A fegyvertelen katona

"Nem az számít, milyen erőset ütsz vissza, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, miközben talpon kell maradni. Bírni kell a pofonokat, és muszáj menni tovább! Csak így lehet győzni!"

(Rocky Balboa)

Utolsó morzsáit kaparássza a háborús drámák zsánere, de még nem halott. Ezt bizonyítja nekem, hogy kedvenc rendezőm (tudjátok ki) jövő nyáron éppen világháborús drámát választott 10. filmtervéül. És ezt adta értésemre Mel Gibson hasontémájú rendezése, a "Hacksaw Ridge", azaz A fegyvertelen katona. 

Desmond T. Doss egyedi eset a hadsereg kötelékében. Miután kisfiúként majdnem bátyja halálát okozta, megesküdött, hogy soha nem öl vagy visel fegyvert. Mivel ehhez még hadba vonulás után is ragaszkodik, a legteljesebb megaláztatást szenvedi el katonatársaitól, mígnem haditörvényszék elé kerül hazaárulásért. De végülis engedélyezik, hogy az egység egyik felcsereként részt vegyen a bevetésen. Nem is akárhol: a XX. század egyik legnagyobb vérszivattyújában, az okinawa-i Hacksaw-hegygerincen... 

Rosszallás vagy ellenérzés nélkül ismerkedtem meg Desmond Doss életével, jellemével és helytállásával - legalább annyira a saját alakulatán belül, mint kint a harcmezőn. Desmond alighanem a legprovokálóbb ellentmondás, ami katonaésszel elképzelhető: a front vérfürdőjében akar szolgálni, teljesen fegyvertelenül. Hiszi, hogy Amerika igaz ügyért háborúzik, de ő maga tántoríthatatlanul megtagadja a gyilkolást. Eleinte még kissé gyermetegnek néztem a karaktert a bájmosolyával, és mert egy ideig másra se hivatkozik, csak a bibliai "Ne ölj!"-parancsolatra.

De aztán a megpróbáltatások alatt előjöttek a pozitív tulajdonságai:

• vékony fizikumát meghazudtoló teherbírása,
• hogy nem árulja be társait, miután előző este összeverték.
• és ahogy leendő feleségének, Dorothy-nak is mondja: önmagát, a saját belső lényegét dobná el azzal, ha ugyanúgy ölne a hazáért, mint mindenki más.

Gibson úgy kritizálta az amerikai hazaképet és szolgálatfelfogást, hogy Desmond bírálóit is meg lehessen érteni. Felcser vagy sem: kizártnak tűnik abban a pokolban bárkin is segítened, ha nincs mivel megvédd a saját életedet. Mivel Desmond se látja tisztán, hogyan kivitelezhető, amit akar, bajtársai gyáva bolondnak, felettesei pedig megbízhatatlan idealistának könyvelik el őt. A főszereplő már a felkészülés során háborút kell, hogy vívjon, épp azokkal az emberekkel és szabályokkal, amik az ő imádott hazáját képviselik.


Ez az ellentmondás a haza eszméje és az egyén feladása között ütközik ki az apján, Thomas Doss-on is. Ő a lehetséges rossz jövőkép Desmond-nak, hogy miként őrlik fel az embert a katonaévek. Ő feladta az igazi önmagát: hiába tisztként szerelt le, csak az átlagélet és barátainak a sírkövei várták, ivott, olykor verte a család többi tagját. Folyamatos az a kis karakterfejlődés, amin a film első felében átesik. Mint Desmond, az apja is átél egy töréspontot, mikor a fiú anyját védve majdnem lelövi őt, s mikor bevonul a seregbe, megrémíti a tudat, hogy meghal, vagy olyanná lesz, mint ő. Tisztelni valónak láttam, amikor az idős Doss sok év óta először egyenruhában ront be a tárgyalásra, alkotmányjogi igazolással a fia kérelmére. Mintha valamennyit visszanyert volna ezzel abból, ami és aki régen volt.


Hugo Weaving mellett Teresa Palmer az, aki itt egy lapra tartozik Garfielddel. A Desmond és Dorothy közti kapcsolatot - a kórházi ismerkedést leszámítva - bájosnak és átélhetőnek éreztem. Megkönnyebbültem, hogy Desmondot nem láttatták túl naivnak vagy rajongó természetnek, különben úgy tűnt volna, mintha a párjának kéne befejezni a nevelését. Helyeslem még, hogy a főhős szerelmét feltűnés nélkül tagoztatják a családjába, így a hangsúly tényleg azon van, hogy ők hisznek Desmond igazában, mikor azt neki meg kell védenie a hadbíróság előtt.

Látszik, hogy A passió és az Apokalypto rendezője tért vissza: a hegygerinc sivársága, a fullasztó kiszámíthatatlanság - csend és fegyverzaj alatt is - üdítő feszültséget hoztak a csatajelenetekbe. Brutális, ahogy hús-vér embereket lyuggat át vagy csonkít meg egy-egy golyó, penge vagy gránát, esetleg lángszóró; a hullákat pedig szinte rögtön belepik a férgek és a patkányok. A kaotikusnak tűnő küzdelem mégis jól követhető, érezni az ellenséges erők nyomását, mikor a japánok a csata másnapján visszafoglalják a hegygerincet.

Abszolút kedvenc képkockám a produkcióból, mikor Desmond fifikás ötlettel beássa egyik honfitársát a talajba, mivel az ellenség még a hullának tűnő testeket is fel-felnyársalgatják. Így kell, kérem, háborús hadszínteret ábrázolni! A csak fél szemével elföldeletlen arc külön eszembe juttatta az Icon Productions logóját.


Andrew Garfielddal Gibson jó lóra tett: a fősodorból kiábrándult ex-Pókember szilárd alakítással győzött meg, teljesen azonosulni tudtam az elveivel, és főleg azzal, ahogyan kitart mellettük. A forgatókönyv se mentegette vagy fényezte a címszereplőt - az utolsó perceket kivéve. Desmond tette tényleg csodaszámba megy. Ezerszer elpusztulhatott volna, ahogy az ellenség arcvonala mögött kúszva futott, és próbálta kihozni onnét a magukra hagyott, ám még élő amerikaiakat. Döbbenet, hogy a történelem szerint 75 embert tudott kihozni abból a pöcegödörből.

Elfáradt a film a befejezésre: olyan klisék kerülnek elő, mint a zsebbibliáért visszarohanni a csatatéren, vagy hogy mindenki felnézve várja, míg Doss közlegény befejezze az imát. Mondjuk itt azért látszik, hogy az amerikai patriotizmus nem sokkal kevésbé elvakult a japánokénál. Ugyanígy szükségtelen, hogy Garfield utolsó jeleneténél hordágyon fölemelik a sebesült Doss-t: Gibson nyilván A passióhoz hasonlóan transzcendens magasságba akarta emelni ezzel a megdicsőült férfit, de ez nekem érzelgős mozzanat volt. Sablonmotívumból is akad szép szerivel: a vallásos hit, a vézna újonc hőssé válik, az erdőben rohangászós gyerekkor, az ordibáló kiképző, az alkoholista ex-tiszt fater.

Vagy akár a dokumentarista interjúsor, ami szájbarágósan emlékeztet, hogy a film megtörtént eset alapján készült.

Az igazi Desmond Doss életében ellene volt, hogy Hollywood a divatos torzítólencséjén át mesélje el a történetét. Szerintem örült volna neki, hogy egy olyan kitaszítottnak számító független-filmes, mint Gibson állított neki emléket A fegyvertelen katonával. A Gandhi-szintű, cselekvőkész pacifizmus remek példáját láttam egy fiatalemberről, aki merte vállalni a meggyőződését, mikor senki másra nem számíthatott - a táborhelyen és a lövészárokban is. És mint magánember óriási igazságtételnek tartom, hogy Doss Kongresszusi Becsület Érdemrendet kapott - elsőként azon katonák közül, akik lelkiismereti okból megtagadták a fegyverviselést.

Ha létezne a bogomon olyan, hogy "négy-ötöd", azt A fegyvertelen katona megkapná tőlem.

Harag vagyok (Bosszúra törve)

Elképesztő, hogy A Maszk rendezője és a Ponyvaregény sztárja több mint 20 év után ezzel a filmtragaccsal örvendeztettek meg. A Bosszúra törve olyan Elrabolva-klón, amely mindent összekotor az akciófilmes klisékukából, kirakva belőlük valamit, amibe 1 pillanatig nem képes életet lehelni. John Travolta kubikos munkát is vállalhatna azzal az erővel, amit itt belead a színészkedésbe, a többiek pedig láthatatlanok. 

Stanley Hill felesége a kormányzó könyvelője, de amikor újratalálkoznak, a nőt meggyilkolják. Bár az államban épp tetőzik a bűnözési  hullám, a férfit megdöbbenti, hogy a rendőrök futni hagyják az elfogott bűnözőt. Stanley egykori kommandós haverjával, Denisszel maga deríti ki, kik segíthetik ennyire a város mocsadékait. 

Egy egész stílusos TV-klipsorozattal indít, ahol különböző tudósítások jelzik a térségben uralkodó kaotikus állapotokat, és hogy a helyi rendőrök mennyire nem tudják kordában tartani a helyi bűnözést. De rögtön abban a percben, hogy a személyes történettel kezd foglalkozni, a film teljesen elveszíti a figyelmünket. Van itt minden:

• ex-rendfenntartó átlagpasi,
• gyámoltalan átlagfeleség megölése,
• templomi bűngyónás kiegészítve csipetnyi Bibliával,
• sötét sikátorok,
• kemény haver,
• korrupt zsaruk,
• táncos csajos lebújok,
• tetkós morci gangszták, 
• erkölcskampányos politikus bosszok,

etc.

A színészi játék nyomorúságos. Travolta Málna-gyanús alakításán kínomban heherésztem. Legnagyobb jóindulattal se tudtam elhinni tőle a klisé alapszitut, miszerint egy volt hivatásos pisztolyforgató tragikusan elveszíti a párját, és bosszúért lihegve leás az alvilág zegzugaiba, hogy valami zsarolós-összeesküvésbe ásson le.

A vége felé elmotyogott címsor: "Én vagyok Harag." helyett sokkal jobban illene az "Én vagyok Hülye." Hillnek egyfolytában fogni kell a kezét, miközben a bosszúján buzgólkodik, ami alapból szánalmassá teszi a történetét. Gyatrábban palástolja kilétét és szándékait, mint sok vígjáték-főhős:

üldözöttjei nemcsak őt nyírják majdnem ki többször a legamatőrebb hibák miatt, de a lánya és annak családja is célpont lesz, és valahogy ezen meglepetten tátja a száját. Amikor pedig a sok kínlódás után bevégzi a munkáját, és a kormányzó házánál a rendőrök előtt áll, a marhája még lőni próbál, és lelövik, de persze egyik folyó se halálos. Mindegy...

A Bosszúra törve tényleg nem érdemel jobbat egy Egyesnél. Iszonyú hamis, unásig sablonos, vérszívóan monoton és önálló gondolat híján létjogosultsága sem létezik. 

Café Society

Woody Allen romantikus dráma-vígjátéka az első eset, hogy Kristen Stewart-tól kifejezetten jó alakítást láttam. Pici könnyítést talán neki az erősen színezett hangulatvilág, és hogy harmadjára dolgozhatott együtt a manapság felkapott Jesse Eisenberggel. De ez az első alkalom, amikor nem tűnt föl, hogy ő alakítja a női főkaraktert. Megérte a rendezőnek bizalmat fektetnie Stewart-ba: a színésznő nyugodt szívvel mondhatja ezután, hogy az Alkonyat-korszak már véget ért.

Véget ért ugyanakkor a nosztalgiamozikkal szembeni béketűrésem is. Allen zseniálisan kelti életre a Hollywood aranykorának tartott 30-as éveket, korhű látvány terén csillagos ötösre vizsgázik. Vittorio Soraro fényképezése és a színészi játék tökéletes összhangja mellett tényleg csak egy érdekes sztorira és fókuszált forgatókönyvre lett volna szükség... ha a veterán rendező ezeket fontosnak tartja. A Cafe Sociaty-nél saját bevallása szerint sem tartotta annak őket. Pedig van itt történet, és annak romantikus töltetét is kifinomultan kezelték. Valódi érzelmek szökkennek szárba a vásznon, de egy olyan dramaturgia mentén, amit ma már a telenovellák között is gond nélkül találunk magunknak.

Bobby Dorfman, egy new york-i zsidó család sarja Los Angeles-be utazik, hogy Phil nagybátyjától munkát kapjon, és végre megálljon a maga lábán. Randizni kezd titkárnőjével, a Vonnie becenevű Veronicával, nem sejtve, hogy a lánynak viszonya van Phillel. Bobby már a házasságra gondol, amikor Phil rászánja magát, hogy elhagyja a nejét. Kit választ vajon Vonnie, és a kieső harmadik mihez fog kezdeni az életével?

Meggyőző volt a szerelmi háromszög Stewart, Eisenberg és Steve Carrell figurái között. Érdekelt Bobby és Vonnie kapcsolatának alakulása, illetve, hogy mit fedeznek fel magukban egymásnak köszönhetően. Valahol félúton viszont úgy éreztem, kisiklik ez a nagy szerelmi konfliktus hármójuk között. Phil-nél megalapozatlan és meg nem érdemelt, hogy vissza akarja kapni a fiatal csajt, Bobby pedig még mindig ugyanaz a mit sem sejtő, naiv mafla, aki a fellegekben jár a barátnője miatt. Előre láttam a szappanopera-fordulatot, hogy Vonnie - aki a narrátor szerint kezdi szeretni a srácot - megint őrlődni fog, sőt Phil-hez pártol. Így lenne ötösöm a lottón...!



Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.

Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.


Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.

Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.

A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."

Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!

A többi szereplő igazából csak a díszlet része, de nem untam őket, akadt 1-1 emlékezetes pillanatuk. Ben, Bobby gengszter bátyja egy csöpp krimibeütést is ad a filmnek: karrierjének állejtős pillanata, ahogy a borbélynál csakúgy agyonlő egy letakart arcú férfit, és elsétál. Őszintén szólva hidegen hagyott, hogy a sok véres bűntettéért a villamosszékben végzi, ahogy Bobby kapcsolatát a "második Veronicával" is csak nagyvonalakban vázolja fel a rendező. Bobby apja és anyja sütnek még el néhány frappánsnak szánt életbölcsességet, pl. „élj minden napot úgy, mintha utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz”. 

Woody Allen tud és csinált is jobbat, mint a Café Society, amire inkább hobbiprojektként tekinthetett. Látomása a 30-as évek idealizált Hollywood-járól mutatós, olykor szemet gyönyörködtető, a tengelyéül szolgáló szerelmi szál állóképes. De Allen kényelmes hozzáállása miatt a dráma nem tud életképes irányba továbbhaladni, marad a hátterek és háttérszereplők kavalkádja. Olyan ez, mintha egy Woody Allen-magánpartit néznénk, ahol hárman keringőznek a parkettán, a közönség meg csak rá van festve a falra. 


Ötös skálán hármast adok rá.

A Lovasíjász - Dokumentumfilm helyett oktatóvideó

„Kaszás Gézát azzal vádolják, hogy giccses és pátoszos filmet készített rólam. Pedig nem is csinálhatott mást, hiszen ilyen az életem.”

(Kassai Lajos)

Két dolgot előre leszögeznék:

1. A Lovasíjász valójában nem dokumentumfilm. Hivatalosan talán annak tüntetik föl, de igazából nem sokban az. Ez egy reklámkampányfilm, egy sportág és tágabban egy kultúra népszerűsítésére készült oktatóvideó. Hogy akként tekintve mennyire jó vagy nem jó, azt nem firtatom.
2. De én filmként néztem végig, nem oktató- vagy reklámanyagként. Úgy nézve pedig nagyon is nyomasztó, lelombozó érzést hagyott bennem hátra. És nem hiszem, hogy azért, mert ne lennék elég magyar a szívemben vagy az önazonosság-tudatomban. Nem ezen múlik. 

Kassai Lajos íjászvilágbajnok egy speciális harcművészeti iskola alapítója és oktatója, hivatásos hun-magyar hagyományőrző. Számos rekordot tart, és hazánkkal együtt 35 országban honosította meg a lovasíjászat sportágát; 2003-ban hungarikummá nyilvánították módszerét. Ezt az ősi harcmodort, és az azt megalapozó filozófiát igyekezett Kassai és Kaszás Géza rendező minél több emberrel megismertetni a Lovasíjász elkészítésével. Kassai maga ismerte be: nem igazán fontos számára a kritika, amíg ezt a célt sikerült véghez vinniük. A film csupán ennek az eszközéül szolgál. 

Kedves egészségükre! De engem akkor is maga "az eszköz" érdekelt. Ahogy össze lett rakva, ami ténylegesen átszűrődik a célkitűzéseiből, és amit nekem személyesen élményként nyújtott. Ami pedig nem sok.

Gyéren kitöltött, távolságtartó, gyakran önelégült és sulykoló hangnemével a Lovasíjász sokkal inkább elidegeníthetett volna a magyar szellemi örökségtől - már ha bármilyen mozgókép képes lenne erre. Bemutat egy tisztelendő és hasznos példázatot, de összetéveszti a figyelem-felhívást az érdeklődés felkeltésével, és kudarcot vall abban, hogy a lovasíjász harcmodor és lelkület szeretetét, értékeit ne csak elszajkózza, de meg is fogantassa bennünk. Ez a film nagyon is kirekesztő hangnemben adja elő tudásanyagát, és érezhetően úgy kezeli célközönségét, mintha ők is mind Kassai újoncai lennének, akiknek egyszerre dobogó szívvel kell őt nézniük és hallgatniuk. 

Kaszás filmje tökéletesen Kassai alakja köré épül, így a kettő nagy gyengéje egy és ugyanaz: a rossz kontaktuskeresés. Kassai egyszerűen nem tudja ténylegesen átadni, amit temérdek, a filmbe lövöldözött erkölcsi szózatával mondani próbál, és amit később illusztrál is nekünk - főleg lőgyakorlatokkal. Elismerésre méltóak az elért eredményei, de mint tanító 1 percig nem bíznám rá a világról alkotott képem, amit pedig erőteljesen formálni akar. Hiába mondja Kassai, hogy amit ő kínál, az csak egy lehetséges út és módszer, a modorából és a film tálalásából igenis az árad, hogy ez az egyetlen igaz út, igaz szemlélet.

Ironikus módon pont az a pár perc fogott meg a legjobban, ami a leginkább kitérőnek tűnik. Kassai egy Obrusánszky Borbála nevű kutatóval és egy kínai tolmáccsal tart egy hajdani hun település területére. Nyíltan kimondják, hogy a Magyar Tudományos Akadémia másfél száz éve egy hazug doktrína, a finnugor-elmélet alá adja a lovat, míg a hun-magyar rokonság kutatását máig nem karolta föl. "Ez a hazugság meddig tartható fenn?" 

Szerintem ezzel akarta Kaszás Kassai munkájának a tágabb motivációját megmutatni: miközben idejétmúlt oktatásunk még mindig finnugorozik, ő fel akarja támasztani az igazi magyar éntudatot a saját maga által létrehozott iskolával és módszertannal. De ez nincs tisztességesen végiggondolva, ok és okozat nem kapcsolódnak rendesen a film üzenetében.


Pedig a tőle elhangzottak egy jókora részével még egyet is tudnék érteni. Hasznos intelmek hangzanak el a sportember Kassaitól, pl. a házi- és vadon élő állatok megbecsülése; erőnlétünk folyamatos fejlesztése; a magunkról való gondoskodás szabadsága. Amikor arról beszél, hogy a ló tanít meg valakit lovagolni, és az íj lőni, valószínűleg arra gondol, hogy mindenki a maga tempójában tanul meg bánni ezekkel - feltéve, hogy magát az élővilágot már megtanulta tisztelni.

Időnként viszont a Lovasíjász látványosan rácáfol saját intelmeire, és ezt nem veszi észre. Elhangzik pl. hogy a képzés egyik irányelve, hogy az egyént és a közösséget párhuzamosan fejlesszék, és látjuk is, mennyi munkát fektetnek a gyakorlati kivitelezésbe. De ezt - és minden mást a kiképzés jellegében - az egyedüli szemléletigazságként állítják be, nincs eltérő vélemény, érzület vagy perspektíva. Mikor eligazításnál az egyik lány a könnyeivel küszködik, a bölcs tanár egy futó "ne sírj"-jal rendezi le, és ha hibáznak, ehhez hasonló stílusban szól hozzájuk: „A fiúk leégtek! Most jönnek a csajok! Sokkal ügyesebbek.” 

Nem sok lelkesedést váltott ki belőlem a sok nyilazógyakorlat, illetve a mozdulatsorok gyakorlása a csoportedzésen. Kérdem én: hol van mindebben az egyén? A saját út, az én keresése, a gyarapodás öröme? Talán ott foglalkozott Kassai végre "az egyénnel", mikor a tábortűznél a hibáikról beszéltette a gyerekeket? Ez nálam nem értékek közvetítése, hanem manipuláció. Nem hozol közelebb semmilyen szellemiséget másokhoz, ha azt érezteted, hogy a te módszered az egyedüli út, bármennyit erősködsz is szóban, hogy nem az a célod. "Nem az ősöket (Kassait) kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek." 

Szóbeli bölcsességeken túl a montázsokat és a zenét is halmozza a Lovasíjász; szinte 5 percenként jön egy újabb. A zenei összeállítást üdítő érzés hallgatni, a csoportok gyakorlatozásai fegyelmezettek. De ezek a látványosságok is sorrend nélkül követik egymást, a kiképzés logikája, maga a gondolatmenet mögötte szaggatott, és kétértelmű jelzéseket küld a néző felé. Mintha a filmnek nem is volna szerkezete, oda meg vissza vágtázunk egyik témarészletről a másikra.

Ha nem is feltétlenül ösztönzőbb, de célszerűbb lett volna folyamatában látnunk, ahogy a program továbbépíti egyetlen tanuló vagy tanulócsoport lelki, szellemi, végül fizikai mivoltát. Akkor hogyha végül vizsgáznak, azzal tényleg valami nagyobb érték válik a sajátjukká, és Kassai feltehetően továbbörökíti azt a sokat emlegetett hun-magyar szellemiséget. Jobban tudna építkezni a tartalom, és az egésznek a hangvétele is jóval emberközelibb lehetne. 

"Fajtiszta" magyar alkotás a Lovasíjász, de ettől még egyrészt nincs jól kitöltve, másrészt belezavarodik a saját mondandójába, amiből hiányzik a többféle nézőpont. Nem egy meditációhoz hasonló összhatást kelt, hanem egy rideg antipropagandát közvetít, amiből kedvünkre válogathatunk, mely mondások és kameraszögek tetszenek. Instrukciókat adagolni és inspirációt nyújtani messze nem ugyanaz.