Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.

Mission Impossible 6. - Utóhatás

„Úgy értem, megmenthetett volna 30 millió életet. Történelmi szerep! Minden eszköz etikusnak számít, ha a jó oldalon állunk.”

(Semmit a szemnek – Egy láthatlan ember feljegyzései)

Tom Cruise Mission Impossible-ja olyan, mint egy jéghideg üstökös: 3-4 évenként megkerüli a horizontot, hogy aztán látványosan, de semmi maradandót hátrahagyva el is húzza a csíkot előlünk. Ez a franchise kizárólag az akcióról szól, azon belül is 

Tom Cruise önként vállalt nyaktörő mutatványairól, melyek terén lassan már Jackie Chun-nal vetekszik. Nálam az 56 éves sztár ezzel max. kaszkadőrként bizonyít, nem pedig színészként.

A már hatodik MI-mozi az akcióhegy mögött csak a szokott agyoncsavart, de távolságtartó kémfilmsablont újrázza, alig tettetve, hogy több próbálna lenni bármiben a Titkos Nemzet futószalagon jött folytatásától. Más hátterek, ugyanaz a séma. Ha a héját lefejtjük, az MI6 egy szokványos, 

patrióta-felhangú világmegmentősdi, akár pl. A függetlenség napja, csak itt jobban csavargatnak egy suta összeesküvés-szálat, de igazi drámanyomaték nélkül. Ez megint a kémvilág kémjátéka kémek között, ami a helyszínek számától függetlenül egy szűk és emberidegen közeg, ami a hétköznapokba fásult közönség idealizálhat.

Talán az összes korábbi résznél erősebb a sztori alibi- és propagandabűze. Az előző részből ismert Szindikátus élbolya, az Apostolok plutóniumhoz jutnak, hogy atomfegyvert ****janak belőle, és ártatlan közel-keleti városokra dobják. És ennek képi illusztrációját egy amcsi elit titkosügynök rémálom-montázsában tolják a képünkbe az elején. Majd szóljon valaki, ha a hollywood-i fősodor egyszer az USA kormányát, katonai vezetését és a CIA-t tennék meg főmocskoknak…!

Cruise előtt is derenghetett azért, hogy a régi séma nem lesz elég hatodszorra is, mert ezúttal pár feltűnően szentimentális pillanat is beleszövődött a forgatókönyvbe - visszahozva Ethan Hunt volt feleségét, Juliát és a brit ügynöknő Ilsát a Titkos nemzetből. 

De ezek a személyesnek szánt pillanatok erőtlenek, és csak elválasztó vonalként szolgálnak két akciójelenet között. A párbeszédek teljesen automatára vannak állítva, nem számít, kinek a szájából hangzik el miféle mondat. Csak az számít, milyen kemény akciószcénákat mutogat a produkció.

Kétszer kellett végignéznem a filmet, mert az első óra alatt követni alig bírtam a zagyva cselekményt, egész amíg Solomon Lane elrablása képbe nem került. A Titkos nemzet fő mesterelméje itt csak egy passzív élő zsákmánytárgy, akire minden érdekcsoportnak fájhat a foga: 

1.    Huntnak és IMF-es csapatának, 

2.    az őket szarba se néző CIA-nak, 

3.    az MI6 által máig zsarolt Ilsának, 

4.    plusz Lane társainak, kiknek ideológiája mellett a Mein Kampf sportrovatnak tűnik.

A film szerencsesüti tanulsága, hogy az egyén élete nem feláldozható milliók sorsáért, ezt Hunt több ízben is fényes bizonygatja: az elején a csapattársáért hagyja a plutóniumot a terroristák kezén, később egy rendőrnőt ment meg, mikor épp lelőnék őt az utcán. És mit ad Isten: még Ilsa is inkább nem áldozza föl Solomon Lane-t a végső csatakor, holott az MI6 kész volt likvidálni a nőt, csak mert nem nem tüntette el Lane-t és a vele brit kémvilág szennyesét.

Van ez a gondolat, hogy a titkosügynök valójában sose lehet szabad: hogy örökké célpontja lesz vagy a világban hagyott ellenségeinek, vagy akár a saját egy felettes szervének, ha bármilyen titkos ügyről túl sokat tud. Hunt is ezért, féltésből taszította el magától exnejét. Ám ez a gondolat – mily meglepő! – egyáltalán nincs körüljárva, sőt a befejezés még jól rá is cáfol. Lane és a másik főrosszarc, Walker megállításával minden érintett sorsa megnyugtatóan rendeződik. Ez egyszerre sablonos, léha és  képmutató forgatókönyvírás, amiért ujjakat kellene törni a stúdió munkaszobájában!

Még a CIA szenya igazgatónője, Erica Sloane is a jófiúk között szerepel a végén, holott Walker leleplezésekor hátbaszúrta Huntékat, és Ethan felettese, Hunley halála is ekkor történt. Ez még úgy is undort kelt bennem, hogy sem az újak, sem a régi szereplők sorsa nem izgatott. 

Meddig kell még Hollywood-nak erőltetnie a matuzsálemi klisét, hogy egy fő terrorista bombáját az utolsó percben lekapcsolják a jófej amcsi és angolszász ügynökök, és így rögtön elsimul minden belső ellentét? Vivá America, halál a terrorizmusra! Hát ezek után már elnézést, ha érdektelen számomra, miképp csűrik a szokott Ki-kivel-van?-felállást a szereplők között…!

Fütyülök Henry Cavill bajuszára is: August Walker karaktere számomra semmivel nem nő túl egy tipikus Bond-gonoszén. A CIA bérgyilkosa Lane-nel fúj egy követ, és egyetlen karaktervonása, hogy határozottan utálja Ethan-t. „Az IMF csak Halloween! Felnőtt férfiak maszkban!” Lelepleződését találtam benne a legérdekesebbnek: miután gyanúsan sokat áskálódott Sloane-nál Hunt ellen, Hunley és Ethan eljátsszák utóbbi felfüggesztését, ami ugye jogcímet adna Walker-nek, hogy kinyírja. 

Ez számomra több feszültséget generált, mint a zuhanóbevetésük az elején és a helikopteres párbajuk együttvéve! Ja, hogy ezért lett "Fallout" az új rész alcíme...!

Időnként nem tudtam, hogy most kínomban röhögjek-e vagy szánakozzak. „Fehér Özvegy” a legszexistább kreálmánya az Utóhatásnak: 

olyan ál-úrinős fakószőke cicababa, amihez foghatót talán az X-men: First Class óta nem is láttam. Szerencsére a film 2. felére már megkíméltek tőle a készítők, de ahogy Ethan álcáját és szövegét beveszi, az nekem egyszerre zavaros és akaratlanul vicces. „Én nőket és gyerekeket ölök – hímlővel!” Cruise arcán szinte kivehető, ahogy próbál nem vigyorogni, miközben ezt így kimondja.

A szórakoztatóipar szereti direkt elfelejteni, hogy a film főleg egy narratív művészeti forma. Az elmesélt történet a lényege, legyen a műfaj kémmozi, akciófilm vagy akár konspirációs thriller. A Mission Impossible: Utóhatás csak az ütős akciót tudja felmutatni, történet és szereplői a szokott sémakellékek, amik útközben kaptak csak egy egész pici emberség-injekciót. Tom Cruise sztárságának biztos támasza a Mission Impossible sikere, de ettől még a franchise nem több lelketlen profitgenerátornál, amire nem érdemes jegypénzt áldozni.

2/5-öt adok rá, mint szuperül kinéző, de belül szegény, sematikus tucattermékre.

Az Igazság Ligája

"Egyesítsük kliséinket! Föld(től elrugaszkodás)!"

"Tűz(robbanások)!" "Szél(sebes kapkodás)!"

"Víz(szerű effektek)!" "Szív(esen a fanservice-t)!"

"Egyesített sablonjaitokból:
én vagyok a DC-világ kapitánya!" 

A képregényvilág legnagyobb hősei a stúdiók reklámrabszolgái. Ezt újra és újra megtanuljuk, mégis várjuk, hátha valami csoda folytán igazi mélység vagy intelligencia keveredik egy-egy "szuperhős-mozi" összetevői közé. 

1 érdemi különbséget látok a század 2 nagy "mozis univerzuma" között: míg előbbinek 1 kezemen, utóbbinak 1 ujjamon számolom meg, hány tartalmas részegysége készült eddig - és igen: sem a Bosszúállókat, sem a Wonder Woman-t nem sorolom közéjük. A Marvel kreativitást elnyomó filmpolitikája éppúgy taszít, mint a Warner ámokfutó kapkodása, hogy mielőbb beérje nagy piaci riválistát. Ezt a kapkodást láttam a Batman V Supermanen, és most Az Igazság Ligáján is.

 

Superman halála után járunk: az amerikaiak úgy érzik, egy jobb jövő szimbóluma tűnt el örökre, általános a közvélemény apátiája. Közben Bruce Wayne és Diana Prince spéci képességű emberek után kutat, hogy minél többen védjék a civilizált világot a mitikus hadúrral, Steppenwolf-fal szemben. Ám az apokalipszis kapujában Bruce-ék még mindig csak 3 jelöltet tudnak felmutatni:

1. az atlantiszi herceg Aquamant,
2. a kiborgtestű Victor Stone-t 
3. és az éretlen, de szó szerint villámgyors Barry Allen-t.

Legalább vissza nem fejlődtünk. A Justice League már kicsit jobb lett a megalomán Batman V Superman-nél, de hasonlóan ütemficamos, félmély szériatermék, ami nem tud mértékkel bánni a kékes, gyakran elmosódott CGI-jal. Nem akarom még a forgatási gondokat is részletezni (mint a Snyder-családot ért tragédiát és Joss Whedon társrendezését), de az új részen (is) tapintható az egyensúlyhiány.



Jojózva halad a cselekmény a hátterek felskiccelése és a feledhető akciójelenetek között. Nem bántam, hogy az eredeti 170 percet 2 órába tömörítették, de több idő kellett volna a karakterek árnyalására. És még így is benn maradtak olyan klisékövületek, mint a terrorista-bankrablás az elején, amit CsodaNő lassított idomvillantással állít le. 

Hangulat terén már mutatkozik javulás a BvS-hez képest - legalábbis olyankor, ha épp nem öntik nyakon a vásznat computertrükkökkel. A zene szintén tűrhető, bár kissé ferdén néztem, amikor feltűnt, hogy az elfman-i Batman-számból is becsempészték egy-egy dallamot. Kétségbeesetten akarhatja a Warner a Marvel box-office-sikereit leutánozni...!

A maguk félkész módján kedvelhetők a főhősök - kivéve Aquamant, akit kifejezetten könnyű volt megutálnom. De a másik 4 elsőfrontos ligatag legalábbis nézhető figura, bár nem a hátterük vagy a kidolgozottságuk, hanem főleg szóváltásaik és összedolgozásuk révén. A Bosszúállókkal ellentétben itt kíváncsi voltam rá, hogyan sikerül összeszoknia ennyire eltérő társaságnak: szupererejük az egyediségük meghosszabbítása volt.

Bruce és Diana együttműködése tartotta nekem össze az egészet. A film eléggé szenved a Batman V Superman csapongó írásától, amit bizonyos fokig muszáj volt folytatnia, és aminek több helyen ellent is mond. Bruce afféle helyettes csoportfőnökké avanzsált Diana mellett.

Mindketten jó harcosok a maguk nemében, de bizonytalanok, hogy egy szuperharcos-csapatot háborúba tudnak-e vinni szörnyinvázió, vagy valami még rosszabb katasztrófa ellen. Elsietett a gondolati átmenet a 2 film alapvetése között. 

A BvS teljes kudarcot vallott abban, hogy Superman felelősségét meghatározza a Zod elleni harc kárai kapcsán, illetve a szerepét a világ jelenében. Egyesek még Superman-bábut is égettek a nyílt utcán!

Szóval mióta Kal-El koporsóban fekszik, a lakosság visszasírja őt?? Mitől? Elképzelhetőnek tartom, hogy az emberiség tudat alatt érzi, hogy valami nem evilági veszedelem van útban a világukba/ életükbe. Rájátszhattak volna a forgatókönyvírók, hogy ez az életérzés egyfajta kollektív intuíció: ha tényleg olyan mennykő üt be megint, mint Zod vagy Doomsday, kiben higgyenek, hogy meg tudja védeni őket?

Épp csak az nem szűrődik át Az Igazság Ligája üzenetéből, amit elvileg ki akar hangsúlyozni. Superman nemcsak fizikai ereje miatt óvhatta az emberiséget űreredetű nemezisektől, hanem mert egy eszmét testesített meg a szemünkben: a bennük rejlő (leg)jobbik énjük erejét.

Na ebből ennyit sikerül Snyder-éknek átadni: épp az extramuszkli miatt hozzák vissza Superman-t, a civilek egyből fellélegeznek, Bruce pedig többször is törleszthet, amiért a bunyójuknál majdnem kivégezte szegényt:

1. ő kardoskodja ki, hogy az anyadobozokkal támasszák fel,
2. hagyná, hogy Clark megölje, mikor az elméje még ködös,
3. sőt: a Kent-farmot is visszavásárolja neki és Marthának.

Ügyeletes vicces fiúnak lenni sosem hálás szerepkör, de Flash (Villám) nem lett az az idegesítő kölyök, mint ahogy tartottam tőle. Barry joggal érzi zöldfülűnek magát a csapat tapasztaltabbjai mellett: minél többet lát ő a rájuk váró feladatból, annál inkább láttam a karakteren, hogy meg akar felelni.

Hiába tud gyorsabban futni, mint bármilyen földi élőlény, össze kell szednie magát, hogy a többiek számíthassanak rá, mikor ilyen természetfeletti dögökkel viaskodnak. Így még értelme is van, ha néha elsüt egy poént - vagy azért, hogy a helyzetet oldja, vagy csak hogy ne legyen olyan ideges.  

Úgy, ahogy van, a szemétprésgépbe hajítanám a negatív oldalt. Steppenwolf az eddigi legnullább, legsemmilyenebb főgonosz a DCEU-ból, szárnyas szolgái pedig muslincák is lehetnének. Igazibb, fenyegetőbb, valós harcértékű rémeket kellett odaképzelnem helyettük,

akik ellen a Ligának tényleg fel kell kötni a gatyát. Egyszerűen kerestek a katalógusból egy szupererős főgonoszt, aki nem olyan ismert, sőt még filmet se kapott. Steppenwolf pedig ideális Árész 2.-nek, révén, hogy a Wonder Woman kapta a legjobb visszajelzéseket eddig a DCEU-ból.

Nem tudnám megmondani, vajon a háttere vagy a terve zavarosabb-e. Több millió éve az emberek, atlantiszi emberek és az amazonok szövetsége megállította attól, hogy földi pokollá formálja át a világot, a 3 anyadoboz révén - amiket mégis piszok könnyen talál és szerez meg a történet során. Kb. annyi értelme van a működésüknek is, mint a Transformers-ben lévő kockának.

Superman feltámadása valahogy nem az a heroikus pillanat, aminek megélhettük volna. Először még idézi is a BvS tompaagyú ridegségét: utáltam a légből kapott ötletet, hogy Cyborg bekrepált védőautomatikája provokálja Supermant, mikor még nem tud különbséget tenni barát és ellenség között. Értem, hogy Superman-t is csatasorba kell állítani a várható apokalipszis ellen. Meghát: ha őt meg tudják fékezni, a világvége ellen csak lesz esélyük. De ezt akkor is csiszolni kellett volna.

Mégha Clark-nak idő is kell felfogni, hogy újra él, hogy ki ő, és kik ezek körülötte, a személyiségét ne veszítse már el! Nem Martha és Jonathan Kent nevelt fiát láttam majdnem megölni Batmant, hanem egy gólemszerű, lélektelen Sionmant. "A csapatnak Clark kell." Szerencsére sikerült ezt kijavítani a jelentettel a Kent-farmon. A záloghitel alá került földön a karakter szó szerint is visszaemlékszik önmagára, a férfira, akit Az Acélemberben megismertünk. Na végre!
És talán a legemberibb mozzanat az egészben, mikor mostohaanyjával viszontlátták egymást. 

Szeretném még megemlíteni a 2 szerintem legjobban elsütött viccet a filmben:

1. Diana modoros tréfája Aquaman-nel, aki észre sem veszi, hogy az igazmondásra késztető lasszótól fűt-fát kifecseg. "Tetszett, amiket mondtál."  
2. A másik a végső csata alatt: Barry kimenekít egy családot a kiürült városból, míg Superman egy egész lakóházzal húz el mellette. 

Az Igazság Ligája semmiképp nem szilárd munkadarab, de a lázas kapálózásban már néha ráérez a saját hangjára. Továbbra is hiányzik belőle az igazi filmkészítés isteni kraft-ja, és a lehető legvacakabb főgonoszt rittyenti elő a történet katalizátorául. Annyit azonban csak elért a JL, hogy reménykedjek. Teszek a kétszínű üzleti versengésre a Warner és a Disney között képregénymozis fronton, de most már nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy a DCEU csak a MCU lihegő másolata. 

Közepes osztályzatot adok Az Igazság Ligájára.