Mortal Kombat Legendák: Skorpió bosszúja

 

„Halandó Küzdelem” magyarul a neve a világ talán legnépszerűbb pofozós játékának; véres, brutális, fantáziadús abban, hányféle módon trancsírozható szét egy küzdőfél. Pont ezt hiányolták legtöbben a filmverzióból 1995-ben – a trágyadék folytatásáról nem is szólva. Nos, idén kaptunk egy rajzfilmet, ami éléstára az NC-17-es (csak felnőtteknek szánt) henteléseknek, olyan abszurd erőszakorgiát kreálva, mellyel csak a legtökösebb horrorfilmek szállhatnának a ringbe.

Hanzo Hasashi-t családjával és klánjával együtt lemészárolják egy rivális klán, a Lin Kuei nindzsái, élükön Sub-Zero-val. A Külső Világon (másvilágon) is bosszúszomjas Hasashi alkut köt a mágus Quan Chi-vel: visszakaphatja saját és családja életét, ha Quan Chi bajnokaként, Skorpió néven részt vesz a Mortal Kombat-en, a Földi Világ sorsát eldöntő viadalon, és közben megszerez valamit a számára.

Na, ilyen műveknél dől el minden azon, hogy kinek mi a lényeges: a történet és annak résztvevői, vagy a film direkt más reklámpontjai. Hentelős harc az bőven akad itt, sokszor, sokféle háttérrel és extra részletességgel: anatómiai részletében látjuk a csapások ütőerejét, a szakadó izmokat, törő csontokat, átfúrt koponyákat, és mindezt nyakon öntve több vérrel, mint Hollywood félévi kínálatában összesen. Külsőségben tehát nincs hiány. 

Halálomig kántálom, hogy semmilyen „látványfilm” nem lehet egysíkú és lélektelen, és ennek a rajzfilmnek bizony nincs sok szív a köntöse mögött. Sőt: összefüggések terén, az erőviszonyok felvázolása és éreztetése terén is kapkod. 

Tudjuk, hogy az istenek, mint Raiden és Shao Khan nem avatkozhatnak a viadal menetébe, hisz ez az egésznek a lényege. De amiket itt a halandók teste kibír, az már nem nevezhető "művészi túlzásnak", néhol a nevetség határát súrolja, főleg a mágiák és szörnyetegek ellen. Végig csalnak a szereplők sebezhetőségével, úgy beállítva, hogy ezért ők a „kiválasztottak”, a Földi Világ legjobbjai.  

Szögletesnek találtam a történetet, pedig nem vagyok törzsrajongó, aki kívülről fújja a legendáriumot. Próbálnak ugyan csavarni a karakterek egymáshoz való kapcsolódásán, de ez nem sokat segít. Kiderül, hogy Quan Chi egyszerre verte át Skorpiót és a torna házigazdáját, Shang Tsungot is: végig ő volt Hanzo és társai igazi gyilkosa, mert a legjobbal akar elcsóratni egy dimenziókulcsot, az ő igazi urához, Shinnok istenhez. 

Kánonszűz fejjel is kézenfekvő csavar, de Skorpió csak Raiden rövid szózata után kezd gyanakodni, amit nem veszek be. Túl nagy kaliberű, és túl élessé tették érzékeit az iszonyatos tragédiák, amiket átélt. Ettől csak Johnny Cage vaksibb közülük, amikor a fél játékidőben forgatásnak hiszi az egész viadalt, még mikor egy bestia majdnem ízekre tépi. Ez aztán az éleslátás...!  :\ 

 

Messze a nyitány erőlteti meg magát a legjobban, hogy emberinek tűnjön, ahol Hasashi egy skorpióról magyaráz a kisfiának, Satoshi-nak. Ahogy az otthon történtek borzalmai eléjük tárulnak, számomra volt olyan fajsúlyos, mint a sok vér és hentelés. Kár, hogy a címszereplő ezután a sok tologatott harci figura egyikévé süllyed – műsoridő és személyiség terén is –, akiket folyton deus ex machinákkal rántanak el a biztos halál elől.

 

Mintha ez a rajzfilm inkább tükör akarna lenni a 95-ös változatnak, semmint önálló alkotás: ugyanaz a séma a katona Sonya Blade, a lüke sztárszínész Johnny Cage, a Buddha-modorú Liu Kang, a dörmögő Raiden és Shang Tsung, Goro és Kano gonosz triásza között – folytatásígérő zárással Shao Khan-ról. (Goro hangja ráadásul ugyanaz a Kevin Michael Richardson, mint a 95-ös  változatban.) Csak most több a szereplő, a szöveg, Skorpió pedig nem néma bábu. 

 

Negyedszáz év kellett, hogy egy Mortal Kombat-film versenyre keljen a játékszéria brutalitásával. Kész csoda, hogy a Warner így ki merte nyitni a vércsapokat, legalább már a nem-mozis rajzfilmeknél. (A tavaly indult Harley Quinn Animated Series jó példa még erre.) Sztoriírás frontján viszont vajmi keveset fejlődtünk, a szögletes arcú  vasgyúró szereplők pedig ritkán mutatnak igazi érzelmi reakciót (pl. Sonja, mikor Jax karjait kitépik). És az elmaradt világvégén kívül oda érünk, ahonnét indultunk, míg a bóvli élőszereplős átirat legalább egy kis történetívet adott az itt unalmas Liu-nak.

A Mortal Kombat Legends: Scorpion’s Revenge egy 3/5-öt kap tőlem. Nagyot álmodó trancsírfesztivál, mely mégsem igazán akar filmszerű entitássá alakulni.

Tesla

"Senki életét nem foglalhatjuk össze egyetlen történetben. Nem tudjuk felmérni az évek súlyát, fölsorolni minden eseményt és személyt, mely az életutat kirajzolta. Egyet tehetünk: szelleméhez híven fölidézhetjük emlékét, és megpróbálunk eljutni az ember lényegéhez."

(Gandhi) 

Nikola Teslára az újkori történelem legnagyobb tudós-látnokaként tekintek; mindenképp a legnevesebb azok közül, akiket a sors visszatartott tőle, hogy jobban átformálják a világunkat. Eddig egyetlen nem-dokumentumfilmes produkcióban rémlik, hogy Tesla alakját fontosabb karakterként láttam volna ábrázolva: Christopher Nolan A tökéletes trükkjében. Ezért is örültem neki, hogy idén végre egész estés életrajzi drámát szenteltek neki. 

Író-rendező Michael Almereyda műve maga is olyan visszafogottan különc jövevény, mint akinek nevét a cím viseli. Anne Morgan, J. P. Morgan bankár lánya ad nekünk segédnarrációt Tesla karrierjének főbb állomásairól. A zseniális feltaláló sosem illett a kor társasági vagy tudományos köreinek életébe, és anyagi hullámvölgyei mellett sokszor meggyűlt a baja egy T. A. Edison nevű tudós-üzletemberrel, aki először munkaadója, majd ádáz konkurense lett egész hátralevő életükre.

Nem veszem elő a „nem mindenkinek fog bejönni”-szlogent a kalapból, de tény, hogy a Tesla nem egy feltűnő darab. Nincsenek élesen tagolt, extra-drámai „csúcsjelenetei”, és a film dinamikája sem bonyolult: néhány korabeli jelenet után Anne narrációja - azaz valójában a rendezőé, aki Anne-en keresztül beszél - címez háttérinfót vagy megjegyzést nekünk, a nézőknek. 

Ezt variálják meg picit néhány finom fricskával: 

1. egy-két jelenettel, amiről a film is szóvá teszi, hogy sose történt meg (pl. Edison bocsánatkérő találkája Teslával, akit megsértett egy ki nem fizetett munkadíj kapcsán)
2. vagy mikor a mai világból valami készülék, laptop, mikrofon vagy mobiltelefon ott terem valakinél a korabeli környezetben. 

Megértem azt, akinek ez kikezdi majd a film komolyan vehetőségét, de nekem pluszt adtak az összképhez. Értettem és befogadtam, hogy így terjeszkedik túl a Tesla a kor nyers valóságán, ahogy a feltaláló tudata, mentális lénye: egész világrészeket ellátni ingyen energiával, vagy a világok között kommunikálni, üzenetet váltva a Marssal...? 

Mindez együtt már elég volt az érdeklődésem begyújtásához. Nem hiányoltam a nagy, grandiózus történetszálat, mert a színészi játék, a stabil életrajz és a kor-illúziót megtörő látványötletek együtt kerek élményt adtak számomra. Ez a film burkoltan beismeri, hogy a világunk jóval előrébb is tarthatna, ha Tesla legnagyratörőbb projektjei még életében kiteljesednek, és nem kötik meg a kezét hivatali, anyagi, üzletpolitikai akadályok. Nem mutogat ujjal senkire, de nem rejtegeti Nikola hibáit, fogyatékait sem.

 

Feltűnéskerülő agyasokat, akik „a fejükben élnek”, könnyű lett volna unalmasra festeni, Ethan Hawke Teslája és Eve Hewson Anne Morgan-je azonban sosem untattak. Külön tetszett a nő tárgyilagossága, mikor kritizálja Nikolát vagy mást: egész finoman ad csak támogató vagy elítélő élt a véleményének. Edison ábrázolásával is megbékültem: virít róla a profitért lélegző kapitalista érzéketlensége, de nem démonizálták őt. Senki nem mágnesezi el a figyelmet a többiektől, de nem is redukálódnak puszta alkatrészekké holmi rozsdás szerkezetben. 

 

Aki meg tud békülni a Tesla modorosságával és a fura felrázási trükkjeivel; aki nem egy nagyfeszültségű eposzt látna végigzakatolni a délszláv géniusz életpályáján, annak bizonyosan megéri rászánnia a bő másfél órát.

Ötös skálán négyest adok a filmre.

Tenǝ⊥

Christopher Nolan végre megrendezhette a saját James Bond-moziját, csak más nevekkel, saját tollából, pályája eddigi legnagyobb büdzséjéből, egy a fősodorban eredetin csengő sci-fi-ötlettel ötvözve. Favorit rendezőm mindebből (ismét) az év talán legkomplexebb alkotását kerekítette ki nekünk, amely nem nézi le intelligenciánkat. Gépies karakterkezelése azonban ezt a tempós, agyalós és intenzív akciómozit mégis visszafogja tőle, hogy a szó szoros értelmében „időtlen” klasszikussá váljon.

 

A film névtelen Protagonistáját beszervezi az időbűnözéssel foglalkozó ügynökség, a TeneT. Kémkednie kell a rideg üzleti oligarcha, Andrei Sator után, aki „inverz”, azaz fordított időhaladású tárgyakkal bizniszel. Főhősünket újdonsült partnere, Neil, és Sator zsarolt felesége, Kat segíti a puhatolózásban, ám Sator valódi terve kész armageddonnak bizonyul: is haladását időbeni világ egész az akár invertálhatja mely, aktiválni akar szerkezetet kapott jövőből olyan egy!

 

Talán a The Dark Knight óta nem láttam ekkora hírverést egy Chris Nolan-movie körül, holott az ő munkái amúgy is eseményszámba mennek okos és ötletkereső szkriptjeik miatt. Önálló filmtéma lehetne a koronaválság miatti extra-hype: minthogy a nyugati mozik leálltak a tavasz és nyár zömére, a stúdiók forgatások és premierek garmadáját tolták hónapokkal odébb – némelyiket már 2021-re. A Tenet tartotta legtovább eredeti dátumát, és az író-rendező a csúszások után is kizárólag moziban volt hajlandó közzétenni új teremtményét. Én azok közé tartozom, akik egyetértettek ezen döntésével.

Sosem szívleltem a kémfilmeket, illetve a Bond-szerű topügynök-ikonokat, akikre úgy imád recskázni Hollywood. Már ezért is visszafogtam a lelkesedésemet, miközben néztem a Tenetet. Hamar kétirányba kezdett húzni alatta a lelkem: egyrészt nagyon tetszettek okos látványötletei és lüktetése miatt, és mert ügyesen zsonglőrködik a kémfilmek kedvelt sztereotípiáival (pl. a gonosz-orosz fegyvernepper). Felcsigázó volt már az alapgondolat/gondolatalap: is nézve állapotára területek nagy kiterjedt akár vagy személy, tárgy egy-egy cserélne helyet jövő és múlt ha, valóságban fizikai a járhat mivel. Ez a Tenet aduásza, így először ezt bogarászom picit…

 

Nolan egyik védjegye, amit imádok, hogy mindig újféle módon próbál variálni az idővel. (Űrben távoli a kint öregedés lassúbb a sztorijában között Csillagok a, időérzékelése eltérő az álomszintjein Inception az) benne történik ténylegesen ami, is abban majd, terén vezetése történet a csak előbb: kóstolgatta aspektusát valamely téma e filmje 2. minden. A Tenettel már a követhetőség határát súrolja: az elsőre szimplának tűnő szabályrendszer egyre dagad, közben a cselekmény gyorsul, nem egyszer időben előre és hátra mozgó tárgyak/emberek útját kell egyszerre nyomon követni. A fő konfliktus így olyan kusza lesz, hogy még a fő duó is elveszlik néhol a részletekben, hát még mi.

 

 

Tudnék vitatkozni némelyik időszabállyal is, már amennyire képbe sikerült kerülnöm róluk. Szemben azzal, amit a Főhős mond Neil-nek, időpontba adott egy valakinek /valaminek eljutnia így ráérősebb sokkal csak, időutaz(tat)ás egyfajta is „inverzió” az. Csak feltételezhetem, hogy külön beállítható-e az inverzió mértéke, hogy vissza haladjon születéséig a egészen ne személyünk\tárgyunk invertált. És az a „jövő kommunikál a mi jelenünkkel”-csavar is kicsit zavaros. Értem, hogy a jövő emberisége dühös ránk, hisz ők szívnak mindazért, amit mi művel(t)ünk a világgal, és ezért juttatnak fordított időfolyású tárgyakat ide. Keretében öngyilkosság tervez inverziót kiterjedő bolygóra egész egy Sator beteg halálos a hogy, tudnák azt hogy, hiszem nem ugyanakkor. „Magával ránt mindenkit.”

 

Még annyit az időkezelésről: tetszik az ötlet, hogy maga a Tenet a jövőben volt alapítva, sőt a jövő Főhőse volt az akció valódi főnöke, Neil beszervezője. Persze, napestig lehetne rágódni, hogy vissza temporálisan még ugrálhatnak idősíkból jövő hány vajon. De azt hiszem, Nolan ügyesen csinált hurkot a cselekmény menetébe: hajójáról Sator ugrott vízbe (Kat) "nő egy" melyen, jelenet a bevillan dumcsijakor első Kat és Főhős a mikor, látjuk múltat megváltozott a már eleve. Sokat kapkodtam a fejem ezen az ok-okozati csavargatáson, de… úgy érzem, a film végül megérdemelten lyukad ki a tanulságához, amivel véget ér: „Tudott sem senki amiről, veszély a. Fel robbant nem ami, bomba a. Az a bomba tudja megváltoztatni a világot.”

 

Phúhh…!

 

Most jöjjön az a foghíj, ami miatt a Tenetet nem sorolom alkotója legjobbjai közé. A szereplők személyisége elégcsak sovány, sokszor nincs is igazi nevük. Hamar feltűnik, hogy ez tudatos döntés: Nolan direkt a kémmozik kliséit és típusfiguráit veszi elő, hogy fejtetőre állítsa azokat, akárcsak a filmben az időfolyást. Már-már matekképletnek tűnik az, ahogy az arcok és történések összhatását vázolja, vakon bízva a jól bevált receptben: a hosszas szabálymagyarázás után gepárdiramban düböröghet a nagy játszma. Működik ez, szó se róla! Csak nem olyan mértékig, hogy 150 perc java egy Bond-gonosz világvége-terve körül forogjon, miközben a néző alig győz egy-egy szabályt beépíteni a látásmódjába.

 

Gyanúm szerint a Dunkirk sikere győzte meg Nolan-t arról, hogy figuráival simán bánhat egy nagy zűr tartozékaiként, amíg a film szerkezetét mérnökien fölépíti. Ez az, amivel majdnem elkaszálta nekem – és ahogy észrevettem, másoknak is– az alkotás lelkiségét. Ha mindenki funkciókarakter, egy-egy élő utalás (pl. Sir Michael Caine egy „Sir Michael” nevű informátort játszik), az a legprecízebb írásban is alááshatja a tét érzelmi nyomatékát – különösen olyan kulcsmondattal, hogy „Ne próbálja megérteni: érezze!”. Életmentő árnyalást kaptak a figurák a profi színészektől, hogy a film emberi oldala ne üresedjen ki!

 

John David Washington és Robert Pattinson jó úton haladnak az A-listás státusz felé: párosuk jól működik, akcióikat mindkét időirányban izgalmas nézni. Washington anonim ügynöke kedvelhető fickó, és élveztem azokat a tömör és velős szóváltásait, mikor épp nem információt daráltak le. Elhittem a kimért szövetséget Főhősünk és Elizabeth Debicki Kat-ja között, akit az ügynök eltökélten nem akar a sorsára hagyni.

 

Kenneth Branagh kontrollmániás Sator-ja már más tészta; szerintem csak az ír származású aktor renoméja számított, amikor kiosztották neki ezt az ironikusnak szánt sablonszerepet. Kémtörténet vagy sem, bármely másik rendezőtől hanyag húzásnak vennék egy ilyen egysíkú rosszfiúportrét 2020-ban. A cselekmény sodrása mellett az mentette ki nálam a dolgot, hogy úgy fogtam föl: a jelleme is olaj a tűzre. A létező legrosszabb személyiség–elegyű, kegyetlen, birtoklásvágyó valaki Istent játszik olyan hatalommal, életétől az keresztül jelenén a megfoszthat embert minden világon a mely.

  

 

Chris Nolan jogosan áll évek óta a szakmai presztízslétra tetején, de nagyon tartok a tendenciától, amit a két utolsó filmjéből kiolvasok. A Tenet egy érdekfeszítő módon pörgős, egyértelműen a nagyvászonra kívánkozó, csiszolt akciófilm, viszont nem keresi a kapcsolatot a néző szívéhez, miközben a teremtője gondolati sztrádáján száguldozik. Szilárdan ajánlható darab, de a kimért profi keze műve, melynek sokkal könnyebb az ötletein eltöprengeni, mintsem azok következményeit a filmből átérezni. 

Négyest kap tőlem. 

Ava

1 eredeti vagy létigazoló pontját nem lelni a Tate Taylor (A lány a vonaton, Mami) rendezte Ava-nak. Összes sztárja Jessica Chastain-től John Malkovich-ig ezerszer jobb munkákhoz adta már nevét: az ő rutinjuk és a nyíltan szembántó látvány hiánya emelik „értékelhetetlenből” „még elviselhetően rosszá” ezt a lélektelen sablonterméket.

 

10 perc után tollba mondjuk a szakállas sémát, amivel Taylor szöszmötöl: van a csinos, jéghideg femme-fatale, aki hátrányos családi háttere miatt mintadiákból frusztrált piás, majd katona, majd titkosügynök lett. Egyik akciója balul sül el, kiképző-mentorával diskurál picit, és kedve támad sok év után ránézni rokonaira. Közben egy megbízó-kolléga „elvarratlan szál” címkét rak rá, jönnek ellene a merényletek, ő meg véres pályáját tovább titkolva menti saját és családja bőrét. Kiderül, hogy ellenlábasával egy mentortól tanultak, akit ki is nyírt, de a végső csihi-puhiban a főhős újfent bizonyítja: csakis ő lehet a legjobb, a főgonosznak sose volt igazán esélye.

 

1 végig működő vonása nincs a produkciónak: a bénán megírt, sután rendezett, kémia híján kongó családjelenetek nem adnak lelket a matekegyenletként megírt sztorinak. Nem érdekelt senki, a végkifejlet a létező legkiszámíthatóbb. Ava egy ellenszenves fadarab, akivel egyazon országban nem akarnék tartózkodni, nincs megfogható emberi énje. A tőle nyíltabban bunkó, de őszinte húga, vagy az enyhén depis anyjuk sem pendít meg érzelmi húrokat az emberben. Egy jelenetnél az asszony rejtjelesen tudatja Avával, hogy érti, miféle foglalkozása lehet: ennyicskéből látni, hogy legalább nem totál vak.

 

Csak szidni tudom a lusta stábot: meg sem erőltették magukat, hogy bármiben eltérjenek az ezeregy másik bérgyilkosnős darabtól (Nikita, Atomszőke, Vörös Veréb stb.). Hiába a családi háttér teszi itt az idő zömét akció helyett: az a "család" unalmas bábkollekció. Egyébként az a kevés akció is hamis; a kézitusák bűzlenek a begyakoroltságtól, azt se bánnánk, ha mind egy szálig odavesznének az ügy végére. Agyrém az "ok", amiért a vén likvidáló első tanonca, Simon Ava ellen fordul: nyugtalanítja, hogy a nő beszélget is az alanyokkal gyilkosság előtt. Bármennyit kapott ezért a forgatókönyvíró, túlfizették. 

Egy kettest megadok az Ava-ra a főbb alakítások miatt, de ez távolról sem ajánlás tőlem. Nem egy minden pórusából gennyedző hulladék, "csupán" egy házi feladatból gyártott filmklón, amit más címen, más színészekkel kizárt, hogy ne láttunk volna korábban.