TOP-11 legjobb Star Trek - Az új nemzedék epizód

Mai napig az 5 kedvenc TV-show-m egyike a Star Trek - T(he)N(ext)G(eneration). Nem akarom elhadarni a wikipédiát: 7 évadot ért meg, 18-szor tüntették ki Emmy-díjjal, minden idők egyik legnagyobb nézettségi sikerét hozta Amerikában.

Tinédzserként folyamatosan néztem az eredeti szériát a Shatner-Nimoy-csapattal. Ahogy Spock fogalmazna: "Primitív volt, de rokon". Mármint rokon az érdeklődési körömmel.

Mikor is egy napon mintha teljesen más sorozat nyitójelentét adták volna le. Jól emlékszem, milyen értetlenül álltam a dolog előtt, míg egy frissebb és modernebb stílusú nyitószekvencia során el nem hangzott: Star Trek - Az új nemzedék. Ez szinte azonnal egekig repítette a lelkesedésemet: úgy tűnt, mintha a laposodó széria hirtelen újjászületett volna; Jean-Luc Picard legénysége éppoly érdekes tisztfigurákból állt, mint az előző gárda. Nem kevésbé volt felemelő tapasztalat, mikor később, a legelső Star Trek-mozi előtt visszaköszönt nekem a TNG nyitódala, mint a film eredeti zeneszerzése.

3 évadát folyamatosan kísértem figyelemmel bő évtizede, a többinek egy részét később pótoltam. Tehát a toplistám összeállításakor nem láttam minden egyes epizódot a sorozatból. És mivel huszonévesen már nem szoktam TV-sorozatokat nézni, ez valószínűleg már így is marad. Úgyhogy íme, a kedvenc egész epizódjaim a Star Trek TNG-ből:

11.

Datalore

(Data-Lore)

Pusztán amiatt kedvencem ez a rész, mert Data-ra (ejtsd: "Déta"), a TNG egyik kulcsszereplőjére fókuszál. Kiderül, hogy az őt megépítő tudós már épített egy androidot, Lore-t, akinek teljes emberi érzelemskálával és személyiséggel bírt. Aztán persze kiderül, hogy aljasok a szándékai, átveszi Data helyét, és veszélybe sodorja a hajót.
"Mily szomorú, bátyám. Miattad azt kívánom, bár etyke volnék." 

Izgalmas volt látnom, ahogy Picardék megtalálják Lore darabjait, és felélesztik Data segítségével. Data logikacentrikus főtiszt, mint a Kirk-legénységből Spock. Csak míg Spock hosszú ideig takarni próbálja emberi érzéseit, Data szert akar tenni az érzés képességére. Végcélja, hogy gépi mivolta ellenére olyan emberi legyen, mint az lehetséges.

Lore példáján most meglátja, milyenné teheti őt, ha túl nagy teret engedne érzéseinek. Nem az indulatainak, hanem az emberi késztetéseknek, az ego-nak. Nem túl látványos, de azért legalább érdekes volt a 2 android rövid tusakodása, mielőtt Westley Crusher gyorsan kitranszportálja őt. "Most már látod, mi a hátránya, ha teljesen emberi leszel? A kedvesség is beletartozik."

Megjegyzés: érdekes a szereplők viszonyulásában, hogy Geordi LaForge (előbb hadnagy, majd főgépész is) gyakorlatilag Data legjobb barátja, mivel a vakságát korrigáló visor-szemgép ugyanúgy egyedivé teszi őt, mint Datát az android mivolta. Most Data elveszíti az egyediségét, de az egyénisége egy keveset csiszolódik Lore esete révén.

10.

All good things
(Minden jó, ha jó a vége)

Az utolsó epizód, de a kedvenceim közül a legkevésbé jellegzetes. Az alapszitu ugyanaz, mint a kezdőrészben (Picard Q egyszemélyi bírósága előtt), csak kiterjedtebb. Csak most kiteljedtebb. Túl erősen érezni rajta a keretjelleget. De úgy véltem, mindenképpen ott a helye, mint duplarészes zárás, melyet ráadásul külön díjjal (Hugo Science-Fiction) tüntettek ki.

Az epizód során (megint) egy anomália miatt 2 másik idősík keletkezik. Az epizód során így látunk a múltból, de még inkább a jövőből, negyedszázaddal később, az idősebb és rangban följebb került főszereplőkkel. Eltérő mértékben, de mind megkeresedettek az életük rossz tapasztalatai miatt (Data oktat, Worf a Klingon Tanács vezető tagja, Picard és Dr. Crusher kapcsolatából házasság, majd válás lett).

Q a Q-Kontinuumból a TNG 1. visszatérő ellenje. Pökhendi és cinikus szerzet: szereti az emberiség bíráját játszani, és ha megjelenik, úgy tesz, mintha csak egy mindentől független súgó lenne. A széria során példát látunk rá, hogy megosztja a hatalmát (Riker), vagy hogy a Kontinuum őt fosztja meg erejétől.

A zárás tetszett is, meg nem is. Mikor az anomáliában a 3 Enterprise egymás után eltűnik, a legidősebbiktől Q röpke búcsút vesz. "Viszlát Jean-Luc. Hiányozni fog." A villanás után pedig visszatérünk a "jelenbe": 7 évvel a nyitórész utánra.
Az utolsó jelenet egy kártyaparti a 6 főszereplővel, ami ugyan nem dramatizált, de kissé megáradt befejezés egy ekkora kaliberű sorozatnak. De a dialógus szerint Picard emlékszik Q anomáliás játékára, és ez nekem is segített, hogy végülis megbékéljek vele. "Talán ezért mondta el nekünk. Tudva, mi lett azzal a jövővel, lehetővé teszi, hogy megváltoztassuk." (Riker)

9.

The First Duty
(A legfőbb kötelesség)

Westley Crusher karakterét a trekkerek közül is sokan bosszantónak tartották. Első szereplése után zászlóssegéd majd zászlós lett, utána a karaktert kiírták a sorozatból, és vendégszereplő lett. Tény, hogy valahányszor egy részben az ő karaktere fókuszba került, mindig előtűnt a naivitása, és hogy akaratlanul is bajt hoz a saját fejére. Ez a negatívum sajnos mindvégig megmaradt nála.
De ebben a epizódban úgy találtam, hogy kivételesen csiszolódik kicsit a személyisége. Nemcsak magáról tanul meg valami fontosat, hanem a Csillagflotta - és egyáltalán bármilyen rendszer - szolgálatának mibenlétéről.

A történet szerint Westley cinkosságot vállal egy baleset körülményeinek eltussolásában. Több másik kadéttal együtt egy tiltott manővert próbáltak végrehajtani, de az eset egyik társuk halálához vezetett. Most féligazságokkal leplezik el az igazat a vizsgálóbizottság előtt.

2 dolog fogott meg leginkább:

1. Egyrészt a korábbiaktól komolyabb dilemma, ami elé Westleyt állítja az eset. Mikor még az Enterprise-on szolgált, megtanulta, hogy néha be kell vállalnunk a szabályszegés kockázatát, hogy hűek maradjunk egy bajba került társunkhoz. Most azt kell megtanulnia, hogy ezzel az igazságérzettel vissza is lehet élni: Locarno, a kadétcsoport beosztott vezetője úgy állítja be, mintha a lelkiismeretüket követnék azzal, hogy falaznak egymásnak.
2. A másik dolog az, ahogy Picard pozdorjává zúzza ezt a téves gondolatot Westleyben. A bíráló nagymonológ felvezetése remekül sikerült, tökéletes Patrick Stewart hanghordozása. "Minden Csillagflotta-tag elsődleges kötelessége az igazmondás!" Olyan ez, mint az atyai szigor. Jean-Luc sem "köpi be" Westleyt azzal, hogy jelenti az igazat. Ehelyett vasridegen rávezeti a fiút a döntésre, amit eleve meg kell hoznia.

Bevallom, jobban örültem volna, ha Picard nem "könnyíti meg" Westley dolgát, hogy: valljon, vagy  beárulja. De mégha a félelem bele is játszott, Westley bizonyosan felismerte, hogy nem tarthatja a hátát olyan álbarátnak, aki hűségnek állítja be a cinkosságot. Igen komoly hangvételű rész ez, ami szerintem kimondottan életszerű és elgondolkodtató.

8.

The Measure of a man
(Egy ember mértéke)

William Rikert, az 1. tisztet gyakran került a sorozatban olyan helyzetbe, ahol az Enterprise-on kívül, olykor ellene kellett cselekednie. Mint mikor Q ráruházta a fajára jellemző kvázi-mindenhatóságot, vagy a 2. évadban mikor egy klingon hajó első tisztjeként szolgált. Ez pedig szerintem segített kellően érdekessé tenni a karaktert, hogy Jonathan Frakes a TNG-stáb végleges tagja maradhasson.

Data-ról egy bizottság vizsgálja, vajon tényleg tekinthető-e humanoidnak, vagy csupán emberi imitációra képes gépezet. Ügyésznek Rikert választják, aki remekel az új szerepkörében: olyan vád mellett érvel hatékonyan, amely személyes véleményével ellentétes. Annyira, hogy az - mint később Picardnak bevallja - saját magát is meglepi, mikor Data vész-kikapcsoló-gombját megnyomja (megjegyzem, butító Data karakterére nézve, hogy ilyen gomb ekkor még létezik rajta).

Imponál nekem a személytelen helytállás. A valódi hangsúly az érveken van, nem a szembenálláson vádlott és vádló, vagy lelkiismeret és protokoll között. Riker arra a tudatra támaszkodik, hogy Data ügye csak megnyugtató pro-contra-érvcsere során rendeződhet. Ha eleve arrogáns az alaptermészete, biztos, hogy ez az epizód nem került volna föl a top-10-es listámra.

7.

Where noone has gone before
(Ahová még senki sem jutott)

Egy tudós és asszisztense, "Az Utazó" engedélyt kapnak egy tudományos kísérlet elvégzésre, a fedélzeten. Valami baj történik és az Enterprise majd' 3 millió fényévet sodródik szekundumok alatt. Messzebb, mint ahonnét életükben visszajuthatnának. 

3 fő dolog miatt ez az egyik kedvencem ez a részem.

1. Egyrészt az elképzelés, hogy a gondolat a leggyorsabb mozgó valami - sebesebb, mint a fény- vagy a hiperűr-sebesség. Nem sokat konyítok a fizikához, de hihetőnek tűnik. Egy olyan térbe kerülnek, ahol a koncentrált gondolat képes valósággá válni.
2. Aztán: a tengerkék színű panorámája annak a térközegnek, amibe a hajó átsiklott. A legszebb tájkép a kozmoszról, mely nem a normális csillagközi teret ábrázolja.
3. Végül pedig: a hazajutás. Picard arra szólítja fel a legényéget, hogy mindenki, de tényleg mindenki a hajón csak erre gondoljon, hogy létrejöjjenek az ugrás feltételei. Bármi külső rásegítés, bármilyen konkrét módszer nélkül ez elképzelhetetlenül nehezen kivitelezhető. Főleg úgy, hogy soha nem gyakorolták. De elfogadtam, mivel ez csak egy TV-sorozat epizódja, nem jutna elég idő a próbálkozásokat is mutatni benne.

6.

Skin of Evil
(A Gonosz bőre)

Natasha Yar hadnagy, a biztonsági főnök Worf előtt a Picard-legénység 1. főszereplője, aki az 1. évad vége felé hirtelen halálát leli egy felderítésük során. 21 epizód után már kellően megismertük a karaktereket ahhoz, hogy egyikük elvesztése váratlanul érjen minket, és a temetési jelenet alatt részvétet tudjon kelteni bennünk.

A gyilkos lény neve Armus. Egy fekete, iszapszerű folyadéklény, melyben tömény ártó szándék lakozik. Képes úgy ráfolyni egy emberre, mintha viasz volna, ami látványra kellően visszatetsző és gonosz. Nem igazán világos, miként működik a lény szervezete: a félelme sebezhetővé teszi, így szabadítják ki a fogságából Deanna Troi-t. Tetszett a lény külleme, és a párbeszéde is Picarddal.

A megemlékezés keretében a főtisztek és Westley Yar hadnagy búcsúüzenetét hallgatják. A hologramm egyenként köszön el mindegyiküktől, majd eltűnik. Szomorú befejezés, mely után Yar karaktere még 1-2 epizódban tér vissza, ilyen-olyan történetcsavar keretében.

5.

Encounter at Farpoint
(Találkozó a Messzi Ponton)

Sokatmondó kezdés, hogy a nyitóepizód elején Q máris arra szólítja fel Jean-Luc Picardot, hogy forduljanak vissza a Földre - képletesen az emberi fajra is értve ezt. Ekkor látjuk először azt a jellegzetes, tűzfal-szerű rácsozatot, mely Q jelenlétét jelzik.

Q legtöbbször csillagflotta-egyenruhában látható, de a leghatásosabb szerintem, amikor inkvizítorként jelenik Picardék előtt. Data-val, Yar-ral és Troi-jal az egész emberiség bűneiért kell felelniük, hiszen a XXI. század végéig barbár és destruktív nép voltak, akik évezredeken át gyilkolták egymást, 3 világháborúval kiteljesítve. Ez burkolt kritika, tekintve, hogy ma is sok a helyi háború, és egy 3. vh. bizony nagyonis lehetséges jövőkép.

Q az Enterprise 1. kiosztott misszióját teszi meg a próbatételüknek a Farpoint bolygón. Ha jól végzik el, nem halnak meg. Egy fogságban tartott, energiaéhségben tartott lényre bukkannak, amelyet a helyiek arra kényszerítettek, hogy egy állomás alakjában létezen. 

Igazi alakja egy óriási, fénylő, medúzaformájú élőlény: az űrben az legénység egy hasonló egyedet talál. Ahogy az űrben lebeg a 2 lény, az - függetlenül az effektektől - meseszép látvány, és ösztönösen felvidítja az embert, hogy egy fogságban tartott lény végre találkozhat a fajtársával.

Aztán Q távoztával kapunk egy TV-sorozattól megszokott, "nagy kezdetet" sugalló párbeszéd-részletet Riker és Picard közt:

"Remélem, a misszióink többsége nem így fog kinézni, uram."
"Ó, nem, Egyes. A legtöbbjük még ennél is izgalmasabb lesz."

4.

Where Silence Has Lease
(Ahol a csendet kibérelték)

Nagilum az egyik legérdekesebb jelenség volt a szériában. Egy ismeretlen lényegülésű létforma, mely a hajó műszerei szerint semmi: se energia, se anyag. Egy tudattal bíró dimenziólyuk. Belsejében nincs távolság: akárhányszoros nagyítás mellett is ugyanolyannak tűnik. Egyedüli humanoid megnyilvánulása egy nagy, homályos arc és egy gépies hang: "Az is igaz, hogy csak egy korlázozott létezésük van?" "Léteznek, majd megszűnnek létezni. Önök "Halálnak" nevezik." 

Ami Nagilum karakterét illeti: tipikusan kísérletező hajlamú, de érzéketlen az élet értékére. Tárgyilagosan, és ártó szándék nélkül túlterheli egy tiszt szervezetét, és még a fél legénységet szándékszik feláldozni, pusztán kísérlet céljából. Ez visszatérő vonás a nem-humanoidoknál a Star Trek-univerzumban.


Legérdekesebb ötlet itt az volt nekem, ahogy Nagilum a mi fogalmaink szerinti "valamihez" viszonyul. Nem a hagyományos Múlt-Jelen vagy Emberi-Nem-emberi témakört feszegeti ez, hanem Semmi-Valami (szó szerint "Lenni vagy Nem lenni" kérdés). Mintha az "Élő Nihilum" számára a "valami" csak egy jelentéktelen dolog volna, amit ő lazán, bármilyen formában létre hívhat:

• egy romulán csatahajó,
• az Enterprise testvérhajója, a Yamato, 
• 1-1 alakmás Data-ról és Deanna Troi-ról,
• sőt még 1-1 ál-kivezető-hasadék önmagából.

Bár Nagilumról nem derül ki végül, hogy voltaképp micsoda, nem érződött forszírozottnak, ahogy végül elengedi az Enterprise-t: Picard aktiáválja az önmegsemmisítő programot, hogy Nagilum ne szerezzen tudást a hajóról. Dr. Pulaski (aki a 2. évadban a hajóorvos Beverly Crusher helyett) remekül fogalmazza meg a taktika lényegét: "Ez nem olyan, mint mikor úgy gyógyítjuk a betegséget, hogy megöljük a beteget?"
Erősen tetszettek a kreatív dialógusok végig ebben a részben. Még az utolsó szóváltás is Nagilum és Picard között, ami méltóképp zárja az itt felvetett gondolatokat. "Úgy tűnik, mégiscsak van 1 közös vonásunk. A kíváncsiság."

3.

Q Who
(Találd Q)

Mikor a Star Trek - Kapcsolatfelvételről írtam, leszögeztem, hogy nagy rajongója vagyok A Borg-nak, talán az egész Trek-univerzum leghátborzongatóbb nemezisének. A mechakollektíva, akik minden humanoid lényt és azok minden technológiai tudását asszimilálják (maga az asszimiláció ténye majdcsak a The Best of Both Worlds c. részben kerül előtérbe).
Egészen meglepett, hogy eredetileg a ferrengik lettek volna a TNG fő ellenséges faja, de mivel túl komikus figurák voltak, új ötlet kellett. Csak jól jártunk vele: számomra máig a kedvenc tudományos fantasztikus szörnyalakok egyike A Borg. Olyanokkal egyetemben, mint Darth Vader, a T-1000, HAL-9000, vagy az Alien-királynő.

Q és Picard újabb szóváltásával indítunk: Q szerint eddigi ellenfeleik (romulánok, klingonok) semmik voltak a jövőjükhöz képest. Picard sztoikus válaszát hallva úgy dönt, elrepíti őket oda, ahová csak a következő században jutnának el: "Most majd meglátjuk, mennyire felkészültek!" 

Zöldfülű TNG-nézőként feszülten figyeltem, mikor Q csettintésére az Enterprise a fénytől ezerszer sebesebben, forogva sodródik a quadránsba, ahol rátalálnak a borg-ra. Q teljesen Picardékra bízza, hogy birkóznak meg a problémával: a borgok űrállomás-méretű kockája gyorsabb, masszívabb és támadóképesebb az Enterprise-nál. Úgy üldözik őket, mint bősz macska az egeret. Közeli felvételen még azt is látják Picardék, ahogy a sérült fémdarabkák és huzalok újraképződnek rajta (ez az effekt hasonlóan néz ki, mint a T-1000 felületmódosulásai, ami igazán izgamas hatást keltett).

Egyvalami mégis kicsit zavart, és ez Q többszöri belepofázása a vészhelyzetbe. Nem avatkozik közbe, csak nem tesz jót az epizód hangulatának, mikor jártatja a száját, folyton emlékeztetve minket, hogy ez csak 1 epizód a sok közül. Picard több társa halála és a pajzsuk leállása után hangosan beismeri a tévedését, ezzel Q megnyeri a vitát, és visszarepíti őket oda, ahonnét repülőrajtot vettek.

"Talán Q akaratlanul is jót tett velünk. (...) Lehet, hogy egy alapos fejbekólintásra volt szükségünk."

2.

Elementary, Dear Data
(Pofonegyszerű, Kedves Data)

Egyik legismertebb eszköz a TNG-ben a Holo-Fedélzet, mellyel bármilyen kor és helyszín megjeleníthető, úgy, hogy a program exakt mása legyen a valóságnak. Szabadidő-tevékenységhez használják többnyire, de ez a rész példázza, mennyire veszedelmes eszközzé válhat.

Data új hobbija, hogy Sherlock Holmes-t játszik Conan Doyle-novellák történeteiben. Geordi és a Dr. Pulaski rászorítják, hogy ismeretlen rejtélyt kelljen megoldania, ugyanabban a környezetben. És itt jön a leheletfinom baki: Geordi úgy fogalmaz, hogy az ellenfél legyen Data-hoz méltó intelligencia. Ezzel akaratlanul lehetővé teszi a hologrammnak, Moriarty professzornak, hogy rájöjjön, mi ő, az életközege. A legfőbb célja, hogy létezzen: nemcsak hologrammként, hanem odakint, a valós világban.

Ez az epizód - amellett, hogy lebilincselt a fő dilemmája - törlesztett számomra egy moziklasszikusnál tapasztalt élményhiányt. Nevezetesen a Dark Citynél. Mert bár ott sokkoló volt az alapötlet, hogy egy külső erő naponta variál emberi tudatokat és közegeket, az a film teljesen félreértette, miben áll az emberi tényező. A séma, aminek alapját gének, emlékek, gondolatok és érzelmek egyszerre adják ki. Sematikusnak és túlmisztifikáltnak éreztem a film sztoriját, és cinikusnak a végkifejletét.

Az "Elementary, Dear Data" letisztultan adja elő ugyanazt a konfliktust. Mi a Holo-Fedélzeten is akármilyen tudatú embereket és közeget kivariálhatunk, sőt: tölthetünk és törölhetünk is. Erre itt van Moriarty, a foglyul ejti a doktornőt, és puszta fizikai-gépészeti tudással képessé válik az Enterprise szerkezetét megingatni.

Moriarty dilemmája ugyanaz a kérdéskör, mint amit Nagilum kapcsán vet föl a széria. Mit jelent emberként létezni? Hol a határ "lenni" és "nem lenni" között? Borotvaéles érvcsere zajlik közte és Picard között:

1. Picard elmondja, hogy a hologram energia anyaggá téve, ahogy a tudata is
2. Moriarty pedig Data-val példázza, hogy egy mesterséges "kreáció" is felfejlődhet a hús-vér ember szintjére.

Minden passzol ebben a részben: Moriarty nem sablongonosz; nem elcsépelt, ahogy végül Picard kezébe adja a sorsát; és Picard tűrhető megoldást talál, amivel új ismerősüknek megadhatja a "továbblétezés" esélyét. Bravo!

1.


The Best of two Worlds
(Két világ legjobbja)

A duplarész, mely összeköti a 3. évadot a 4.-el. A széria felezővonala, és a Deep Space Nine-sorozat is az itteni események idejétől indul. A Borg visszatér a Föderáció egyik távoli kolóniáján, és a Földre érkezve csatát kezdeményez.

Picard kapitány elrablásakor derül rá fény, hogy mi is a borg létcélja: "Hozzáadjuk a biológiai és technológiai sajátosságaikat a magunkéhoz." "Mind egyek lesznek A Borggal." Első ízben érezni azt, hogy egy ellenséges entitás közvetlenül fenyegeti a Földet: több tucat hajót pusztít el, minden fegyverükhöz percek alatt adaptálódik.
De a legjobb mégis az az 1 perces jelenet, mikor Crusher, Data és Worf a borg-kockára sugároznak. Tüzelnek a borgokra, míg Dr. Crusher megpillanatja mögöttük Jean-Luc Picard-ot, amint lassan felé fordul... asszimilált borgként! Gyönyörűen velőtrázó és tragikus pillanat, hisz nemcsak maga Picard - immár Locultus -, hanem az ő minden tapasztalata és adati tudása a borgé lett.

Rikerről én sose éreztem, hogy pusztán másodhegedűs volna Picard karaktere mellett. És nemcsak mert többször visszautasítja a kapitányi rangot a 7 évad során. Józan eszű, magabiztos ember, gyors helyzetfelismeréssel.

Van egy mellékszál az új 1. tiszttel, Shelbyvel: ő elítéli Rikert, hogy "kényelmes" volt eddig visszatérően nemet mondania a kapitányi székre. Nekem ez fölösleges volt; így is úgy találtam, hogy Riker éppoly rátermett és taktikus vezetőnek bizonyul, mint Picard. Ellenben veszélyes kishitűséget sugall egy tisztről, ha önösen intézkedget a hajón, míg Locultus feltűnésével le nem esik a veszély valós nagyságrendje. 

Örültem, hogy Picard megmentéséből minden érzelgősséget kiirtottak. Rikerék a kihozott, borgizált kapitányt kettős ügynökként használják fel, parancsjelet szétköldve a borgoknak, hogy menjenek regenrálódni. A maga visszafogott módján megható befejezésnek tartom Picard visszatértét.

1. Egyrészt ahogy visszanyeri éntudatát, mikor a megbénult kocka automatikusan felrobban. 
2. Később pedig, mikor - implantátumait kioperálva - a borg-kocka hűlt helyét szemléli. Egy gigászi, egyesült tudatban élt, így minden emlékét érzi és őrzi.

"Hogy érzi magát, kapitány?"
"...Majdnem emberinek."

Mivel ez az utolsó bejegyzés, amit idén közzéteszek, szeretnék tisztázni pár dolgot. Amolyan újévi fogadalomként.

Előreláthatóan a jövőben is egyedül fogom szerkeszteni a honlapot, mint a legtöbb amatőr cikkíró. Továbbra is 10-es skálán pontozok majd filmeket, de más médiumokat (ismeretterjesztő műsor, videójáték stb.) már nem. Legalábbis nem pontozás céljából.

Apropó: megszüntetem azt a szokásomat, hogy utóbb változtassak egy film pontértékén. Eredetileg az volt a szándékom ezzel, hogy serkentsem a párbeszédet a blog olvasóival. Mostanra felismertem, hogy ez az elgondolás így nem működhet. Azt hiszem, tisztességesebb is lehet az olvasó felé, ha az író utólag csak formailag csiszol 1-1 írást, illetve kijavítja az esetleges hibákat.

Végezetül: Boldog 2014-es évet kívánok minden filmkedvelőnek. Ahogy a Star Trek közismert jelmondata is hangzik:

"Hosszú és eredményes életet!" 

Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

A kód

"Lennie kell minden filmben egy dramaturgiai funkció nélküli férfiseggnek."

(Haláli fegyver)

Megkockáztatom, hogy ez a leglehetetlenebbül idióta, röhejplafon fétis, ami csak létezik Hollywood-ban. Főként a 80-as, 90-es évek akciófilmjeiben alkalmazták előszeretettel a rendezők és producerek.

Erről ennyit.





Képzeljük el, hogy egy mozis Turkálóban összevásárlunk sietve annyi bűnügyi klisét, amiből épphogy kitelik egy heist-krimi alapanyaga. Most tegyük fel magunknak a kérdést: ha én egy max. középvonal-beli rendező volnék, akkor a pénzen kívül mivel tudnék olyan sztárokat becsábítani a művembe, mint Morgan Freeman vagy Antonio Banderas?
E kérdés több agysejtemet volt képes megmozgatni, mint bármelyik műízű sztoricsavar A kód c. film forgatókönyvéből. Az egész movie egyetlen "rablóból-pandúr" házifeladat, melynek utolsó perceit aztán egyfajta szomorúság lengi be.


Keith Ripley mestertolvaj a fiatal vándorrablót, Gabriel Martint választja ki, hogy társa legyen 2 db 20 milliós műtárgy elrablásában. A helyi nyomozó, Weber régóta üldözi, de Ripley-t egy jó ügyvéd mindig kimenti a sittről. Korábbi tolvajpartnerét, Victor Korolenko-t az orosz maffia meggyilkoltatta, így Ripley nem nézi jó szemmel, mikor Gabriel viszonyt kezd Korolenko ügyvédnő lányával, Alexszel. És mint kiderül: a tolvajduó mindkét tagja takargat valamit a másik elől.



Eleve nem túl szerencsés, mikor elkopott sztoripanelek matekpontos képletét kapjuk meg egy eredeti és izgalmas sztori helyett.
Nagyobb baj viszont, hogy a szereplők egyikének sincs erős jelenléte, de még úgy igazán önazonossága sem. Függetlenül a színészek igyekezetétől: Banderas és Freeman párosa nem működik a vásznon, Radha Mitchell figurája pedig egy kész vicc volt. Másfél óra telik el anékül, hogy bármilyen személyiségjegyet ki tudnánk tapintani rajtuk, így sosem jön létre az a karakterdráma, ami egy jobb történet zamatát megadja.

Mint oly sok zsánerrokonban, itt is ultramodern páncélteremből fújja be 2 tolvaj a drága holmit, érdemi fennakadás nélkül.  Így aztán a rablásos mozik minden bevett csapdakészüléke előkerül: ujjlenyomat-felismerő, hangazonosító, lassan pásztázó lézersugarak, stb. Lehet, hogy nehéz ezt a sok berendezést kijátszani - sőt, biztosra vehetjük, hogy sokkal problémásabb, mint azt Ripley és Gabriel kivitelezik. De feszültség mindebből soha nem keletkezik. A kódban hiányzik az a kiélezett légkör és szuszpenzív rettegésfaktor, mikor a kudarc még a legjobb profit is magával ránthatja a bukásba. Mindenki bukásába. (A zenekészletről meg annyit, hogy teljesen stílustalan, inkább egy banki hirdetéshez illene.)
Módfelett különös, hogy Gabriel piti bűnöző létére mennyire naprakész. Olyan mellékesen beszél frekvenciahamisításról, kódok feltöréséről és a technocuccok beszerzéséről, mintha ezt ő, a mezei ékszertolvaj rutinból kirázná a kisujjából. És az éles bevetéskor lomha, síkidom-felületű lézerpászták elől kell kitérnie, olyan banális instrukciók alapján, hogy: "Menj átlósan!", "Húzd be a karod!", "Le a fejet!". Nem is tudom: ez a módszer inkább az olyan amatőr betörőkre jellemző, mint pl. a Vizes Banda.



Akárcsak a Szenfényvesztőkben, itt is a cinikus sztoricsavargatás uralja a 2. félidőt. A lassan döcögő cselekményt többször hirtelen rántják félre, mint egy 20 éves trabant kormányát, hogy úgy tűnjön, mintha az eseményeknek volna lendülete, hajtóereje. Gabriel Martin egyszercsak felfedi Ripley-nek, hogy beépített zsaru, akit Weber kért Miamiból.
Aztán Ripley is felfedi: régóta tudta - mondván, hogy régóta keni Weber rendőrségi forrásait. Na jó: elvileg az volt itt a végcél, hogy Korolenko halálát megrendezzék, és nyugodtan éljen a maffiától és a törvénytől. De hogy Ripley ehhez miként használta fel Martin kamuzását, az számomra nem derül ki a filmből. Mire volt jó ez a második színjáték? Már azonkívül, hogy megint röhöghetett egy jót az őt üldöző Weberen?

Nemcsak az húzott fel itt, hogy - mint oly sok hasonló rablásos krimiben - nincs miből rájönni a fordulatokra. Hanem hogy a fordulat sokszor letagad korábbi infókat, amiket 1-1 képsor, flashback vagy dialógus mutatott nekünk. Értem ezalatt főként a nyitójelenetet, ahol Ripley a fürdőben lelőtte Korolenko-t. Lássanak csodát: nem is szívét/agyát lőtte meg - ahogy pedig világosan látszott - csak a lábát. Ez így nem csavar, hanem nyílt megmásítás. Enyhén szólva ciki, mikor egy kriminek nincs semmi többlete, amivel felvághatna, mégis úgy tesz, mintha bőven volna neki.

Romantika terén se működőképesebb A kód. Radha Mitchell-nek eleve nem sok mozgástere jut Alexandra Korolenko szerepében. Hiába próbálja ő és Banderas is menteni játékával a gyengén megírt szerelmi szálat, a teljes érdektelenségből csak a melodrámáig tudják feltornázni. Alex egy sokadik Sharon Stone-klón: az ő alakjában nem egy okos, szellemes jogászt látok életre kelni, hanem a helyi divatlap szexéhes manökenjét. Jól ismeri apja és Ripley közös múltját, mégis sokkal jobban izgatja a diszkótánc, mint a helyi bűnözés. Mikor Gabriel egy lopott ékszert ajándékoz neki, lenyűgözve elfogadja, hezitálás nélkül. Ez azért ijesztő.
A vége felé pedig, mikor kiderül, hogy tudott a csalásról, émelyítő jó-kislány-pofival körbemosolyogja "papáját" és "Keith bácsit". "Habár úgy sejtem, az ügyvédi karrieremnek vége!" A nőt belengő csorgó cinizmuson túl ez a mondat végképp összezavarja a nézőt. Tudjuk, hogy Alex hozta ki Ripley-t a sittről, de nem derül ki világosan, vajon csak ezegyszer tette meg, vagy rendszeresen ő mossa-e tisztára az ügyeit. Utóbbi t'án csak nem lehet, hisz Ripley maga mondja, hogy a lány nem sértett törvényt. Esetleg annak tudom még ezt értelmezni, hogy az Ügyvédi Kamara etikai vétségnek könyvelheti el, hogy Alex egy Ripley-féle sötét alakkal lóg.




Gabriel kétszer mondja a movie-ban, hogy: "Szívesen csinálok hülyét magamból.". Csakhogy ez az őt megformáló színészre is igaz. Banderas-on eleve lötyög a fiatal ál-tolvaj szerepe, amivel a Zorro álarcában még villanthatott bő évtizede. Nem is a korával van bajom, hanem hogy túl érett lelkületű már ehhez a fajta szerephez, és nincs olyan ügyes színész, hogy ezt leplezni tudja - főleg úgy, hogy nem áll mögötte tisztességgel megírt szkript.
Szóval Gabriel megtudja, hogy Alex is benne volt, és itt A kód még utolsó kísérletet tesz arra, hogy érzelmeket csikarjon ki magából. Gabriel átvedlik bússzerelmes ifjúvá, aki esténként lógó orral vedel a helyi diszkóban, ahol Alexszel randiztak. Lássanak csodát: a lány eljön, és a férfi unszolására színt vallanak.
"De talán mondtam már, hogy semmit ne vegyél biztosra."
"Ezen talán változtatnunk kéne. Most rögtön! A nevem Gabriel Martin."
(...)


Én tudom, hogy a rendező így próbálja meghatóvá tenni a zárást, de ez a "happy end" annyira ügyetlen és nem természetes, hogy az már elidegenít. Ez nem igazi kötődés: 2 vonzó emberegyed feltüzeli egymást, és időnként hancúroznak egy kiadósat az ágyban. Ennyiből áll ténylegesen a vonzalmuk.
Nem beszélve arról, hogy a románcnak - és ami azt illeti, magának a film címének - sincs sok köze a nagy egészhez. Alighanem a női nézők kedvéért van jelen ez a szál, és a hozzá tartozó hosszas, hangulatvilágításos szexjelenetek.

A kód tehát Freeman filmes múltjának a gyengébbik fertáján lakik. Egyszer át tud siklani rajta az unatkozó néző. De nagyon kevés van benne, az is mind lehasznált áru más, erősebb produkciókból.

Last Vegas

Lehet-e harsányan kacagtató olyan műsor, amiben más se történik, csak hogy egy idős celeb laza szóviccekkel kommentál rendre mindent?

 Lehet!

Biztonságos olyan komédiát beereszteni a mozi nevű farkasverembe, mint a Last Vegas: 5 darab, Oscar-díjas veterán színész egy szokványos sztoriban, ahol az öregfiúk összejönnek újra felfedezni, milyen is nagylábon élvezni az életet.

Billy, Archie, Sam és Paddy gyerekkorukban 1 csapat voltak. 58 évvel később a milliomosként élő Billy meghívja hármójukat, hogy csapjanak egy vad legénybúcsút Las Vegasban. A megözvegyült Paddyt azonban csak nehezen sikerül elráncigálni, mivel - mint kiderül - felesége, Sophie sírjánál Billy sosem tette tiszteletét.

Hajszálra azt kapjuk tehát, amit a premissza, a trailerek és megannyi hasonló mű emléke egybehangzóan ígér:

1. bulizós montázsok és nagyjelenetek éjjel és nappal;
2. gyönyörű nők "mindent a szemnek, semmit a kéznek"-alapon;
3. a korral kapcsolatos anekdoták, némi önvizsgálattal;
4. + egy drámai mellékszál, hogy egy kis ívet is kapjon a cselekmény.

Minthogy egyetlen kiemelkedő jelenete sincs, karakterei pedig 1-1 szimpatikus arcból állnak, nehéz bármit is elemezni ezen a movie-n. Egy szinte tagolhatatlan egészet alkot, egyetlen hosszú tapasztalásként működik. Kényelmes, centire kiszámított, de legtöbbször jó érzékkel humorizál. Életszerető légköre pedig bíztatja és felvidítja az embert.
Azt hiszem, időről időre szükség van ehhez hasonló komédiákra, melyekben az idős ember felfedezi, hogy a boldogságra odafigyelni egy életen át folyamatosan kell. És ugyanúgy része a vidám élet-hozzáállás, mint a barátság és a család. "Csak tegnap voltunk gimisek! Hogy tűnhetett el ennyire gyorsan az idő...?!" Aki sikerrel tartja meg egészségét, az elél 70 éves koráig, így a film alaphelyzetébe kis szerencsével mind belecsöppenhetünk majd egyszer. Ha nem is feltétlenül Las Vegas-ban.

Maga drámai vonal síkegyszerű kellék, hogy ugye ne csak poénból álljon a mű. De nem fordul giccsbe. Naná, hogy elcsépelt, hogy Paddy és Billy ugyanabba a Diana nevű, koros bárénekesnőbe esnek bele, sőt: Billy ugyanúgy akar lemondani róla Paddy javára, mint sok éve Sophie-ról. Diana viszont (amellett, hogy tényleg rendelkezik a kellő bájjal, hogy elhiggyük a 2 férfi vonzalmát iránta) érett és szókimondó személy, így helyénvalónak találtam, hogy ezt a párhuzamot ő ismeri fel hármójuk közül elsőként.

A sava-borsa ebben az, ahogy Paddy kezeli az igazság kiderülését. Nem meghatódik, hogy akit utált, valójában áldozatot hozott érte. Nem is fordul kálváriába, hogy boldogtalanná tette a nejét. Érezhette a rendező, hogy az ilyesmi banánhéj volna a dramaturgiába. Paddy tudja, hogy Sophie-val őszinte boldogságot éltek meg, sőt: átfordítja a kérdést Billy esetére! Te az aráddal boldog vagy, cimbora? Vagy csak egy 31 éves babával akarod letagadni a korod, aki majd a millióidat örökli?

Ez a csere kettejük felállásában százszor jobban tetszett nekem, mint mondjuk Morgan Freeman Archie-jának elcsépelt vitája az anyáskodó fiával. Vagy hogy Kevin Kline Sam-je épp a tangára vetkőzött bombanő karjaiban eszmél rá: mégiscsak szereti a nejét. És meg kell, hogy mondjam, újdonság volt látnom, amint egy idős feleség a kocsiban gumit ad a férjének, hátha egy fiatal bige ismét tűzbe hozza.

"Csak legyen mire feltenni."

Nézhető, rozoga, megmosolyogtató kis revitalizátor, de az túlzás, hogy "jó film".

Dogma

"Ember nem bírja el ezt a terhet. Én mondom."

(A passió)

"De nézzék csak meg! Hát nem: frankó? Krisztus Haver!"

Formailag a Dogma vallási szatíra, mely több keresztény ikonográfiai alakot is a feje tetejére állít - köztük személyesen Istent. Célkitűzése látszólag az, hogy szépen végigfűnyírózza az elnyűtt vallásos sztereotípiákat - a való életből és a hollywood-i köztudatban is -, miközben azt is szórakoztatja, aki alapból nem gondol a témakörre. Oltári kiindulási alap ez, amire egy sziporkázóan okos, élettel teli és fantáziadús vígjáték építhető föl.

Ezt vártam a Dogmától is. Ehelyett megismerkedtem egy szegényes, nonszensz, bölcselkedő útjáró-mozival, melyben többnyire aszály honol humor terén. Tényleg szinte kiállítást rendez keresztény közhelyekből és doktrínákból + közismert figuráiból. Csak épp az őket összetartó történet volt - mondjuk ki: - egy szemét disznóól.

Pedig Kevin Smith író-rendező a történetet direkt úgy törekedett összeállítani, hogy minden szabálya és szereplője bírálat legyen 1-1 katolikus tanítás felé. A mese főhőse egy átlagos amerikai nő, aki nem is sejti, hogy magának Jézus Krisztusnak a leszármazottja. Megbízásba kapja egy főrangú angyaltól, hogy akadályozza meg a közelgő világvégét. Ami azért következne be, mert Isten épp embertestbe zárva fekszik a kórházban, és mert ha csalhatatlanságának doktrínája megdől, az általa teremtett világ is megszűnik érvényes lenni.

Olyan az egész, mintha egy merész paródiát néznénk, mely nincs is tisztában vele, hogy az. Elejét leszámítva kevés benne a jól elsütött, nem-idétlen és túl-se-hajtott csattanó. Folyton azt éreztem, hogy a groteszk árnyalat, a fekete humor útban van, és elvág engem a természetes nevetőingertől. Így lesz aztán a mű többnyire felváltva unalmas és irritáló, miközben komolykodóan vagdalkózik a műfajnak szánt bírálatokkal.

Ugyanez volt korábban a keresztje Jim Carrey A kábelbarát vagy Eddie Murphy Vampír Brooklyn-ban c. filmjeinek. Nem tudják eldönteni, hogy komédia vagy formabontó dráma akarnak-e lenni. Ezek a movie-k mind a darkos humorral kísérleteznek, de túl lyukas kezűen és visszatetszően. Mitől lenne az tanulságos vagy vicces, hogy az első fél óra után a női főhős körül folyton nagydumás próféták és kitaszítottak - szleng kifejezéssel élve: - lökik a sódert? Vagy az, ahogy a műsoridő alatt csak úgy be-behajigálnak durvasági látványkellékeket:

• szanaszét fröccsenő vért,
• halálra sebzett emberek szanaszét heverő hulláit,
• egy szörny, mely a Golgotán évszázadokon át felgyülemlett emberi szarból született,
• száguldó vonatból kidobott embereket, mégha valójában angyalok is,
• a szétrobbanó testrészeket
• vagy az automata fegyverrel szétlőtt - egyébként röhejesen műkinézetű - angyalszárnyakat?

Közel sincs elég munka a szkript-ben és élet a karakterekben, hogy kellő hőfokra hevítsék fel a humorfaktort.

A semmitmondó nyitójelenet után jött az a 10 perc, ami még egészen jól csinálja a vallásos blablák lejáratását. Szabados, könnyed hitkritika, de tartással. Egy bíboros imidzsfiatalító kampányt indít New Jersey-ben, melynek részeként egy helyi templomot áldott helynek nyilváníttat. Vagyis: menj át a boltív alatt, feloldozást nyersz. Matt Damon és Ben Affleck Lokit és Bartlebyt alakítja: ők 2 kitaszított angyal, akik ezt az új kiskaput akarnak visszasunnyogni a Mennybe. Majd megismerjük a meddő, elvált, abortuszklinikán dolgozó Krisztus-sarjat, Bethany Sloam-ot.
Ebben a 10 percben a dialógusoknak még van viccértéke, a vallásos aranyköpések elegánsak. Nem véletlenül választottam címképnek a bíboros által bemutatott "Krisztus-Haver"-szobrot. Egy jobb filmben ez akár egy emblematikus momentum is lehetett volna.


Innen már csak lejjebb süllyed a produkció. Közben pedig makacsul hajtogatja kusza, lehetetlen mitológiáját arról, hogy mit jelent a bűnbocsánat, illetve az emberi lét. Aki pedig mindennek a középpontjában áll, tipikusan az a típusú nő, aki hagyja magát sodródni az árral. Elfogadja a Metatron nevű főangyal megbízását, de csak azért, mert nincs jobb dolga. "Tegnap még azt sem tudtam biztosan, hogy létezik Isten. Most meg nyakig vagyok a keresztény mitológiában." 
S mikor megtudja, hogy ő az Utolsó Sarj, ő és a Metatron egy alapjáraton hamis imitációját adja elő Krisztus utolsó megkísértésének, ahol - a filmben szintén fel nem bukkanó - Lucifer látogatta meg a Megváltót:

"Ez túl nehéz...!"  

Bethany egy kicsit olyan, mint Will Hunting, abban az értelemben, hogy céltalan életet él, rendkívüli adottság szunnyad benne, ugyanakkor keserű tapasztaltai miatt fejletlen az önértékelése. És mint Willt, őt is egy csomó más-más segédfigura próbálja - vagy legalábbis azt hiszi, hogy próbálja - segíteni a cselekmény során megtett útján. Nem tudom azt mondani, hogy érdekes főhősnő, de így is a legkevésbé flúgos a csoportból.



Fütyültem a mellékszereplőkre: semmilyenek és antiérdekesek. Legtöbbjük - pl. Azrael, a Sarjat üldöző száműzött démon - irritált is. Nem a vicces karikatúráit láttam vallási szterotípiáknak, csak... újabb, albínó sztereotípiákat. Chris Rock 1-1 okosabb megjegyzése és Salma Hayek sztriptíz-belépője voltak az egyedüli dolgok, amik egyáltalán fel tudok hozni a mentségükre. 
Stílszerű, hogy minden természetfeletti lénytől egyazon jelenetben veszünk búcsút a végén, miután Isten megbüntette Bartlebyt a gyilkos erejű sikolyával. Inkább csak pár szót fordítok rájuk, mert semmivel nincs több személyiségük, mint ami a Wikipédián olvasható róluk: 

1. Chris Rock alakítja Rufus-t, a Bibliából kihagyott 13. apostolt. Ő azon gondolat ékessége, hogy sok bibilia alak talán nem is fehér bőrszínű volt. Tőle tudjuk meg például - bár nem látjuk -, hogy Jézus fekete volt. (Vajon hány pap lenne ma öngyilkos, ha ez tényleg bebizonyosodna?)
2. Alanis Morissette alakítja Isten természetes alakját, aki nem egy idős férfialak, ahogy elképzeljük, hanem egy szökellő, fiatal nő. Újabb pofon a férfiközpontú nyugatkeresztény ultrakonzervativizmusnak (Vajon hány pap lett volna öngyilkos a középkorban, ha ez kiderülne?).  
3. Alan Rickman mint a Metatron. Mivel Isten hangját élő teremtmény nem bírja, ő ugrik be helyette már ősidők óta. Mélabús, panaszkodó alkat.
4. Salma Hayek pedig a Múzsa, az emberek ihletője. Igen: ő, aki ezen a képsorozaton látható. Szexistán fog hangzani, de az ő "karaktere" tényleg csak a szájából, a seggéből és a cicijeiből tevődik össze.

Külön fájlalom, hogy a szereplők még a legfontosabb dolgukat, az eleven vallási fricska funkcióját se töltik be rendesen. Nem lehet felismerni bennük keresztény ikonok ellentéteit, karikatúráit. Ezek csak random emberek, amint téblábolnak és/vagy hülyéskednek, olyan kitartóan, hogy azt nehezen lehet végigszenvedni.


Mélypont a 2 csövező, halandó "próféta": Jay és "a hetero élettársa", Néma Bob. Nekik még külön szerepet sem oszt ki a cselekmény: mást se tesznek, csak kísérgetik Bethanyt, miközben Jay folyton egyvalamiről faggatja. Hogy miről? Súgok kicsit egy idézettel: 
"Most aztán leshetjük, hogy mikor dugunk! (...)".
"SENKI SE DUG MEG SENKIT!! FELFOGTÁTOK?!"
Mit keres ez a páros ebben az amúgy is túlzsúfolt filmben? Az egyetlen tippem az, hogy ürügyet szolgáltatnak a Néma Bobot játszó Kevin Smith-nek, hogy színészkedhessen is a saját alkotásában.

A Dogmára 1 pontot adok. Bíztató kezdés után egy selejtes, idióta horrortúrává züllik. Ha tehát valaki megkísért vele, hogy nézzem végig újra, hátha megtetszik, majd azt válaszolom:
Távozz tőlem, Sátán!