2012. február 29., szerda

Hegylakó 3. - A mágus

"Connor MacLeod  vagyok a MacLeod-klánból. | Mondja, van kedve hancúrozni egyet?"

(Hegylakó) | (Hantaboy)




Legalábbis megmosolyogtatónak találom, mikor egy filmi/filmes alkotógárda - feltehetően a kudarctól való félelmükben - elfogadja a leplezetlen kopírozás alternatíváját egy folytatás elkészítésekor. Ahelyett, hogy legalább megpróbálnák továbbgondolni a jól működő és sikeres előzménydarabo(ka)t, lemásolják a korábbi, rendszerint a szériaindító darab néhány elemét, ami szerintük kiemelten tetszett a nézőknek: festői tájkép, kardozás, szerelmes momentumok és hasonlók. Egy másik zsánerben legendásan hitvány másolófilmek voltak a Superman IV., vagy a Batman & Robin.

Connor MacLeod ugyan nem szuperhős-figura. De mitikus hatalommal bíró ember, akinek az eredeti Hegylakóban egész élete a rejtőzködésről szólt, hogy sehol nem fogadnák be: a többi halhatatlan többsége a fejét akarja, az emberi társadalom elüldözte. Ma egy halhatatlan embert - ürügyek tömkelegével fogságban tartva - ízekre szednénk, hogy másokat is azzá tegyenek. Kicsit hasonló vízió ez, mint amit a tavalyi Lopott Idő c. film próbált taglalni.
A készítők alighanem úgy találták, hogy ez a bújkáló életmód mellőzhetetlen része a Hegylakó-atmoszférának, ami az első részt kultikus szintre emelte. Ha McLeod megkapja a legendás Jutalmat, vagy a világ leleplezi, mi MacLeod, odaveszhet a mítosz egész varázsa! Elvileg ez felróható a 2. résznek is, ahol MacLeod világhírű feltalálózseni volt a jövő világában. Ha a 2. részt kiradírozzuk, Russel Mulcachy helyett keresünk új és olcsó rendezőt, és másoljuk az eredetit, akkor a rajongók visszajönnek, és a film pénzt fog hozni.

Hogy megértsük, miért lett az újabb folytatás is annyira gyenge, érdemes összegyűjtögetni, mi mindent raktak át szinte változtatás nélkül az 1. filmből:
  1. Kane, a "mágus" lényegében az első filmbéli Kurgan klónja, harsány páncélos ámokfutó;
  2. A kezdő narráció szerint kiemelt veszélyt jelent a Halhatatlanokra;  
  3. A lélek és a kard tudományának magányos tanulása egy mentorfigura révén;
  4. Ramirez emlegetése, mégha Sean Connery nem is vállalja a cameo-t;
  5. A főgonosz végez a mentorfigurával, és megszerzi erejét;
  6. Connor Russel Nash álnéven tér vissza a régi nagyvárosi lakásába;
  7. Meggondolatlanul ámokfutásba kezd és beviszik a rendőrőrsre kihallgatni. Természetesen a rendőrök nem értik a helyzetet;
  8. Egy csinos nő talál egy több száz évvel korábbi tárgyat, amit Connor MacLeod alakjához köt;
  9. Fent nevezett csinos nő rájön, hogy Nash a MacLeod-vérvonal tagja, és a sok más MacLeod nevű ember közül épp ő jut eszébe megkeresni és követni;
  10. Connor rászól, hogy verje ki a fejéből a nyomozgatást, de hiába;
  11. Legalább 2 előző életét megismerjük Connornak.
  12. Connor legelső életéről újfent látunk néhány flashback-et;
  13. Skócia festői magaslatait és partvidékét csodálhatjuk meg, Connorral a panoráma közepén; 
  14. A csinos nő szembesül vele, hogy egy több száz éves férfiról van szó, újra megkeresi,
  15. és legközelebb már elsötétített hálószobában láthatjuk a szerelmeskedésüket;
  16. A főgonosz lógó nyelvvel röhécselve kigúnyol egy szent helyet;
  17. Egyszer megkeresi MacLeod új "barátnőjét", hogy így ismét találkozhasson Connorral;
  18. Egy elhagyatott helyen megküzdenek;
  19. Connor győz és a film legvadabb szellemi energiavillámai ölelik körbe;
  20. Legvégül pedig vidéki hegyek környezetében látjuk legközelebb Connort és szíve hölgyét, aki csakhamar kezesbárány lett mellette.

Nem sokat változtat az összképen, hogy Connornak itt már van egy közel-keleti mostohafia. Fan-service a családias összkép kedvéért. Ugyanígy nem tudom elhinni Alexről, a fiatal régésznőről, hogy több a szerepe alkalmi ágyasnál, mert emlékezteti Connort egy régi párizsi szeretőjére, Sarah-ra.
És az már végképp a karakterajnározás netovábbja, hogy Kane nyílt harcban legyőzi A Hegylakót, pengéjét Connor nyakának szegezi, majd teljesen ok nélkül, egy átlátszó kifogással eltávozik: "Ennyi év után a türelem már erény". Lehet, hogy Nakano varázserejével mások alakját felöltheti, és évszázadok óta vágyik Connor fejére, de ezek után én egyenrangúnak sorolom a Macskanő-mozi fogonoszával, akit Sharon Stone játszott.


Két hajmeresztően málé, blamált momentumot szeretnék még kiemelni a filmből, ami különösen kirí:
  • Amikor Kane a múltbéli Japánban játszódó szcénában lefejezi Nakanót, a csupasz fej rávicsorog, és groteszk módon replikázik a diadalittas legyőzőjének, aki ezt meg se hallja. Nem kertelek: szakadtam a röhögéstől, mikor ezt először láttam.
  • MacLeodnak a francia forradalom idején volt egy halhatatlan barátja. Amikor Connort guillotine alá készültek vinni, a férfi szelíden ragaszkodik hozzá, hogy ő menjen helyette. Connor gunyoros válasza: "Menj haza, Pierre." És a következő pillanatban a "barát" leüti, és őt végzik ki helyette.


A kérdés itt lényegében az: rosszabb-e a Hegylakó 3. a Hegylakó 2.-nél. Mindkettő bővelkedik hamis, gyatra vagy éppen idétlen momentumokban, összesen 2 kivétellel: a "kivégzett" Connor Sarah-t látja új családjával, illetve új pengét kovácsol Skóciában. De itt a film cselekménye annyira selejtes tákolmány, tele bugyuta ötletekkel, hogy borzasztó könnyű elfelejtkezni arról 2 db jó jelenetről.
Másrészt: a 2. rész legalább erőlködött, hogy valami kifacsart, dilettáns módon továbbszője Connor MacLeod sztoriját, utólag megmásítva az 1. mozidarab végét, ahol elnyerte a Jutalmat. A 3. rész csak első ránézésre hasonlít jobban az 1.-re. Mégsem több egy teljesen rossz férckopíránál, egy hatökör főgonosszal, aki szex előtt bekapja és le is nyeli az óvszert.

2012. február 27., hétfő

Fűrész 2. + Fűrész 3.

File:Saw3sig3.jpg
Végre!
Egy Fűrész-gyilkosság, ami megrázó tudott lenni.





A Fűrész-filmek fő erélye az elkerülhetetlen kínhalál ábrázolása. Hogy az ember megborzadjon, amint a "kirakós gyilkos" ezekbe a szadista csapdákba kényszeríti az itt látott embereket. Én magam sem vagyok érzéketlen eziránt; mint állampolgár, immanens értékként tekintek az ember biológiai egzisztenciájára. Ettől azonban még nem becsülöm jobban a Saw-t, vagy bármely más horrorkultuszt.
Az első rész rengeteg hézagot hagyott a cselekmény szövedékében, és érezhetően egy folytatást sugallt a zárása. Akárcsak a Rendőrakadémia- vagy A majmok bolygója franchise-oknál, itt is évente, futószalag-szerűen érkeztek az újabb folytatások, amik mindig picit hozzátoldottak az addigi ismereteinkhez. Ez azért nem szembeszökő reklámfogás, mert mivel az 1. rész az események nagyját utólag, flashback-ben adta a tudtunkra. A kirakós-érzetet erősíti, ha egy-egy folytatás új információval lát el minket már látott eseményekről, mégha önmagukban az egyes filmek nem is állnak kerek egésszé össze.

Röviden: kétlem, hogy a folytatások többek bőr-lehúzásoknál.

Csak erősítette bennem ezt a gondolatot, mikor megtudtam, hogy amit mi Fűrész 2.-ként ismerünk, azt eredetileg egy másik film sztorijaként jött létre. A 25 éves Darren Lynn Bousman írását eredetileg egy külön produkció forgatókönyveként készítette el. De az elsõ Saw  producereinek nyilvánvalóan megtetszett a vázlat, ezért felkérték, hogy ebbõl forgathassák a nagysikerű horror sequel-ját. A Lionsgate-t és a vele partner Twisted pictures-t szorította az 1 éves határidő, gyors sikert akartak, így a büdzsére szánt 4 millió dollár negyedét is odakínálták Bousmannak, hogy rendezze meg a filmet. A korábbi stáb nagy részét szerencsére megtartották, ez is segítette, hogy a forgatás során meglegyen a kellő összhang.



A Fűrész 2. alapvetően a 1. részben látottak mennyiségét próbálja növelni: több áldozatjelölt, még több csapda, nagyobb létszámú rendőrszereplők próbálják megállítani a gyilkost. Sőt: 1 helyett 2 gyilkosunk van, a második Jigsaw kiléte viszont egy történetcsavar hozadéka lesz a végén. Azt - ebben a részben még - nem tudjuk biztosan, hogy Jigsaw és "tanítványa" közös terv szerint játszik-e 8 kiszemeltjük életével, nem beszélve a fantáziátlan rendőrségről. Látszik, hogy lehetőleg több csavart is próbáltak beletenni a forgatókönyvbe, hogy az első felvonás atmoszférája csorbítatlan maradhasson.

Mégis azt kell mondjam: élet nincs a második Fűrész-produkcióban. Az első részhez semmi eredetiséget nem tesz hozzá, a bajba jutottak pedig olyasvalakik, akiket nem ismerünk, nem ragadják meg a figyelmünket, és mégcsak nem is vívják ki a rokonszenvünket. A Saw II. karakterei olcsó papírmasé kivágások: a fiáért aggódó Mason nyomozó alkalmatlan elmeellenfélnek Jigsaw-val szemben, teljesen lapos és színtelen figura.
A bajba jutottak között szerepel egy pár csinos nő, egy néger szegényfickó, egy agresszív behemót, és egy ártatlanképű fiatalkorú lány. És Mason fia, aki miatt személyesen érintett a Jigsaw-ügy nyomozója a játékban. Kreatív megoldókészségük siralmas szintet üt meg, úgy hullanak el egymás után a mérges gáztól, mint a lézengő moszkítók.

John Kramer/Jigsaw sokkal több szöveget és képernyő-időt kap itt. Első ízben tudjuk meg elbeszéléséből, hogy miért eszeli ki gyilkosságait: egy autóbaleset után hiába próbált végezni magával, és ezért úgy döntött, másokat is halálközeli helyzetbe juttat, hogy ők is felismerjék az élet értékét. Érdekes teória, és elgondolkodtató. Mégis meg kell kérdeznem: vajon mennyire kalkulálja bele John azt a lehetőséget, hogy az áldozat megmenekül, és onnantól tesz rá, hogy okuljon az esetből?
Tobin Bell alakításával nincs különösebb problémám, de a figurája valahogy elveszlik a cselekményben. Mivel a végső csavar szerint egyetlen élő áldozata, Amanda immár a cinkostársa lett, jelentőségét veszti Jigsaw szerepeltetése. Hiszen Amanda irányítja a csapdát, miközben magát is az áldozatjelöltek egyikének tetteti. Jigsaw csupán élő ereklye, nem cselekvő fél, vagy mesterelme: mindent Amanda, a széria új főgonosza intéz helyette. Még a film végén is ugyanúgy tolja félre végleg a kivezető ajtót Mason előtt, ahogy John tette Adam előtt az 1. Saw-ban.



"... Maga...?"


Az első Saw-karakter, akinek a halála komolyan megborzasztott, az Mason partnere, Kerry nyomozó. Az eddigi filmekben is a Jigsaw-ra utaló gyilkosságokkal foglalkozott, és a Fűrész 3. idejére már ő is retteg a gyilkostól, aki feltehetően végzett Masonnal. Őszintén szólva várható volt, hogy előbb-utóbb őrá is lecsap a gyilkos átka. Nem túl fantáziadús vagy elmés jellem, és őszintén szólva ahogy elrabolják, szintén kissé együgyűnek láttatja.  Hisz elvileg ő jött rá, hogy Jigsaw gyilkosságai az idő haladtával megváltoztak, és hogy talán csak egy imitátorról van szó. Viszont legalább egy jóérzésű, szimpatikus polgár, amit mondjuk Masonről nem tudok elmondani.
A csapdában vergődő áldozat tehát végre nem arctalan idegen vagy kompromitálható félgazember. Valódi mártír, akit egy szadista elme a legszörnyűbb módon pusztít el. És a bordatépő csapdára már a film elején sor kerül; ez megadja azt a feszült alaphangulatot, melyet a 2. rész csak a csapdakészletével tudott megközelíteni.


Ami a szereplőktől függetlenül nem tetszik, hogy Kerry szála a haláleset után félbeszakad. A film a záró képsorokat leszámítva teljesen elfeledkezik róla, akárcsak a többi áldozatról. És ennek elvileg igenis számítani kellene, mert a haláluk után minimum 1 filmmel szinte minden kivégzettet újra mutat az aktuális epizód - immár hullaként.
Vagy ez csak egy gyors módszer, hogy összekössék az egyes részeket?

Lynn és Jeff egy már haldokló Jigsaw tesztalanyai: Lynn-nek meggyógyítania kell Amanda mesterét, Jeff-nek pedig a fia halálában közvetve vétkeseket kimenteni. Bár a színészi játék a 3. részben valamivel jobb a 2.-nál, árnyaltnak most se nevezném az itteni jellemeket. Lynn csak egy depressziós doktornő, Jeff pedig közömbös átlagférj. Majdnem annyi műsoridőt kapnak, mint Gordon és Adam az első felvonásból. De ez még nem sokat jelent: legfeljebb úgy tudunk izgulni a sikerükért, mint egyik átlagpolgár a másikért. Semmivel se jobban.

Amandát érzésem szerint bűnbakként veszi elő a forgatókönyv, hogy rá fogják a 2. rész gyenge történetét. Kiderül, hogy a két folytatásfilmben nemcsak kivitelezője, de értelmi szerzője is volt a csapdáknak, az áldozatoknak pedig csak látszatesélyt adott megmenekülni. Jigsaw eszközeit használja, ám "üzenetét" félreértelmezi. Bousman rendező úgy képzelte el kettejük viszonyát, mint úr és szolgája. Amanda felnéz a rákbetegre, aki átformálta az értékvilágát, tanította, és most úgy látja, hogy saját "eszméit" cseréli fel a túl könnyű kegyelemadással.
Ebből az elképzelésből viszont nagyon kevés jön át a vászonra. A nő agresszívebb, mint John. Kapkod, vérszomjas lett, és többször jelét adja, hogy egyáltalán nem követi vakon egykori rabtartóját. Több mint gyanús az a történetcsavar, miszerint ő a 2. és 3. film fő bűnözője. Amanda volt! Ő tehet róla, ő tehet róla! Rosszul utánozta a tanárját, ezért lett gyatra a 2. rész!

Tudom, hogy ez így gyermetegen hangzik, de ezt a benyomást kelti bennem a sokadik Fűrész-csavar. Amanda dühösen fegyvert ránt, mikor Jigsaw megkönyörül Lynnen, és deaktiválni akarja az őt fogvatartó nyakszerkezetet. Ez már egy érdekesebb fordulat: szinte csodaszámba megy, hogy Jigsaw önként eláll a gyilkosságtól, mégha Lynn segített is rajta a nagyon nehéz operációval. Erre a nála is rosszabb segédje hisztérikus rohamot kap, Jeff beront, Amanda rálő Lynnre, Jeff Amandára, és még több vér jut a rajongók örömére.

Azt pedig már kimondottan fárasztónak találtam, ami ezután történt. Jeff indulat nélkül elvágja Jigsaw nyakát, holott látta sebesült neje nyakán a kínzóeszközt. John egy utolsó magnóüzenettel megint játékhoz köti Lynn életét, Jeff nem bír nyugton maradni, és láthatja, amint neje fejéből egy csontos húscafat marad. Ha Lynn nem is, de Jeff megérdemelte ezt a csapást, amiért ostobán mindent elrontott a legvégén. Oktondi zárás ez egy 10 millió dolláros alkotásnak, akár lezáró fejezet, akár egy újabb sorozattermék.





Mindhárom filmben elleneztem a villámgyors snitteket a legtöbb áldozat halála előtt. Valószínűleg az utolsó perceik okozta feszültséget próbálták a készítők kivetíteni ezzel, de akkor is röhejes, realitásidegen, hatásvadász operatőri trükközés. A szokásos flashback-ek is fárasztottak. Olyan érzést kelt, mintha magyarázkodna a forgatókönyv, hogy ezt meg ezt miért nem mutatták eddig. Olcsónak tartom a mesterséges érzet keltését, miszerint az összes film egyetlen nagy puzzle darabkái lennének. 


A Fűrész 1. és 2. - vagy ha már itt tartunk, az összes Fűrész-folytatás egy önmagában befejezetlen csali a nézőknek, amik műszaki tippeket adnak random emberek kínzásához. A 3. részben volt némi hangulat, de a 2. rész egy teljes ócskaság.

2012. február 18., szombat

Kickboxer

Nem akarom utálni a Kickboxert. Komolyan nem akarom. Amellett, hogy tisztában vagyok, milyen mentalitás szerint készült, divatos kliséi is köztudottak, mint a bosszú fűtötte ifjú harcos, a gyönyörű szelíd lány, vagy a bölcs, de humoros tanító. Ugyanolyan '80-as, harci tornáról szóló akciófilm, mint a Véres Sport vagy A kalandor. Sokak szerint épp túlzásai miatt szórakoztató. Én nem tartozom közéjük.

A problémám ezzel a filmmel nem is az, hogy Van Damme a predesztinált bajnok, aki minden viszontagságot kiáll. Lényegében a Ben Hur címkarakterét is a Végzet "szponzorálja", hogy kiáljon minden fájdalmat, amit az élet rázúdít. A bajom az, hogy a film nem szimplán kivételez Van Damme-val: maga a sztori merő kifogás, hogy a belga színész harcművészeti tudását ismét filmben kamatoztathassa.
Külön pontokba szedni a vonatkozásait nem sok apropóhoz vezetne. A film összes aspektusa, ötletgerinctől dialógusig, embertípusoktól színészi játékig minden kisformátumú, szabvány szerinti. Abban az időszakban általános volt, hogy egy harcművész filmben a harcművészet a lényeg, minden más dísz. Az írásba maga Van Damme is beleszólt, sőt a harci koreográfiáért is ő felelt. Utóbbiért elismerésem neki, de írni nem tud.


És nemcsak hogy az események menete borzasztóan kiszámítható, a szereplők többnyire egyáltalán nem használják az eszüket. A Sloane-fivérek közül Eric egy hisztérikusan beképzelt balek, akinek kemény az ökle, de képtelen mérsékelni magát. Öccse, Kurt szavaira oda se figyel, és csodálkozik, hogy Tong Po, a nyilvánvaló rosszfiú (aminek elég vézna) eltöri a hátát a ringben. Az a jelenet - már elnézést a műfaj rajongóitól, de - kész röhejparádé. Dennis Alexio sétafikáló mozgása, Van Damme szinte éneklő kiáltásával, és a háttörő ütés kimértségével sokkal inkább nevetséges, mint sokkoló vagy drámai.



Az egyetlen pontja a filmnek, ami valami maradandót csihol az egésznek, az Xian edzésterve. Persze a karakter papírmasé, intelmei és oktatóstílusa dettó. De a különféle harci irányzatok, a muay-thai és a thai-chi mozdulatsorai tiszteletteljes légkörben kerülnek bemutatásra. A légzés kontrollja valóban kulcsfontosságú alap az intenzív küzdelem megalapozásához. Jean-Claude Van Damme kitűnő harcművész, ezt a produkció végig nyomatékosítja.
De Xian útmutatása egyértelműen a ringre van szabva, ez pedig - énbennem legalábbis - ürességet hagy maga után. Unokahúga, Mylee szerint Xian már jó ideje nem foglalkoztat senkit. Nem értem, mit lát ebben a hevesfejű amerikaiban (aki egyszer sem beszél amerikai akcentussal). A fiút csak a bosszú érdekli, arra is emlékeztetni kell, és szinte kutyaként lesi a tanító minden szavát. A Véres Sportban a főszereplő nemcsak "verd szét a fejét!" alapon sajátította el a harci tudást. A tréning egy gondolatiság jegyében zajlott, ami szellemi és értékrendi alapon is gyarapította Van Damme karakterét. Nem egyszerűen a győzelem volt a tét, hanem a bizonyítás, önmagunkért és a másikért. Itt ez valahogy olyan mondvacsinált maradt.



A végső küzdelem drámáját annyival próbálják csavarni, hogy Eric-et elrabolják, Kurt-öt pedig vele zsarolják, hogy fogja vissza magát Tong Po ellen. Kurt motivációját állandóan frissíti a forgatókönyv: látogatás, Xian szavai, a vita Eric-kel etcetera, és köztudott, hogy egy "brutális szörnnyel" kell kiállnia. Ha Bangkokban még a rendőrség is megvehető, akkor miből gondolják, hogy nem találnak rájuk?
Innentő kezdve pedig nem tud meghatni, hogy Eric-et elrabolják, vagy Mylee ruháját nemi erőszakot sejtetve feltépi Tong Po. Ahogy Kurt sérülései is gyanúsan kevéssé hátráltatják a "fehér harcost", mikor erőre kap. Az elrabolt bátyját kiszabadították, Mylee sérelme is kiderült, szóval jöhet a diadalmenet. Aztán a vége-kreditek.


Gyenge B-kategóriás harcművész-film a Kickboyer, a műfaj minden sablonjával. De azért fogyasztható, és a filmbéli tájak hangulata a jelenetekbe is beszivárog.

2012. február 17., péntek

A majmok bolygója - Felemelkedés


Pierre Boulle Majmok bolygója olyan eset, ahol a regény történetét annak filmváltozatai vésték igazán bele a köztudatba. A '68-as kultuszmozi Charlton Hestonnal összesen 6 folytatást ért meg: az első 5 még évente, az utolsó pedig újabb 8 évvel. Részben ez az erőltetett gyártási tempó lejtmenetre ítélte a színvonalat, míg Tim Burton vérszegény 2001-es remake-e gyakorlatilag a franchise temetésévé lett.



Az első, amiben a film vívmánynak számít, azok a vizuális effektusok, azon belül is egy meghatározott dolog: a teljesen CG majmok. Ugyanaz a WETA Digital stúdió keltette életre őket, mely pl. Avatar effektjeiért is felelős volt. Azt kell mondjam: az eredmény fenomenális. Az emberszabású állatok külseje, szőrzete, mozgása, testbeszéde, sőt arcmimikája a legapróbb részletig hasonlít az igazi majmokéra. Ez azért is fontos, mert a műsoridő, a dramaturgia és a sztori legtöbb figyelmét szintén egy majomkarakter kapja meg (róla majd a karaktereknél).
Mindössze 2 dolog akad, ami nekem megzavarja az illúziót. Egyik a gyorsabb mozdulatoknál a némely esetben látható darabosság. A másik az, hogy a majmok erőnlétét, ellenálló-képességét eltúlozzák a filmben. Amikor tíz métereket ugranak sérülés nélkül, illetve mikor a pisztolylövés éri őket, attól egy pillanatra megtorpannak, de egy fikarcnyit sem lassulnak tőle. Nem tudom, hogy egy majom csontozata vagy izmai mennyire bírják a terhelést, de ez akkor is túlzásnak tűnik.


Az alaptörténet a balul kiütött kísérleti projekt-tel szerintem itt még lenyelhető. Többször látjuk, hogy legtöbbször az elsőre jószándékú dolgokból ered a legtöbb, legsúlyosabb ellentmondás. Egy gyógyszergyártó cégnél majmokon tesztelik az Alzheimer-kór lehetséges vakcináit. Embereket próbálnak menteni, de emberszerű állatok élete árán. A tudós Will Rodman apja, Charles szintén az említett kórban szenved. Ezért Will titkon azután is folytatja kutatását, hogy a project-et leállítják.

A sztori egyes szálai kellően szorosan lettek összecsomózva, nem erőltetett, ahogy a dolgok egymásból következnek. Először úgy tűnik, hogy Will munkája mindkét téren sikerrel járt: Caesart az évek alatt intelligens családtaggá nevelte, apját pedig meggyógyította az illegálisan beadott vakcinával. És aztán el is veszíti mindkettőt: Caesar-t egy félreértés miatt egy zord állatmenhelyre zárják be, Charles szervezete pedig legyőzi a vakcinát, és a férfi mentálisan leépül, majd meghal. Részben ez is hajtja majd Willt, hogy Caesart megtalálja, mikor tudomására jut a szökés.
Forradalmi vívmánynak tartom, hogy mennyire sikerült összetettre megrajzolni, majd hitelesen elénk is tárni Caesar karakterét. A CG-állat a film abszolút protagonistája, leginkább az ő sorsán keresztül követjük nyomon a cselekményt. Ugyanakkor a leggazdagabb jellem is: hallgatása, tekintete olykor beszédesebb, mint holmi soksoros dialógus. Caesar a Rodmanok szemében családtag. De hivatalosan csak háziállatnak minősül, állandó korlátokkal kell élnie. Póráza örök emlékeztető, hogy bármennyire okos vagy emberi, státusza sosem lehet több az eltartott állaténál. Eleve a szabadság utáni vágy minden tudatos élőlény sajátja: Caesar specifikus helyzete csak olaj a tűzre. Tudja, hogy Willék valóban szeretik és becsülik, ám kérdéseire ezek nem válaszok.

Caesar első agresszív tette során - aminek egyébként nyomós oka volt - a film hangulata még komorabbá válik. Gyakorlatilag egy kisebb börtönmozi bontakozik ki: Caesart egy olyan menhelyre zárják, ahol a majmokat nem egyszerűen rosszul tartják, hanem tipródnak rajtuk.
És nem is ez a legrosszabb. Caesart Will magára hagyja. Ahogy az ajtóüveg túlsó oldalán búcsúzkodott tőle, joggal érezheti úgy a néző, hogy cserben hagyja. Rodman ezzel Caesar megmentésének értékét teszi semmissé: önámító módon azt hiszi, hogy majd később érte jön, és úgy viheti haza, mintha mi sem történt volna. Ez a közjáték kikerekíti Caesar motivációját a harcra: a csupasz jóindulat mint olyan, leszerepel, önmagában haszontalan cicoma, ha nem vagy kész megvédeni.

Külön izgalmasnak találtam, ahogy a vadidegen közegben Caesar kitaszítottá válik. A helyi majmok szabályosan utálják: ezt fejezi ki, amikor az egyik lakótársa letépi piros pulóverét, mint az emberféleség bélyegét. Először úgy tűnhet, a fogság és egy helyi dolgozó, Landon terrorizálása őbenne is lerothaszt minden normát és emléket, amire a Rodmanok nevelték.
Hogy végül nem ez történik, az cseppet sem patetikus vagy erőltetett. Caesar intelligenciája révén a többi majmot nemcsak meggyőzni és vezetni válik képessé. Saját érzéseit/értékeit küszködik megőrizni az utálat légkörében, amit a szökés napján rögtön bizonyít, mikor az egy férfit a menhelyről megment a kivégzéstől. Ez a fajta jellemfejlődés az egyik legemberibb megnyilvánulás, és érdekfeszítő: Caesar, mint a majomsereg vezetője egy olyan morális értékrendet tud megtartani, amit sajnos sok emberpolgár nem sajátít el.

A többi majom kevésbé érdekes, de nem igaz, hogy egyformán viselkednek. Vannak fásultabbak, és vannak agresszív mészárosok is köztük. Nem kifejezetten jobbak vagy rosszabbak, mint a homo sapiens. De a társadalmi érzékük következetes: akik terrorizálták őket, azt lázadáskor a "népharag" elsodorja. Aki csak rabtartáshoz asszisztált, az pedig, nos, megy a ketrecbe. A majmokra való fókuszálás viszont egy tipikus hátulütőt hoz magával: az emberalakok többnyire sztereotípiák:
  • (jószívű, engedetlen tudós;
  • szép és okos barátnő;
  • gonosz állatgondozók;
  • intelmező idős apuka;
  • akarnok projektvezető, aki a falka kiirtásáért liheg, Caesar egyik bajtársa miatta hal meg, így Caesar megtagadja tőle a segítő kezet a bajban)
  •  
A legjobb színészi alakítást a Charles-t alakító John Lithgow prezentálja: valahogy kísérteties, ahogy látjuk ezt a szegény embert, hogy az átkozott kór végül mégis leépíti, majd végül megöli őt.

Igazából a cselekmény sem hoz sok új ötletet. Okosan felépített, időt hagy megismerni a szereplőket, kerüli a túlzásokat. Ám az is igaz, hogy híján van a szokatlan, vagy legalábbis eredeti megoldásoknak. Talán a régi franchise rossz emléke játszott ebbe bele, nem tudom. Mindegyik harmadnak (tanulás, börtön, kitörés) megvan a maga erőssége és gyengéje
Az utolsó fél óra például az akcióra fókuszál, és a végkifejlet egy átmeneti megoldással zárja le az eseménysort. Spartacus-hoz hasonlóan Caesar is csak kitörni akart - 1 nagyobb kerülővel - az elnyomók uralta környezetből, egy szabadabb világba. Serdülőként sokszor látta a Golden Gate hidat (elismerésem a festői tájképekért), ami a szabadságba vezető utat jelentette számára. A labor pedig, ahol született, az abszolút elnyomás színtere/szimbóluma - hasonlóan, mint a francia forradalmárok szemében a Bastille. 


A mértéktartó rendezésnek köszönhetően a "Lázadás" valóban csak lázadás, nem mondjuk egy fekete-afrikai háború  majom és ember között. Az akció vagy az öldöklés egyáltalán nincs túlsúlyban, nem rántja le a többi aspektusát a filmnek. A rendező óvatosan bánt a tartalmilag erőszakos, véres jelenetekkel, mégsem lesz kevésbé intenzív maga a csata.
A túlzások esetiek, és számuk is viszonylag csekély. Említettem, hogy a majmok picit túl szívósak, teszem azt ha esetleg lelövik őket. Abban sem vagyok biztos, mekkora kézi tolóerő kell egy oldalra döntött kamion mozgatásához. És egy emberszabású majom - legyen bármily okos - hogy tanulhat meg egyik percről a másikra lovon vágtatni?


Tetszett még az első emberi mondat, amit Caesar először kimond, bár furcsálltam, hogy bármilyen szérumtól képessé vált erre. "Caesar otthon van." Caesar ezt Willnek mondja, és örültem neki, hogy Rodman végre megérti, hogy legjobb barátja mit akart. 



Rupert Wyatt munkájára lehet mondani, hogy nem eredeti, kiszámítható, de azt nem, hogy lapos vagy széteső. Amit beemel a történetbe, azzal helyesen bánik - leszámítva talán az emberoldal jellemrajzait. Nagyon jó, érzelmileg is okosan kezelt sztorit tár elénk, ami egy valószerűtlen konfliktust hihetően tudott bemutatni és végigmesélni. Jócskán felhalmozza az elvárásokat a 2. nagyfejezethez. 

2012. február 11., szombat

Számkivetett

Tom Hanks drámai színészként már gáladíjak sorát gyűjtötte be. Egyes filmjei egyszerűen kisebbeknek, zsengébbnek hatnának, ha egy kicsit is kevésbé hiteles színész lett volna a főszereplőjük. A 2000-es Számkivetett pont ilyen eset. Messze nem először ülteti át egy film a klasszikus Robinson Crusoe sztorit a modern korba. De véleményem szerint itt sikerült a leghihetőbben ábrázolni magát a fő szituációt.



Chuck Noland a FedEx intézője. Régi élete bizonyos szemszögből éppen megfordítottja a későbbinek azon a lakatlan, csendes-óceáni szigeten. Munkatársaival mindig idejében kellett kiszállítaniuk a küldeményeket - akár más országokba. Időbeosztása kifejezetten szoros: fél szemmel mindig az óra mutatóit figyeli, és mihamarabb elsimítani, ha fennakadás történik. Chuck tehát átlagos dolgozó, kevés ember áll közel hozzá, pl. jóbarátja, Stan vagy tanult mennyasszonya, Kelly.
A Végzet szabályosan kiszakítja őt nemcsak eredeti közegéből, hanem az egész civilizált világból. Minden adva van: szokatlan erejű vihar, jókora pályamódosítás, lezuhanó gép. És ami a legrosszabb: 2 Texas-nyi területű óceán mindenfelől. Ilyen körülmények között az időhiány az utolsó, amitől tartania kell az embernek. Egy barlang falára kell majd vésnie a hónapokat és talán a napokat is, hogy mindig be tudja tájolni az eltelt idő nagyságát.
Nagyon sokféleképp lehetett volna belerondítani a hangulatba. A film bő egy órás szakasza, majdnem a teljes bonyodalom a szigeten zajlik, egyetlen jelenetre sem vált más helyszínre. Semmi nem oldja kívülről a helyzet komolyságát: erőltetett poénok, zenei kíséret vagy éppen arra vetődő látogatók. Nincsenek olyan random, behajigált ötletek, mint elásott kincs, bennszülött törzs vagy tengeri csempészek. Chuckhoz hasonlóan mi sem tudunk szabadulni a szigetről, a magány érzésétől, melyen mit sem enyhít a Kellytől kapott zsebóra, benne a fiatal nő fényképével.

Tom Hanks alakításáról tényleg semmi rosszat nem lehet írni. 1 évig váratták a forgatást, hogy szakállat növesszen és 22 kilót leadjon a jelenetre, ahol Chuck már "ősembernek" néz ki. A film teljesen őrá fókuszál, illetve mindarra a fizikai és mentális kihívásra, amit Chuck Nolandnek ki kell állnia. A szokatlan helyzet leleményességet követel tőle: a járni tanuló gyerekhez hasonlóan sokat hibázik, lelkileg sérülékeny, ám rövidesen megtanul gondoskodni magáról. A sziget nyersanyagait + a kézbesítendő ajándékokat felhasználva gazdálkodik: kötszernek használ ruhákat, görkorcsolyát lándzsafejként, videószalaggal rögzíti egy tutaj farönkjeit stb.

Legfontosabb "módosítását" viszont nem a hasznosság motiválja. Itt mutatkozik meg a remeteélet lelki vonatkozása. Az ember társas lény: egyedül az óceán közepén, mindennap a túlélésért harcolni, a megmenekülés reménye nélkül több mint kétségbeejtő. Őrületveszélyes. Chuck tudata félárnyas régióiban harcol az őrülettel, és ennek eredményeként születik meg Wilson, a röplabdából kreált képzeletbeli sorstársa. Amikor Wilsonnal "beszélget" vagy fennhangon vitázik, ez azért nem hat komikusnak, mert látjuk a létezése okát. Kreáció, pótbarát, táplálék az állandó kommunikációéhség ellen. Fenomenálisak ezek a jelenetek.
Wilsont a 2 órás műsoridő alatt legalább 2-szer látjuk, hogy majdnem "elgurul", de egyszer sem röhejes vagy gyatra. Első eset azért, mert Chuck lelkivilágát nagyon jól illusztrálja: már olyannyira elhiszi saját tévképzetét, hogy megengedi magának a durcáskodást. Kihajítja, aztán ahogy a totem nélkül újra ránehezül az örök magány súlya, utánasiet.
Másodszor mikor a film 4 évet előreugrik az időben, mikor Chucknak végre sikerül tutajjal nekivágni az óceánnak. Wilsont egy áramlat elsodorja, a tutaj pedig billeg. Chuck itt már vérbeli ősemberré rongyolódott, és bár nincs vihar, a férfi ekkorra testi és lelki ereje határa ért. Akárcsak például a Nemo kapitány regényben Arronax és Ned Land, Noland is eljut oda, hogy már mindennel levígasztalta magát, már nincs miből erőt meríteni, kifakult minden apró reményforrása. És a sors újabb kegyetlen leckéje, hogy pár órával Wilson "halála" után... egy hajó felszedi őt.


Amennyire hibátlan dramaturgiát szőttek a fogság évei köré, annyira kiábrándító volt a körítés hozzá. A mellékszereplők lelki szegény földkinövések, nekem esett rosszul a vérszegény reakciójuk, miután Chuck évek múltán megmenekül és visszatér Memphiszbe. Természetesen a világ halottnak hitte, eltemették őt. Rengeteg lehetőség rejlene ebben a fordulatban! A film szerkezete azonban megköti az írók kezét: 1-1 bő negyedóra a két végén, középen pedig Tom Hanks minden mennyiségben. Mi van a jóbaráttal, akinek közben meghalt a neje? Mi van Kelly új családjával? És ami a legfontosabb: mi van Chuck még felépítendő új életével? Ezek mind elsorvadnak.
Azért is furcsállom ezt a léhaságot a végén, mert a forgatókönyv, melyért William Broyles volt a felelős, nem kis hányadában Hanks ötletein alapult, sőt ő volt az egyik producer. Nyilván nem akarták még az újrakezdéssel is terhelni a cselekményt; helyette egy bő epilógust kapunk, hogyan zárja le hősünk a félbemaradt régi életét. A megtört, nehezen visszaszokó Chuck felismeri: mindaz, amit elvesztett, eleve nem képviselt akkora értéket, mint hitte. Ez a fő tanulság a filmben, és a mai rohanó világban roppant időszerű tanulság.
De hogy ez még jobban kitűnjön, érzésem szerint lehúzzák a többi ember érzelmi fejlettségét. Látnak egy embert, aki 4 évig neander-völgyi színvonalon élt, és most hirtelen visszakerül, mégis vagy jópofiznak vele, vagy hosszasan bámulják. A protagonista pedig ugyanezt teszi a legutolsó percig, míg a végén a jelenetet látjuk, hogy az út kereszteződésnél áll a városon kívül. Nyilván arra utal ez, hogy mi választjuk az utunkat, de hogy kapcsolódik ez épp ehhez a filmhez? Chuck nem utat választott, minden tette és monológja a túlélésről szólt: előre, tovább!

Az egyetlen érzelmes viszontlátás, amit Chuck a ma már férjezett családanya Kellytől kap, de ez meg szappanoperába hajlik. Apropó: a "férj" bemutatkozásáról azonnal lerí, hogy féltékeny és távol akarja tartani a nejét a halálból visszatért fantomtól. Itt van ez az asszony, évekig küzdött, hogy elfelejtse, toleránsan segít Chucknak megszokni a mostani helyzetet, a kislánnyal meg minden.
Aztán mikor Chuck elindul a régi kocsijával, Kelly a zuhogó esőben utánafut és csókolózik vele az utcán! Ha ennyire tartja a családját, minek ment férjhez? Nyilván mert a család megléte volt a lényeg, nemhogy miféle férfi által. Egy ilyen instabil, pihekönnyen befolyásolható nő, a kétszínű férjúrral és az eldobott karrierjével (doktori disszertációját sosem adta le) minden, csak nem megbízható társ. A Chuck által leszűrt fő tanulság groteszk fricskája ez: jócskán kevesebbet ért a szeretett nő, mint addig gondolhatta.




Teljesen jogos volt a Golden-Globe-díj Hanksnek, és az alapötletet is nagyon jól aktualizálták. Tele van leleményes és hangulaterős jelenetekkel a film törzse, sziporkázik benne a csendes dráma. De a bevezetés és befejezés egyformán lapos, és az összes többi figura kiábrándítóan egysíkú hangyaember. És ez nagyon nagy kár.

2012. február 9., csütörtök

Predátor (Ragadozó)


Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy Arnold Schwarzenggernek máig a kemény akcióhős szerepe áll a legjobban. Egyszemélyes haderőként nyomulni előre, puskával a kézben, miközben az egész világ csatatér, bármelyik irányból érheti a halálos csapás. Ezt láttuk már a Kommandóban, a Terminátor-szériában és egy csomó másik filmjében.


A Ragadozó a kevés olyan filmje közé tartozik, ahol ez a séma működik is. Ez 2 évvel a Kommandó után jött ki, és míg a nézőknél kultstátuszt nyert el, a kritikusok finoman szólva lenézték. Gene Siskel úgy jellemezte: "Fáradt sztori, mely részben Rambo, részben Alien". 
Ezt azért hoztam most fel, mert hasonló benyomást keltett bennem a film, mikor először láttam. De nem azért, mintha abból a 2 filmből bármit is másolna. Két külön fél produkció összepasszintásának éreztem a történetét: tipikus géppisztolyos akciómozinak indul, mely azután félúton áthajlik egy sci-fi horrortúrába a közép-amerikai dzsungelben. De a 2 eltérő téma párosítása itt működik: brutális, figyelemfelkeltő, tele van feszültséggel. Nem próbálják stilizálni, ellenben bőségesen használnak vért a jelenetek. A környezet maga a kiszámíthatatlanság, az elhalálozások sokkolóak.


Nem veszem sorra, milyen filmekből vehetett vagy melyekhez adhatott ötleteket a Predator. Maga a film alapkoncepciója is roppant egyszerű volt. Adott egy keményfejű izomember, közelharcban egy humanoid szörny ellen. Arnold Schwarzengger ötlete volt, hogy a történetben egy egész csapat nézzen szembe azzal a valamivel, ami a vadonban leselkedikSok-sok lehetőség adott, hogy a karakterek a tűréshatárra jussanak, és ahogy nekik, nekünk sem lehet közben biztonságérzetünk.
Igazán jó munkát végeztek a készítők, hogy a rettegés atmoszférája végig megmaradjon. Maga a Predátor küllemre és természetre egyaránt bestiális. Olyan valószerűtlen veszélyforrás, amit sokunk nem merne elképzelni: egyenként vadássza le és koncolja fel áldozatait, láthatatlanná tud válni, szemeivel látja a mozgó célpont hőkisugárzását. Ráadásul úgy, hogy a "prédák" itt állig felfegyverzett, veterán katonák. A legjobbat nyújtani ide kevés, és Schwarzengger karakterével együtt a néző is fel tud lélegezni, ha bármi bíztató jelet látnak.


Azt kell mondjam, a szereplőket a sztori sem tekinti többnek katonáknál. Legérdekesebb bennük, hogy ki-ki hogy viseli a kiemelt életveszélyt, illetve hogy maradnak alul (egyikük nem is próbál harcolni). Nem az kap itt  hangsúlyt, kik ők, vagy hogy pontosan miféle "rusnya féreg" ellen is hadakoznak. Hanem az ösztön, a megfigyelőkészség, a leleményesség.
Különösen az tetszett, ha leleményességet mutat fel valaki. Mikor Arnold karaktere, "Dutch" őrnagy egyedül marad, rájön, hogy a hideg iszappal bekenve, mozdulatlanul a lény nem veszi őt észre. Ezt a felfedezését aknázza ki a tetőpontnál. Ember és szörny között első ízben alakul valódi patthelyzet, egyik se látja a másikat, hacsak nem akarják. Nem tudom, tényleg működhetne-e ez a trükk, de utánaolvastam: a forgatás helyszínén az iszap és a trópusi folyó valóban hideg volt, tele piócákkal. A göröngyös domboldal és a trópusi levegő mellett tehát Schwarzeneggerre hetekig pluszteher hárult a többi színészhez képest.


Az elején kicsit bosszantó, hogy a katonák milyen lassan ismerik fel ellenfelük mivoltát, de úgy voltam vele, hogy ez még érthető. Egy helyi lány, akit a tábor körül találtak, csak annyit motyog nekik: "A vadon megelevenedett.". Ez a terminus még hűen is írja le azt, ahogy a láthatatlan Predátoron visszatükröződik a környező táj.
Nincs semmi bajom az elgondolással se, hogy zöld színű a vére. De mi a pláne abban, hogy rikító világoszöld, amit szinte azonnal ki lehet szúrni? Ezt a "vért" az alkotók diszkókban használt világító rudak folyadékából és zseléből készítették. Csakhát nem túl valószerű, hogy egy hús-vér lénynek úgy világít a vére, mint egy jelzőlámpa.


Amit viszont tényleg nem értek: miért vállal test-test elleni harcot Dutch ellen? Egy ponton ott áll előtte, és nyakánál fogva tartja egy fához. Gyors halál, fegyverrel vagy puszta kézzel egyaránt. De helyette arrébb hátrál, leveszi az arcát fedő fémrostélyt, és mezei pofozkodásba kezd Dutch-csal. Mi akart ez lenni? Gesztus az ellenfél felé, akivel nehezebb dolga volt, mint a többiekkel? Tudom, hogy ez sokakat cseppet sem zavart, de nekem illogikusnak tűnt.
És a végén Dutch simán csapdába csalja, mikor felüvölt: "Vesd rám magad!" "Ölj már meg!!". Ahhoz képest, hogy vélhetően egy fejlettebb világ szülötte - biztosan nem tudhatjuk -, elég ostoba vereséget szenved el. Csak azzal tudom ezt kimagyarázni, hogy a vadászat örömöt, vagy valami ahhoz hasonló teljességérzetet okoz a számára. Dutch nevető hangot hall a haldokló lénytől, mielőtt amaz - egy önmegsemmisítő mechanizmust aktiválva - felrobbanna. 



A 80-as évek divatjához hűen itt is kapunk rengeteg bősz lövöldözést. Már amikor az eredeti küldetésüket látják el, Dutch, Mac, Dillon és a többiek ész nélkül lőnek és robbantanak fel mindent. Tudom, hogy az csupán a felvezetés, de láthatatlan szörny ellen ezt csinálni egy dolog, túszmentő akciónál egy másik. A valódi cselekmény egyetlen véres fogócskáról szól; nem annyira a résztvevők sorsa érdekeli a nézőt, hanem az akció, a hangulat és a brutalitás képei. Ezen a téren viszont szerintem okosan, töltéssel viszi végig a film, amit vállal.


A kevés B-kategóriás akciófilm egyike, ami tetszett, és őszintén tudom ajánlani. Kemény, intenzív, letaglózó atmoszférája van, de nem csak agyatlan erőszakfétis az egész. Nagy érdeme még, hogy egy éppolyan ikonikus hollywood-i szörnyalakot mutatott be a nagyközönségnek, mint az Alien volt.

2012. február 7., kedd

Batman: 0° alatt

Közismert tény, hogy 65 millió évvel ezelőtt 1997-ben a Batman & Robin szinte azonnal filmtörténeti mérföldkővé vált - negatív értelemben persze. Még azok is, akik többnyire távolságot tartanak a "szuperhős-filmektől", szinte azonnal felismerik az alkotást, illetve annak fő antagonistáját, Mr. Freeze-t.                                        
Amit már inkább csak a zsáner kedvelői tudnak: alig pár hónappal később láthattunk a tengerentúli mozikban Mr. Freeze alakját Batman-filmben.
                   

A "Sub Zero" elkészítésének 2 fő oka volt:
                                                                                    
1.: egyfelől az animációs Batman-mozik sorát folytatni A rém álarca után;
2.: másodsorban pedig, hogy mielőbb rehabilitálják mozivásznon a rajongókat a '97-es meteorbukásért, ami szó szerint lejegelte az egész franchise-t.



Rehabilitálni valamit azt jelenti, hogy egy jobb kiadást adni a filmnek és főszereplőinek. E szempontból a Sub Zero olyan, mint fülledt szobába a friss levegő: valóban ellátta a kitűzött célját. De semmi többet nem mutat fel. A vele kb. egyforma hosszú Powerpuff Girls movie-hoz hasonlóan Sub Zero is inkább egy hosszított epizódnak érződik a rajzfilm-sorozatból, semmint önálló alkotásnak. Története kis kaliberű - és érzésem szerint csökevényes is. Nincsenek benne kikerekített életutak, sorsok. Nyugodtan lehetett volna ez is olyan folytatásos epizód, mint a Two-face vagy a The Demon's Quest.                                                           

Látványvilága átveszi és picit csiszolja is a The animated series stílusát, főleg az emberábrázolás terén.       Akárcsak a Powerpuff Girls movie-nál, itt is - és többször - láthatunk nagyon szép 3D-animációkat, mint:
  1. a Batwing felszállópályája;
  2. vagy a közelítés az olajfúró-szigetre, mely egészen olyan, mint a városkép A rém álarca kezdő képsorainál.
Az Északi-sark jégvilága mesébeillően néz ki, Mr. Freeze előtünedezésével együtt az árnyak mögül lenyűgöző, kísérteties látványt nyújtanak. Ami a zenét illeti, többnyire egyszerű, hangulatfestő dallamokból tevődnek össze. Egyszerre ismerhető fel bennük Shirley Walker és Danny Elfman hatása: a bevezető szakasz első 40 másodperce egyenes másolata a '89-es Burton-film témazenéjének. A mű egész atmoszférája tökéletesen átvetíti a Heart of Ice epizódra jellemző tragikus, magánnyal teli hangulatot. 



Bármennyire is díjazom, hogy az eredeti dark deko stílus itt is visszaköszön, ez nem kendőzi el a hiányosságok tömkelegét a történet megírásában és levezetésében. Sok a túl hosszúra elnyújtott szcéna. Ennek azért legalább megvan az a haszna, hogy az emberek közti interakciók több figyelmet kaphatnak, pl. mikor Dick és Barbara egymással társalog a film elején, a partin. Ez tényleg segített elhinnem, hogy vonzódnak a másikhoz.                                     
Batman és Robin antréja 2 pitiáner ékszertolvaj lekapcsolása. Batgirl-é pedig egy csapat molesztőrt szétcsapni. Mindkettő unalmas, érdektelen, nem kötődnek a film egyetlen másik pontjához sem. Mintha a készítők azt hinnék, hogy fognak egy folytatásos epizódot a sorozatból, néhol kinyújtják, hogy hosszabbnak tűnjön, néhol itt-ott kidekorálják pár új vizuális ajándékkal a fanok részére, és kész is az új Batman-mozi. 

Ugyanezt a benyomást erősíti bennem, hogy mennyire forszírozott dolgok fordulnak elő a cselekmény vázában. Rögtön az elején: egy tengeralattjáró az egész Északi-sarki régióból éppen a Mr. Freeze otthonául szolgáló barlangrendszert dönti romba felemelkedés során. 1.000.000 az 1.-hez. Freeze reakciója, hogy az egész legénységet lefagyasztja, düh által hajtott megtorlás, akárcsak a Michael Caine által játszott Nemo kapitányé egy másik produkcióban.   

Tehát Nora a széttört tartály nélkül haldoklik, és pár hétnél tovább nem éli túl műtét nélkül. Ez ott hibádzik, hogy az utolsó jelenet szerint a sikeres szervátültetés nemcsak életben tartja: már gyógyulófélben van tőle! Kérdem én: hol marad Nora ritka betegségének az ellenszere? Nem azért találta fel Freeze a hibernációs eljárást, hogy időt nyerjen, míg nem lesz vakcina a kór ellen? És ha egy szervműtét ekkora sikert okoz, hogyhogy Freeze, a hibernáció úttörője erre nem jött rá, de cinkosa, Dr. Belson igen? Nem hihetem, hogy csak azért, mert más a szakterületük. 


Honnan az ördög szájából szedték az írók, hogy AB negatív vércsoportú alany alig 18 ember van Gothamben?! Gotham City amerikai nagyváros: lakossága elvileg több egész Magyarországénál! Bejegyzett donorként pedig - most csak saccolok - legalább a város 1%-ának szerepelnie kellene valamely kórház adatbázisában! Nem; az teljesen kizárt, hogy egy realisztikus célzatú műben - legyen az akár élőszereplős, akár animáció - az AB negatív ennyire ritka vértípus lenne.

És még úgy is próbálják továbbszűkíteni a kört, hogy a donor neme és mérete is meg kell egyezzen Noráéval. A maradékból pedig épp a rendőr-főkapitány lányát szúrják ki. A meg nem nevezett szerv átültetését a világtól elzárva, igen kényes gonddal kell előkészíteniük. Akkor miért azt rabolják el, aki szinte azonnal magára vonja az összes hatóság és a média figyelmét? Csak azt tudom feltételezni, hogy az írók kifejezetten Batgirl próbálták beleszuszakolni a megmentendő díva szerepébe. Batgirl maszkban szokott harcolni, éjjeli önbíráskodó, erős és fitt fiatal nő, ráadásul Robin barátnője. Tehát ő a tökéletes "leading lady" Andrea Beaumont helyébe... mindegy.


2 fontos kérdésem volna még, ami sehogysem fér a fejembe:
  1. Érdekelne, hogy Freeze fegyvere pontosan hogyan működik. Hányszor lehet lőni vele, mi működteti, mekkora sugarat produkálhat. A fúrósziget kigyulladásakor - amit egyébként Belson egy ostoba pisztolygolyója okoz - gyakran érzem úgy, mintha Freeze direkt nem használná a fegyverét.
  2. Hogy jutnak eszébe ezek az óvodás ötletek, minthogy jegesmedvéket hozzon Gothambe véreb-pótléknak, amikor nincs hó? Vagy hogy az olajtól lángoló fúrószigeten még mindig el akarja végeztetni a műtétet! Belson még enyhén fogalmaz, amikor "őrültnek" titulálja. 

Amit még nagyon zokon vettem a műtől, hogy nagyon papírízűek a szereplők motivációi:
  • Ugyebár Bruce segít mindenkin, mert ő Batman.
  • Alfred segít Bruce-nak, mert hű inas.
  • Jim Gordon Barbara apja, tehát sietve nyomoztatnia kell - 1 egész jeleneten keresztül.
  • Dick segít Batmannek, mert ő Robin és Barbara pasija.
  • Kunac, a kis eszkimókölyök segít Freeze-nek, mert ezt látva szimpatikusabb fényben tűnik fel a fő antagonista - elméletileg.
  • Barbara a bajbajutott hölgy, mert a Batman & Robin teljesen félreértelmezve ismertette meg a karaktert az egyszerű mozirajongókkal.
  • Freeze pedig a rajzfilmek egyik legkedvelhetőbb "rosszfiúja", akit a fenti film szintén torz és butított formában interpretált.

Gyanítom, hogy az alkotóknak - ugyanaz a stáb, amely a Mask of the Phantasm-öt is készítette - lelkifurdalásuk lehetett Freeze miatt, mivel ez a film teljesen őrá fókuszál. Amiként a Batman visszatér Pingvint tette meg valódi főszereplőnek Batman kárára, ugyanezt látom most is. 
És ez még nem is lenne akkora baj. Freeze kapja a legtöbb érzelmes pillanatot, ő hozza meg a legkritikusabb döntéseket. Annyit látjuk és annyi szó esik az életéről (15 éve találkoztak Norával, Belson a volt munkatársa stb.), hogy valami változást, jellemfejlődést várnánk vele kapcsolatban. De a szereplők itt menthetetlenül be vannak táblázva: Freeze a rosszfiú, Batman, 'girl és Robin pedig a jófiúk - és 'lányok.

Az első animációs nagyfilm, A rém álarca Batmant úgy tette főszereplővé, hogy erős történetet szőtt köré, bevezetett minket a fejébe, Bruce maga pedig tanulságokat vont le, és magát azokhoz tartva viselkedett onnantól kezdve. Mindaz, amit Freeze leszűrhet és megtanulhat itt, azt a Heart of Ice-ban már megtanulta. Itt megint csupán egy intoleráns bádogember, aki fenyegetőzik és lövöldözik. 
Nem tagadom: izgalmas látni, ahogy törött lábbal már segít Batmanéknek kihozni Norát a tűzvészből. És egészen megható, hogy lemond a gyorsabb megmenekülésről Noráért, illetve könnyezik, mikor megtudja, hogy a Wayne Enterprise kutatói megmentették a feleségét.

                       
De ahhoz képest, mennyi műsoridőt kap, csalódást kelt, hogy látszólag semmit nem tanult az egészből. És ha Nora már teljesen rendbejött, kimondottan érdekfeszítő lett volna látni, ahogy Victor és Nora sok év után ismét találkoznak - lehetőleg hosszabban, mint a Return of the Joker végén Bruce és Tim Drake.   


2012. február 5., vasárnap

A 200. BEJEGYZÉS! - Honfoglalás

Solar Eclipse
100. cikkemhez hasonlóan az újabb "jubileumot" itt a blogon is egy magyar film taglalásával fogom megünnepelni - márha ez annak minősíthető. A honlap olvasói mellett külön megköszönöm a kommentelőknek, hogy  véleményezték az írásaimat, illetve, hogy kiegészítő észrevételeket tettek azok tartalmával kapcsolatban.  


◘♪ ۩♫ ¿ ♥ ۞♦ ☻║▬ஜ ☺ ♠► ○ ♣  •◘ ۩♫ ¿ ♥ ۞♦ ☻║▬ஜ ☺ ♠► ○ ◘♣  ♪ ۩۞



Honfoglalás


A magyar közönség többnyire ellenérzéssel fogadja a történelmük híres eseményeiről szóló mozgóképeket. A '96-os Honfoglalás szinte elsőként merül fel, ha ez a téma. Sokan utálkoznak olyan vonásain, mint:
  • a vánszorgó cselekmény;
  • hogy Franco Nero-ra bízták egy mitikus történelmi alak életre keltését;
  • hogy a szűk költségek korlátozzák a sztori;
  • a végigvezetett szálak és kapcsolódási pontok hiánya;
  • és hogy Koltay Gábor rendező túl dokumentumfilm-szerűen ábrázolja a filmbéli történéseket.


Azt kell mondjam, jogosak a bírálatok. Koltay abszolút megelégszik a mitikus alaphangulat megteremtésével. A jelmezek és a tájkép mellé a zenei aláfestés is többnyire megindító. Nem is az atmoszférája hiányos ennek a műnek, hanem a szerkezete. Cselekmény, drámaiság, párbeszédek, vágás: mindaz, amit a néző szabad szemmel nem lát. Vannak szilárd jelenetei. Személyes kedvencem az a 2 perc, ahol a törzsek vezetői vérükkel megpecsételik a szövetségkötést - még azelőtt, hogy a sámán idegesítő hangja tönkretenné az egésznek a hangulatát.
De az a 2-3 jelenet nem visz el a hátán teljes 1 és 3/4 órás műsoridőt. Sok az időhúzás, a szervesen egyik sztoriszálhoz se kötődő sallangmomentum. Ahelyett, hogy egy kiterjedt, feszesre megírt szkriptet követve építenék föl a történetet, sokszor és hosszan elnyújtva mutogatják a térség különböző tájait, vagy épp az emberek köznapi foglalatosságait.


Nem haragszom sem a rendezőre, sem alkotására. Elkészültének célja egyszerűen az volt, hogy létezzen. Magyarország 1100. évfordulójára kellett felmutatnunk egy "nemzeti filmet". A probléma ezzel csak az volt, hogy a magyar állam - mint köztudott - nem tudott vagy nem is akart külön tőkét pumpálni az elkészítésbe. Ezért van az, hogy a forgatókönyvet módosítani kellett, hogy kevés embert tudtak mozgatni  a tömegjeleneteknél - azokat is igénytelenül -, hogy sok az üresjárat, és hogy a dramaturgia jóformán minden feszültséget nélkülöz.
Franco Nero-t megnyerni Árpád szerepére nyilván bíztató fejlemény volt Koltay számára. Nemzetközileg ismert színész: ha ő játssza a főszerepet, a filmet többen nézik meg idehaza, külföldön pedig országban lehetlesz forgalmazni. Mielőtt szitkozódni kezdenénk: tudták, hogy ez nem garancia. Nero nem a Honfoglalás várható sikere miatt vállalta a főszerepet: eleve nem kért érte hatalmas összegeket. És bár az ő maga nem tanult meg magyarul csak ezért, a jelmezében szerintem kellően "magyarosan" nézett ki.


Külföldi udvartartások és államfők alig szerepelnek, a székelyek és a kijevi nagyfejedelem kivételével csak követeket és küldötteket látunk sürögni-forogni. A történelmi hűséget hibaként nem rovom föl. Ha az új verzió a cselekményt és a karakterek viszonyrendszerét építi, nem bánom, hogy nem lehet egy tankönyv alapján kiszámítani az egész filmet. De itt nincs stabil vízió! Az események színtere, kalibere is nagyon beszűkített, megint az alacsony büdzsé miatt. És különösen zavart, hogy a besenyők rajtaütése Etelközön válaszlépés nélkül marad, még egy zárófelirat vagy narráció sem próbálja feloldani a függőben maradt ügyet.

Amit pedig már nem lehet a pénzhiányra fogni, az az, hogy sok drámainak szánt jelenet túl patetikusra sikerült. Legfőképpen:
  1.  a sámán már említett imaszövege;
  2. Árpád fia, Levente szavai udvarlás és elhalálozás közben;
  3. vagy Metód püspök enyhén szólva pofátlan hangvételű prédikációja a tábortűznél.
A színészek vagy komoly, révedező tekintettel merednek, vagy túldramatizálttá tesznek egy-egy pillanatot. Ezt pedig nem lehet a korabeli gondolkodásmódra és szokásokra fogni. Nem tudja érdekelni a nézőt Levente halála, mert semmit nem láttunk tőle, ami miatt többre tartanánk az Attila-vérvonal újabb sarjadékánál. Árpádot lehet sajnálni fia elvesztéséért, meg talán - nagyon talán - a besenyők által "levágott" embereket. A csenevész Leventét, vagy a morcos arcú, hatalmáról leköszönő Álmost aligha.

Apropó Álmos: a mű talán legokosabb mondatát ő fogalmazza meg Árpádnak a sziklaperemnél: "Mi csak azért becsüljük az életet, mert tudjuk, hogy egy napon véget ér."
Amikor pedig a családról esik szó, kíváncsi vagyok, nem utalni próbálna-e ez a 2 korábbi ellenvéleményre az öregtől és az egyik fejedelemtől. Egy népcsaládnál az összetartás az első, nem hogy eleik sírjánál maradjanak, mégha már alig lehet ott megélni. Árpád vezérlő fejedelemként olyan dilemmát kezel, amit szerintem sok mai családfő át tud érezni, nemcsak Magyarországon. Régi vagy új otthon? Maradjunk, ahová a család gyökerei kötnek, vagy építsünk új jövőt új földön?


A Honglalás számomra mindig is helyet fog kapni, mivel egyike azon kevés filmeknek, amiket gyerekként filmszínházban láthattam. Sem nekem, sem iskolatársaimnak nem nyújtott maradandó élményt; olyan érzetet hagy maga után, mintha a Magyar vagy Duna Televízió egy délelőtti ismertetőjét szemlélnénk. Vérszegény munkadarab, arra viszont alkalmas, hogy valami tisztább víziót adjon erről a kevéssé ismert történelmi korról.

Ha a témáján kívül más is összetartaná, én is többre tudnám tartani.


2012. február 3., péntek

A Grincs

A Grincs egy bizonyos életközeg görbe tükre. A karakter 1957-es megalkotásakor az volt a lényeg, hogy élő kritikául szolgáljon a karácsonyhoz kötődő, milliószor súlykolt szokások és etikai normák elé. Maga a Grincs személye is egy züllött, kicsinyes kívülállót takar, aki örökké tagadja és ócsárolja az ünnep mentalitását. De sose addig a pontig, ahol már erőszakos vagy gyilkos tettekig jutna el.


Jim Carrey Oscar-díjas maszkírozása éppolyan hatásosra sikerült, mint pár évvel azelőtt A Maszk c. filmnél. És ahogy például a Star Trek-filmekben Spock füleit, a Grincs-maszk is naponta cserélendő kellék volt: olykor 2 óránál is tovább tartott felölteni. De az eredmény félelmetesen jó lett. A színész felismerhetetlen a zöld kosztüm alatt, mégsem veszlik el benne: rendkívüli mimikai játéka maximálisan tud érvényesülni, CGI nélkül is. A címszereplő emberutálatát igyekszik komédiával ötvözni, hogy azért nézhető maradjon a célközönségnek, a gyerekeknek.
Ahogy például a Garfield-mozinál, az alapforrást itt is ki kellett egészíteni. A karácsony "elrablása" elégséges sztori egy mesekönyvre, de nem egy mozifilmre. Ezért létrehoztak egy háttértörténetet, miszerint a Grincs gyerekként a ki társadalom tagja volt, de a torz külseje állandó gúny céltáblájává tette, így elszökött a hegyekbe. Grandiózus terve sem magától jön: egy ki-gyerek, Cindy megpróbálta elhívni Kifalvára, de az eset balul üt ki, és most bosszút akar.


A filmet sokan remek karácsonyi matinénak, sokan viszont szokványos agymasszásnak tartják egy nagy, majomszerű viccfigurával a középpontban. Sajnos én személy szerint inkább az utóbbi táborhoz tartozom: bármennyire is elismerem a díszletekbe és a sminkekbe ölt időt és munkát, az egésznek a légköre iszonyúan hamis. Azt kívánom, bárcsak a látványba ölt milliókat inkább okosabb forgatókönyv, értelmesebb dialógusok és igényesebb jellemrajzok megalkotására fordították volna. Tündérmese ide vagy oda: unalmas, csilivili giccsbazár lett a végeredmény!


A Grincs antihősből duzzogó remetévé avanzsál. Loki álarcához hasonlóan őneki is az az életcélja, hogy sötét tréfákkal sújtsa a világot, vagyis az elkényelmesedett ki-társadalmat. A Grincs és A Maszk között párhuzam még: hogy eredeti formátumukban (képregény illetve képeskönyv) mindkettő nyersebb volt, a tolerancia szinte teljes hiányával.
Filmjeik szelídebbre faragták őket. Ám A Maszknál ez a "guffy"-s, könnyedebb stílus meghaladni törekedett a korábbi durvább verziót. Nem lebutítani. A Grincs tervének - vagy akár egész életének - egy elmés vonással bír: hogy az évek során kidobott játékokból farigcsál magának mindenfélét. Furcsa jet-szánját is így lesz lehetősége összetákolni. De aztán a fáradságos munkával összelopott ajándékarzenált egyszerűen le akarja dobni a hegyoldalon. Ez az élete főműve, a legnagyobb gazsága? Lelökni a tömött puttonyt a hegyoldalon?

És itt van Kifalva népe.
Állítom, hogy a kis Cindy kellene legyen itt a polgármester. Az ajándékgyártás az első számú forgalmi cikk, állandó túltermelés van belőle. Ahogy a műsoridő felénél A Grincs is szóvá teszi, pazarló és képmutató nép a ki. Talán a smink is bejátszik ebbe, de elidegenítő a viselkedésük - főleg Augustus polgármesternek, aki épp ugyanabba a nőbe szerelmes, mint Grincs. A karácsony bálványszerű imádásán túl nincs érdemi önkritikájuk, morális fejlettségük.
Már a Grincsről szóló flashback a zöld gyereket kikacagó gyerekekkel is nehezen emészthető számomra. A tanítónő se állja meg a nevetést, holott a diák készült az ajándékozásra, és sebes az arca, mert szép akart lenni. Ez nevetnivaló? Azt még el tudom fogadni, hogy a lakosok itt nagyon materiálisak lettek, túlságosan a megszokás, a formai értékek hatalmasodtak el rajtuk. A cinizmus és a mássággal szembeni intolerancia tobzódása ez a faluközösség:
  • ahogy Cindy ötletét kezelik, hogy A Grincs legyen az idei mókamester;
  • ahogy a Grincset étellel tömik, majd egy borotvát adnak neki.
  • és ahogy téblábolva pánikolnak, mikor A Grincs elmenekül az ünnepségről. 
Az a pár kivétel, amikor a poénok mulatságosak és jól időzítettek, azok Cindy és Grincs párbeszédei során szúrhatóak ki. A kislányt a postán, ahol apja dolgozik, a szőrös lény megmenti. Hiába próbál utána goromba lenni, a kislány utánamegy a Kobak-hegyre. Ez érleli meg Cindyben a szándékot, hogy őt is a falu életének részévé tegye.
Innentől kezdve A Grincs összes botlásáért - burkoltan, de - őt hibáztatják. Oké: a közbotrány, a főtéri fa felgyújtása és utóbb az ajándékirtás együtt már jócskán megviselhetnek bármilyen béketűrő falut. De mivel a falusiak sose mutatnak őszinte dühöt - sőt még a kiégett fát is pótolni tudják -, nehéz elhinni, hogy ezek a lények fogékonyak lennének a velős humorra vagy a felszabadult csattanókra.


A film tanulsága éppolyan triviális, mint a konfliktus. Cindy apja, a Lou-család feje teszi először szóvá az örök igazságot, hogy a karácsony lényege nem az ajándék, hanem a szeretet egymás között. Később A Grincs is felismeri ezt. Az a jelenet még a mesék mércéje szerint is túl érzelgős: egyszeriben megdobban a megnövekedett térfogatú szíve, az égbolton hirtelen kisüt a CGI-Nap, és miután nagynehezen lefékezték az ajándékkal teli szán lejtmenetét, kéri a letartóztatását. A végén pedig mindenki megfogja egymás kezét, énekli a karácsonyi dalokat, és kezdődik az ünnepi lakoma.

Nem szeretnék olyan goromba lenni, mint amilyennek a ki-k A Grincset mondják. De nem tudom szórakoztatónak nevezni a filmet. Hangvétele a butából a visszataszítóan sértőbe hajlik, szereplői lábon járó kirakatbábuk. Jim Carrey néhány gege (ruhapróbálgatás, zsákbafutás Vangelis-zenére) és végig felpörgetett arcjátéka az, ami humort szolgáltat. Ha harsánykodást akarsz látni, keresd Grincset. Ha az őszinte jóindulatot keresed, kérdezd Cindyt. 



Reménytelenül giccses karácsonyi ajándék A Grincs a TV-nézőknek, ami talán jobban tiporja a karácsony valódi szellemiségét, mint a zöld tréfamester bármelyik favicce.

2012. február 1., szerda

Star Wars Ünnepi Különkiadás

A Star Wars népszerűségét volt hivatott meglovagolni az a majdnem 2 órás szalaganyag, mely 1978-ban látta meg a napvilágot. Akárcsak mondjuk a Supergirl, a Holiday Special is egy elfeledett spin-off egy legendás franchise múltjában. Annyira, hogy maga George Lucas is megtagadta, pedig számára köztudottan a filmek üzleti haszna az első.

Az utóbbi pár évben egyre többen veszik elő ezt a filmet kritikaalanyként; én is tőlük szereztem tudomást a létezéséről. Legtöbben szörnyszülöttként tekintenek rá. Nem vagyok divatkövető alkat; nem ítélek el egy produkciót, hogy megszerettessem magam másokkal. De a népszerű hozzáállás azt 'szem ezesetben jogos.   
A Különkiadás TV-reklám, nem valódi film. Mint önálló alkotás, képtelenül sanyarú, SW-rajongók számára büntetésnek is beillő élményt kapunk, ha egyhuzamban megtekintjük. Alkotóelemei és az egyes jelenetek benne merő kifogások, hogy a IV. rész sztárjaival reklámozzák a Star Wars fantáziavilágát. A szomorú az benne, hogy épp azt rombolja le, a hitelességre való törekvés legelemibb szikrája nélkül.

A történet nagyjából ez:

Egy birodalmi csapat beront Chewbacca kashyyyk-i családjához. Han és Csubi odamegy megállítani őket;
The End.


A fenti leírás az eseménysor tömör lényege. Valódi cselekmény itt nem létezik. Összefüggő sztori helyett kétfajta jelenettípust váltogatnak: az egyikben Az Új reményben játszó színészek, a másikban bemutatás nélküli vadidegenek (szakácsnő, technikus, bolti eladó, holo-táncosnő stb.) tűnnek föl és beszélnek tárgy nélkül. Nem bírok rájönni, kinek készült ez a movie.
Azoktól a szcénáktól azért várnánk némi értelmességet, ahol Mark Hamill, Carrie Fisher és Harrison Ford szerepel. De nincs. Kizárólag kosztümjeikkel keltik azt a látszatot, mintha Luke, Leia és Han lenne előttünk. És amit csinálnak, az még a filmbéli események szempontjából is mellékes: A IV. rész odavágott helyszínein pózolnak, énekelnek vagy bájcsevegnek - többnyire épp Chewbacca rokonaival.

Létezik egy magyarázat nélküli mítosz az Élet Napjáról, ami a jelek szerint valamiféle közismert ünnep.  Solo és Csubi is ennek kapcsán igyekeznek a Kashyyykra, majd mentik meg végül a vuki-famíliát, Lumpyt, Itchyt és Mallát. Nem mondom meg, ki milyen rokona, mert ennek az információnak - sajnos - nincs jelentősége. Az se egészen világos, hogy az itteni események a Halálcsillag felrobbanása előtt vagy után történnek (valószínűleg közvetlenül utána).

 Nagyon hamar kitűnik, hogy magát a produkciót sem érdekli, kik és hányan nézik meg - ha ugyan megnézik. Az első negyedóra egy összefüggő hörgésmaraton. A behemót lények vuki-nyelven beszélgetnek egy bútorozott faházban. Nem elég, hogy ez apropó nélküli időhúzás, még lehetetlenül lassú és unalmas is. Amit pedig a legtöbb ember a leginkább nehezményezhet: semmilyen fogódzónk nincs arra nézve, hogy melyik szavuk mit jelenthet. Pedig erre aránylag könnyen találhattak volna elfogadható megoldást már a 70-es évek végén: (
  • felirat;
  • a történet része, hogy az emberi nyelvet gyakorolják;
  • menetközben elhelyezett nyomok/utalások;
  • egy ember (nem feltétlenül Han Solo), aki embernyelven beszél hozzájuk és válaszol nekik).
 stb.

Valahol a vége felé van egy szakasz, ahol a film szó szerint rajzolt formátumba helyeződik át! A Birodalom néhány felderítője megjelenik a vuki családnál, mert lázadók után kutatnak náluk. Eközben Lumpy, a legkisebb családtag - fogvatartók szeme láttára - bekapcsol egy képernyőt, és vele együtt mi is figyelemmel kísérhetjük a Skywalker-csapat torzrajzainak kalandjait. Film a filmben, azaz animációs képsorok az élőszereplős fantasy-n belül.
Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy mennyire értelemellenes Lumpynak ez a tette. A rajzfilm-rész grafikájára nem túlzás az ocsmány jelzőt használni. A szereplők arca durva, elmosódott, undor kerülgetne tőle bármely nézői korosztály tagját. Vagyis az Ünnepi Különkiadás még elsődleges célkitűzését sem látja el. Nem teszi népszerűbbé se a Skywalkerek univerzumát, se  a Star Wars névvel árult termékeket. Valószínűleg még utálat tárgyává is képes degradálni az ember sci-fik iránti rajongását.


Nagyon sok aspektus maradt, amit nem is érintettem, de nem változtatna az összképen - ami véletlenszerű történések sorozata, visszataszító hamissággal. Emlékeztet, hogy minden nagy filmes márkanévnek létezik valahol egy Pandora Szelencéje. Ez is egy azok közül.