Szuperlány (2026)

Mesterséges intelligencia. Napestig vitázhatnánk veszélyeiről; ezt most egy huszárvágással kikerülném. Megértem, hogy a nagy filmes márkanevek rajongói kapva kaptak ezen az eszközön, hisz már kismilliószor érezhették úgy: ők maguk ezerszer jobb sztorikat hoznának össze Hollywood kontárjainál. Seregestül érkeztek az A.I.-gyártott előzetesek, jelenetek, egész rövidfilmek főképp pl. a Star Wars-ról, de más stúdiók ikonjai, pl. a DC-szuperhősök is egyre gyakrabban kerülnek terítékre. 

Nem tudom, meddig lesz ilyen elnéző a hasonló művek sokasodása iránt "a gazdi", vagyis a nemrég Paramount-védnökség alá került Warner Brothers Discovery. Egy biztos: a netes többség vevő rá. És szerintem leginkább a Henry Cavill-féle Superman fog jól járni ebben az újfajta, jócskán decentralizált filmes klímában - abszolút megérdemelten. De amúgy más jelmezes hősöknek is nagyon elkelne már ez a szellemi táptalaj.

"Szuperlány" a Detective Comics rég elfeledett kísértete volt - legalábbis élő-akciós formában -, mígnem a 10 évados Smallville visszahozta Kara Zor-El-t, Kal apai uncsitesóját a köztudatba, 2015-től pedig már saját sorozatában röpködhetett. Nos, én eddig a figura bármely verzióját láttam, valahogy sose tűnt úgy, mintha az eredeti alapvetése fölé tudott volna nőni: egy ifjabb, naivabb, szoknyás Superman-koppintás a hölgynézőknek. James Gunn és rendezője, Craig Gillespie szintén érzékelhették ezt a köz-előítéletet, és feltűnően igyekeztek az ellenkező irányba továbbindulni. 

Szemben a retro 1984-es Supergirl-lel, ez a mostani darab sokkal földhöz ragadtabb tónus, modor, sőt világépítés terén is - jóllehet szinte végig a Földön kívül játszódik. 45 perc után huzakodnak csak elő a kriptoni (és argói) gyökerekkel, bő óráig pedig nyoma sincs a piros szoknyának és köpenynek, ami leggyakrabban eszünkbe jut a karakterről. 

Ennyi valós tudatosságot tapintottam ki össz-vissz ezen a kis filmbulin, mielőtt belefogtam az infógyűjtésbe a kritikához. 

"Krypton utolsó leánya" merev piásként bulizik a rumlis mozgó lakhelyén 23. szülinapján, más űrvilágok közt császkálva. A "nagy gáz" végül Ruthye jöttével talál rá: a tinilány szüleit egy galaktikus huligánbanda feje, Krem ölte le, és most a tetejébe Kara kutyusát, Kryptót is megmérgezi. A két csajszinak 3 napja van megtalálni őket és az ellenanyagot. Közben kiderül, hogy az ellenség sportszerűen űzi a fiatal lányok elrablását - ráadásul egy olyan bolygón, melyet felváltva ér a kriptoniakra mérgező zöld napfény (?!?) és a feltöltő sárga napfény.   

Emberek! Százszor inkább Ryan Reynolds Zöld Lámpása, mint ez az - a szájzsoldos Deadpool szavaival élve - "eléggé Mad Max-es" férchalmaz! A légkör, a stílus, a tartalom minősége; az egész összhatás még arra sem emlékeztet, amit Gunnék új ligaverzumuk alapzataként tavaly lefektettek, nemhogy a DC-világ nevesebb ábrázolásaira - mint pl. a 90-es évek legendás rajzfilmjeire. Lüktető, a képzeletet megragadó, elmés képcsarnok helyett 100 percet ásítozhatunk A galaxis őrzőinek suttyó kiadásán, amely mintha méteres nyelvet nyújtana mindazokra, kik bizakodni mertek James Gunn Supermane után. 

Minden empátiám kevésnek bizonyult, hogy szívembe fogadjam az emberszereplőket (igen: Krypto sajnálása adja a film egyetlen kimutatható érzelmi impulzusát). Épkézláb reakciójuk vagy ötletük nincs, szövegeik piszkosul fárasztóak, nulla karizmával és érzelmi kisugárzással vergődik végig a cselekményt. Minél többet [próbál] mond[ani] róluk a történet, annál kevésbé érdekfeszítő a sorsuk. 

A fő kettős, Milly Alcock és Eve Ridley egy törlőpapír-reklámban kétséges, hogy helyt tudnának-e állni, nemhogy egy dollár-tízmilliókat zabáló megaprodukcióban: utóbbi közülük akkora antiszínészetet ad itt elő, ami még a bosszúvágyó, modoros pusztai árvalány sablonjához is kevés. 

Alcock már a Superman végi belépőjekor meglengette nekem a vörös zászlót, és félelmem most igazolást nyert. Arcáról értelem alig sugárzik, nemhogy lelki erő vagy méltóság; alakítása kimerül abban, hogy játssza az elvonóról szökött, flegma, kiégett roncs-ribit, akit Clark helyében már Guy Gardner gondjaira bíztam volna. Hihetetlen, mennyire nincs összefüggő gondolatsora vagy szimpátiakeltő jelenete; egyszerűen egy önveszélyes, féleszű liba, akinek mintha nyűg lenne, hogy a saját filmje fő- és címszereplője.

Nem véletlenül hoztam föl azt a másik nagy seggre-esést a DC-archívumból. Az augusztusban debütált Lámpások TV-show is egy lerobbant, önismétlően bunkó, közömbös félhullát csinált az egyik ismertebb szuperhős-ikonjukból, Hal Jordan-ből. Ott sem volt nyoma se őszinte, tisztességes történetírásnak, ami legalább a bugyuta She-Hulk-sorozat szintjét meghaladta volna. 

Hollywood a kis- és nagy vásznon is mintha megrekedt volna Az utolsó Jedik-féle formulánál: szerintük a "modern közönség" a régi hőseik unott-bukott, fésű-fásult árnyékát szeretné látni, akiket gyártósori traumákkal züllesztettek szét a forgatókönyvírók. Ezek után felőlem a Paramount cuccolhat Los Angeles-ből, ha nem engedik nekik azt az adásvételt; egyedül az állásaikat elvesztő tömegeket sajnálom, akikkel ez az iparág ennyire mostohán bánik...

Akit konkrétan ebben a darabban sajnáltam, az Jason Momoa, mint a kozmosz motoros fenegyereke, Lobo. Próbálkozik ő, de a szkript érdektelenül hurcolássza végig a történéseken. Amellett, hogy nincs igazi szerepe, sikertelenül próbálja újrahasznosítani azt a kigyúrt, tökös csávó-aurát, amivel a Snyderverse Aquaman-jeként remekelt. A többi űrbűnözőnek még a képe sem emlékezetes: Krem a sose létezett Hegylakó 6-ba illő cyberpunk-zsebgonosz, értelmes cél vagy szövegek nélkül. Komikus módon pont az a Kara döfi át végül, aki addig feszt az ölés ellen papolt útitársának. 

Kedves írók! Kara egy kriptonit-okozta sugárzásjárvány miatt árvult el, és lett a Földre átmenekítve - és nem azért, mert élete(ke)t kellett volna feláldoznia a múltban. Mégis hogyan cseng ez össze Ruthye nádszál-vékony tragédiájával? A Kara gyerekkorát mutató montázsok Argo City-ben olyan semmitmondóak, hogy akár egy pakisztáni telenovellából is lehetnének. Így nincs miből gyökereznie annak, miért tartja rossznak EZ a Supergirl, valahányszor Ruthye arról siránkozik, hogy neki kell az a bosszú.  

Aztán vannak itt még nagy szemű űrorvosok, pixel-teleportációs űrkalózok, hajadonrabló űrbrigantik; az sem érdekel,  

ha visszajöttek a drakvufok, úgyis mind-mind csak az időt húzzák, amíg eljutunk végre addig az istenhágta kosztümös akciózásig. 

 

Ja! Ha jobban belegondolunk, nem kicsit sértő azért, hogy ilyen légből kapott ez a rabszolgatartásos szál is, amit - feltételezem - a haláltusáját vívó feminista eszmedivat miatt préseltek be ide (is). Vannak ugye a csúnya, gonosz, állatoktól is hitványabb férfiak, akik élő magzattartályok gyanánt hurcolnak el ártatlan lányokat - mint azét a helyi párét, akik egy ponton meg-vendégelik és -mérgezik Karát. 

Ez a szál egyszerűen elillan a történetből, semmi súly vagy fókusz nincs benne; minden rablány úgyis kiszabadul, mire a szuperspiné végre kijózanodik, és elkezdi a seggszétrúgást. Világos, hogy az alkotói gárda meg sem erőltette magát: minden egyes részletből árad a fakezűség, a mentális lustaság, az alibibűz. A sárga napfény - ami ugye a mítosz kulcseleme, hisz ez adja a kriptoniak fiziológiai erejét a Földön (is) - szintén hanyagul, valós drámai töltet nélkül lett használva, merő kifogásként, hogy legalább matematikai esélye legyen Kara kudarcának, és így tétje a filmnek.  

El tudtam fogadni, hogy az új DCEU egyből készen kezeli világának tágasságát és sokféleségét - levetve ezzel a fokozatos építkezés időterhét a leendő projektek stábjainak a válláról (elvileg). Nem az idő a gond itt, hanem a szív és tervezőmunka süvöltő hiánya, ami a Gunn Supermanét még rendesen fűtötte. Emberei most egy hányaveti módon felvázolt, érdektelen, alamuszi mellékvágánnyal öregbítették a gépezetet - olyan béna "girl-power"-duóval a középpontban, akiktől az Űrgammák zorgjaiért könnyebb szorítani.

 

 

James Gunn Supergirlje egy 1/5-ös szégyenbélyeget kap tőlem. Akár önmagában, akár egy nagy márkanév sokadik kiadásaként nézem, űrhulladék. 

Toy Story 5. (Játék Történet 5.)

 

Hermetikusan elzárkóztam az előző 4 rész átfutásától, mielőtt a Toy Story 5. elé ültem volna. Leírása alapján úgy tűnt, hogy a Pixar érett, releváns témát választott az idei újabb folytatáshoz: az okosgépek kiüresítő hatását a kisiskolásokra, aláásva érdeklődésüket a fizikai játékok, sőt bármilyen fizikai kapcsolattartás iránt. Ilyen komoly kérdéskörhöz nem lehet rendesen hozzányúlni, ha az új felvonás folyton az elődei történetszálait bújja, mint egy önállótlan kisgyerek, és hittem, hogy ezt a stúdió is belátja majd. Szerencsére, amennyire laikusként tapasztaltam: be is látta.

Bonnie magányos, mert a szomszédság többi gyereke állandóan tablet készülékek használatával tölti idejét. Ezért az ő szülei is egy táblagépet, Vízi Lily-t ajándékoznak neki, és rövidesen Bonnie is kezd közönyössé válni addigi kedvenc játékai - köztük a cowgirl Jessie iránt, aki Woody távollétében a háztartás játékaira vigyázott. Miközben Jessie azon töri a fejét, mi segíthetne Bonnie-n, társaival együtt elkeveredik, és az eredeti gazdája házában köt ki. 

Jessie úgy találja, hogy a Blaze nevű lány, aki most itt lakik, megfelelő játszótárs lehetne Bonnie-nak, de Woody és a seregestül érkező Buzz Lightyear mellett a kütyük segítségére is szükségük lesz, hogy tető alá hozzák a nagy találkozót... 

Nyugtáztam, hogy a Pixar még képes belőni azt a hangulati tónust, amely minden korosztályhoz képes egyszerre szólni. A látvány ingergazdag, a humor nem bárgyú, a mese drámai oldala pedig komoly nyomatékkal bír. 

1. Egyrészt meghatóak a flashback-részek, ahol egy kislány játszik a babával: álmokat/ábrándokat képez le velük, és ez ad értéket a tárgynak. 
2. Másrészt olyan természetesen állítják be a high-tech játékgépek bevonzó erejét a 10 év alatti gyerekekre, amitől felnőtt létemre megborzadtam. 

Annyi a dolog szépséghibája, hogy Bonnie-t és Blaze-t kivéve minden emberalak merő szerszám, hogy a cselekmény tovaguruljon; Blaze-ék portáján az állatok is voltak olyan tevékenyek, mint a kétágúak - csak nem tudnak beszélni meg kocsit vezetni.

Jessie, mint a kis gazdája lelke fölött őrködő protagonista elnyerte a tetszésemet. Azontúl, hogy sem szavai, sem tettei nem árnyékolják be a két "veterán", Woody és Buzz reflektorfényét, az általa bejárt megoldáskereső utat is érdekfeszítőnek éreztem. Sikerült indokolttá tenni egy nagyon nem kellemes jelenettípust, melyben Bonnie és Blaze első találkozása csalódással végződik, mert előbbit a többi gyerek gúnyolta, amiért még babázik. 

Azon dőlt el végleg a véleményem az 5. "Játék-Történetről", ahol is Jessie, a történet valódi főhőse, eljusson a kötelező elcsüggedés pillanatához, ahol ugye újra fölfedezi hitét abban, amiért eddig harcolt. Eredeti gazdája, Emily idővel kinőtte ugyan a társaságát, de mint kiderül: a saját igazi gyermekének az ő nevét adta, és ez végképp egybeköti a fizikai játszás és a fizikai emberi interakciók fontosságát - magát a mechanizmus hasonlóságát. Nagyon kellett ez az érzelmi lórúgás a középtájt már épp laposodó cselekménynek! 

Ügyeltek rá, hogy a kezdeti 'baba-vs-kütyü' felállás ne váljon önismétlővé, és nincs mesterkélten sötétebbre színezve, mint amit tényszerűen jelent. Mindkét "frakciónak" része lehet egy mai gyerek életében, de máshogyan is hatnak a felhasználóra, és ezt csak a játékszereplők értik tudatosan meg. Ezért se tudunk haragudni Lily-re: mint az Agymanók 2.-ben Feszkó, úgy Lily is "csak" attól címkéződik föl ideiglenes "főgonosszá", hogy a saját, nem éppen egészséges programját ádázul betölti, s csak a vége felé pedzi majd, hogyan is kéne csapatban ügyködni a többi minilénnyel, az emberlány gazdájuk érdekében. Kisebb a mozgástere, mint amott Feszkóé, de vele ellentétben ő sose kaparászta az idegeimet... 

Kézenfekvő tanulság a mese narratív végállomása: az egyensúly fontossága a technikai újdonságok és a valós emberi interakciók között. Az okosgép is idővel elveszíti az ember szívében betöltött addigi, privilegizált helyét, azaz mint árucikk egyenrangú a bábujátékkal. De mintha a készítők behúzták volna a kéziféket a túlzott használat veszélyének kibontása előtt. Egyből tovasiklanak a szülők gondatlansága fölött, akik vakon odavágják egy 8 évesnek a modern technikát, illetve nem mutatják, mivé burjánzik a tágabb világban a tech-függőség, az az elérzéketlenedés, amit okoz. 

 

Persze, Bonnie esetén jól látszik, ahogy egy élénkebb, de érzékenyebb gyerek elindul ezen a mentális lejtőn: a megfelelés a többi korabeli srácnak a csali, és a gépek egyre bővülő teljesítménye a horog. Ha ráharapsz, könnyű függővé válni tőle. De az üzenet azon része, hogy a gödörből hogyan is fordulunk vissza a jó irányba, kissé félkész maradt. A kiegyezést Jessie, a régiek szócsöve és Lily, a változás kéretlen hírnöke között annyival tudják le, hogy a netes barikeresés is befuccsol, Lily bánkódik, s valahogy ettől egyezteti össze a két fő vitapartner nézetüket a mai gyerekek igényeiről.  

Nálam a Toy Story 5.-nek meglepő módon sikerült az, amit pl. az Agymanók 2. nem tudott elérni: igazolta létjogosultságát mint folytatás, meghálálta és többnyire meg is tartotta a figyelmemet. Hangvételét nem hagyta borús és vidám irányba se túlhajolni, és kedvelhető főbb szereplőkkel vitt végig egy kellőképp érdekes történeten. Megmosolygom, hogy a stúdiók még mindig azt hiszik "gyerekbarát" tálalásnak, ha egy komoly téma élesebb, kritikus oldalait elsinkófálják, de a film így is megfelelt nálam érzelmek, értelmem, látvány és hangzás terén is. 

A Toy Story 5.-re 4/5-öt adok.

Filmi Helyszínelők Millennium - 1000. Bejegyzés

Hát, ezt is megértük. A kereken ezredik bejegyzés. Na, szóval...

15 éve tákoltam ezt a blog nevű valamit a kordivat hátán lovagolva, miszerint lelkes tollnokok meg videósok filmkritika-oldalakon szidják/imádják a mozgóképipar termékeit. Két kezemen megszámolom, hányat látok közülük, hogy ma is készítenek videót. Egy is elég ahhoz, hogy egyáltalán hány valódi, értékes filmalkotás születik évente. Tudom, a vélemény szubjektív, de a "sima szórakoztatáshoz" is kell szellemesség, egyáltalán lélek. A pénz ehhez "csupán" üzemanyag - már ha valóban ez a cél. 

Háború zajlik az egész világon az élet és szellem valamennyi területén, így a popkultúrában is. Ez most már tagadhatatlan tény. Hollywood, korunk Babilonja ma már a profitszerzés alibijeként sem próbálkozik a képzelet határainak feszegetésével, inkább a politikai ideológia, sőt a tömegidomítás orwell-i eszköze lett - sok más rendszereszközzel együtt, melyeket túl sokáig tartana itt listázni. Ha nagy-ritkán érkeznek is valódi tartalommal bíró, figyelemlekötő filmdarabok, örökké kell(ene) keresgélni őket a műsorkínálat nevű szennyvízcsatornában.  

Biztos az ide látogatók is kitalálták már, hogy elbizonytalanodtam, vajon megéri-e a vesződség. Tavaly nem állítottam föl éves toplistát, fél éves kihagyással írtam a legutóbbi alanyvesézést is. Teljesen ingyen firkálgatok itt másfél évtizede, és osztom az észt arról, hogy énszerintem mi jó és rossz Filmországban. Internet bácsi minden bölcsessége kevésnek bizonyult, hogy rájöjjek: hogy a csudába lehet kiadó és szponzor nélkül pénzt sajtolni az ilyesmiből - nemhogy még meg is élni belőle. Nem szégyellem bevallani: a templom egere a fejét fogná a jelenlegi kilátásaimon.

Szóval - hogy újabb klisével huzakodjak elő - fogalmam sincs, hogy a jövő mit hoz a számomra, vagy akár a tágabb világ szintjén. Megalapozottabb tervek híján is fogok még azért írogatni - legalább elvétve bizonyosan. Fogékonynak tartom magam a jó történetekre, az érdekes ötletekre és az átélhető emberi drámákra - ez a korral nem változik. De ha pl. toplistát is összeütök (mint valami rántottát), azt sanszos, hogy innéttől inkább majd csak évtizedes távlatban fogja megérni.  

A (sok)ezeréves (turul)sólyom áldja (végre) a magyarságot, köztük a mozivilág rajongóit...!

 

2010 - A kapcsolat éve

Peter Hyams: "Hosszasan beszélgettem Stanley-vel, és elmondtam neki, mi zajlik. Ha elnyeri a tetszését, akkor megcsinálom a filmet; ha nem, hát nem. Biztosan nem jutott volna eszembe a film elkészítése, ha nem kaptam volna meg Kubrick áldását. Ő példaképeim egyike; egyszerűen az egyik legnagyobb tehetség, aki valaha is a Földet tapodta. Többé-kevésbé azt mondta: „Persze. Menj, csináld. Engem nem izgat.” És egy másik alkalommal így szólt: „Ne félj! Menj csak, csináld meg a saját filmedet...” "

 

Nagyot néztem egykor azt megtudván, hogy Arthur C. Clarke több mint száz regénye maradt megfilmesítetlen, és a két kivétel egyike úgy merült kvázi feledésbe, hogy a másikból sci-fi-kultuszmozi lett. Ekkora csalódást keltett volna bemutatója idején? 

A 2001: Űrodüsszeia a maréknyi művészfilm egyike, melyet annak ellenére tudtam szívből dicsérni, hogy - "vizuális történetmesélés" címén - nem konkrét szereplők drámájára és személyiségére fókuszált, hanem egy testen túli, transzcendens élményt próbált átadni a nézőnek (megpakolva nem kevés szimbolizmussal). Ennek oka, hogy ott egy óriási, civilizációs léptékű "utazás" allegóriáját hordozta az amúgy csiga-lassú cselekmény, és a legtöbbet szereplő Dave Bowman így az egész emberi faj képviselőjeként került egy kész lidércnyomás közepébe. Dave kvázi egy új emberiség arctalan előfutára lett, és ez valahogy fölmentette őt a megjegyezhetőség "kötelezettsége" alól; nem zavart, hogy munkáján túlmenően nem ismertük meg őt igazán.

Tudom, hogy másutt már előhuzakodtam ezzel, de több korabeli vélemény szerint a Star Trek - A mozifilm is jobban is hajazott a 2001-re, mint az eredeti TV-sorozatra a 60-as évekből, kietlenül misztikus hangulatával, valamint több igen hasonló látvány- és történetkellékével. Pl.: amit az imént fölhoztam, hogy az egyik "főhős" a fajunk talán következő nagy lépését megtéve tűnik el a világ elől, azt amott is megcsinálták Decker parancsnok karakterével. Van még pár ilyen áthallás, de ezekkel most inkább nem húzom az időt...

Felfedezvén 2010: A kapcsolat évét furcsálltam, mitől nőtt ekkorára a különbség előd és utód ismertsége között. Tisztesen összerakott darabnak találtam: csínján bánik az üres, önösen csak a hangulat kedvéért elnyújtott percekkel, és nem törekszik úgy maga mögött hagyni az emberi felfogás határait, mint az "első rész". Persze, több figyelmet is fordít rá, hogy az emberek valódibbnak érződjenek, megfogható egyéniséggel, érzésekkel, problémákkal. Peter Hyams nyilván nem olyan vastag dicsfénybe burkolt rendező, mint Stanley Kubrick; az ő "odüsszeiája" jobban hasonlít a Star Trek 2. és a Star Trek 3. stílusára - utóbbival egyidős alkotások. Engem ez nem zavart, ellenkezőleg: egy nyers 2001-klón 2026-ban már aligha olyan érdekfeszítő, mint bő fél évszázada. 

Csaknem egy évtized telt el, mióta Dave Bowman asztronauta és a Discovery űrhajó legénysége odavesztek, mikor egy rejtélyes fekete monolitot kellett volna földeríteniük a Jupiter és az egyik holdja között. Most végre sikerül leszervezni, hogy Moszkva és Washington egy közös új expedíciót indítsanak, kiderítendő, mi történt odakinn 2001-ben - és ehhez azt a Heywood Floyd-ot is beinvitálják, aki az akkori küldetés szervezője volt. 

Floyd azóta is felelősnek érzi magát az akkori kudarcért, ezért rászánja magát az útra, úgy is, hogy sok évet kell távol töltenie családjától, messze az anyabolygótól. Technikailag minden adott a sikerhez, ámde aztán bekavar a hidegháború nevű agyrém: Floyd és honfitársai alig békültek meg az orosz csapattagokkal, kormányaik a Földön összebalhéznak, és visszarendelik őket. Pedig nemcsak az eredeti hajót és rajta a működőkész HAL-9000-et találják meg, de maga a halottnak hitt Bowman is elkezd kísérteni téren és időn át.  

Változó súlyú, de szép számú oka lehetett annak, hogy miért lett a 2010 a 2001 sufniban felejtett, szelíd kisöccse: 

• A 16 évnyi korkülönbségen felül
• nyilván kisebb léptékű egy olyan cselekmény, mely az elején nem kacsint ki több százezer évvel korábbra, mielőtt még megpiszkálták volna teremtőink az evolúciónkat. 
• Magát a küldetést most nem övezi titokzatosság, inkább csak a  viszontagságok némelyikét. Vagyis nem tölti be az az időtlen, nyomasztó, kozmikus mélységérzet, amely valósággal dübörgött az Űrodüsszeiából.
• Sőt, kifejezetten mintha közelebb hozni, racionalizálni próbálná a sztori legnagyobb szeletét, a Discovery csendes tragédiáját.
• Egyértelműsíti, hogy Dave Bowman átalakult valami felsőbb dimenziós lénnyé, és a rejtett civilizáció egyfajta követévé teszi őt meg. 
• Nagyobb a hangsúly azon, hogy most konkrét szereplők ott és akkori sorsáért kell aggódnunk - még ha küldetésük közvetve kihat az egész emberiség jövőjére is. 
• A monolitok új trükkje a film csúcspontján elborultabb, mint talán bármelyik ötlet a két alkotásból - ami azért nem csekély teljesítmény. 
• Még HAL is, aki egyszerre volt: 1.) a gépi ál-tökéletesség megtestesítője, 2.) technikai fejlődésünk nagy zsákutcája, és 3.) a mozitörténet egyik legrémisztőbb hóhéra... itt mégis újra egy űrcsapat tagjaként vehet részt a krízisben.

 
Szóval ettől rossz, vagy akár "méltatlan" utód A kapcsolat éve? Ha a fönti lista egyik pontja se zavaró, akkor egészében jól működik. A 2001-ben még tartozékszagú Floyd-ot sikerült valódi karakterré faragni: az ezúttal Roy Scheider által megformált kutató főszereplőként megállja a helyét. Bárhogyan csapódnak le rajta az egyes helyzetek, azokat nem hagyja rátelepedni a döntéseire, társai sorsát nem helyezi a protokoll mögé. Legjobb vonása az a pár pillanat, ahol direkt ilyen szóbeli baltahumorral töri meg, ha egy társalgásba hatásköri vagy ideológiai maszlag próbál befurakodni: erről egy kicsit magamra ismertem...

Rajta kívül még Dr. Chandra karaktere maradt úgy jobban meg bennem: érzékenyebb alkat, mint Floyd, és HAL tervezőjeként mintha finoman, csendben megkörnyékezné őt az elfogultság démona. Tetszett, hogy sokáig nem tudom biztosan, hányadán állok vele. Mikor Chandra rájön, hogy HAL programhibája - és így rémtettei - nem az m.i. alaptermészete, hanem a fejesek helytelen döntése folytán következett be, az nekem kézenfekvő volt, de nem illúzióromboló. Ha ezt a csavart egy mai sci-fi süti el, az baromi gyanús lett volna. Itt nem próbálták görcsösen mentegetni HAL-t a gyilkosságok miatt: a csapat tényleg úgy kezeli őt, mint kényszerű szövetségest, akit külön figyelniük kell - úgy, hogy közben sem ember, sem gép nem tudja, miféle téboly les rájuk.  

Hátborzongató bónusz nálam az újjászületett/ újjálényegült Dave Bowman. Az alkotók részben törlesztettek kíváncsiságomnak azzal kapcsolatban, hogy miként is nézne ki a kapcsolatfelvétel egy "sima" ember és egy olyan felsőbb szintre került humanoid között, amivé Dave avanzsált: 

1. Thrillerbe illő a kísértetjárása a kórházban fekvő, szellemileg leépült anyjánál;
2. A TV-adás megzavarása, hogy ex-feleségétől búcsút vegyen, felcsigázta a drámaigényemet: ez szinte rögtön a They Live! (magyar címén Elpusztíthatatlanok), vagy Az Acélember TV-üzenetes jelenetét idézte föl nekem. Tényleg mintha egy szellem a túlvilágról adná rá áldását, hogy a földön maradt párja is továbblép a maga útján.
3. Kicsit felemásnak találtam a találkozását Floyddal, aki most láthatja, amit mi is már a 2001 végén: eltérő életszakaszokban, fizikai teste eltérő korállapotaiban jelenik meg. Tudom, hogy a két karakter között nincs baráti szál a történetben, de akkor is kihagyott ziccernek érzem dramaturgiailag: Floyd itt nem igazán megnyugvást, mint inkább hideg-zuhanyt kap Bowman látogatásától + egy kvázi visszaszámlálót, hogy hetek helyett 2 napjuk van lelécelni a gázóriás közeléből.

Apropó gázóriás: kemény diónak bizonyult anno értelmeznem a végkifejletet - azután is, hogy erről szóló cikkekből feltankoltam. Miután a rejtélyes háttér-civilizáció sikerrel üzeni meg a legénységnek, hogy húzzanak el a francba, a monolit úgy csinál, mint egy fölturbózott mikróba, megsokszorozódik, és rohamléptekben elkezdi beborítani a Jupitert, akár egy mega-ciklon! Te magasságos exoszféra! Ha csak egy hajszállal zsengébb az alapgondolat, a felvezetése vagy a forgatókönyv érthetősége, tuti összeomlott volna számomra a jelenet hitele - pedig gyerekkorom óta rajongtam a Star Trek-ért.

Ebben az inkarnációmban aligha lesz belőlem fizikus, de olvastam róla, hogy ha a Jupiter némiképp nagyobb tömegű lenne, alkalmassá válna termonukleáris fúzióra, ami révén csillag születne belőle. Fogalmam sincs, hogy a monolitraj hogyan préseli ki ezt a monumentális mutatványt az égitestből, vagy hogy az így létrejött mininap hogy nem barmolná szét az élet feltételeit itt a Földön. Mert a film befejezése egy nagyszerű új korszak ómenjeként állítja be az emberiség számára, az Európa hold pedig második Földdé avanzsál, ahol újrakezdődhet az egész evolúciós kerettörténet. Mindenesetre nálam följutott a sci-fi-történelem legeredetibb látványötleteihez érdekesség terén.

Még annyicskát hozzáfűznék: Clarke a regényben "Lucifernek" kereszteli el az új törpecsillagot. Hát mi tagadás, értem, hogy a szövegkönyvből miért spórolták ki a név említését; témában laikus fülnek ez már olyan mértékig hatna komikusan, 

mint mikor a Dragon Ball Z végén egy "Mr. Sátán" nevű pasas (szélhámos világmegváltó) nevét skandálja az emberiség...!

Frappáns fricska a sorstól, hogy épp 1984-ben került bemutatásra a 2. űr-odüsszeia-mozi: bő 4 évtized után világunk valahol George Orwell rémálma és Gene Roddenberry optimista jövőképe közt vergődik - talán épp azon evolúciós ugrás küszöbén, ahol az ember egy jobb minőségű, magasabb tudati-fizikai lénnyé hivatott válni. Vállalja és végig is viszi, hogy egy szokványosabb, világos sztori-szereplős filmdarab legyen - szemben az átvittebb, átfogóbb, áthatóbb 2001-gyel. Olykor mégsem tudja kikerülni, hogy annak kisinasának tűnjön, mintha kipótolni próbálná mindazt, amit Kubrick másodlagosnak tartott. Ha ezt a két munkát egybe lehetne fonni egyetlen feszesre vágott egésszé, az így születő csillagot biztos egyformán méltatnák a sci-fi-drámák és a kísérleti művészfilmek rajongói is. 

A 2010 - A kapcsolat éve egy 4/5-ös elismerést ad tőlem. Megérte elkészíteni.