Az utolsó akcióhős

Csak mert egy movie kimondottan klisékből gyűjti és építi fel a sztoriját, még lehet szórakoztató. Ezt Arnold Schwarzenegger munkásságából tanultam meg, bár nem sok példát ismerek rá. Legmaradandóbb filmjeinek a Predátort, a Total Recallt és az első két Terminátor tekintem. Emellett viszont tökéletesen illik olyan művekbe, amik az "old-school"-akciófilmes zsánert direkt koptatják, lejáratják, idejétmúlt(abb)nak láttatják a szemünkben. Ezek mégsem paródiák vagy vígjátékok, inkább akciószatírák.

1. Kommandó: lánya elrablása ürügyén a protagonista változatos kunsztokkal és tusakodással lép fel a vásznon, miközben ellenfelei hullanak, mint a muslincák ősszel. Zsenge sztori, de a maga primitív módján élvezetes.
2. True Lies: átlagos családi kémtörténet, mégis úgy kivitelezve, hogy az események bevonnak.  Érdekes az, ahogy a szuperkém addig titkos életébe egyre jobban beletanul a hétköznapi feleség is.
3. Az utolsó akcióhős...

...bosszantó.

Nem is kevéssé. John McTiernannak ez az egyik legrosszabb hírű alkotása, és nem alaptalanul. Elsőre okosnak tűnhet, amiért begyűjti a zsáner ismert kliséit, és elosztja őket 2 órás időhosszúságban. Közben felkarolja a 14 év körüli srácok egyik álmát, hogy kedvenc sztárhősük világába csöppennek, vagy akár a tanítványává, társává is válhatnak.
Nem tagadom, van benne 1-2 provokatív konfliktuslehetőség. Ahogy idővel a mesevilág hőse elkíséri a gyereket vissza a valóságba, szembesül saját valódi mivoltával: hogy nem több egy fiktív celluloidlénynél, aki valami groteszk csoda folytán most hús-vér.


Az utolsó akcióhős kicsit olyan, mint egy rossz sci-fi:  egy izgalmasan, sőt elmésen hangzó alapötlet, amit egy enervált, szikkadt és többnyire dögunalmas cselekménnyel sikerül elföldelni. Alig működik valamely aspektusa. Biztosra veszem, hogy a hard-core Arnold-rajongóknak nosztalgiát hoz valamilyen szinten. Nekem speciel érdektelennek hatott; sosem vont be egészen, és nem tudok tetten érni benne semmilyen tanulságot vagy jellemfejlődést. Csak nem lehetek annyira egyedül ezzel, minthogy a movie saját hazájában megbukott, és a totalfilm.com ma a mainstream-kínálat 30 legnagyobb sikeres szemete közé sorolja.

A történet egy olyan fantasy kulcselemmel hozza létre az alapszituációt, ami inkább a korhatár nélküli családfilmekbe illik: egy mágikus mozijegy. A főszereplő gyerek, Danny ennek segítségével egy napon a moziteremből áttranszportálódik kedvenc akcióhőse, Jack Slater nyomozó világába. Ez a világ aztán tartalmaz mindent, ami egy 80-as évekbeli akciómoziról eszünkbe jut:

• a hőbörgő felettes;
• elrabolt gyerekek;
• a hibbant pszichós;
• vad autósüldözések és robbanások;
• a nagyzoló fő-rosszfiú;
• a kigyúrt, öntörvényű zsaru;
• aki bármilyen rosszfiút leszerel;
• feszt egysorosokat süt el még akció közben is;
• öklével és pisztolyával remekül bánik;
• és semmi sem tudja tartósan megsebezni;

stb.

A színészi játék nem annyira rossz, de nem sok esélye van érvényesülni. Színtelen, egydimenziós karaktereket kapunk (kivéve talán Slatert), gépies és száraz párbeszédekkel. Hiába látszik világosan, hogy mi volt itt az alkotók célkitűzése: ha egy sztori sablon-téglákból épül föl, piszok sokat kell dolgozni vele, hogy ne zülljön sablonná maga a mű. Ugyanígy karikatúra-szereplők is lehetnek üres pozőrök, a frappánsnak szánt dumájukból forszírozott faviccek. (Ezt érezni ki nagyon erősen Quentin Tarantino Kill Bill-jéből is.)

Ismétlődő fogyaték az Arnold-moziknál, hogy a rendezők sosem hoznak létre normális kölyökkaraktert. Danny se nem jópofa, se nem szimpatikus, egyszerűen csak... ügybuzgó. Dacára annak, hogy a hátterét még tűrhetően vázolják föl. Anyja egyedül neveli egy new york-i szegénynegyedben, gyér közbiztonsággal, és ezért ő a mozi világába menekül. Mindezzel könnyű azonosulni! Én magam túl jól ismerem az érzést, mikor a mindennapok egyhangú problémái elől a mozgókép, a szabadon választható valóságélmények közé költözik a lelkünk.
De nincs személyisége. Sosem érik meg, vagy tanul bármi fontosat. Ellenben be nem áll a szája. Találkozik a nagy hősével szemtől szemben, sőt az rábólint, hogy besegítsen neki. És mi erre Danny reakciója? Mindenáron és esetlenül bizonygatja, hogy ez az egész egy Schwarzenegger-film saját realitása. Nem tudom, hogy a reakció idegensége, vagy Danny ráakaszkodó győzködése zavar-e jobban ebben. Alapjáraton kínos, ahogy egyfolytában okoskodik, fecseg, sőt egyszer (szándékon kívül) még majdnem meg is öleti magát a nyomozó előtt. Miért is kéne együtt éreznem vele?


Pedig Schwarzenegger tud ütős párost alkotni gyerekszínészekkel. A Terminátor 2.-ben John Connor is egy átlagéletet élő, nyughatatlan srác volt, mint Danny, vagy mint Jamie a Hull a pelyhes-ből. De úgy vélem, ott a gyerekszínészt jobban látták el instrukcióval, a történetben a fiúnak bőven oka és lehetősége nőni, mint egyén. Talpraesettebb volt. És lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de Edward Furlong szerintem valamicskével többféle érzelmet tudott mutatni az arcával, mint Austin O'Brien.

Úgy sejtem, a fő ok, amiért Az utolsó akcióhős még zsánergúnyolóként sem állja meg a helyét, az a mértéktelenség. Mármint nem úgy mértéktelen, hogy egy dologból túl sokat használna. Túl sokféle eszközzel akar élni, csak azért, hogy görbe tükröt állítson a 80-as évek akciófilmjei elé. Egyrészt megteremti a tökéletes gyűjtőmedencét akciókliséknek, belejuttat egy valós fiút, majd kijuttat belőle egy helyi legendát, és végül ki-ki a maga világában marad. Idáig oké.

Aztán több olyan kifejezőeszközt is begyömöszöl, amik már túlbonyolítják a képletet, és a gyenge szkript nem bírja megtartani őket. Ugye sok az áthallásos pillanat vagy jellegzetes alak konkrét alkotásokból, mint A zöldfülű, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver, vagy McTiernan saját klasszikusa, a Die Hard (pl. a szakállas főbűnöző alakja).

De mindezek mellé mi szükség van pl. egy rajzfilm-macskát beemelni a rendőrőrs munkatársai közé? Ez egy alternatív valóság, nem az elképzelhető valóságok Mekkája. Ahol a hús-vér mellé rajzfilm-figurák, esetleg (ha nagyon meglódult volna a készítők fantáziája) pálcika-, gyurma-, rajzfilm- és videójáték-figurák is keveredhetnek a tömegbe. Ha egy kartún-macsek a cselekmény részese lehet (megmenti Slatert az áruló extársától), akár ott teremhetne a Gyurmadimenzióból Wallace és Gromit!

Oké, hogy megjelennek típusfigurák Slater világában, és eredeti hollywood-i sztárok a tetőpontnál a mi világunk gálaestjén. Köztük Chevy Chase, Jean-Claude Van Damme, vagy az önmagaként érkező Arnold Schwarzenegger.

De mi a kifigurázó jellegű abban, ahogy Danny Slater kapitányságán belebotlik kultmozik ikonszereplőibe, pontos kulcsjelenet-béli külsejükkel és viselkedésükkel?

1. Sharon Stone, hajszálra, ahogy az Elemi ösztön kihallgatásos jelenetében kinézett.
2. Robert Patrick, mint a rendőrruhás T-1000.

"Te is láttad ezt?!" Igen, Danny: láttuk. Még Ray Charles is látná.

Azért sem értem a dolgot, mert Az utolsó akcióhős írói között szerepel Shane Black, akinek új filmje, a Vasember 3. épp most mutatkozik be a magyar mozikban. Nem értem, mi a szerepe olyan random, behajított ötleteknek, mint hogy a varázsjegy magáé Houdinéé volt hajdanán, vagy hogy Slater világában mindenki telenfonszáma 555-el kezdődik.

Néhány pillanatot alighanem önironikusnak szánhatott vagy Black, vagy Arnold. Mint az ébren álmodás jelenete, ahol Danny osztálya Shakespeare-darabot néz a suli tévéjén, ő meg Slatert képzeli Hamlet helyébe. És még egy furcsaság: Slater világában a jelek szerint nem létezik Arnold Schwarzenegger a színész. Helyette Sylvester Stallone arcát látjuk a Terminátor 2. plakátján. Ez elmés irónia: amilyen elcsépelt sorozattermék lehet egy akciófilm, olyan könnyen beszerezhető hozzá egyik neves hollywood-i akciósztár a másik helyett.

A végére hagytam Schwarzenegger alakítását. Ez a legjobb dolog az egészben. Az osztrák színész ekkor állt karrierje csúcsán (nem ismétlem el, melyik filmje révén), pár vígjátékkal is a háta mögött. Nagyon jó arányérzékkel keveri ki Slater humoros keménységét. Úgy ironizálja a Slaterhez hasonló, menő imidzsű akcióhősöket - köztük magát -, hogy az nem fordul át nevetségbe. Egyedül a röpke flashback a kisebbik gyereke haláláról nem illik a hátterébe. Ez azért még az agyatlan actionmovie-k világában is nyomot hagyna egy rendőrön, akár van másik gyereke, akár nem (egy felnőtt, babás szőke, aki rózsaszín bicajt tart otthon??).

Az egyik legtetszetősebb szcéna az, mikor a való világban Danny az otthonába invitálja Jack-et, és bemutatja neki anyukáját. A szituáció és a színészi játék is passzol. Slater egyértelműen idegennek érzi magát "ideát", és Danny a kapaszkodója. Ez nem az extravagáns Kalifornia, hanem New York; ráadásul egy másik dimenzió Amerikájában, ami jóval kevésbé idealizált ahhoz képest, amelyet ő ismer.

A leszámolás a rosszfiúkkal a gálaesten nemhogy nem izgalmas, de ritka bénán lett elővezetve. Kacagnom kellett azon, ahogy a gonosz szereplők tudatára ébrednek, miféle világba is keveredtek. A terv ugye az, hogyha megölik Arnold Schwarzeneggert a gálán, az általa megformált Slater szintén elenyészik. Pont úgy, mintha az időben utaztak volna vissza, és a múltbéli énnel a jövőbeli énje is vele együtt meghal.

És a helyzet úgy rendeződik, hogy Slater rálő a rosszfiúra, amitől az szó szerint szétrobban. Majd! A varázs-mozijegy révén a Kaszás elevenedik meg egy műsorból, hogy a súlyosan meglőtt Slatert visszajuttassa saját világába, ahol sokkal könnyebben begyógyulhat a sebe. Mr. Black, nem tudom, mire gondolt, mikor ezt a forgatókönyvet megírta, de nyilván nem egyedül dolgozott vele. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Saját törekvésének áldozata Az utolsó akcióhős. Besorolhatjuk bármilyen kategóriába (akció, szatíra, "film a filmben", paródia, stb.), attól még szétesik, miközben nézzük. Úgy kell felfogni, mint egy vegyes kosár, tele jó és rossz ötletekkel, amik zsúfoltságuk miatt nem tudnak progresszív sémába elrendeződni. Izgalom helyett pedig csak szokványos, untató és légből kapott percek váltakozása jut a nézőnek osztályrészül.

Briliáns csapda

Sean Connerynek hajdani James Bondként testhezálló az úrias mestertolvaj szerepe, aki csinos női partnerével hajmeresztő műkincs-rablásokat követ el. Catherine Zeta-Jones pedig bír azzal az előkelő kisugárzással, ami miatt megformált figurája illik a skót lovagszínészéhez. Mind kisugárzásra, mind pedig céltudatos életmódja.

Connery karaktere "Mac", azaz: Robert MacDougalat. Őt gyanúsítják, hogy ellopott egy 24 milliót érő Rembrandt-képet. A biztosító munkatársa, "Gin" (mert a Virginiát meg így rövidítjük hárombetűsre, igaz?), meggyőzi főnökét, Cruz-t, hogy ő majd felkutatja  és leleplezi. Mint egy titkos ügynök. Ám a pasas nemcsak kiszúrja őt, de belezsarolja, hogy segédkezzen neki egy kínai maszk ellopásához, mivel a nő maga is tapasztalt betörő. Rááll, hogy cserébe segít a nőnek az ő vágyálma, egy malajziai bank kifosztásába is. És bármennyire lefikszálják, hogy az egész csak munka, megkedvelik egymást, miközben oda-vissza verik át a másikat.

A Briliáns csapda nem olyan értelemben visszafogott, hogy a mély és érthető karaktermotivációkra, vagy az emberközeli interakciókra építené fel a fejleményeket. És valahogy mégis mindkettő terén elfogadható szintet hoz - főleg SC és CZJ alakítása révén. Nem dráma, hanem rabló-pandúros kémtörténet. Nem ostoba, csak nincs benne annyi feszültség, mint várnánk. Nem túl teátrális, nem használ akciófilmes fokozóeszközöket (robbanás, lövöldözés, autósüldözés, etc.).
Emellett a cselekmény a sorozatos ki-ver-át-kit-típusú csavarok ellenére kiszámítható, és nem különösebben hiteles, ahogy a múzeumok biztonsági előírásait, azok betartatási szigorát ábrázolja. Tipikus Bond-stílusú mozi, kötelezően profi szereplőkkel, aki közt kötelezően románc alakul ki. Az a románc nem erőltetett vagy túllihegett, sőt idővel a történet középpontjába kerül. Csak láttam már érzelemgazdagabb felnőtt-romantikát is.


Amiről ez a mű leginkább híres, hogy csókjelenete hivatalosan szerepel minden idők legvisszatetszőbb sztárcsókjai között. Hazudnék, ha azt írnám, nem értek egyet a közönségreakcióval, de botrányosnak nevezni cinikus volna. Messze nem az első - vagy a "legvisszataszítóbb" - esete ez annak, hogy egy idős, de még elismerten vonzó színész egy csinos fiatal hölggyel csókolózik a vásznon.
A 2 ok közül előbb vegyük a nyilvánvalóbbat: a földön megért időt. Connery egy 60 éves férfit játszik, a való életben meg már majdnem 70 volt - kemény 4 évtizeddel beljebb a korban, mint Catherine Zeta-Jones. A másik, hogy itt-ott egy csipetnyit szexista beütése van a filmnek. Jones karaktere, Gin alárendelt szerepben tölti a film középső harmadát, a trailerekben is mutogatott fenék-közelije pedig nagyon férficsalogány-beütésű. Hasonló reklámfogás ez, mint A specialistánál: 2 fő sztár szexepiljével akarják eladni a művet, akik közt hibádzik a kémia, és a nő jóval átverhetőbb. Mintha a férfinézők hiúságát legyezgetnék: ha megmarad tartásod, pénzed és eleganciád, 60 fölött is elcsavarhatod a széphölgy fejét.


Ha egymással nem is annyira erősen, de külön-külön a két fő aktor remekül feloldódik a szerepében (nem úgy, mint az ízléstelen Stallone-Stone páros). Nem velük van a probléma. A teljesen szürke mellékszereplők mellett itt van ez a kényelmes dramaturgia, hogy előbb a házban, majd 1-1 betörés terepén megjátsszák az elérzékenyült profit. Gin kényszerűen vendégeskedik a Mac kastélyában és környékén, tanul a keze alatt, és emiatt mégiscsak bízni kezd benne. Mac pedig magányos öreg, egyetlen alkalmi támasza Aaron, aki fedezi az akcióit.
Tudom, hogy fanyalgásnak hangzik, de  úgy érzem, hogy túlírták a forgatókönyv eseménymenetét. Rovására a 2 főszereplő motivációinak. Ahhoz képest, hogy mennyi a sztoricsavar, és átverés, azokból a szereplők háttere egy imbolygó, ködös és elég komplikált tölteléksztorivá áll össze a végére. Nem kerülnek eléggé közel hozzánk ezek a karakterek, hogy a róluk szóló új infókra mindig bólogassunk.



Gin hátteréről az első órában semmit nem tudunk meg, egyvalamit kivéve:
"Én loptam el a Rembrandtot!"
"Persze, és én festettem a Sixtus-i kápolnát."
"Komolyan...!"

Szóval Gin maga is tolvaj, vagy legalábbis volt régen. Így érthető, miért nem hiszi, hogy főnöke kimentené a hátsóját, ha komolyabb zűrbe keveredne - mégha a főnök egyszer randizni is hívta. A módszerek, amiket felmutatnak, igénybe veszi a modern technikát, az időzítést, és főleg egyensúlyérzéket. Én például 1000 év múlva se hiszem, hogy nem tudnék egy lézerhálózat modelljén bekötött szemmel, pusztán instrukciók szerint hajlongani úgy, hogy egyszer se érintsem a vörös fonalakat.

És oly jellemző a kémtörténetekre, hogy a főszereplő lány egy csalárd nőszemély, aki amint teheti, értesíti főnökét, hogy minden terv szerint halad. Márcsak ezért sem sajnáltam őt, mikor Mac a maszkot ellopta tőle, épp mikor eladta volna, ő meg később dühösen fejbe veri. "Rohadék!! Én bíztam benned!" Ezt leszámítva csak a spárgagyakorlatozás alatt tapasztaltam bármi őszinte megnyilvánulást tőle: "Egyszerűen fél kedves lenni velem!"

Mac-ről sem kapunk valami sok adatot, de nála már mintha több fogódzónk lenne. Visszatérően halljuk, micsoda bűnlajstroma van ritka műkincsek lopásából, amiket egy ideje kizárólag saját megelégedésére zsákmányol. Gyűjtőszenvedélye jó indoknak tűnik, hogy minek éli még ennyi év után is ezt az életmódot: függőségből. Vidéki kastélyát Skóciában alighanem korábbi, korai lopásaiból vette, és most, hogy már "vén róka", művészi ízlését követve gyűjt.

Elismerem, roppant ügyes húzás, ahogy a forgatókönyv végül fordított helyzetbe hozza a megfigyeltet és a kémet. Először még a nő megy megpuhítani és átjátszani a férfit a biztosító megbízásából az FBI kezére. Aztán kiderül, hogy voltaképp a férfi művelte azt vele, az FBI megbízásából és kezére. A magyarázat erre egyszerű, lehet bármilyen ügyes tolvaj, egyszer a legügyesebbet is lefülelik, ha elég sokáig űzi a mesterséget.
Az is ügyes, ahogy Aaron szerepe mindig más fényben tűnik fel. Először azt hisszük, hogy ő csak a szükséges kapocs a külvilággal. Minthogy képtelenség törvényen kívüliként élni minden segítség nélkül. Aztán, ahogy Ginnel bonyolódik a helyzet, Aaron keményen emlékezteti "társát" a játékszabályokra. Mintha csak arra várna, hogy a protagonista ellen forduljon. A rendező megpróbál félrevezetni minket, hogy tényleg ez történik: Aaront titokban tárgyal Cruzzal, aki akkor már nem hisz a gyengusan tagadó Ginnek. Végül: a legvégére derül ki, hogy Aaron végig az FBI tervét felügyelte, és "az egész a terv része" volt. 

A befejezés ugyanolyan hangulatos, mint a film nagy része. Csak mint mondtam, túlkomplikált, kezdve azzal, hogy kilyukadunk hozzá. Ugye az ezredforduló éjszakáján Mac és Gin bejut a malajziai bankba, már sínen van a lopás, erre egy óvatlanul kitépett kábellel minden munkájukat taccsra teszik. Ritka banális indok ez arra, hogy kialakuljon egy drámai tetőponthoz a szituáció.
Az eset pedig ugye odavezet, hogy: nagy nehezen sikerül megszökniük, sietve elbúcsúznak, aztán később a vasútállomáson megint játszanak egy kis Ki ver át kit?-társasjátékot. Értem, hogy új életet akarnak kezdeni, Mac szabadon, Gin pedig szökésben, 1 milliárddal a zsebében. És ahogy a járatok pár pillanatnyi rejtekében oda-vissza eltűnnek-felbukkannak, az okos asszociálás rá, hogy mindig el kell tűnniük valaki - ha más nem, a világ - szeme elől. De az állandó, gyakran öncélú trükközések fényében, és tekintve, hogy a két rablóhős jobbára sportból űzi a szakmát, az egész már fárasztóvá és idegőrlővé válik.

Városlakó Gonosz 5. (A kaptár 5.) - Megtorlás

 

Tanulságos trend, hogy a legtöbb mozifilm-csokornak az 5. epizódja szokott a mélypontjává válni.

Die Hard 5.
Star Trek 5.
Hegylakó 5.
Horrorra akadva 5.

És még egy közös vonását látom ezeknek az eseteknek: mindegyikben érezni egyfajta unalmat, menetrend-érzetet. Evidens, hogy amíg az alkotók kicsit is megalkuvóak, addig a profit szabja meg, lesz-e még egy folytatás. De az az érdekes, hogy ezek az 5. sorszámú sequel-ok annyira egyező sémát mutatnak, mintha a filmért felelős emberek ezzel adnák a szakma tudtára, hogy kell a munka, de nem vágnak hozzá jó képet.   

Biztosra veszem, hogy akaratán kívül kelti ezt a benyomást P. Anderson és M. Jovovich. Mert interjúik és DVD_kommentárjaik alapján kitűnik: ha rajtuk múlna, Star Trek-hosszúságúra nyúlna majd el a "Rezidens Gonosz"-széria.
Persze: korábbi részei is szenvedtek az effektomán akcióflipperek szindrómáiban. Értve ezalatt az alulírtságot, az ötletigény hiányát, a selejtes forgatási tervezetet, a félérzéssel játszott maséfigurákat, valamint a forrásanyagot lekicsinylő, CG-trükkökkel teledrogozott panorámát. Nem viccelek: eljutottunk oda, hogy több lassított felvétel fordul elő a filmcsokorban összesen, mint a Mátrix-trilógiában!

Mindez a Megtorlásnak is sajátja, megfejelve egy teljesen új problémával. Már nemcsak más szériák felismerhető elemeit másolja. Hanem főként a saját korábbi kiadásait. Szó szerint majmolja magát; mintha a sikeres elődökre hivatkozna koldulna. Ugyan tegyük már a pénzükkel ezt is sikeressé, csak úgy jótékonyságból. Ezt bizonyítja többek közt a hosszas, érdektelen bevezető narráció, ahol Alice összefoglalja a korábbi 4 epizód főbb történéseit. Nem zavar egy kis szóbeli összefoglaló, de az többről kell, hogy szóljon, mint egész filmek átismétlése.
És nem egyszerűen a saját sztori- illetve látványelemeit hasznosítja újra, hanem gyakorlatilag véletlenszerűen társítja azokat különféle akciójelenetek mellé (pl. lézerrács az első részből, bárdhajítás a Túlvilágból). Minden a komputeranimációról szól, nem egy cselekmény történik konkrét időben, helyen és személyekkel. Akik mellesleg - mint egy játékvakond - hol felbukkannak, hol eltűnnek, mindig érdemi magyarázat nélkül.



Paul Andersont a század eddigi legrosszabb rendezői, Milla Jovovich-ot pedig a legmegalkuvóbb női főszereplői közé sorolom, mivel egyértelműen a parasztvakításra játszanak, a RE-fanok igény(t el)engedő belátására, illetve a 3D-kiadás miatti jegyár-növekedésre. Csak ennek tudható be a széria erőltetése az egyre növekvő negatív visszhang ellenére. És nemcsak általánosan, de még a videójáték rajongóitól is.
Elmondásuk szerint 6 filmet terveztek, de én nem hiszek nekik. Két okból kifolyólag is:

1. Michael Bay is esküdözött, hogy a Transformerst trilógiának akarja, ellenben már készül egy 4. film forgatására.
2. Minthogy 30 év múltán a legendás Star Wars is megkapja VII. epizódját, kétséges, hogy lesz elég tartás egy ilyen rozsdabizsu-franchise főnökében, mint Anderson.

Gyűjtögetni a legpikánsabb elemeket saját korábbi terméseiből jó móka lehetett Andersonnak. Ismételten üdvözlhetjük azt a Vörös Királynőt, aki újfent egy szupertitkos Védernyő-létesítményt ural és tart lezárva. A számítógépes rendszert - higított horrormovie-hoz illően - megint egy kislány holoképe és hangja jelenít meg. Ugye Alice legutóbbi mentőakciója során elveszti a harcot, és idehozzák őt. Az indok elvileg az, hogy Jill Valentine - akinek időközben átmosták az agyát - kivallassa őt. Így persze elodázódik a megölése, amíg - micsoda véletlen! - éppen odaérkezik egy mentőcsapat, és elmenekíti őt abból a szobából.

Katyvasz, ahogy a túlélőkről elfeledkezik a movie, hogy aztán behozzon minél több korábbi szereplőt. Olykor egyenest a halálból. Itt lészen rögtön Jill Valentine az Apokalipszisből, vagy Rain az indítórészből, ezúttal szintén a negatív oldal katonájaként. Semmi súlyuk se a történetre, se magára Alice-re. Ez nem a hidegvérét bizonyítja. Ha nem láttam volna az előző részeket, vadidegennek tartanám ezeket a figurákat, akiknek a neveit nem érdemes megjegyezni.

Unott fel-alá rohangálás és pisztolyozás az egész. Nem éreztem át azt a klausztrofóbia-érzetet, amit ettől jobb filmalkotások meg tudtak teremteni. Mint amilyen a Burried, a Die Hard, vagy akár az első Resident Evil. És ha az odavezető útnak (átívelve Washingtonon, Moszkván, etc.) nem volt semmi súlya, akkor a bunkerlabor titkainak feltárása sem váltja be azt a drámai hatást, amit betölteni hivatott volna.

Direkt nem használtam a zombi szót, mivel ezt Anderson és Jovovich filmporontyaira inkább illik, mint a bennük masírozó fertőzöttekre. Nem kétlem, hogy egy 6. is összejön majd nekik, akit elküldhetnek a mozikba. Viszont ha egy esetleges bukta okaként a közönség ízlésváltozását neveznék meg, nem fogok restellni, hogy vandalizmusra szólítsam fel ellenük a csalódott rajongókat.

Sörlak Holmes

"Ritchie??"

"Nahát, hogy egyesek milyen mélyre süllyednek...!"

(Ritchie Rich)

Guy Ritchie nekem valahogy kimaradt a hollywood-i műveltségből. Egyetlen filmje kapcsán hangzott ismerősen a neve, ez pedig a Blöff volt Brad Pitt főszereplésével. Meglepődve vettem tudomásul, hogy első munkái idején Ritchie-t nem csupán ígéretes direktornak, de hovatovább lángelmének tartották. Nos, eme alkotás a perdöntő bizonyíték az ellenkezőjére.

Nem akarok maradinak látszani, de én azok zászlaja alá tartozom, akik ma a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmest tekintik a figura definitív inkarnációjának mozgóképen. Tökéletes atmoszférateremtéssel rendelkezett, a benne élő emberek pedig a kor gondolkodási sémái mentén emelkedtek érdekfeszítő személyiségekké. Elsősorban a két központi figura. Brett-et halhatatlanná tette a szerep, ám a karakter filmbéli megformálói sosem értek fel hozzá - legyen szó ifjabb Robert Downey-ról vagy Matt Frewerről.

Guy Ritchie kezdettől fogva hangoztatta, hogy akciómoziként konstruálja meg Holmes világát, előtérbe helyezve a tempót és az extravaganciát, miközben állítása szerint megifjítja és revitalizálja magát a karaktert is.

Ezt úgy kell érteni, hogy elsősorban 3 ismérvének szentel figyelmet műsoridőt: Holmes atletikussága, kapcsolata Dr. Watsonnal, illetve hajlama a hirtelen elhatározásokra, a vakmerőségre.

Brilliáns elméje pedig majd a forgatókönyv révén kötelezően kiviláglik, kontrasztot alkotva egy kis viktoránus miszticizmussal. A fiatalabb nemzedék kedvéért számos könnyed anekdota olajozza meg a cselekményt, így az átvezetős részeknél sem fognak unatkozni.

Cassius és Brutus példáján 23 tőrdöfést adnék a rendezőnek azért, amit Sherlock Holmes figurájával művelt! Nem teljesen irritáló, előfordulnak jó szövegei, jobbféle mozdulatai, még egynémely következtetése is több légből kapott logikai sódernél. De ez nem változtat a lényegen.

Akit itt látunk, nem Sherlock Holmes. És nem azért vallom ezt, mert a régi TV-show konzervatív fanatikusa lennék. Downey összességében jól (azért nem Golden-Globe-ot érdemlően!) alakítja Holmes-nak a Ritchie-féle "eltérő" verzióját. Az viszont ettől még eltérő marad, nem az eredeti mesterdetektív, akit Sir Doyle létrehozott. Attól ez egy jóval sekélyesebb, csonkább karakter.

Egyesek Dr. House-t sejtik az új változat ihletői között: kicsit topis, borostás, rendetlen, hányvetin dobja be minden poénját és következtetését (legtöbbször keresztezve a kettőt), és kifejezetten az ún. "rossz lányokat" kedveli. Ritchie annyira modernizálni akarta Holmes-ot, hogy a figura konvencionálisabb vonásait teljesen kigyomlálta: a korban kötelező eleganciát, a gondolkodásmódját, oknyomozói metodikáját. Röviden: minden pszichologisztikai attitűdjét elveszítette. Ez a legtaplóbb tenyerelése a rendezőnek, és ha személyesen találkoznánk, Holmes-hoz hasonlóan én is kiosztanék neki 2 jobbhorgot - filmenként egyet.

Még egy kicsit maradnék a címszereplőnél. Ritchie a jellemcsapolás mellett sokmindent le is egyszerűsít a címszereplő életében.

1. Holmes nemcsak amatőr szinten hegedűl, hanem úgy, amiképpen gondolkodik is: gondos odafigyeléssel.
2. Ökölvívói tudásával eredetileg egyfajta könnyed elegancia párosult. Az sincs itt: igénytelen fráter, nem érzékeli semminek az elvi értékét.
3. Tényleg nem sok nőügye volt, és azokban se sikeres. De ennek az az oka, hogy nem mozgatták meg a fantáziáját. Ugyanazért nem vállal kapcsolatokat, ami indokkal legtöbb ügyajánlatát is visszautasítja: nem jelentettek neki intellektuális kihívást.
4. Végül: Holmes a rendőrségi vizsgálatok terén szinte úttörőnek számított. Márhogy a fikció világában. A laboratóriumi vizsgálatokban látta a kriminalisztika jövőjét.

A tompakezűség tényleg a legnagyobb baja ennek az adaptációnak. Pedig energia és fantázia még volna benne, de a saját benépesítői nem izgatják benne a nézőt. Úgy tudnám leírni Ritchie rendezését, ahogy Lenin munkáját jellemezte egyik kortársa: "Otromba baltát használ, holott sebészkésre lenne szükség." Soha nem figyel az eredeti detektív jellemének finom árnyalásaira. És ezt a hibát a történettel is elköveti. De kicsit előreszaladtam.

Mark Strong alakítja az okkult bűntársaság vezetőjét, Blackwood-ot. Hol is kezdjem...? Strong gyenge. Bármilyen furcsán hangzik is, így van. Blackwood sablonos világuralmi motivációi még úgy is felszínesek, ha belekalkuláljuk, hogy a világ majd' negyede a századfordulón brit gyarmat volt.

Még Holmes is érdektelennek találja az ügy megoldását. És mégcsak hibáztatni se tudom érte a figurát. Az egész ügy a megrendezett akasztással, tetszhalált okozó méreggel és látszat-feltámadással olyasmi, amit egy intelligens ember rögvest kiszúr, mint megrendezhető csalás. Igen, már a XX. század elején is.

Nem hiszem, hogy e bolygón Blackwood-ot csak Holmes és Watson tudja tervében megérteni, sőt megakadályozni. 

A hatóságokról pedig kiderül, hogy félnek a sírjából kikelt ember mítoszától. Ez megint ferdítés.

Agatha Christie Poirot-novelláiban a Scotland Yard sosem volt inkompetens egyenruhás balekok gyülekezeteként feltüntetve, mindamellett, hogy kulcsrészletek kerülték el a figyelmüket, amiket aztán a címszereplő szuperdetektív kiszúrt és számításba vett.

Értem, hogy Blackwood szuggesztív személyiség, aki rájátszik az emberek gyengéire és hiszékenységére. De azért ne adják be nekem, hogy ilyen könnyű a dolga!

Míg Holmes időnkénti lazasága hol mulattatott, hol idegesített, úgy Watsont egy az egyben utáltam. Ez nem Dr. Watson, Sherlock krónikása és leghűbb szövetségese. Ez a pasas egy hímpillér. Judie Law-val nincs különösebb bajom, de egyáltalán nem meggyőző, ahogy Watsont megformálja. Egy unott, rendre méltatlankodó embert látok, aki épp ingadozik a polgári házasodás és a bűnüldözői másodhivatás között Holmes mellett.

Aki szintén csak méltatlankodik, sőt kötöszködik vele a téma kapcsán. Legfőbb aggodalma, hogy ha Watson megnősül, ő egyedül marad a házban. Teljesen egyedül mégsem marad, hisz nála dolgozik egy másik visszatérő figura Doyle írásaiból: Mrs. Hudson házvezetőnő. Tehát Guy Ritchie Holmes-a nem szereti egyedül tölteni az idejét? Hát ez újdonság.

Az nem derül ki ebből a filmből, hogy mit eszik egymás társaságán ez a két pasas. Nem tisztelik egymást egy fikarcnyit se, munkán kívül semmi konstruktív dologról nem beszélnek, és olykor még egymás alaptermészetén  is civódnak.

Messze sírt ellentéte ez az eredeti, őszinte barátságnak, ami a Sherlock Holmes emlékiratai c. műsorban jellemezte őket.

Helyenként már-már olyan benyomást keltettek, mintha egy homoszexuális pár kapcsolatában néznénk a hullámvölgyeket.

A homokos sztereotípia mellett megkapjuk a femme-fatale-sztereotípiát is. Irene Adler reprezentálja a csinos, ravasz, leleményes és csalárd szélhámosnőt, aki ugyanúgy képes szinte bármilyen helyzetet előnyére változtatni, mint Sherlock. Elsőre ugyan nem ugrik be az alakja más Holmes-feldolgozásokból, de látom, mi lenne a lány lényege. Adler a kivételes alkalom, a magánéleti kihívás, esetleg a változás lehetősége az excentrikus főszereplő életében. Az alkémia és miszticizmus sötét világában, ahol Holmes nyomoz, még illik is ez a fajta "fekete romantika".

Szóval Adler Blackwood-dal kényszeralkut kötött, hogy Holmes-ot hátráltassa. Cinikus és játékos alkat, persze, egy vagy két sunyi praktikával... viszont nem érhető tetten az a bizonyos plusz, ami miatt érdekelheti egy lángelmét.

Végig bizonytalannak tűnik a szándékaiban, ingadozik Holmes féltése és a Blackwood-tól való félelme között. Mi olyan nagy szám vele kapcsolatban? Talán hogy altatóval elkábítja Holmes-ot, és meztelenül kikötözi az ágyhoz, mint egy címeres hatökröt? Ez a fajta kerülgetős vonzódás inkább: 

elkeserítő < nevettető <  borzongtató < lebilincselő

Az akció, a díszletek és a korhű jelmezek kötelező kellékek. Ezek a vágással,

a szegény-gazdag osztályközegek váltakozásával (lakás, börtön, nemesi kúria, koszos sikátor, parlament) együtt megadják a kellő lendületet a 2009-es adaptációnak. A jelenetek elnyúlásai miatt nem unatkozunk. Az érdektelenség és a forgatókönyv igénytelensége veszi el az egésznek az erejét, mintha kiszívták volna a színeket a történetből és a karakterekből.

És ahhoz képest, hogy mennyi humoros momentumot pakoltak be, azok bedöglött petárdaként foglalják a helyet a jelenetekben. Olykor a dialógusokat is taccsra teszik, tehát az ügy tétje, az amúgy ígéretes szembenállás magánnyomozó és feketemágus között, valamint Holmes helyenkénti okfejtése ostrom alatt áll a film saját léha vicceitől.

Az épülő Tower Bridge látképe, valamint a leszámolás a maga módján izgalmas szituáció. Ahogy Sherlock leleplezi Blackwood csalását, lekicsinylően tiporva az ambícióin és hatalomvágyán, és ahogy az indulataiba vakuló bűnöző végül saját vesztét okozza: mindez jól eltalált! Még hordoz is valamit abból a varázsból, ami az elme-hadviselésből fakad Holmes történeteiben. A logika jelenti Holmes számára a mindent, ám a legtöbb emberrel szemben ő ettől nem ridegebbé válik, hanem csiszolódnak az érzékei, a szellemi lénye. Ahogy Brett Holmes-a fogalmazna: "Vágyom a szellemi extázisra."

Az ilyen pillanatokra kellett volna összpontosítani, nem pedig a James Bond munkakörét idéző spéci szerkezetekre.

A cliffhanger-befejezést inkább nem részletezem; ügyesen vágták. Annyit előlegeztem meg a folytatásnak, a Game of Shadows-nak, hogy ha Sherlock-ot lehet csövesíteni, miért ne lehetne nemezisét, Moriarty professzort is kicsit "modernizálni"?

A 2009-es mű számomra a nem-sereghajtó, de bokaficamos adaptációk sorát gyarapítja. Bár a maga idejében szerencsére átláttam a film reklámkampányán, mégis csalódást okozott. Olyan, mintha az ember A tökéletes trükk helyett tévedésből a Vadiúj Vadnyugatot tenné be a DVD-lejátszóba.

Daredevil

Az X-men-Pókember-féle Marvel-hullám egyik első felszínre-emeltje Daredevil volt. Matt Murdock, a vak ügyvéd éjjeli keresztes hadjárata különleges érzékelésű önbíráskodóként sokat ígérő materál volt egy egész estés block-boster-hez. Ma a Daredevil majdnem feledésbe merült mainstream-produkció; akik pedig emlékeznek rá, azok az évtized legrosszabb képregényfilmjei közé sorolják többnyire. Pedig az atmoszférája kellően sötét és rideg.

Mint az Alien-filmeknél, sajnos itt is jellemző, hogy a stúdió akcióorientáltan szólt bele a vágási munkálatokba. Több részén csonka a vetítőbe eresztett, közismert Daredevil-movie. A Columbia Pictures baltás kezű instrukciói révén egy eleve nem agytröszt cselekményből szakadtak el jelentős részletek, amik hozzátettek volna egyes szálak folytonosságához. Az eredmény egész egyszerűen nem az volt, amit direktor Mark Steven Johnson tervezett, ezért később saját verziója elkészültével korrigálta a stúdió baklövését.



Matt Murdock hátteréről annyit kell tudni, hogy bokszoló apját egy éjjel megölték, mert nem adta el a meccset. A képességére a Marvel közkedvelt magyarázatát kapjuk: radioaktív anyag, ami ráfröccsent a szemére. Daredevilként azokra vadászik, akiket idealista ügyvédként nem tud elítéltetni, ami pedig gyakori lelkiismereti gondokkal jár a számára.

Egy ilyen esetre látunk példát a jelenben. Aztán ő és egy Elektra nevű gazdag lány egymás esnek, miután megismerkedéskor harcművészeti viaskodást tartottak nappal egy játszótéren. De Elektra apját egy Céltábla nevű bérgyilkos megöli, és a lány Daredevilt hiszi a tettesnek. S mire a lány rájön, hogy bakot lőtt, a szépen induló románc a halálával ér véget. Matt pedig marad, hogy elintézze Céltáblát egy templomban. (Mert egy bűnbánó képregényhősnek folyton a templomban muszáj elkalapálni a gonoszt, mi?)

Jómagam nem foglalkoztam sokat a movie egyik verziójával sem. Ami miatt újra visszakanyarodtam hozzá, az egy érdekfeszítő felismerés volt. Na most: mindenki tudja, aki szokta olvasni az irományaimat, hogy rajongója vagyok A Sötét Lovag Trilógiának. Most, hogy idén, 2013-ban ismét megtekintettem ezt a 10 éve landolt zsánerrokont (mindkét verziót), átemelt ötletekre lettem figyelmes.
C. Nolan több dolgot újra felhasznált ebből a filmből:

1. A jelenet, ahol a síró kisfiú apja holtteste előtt térdepel, mifelénk fordulva: Batman Kezdődik.
2. A férfi alternatív látásmódja, ahol kék háttéren fehéres hullámok rajzolják ki a körvonalakat: A sötét lovag.
3. A harcias önbíráskodó nő, aki egy ponton a férfi vesztére tör: A sötét lovag - Felemelkedés.

DE!
Elfogultság nélkül állítom, hogy ott sokkal jobb koncepció és - az 1. pontot kivéve - jobb kivitelűek is voltak az ottani hasonjelenetek. Nolan nemcsak átemelte, de egyben továbbfejlesztette, újragondolta azokat. Sőt, ami azt illeti... nemcsak a Kezdődik szentel 20 percet a protagonista kisfiú időszakát bemutatni. A Daredevil rendezői kiadása is. Tehát távolról sincs szó másolásról, csak észrevételként hoztam föl.

Nem mondhatnám, hogy sok okunk van szorítani a címszereplőnek. Murdock egész alakja klisékből épül fel, ami miatt nem tudott megragadni a sorsa, illetve az aktuális érzelmi-hangulati ingadozásai:

1. apja halálának a tanúja;
2. életcélja a maszkos bosszúállás;
3. radioaktív kemikália szuperképességet ad neki;
4. nevetségesen naiv idealizmusa, hogy csak "ártatlanokat vállal el" (ezt szíverrésüket kihallva ítéli meg);
5. van egy szájmenéses legjobb barátja (szintén ügyvéd);
6. hogy mindig hangosan beszél az igazság diadaláról, mintha a vaksága tökéletes alibi lenne;
7. a nők buknak rá, csak épp neki nem kellenek;
8. a bűnbocsánat metaforáját egy templom és gyóntatóatya jelképezi;

és így tovább.

Említettem a rendezői vágatot: az 30 perccel hosszabb a tévében is látott-tól, és a kivágott jelenetek mellett jelenethosszabbítások is jellemzik. Nem fogok minden adalékra kitérni, de Murdock ott jóval többet nyomoz, és koherensebb is a cselekedeteinek sora. Elsősorban, ahogy rájön, hogy Wilson Fisk valójában a film főgonosza, Kingpin.
Szimpatikussá azonban ezektől az extra-szcénáktól sem válik igazán: ahhoz túl elnagyolt a karakterrajza. Bizonyos dolgok továbbra is zavarosak vele kapcsolatban: például, hogy egy vízzel teli tartályban hősöl a sötétben; vagy az, hogy a Natchos-ünnepségen azt a sétapálcáját használja, ami egyben Daredevil fegyvere. Szarvas hiba.

Amit az alapötletben elmésnek tartok, és létezik is valóságalapja, hogy egy vak ember többi érzéke fokozottan aktív, törekedve, hogy kipótolják a látóidegek munkájának hiányát. Innovatív elgondolás.
Csak ne lenne ilyen abszurditásig túlfokozva, hogy szinte Pókemberként ugrál ide-oda a város felhőkarcolóin! Ez is csak azért kellett, hogy egy bevett "szuperhérosz-múvit" kapjunk, aminek nincs igénye idomulni a való élethez. Megjegyzem: a kosztümje is elég gyér tervezésű.

Elektrával kapcsolatban felemás érzéseim maradtak, újfent. Működik Jennifer Garner alakítása. Működik a kisugárzása, mert hát: szexis. Részben működik a vonzalom érzékeltetése Ben Affleck-kel. Minden más vele kapcsolatban rossz. Találkozásuk jellegtelen, hátterükben pedig egy túl nagy véletlen lapul meg: mindkettejük apját Kingpin béreltette fel, majd mindkét apát ő ölette meg, mikor azok nem álltak kötélnek a bizniszének.

Azt el kell ismerni, hogy Elektra Natchos rokonlélek Matt-tel. Értem ezalatt, hogy van akkora kötöznivaló bolond, mint a szíve választottja. Daredevilt gondolkodás nélkül hiszi el apja gyilkosának, minden támpont vagy logika nélkül, csak mert a tragédiakor ott látta Daredevilt. Elektrát önálló filmjében kicsit jobban kedveltem, mert - bár az egy még hitványabb rendezésű mű, mint ez, de - ott már felnőtt nőként viselkedik, nem egy "apuci kedvence"-típusú, közveszélyes hülye libaként. Úgy tűnik, a későbbi feltámadásával kicsit megjött az esze.

Kingpin, a legfőbb keresztapa kellően félelmetes alak, Michael Dunkennek jár a piros pont alakításáért, pozitív értelemben szórakoztatott engem a figurája. A "Kingpin" egymagában minősül a new york-i alvilág despotájának. Senki nem tudja, hogy ő voltaképp egy Wilson Fisk nevű, 2 méteres drabál előkelőség.
Van egy kivágott bemutatkozó jelenete, ahol demonstrálja is kivételes testi erejét, ami miatt később egyenlő opponense lesz Daredevilnek. Egy karral felemel egy testőrt, és szinte állatias dühvel rárivalkodik. Megkockáztatom, hogy ez a legjobb jelenése, amit nem értem, a producerek miért tartották indokoltnak még ezt is kivágatni.

Korábban eldöntöttem, hogy ha több verzió létezik egy produkcióból, akkor a legjobb fellelhető verziójára adom a saját pontszámomat. Az is igaz, hogy nem minden általam látott filmből ismerem a rendezői vágatát. De nem egy esetben feljebb srófolta az értéket a teljes, vagy épp a kevésbé módosított kiadás. Most is ez a helyzet.
A Daredevilre, azon belül is a bővebb változatára úgy tekintek, mint egyfajta második Darkmanre: egy frusztrált, fizikai fogyatékú éjjeli őr, aki bíró és hóhér egy személyben, osztja az igazat egy komor városban, befolyásos bűnözők ellen. Na jó: Céltábla az ölőtudásán felül egy szimpla vadbarom. Ugyanakkor a pozitív szereplők gyakorta ostobák, a női főszereplő agya hajlamos elszállni, és a szerelmi, baráti vagy családi szálak rettentő szokványosak.




Teljes valójában talán inkább átlagos műnek érzem, mint gyengének, ezért 3/5 pontot adok rá.

 

2012

"A Teatralitás és a Megtévesztés hatékony fegyverek az avatatlanok ellen. De mi már beavatottnak számítunk."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Talán mi értettük félre. Talán 2012. december 21.-e nem a világvégét, nem is egy világvége-folyamat kezdetét (mágnespólusok cserélődése), csak egy új geológiai kiskorszak nyitányát jelzi a maják ősrégi jóslata szerint.

Evidens, hogy a legteátrálisabb verzió áll a legközelebb ahhoz, ahogy Hollywood elképzeli ezt a témát. Egy intenzívebb napkitöréskor... amikor a Föld mágneses pólusai helyet cserélnek egymással... a föld tektonikai térképe átrajzolódik, kataklizmák sorát elindítva. Milliárdok lelik halálukat, kivéve pár millió gazdag, befolyásos vagy legalábbis hírneves személyt világszerte, akik egy bunkerhajó, az újkori "Noé bárkája" oltalmában vészlehetik át az apokalipszist.

Látványosan hangzik. Olyasminek, amire a nagyobb (és igénytelenebb?) tömeg is jegyet vált, hogy aztán tágra nyílt szem-szájjal ámuldozhasson a kapott ingereken.

Roland Emmerich pedig pontosan így prezentálja alkotását: mindent a szemnek, semmit a szívnek. Egy olyan ÖkoOdüsszeiát próbál megteremteni, ami érezhetően a zsáner koronájaként akart helyet kivívni magának: grandiózus, méreteiben határtalannak tűnő eposznak.
Mindezt azonban dramaturgiai érzék és vérfrissítő szándék nélkül teszi, meggyőzve magát, hogy a történelem legfontosabb eseményében úgyis feloldódik az egyén szerepe. Az erős jellem, a tudás, a felkészültség nem számít ilyenkor, hát mi se törődjünk vele. Ez a hozzáállás pedig egy személytelen, hangos képcsarnokká zülleszti az Avatar-kaliberű produkciót.

Hogy a 2012 2009-ben nem végezett anyagi bukásként, azért lehet, mert a közönség nagyja tudta, mire számítson tőle. Legelső morzsáiból kitűnt világosan, hogy mi akar lenni.

1. A hatás kedvéért csupaszon heverő dátumszám, mint cím,
2. a plakát szlogenmondata: "Mi megkaptuk a figyelmeztetést",
3. és a trailerek Armageddon-típusú dezisztériamontázsai, 

mind-mind okos mézesmadzagok, amik a célállomásnál 2 és fél óra klisétengerbe vezetnek.


Számítógépes effektjei nélkül az egész movie éppolyan igénytelen belül, mint amilyen páváskodó kívül. Ha nem vesszük figyelembe a CGI-t, alig marad benne egy futólagos cselekmény-protézis.
Az első probléma - ami még valahol rasszista húzásnak is vehető - , hogy maguk a maja nép, illetve jóslatuk alapja, naptárrendszerük: mindezt épphogycsak említik. Tudom, hogy ez nem régészeti kalandfilm, de akkor is: őrájuk épül az egész 2012-mítosz! Bármilyen elhangzó tézis vagy elmélet csupán előkörítés az "izgi" borzadalmakhoz, hogy a mezei moziba járók elhiggyék: valódi bibiliai krónikát látnak, a modern korba ültetve. Nem pedig a NatGeo-Wild műsorát.

Mielőtt kisujjamat is mozdítanám a tartalom leírásáért, előbb a parasztvakító-faktort nézzük. Az ilyen panorámához találták fel a pattogatott kukoricát és a literes üdítőt. Válogatott természeti csapások (földmozgás, vulkánkitörés, gigacunami) sora, az előlük menekülő emberek és a civilizáció nyomainak (ember készítette tárgyak, épületek és települések) pusztulása: mind-mind két kézzel osztogatott cukorkák a retinának. És bár a képélesség sem a legcsiszoltabb, de kétségkívül sokrétű és változatos: a besüllyedő kaliforniai lemez, a tektonikus mozgás keltette hullámok, amik rengéseket és szökőárakat generálnak.

A karakterek nem mondom, hogy szükségszerűen buták vagy inkompetensek lennének. A legfőbb gond velük, hogy szárazak, nem léteznek elkülöníthető jellemvonásaik. Nem állnak semmi egyébből, mint az értelmes lény evidens reakciójából az katasztrófahelyzetre, illetve az elhullásuk pillanatából. Ergo: ki miként menekül és hamvad el.

A függetlenség napja óta nem találkoztam ennyi újságból kivágott, amerikai sztereotípiával:

1. a mindig bátor kiállású elnök,
2. a leeresztett életvitelű apa,
3. a hebehurgya tudós, aki a közelgő káosz elméletét feltálalja a nézőnek,
4. az elhullajtható legjobb barát,
5. a szemétláda politikus,
6. a magát jól tartó exbarátnő/exfeleség,
7. a sertepertélő gyerekek,
8. a női szereplő által dédelgetett kutyus.
9. Egyedül talán a mogorva katonai vezető sztereotípiája nem található meg.

Az egyetlen karakter, aki elnyerte tetszésemet a "kínálatból", az épp a legismertebb színész figurája. Danny Glover USA-elnökként - legalábbis számomra - jobban megformálta szereplőtípusát, mint anno Morgan Freeman a Deep Impact-ben, a zsáner egy másik tragacsában. Az is egy kisebb, ám ugyanilyen untató, destruktivista emberszóró volt. Ugyanakkor szintén az afroamerikai elnök az egyetlen komolyan vehető figurája.

Glover Wilsonját ugyan szintén nem nevezném háromdimenziósnak (lányát még kettő-nek se), de hozzá valamilyen szinten kötődni lehet: mindegyikük közül a legnormálisabb dialógusokat ő kapta, és Glover épp jó arányban elegyíti a tisztséggel járó tartást és az empátiát. Képernyőn kívüli halála után nekem abszolút érdektelenné vált, hányan és kik maradnak életben. Nem érdekelt az okos nőnek beállított lánya, nem érdekelt a vele flörtölő "Dr." Adrian, illetve Jackson Curtis író családmenekítési akciója.

A magyar szinkron valamelyest kozmetikázott az eredeti szövegfüzeteken, de nem sokat. Nem hiszem el, hogy a szereplők nem feszengtek, hogy milyen semmitmondó, agyfúró beszédeket adnak a szájukba. Temérdek a fellengzős monológ, a pánikot illusztráló egysorosok, a harmat és a pára közötti erejű poénok (pl. a vulkánnál áriázó hippi).
Ja! És az olcsó filléres kanadai-pennys bölcseletmondatok. Kedvencem a tibeti láma kell, hogy legyen: az idős szerzetes tanítványának egy túltöltött csészével szemlélteti, hogy ne pánikoljon. Nevetséges volt. És mikor odaadja neki az új kocsija slusszkulcsát, azt hittem, egy Suzuki-reklámba csöppentem.

Emmerich nemcsak az emberek személyiségrajzaihoz nem ért, de emellett a mozgatásukat sem tudja rendesen megcsinálni. Ez pedig még dramaturgia nélkül is szégyen: szinte rongybabaként rángatja szereplőit egyik vészhelyzetből a másikba. Így meg egyre monotonabbá, egyhangúbbá, sőt néhol idétlenebbé (szőke csaj fütyeszt mutat a bezáruló bunkerhajó-ajtó előtt) válik az egész menekülés, függetlenül a filmben látott átlaglelkek kálváriájától.

260 millió dolláros költségvetés mellett felmerül a kérdés, hogy a producerek miért nem tartják be olykor az elemi hihetőségi standardokat. Mindig mindenki pont az utolsó pillanatban kerül el egy-egy objektumot vagy epicentrumot. Amikor Curtis családja egy gépjárművel iszkol a kéreghasadásos földrengés útjából, valahogy mindig kikerülik a többi autót, az összeomló felhőkarcolókat, a keletkező szakadékokat. Aztán egy kis repülőgép süvít el két összeomló irodaház között. A Yellowstone-i hamufelhő is mintha közelebb volna hozzájuk a kelleténél.
A világ vagyonosai és politikai vezetői közül némelyek feketén, egymilliárd dollár (vagy euró) körüli összegért megvásárolják a bunkerhajóba szóló jegyet, amik elvileg a világ "genetikailag" és kulturálisan leghasznosabb tagjainak lenne fenntartva. Az emberiség többi részének feláldozásával. Ez nem ilyen egyszerű, ahogy a "bárka" meglétét sem lehet úgy eltitkolni, hogy az egyik főszereplő azt egyszeriben felfedje egy ismerőse előtt. Nem létezik, hogy 1-2 tudós ismerje fel a legfontosabb összefüggéseket, szakemberek intézményei.

Miért hagyják el szinte minden katasztrófafilmből az utószót?! Már azontúl, hogy a pusztítás helyszíneit mutogatják, mintegy ál-befejezésként! Az utolsó percekig a látványé a főszerep: a némiképp átrendeződött Földbolygó látképe az űrből klassz kép. De nem pótolja az új éra kezdetének kigondolását. Mi lesz most? Hogy kezdi újra az emberiség, új kontinensek és tengerek között; úgy, hogy a planéta új táplálék- édesvíz- és ásványi készleteit, agrár- és ipari helyrajzát nem is ismerik?

Persze, jó, hogy végül nem sikerült totálisan diszkriminálni a hajóra rimánkodó tömegeket. Ezt leszámítva semmi okunk, hogy a túlélők megmaradása miatt elégedettséget érezzünk. Az idáig vezető út egydimenziós szereplői, az utóesemények és a mondanivaló hiánya kétségbe vonja, hogy okunk volt végigkövetni a globális vészt. Azonkívül, hogy "baromi látványos."
Gondolom, nemcsak én szerettem volna látni, hogy a "nagy emberek" az ősközösség szintjére dedomesztikálódnak, és elölről kell kezdeniük a települések létrehozását, a sokféle civilizáció új alapkőletételét. Hogy Simbát nem láttuk újraszervezni a Büszke Birtokot, az egy dolog. De hogy az emberiséget nem láttuk újra-benépesíteni a Földet, az már hányingert keltő.

Végül: az épületomlási képsorok közül leírnám azt a 3-mat, amelyik - jobb kivitelezés mellett - esélyes lett volna igazán szívszorító és tragikus momentummá felfejlődni:

1. A riói Jézus-szobor karjainak, majd teljes térfogatának leomlása;
2. A római Szent Péter-bazilika, ami megreped és összeomlik, maga alá temetve az imádkozó hívőket.

pontot adok. Egyszer meg lehet nézni. De bőséges türelem kell az érdektelen részek átvészeléséhez, révén, hogy oly kevés dolog hajtja előre ezt a behemót celluloid-bálnát.