Felhőkarcoló

    

f

Egy hongkongi nagykutya építtette a világ 220 emeletes jelen csúcstartóját, A Gyöngy nevű felhőkarcolót. Biztonsági főnöknek szerződteti Will Sawyer amputált lábú, házas exkommandóst, akit Dwayne A Szikla Johnson alakít. Terroristák szállják meg a közben lángra kapó épületet, és mivel Sawyer családja is a túszul esik, a féllábú izomember szinte Sámsonként tör-zúz-ugra-bugrál, hogy kimentse nejét, Sarah-t és két gyereküket. 

Röviden: újkori Die Hard, csipetnyi Sárkány közbeléppel.

Aki a jó öreg agyatlan akcióorgiára vágyik így a nyári hőségben, bőven megkapja azt a Felhőkarcolótól. Eskü alatt vallanám, hogy az eddigi pár sor összegez mindent, amit a film kínál: minden csúcsra járatott, agykómás akcióklisét, amit csak Rawson Marshall Thurber össze bírt galacsinozni ide (kedvencem a fél mázsa alatti, morci kiscsaj a terroristák team-jéből). 

A rendező már dolgozott együtt A Sziklával a Központi Hírszerzésnél: azonnal kiszúrható, mennyire megint csak Johnson köré tákolta az alibi forgatókönyvet, hogy a sztár ragyogni tudjon. Mindenki más csak üres dísz, húzónév-faktortól függetlenül. Mégis azt kell mondjam, hogy Thurber 2 év alatt kicsit fejlődött: teljes trágya helyett most egy még kibírható, de esztelen Die Hard 6.-ot ad a jó népnek. Egy ponton a rendőrség Johnson figuráját gyanúsítja az egésszel, de ez olyan hamar elillan, hogy még másolásnak is hitvány.

Johnson színészileg ismét odateszi magát a fizetési csekkért, és ebben a szerepkörben nyilván otthonosan mozog. Az első fél óra, ahol Sawyer előéletét ismerjük meg, a maga átlagsablon szintjén még emberinek mondható. De mihelyt rátérünk a lényegre - az akcióra -, minden érv, logika és súly egyből repül ki az ablakon, és elég a lángok közt. 

Ezt kellett volna csinálni a forgatókönyvvel: elégetni! Az agyonírt szál a terroristák és Sawyer főnöke közti üzelmekről szótári definíciója az "érdektelen" kifejezésnek. Az automata cselekményben mindenki csak elcselekszi és elszájalja, ami a szkript-ben le volt firkálva, de mivel ez A Szikla egyszemélyes-show-ja, senkinek nem jut valódi karakter vagy motiváció. A film felénél - nem viccelek: - az alkarom szőrszálait kezdtem el számolgatni, annyira untatott a sok futrinka, bunyó, technoblabla meg dolgok összetörése! 


Ha már csak a látványt tudom méltatni, legalább megemlítem a kedvenc effektusomat a Felhőkarcolóból: az átlátszóvá váló padlózat, amivel reménybeli főnöke A Gyöngy technikai vívmányait bemutatja Will-nek az állásinterjún. Ez egyébként visszaköszön a tetőpont körül, mikoris Will és a főrosszarc a tükörképek játékát játsszák, és rendre csak az üveget ölik meg. Ha Johnson eddig nem is került tartalomerős projekt-be, legalább minél több klasszikus filmtrükk és -stílus között kipróbálhatja magát.  

Örülök, hogy Dwayne Johnson ilyen szórakoztató karriert futhat be, de lelkesedését énvelem biztos, hogy nem tudta megosztani - ezúttal sem. A Felhőkarcoló a nyári szezon akciófilm-seregét gyarapítja, és azok minimális értelmi-érzelmi színvonalát arasszal sem lépi túl.

2/5-öt adok rá. Nem ás le egész a legrosszabb művek toplistájára, de attól még gyönge és fárasztó.

Mária Magdolna

2016-ban a Vatikán eltörölte azt a hazug bő évezredes doktrínát, miszerint Mária Magdolna valaha is prostituált volt. Most Garth Davis feldolgozása ezt igyekszik Hollywood eszébe vésni: szó sincs holmi ájtatos ex-kurváról! Egyszerű szabad asszony volt, aki az apostolok közül elsőként értette meg Krisztus tanítását az Isteni királyságról. Mostantól tehát ehhez kell tartania magát minden Biblia-adaptációnak, ha releváns darab akar lenni a mozivilágban. 

Más kérdés, hogy ez még nem garancia egy tartalmas, élettel megtöltött, következetes produkció elkészültére, és a Mária Magdolna sajnos nem ennek példázata.

Magdala halászfalujában él egyszerű életet a fiatal Mária, segédkezve maga körül, amiben csak tud. Ám a kor férfiközpontú hierarchiájától mind inkább szenved: apja az akarata ellenére házasítaná őt ki, és a lány nemleges válasza hallatán azt hiszik, megszállta az Ördög. 

Csakhogy a gyógyító rabbi, akit kihívnak hozzá, Isten nevében magához veszi Máriát: megkereszteli, és innéttől fogva Názáreti Jézus egyik tanítványaként járja majd a földeket, hirdetve Isten irgalmát és királysága eljövetelét.

Garth Davis művének fő erényei a szembeszökően egyszerű hangulatisága, a belerejtett csöndes egyházkritika és Rooney Mara példásan kifinomult alakítása. Az őszinteség érdekében kerül minden hatástrükköt és díszítőeszközt. Így nagyobb teret enged annak a spirituális alapközegnek, melyet befogadva mi is a sajátunknak tudjuk érezni a szereplők gondolkodását és érzületeit. Ezt a szellemi közeget Davis meg is teremti, és - Greig Fraser operatőr képeinek hála - makulátlanul tudja kifejezni a vásznon. 

Csakhogy utána elfelejti mindezt érdemi tartalommal megtölteni. Helen Edmundson és Philippa Goslett forgatókönyve nemcsak eseményszegény, de mondandó terén sem valami gazdag anyag. Azt a kevés mondanivalót pedig, amit beleszőttek, két nagy szónoklattal már össze is tudnánk foglalni: 

1. az egyik az elején Jézustól a magdalai tömegnek, 
2. a másik a végén Máriától a tanítványtársainak.

Nem volt problémám a film befogadhatóságával vagy értésével. Egyszerűen Garth Davis annyira tisztelettudó Mária Magdolna alakja iránt, annyira modoros a rendezése, hogy alig mer mesélni róla, sokáig nem mer haladni előre a történetével. Ez a részben szellemi síkon történő felfedezőút csak néhol sül el úgy, ahogy a készítők akarták: többnyire nem elmélkedésekre sarkall, hanem "hangulat" címén húzza az időt, emelkedettség helyett pedig sokszor csak apátiát generál.

Jézusból valahogy nem éreztem a fényt, a jelenlétet. Joaquin Phoenix Jézusa nem egy 30-as évei elején járó gyógyító, egy magasabb létminőség avatárja, aki legjobb tudása szerint segíti az emberek életét. Értem, hogy egyszerű embernek láttatják, akiben nekünk kell észrevenni, hogy annál többről szól a léte. De túl korán, jóval a kereszthalála víziója előtt hajlik ebbe a bágyadt világfájdalomba, miközben kisugárzásából nem érezni a szeretet adta melegséget, amiről ő maga beszélt. Phoenix idén 44 éves, de esküdni merne az ember, hogy itt már az 50-es éveinél tart...!

 
Szándékos vagy sem: Garth Davis majdnem ugyanazt tette itt Jézussal, mint Rian Johnson Luke Skywalkerrel: egy legendárium központi férfialakját szürke, elmúlásra vágyó remetévé faragja át, hogy ne vegye el a reflektorfényt a szintén nem túl alaposan megírt főhősnőtől - aki átmenet nélkül avanzsál a mester új és legeredményesebb tanítványává. 

Jézus mellett a többieken is érezni, hogy az értékrendjüket leerodálták Mária kiemelése érdekében. A nő családja konkrétan egy babonás, visszatetszően primitív banda, akik nyílt érzelmi zsarolással rátelepednek az egész életére. "Egy férfi sem akar majd hozzád érni."

Lehet, hogy a kor közfelfogása szerint egy nőnek alá kell vetnie magát a családi hierarchiának. Egy intelligens ember számára ez elviselhetetlen terhet jelenthet, amiből látszólag nincs kiút. De ettől még a teljes bevezető rész egy nagy melodráma.

Mintha ettől kellene megváltásként átélnünk - Máriával közösen -, hogy végre vége a terrorizálásnak, végre elindulunk valamerre. Kínomban már én is örültem neki, ahogy Mária apja hasztalanul próbálja meggátolni, hogy a lányt megtisztítsák, ami által "Istenhez tartozna". "Az apja vagyok! Hozzám tartozik!" Aztán meg: "Ez Isten szándéka?" 

Nem tudom, mennyire keresztényi ez, de... Jézus helyében erre azért eleresztettem volna egy ilyesféle választ: "Isten, család: melyik tulajdona egy nő vagy férfi élete? Saját életük, saját tulajdonuk. Nem másé." Kitalált szöveg, de elgondolkodtató kis riposzt lett volna szerintem... 

Jézus legemlékezetesebb megmozdulása egyébként a jeruzsálemi nagytemplom előtt van, mikor nekimegy a helyi papoknak, amiért pénzkérdéssé teszik az üdvözülést. "Ez egy PIAC. (…) Isten országa NEM ELADÓ!" Túl kevés, túl későn: alig történt vagy hangzott el bármi a Jeruzsálembe tartó út során, ami egyáltalán ébren tartja a néző figyelmét, mire Máriáék elérik a fővárost.   

Iskarióti Júdásnak sikerült a legalaposabb motivációt megírni. Családja elvesztését csak Jézus tanai révén bírta elviselni, ám túl sokat vár tőle: forradalmat, az ártatlan áldozatok feltámadását az Égi Királyság eljövetelével. "Mindent feladtunk érted." Ez nem A passió gyarló árulója: csak kész tények elé  akarta állítani mesterét, hogy lásson munkához. És nagyon ideillőnek találtam a szóhasználatát, mikor elindul, hogy öngyilkos legyen: "Visszatérek a családomhoz." Reménye, élete értelme veszett oda Jézussal: a bűntudat csak hab a tortán. 

Olyan ez, mintha egy korábbi Jézus-feldolgozás kiegészítő filmje lenne, ahol Mária Magdolnát és Júdást, a két leggyakrabban sztereotípiaként kezelt apostolt háttérbe lökték volna. Na tessék: itt aztán mindenki statisztaszerepre van ítélve, csak ők nem!

Péterrel kapcsolatban sem a bőrszíne érdekelt, hanem hogy sikerül-e személyiséggel felruházni, és ez a kereszthalálig nem igazán jött össze. Ő a köztes zóna Júdás és Mária, azaz a türelmetlen, bíráló, Jézustól a szó szerinti földi Mennyországot akaró, illetve a türelmes, megfigyelő, Jézus szavain kevésbé földhözragadtan gondolkodó növendéktárs között.
 
Átéreztem megtörtségét mesterük halálakor: egy olyan mértékig alávetett, reménytelenül sivár világban, amiben élnek (élünk?), égető szükség volna egy külső beavatkozásra, egy szó szerinti magasabb szféra kivetülésére, hogy végre jobbra forduljon a földön az élet. 

Bibliabújás nélkül is kötve hiszem, hogy az összes férfi apostol csak szó szerint tudta értelmezni Jézus szavait Isten királyságáról - kiegészítve vérrel és lánggal. Mikor Mária győzködi őket, csak bámulnak rá, mint aki nem is az ő nyelvükön beszél: „Fel tudjuk emelni az embereket, ahogy ő tette.” Hihetetlennek tűnik, hogy a többi apostol - főleg Péter - gondolati síkon ennyire le lett volna maradva Máriától. Ez pedig az én olvasatomban rosszabb alkotói döntés, mint pl. a "rozoga Jézus" vagy a "fekete Péter".

Mindig szóvá teszem, ha egy színészi munkát díjra érdemesnek tartok. Rooney Mara a film összetartó ereje: játékából egy fogékony szellemű, felnőtt nőt ismertem meg, aki minden alázat mellett is becsüli és fejleszteni vágyik önmagát. Jézus ébreszti rá arra, hogy nemcsak az élet értékében hisz, hanem az önsorsmeghatározás jogában is, ami független a szokásoktól és tekintélytől - legyen az Isten, család, stb. "Hatalmunkban áll enyhíteni a szenvedésüket. Csak rajtunk áll." Ez a gondolatmenet az, ami útközben kipotyog Davis kezeiből, és mire sikerül fölszedegetnie a morzsáit, már Jeruzsálemben találjuk magunkat. 


Jézus anyjának pusztán cameo-szerep jutott. Mikor azt mondja Mária Magdolnának, hogy ha szereti Jézust, készüljön fel az elvesztésére, Isten-duma nélkül is értettem, hogy tudhatott ezzel megbékélni. Lehet, hogy az ember több, mint hús-vér lény, de az élete a földön nagyon is véges, törékeny, könnyen elvehető - ahogy Jézusét is elveszi Róma. A szeretet és könyörület fénye/ereje az, ami sehogy sem akar átszűrődni Jézus alakjából és vándorútjából, így az lassú és monoton marad. 

Szükség volt elkészíteni ezt a produkciót, hogy az Álomgyárban is rehabilitálják Magdalai Mária alakját Jézus életútjában. De nem ilyen haloványra. A főhősnő alakját és szellemét ügyesen megidézték, de a film, amit köréje építettek, alig rendelkezik hajtóerővel, akármennyire is buzdít minket elmélkedésre. Egy 40 perces dokumentumfilm mindent összefoglalhatna, amit Garth Davis mesél el majdnem ennek a triplája alatt.

A Mária Magdolnára végülis egy Hármast adok. Remélhetőleg jönnek még bátrabb, összeszedettebb produkciók, melyek tovább öregbítik a címszereplő jóhírét. 

Szupercella 2. - Hades

Silvester… mondd: olvasod te mostanság a filmjeid forgatókönyveit? Mi a jó karriersírkő akart ez lenni?! Merthogy a Szupercella 2. - Hades még megélhetési projekt szintjén is zavarba ejtő csinálmány. Papíron kemény börtönthriller, valójában egy dögunalom és röhejplafon közt ingázó filmroncs, ami a létező legszerencsétlenebb módon ágyaz meg egy reménybeli 3. résznek.  

  

Ray Breslin csapatának túszmentő akciója halálos áldozattal jár, mert Kimbral, a csapat számítőgépbuzija eltért a tervtől. Kirúgása után 1 évvel a csapat ferde szemű harcművészét, Shu-t megbízza kuzinja, Yusheng, mivel egy alantas multicég hiába nyaggatta, hogy adja el hipercsúcs szatellitprogramját. Shu-t elrabolják és egy szupertitkos börtönben tér magához, ahol a rabok gladiátorként verekednek egymással (a vesztes kaja helyett verést kap).

Pontosan az ilyen filmek azok, amiket lelkifurdalás nélkül lehet a vérvörös Pokolba döngölni. Abszolút nincs semmi bája vagy hajtóereje, 1 komponense nem működik technikai vagy tartalmi fronton:

• Stílus, logika: nuku;
• A világítást az ocsmány rozsdakékes árnyalat dominálja;
• Az operatőri munka gyakran szinte a hasmenés érzetét szimulálja;
• Nevetségesen pitiáner a díszlet (a komplexum egy nagy pincére hasonlít, díszneoncsöves cellákkal); 
• A történet egy nonszensz gépezet, ami nem létező feszültséget fogyaszt
• (a műholdprogram-szál konkrétan a Mr. Óvóbácsi színvonalán mozog, csak itt véresen komolyan gondolják);
• Retardált színészi játék társul a subzero karakterekhez; 
• És a gazdagok szórakoztatására épült viadalbörtön ötletét már ezerszámra koptatták legalább lelkesedésből összedobott B-filmek! 
  

Még valami jellegzetessége sem volt, ami miatt egyáltalán az ember eszébe jut, jóval azután, hogy végigkínlódta. 

Szüntelen ásításra késztettek a szereplők, és minden, ami történik velük: Shu és Yusheng fogságba esése úgy, mint Ray-ék reklámpózos nyomozása. Kínomban röhögtem azon, ahogyan az "Állatkertnek" becézett börtön rabjai tengődnek, dulakodnak, illetve ahogy megfigyelik őket. Shu és bennfentes cinkosai simán tudnak hangosan dumálni a tervükről... már olyankor, ha épp nem a "Mi vagyunk a Légió!"-mantrát dünnyögik. 

Rég láttam ilyen vérszegény próbálkozást is akciófilmnél arra, hogy személyessé tegyék a filmvégi nagy leszámolást: a kóceráj fő rosszarca a hajdan kirúgott Kimbral, aki bunyózhat egy uccsót a szintén odakerült Silverster Stallonéval.  

Stallone neve nálam alapból nem garancia az értelmes akciómozira, ezt soha nem tagadtam. De hogy még 70 fölött, Arany Glóbusszal a faliszekrényén is vállal egy ilyen létjog nélküli baromságot, az elszomorító. Egótréning: mutogatja, milyen keményen fest még mindig akcióklipekben - még úgyis, ha a film, amit a színész köré tákoltak, még tettetni sem tudja a működőképességet.

1/5. Trágya.

És csak így utólag mondom: 

Amelyik honfitársam jóváhagyta, hogy az "Escape Plan" címet "Szupercellára" fordítsák és úgy kerüljön hazai forgalomba, az jobban teszi, ha nem jön velem szembe az utcán...!

Ready Player One - Spielberg Avatarja

"Nem! Nem élek egy hazugságban! Bármilyen vonzóvá is alakítod!"

(Batman TAS - Perchance a dream)

Okkal hiszem, hogy Steven Spielberg a saját Avatarjául szánta a Ready Player One-t. Tudvalevő, hogy lenyűgözte őt James Cameron 2009-es opusza, mely a még sci-fi-határokon belül elképzelt jövőképét ötvözte a fantasy-k meseszerű naivitásával. A kicsit meseszerűen tálalt sci-fi amúgy is jellemző Spielberg egyéni stílusára (pl. E.T., Jurassic Park), így nem lepne meg, ha valami hasonlót akart volna kihozni Ernest Cline "Ready Player One" c. bestselleréből.  

Nekem legalábbis az itteni kibervilág, OASIS leginkább Pandora és egy 3D videójáték vegyítésére hasonlított; Samatha avatárja, Artemis pedig szakasztott egy navi külső jegyeit idézték föl a tudatalattimban. Nem szoktam egy filmet a könyvalapjával mentegetni, és most sem fogom: animék cinikus naivitásával vetekszik Spielberg-nek ez a munkája.



2045-ben a világ egy kiábrándítóan lepusztult, szegényes hely, amely igazi, teljes életet abszolút nem ígér az embereknek. Ám az OASIS-szal a néhai James Halliday létrehozta a tökéletes alternatív valóságot, 


ahol az lehetsz, aki csak akarsz, és az élet szinte bármely területét kipróbálhatod. Mi több: bárki, aki Halliday hátrahagyott rejtjeleit megfejtve meglel 3 kulcsot, 

az egy arany tojás birtokába jut, mellyel ráruházódik az egész OASIS tulajdonjoga. De azóta évek telt el, és ezalatt senki nem talált 1 kulcsot se. Így aztán világszenzációként robban a hír, 

hogy egy Parzival - alias Wade Watts - nevű magányos versenyző végre rálel az egyik kulcsra.   


Mindig is úgy véltem, hogy egy nagy filmkészítő gyermeki lelkesedéssel is készíthet gyermeteg műveket. Akkor meg nem fog számítani, mennyire akarja ő előcsalogatni azt a gyermeki ént a nézőből is, vagy hogy mennyi sok utalást pakol művébe a célközönségnek. 

Ez a film egy nagy tabló "geek"-eknek, számtalan popkultúr-kikacsintással és moziikonnal a háttérben, mint a Vas-Óriás, Goro a Mortal Kombat-ből, Batman, Mechagodzilla, stb. Mintha egy újszülött franchise előre tömködne be kazalnyi fan-service-t a rajongóknak.

Ez a Ready Player One fő aduja és nagy gyengéje is egyben. Túl gyermeteg a nyelvezete; túl sok a dísz egy amúgy vézna karácsonyfán. Látványában talán nagyot álmodik, belül azonban szándékosan éretlen, gyakorta felszínes, témája kezelésében direkt gyáva produkció, amivel simán ki lehet váltani az esti mesét a gyerekeknek lefekvés előtt.

Fel-le ingázott a véleményem a Ready Player One-ról, miközben néztem: külön egyes jelenetei és szálai erősen megragadták a képzelőerőmet, hogy aztán egyik ötletből se próbáljon valami komolyabb, kiforrottabb narratívát építeni. 

Eleve túlzásnak tartom a 2 és fél órás játékidőt, ugyanis feleannyi tartalommal nincs megtöltve, mint ahogy azt Spielberg bizonygatja nekünk. Önhittnek látom itt a rendezőt, aki hiába hoz össze egy csomó látványattrakciót, soha nem mer előbújni a fősodratú közhelyek rejtekéből.

Konkrétan a legvége, mikor elhangzik a fő mondandó Halliday képmásától, az valami gerinctelenül banális jutalom több mint 2 óráért az életünkből! "A valóság az egyetlen, ami valódi." Ingyenes játékreklámnak is beillene a Ready Player One: bőszen mutogat ismert ikonokat, az őket felhasználó vállalati rendszerről viszont nincs mersze véleményt mondani. Ezzel pedig igenis fejet hajt az igazi IOI-nak, vagyis a hollywood-i film- és játékiparágnak.

 
Megkedveltem az eleinte nem túl érdekes fiatal duót, Samantha Cook-ot és Wade Watts-ot. Átélhetőnek találtam a hátterüket; tetszett, ahogy előbb a kreált alakjukban, majd a valóságban is vonzódni kezdenek egymáshoz. Amikor épp nem menekülnek, a meghittebb beszélgetéseiknek volt bája, súlya.

Wade geek-talentuma, hogy mindenkinél jobban megérti a néhai Halliday gondolkodását. Érti, mi volt a computerzseni számára fontos, mik voltak a hiányosságai (pl. bátortalan volt randizás terén), és hogy mindez hogyan, mely pontokon fejeződik ki a játékában. 

Samantha pedig a tipikus talpraesett ifjú csaj, aki sokban hasonlít az ifjú főhőshöz, ám annak naivitását már elveszítette. "Csak azt látod, amit mutatok neked. Abba vagy szerelmes!" Azért nem kell bonyolult karakterfejlődésre számítani: Watts az ellenállók között némileg megfickósodik, Sam pedig mindkét világban a barátnője lesz. 


Ben Mendelsohn kisujjából kirázza a - sajna hitványul is megírt - hitvány gigacégvezetőt, ami nem is csoda, hisz egyre többször játssza ezt az archetípust. Nolan Sorrento az IOI gigacég fő nyakkendős szemete, akinek minden álma az OASIS fölötti teljes kontroll. Watts-ot pedig - egy ügyetlen meggyőzési kísérlet után - 

égre-földre üldözteti a kiber- és a valódi világban egyaránt. Semmi megjegyezhető vonása nincs ennek a karakternek, de őt legalább a történet úgy-ahogy fontosnak kezeli. 


A többi papírmasé figurának még ennyi se jut. Se Parzival nagy darab bunkó haverja, se az okosakat beszóló inas nem érdekelt, hogy él-e vagy hal; Sorrento asszisztensnője meg mintha a Kingsman-féle gyilkolós csaj klónja próbált volna lenni. Egyszerűen mindenki kötelezően sekélyes alak a két főszereplő fiatalon kívül.  

A bőszen taglalt rejtély Halliday örökségéről alapból nem valami innovatív, és csak füstfüggönyt képez a parlagon heverő szociális-társadalmi kérdések elől. A modern világ óriási fogyatéka, hogy sokan a fél életünket számítógép előtt töltjük, míg a való élet szinte márcsak a mindennapi feladatokról és terhékről szól - főleg az olyan csóró putrikban, mint ahol Wade a nénikéjével lakik, míg fel nem robbantják. 

Legtöbben bármi áron menekülnénk ebből a kilátástalanságból, és a virtuális birodalom az ideális mentsvár, ahol végre szabadnak érezhetjük magunkat. Térbeli korlátok nélkül élvezhetjük szinte bármely kedvenc időtöltéseinket a távol élő barátainkkal. 

Milyen iszonyú hatalom kerülne egyetlen intézmény vagy akár személy kezébe, ha ezt a kibervilágot, milliók tényleges életterét uralná, kontrollálná? Nagyon sokat lehetett volna kihozni ebből a premisszából, mindenképpen többet, mint egy kincskereső hajszát a kiválasztott ifjú srác és a gonosz vállalati főmufti között. 

Bámulhatnék, mint borjú az új kapura az OASIS CGI-mesevilágát szemlélve - ami mellesleg csurig van töltve neonnal, és ez egy idő után elidegenítően hat. Egészen provokatív ötletekre lehet az ember figyelmes a szóban és a látott dolgok között is. 

Zseniális allegóriának tartom a konkurens cég arctalan, szó nélkül engedelmeskedő katonáit, akiket név helyett csak a számkódjuk azonosít: íme a céges világ víziója az "ideális személyi állományról"! Sok-sok látványötlet, amik nem kapnak igazi jelentőséget, mert Spielberg rendre tovasiklik fölöttük, mintha tényleg csak díszek volnának. 

  

A film legerősebb pillanata egyértelműen az a szememben, mikor Samanthát elfogják, és tudatát az IOI-nél bezárják egy virtuális kényszertábor szimulációjába, lényegében adósrabszolgának. Korábban mesélte Wade-nek, hogy apjával is valami hasonlót tették. Az az egy jelenet ezerszer nagyobb ütőerővel bír, mint akármilyen részlet az egész kincsvadászatból, és látni akartam valami más vonzatát is, minthogy Wade-ék a lány kimentésére sietnek! 

Sorrento pedig olyan ostobán bukik el, ami végképp meggyőzött Spielberg valódi szándékairól a Ready Player One-nal. Nem egy elhivatottan kimunkált sztorit mond el, hanem egy mozgóképes stúdióterméket reklámoz, ami le van egyszerűsítve, hogy minden korosztály be tudja fogadni. És ez pont őtőle,

ráadásul pont egy olyan alkotásnál, melyben a pórnép harcra kel a világbefolyásra törő gigacég ellen, szégyenletes és képmutató.

A Ready Player One-ra 3/5-öt adok. Akcióbő, energikus, egészen látványgazdag produkció, egy szimpatikus tinipárral a közepén. De a rendezés túl gyermeteg hangvételt üt meg, túl sok figyelmet kap a túlbonyolított  rejtély a lebutított karakterek és konfliktusok rovására. Témáit csak a szerencsesütik szintjén veszi elő, mintha a nagy Spielberg félne a kenyéradó rendszer szemöldökráncolásától.