Gandhi

 No man's life can be encompassed in one telling. 
 There is no way to give each year it's allotted weight, 
 to include each event, each person who helped to 
 shape a lifetime. What can be done is to be 
 faithful in spirit to the record and try to find one's 
 way to the heart of the man.... 



 

Még mielőtt a történet elkezdődne, egy feliratsor tiszteleg a tervezet fő támogatóinak, illetve leszögezi azokat a korlátokat, melyekkel a készítőknek mindvégig szembesíteniük kellett magukat. Hogy minden elhivatottság vagy alázat mellett sem lehet olyan mozgóképes munkát készíteni, mely 100%-ban felölelné bárkinek a szellemét és életútját.
Amit végül Ben Kingsley és Richard Attenborough létrehoztak, nemcsak hű portré egy neves történelmi személyről, de hovatovább maga is történelmi lett. 




Könnyen belátható, hogy még dráma mellett sem lehet pusztán a népszerűségi indexével vagy a díjai számával érvelni. A Gandhi ráadásul olyan eset, ahol az még hovatovább gúnyos is volna. A produkció, sőt a benne ábrázolt személy is mindig arra törekedett, hogy minél egyszerűbben fejezze ki magát. Olyan elveket próbált meg-fogalmazni és meg-valósítani, melyek mindenkinek követendő morális célt adnak, de attól még

• közvetlenek,
• mellőzik a giccses pátoszt,
• és nemcsak 1 bizonyos mentalitású ember számára befogadhatóak.

Meglepően könnyű volt ráhangolódnom a történet atmoszférájára. A Gandhi életútjában érintett vallási és politikai kérdések csak 1-1 platformját jelentik a valódi témának, ami az ember alapvető, egzisztenciális jogai melletti kiállás. Ez egy tárgyilagos mozi: tudja és úgy is áll hozzá, hogy Gandhi elveit a gyakorlatban még amúgy önzetlen emberek sem tudják mindet betartani. "Csak úgy nyerhetünk függetlenséget, ha bebizonyítjuk, hogy méltóak vagyunk rá."
Ez az őszinteség, a stilizáló és a drámai fokozóeszközök hiánya közelebb hozza a nézőt a film józan mentalitásához. Sosem éreztem úgy, mintha bármilyen eszmét próbálnának rám tukmálni, vagy áhítatszagú spiritizmussal kihozni belőlem, hogy lelkesedjek.



Mohandas Gandhi 79 életévéből 55-öt ölel fel a 3 órás cselekmény. Attenborough rögtön a gyilkossággal és egy gigászi temetési menettel indítja opuszát. Hiába emlékszem tisztán a jelenetre, attól még döbbenetes belegondolni, hogy több, mint 100.000 főnyi statisztát vonultattak fel azon az úton! Mégha az ország egyik legnagyobb alakját is helyezik végső nyugalomra. Azáltal, hogy a halálával indít, a rendező leszögezi, hogy nem történelemórát tart, hanem a magánszemélyre és hatására törekszik fókuszálni. 

A gyászbeszéd rövid és lényegre törő. Szájbarágás nélkül tisztázza, mi teszi mássá Gandhi-t más "nagy történelmi személyekhez" képest (nem a rangja, tulajdona, híres cselekedetek stb.). Jogosan hívják fel erre a figyelmünket. Itt ez a nem túl magas, lepelben sétáló fickó, akinek pusztán a nyílt állásfoglalásai révén szárba szökkent India szuverenitása, és aki böjtjeivel milliók véres tetteit képes volt nemcsak megtagadni, hanem közvetve meg is állítani! Ez a hatni képesség volt az, ami miatt egyedülálló valakinek tartották már életében őt - nemcsak a szubkontinensen.

Az ezt követő "nagy hátraarc" az utolsó eset, hogy évszámhoz köti az eseményeket: 1893. Innentől soha többet nem bontja meg az idővonalat. 
A cselekmény tempója visszafogott, átgondolt, de sohasem lógó vagy kitöltetlen. Bármilyen éles tagolás itt potyára megtörné a folyamatosságot és egyszerűséget, melyek az az alapjellegét adják az egésznek. Egyébként pedig: van úgy, hogy teljes 3 órás műsoridőt nem érzékel a néző, mert annyira erősen bevonja őt a tartalom (rengeteg mozikedvelő így érez A Gyűrűk Ura, vagy én pl. a tavalyi A Wall Street farkasa kapcsán). 

Gandhi személyisége lépcsőkben jut el a közismert "változatáig". Ha nem is értünk egyet minden szavával és tettével, értjük azt a következetes humánumot, mely mindvégig vezérli őt. Nagyon érdekes volt látnom, miként vált a Dél-Afrikában eléggé naiv ügyvédből a faji diszkriminációt megtapasztalva elkötelezett polgárjogi aktivista. Aki később nem egyszer járta meg a bíróságot és a brit börtönöket. "Eleinte megdöbbentett, de rájöttem: ha az ember igaz ügyért harcol, társak bukkannak elő mindenütt." Sosem hatott giccsesnek vagy kényelmetlennek a tisztelet, ami a figura köré a honfi- és lelki társai részéről kiépül.




E tisztelettel párhuzamosan nő a rá váró kihívások terhe is. Törvények bojkottjától a függetlenségi mozgalmon át a hindu-muszlim erőszakhullámig. Vérdús látvány nélkül is kellően elszomorítóak az erőszakot ábrázoló képsorok: a brit katonák gőgös intoleranciája, vagy ahogy mohamedánok támadnak és átkozódnak hindu családokra és fordítva. Így már nemcsak Gandhi, hanem a néző sem igen lát különbséget a 2 fél között, körhintává változik köztük a gyűlölködés. Tökéletesen igazolódik a "Mahatma" egyik legjobb mondata: "Ha a "Szemet szemért!"-jelszavát követjük, abba belevakulunk mindannyian." 
Az erőszak természete, illetve a hozzá való viszonyulás a fő összekötő vonulat a történetben. A "közös ügy", a brit uralom megszűntével a 2 vallás éppoly kirekesztő egymással, mint a dél-afrikaiak a hindukkal. És ugyanúgy vérengzésekre kerül sor, mint a szemléletes Amritsar-i (másik nevén Jallianwala Bagh-i) mészárlás jelenete, ahol az elvakult brit tábornok a fegyvertelen tömegbe lövet. "Elsőrangú kötelességünk felismerni azt a tényt, hogy nem csupán 1, hanem több India is létezik." Mindezek, ha nem is mindig igazolják, de maradéktalanul aktuálissá teszik Gandhi tapasztalatait és intelmeit. Amit ő képvisel, az nem hitkérdés, hanem elemi feltételei a létbiztonságnak.





Metszően okos és evidens a párbeszédek lefutása. Az interakciók életszerűek, de a kifinomult humor is szervesen illeszkedik és bukkan fel bennük.
"Mahatmának nevezik. Nagy Léleknek."
"Szerencsére az ilyen hírek csak nagyon lassan jutnak el hozzám..."


Gandhi nyilvános beszédeiben megfigyelhető, hogy kicsit mindegyik igyekszik továbbfűzni ugyanazt a gondolatmenetet. Direkt kerüli a körítéseket, önmaga vagy mások félrevezetését. Pl. mikor először tart szónoklatot India függetlenségének feltételeiről:

"Ez a kongresszus azt állítja önmagáról, hogy India egész népét képviseli. Testvéreim! "India:" 700.000 falu! Nem pedig néhány száz ügyvéd Delhiből és Bombayból. Amíg nem állunk oda mi magunk is, a tűző napon földjeiken verejtékező milliók mellé, a szó igaz értelmében nem képviselhetjük Indiát!"

Nem csoda tehát, hogy a címkarakter szelleme nagyon hamar a produkció egészébe átlényegül. Így az önreklámozás nélkül tud elismerést sőt bizakodást kelteni a nézőben.





A többi szereplőnek is megvan a maga egyénisége, de ők is inkább hozzásimulnak Gandhi szelleméhez, semmint ki akarnának tűnni mögüle. Mint írtam, Attenborough nem használ külön stílusfestő eszközöket, és ebbe az is beletartozik, hogy nem koncentrálja egész nagyjelenetek vagy történetszálak figyelmét 1-1 karakterre. Még úgy kirívóan "Mr. Gandhi"-ra sem.

Így viszont nem is zökkentett ki, ahogy egyes szereplők menetközben vagy eltűnnek, vagy bekapcsolódnak a sztoriba. Például a Gandhival szimpatizáló lelkész, Charlie Andrews az 1. harmadidő után eltűnik a képből, félúton pedig megérkezik "Gandhi-ji" új fogadott lánya, Mirabehn. Róla annyit, hogy angol arisztokrata, aki önszántából döntött úgy: átveszi a helyiek - köztük Gandhi és felesége - szerény életmódját. Röpke szerepekre felbukkannak olyan színészóriások is, mint John Mills vagy Martin Sheen.





Ben Kingsley-t állítólag a forgatást szemlélők először az eredeti Gandhi kísértetének gondolták. Ez szerintem még többet elárul egy alakítás erejéről, minthogy " "élete 1. főszerepéért Oscart kapott", vagy hogy "a politikus egész életművét áttanulmányozta". Pedig a szerep nem követel különösebb teatralitást: Gandhi szerepében szófukar, türelmes és szerény modorú, ugyanakkor pompásan szemlélteti a karakter humorát, önérzetességét. Döbbenetes, hogy egy akkor 38 éves színész ilyen hitelesen adja vissza az idős ember mozgását, a koplalástól legyengült férfi agóniáját embertársai miatt. 

Az a jelenet, ahol a feleségét, élete társának elvesztését gyászolja, szavakkal talán le sem írható.

Utolsó szavak: tökéletes moziélményt kaptam egy olyan filmalkotástól, melynek főalakja azelőtt csupán 1 volt a történelemkönyv számos híressége közül. Őszinte, csodálatra méltó film, aminek szó szerint kulturális értéket képvisel. Elsőosztályú alkotó- és színészgárda hozta létre, tartalmán gyakorlatilag nem lehet fogást találni, és akárkinek útmutatót nyújthat az emberbarátiság értékéről.

"Búcsúzzunk hát el mi is a vendégtől: Isten vele! Jó utat, Mr. Gandhi." 

Jack Ryan: Árnyékügynök

A Jack Ryan: Árnyékügynököt a Paramount és a Skydance izgalmas konspirációs akcióthrillerként reklámozták, de mit oly sokszor, a hírverés mögött megint nem volt gondolat és elhivatottság. Maga a kész movie inkább egy megkergült bugócsigára emlékeztet: még a kémfilmek kliséi és sztereotip figurái közül is csak a legkézenfekvőbbeket meri felhasználni, csak hogy utána gyorsra vágott akcióval tömje tele a kártyavár cselekményt.

Jack Ryanről érdemes tudni, hogy a tavaly elhunyt Tom Clancy író regényhőse, és idén már a 4. megformálóját és az 5. filmjét kapja Hollywood-tól. A CIA szorgalmas és hazafias elemzője - akit most Chris Pine alakít - fényt derít egy globális orosz üzleti machinációra, mely nem kevesebbet céloz, mint a dollár és az egész amerikai gazdaság megroppantását. Ugyanolyan kaliberűt, mint ami még 1929-ben következett be.

Őszinte leszek: sosem hallottam Jack Ryan - meglehetősen szokványos - nevét mielőtt jegyet váltottam a produkcióra. Az azonban már az első 10 perc után kirajzolódott, hogy a sztori eredetileg hidegháborús közegben játszódhatott. Az USA ökonómiai aláaknázásának témája izgalmasan hangzik, és ma, a részleges államcsőd utáni évben is aktuális lehetne...
...ha Kenneth Branagh rendező akarná aktualizálni a témát, nem pedig steril akciózás és teljes érdektelenség közé temetné azt - önmagával együtt. Már most ki merem jelenteni: az év legsivárabb alkotásai között ott a helye a Jack Ryan: Árnyékügynöknek. Aki meg akar ismerkedni a a karakterrel, ne ez alapján tegye, mert több mint valószínű, hogy csalódni fog!




Szóval Jacknek Thomas Harper parancsnokkal közösen meg kell találniuk a hazájukat közvetlenül fenyegető merénylőket. Jack-et előzőleg meg akarták öletni, így szembesülhetett a helyzet komolyságával. És iparkodniuk kell, mert a világválság 2 nap múlva nyélbe üt, ha a

• szoknyavadász,
• halálos beteg,
• hazafias,
• vodkaszerető,
• Amerika iránt valamiért bosszúszomjas

orosz üzletembernek sikerül felrobbantatnia a Wall Street-et egy fél tonnás bombával!

Még egy máskülönben dögunalmas produkciót is meg lehet pörgősre rendezni, ezt mind tudjuk. Semmi nincs a vásznon, ami intelligenciát vagy gondolkodást igényel: végig kizárólag az akció hajtja előre ezt a produkciót.  
És ha az egyes jeleneteket nézem, 1 emlékezetes vagy kiragadható pillanat sincs köztük. Végig megmarad a tempó és a veszélyhelyzet, de az eseményeknek nincs mélysége, súlya vagy színezete! Az érzelmi és politikai szálak élettelenül hevernek, túl átlátszó ürügyként, hogy mihamarabb rátértünk az "izgi" részekhez, ahol a zöldfülű ügynök életveszélyben akciózik. 

Nagyon hamar teljesen elveszítettem az érdeklődést nemcsak a terrorista akció részletei és végkimenetele, de az érintettek koponyaépsége iránt is. A színészek arckifejezése végig olyan, mint a savanyú uborka: nem érző, emberi lényeket követünk nyomon, hanem 1-1 sztárszínészt, akiknek sosem sikerül identitással felruházni a karakterüket. Éppolyan adatálisak, mint egy fényképes belépőkártya.


Különösen igaz ez Chris Pine-ra: míg Kevin Costner és Keira Knightley legalább próbálkoznak, az új évezred Kirk kapitánya végig önmagát játssza, ugyanazzal a feszülten jámboros arckifejezéssel. A fő gonosztevő, Cheverin pedig tipikus James Bond-ellenség, akinek a motivációja még zavarosabb, mint az átfogó orosz üzleti manőver, ami a háttérben zajlik.

Jack Ryan-t színtelensége mellett egy kacagtatóan naiv patriótának tartom. Tökéletesen elhiszi, hogy a szorgalmas irodai munka és az buzgó hazafiság igazi mintapolgárrá teszi őt. Hezitálás nélkül leteszi az esküt a CIA-hez, titkos hivatását pedig fedősztori nélkül, borzasztó esetlenül titkolja az élettársa, Cathy elől. Rá is majd külön kitérek.

Cérnavékony belemagyarázás Jack teljes háttértörténete. Legalábbis ahogy itt megfilmesítik. Az infó egy részét azért csaliként meg is mutatja képekben a rendező: ha a közönség ráharapott az akcióra, akkor a többit már maguktól elhiszik.  

• Jack 2001-ben az égő Ikertornyok láttán dönt úgy, hogy jövőre katonaként bevonuljon és kikéreckedjen a WC-re terepre, ahol persze pórul jár.
• Helikopterét rakétatalálat éri, éppcsak túléli, de nyomorékká válik. Ehhez hozzámondják az orvosok, hogy ő már sosem repül többet... és hogy törött gerinccel mentette ki még a 2 utastársát! Honnét, a zuhanó, félig szétrobbant gépből?!
• Aztán újabb lehetetlenül kis idő elteltével sehol egy égésnyom rajta, alig 1-2 jelenetet szánnak a járás újbóli tanulására.

Nem elég az, ha a szövegkönyv rátestálja valakire, hogy éles eszű! Jack Ryanen semmi nem tettenérhető, ami bizonyítaná, hogy tényleg éles eszű, lelkiismeretes ügynök volna, aki otthonaként tekint a hazájára. Attól, hogy erről beszél ő és/vagy másik sablonfigura, még nem hisszük el, hogy matematikai és a pénzügyi szakember, aki könyveket is írt egy másik témáról. Ez mind csak rizsa: a felvezetés egyetlen olyan eleme nem tükröződik a főszereplőn, aminek láttatni próbálják.

Első perctől fogva tudtam, hogy mi lesz élettársa, Cathy szerepe ebben a kémtörténetben:

1. az első percekben gyanútlan mosollyal sertepertél a ház körül;
2. az első árulkodó jelekről azt hiszi, pasijának viszonya van;
3. mígnem a pasi lebukik és bevallja neki a munkáját.
4. Ettől a nő úgy kiborul, hogy egyből rááll betársulni Jack-hez az akcióba.

Jack és Cathy szerelmének megjátszottsága beint a tartalom érzelmi oldalának. Egyáltalán nem működik: Pine és Knightley között a fél szikrányi összecsiholt kémia Knightley profizmmusának köszönhető. Bármikor inkább nézném el Arnold Schwarzenegger és Jamie Lee Curtis házasságát, mint az ő jegyességüket.

Hogyhogy nem gondolt se Ryan, se Harper arra, hogy ha előbbi elsunnyog Cheverin vacsorameghívásáról, és betör hozzá, azt Cheverin nem köti majd hozzá? Vagy ahhoz, hogy a barinője épp ezalatt jópofizik neki, figyelemelterelésként? Ismerjük a klisét: a bűnvezér túszul ejti a lányt, hogy aztán Jack egy hősies hajsza keretében megmentse őt. Sőt: a legvégén Cathy immár egy nemzeti hőshöz mehet feleségül, aki személyesen találkozott az elnökkel.

Amilyen hajszáélvékony az egész halandzsa szál az orosz gazdasági hadviselésről és nagycégek eladási hullámáról, csodálom, hogy elhagytak egy másik aggastyán klisét. Azt a légből kapott "főcsavart", hogy a kém főhős szerelméről kiderül: ő is álruhás ügynök. Komolyan erre számítottam! Az se lett volna több olcsó adaléknál a "házastársi kémtörténet" formulájához. De annyi értelme biztos lett volna, mint minden másnak a forgatókönyvben, ami soha nem szakít időt karakterépítésre, vagy hogy eléggé átgondolja témáját 1-1 mondanivaló megfogalmazásához is.

A Jack Ryan: Árnyékügynökkel tehát idei első nagy mozis csalódásom ért utol. Velőtrázó politikai thriller helyett egy aluljátszott, szívamputált, nevetségesen Amerika-polírozó sokk-show-t kaptam, amely meg sem erőlteti magát, hogy emberi arcokkal ruházza fel túlírt szereplőit. Ehelyett ide-oda jojózik akció és egy elnagyolt összeesküvés-elmélet között, és még így is dögunalom marad.

2/10

 És Mr. Ryan: nem kell ellenőriznie, ez nem manipulált adat.

A Burok

Egy konok tinilányt, aki gyerekkora óta tanúja 2 népfaj szembenállásának,
megérint egy nem evilági fény, és többé már nem ugyanaz, aki volt.
Ettől kezdve egy hang fog visszatérően beszélni hozzá, hogy mit csináljon;
emiatt majd rosszakarói megvetéssel és vádlóan bánnak vele. 
Miután a helyieknek szentbeszédet tart egy magasabb jóakaratról, 
hozzásegíti őket a háború kimenetelének megfordításához.

És bár soha nem ontotta senki vérét,
vagy árulta el azok bizalmát, kik őbenne bíztak, 

ráeszmél, hogy saját életét kell majd feláldoznia azért, amiben hisz. 

És amiben a lány fajtáját is újra megtanította hinni.

Nagyjából ilyesmiről próbálna szólni A Burok c. regényadaptáció.

 

Megtoldanám a korábbi álláspontomat Stephenie Meyer munkásságával kapcsolatban. Az Alkonyat-széria teremtőanyját immár nem pusztán tehetségtelen írónak tartom. Mégha meg is alkotja egy bíztató történet csíráját, utána a jobb eladhatóság okán lepuhítja azt, a valódi érzelmek helyét népszerű vágyálmokkal helyettesíti, miközben parlagon hagyja a megfaragott világ szabályrendszerét. Röviden: saját teremtményei fő ellensége.


Legújabb, hónapokig bestseller-ként jegyzett regénye, A Burok formailag tudományos-fantasztikus mű, holott tartalmilag alig van bármi köze a műfajhoz. Nem véletlenül nevezik sokan "Twilight 6."-nak a moziverziót: Meyer itt a tinirománc-formulát szakasztott úgy ülteti át a sci-fi-disztópiák "gazdaműfajába", miként a filmbéli "Hajtó" ülteti az idegent a főhősnő gazdatestébe. A különbség annyi, hogy utóbbi esetben működött is a szimbiózis.

 

Premissza:

Idegen fényentitások, a magukat "Lelkeknek" nevező faj szállták meg majd' minden ember testét a Földön. Helyettük élik az életüket, abban a hitben, hogy a béke ideális, uniformizált világát hozzák létre. Vagyis megint olyan jövőképet láthatunk, amilyet a Sziget c. film Cool Tv-s reklámja foglal össze a legtömörebben:

"Egy tökéletes világ...

Egy tökéletes élet...

Ami tökéletes hazugság."

A film úgy kezdődik, hogy Melanie Strydert, a kevés ellenálló egyikét öngyilkossági kísérlete után asszimilálják. A legújabb szimbióta, "Vándor" Melanie emlékeit kezdi kutatni, információkért a bujkáló társairól. Ám Melanie tudata feléled, és attól kezdve 2 lélek osztozik egyazon testen. 
Hogy sikerül összeszokniuk? Úgy, hogy a helyi csoportvezető, "Hajtó" közli velük az a békés megoldást, mely elméletlen "a közjót szolgálja": "Humánus módon öljük meg." Így a lény-lány duó megegyezik, hogy jobb lesz megszökniük a városból.

Gyermeteg, üres és agyonhigított. Ez a legközvetlenebb lenyomata a produkciónak, amit bennem hagyott. Andrew Niccol, a Lopott idő rendezője most másodjára  hoz létre úgy egy merev, utópisztikus jövő-világot, hogy magasról tesz annak kidolgozására. Végig úgy tűnik, mintha tudatosan gyomlálná ki a szívet és az ötleteket saját művéből, hogy kiszolgálja Meyer elképzeléseit. Ez a movie lényegében eszköz arra, hogy az Alkonyat állandó tömegbázisát (a romantikus és fantasy-regények hölgyolvasóit) megpróbálja kiszélesíteni - hozzájuk adva a zsengébb sci-fi-k kedvelőit. 

Nos a módszer nem vált be: az új adaptáció világszerte is éppcsak visszaköhögte 40 millió $-os büdzséjét a kasszáknál, megosztva még a Twilight-rajongókat is. A "keménymag" (az elkötelezett Meyer-olvasók) élménybeszámolóit olvasva pedig kísérteties hangnem-egyezést vélek látni a filmbéli idegenekkel: ők is kb. úgy áradoznak írásaikban A Burokról, miként a Lelkek áradoznak a saját ideális, teljes harmóniában létező világukról. Nem csoda hát, ha Meyer egyik tavalyi nyilatkozata szerint trilógiává kívánja bővíteni az eredeti regényt.

Művészet, hogy a cselekményben mennyire nem történik semmi, 2 teljes óra leforgása alatt. Főleg ahhoz képest, hogy milyen sok lehetőség kínálkozik a forgatókönyv felépítésére. Rögtön az elején egy igen kiélezett konfliktus feszül: a Melanie-Vándor szembenállás egyazon elmén belül, miközben utóbbit a Hajtó sürgeti az elme teljes átkutatásával. E faj szemében az "érzés" vagy "szabad akarat" képességei csak csökevények a Föld destruktív őslakóinak természetéből. Melanie tudja ezt, és lényének minden morzsájával küzd az eltünedezés ellen.

Ezt az izgalmas, érdekfeszítő ötletet maga alá temeti a szerelmi szál, melynek színterére az első fél óra után "végre" sikerül elvezetnie Niccolnak a főszereplőt. A szökevény lányra rábukkannak ellenálló-társai a sivatagban, és elviszik a földalatti kolóniájukhoz. Itt is rögtön lebutítanak egy megragadó konfliktushelyzetet: az emberlétet éppcsak megtapasztalni kezdő Vándor gyűlölt és kirekesztett fogoly, hisz a helyiek még sose látták, hogy emberi tudat "túlélheti" a testbirtoklást. Jól hangzik a papíron, de a kivitelezés alapjaiban elhibázott.

Utcai kisszínházak bábjátékára hasonlít, ahogy a minden személyiséget nélkülöző figurák ténferegnek a barlangban. Vándor - akit a helyiek Vandának keresztelnek el - megismeri Melanie ismerőseit:

• Jamie-t, a kisöccsét, aki közülük elsőként fogja fel agyilag, hogy nővére tudatilag még mindig él; 
• Jebediah-t, a puskával járkáló nagybácsiját, aki amolyan farmerszerű főnökként teremti rendre a bajkeverőket ("Ez nem demokrácia. Hanem diktatúra.");
• Jaredet, Melanie-nak a hozzá hasonlóan indulatos pasiját, akit dühít, hogy szerelme elásva létezik a saját testében;
• Kyle-t, aki úgy hívogatja majd, mint valami kóbor macskát, mielőtt meg akarná gyilkolni - fegyver, ész és motiváció nélkül;
• És a kolónia egy másik fiatalemberét, Iant, akibe Vanda beleszeret, pusztán a hozzá hasonló szelíd természete miatt.

Gyakorlatilag a film maga mutatja meg, mi minden hiányzik belőle - és nemcsak a tudományos-fantasztikus kérdésekre gondolok. Niccolt abszolút nem érdekli a hiteles ábrázolás, sem érzelmek, sem a közösségek egészére nézve. 2 lecsupaszított település-vázlatot kapunk, amikhez 1-1 tucat statisztával imitáltatja a tömeget:

1. A "Lelkek" egyáltalán nem úgy szerveződnek, mint egy fejlett, organizált makrotársadalom. A Hajtó alárendeltjei a sterilfehér köpenyükkel, a kékesfehér világító szemükkel és a kábítószpréjükkel egyszerűen nevetséges látványt nyújtanak. Milyen csoport tagjai ők? Ők felelnek a maradék emberiség betagoztatásáért? Semmi válasz, és igazából jelentősége sincs: mindegyik "Lélek" teljesen agymosottan viselkedik, a civilek pedig egyáltalán nem is gondolkoznak (egy járókelő csak úgy átadja a kérlelő Vándornak a frissen tankolt kocsiját?!).
2. Az ellenállók tábora pedig kb. egy szedett-vetett kis putri, falusi sihederek és öregek, akik szintén szórványban téblábolnak fel-alá, és a szabadidejükben szántással vagy sétálással foglalkoznak. Az ő fegyvertáruk ha jól számolom 2 pisztoly és 1 puska, plusz néhány bunkósbot a fiatalok kezében.

Szavamra: A remény rabjai több életet és nyüzsgést ábrázolt a shawshank-i fegyházban, mint ez a produkció - csaknem 20 évvel később!

Az elfuserált dramaturgia egyik nagy vesztese a Hajtó karaktere. Külsőre a magas, szőke nő leginkább Kristanna Lokent jutatta eszembe a Terminátor 3.-ból: mereven meredő, gépiesen mozgó, agresszíven céltudatos alak, akinek teljesen zárt világkép él elméjében rúlunk és saját fajtájáról. Kártékony, egymást a múltban számtalanszor öldöklő fajnak tartja az emberiséget, akiknek helyét teljesen joggal vette át a fajuk. Destruktívak és önmagukra veszélyesek.

Oké.

De Melanie öngyilkossági kísérletéből meg azt szűri le: a lány vágyja a halált. Nem: csak azt hiszi, a testbitorlás az eredeti egyén pusztulását jelenti. "Nevezd, aminek akarod. De ez gyilkosság." 

És mikor Jaredéket üldözteti, pisztolyt ragad, de véletlenül egy társa agyából lövi ki a vért. Értem én, hogy megretten ettől (sőt talán még az emberi énje is megmoccant benne), de ez akkor is egy kisgyerek reakciója, nem egy ki tudja hány éves űrlényé! Megint nincs fogódzónk arra, hogy mi miért történik. Talán a Hajtó azzal áltatja magát, hogy tette újabb csökevény az emberi énjétől? És akkor Vándorról is ezért hiszi, hogy meg akarja ölni? Mert az is teret hagy az emberi gazdatudatnak az emberi közösségben? 

Innentől inkább arra a pár morzsára szánnék szót, ami elkerülte Niccol holokauszttal felérő rendezését, és még úgy tűrhetően valósult meg a filmben.



Először is: tetszett a Lelkek buroknélküli külseje. Fénylő, roppant sérülékeny, de emberi mércével nagyságrendekkel hosszabb élettartalmú teremtmények, akik már más bolygókat is - mondjuk így: - kolonizáltak maguknak.



Saoirse Ronan az egyetlen a színészek közül, aki fel is mutat valamit az alakításában. Bár nem kap tisztességes anyagot, amivel dolgozhatna, sikerül 2 ellentétes jellegű archetípust megjelenítenie anélkül, hogy az hamisnak vagy megjátszottnak tűnne. Nem Ronan tehet róla, hogy a dialógusok legtöbbször teljesen élettelenek, vagy hogy a film egyetlen jellemváltozása is csak egy frigid zárdaszűz szintjére tornázza fel a fontosabbik karakterét - márhogy lelki érettség terén. Amit lehet, azt kihozza a szerepéből.



Érdekfeszítőnek találom, hogy a dupla tudatállapot idővel érzelmi kettőződést is okoz Ian feltűnésével. Vanda és Melanie eddig a teljesen szellemi és a teljesen emberi tudat párosát alkotta. Ám Vanda lassan maga is kezd emberi mentalitásra szert tenni - részben feltehetően azért, mert egy igen erős akaratú embertudattal osztozik annak testén(Melanie olykor még 1-1 röpke mozdulatot is ki tud erőszakolni). Én ebből azt olvasom ki, hogy a szerelmi kötődése Ian-nel csak meglódítja a folyamatot, de nem a kiváltóoka annak. Ennek pedig örültem.
A sok jelentéktelen történés egyikéről én úgy sejtem, hogy szintén a duplaelme következménye akart volna lenni. Vanda egy ponton szóvá teszi, hogy elveszítette a tudati kapcsolatot Melanie-val. A dolog persze csak átmeneti, de ebből is izgalmas dilemma kerekedhetne: mi van, ha az eddig bevált tudatosztozás kezd visszaütni, és Melanie Stryder elkezdett sorvadni odabent? Akkor Vanda azzal kellene, hogy szembesüljön, hogy a legjobb indulattal is árt Melanie-nak, és közvetlen oka lenne azon döntésére, amit a film vége felé meghoz.



Arra kéri a helyi orvost, hogy távolítsa el őt Melanie testéből: "Meg akarok halni." Magát operációt természetesen nem látjuk (nehogy felzaklassák a célközönséget), ám az operáció előtti percek nem volnának rosszak. Az önmagában még megható lenne, hogy épp Melanie győzködi a testében Vándort, hogy ne akarjon meghalni. Főleg ne úgy, hogy előzőleg megmutatta nekik a módszert, amivel egy Lelket el lehet távolítani úgy, hogy mindkét fél sértetlen maradhasson.
Mindez rendben volna, de az életszerűtlen dialógus, a tónusba belerondító cukormáz ("Nővérem...!", "Húgom...") és az indokolatlanság kiöli az önfeláldozás drámai erejét a cselekményben. Persze, hogy örvendes a doki mentőötlete, hogy Vandát átültessék olyan lány testébe, ami nem volt képes életben maradni szimbiózis nélkül (az új színésznő arca még kellően szelíd is a szituáció eljátszához). De ez nem megint egy olyan kézenfekvő gondolat, ami már jóval előbb eszükbe juthatott volna? Fejfájdítóan fejletlen a szereplők probléma-felismerő képessége.

Mi van még...?

Kapitális röhej, de a hírhedt "szerelmi négyszögről" én nem is ismertem rá konkrétan az Alkonyatra. Igaz, hogy éppolyan színtelen kapcsolat jön létre a főszereplők között, mint ott. Viszont nem annyira álszent és kihasználó jellegű. Itt nem a főhősnő tetü és az egyik fiú a súlytalan "nem emberi párja". Pont fordítva: Jared tökéletes seggfej, a szerelme testében élő Vanda pedig lézeng és időnként rásomolyog 1-1 triviális dologra, amit megismer (pl. a kézimunka vagy a sivatagi csillagos ég).

Mint mondtam, az Ian-Vanda + Jared-Mel párosítás nem az Edward-Bella + Jacob-Renesmée párost juttatta eszembe. Valahogy inkább a 2. Flintstone-család mozifilm szerelmi négyszögére hasonlított (persze jóval szentimentálisabb hangvételben). Ez pedig valahol kárörömöt keltett bennem, ahogy a romantikusnak szánt jelenetek váltották egymást. Lehet, hogy az a Stephenie Meyer, aki a vámpírmítoszt oly nagystílűen lelopta és lecsupaszította, most a saját régebbi műveiből nem tud rendesen átlopni sztoripaneleket?

Amellett, hogy

• sosem érezzük a világok közti konfliktus nagyságrendjét,
• sosem ismerjük meg az invázió kiindulását és eszkalációját,

A Burok azt a mondanivalót üzeni nekünk: minden baj oka a kommunikációhiány. Az idegenek vonakodnak jobban megismerni minket, mi meg iszonyodunk őtőlük. És miért ne lenne így: ellenvélemény fogalmi szinten se létezik a "világos oldalon", míg a... másik oldalon mindenki primitív mamlasz, akik a legigénytelenebb tanyasi emberek szintjén élnek és gondolkodnak. Olyan ez a produkció, mint egy pszichiátriai gyógykúra: garantáltan eloszlatja a legnaivabb ábrándokat az ideális világ, A Világbéke megvalósíthatóságáról.

10-ből 2 pontot vagy csillagot tudok megszavazni A Buroknak: a Lelkek testetlen külseje, Saiorse Ronan színészi erőfeszítései és a Melanie-Vanda szimbiotikus kapcsolat az egyedüli tényleges pozitívumai. Minden más benne hulladék.

12 év rabszolgaság

A 12 év rabszolgaság Solomon Nothup, egy 19. századi ember azonos című önéletrajzi regényén alapul. A szabad és családos férfit léprecsalták, elvették személyazonosságát, és rabszolgaként eladták a déli államokba. Mindössze egyetlen dolog marad meg a régi életéből: gazdái megengedik, hogy hegedűljön nekik, ha ezt kapja parancsba.


Hiszem, hogy ma már minden érettségizett ember tudja: "a Délen" a feketéket eldobható vagyontárgyként tartották egész életükben. Steve McQueen produkciója pedig a maga reménytelen valójában tudatosítja bennünk, mit jelentett ebben a bugyorban élniük az áldozatoknak. Milyen elégedettséget, sőt olykor tébolyult kéjmámort okozott a rabtartóknak kínozni az "átkozott nigger kutyákat".

Ha egy film úgy vonultat fel brutális képeket, hogy azok a történet elmondását segítik, akkor a mezei néző szinte biztos képtelen lesz kivonni magát a hatás alól - főleg moziban. Jogosan rémlik fel neki, hogy ugyanez bármelyikünkkel megeshet: elárulnak, minden jogunkat elveszik és a legutolsó lényként kell robotolnunk. Vagy végünk. Ez egy bármelyik korszakban vagy államban fennálló opció.

Szeretnék most félresöpörni egy előítéletet, amiről tudom, hogy felmerülhet:

A 12 év rabszolgaságot joggal érezhetik tökéletesnek mindazok, akik direkt a testi, de a pszichikai kegyetlenség kifejeződésére kíváncsiak. Másképp mondom: a szereplők gyötrelme vagy gonoszsága töményen, minden ízében átérezhető. Csapdába vagyunk ejtve Solomon Northup bőrében, abban tapasztalunk meg minden attrocitást és keserűséget, bármilyen feloldozó történés nélkül. Egészen addig, míg a végén egy régi ismerős meg nem jelenik, hogy hazavigye őt a régi, de soha el nem feledett világába.
Lényeges szempont ez, de nem az egyetlen! Az ilyen ritka, nyers témaábrázolású dráma csapdája, hogy elemi igazságérzetünkre játszva elhiteti velünk: csak a szenvedés mérvadó, csak azt kell ilyenkor figyelembe venni. Nem igaz. Ha valaki nemcsak Solomon szemszögéből akar felmérni egy sokszereplős, társadalomképet is megrajzoló filmet, az nem szimplán "eltérő vélemény"; nem azt jelzi, hogy "milyen kényelmes mindenek fölött állóként elbírálni" Northup szenvedéskrónikáját.

Ezért én most megpróbálnék gyorsan végigsietni a 12 years a slave azon pozitívumán, amit Hollywood kritikusai rendre kiemeltek és méltattak:

A konföderációban nem csak a szökött feketéket akasztották fel: azokat is, kikről megtudták, hogy írástudók. Gyakran terrorizálták "tárgyaikat", és még a legkeményebb munka sem volt garancia a túlélésükre. A legtorzabb szadizmus nemcsak az uraknál törhetett a felszínre: a féltékeny fehér nagyasszony egy fekete lányon, Patsy-n hurkákat akar látni, mikor korbácsolják, a többieket pedig szintén csak azért büntettetné meg, mert a szemükben a gyűlölet csíráját véli feldedezni. Ez teljes körű terror: a pszichéjüket is gyötrik, nemcsak a testüket.

Adott tehát egy esszenciális horrordrámai feszültség, melynek célja egy kor(szak)kép megújítása a köztudatban - főként az amerikaiban. Hollywood mindig is büszke volt a 19. századra, a westernek, a polgárosodás idejére, Abraham Lincolnra, és hasonló divatos nemzeti mítoszokra. Hát most lássák meg, milyen holokausztnak beillő szitu állt fenn közvetlenül a polgárháború előtt: nemhogy jogorvoslat, még ellentmondási esély sem létezett a más bőrszínűek számára.

Nekik az ő idejükben ennyi volt a választásuk: nagyon lassú vagy nagyon gyors halál.

Nekünk viszont több választásunk van annál, hogy: nagyon imádjuk vagy nem nagyon imádjuk a róluk szóló mozialkotást.

Akárhogy is nézem, ez egy hagyományos dráma. Megjeleníti a szenvedés lelki és fizikai oldalát, időrendben haladva (kivéve az elrablást) felmondja egy ember történetét annak minden negatív momentumával együtt, amit csak találni benne. És a sok szenvedés jutalma a könnyes hála a hirtelen megváltásért.
Nincs hiba azzal, ahogy McQueen ábrázolja a témát. Tárgyalni és megújítani azt mégsincs mersze: nem célja párbeszédet folytatni a nézőkkel, álláspontokat ütköztetni a korabeli gondolkodási sémák mentén. Itt a 2 oldal a legteljesebb mértékben sarkított: feketék lábtörlők, fehérek gennyvulkánok. És a képet nem teszi összetettebbé a toleráns ideiglenes gazda, vagy a teázgató fekete hölgy alakja sem. 

Acélkemény dilemmák mellett siklik tova a mű pusztán azért, mert csak arra figyel, hogy a forrásanyagához hű legyen. A feketék sorain belüli konfliktusokat például teljesen figyelmen kívül hagyják, pedig bizony ott vannak. Solomon szolgaságban a "Platt" nevet kapja (éppoly hirtelen, előzmény nélkül, mint ahogy mi is halljuk első alkalommal). Rögtön a Délre tartó hajóúton 2 társa kérdőre vonja: harcoljanak, vagy maradjanak veszteg. Meghal a harciasabbik, holttestét kidobják, a kérdés eldőlt. Placcs.
Mikor Northup leordít egy fekete asszonyt, aki a tőle elvett gyerekeit siratja, az visszaförmed rá, hogy belenyugodott "Platt szerepébe". Solomon válasza, hogy ő tűrni fog, míg "lehetőség nyílik a szabadságra". Igazolni látszik a férfi álláspontját, mikor később elvonszolják a mindvégig hangosan siránkozó nőt - talán éppen felakasztani.

Ezzel még egyet is lehet érteni valahol. De ott van Patsy, a szorgalmas gyapotszedő rabszolgalány esete. Patsy és Platt között kétszer is erős véleménykülönbség mutatkozik meg, ami aztán nem vezet sehová.
Patsey egy éjjel megkéri Plattet, hogy oltsa ki az életét. "Semmi örömöm nincs ebben az életben...!" Platt érthető módon nem kér ebből, de nem indokolja meg, az esetnek pedig nincs közvetlen kihatása semmire. Csak ezredik példázata ugyanannak a sulykolt ábrának: a feketék a meggyötörtek, a fehérek a mosléksavak. Nem beszélve arról, hogy Patsy önzését mutatja, ahogy Platt-et bűntárssá akarja tenni az öngyilkosságában. "Kérlek, könyörgöm: tedd meg, amihez nekem nincs merszem."

Vajon Patsy korbácsolása arra szolgál (a drámai tetőpont funkcióján kívül), hogy Solomont, a rabszolgát - utolsó csapásként - hozzáközelítse a rabtartó erkölcsi szintjéhez? A szadista földesúr, Epps, majd a felesége parancsára is Platt át kell hogy vegye az ítélet-végrehajtó szerepét: előbb gyengén, vagy erősebben korbácsolja Patsy-t, mígnem gazdája még vadabbul folytatja. Bestiális kínjáték, ami méltán sokkol bárki érző személyt.

Mégis úgy érzem, hogy McQueen itt az alkotók 3 fontos mulasztását próbálja Patsy iszonyatos heghurkái mögé elrejteni:

1. Túl későn próbálja személyiséggel is felruházni a tökélyre démonizált fehér karaktereket;
2. Solomon-Platt következmény nélkül ússza meg, hogy visszaszól az indulatos úr és a rideg úrnő füle halatára: "Ön az ördög!" A mű saját szabályai szerint ez egyszerűen nem lehetősége: a déli fehérek "tárgyaik" nyomorát akarják minden apró, nekik nem tetsző életmegnyilvánulásukért. Ez is az.
3. Epps gazda pisztollyal és társaik leölésével fenyegeti Plattet, hogy durálja magát neki a "hurkacsinálásnak". Tudom, hogy ez megtörtént életút, és Solomon nem látott se zendülést, se öngyilkos hőstettet 1 sorstársától sem. Mégis: ez a passzivitás ennyire kiélezett helyzetben nem indokolt. Láttuk, hogy egész pici jeleit azért mutatják az egyéniségüknek! Óceánnyi gyötrelmük és a sokévi agymosás közepette is létezik egy pont, ahol maga az Anyatermészet szab tűréshatárt. (Ezt bizonyítja Patsey kifakadása, mikor Epps egy ajándékba kapott szappanért szidja le.) Ennyi gyűlölettel a levegőben nemcsak a fehérnek elég egy szikra. Ne feledjük: fekete társaik ugyanolyan emberek - ugyanolyan harci értékkel.

Viccesnek találom, hogy míg A jogásznál sok kritikus reklamált cameo-szereplők bölcs mondásai miatt, ugyanez a jelenség a 12 év rabszolgaságban kevésbé zavarta őket. És mint A jogászban, jópár ilyen röptanulság Brad Pitt aktuális karakterpótlékának a szájából hangzik el. "A törvényeket át lehet írni, uram." Maga a tény, hogy ez a figura bevallja Plattnek, mennyire fél, és hogy a szabadságának kívül nincs semmije, átlátszó bölcselkedéssé zsugorítja a jelenlétét. Pitt karaktere annyi, hogy megcsillantja a jobb idők fényét Solomonnak, és mentőangyalként elintézi, hogy az északi ismerősei halljanak felőle.

Hatásvadászat érződik egyes szcénák túlnyújtásából. Gondolok itt pl. Solomon felakasztására: tudom, hogy a helyzete kíméletlenségét érzékeltetné, ahogy lábujjhegyen tartja magát, nehogy megfulladjon, és sokáig oda se figyel rá a rettegő környezete.

A vágás komótossága egyértelműen azt célozza, hogy ne szabaduljunk Solomon bőréből, vele tapasztaljuk meg egyik rossz pillanatot a másik után. Kőkemény és letaglózó moziélmény egészként, de közel sem egyforma súlyú menetközben nézve. Helyenként igenis vontatott, és nem sokat tesz a figyelmünk megtartásáért. Aki ennyi szenvedést lát - valós életközegben vagy egy movie-ban -, az egy idő után közönyössé, letargikussá válik. És ebből 1-1 jelenet újabb passiócsomagja korántsem biztos, hogy fel tudja rázni a nézőt.

Főszereplők közt 3 első osztályú színészi alakítás ragyog:


Chiwetel Ejiofor Solomonja rendkívül részvétkeltő protagonista, akinek minden arcrezdülése egy meggyötört, kisemmizett férfi segélykiáltása. Előbb a harc, majd a szökés gondolata, legvégül a remény veszik ki belőle, amikor összetöri a hegedűjét, melyre előzőleg rokonai nevét véste. Patsy nyilvános megkorbácsolásakor derül ki a saját számára is, hogy egyvalamije még így is megmaradt: a lelkiismerete.

Még éppcsak nem cukormázas ízű, ahogy Northupon megkönyörül a jó Isten, és viszontlátja családját. Ahogy a szekér elviszi őt Epps gyapotföldjéről, enyhe búgás kíséri a jelenetet: olyan érzést kelt, mintha egy égi kéz ragadná őt tova a Pokolból, el a lelkéért lihegő Ördögtől. És az ő helyzetében teljesen emberi, ahogy megrökönyödik szintén sírva fakadó szerettei láttán. 

Michael Fassbender brillírozik a vadállat földesúr szerepében, aki a Biblia abszurd kiforgatásával igazolja tetteit. Ez az alak szinte "ártatlannak" tűnhet olyan értelemben, hogy csírájában képtelen felfogni bűnösségét, még akkor is, ha a szeme közepébe mondják. Süket és vak a saját mániákus gőgjétől. 

Aki viszont a leginkább megragadott és a leginkább szikrázott a vásznon, az számomra Lupita Nyong'o. Ez a még "pályakezdőnek" számító, kenyai  származású hölgy akkor is az 5 Oscar-jelölt közé kerülne, ha az évtized alakításai közül választják ki az övét. "A bőröm, a ruhám mocskos; úgy bűzlöm, hogy elokádok magamtól !!" Nem tudom, hosszútávon mik a tervei, de ha a gálán nyer, azzal együtt belépőt szerez a nagystúdiók telefonlistájára is.

Szívszorító sokkterápia tehát a 12 év rabszolgaság. Különösen az amcsi közönség számára szolgál tanulságként, hogy a rabszolgaság nemcsak egy élethelyzet, hanem egy élet bebörtönzése olyan országba, ahol nem létezik tolerancia. Ugyanakkor semmi újat vagy provokatívat nem hoz más népek/személyek hasonló kíntörténetéhez képest. A vér, sebek és könnyek több mint öklözőek a jóérzésünkre, mögülük akkor is túlzottan látszik a követett formula, a műfaji tradíciók betartása. 



Így sem hiszem, hogy 2013. drámái között legyőzőre talál majd: amit meg is akar mutatni, abból semmit ki nem hagy. Nagyszerű, maradandó hatású alkotás.

Pár dollárral többért

"Módosítom az egyezségünket. És örüljön, hogy csak ennyiben!"

(Star Wars Epizód V.)

Valamilyen szinten mindenkinek vannak kedvenc filmzsánerei. Míg nálunk a  férfiközönség általában (ez csak megfigyelés, nem tény!) a fantasy-kalandot, a westernt és az R-kategóriás akciófilmeket kedveli, hozzám személy szerint közelebb áll a túlélő-filmek és a sci-fi műfaja. Ez pedig balfélről úgyis kihat az egyén hozzáállására, hisz egy movie (="film") értékét főként az összélmény adja ki, csak másodsorban a részletek, a struktúra.

A Pár dollárral többért nem egy kimagasló alkotás. Westernek között talán népszerű kultklasszikus, de zsánerén kívül nem sokmindent nyújt. Bármilyen népszerű film is ez, olyan egyszerű belülről, mint a faék, és ezért a stílusossága engem nem kárpótolt. Az igaz, hogy felrázóan sivár hangulatvilággal bír, benne markáns arcú pisztolyos fenegyerekekkel. Ahogy az az egész Dollár-trilógiára jellemző. 
Ha viszont valaki a fél évszázados nimbusz és a vadnyugati panoráma mögé pislant - kockáztatva, hogy a film hívei a pisztolyukért nyúljanak -, akkor egy régimódi, ráérős, igencsak receptkövető nosztalgiamozit találnak, melyet Sergio Leone főként 2 színész karizmájára, tájképekre és remek muzsikára épít fel. Kérdés, hogy ez kinek elég kikapcsolódás gyanánt, kinek pedig nem.
"Tudom, indiszkrét kérdés."
"Nem. A kérdés nem indiszkrét. De a válasz az lehet."



2 fejvadász a frissen szabadult bandavezér, Indio fejpénzére pályázik. Egyikük egy volt katonai ezredes, Mortimer. Mindkettőnek van tisztessége, ám nemcsak a banditák tetteit lesik, hanem az egymással kötött alkujuk esetleges kiigazítását is.

Ez a premissza (="alap-felállás") önmagában még nem volna rossz. Egyszerűen csak a kibontása - az, ahogy egy teljes film cselekménye kibontakozik belőle - túl átlátszó, sima és kiszámítható. Dacára annak, hogy Leone próbál itt-ott bonyolítani a képleten! Itt nemcsak 3 ember áll szemben egymással az érdekeik miatt, mint A Jó, a Rossz és a Csúfban. És többször variálják meg a felállást, hogy ki kivel tart.

Mégis, az itteni történet - mely a végére Indio és Mortimer múltját is összeköti - egészében nem annyira érdekes számomra, mint a folytatásé. A jelenetek oroszlánrészében más se történik, minthogy az emberek különböző helyszíneken bámulnak a kamerától picit oldalra, lovagolnak és elsütik a lőfegyverüket. Az már kuriózumpillanat, ha egyikük valami bonyolultabb dolgot is tesz (pl. mikor Mortimer apró eszközökkel felnyitja a széfet Indio-éknak).

Lee Van Cleff éppoly karakteres színész, mint maga Clint Eastwood, és egész másmilyen figurát hoz létre, mint a TGTBATU-ból "A Rossz". Nem túl választékos az alakításuk, de a kisugárzásuk megvan hozzá, hogy kikozmetikázzák az amúgy sajnos gyenge szereplőkínálatot.
Eastwood névtelen cowboy-a valahogy olyan ezekben a Dollár-produkciókban, mint egy kísértet: mindhárom felvonásban akad egy másik főszereplő, akinek a sorsához ideiglenesen hozzáköti a sajátját - mindegy, hogy miért. Mindig ugyanazt a kopott kalapot és poncsót viseli, amit a forgatások előtt legfeljebb varrtak, de - és ez jót tesz a hitelességnek - sohasem mostak.

Ha mindenáron tanulságot akarnék előhámozni a Pár dollárral többértből, akkor az a kompromisszumkészség. A 2 magányos fickó  1 óra műsoridő után alkut köt, de az események közepette idővel megtanulnak rá is hagyatkozni a másikra. Már 1. találkozásuknál - mikor próbálgatják a másik lőtudását és idegeit - kivehető, hogy nem olyasfélék, akik egy tisztességes valakit hátbalőnének. De míg Mortimer taktikusabb, a Névtelen gyorsabban alkalmazkodik. "A te stratégiád egyszerűen használhatatlan. Indiót nem lehet kiszámítani."

A kevéske sztorielem közül, ami itt a közönségnek jut, épp az antagonista volt nekem a legfájóbb csalódás. Nem ismerem Gian Marie Volonté munkásságát Leone filmhármasán kívül, így eleve nem voltak felé elvárásaim.

Lelki sánta főgonosznak tartom viszont a karakterét. Indió nem egy ravasz, börtönviselt bandavezér képét jeleníti meg bennem, hanem inkább egy telenyugtatózott pácienst a pszichiátriáról. Nemcsak azt kifogásolom, hogy szürke és unalmas figura, de sosem hittem el róla azokat a trükközéseket, hogy pl. "első perctől" tudná, ki Mortimer és a Névtelen, vagy hogy hagyja, hadd lőjék le egymást az áhított zsákmányért (Indióékért). Mortimeren látszott, hogy van esze és intelligenciája, de Indiót sehogy se tudtam komolyan venni. Sablon-rosszfiú, aki egy dalos zsebórát szorongat, hátha az a védjegyeként rögzül a nézőben.

Indiónál márcsak a múltja vérszegényebb. Jó tudni, hogy a 60-as években már ismerték a flashback, azaz a visszaemlékező montázs módszerét. De ez a história, hogy mit tett Mortimer húgával, nekem tipikus mondvacsinált motivációnak tűnik a 3-ból 2 főszereplőnek, akik fölött aztán a Névtelen döntőbíráskodhat a végső párbajnál. Lagymatag és esetlen, ahogy Leone bedob nekünk 1-1 koncot az elnyújtott jelenetek között, hogy mit is akar ez a Mortimer Indiótól - a fejére tűzött pénzen kívül.

Nem lehet úgy írni erről a filmről, hogy ne térnénk ki a zenei összeállításra. Ennio Morricone legalábbis profi a hangulatfestő zene létrehozásában: ahogy a csendet vagy a tompa zörejt egybemossa egy-egy zenetéma taktusaival, az nem semmi. Ami a főcím-dalt és a végső párbaj zenetémáját illeti, azoknak a 2. fele az, ami kifejezetten tetszett.

Abszolút kedvencem a 2 protagonista búcsújakor játszott Addio Colonnello. Mindhárom Dollár-filmből ezt a másfél perces soundtrack-et (="hangsort") szeretem a legjobban: egy amúgy síkegyszerű közjátékot és szóváltást azonnal valami meghittebb, megbecsülést keltő pillanattá emel.
"Mind a ketten gazdagok lettünk."
"Átengedem neked. Rászolgáltál."
Ez inkább hagyott bennem nyomot, mint a rendszeres pisztolypufogtatások.

Meglehet, többre tartanám ezt a művet, ha otthonosabbnak érezném a wild-western (="vad-nyugati") filmek formális, ideálisan száraz, egyszerű világát. Ahol a magányos cowboy (="tehenészfiú") nálánál szemetebb banditákra vadászik (olyanokra, akik a lebuktatóik családját is lelövik, ha a gondolat gyökeret ver a koponyájukban). De csak mert egy film mutat nekem valami vonzót, az még nem biztos, hogy működik, természetesnek hat és bekapcsolt agycellákkal is érzelmeket vált ki belőlem, a filmélmény befogadójából.

Ami pozitívumot végülis találtam itt:

1. Mortimer és a Névtelen egyénisége
2. Az interakció kettejük között
3. A zenei összeállítás
4. A hangulatos kép-beállítások
5. A taktikázások révén némi fordulatok.

A Pár dollárral többért egy könnyen fogyasztható, "spagetti"-western. Éppcsak annyira szakít ki minket a modern világból, hogy tartsunk egy kis pihenőt, mielőtt visszatérnénk szürke hétköznapjainkhoz. Két főszereplője markáns arcú, utolsó 10 perce a párbajjal mesterien van megrendezve. De egészében véve felületes és vontatott; egyszerűen túl kevés benne számomra a tényleges tartalom.