja a "világuralom", ahogy a prequel-ban is, de nem a régi náci stílusban. Hanem úgy, mint azt gyakran Amerika szeretné: mindent és mindenkit ellenőrizve, előre meghatározni, ki milyen része lehet a rendszernek.

Pierce egyik embere „digitális könyvként” jellemzi a XXI. századot, és Dr. Zola ezt teljesen igazolja is. A SHIELD Vízió-programja valójában nemcsak azonosítja, determinálja is az összes embert: aki becsült jövője alapján veszély lehet a Hydrára, azokat mind megöli. És mit használ ehhez? Semmi mást, csak az Internetet. Zola sem egy különösebben nagy egyéniség: az 1. részben szinte Vörös Koponya csicskájaként dolgozott. De a felbukkanása azért hatásos lett.
Míg Amerika Kapitánynak reklámbeütésű a neve, addig A tél katonája tényleg csak reklámból van benne a film alcímében. A történethez ugyanis semmi köze. Egyszerűen egy újabb akadály Steve Rogers-nek, részben szuperereje, részben a tény miatt, hogy ő Rogers egykori barátja és tanítványa, Bucky Barnes. Amíg álarcban látjuk, addig egy igazi félelmetes harcos. De ahogy újraprogramozzák, meg ahogy hisztizve ordibál Steve kérlelésére, hogy emlékezzen... ez teljesen elszívja körülötte a rettegettség auráját. "Nem igaz!" "Hallgass!" "Nem ismerlek!" "Te vagy a célpontom!" 

A film utolsó negyede bejáratott látványorgia, robbanásokkal gazdagon megtűzdelve. Sajnos ebből pont hogy a kapitány közelharca a legkevésbé drámai. Azonkívül, hogy már-már szappanoperába illik a kapitány könyörgése Buckynak, nagyon túl van fokozva a 2 szuperkatona fizikai ereje. És nem az ütéseikre gondolok, hanem az eséseikre. Ugyan mekkora zuhanástól sérülnének meg komolyabban, a betonnak vagy egy fémgerendának ütközve?

A technikai felszerelések közül a testet kiégető tűző ugyan hihető kellék, de a kedvencem Nick Fury vésztrükkje. Ugye korábban Pierce kizárta őt a rendszerből, és az nem hagyja magát felülbírálni. Hogy mégis megtehesse, ahhoz Fury a vak másik szemét használja. "Még ön sem tud rólam mindent, uram!" És bár a Hydra terve, hogy 20 millió embert egyszerre öljön meg szanaszét a bolygón kissé barlanglakós módszer, de maga az elv létezik. Szerves része a jelenkor politikájának is, hogy - gyakran a színfalak mögött szervezve - ártatlan családok és tömegek életét áldozzák föl hatalmi érdekeknek.

Függetlenül attól, hogy mennyi komolyságot enged a Marvel a termékeinek, A tél katonája a helyes irányba tudott továbblépni. Sokkal összeszedettebb elődjétől, felnőtt hangvételű akciómozi, melyet valódi feszültség kísérnek végig. A sztori nem tagadja le önmagát, ahogy lezárul: van utóhatása a történteknek. Tanulsága sem korlátozódik csak 1 országra: olyan korban élünk, ahol nem bízhatunk hatalmi szervek és intézmények szavában. Amerika Kapitány itt nem hazafiságból mutat példát, hanem arra, hogy az ember elsősorban saját lelkiismeretét kövesse, ne áldozza azt fel a boldog tudatlanság illúziójáért.

Az Amerika kapitány - A tél katonája 4 pontot kap tőlem.