Filmi Helyszínelők Millennium - 1000. Bejegyzés

Hát, ezt is megértük. A kereken ezredik bejegyzés. Na, szóval...

15 éve tákoltam ezt a blog nevű valamit a kordivat hátán lovagolva, miszerint lelkes tollnokok meg videósok filmkritika-oldalakon szidják/imádják a mozgóképipar termékeit. Két kezemen megszámolom, hányat látok közülük, hogy ma is készítenek videót. Egy is elég ahhoz, hogy egyáltalán hány valódi, értékes filmalkotás születik évente. Tudom, a vélemény szubjektív, de a "sima szórakoztatáshoz" is kell szellemesség, egyáltalán lélek. A pénz ehhez "csupán" üzemanyag - már ha valóban ez a cél. 

Háború zajlik az egész világon az élet és szellem valamennyi területén, így a popkultúrában is. Ez most már tagadhatatlan tény. Hollywood, korunk Babilonja ma már a profitszerzés alibijeként sem próbálkozik a képzelet határainak feszegetésével, inkább a politikai ideológia, sőt a tömegidomítás orwell-i eszköze lett - sok más rendszereszközzel együtt, melyeket túl sokáig tartana itt listázni. Ha nagy-ritkán érkeznek is valódi tartalommal bíró, figyelemlekötő filmdarabok, örökké kell(ene) keresgélni őket a műsorkínálat nevű szennyvízcsatornában.  

Biztos az ide látogatók is kitalálták már, hogy elbizonytalanodtam, vajon megéri-e a vesződség. Tavaly nem állítottam föl éves toplistát, fél éves kihagyással írtam a legutóbbi alanyvesézést is. Teljesen ingyen firkálgatok itt másfél évtizede, és osztom az észt arról, hogy énszerintem mi jó és rossz Filmországban. Internet bácsi minden bölcsessége kevésnek bizonyult, hogy rájöjjek: hogy a csudába lehet kiadó és szponzor nélkül pénzt sajtolni az ilyesmiből - nemhogy még meg is élni belőle. Nem szégyellem bevallani: a templom egere a fejét fogná a jelenlegi kilátásaimon.

Szóval - hogy újabb klisével huzakodjak elő - fogalmam sincs, hogy a jövő mit hoz a számomra, vagy akár a tágabb világ szintjén. Megalapozottabb tervek híján is fogok még azért írogatni - legalább elvétve bizonyosan. Fogékonynak tartom magam a jó történetekre, az érdekes ötletekre és az átélhető emberi drámákra - ez a korral nem változik. De ha pl. toplistát is összeütök (mint valami rántottát), azt sanszos, hogy innéttől inkább majd csak évtizedes távlatban fogja megérni.  

A (sok)ezeréves (turul)sólyom áldja (végre) a magyarságot, köztük a mozivilág rajongóit...!

 

2010 - A kapcsolat éve

Peter Hyams: "Hosszasan beszélgettem Stanley-vel, és elmondtam neki, mi zajlik. Ha elnyeri a tetszését, akkor megcsinálom a filmet; ha nem, hát nem. Biztosan nem jutott volna eszembe a film elkészítése, ha nem kaptam volna meg Kubrick áldását. Ő példaképeim egyike; egyszerűen az egyik legnagyobb tehetség, aki valaha is a Földet tapodta. Többé-kevésbé azt mondta: „Persze. Menj, csináld. Engem nem izgat.” És egy másik alkalommal így szólt: „Ne félj! Menj csak, csináld meg a saját filmedet...” "

 

Nagyot néztem egykor azt megtudván, hogy Arthur C. Clarke több mint száz regénye maradt megfilmesítetlen, és a két kivétel egyike úgy merült kvázi feledésbe, hogy a másikból sci-fi-kultuszmozi lett. Ekkora csalódást keltett volna bemutatója idején? 

A 2001: Űrodüsszeia a maréknyi művészfilm egyike, melyet annak ellenére tudtam szívből dicsérni, hogy - "vizuális történetmesélés" címén - nem konkrét szereplők drámájára és személyiségére fókuszált, hanem egy testen túli, transzcendens élményt próbált átadni a nézőnek (megpakolva nem kevés szimbolizmussal). Ennek oka, hogy ott egy óriási, civilizációs léptékű "utazás" allegóriáját hordozta az amúgy csiga-lassú cselekmény, és a legtöbbet szereplő Dave Bowman így az egész emberi faj képviselőjeként került egy kész lidércnyomás közepébe. Dave kvázi egy új emberiség arctalan előfutára lett, és ez valahogy fölmentette őt a megjegyezhetőség "kötelezettsége" alól; nem zavart, hogy munkáján túlmenően nem ismertük meg őt igazán.

Tudom, hogy másutt már előhuzakodtam ezzel, de több korabeli vélemény szerint a Star Trek - A mozifilm is jobban is hajazott a 2001-re, mint az eredeti TV-sorozatra a 60-as évekből, kietlenül misztikus hangulatával, valamint több igen hasonló látvány- és történetkellékével. Pl.: amit az imént fölhoztam, hogy az egyik "főhős" a fajunk talán következő nagy lépését megtéve tűnik el a világ elől, azt amott is megcsinálták Decker parancsnok karakterével. Van még pár ilyen áthallás, de ezekkel most inkább nem húzom az időt...

Felfedezvén 2010: A kapcsolat évét furcsálltam, mitől nőtt ekkorára a különbség előd és utód ismertsége között. Tisztesen összerakott darabnak találtam: csínján bánik az üres, önösen csak a hangulat kedvéért elnyújtott percekkel, és nem törekszik úgy maga mögött hagyni az emberi felfogás határait, mint az "első rész". Persze, több figyelmet is fordít rá, hogy az emberek valódibbnak érződjenek, megfogható egyéniséggel, érzésekkel, problémákkal. Peter Hyams nyilván nem olyan vastag dicsfénybe burkolt rendező, mint Stanley Kubrick; az ő "odüsszeiája" jobban hasonlít a Star Trek 2. és a Star Trek 3. stílusára - utóbbival egyidős alkotások. Engem ez nem zavart, ellenkezőleg: egy nyers 2001-klón 2026-ban már aligha olyan érdekfeszítő, mint bő fél évszázada. 

Csaknem egy évtized telt el, mióta Dave Bowman asztronauta és a Discovery űrhajó legénysége odavesztek, mikor egy rejtélyes fekete monolitot kellett volna földeríteniük a Jupiter és az egyik holdja között. Most végre sikerül leszervezni, hogy Moszkva és Washington egy közös új expedíciót indítsanak, kiderítendő, mi történt odakinn 2001-ben - és ehhez azt a Heywood Floyd-ot is beinvitálják, aki az akkori küldetés szervezője volt. 

Floyd azóta is felelősnek érzi magát az akkori kudarcért, ezért rászánja magát az útra, úgy is, hogy sok évet kell távol töltenie családjától, messze az anyabolygótól. Technikailag minden adott a sikerhez, ámde aztán bekavar a hidegháború nevű agyrém: Floyd és honfitársai alig békültek meg az orosz csapattagokkal, kormányaik a Földön összebalhéznak, és visszarendelik őket. Pedig nemcsak az eredeti hajót és rajta a működőkész HAL-9000-et találják meg, de maga a halottnak hitt Bowman is elkezd kísérteni téren és időn át.  

Változó súlyú, de szép számú oka lehetett annak, hogy miért lett a 2010 a 2001 sufniban felejtett, szelíd kisöccse: 

• A 16 évnyi korkülönbségen felül
• nyilván kisebb léptékű egy olyan cselekmény, mely az elején nem kacsint ki több százezer évvel korábbra, mielőtt még megpiszkálták volna teremtőink az evolúciónkat. 
• Magát a küldetést most nem övezi titokzatosság, inkább csak a  viszontagságok némelyikét. Vagyis nem tölti be az az időtlen, nyomasztó, kozmikus mélységérzet, amely valósággal dübörgött az Űrodüsszeiából.
• Sőt, kifejezetten mintha közelebb hozni, racionalizálni próbálná a sztori legnagyobb szeletét, a Discovery csendes tragédiáját.
• Egyértelműsíti, hogy Dave Bowman átalakult valami felsőbb dimenziós lénnyé, és a rejtett civilizáció egyfajta követévé teszi őt meg. 
• Nagyobb a hangsúly azon, hogy most konkrét szereplők ott és akkori sorsáért kell aggódnunk - még ha küldetésük közvetve kihat az egész emberiség jövőjére is. 
• A monolitok új trükkje a film csúcspontján elborultabb, mint talán bármelyik ötlet a két alkotásból - ami azért nem csekély teljesítmény. 
• Még HAL is, aki egyszerre volt: 1.) a gépi ál-tökéletesség megtestesítője, 2.) technikai fejlődésünk nagy zsákutcája, és 3.) a mozitörténet egyik legrémisztőbb hóhéra... itt mégis újra egy űrcsapat tagjaként vehet részt a krízisben.

 
Szóval ettől rossz, vagy akár "méltatlan" utód A kapcsolat éve? Ha a fönti lista egyik pontja se zavaró, akkor egészében jól működik. A 2001-ben még tartozékszagú Floyd-ot sikerült valódi karakterré faragni: az ezúttal Roy Scheider által megformált kutató főszereplőként megállja a helyét. Bárhogyan csapódnak le rajta az egyes helyzetek, azokat nem hagyja rátelepedni a döntéseire, társai sorsát nem helyezi a protokoll mögé. Legjobb vonása az a pár pillanat, ahol direkt ilyen szóbeli baltahumorral töri meg, ha egy társalgásba hatásköri vagy ideológiai maszlag próbál befurakodni: erről egy kicsit magamra ismertem...

Rajta kívül még Dr. Chandra karaktere maradt úgy jobban meg bennem: érzékenyebb alkat, mint Floyd, és HAL tervezőjeként mintha finoman, csendben megkörnyékezné őt az elfogultság démona. Tetszett, hogy sokáig nem tudom biztosan, hányadán állok vele. Mikor Chandra rájön, hogy HAL programhibája - és így rémtettei - nem az m.i. alaptermészete, hanem a fejesek helytelen döntése folytán következett be, az nekem kézenfekvő volt, de nem illúzióromboló. Ha ezt a csavart egy mai sci-fi süti el, az baromi gyanús lett volna. Itt nem próbálták görcsösen mentegetni HAL-t a gyilkosságok miatt: a csapat tényleg úgy kezeli őt, mint kényszerű szövetségest, akit külön figyelniük kell - úgy, hogy közben sem ember, sem gép nem tudja, miféle téboly les rájuk.  

Hátborzongató bónusz nálam az újjászületett/ újjálényegült Dave Bowman. Az alkotók részben törlesztettek kíváncsiságomnak azzal kapcsolatban, hogy miként is nézne ki a kapcsolatfelvétel egy "sima" ember és egy olyan felsőbb szintre került humanoid között, amivé Dave avanzsált: 

1. Thrillerbe illő a kísértetjárása a kórházban fekvő, szellemileg leépült anyjánál;
2. A TV-adás megzavarása, hogy ex-feleségétől búcsút vegyen, felcsigázta a drámaigényemet: ez szinte rögtön a They Live! (magyar címén Elpusztíthatatlanok), vagy Az Acélember TV-üzenetes jelenetét idézte föl nekem. Tényleg mintha egy szellem a túlvilágról adná rá áldását, hogy a földön maradt párja is továbblép a maga útján.
3. Kicsit felemásnak találtam a találkozását Floyddal, aki most láthatja, amit mi is már a 2001 végén: eltérő életszakaszokban, fizikai teste eltérő korállapotaiban jelenik meg. Tudom, hogy a két karakter között nincs baráti szál a történetben, de akkor is kihagyott ziccernek érzem dramaturgiailag: Floyd itt nem igazán megnyugvást, mint inkább hideg-zuhanyt kap Bowman látogatásától + egy kvázi visszaszámlálót, hogy hetek helyett 2 napjuk van lelécelni a gázóriás közeléből.

Apropó gázóriás: kemény diónak bizonyult anno értelmeznem a végkifejletet - azután is, hogy erről szóló cikkekből feltankoltam. Miután a rejtélyes háttér-civilizáció sikerrel üzeni meg a legénységnek, hogy húzzanak el a francba, a monolit úgy csinál, mint egy fölturbózott mikróba, megsokszorozódik, és rohamléptekben elkezdi beborítani a Jupitert, akár egy mega-ciklon! Te magasságos exoszféra! Ha csak egy hajszállal zsengébb az alapgondolat, a felvezetése vagy a forgatókönyv érthetősége, tuti összeomlott volna számomra a jelenet hitele - pedig gyerekkorom óta rajongtam a Star Trek-ért.

Ebben az inkarnációmban aligha lesz belőlem fizikus, de olvastam róla, hogy ha a Jupiter némiképp nagyobb tömegű lenne, alkalmassá válna termonukleáris fúzióra, ami révén csillag születne belőle. Fogalmam sincs, hogy a monolitraj hogyan préseli ki ezt a monumentális mutatványt az égitestből, vagy hogy az így létrejött mininap hogy nem barmolná szét az élet feltételeit itt a Földön. Mert a film befejezése egy nagyszerű új korszak ómenjeként állítja be az emberiség számára, az Európa hold pedig második Földdé avanzsál, ahol újrakezdődhet az egész evolúciós kerettörténet. Mindenesetre nálam följutott a sci-fi-történelem legeredetibb látványötleteihez érdekesség terén.

Még annyicskát hozzáfűznék: Clarke a regényben "Lucifernek" kereszteli el az új törpecsillagot. Hát mi tagadás, értem, hogy a szövegkönyvből miért spórolták ki a név említését; témában laikus fülnek ez már olyan mértékig hatna komikusan, 

mint mikor a Dragon Ball Z végén egy "Mr. Sátán" nevű pasas (szélhámos világmegváltó) nevét skandálja az emberiség...!

Frappáns fricska a sorstól, hogy épp 1984-ben került bemutatásra a 2. űr-odüsszeia-mozi: bő 4 évtized után világunk valahol George Orwell rémálma és Gene Roddenberry optimista jövőképe közt vergődik - talán épp azon evolúciós ugrás küszöbén, ahol az ember egy jobb minőségű, magasabb tudati-fizikai lénnyé hivatott válni. Vállalja és végig is viszi, hogy egy szokványosabb, világos sztori-szereplős filmdarab legyen - szemben az átvittebb, átfogóbb, áthatóbb 2001-gyel. Olykor mégsem tudja kikerülni, hogy annak kisinasának tűnjön, mintha kipótolni próbálná mindazt, amit Kubrick másodlagosnak tartott. Ha ezt a két munkát egybe lehetne fonni egyetlen feszesre vágott egésszé, az így születő csillagot biztos egyformán méltatnák a sci-fi-drámák és a kísérleti művészfilmek rajongói is. 

A 2010 - A kapcsolat éve egy 4/5-ös elismerést ad tőlem. Megérte elkészíteni.
 

Avatar: Tűz és Hamu

Na jó: először is takarítsuk el az útból a márkanév nimbuszát:

1. Elismerem azt a lórúgást, melyet a jó öreg Jimmy ökoopusza - minden idők legdagibb világbevételű filmje - adott az úgymond 3D mozitechnikának, mellyel megannyi rendező színesíthette meg alkotói vízióját (annyira, hogy az néha már ijesztő). 
2. Szarok hegyet a tudomány "hivatalos" álláspontjára; SIMÁN elképzelem, hogy létezhetett a galaktikában, sőt akár a mi valódi földi történelmünkben olyan jobb, spirituálisan fejlettebb emberek természethű civilizációja, mint amilyet az Avatar illusztrált 2009-ben a nagyközönségnek. Igen: a legtöbben beérik a kézenfekvő párhuzammal a na'vik és az őslakos(?) amcsi törzsek között. Szerintem ez csak a legkülső értelmezési héj: ha ez nincs, akkor egy ilyen projektet majdhogynem biztos elkaszálnak, leállítanak és/vagy betiltanak a (film)világ "nagy" kapitalistái.  
3. Látom, hogy a nézők zöme vígan fütyül az immár trilógia meseszerű, direkt elcsépelt sablonokkal táncoló, banális tartalmiságára. Közhely ma már, hogy az érett történet, jellemrajz, dráma e franchise-nál merő áldozati bárányok az |ÜZENET| oltárán: az élővilág gigászi, finoman hangolt szisztémáját sértetlenül megóvnunk nem pusztán "fontos feladat", de kultúránk sarkalatos irányelve, melyet fajként  eddig a váróban hagytunk. 
4. Még azt is lenyelem, hogy ezt a környezetvédő felhívást olyan erővel, mégis oly tükörsima, minden átlagemberke pici agyának vehető modorban tömi a szánkba, amitől A bolygó kapitánya című rajzfilm elvörösödne!

Jó; ennyit bevezetőül. 

A gyarmatosító földi hadak mit sem változtak: továbbra is leigázni, kisajtolni akarják Pandora gazdag természeti kincseit. A na'vi avatár-testben élő ex-katona, Jake Sully és családja ezt továbbra sem hagyná, de a közhangulat ma már borongósabb. Az őslakosoknak elegük van a látóhatáron túl rájuk leső fenyegetéstől: egyes na'vi törzsek inkább imádkozni, semmint csatázni akarnak, nagyobbik fiának halála pedig igencsak meggyűlöltette az "égembereket" Jake nejével, Neytirivel. 

Az emberként köztük élő srác, Gekkó (Pók) pedig kockázati tényező lett - még azután is, hogy egy súlyos sebből kigyógyulva képes lesz légzőmaszk nélkül elviselni a pandorai klímát. A szintén na'vi testben élő Quaritch ezredes tovább tartja főgonosz státuszát; fő célja változatlanul a revans Jake felett. Ehhez most saját szövetségest talál egy rablóklán képében, melynek ribanc sámánja, Varang mohón kap a neki fölkínált tűzfegyvereken. 

Hű maradt önmagához a tripla Oscar-os szerző: szörnyszülöttje ugyanaz a népszerű látványorgia-platform, mint eddig volt. Minél általánosítóbb biztonsági játék minden és mindenki, annál nagyobb a profitgarancia - annyira, hogy a végére dettó ugyanott tart a központi nagy, interplanetáris konfliktus, mint az 1. rész, vagy A víz útja után. 

Laikusként tudtam, mit várhatok az új résztől. Türelmesen Komótosan végigseggeltem 3 és 1/4 óráját - gyakorta ásítozva azon, ahogy a szereplők szokás szerint sokkal többet beszélnek, mintsem mondanak is valami lényegre-törőt. Elkönyveltem, hogy szigorúan csak ezt a "zűr a Paradicsomban"-fajta körkörös, ide-oda futrinkázós harci túrát szabad Cameron úr embereinek a cselekmény klóntestébe helyezniük. Ahogy számítottam rá: 1 kezem elég, hogy sorra vegyem, hány történeti szállal tudott cölöpöt verni a "Tűz és Hamu" az emlékezetembe. 

Egyik ilyen cölöp, hogy az új rész legalább úgy tesz, mintha próbálkozna, és feltetetné Jake-kel a kérdést saját nézetei és tettei helyességéről. Milyen és mekkora kompromisszumok árán éri meg fenntartani a család egységét, az életmódjukat, vagy akár a leigázásuk ellen küzdeniük kollektív fajként...? 

Legalább a nyilvánvalót engedték visszakontrázni Jake-nek Neytiri előítéletes kirohanásaira... vagyis azt, hogy az asszony párja és gyerekeik éppúgy embervért hordoznak ereikben, mint a támadóik. Üdvözöltem, hogy az önkritika jeleit látni egy olyan protagonistán, akinek hát, valljuk be: tilos érdemi személyiséget növesztenie. A háromfrontos dilemma - a család, a törzs és az egész bolygó jövője - még Cameronból is kicsikart harmadjára néhány elszórt önreflektáló mondatot: "Mégis mit mondjak? Hogy minden döntés, amit hoztam, rossz volt?" 

Elröhécseltem a még ettől is kurtább másik vívódásán: amikor is Jake-en a semmiből erőt vesz a gondolat, hogy na most ideje feláldozni Gekkót (Pókot), majd szintén a semmiből ugrik elő az ellengondolat, hogy inkább ne, hisz a kölykök a srác barátai. Fejre állok, ha ez valami allegória akart lenni a bibliai Ábrahámra! Elnézést a szarkazmusért, de az ilyen mértékben erőltetett, izzadtságszagú műdrámáknál, ami kötelezően dróton rángat amúgy is satnyára írt szereplőket, ott erre igenis szükség van. 

És most következzék a Tűz és Hamu poszterlánya: Varang! Komolyság terén ez az új karakter valahol félútra lőhető be Eva Green között a 300 folytatásából és a Sinister Squad hörgő boszija között. Nem tudom, ki hogy van vele, de a kínomban-röhögős faktort jócskán megtolta nekem, ahogy ez a vonagló ribi megkörnyékezi, sőt betömjénezi Quaritch-ot, 

aki ettől kezdve afféle vadkártya, egy nagy kék Joker-lap lesz a szereplőpakliban: egyszerűen nem lehet tudni, mikor gondol egyet, és vált tábort. Egy alapból vázlatos gonosz-tiszt-sztereotípiának ez szerintem csak jót tehet, hogy picivel komikusabb fénybe helyezték, mert ezzel legalább némi színezetet kap a személyisége - ha mélységet nem is. Túlnyújtott és rosszul kitöltött effektparádéknál pláne. 

Többet lehetett volna kezdeni például Kirivel is. Szimpatikussá teszi a lányt, ahogy tartozni akar a családhoz, ugyanakkor bizonytalan ki-mibenléte felől, egyszerre érezve maga körül a jószándékot és a várakozást (elvárásokat). Elmeképessége, hogy kapcsolódhat Eywához, a bolygó tudatosságához, ugyanúgy levegőben lóg, mint az, hogy mitől van blokkolva, vagy később mitől tör elő. Megint a lenézően igénytelen alapozás: itt nincs folyamat, nincs érdekes személyiségbeli vetülete a dolognak, egyszerűen a forgatókönyv parancsára történik. 

 

Nem lett volna érdekesebb az, ha mondjuk Kiri saját belső kételyeit helyette önti szavakba az a Varang, aki órákon át veri a mellét (szó szerint), hogy az ő klánja bizony el nem ismeri Eywát, mint istenalakot? Egyetlen közös jelenetük a végső csatában csattan csak el, ahol a lány már nagyban remekel. Vagy ha már itt tartunk: honnan tudta vagy miről ismerte fel Varang Kiri adottságát? Soha nem ragadta meg a képzeletemet ez a súlytalanul kezelt mitológia vagy a szereplők kusza kapcsolati rendszere, de így is feltűnő, mennyire szétszórt a rendezés.

Furcsa módon, a végtelen kiszámíthatóság ellenére, amely néhol már egy Brahms-altatódal hatásával vetekedett... azt hiszem, ez a rész a legkevésbé lapos. Komolyan! Hergelt, untatott, kétségbe ejtett a filmipar jövőjéről, de úgy igazán mégsem dühített fel: voltak kínosan banális, ritkábban kacagtató percei is, hála a főboszinak, és valahol a CGI-óceán fenekén ötletek romjait véltem felfedezni. Az első rész klónjaként labdába se rúghatott volna nálam a Tűz és Hamu. De a "mester" cinikusan elénk dobott morzsái, hogy picit másabbnak láttassa az újabb részt, mégis beváltak nekem - a tervezettnél picit eltérő módon. 

 

Egy arasznyival magasabb 5/10-et adok meg rá így, az óév utolsó cikkalanyként, mint az eredeti Avatarra. Átlagos, teremtője masszív egóját híven visszatükröző, lomha látványmozi.

 

Ezzel a felemás élménybeszámolóval búcsúzom tehát az óévtől, és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! 

 

Az elrabolt lány

 

Vaksötét van Hollywood-ban. Sose még ekkora kreatív vákuum és egyet nem értés média és az átlagértékelő között, mint idén óévben, így mindegy, ha találomra keresgél a néző olyan filmet, aminek némi értéke is esetleg lehet. Az elrabolt lány "értéke" teljesen a témaválasztásában merül ki, melyet tévesen garanciának tekint a többszöri megtekintésre. Másfél órán át vonszolja magát a keserű, de semmitmondó melankólia barakkjában, míg el nem ér házi-feladat-szagú befejezéséig, mintha meg lenne ijedve attól, hogy esetleg nyomot is hagyjon a nézőben.

Maureen kislányát a mohamedán ex-férje elrabolta, és a Közel-Keletre vitte. A nő éveken át nyomoz, sőt egy speciális alakulat munkatársául is elszegődik, mely elrabolt gyerekek keresését és mentését végzi. Aztán rájön, hogy a szervezet sose akarta az ő konkrét esetét megoldani, mert túl macerásnak találták. Ennél is nagyobb baj, hogy a végre meglelt, azóta tinivé serdült lánynak hazudtak róla, és utálja őt. Most akkor mi legyen?

Egyszerűen nem gondoltak bele James Kent rendező és emberei, hogy mit akarnak ezzel elmesélni. Mert az, hogy "igaz történet alapján", nem mentség: erős kézzel semmilyen szálat nem tudtak megragadni, egyetlen karaktert sem tudtak markánsan, meghatóan kiformázni. Színészi játékról alig lehet beszélni: a főhősnő anya egyszerűen az élet pofozózsákja, leányzója a legbeetethetőbb-féle viaszbaba, az apa egy önámító senki nyálgép. A nőt segíteni próbáló kolléga pedig fatökű, szürke kis bércserkész, aki kb. olyan fafejjel "őrlődik" szakmai prioritás és erkölcsi kötelesség között, mintha buli után kéne választania a fű meg a pia között.

Maureen nyomozásában 1 világos nyomvonal vagy gondolatmenet nincs kiemelve. Erőtlen a rendezés, fecni a forgatási füzetkönyv; sem a figurák, sem az események nincsenek kidolgozva, lefektetve, tálalva, szinkronba hozva. Ez a fakezűség pedig már a téma adta alapszimpátiát is kikezdi, még mielőtt végre eljutnánk oda, hogy az anya-lánya dinamika sorra kerüljön. (Hogy nem számított Maureen arra, hogy lányának hazudtak róla, és hogy évek alatt már talán őt fogja idegennek érezni, nem az apát?) Már olyan apró morzsáknak is örülni tudtam, hogy nincs paranoid likvidálós titkosfőnökség, mellőzték a túljátszott főgonoszt, és a vége se nem happy end, se nem tragikus halál. Ha azt mondom, ez semmi, sokat mondtam.

Az eltűnt lány egy léha kliséséta ólombakancsban. Természetesnek veszi a gyerekrablással járó drámafaktort, de nem támasztja alá  semmi jelentős, vagy a figyelmet ébren tartani képes dologgal. Krónikus energiahiányban szenved, színészet alig pislákol benne, és a kieső játékidőre jobban emlékszel, mint magára a produkcióra. Valahogy sikerült dögunalmasra kihozni egy olyan "igazi történet" alapján csinált sztorit, ami a való életben pihekönnyen elborzaszt egy lelkiismeretes honpolgárt.

Van annyi viszonyítási alapom, hogy tudjam: soha többet nem nézem végig ezt a nyűglődést.

Mickey 17

Robert Pattinson és Pattinson Róbert közös erővel cipelnek el a közös hátukon egy sötét humorral próbálkozó űr-sci-fit. Ennyi és nem több, amit a Mickey 17 nyújtani tud, és még ezt a keveset is csak csak szűkmarkúan. A forrásadó regény (Mickey 7) ismeretében bizonyára több értelme volna ennek az űrlényes szatírának, de mint filmalkotás sok sebből vérzik, és sok téren fejletlen ahhoz, hogy szórakoztatónak nevezzem: 

• a karaktereknek sose sikerül életre kelniük vagy egyéniséget növeszteniük, 
• a fanyarra beállított humor ingerszegényen csapódik le, 
• az érzelmesebbnek szánt percek erőtlenül lógnak a levegőben, 
• az üzenet pedig valahol az éterben rekedhetett, mert a vásznon nagyon nem jut át. 

Pedig az eldobható másolatember témája légypapírként kellene, hogy bevonzza az érdekfeszítő gondolatokat: 

• mennyit érhet egy gyárilag megcsinált élet/élőlény, 
• a másolat mennyire pótolhatja/testesítheti meg eredetijét, 
• vagy pl. hogy a halhatatlanság egyik formájának tekinthető-e ez a morbid, erkölcsficamos eljárás. 

A koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-Ho) az Oscar-díjas Élősködők óta a biztató rendezőnevek közt szerepel nálam; ezúttal sokszoros tőkéből operálgathatott, ám ez az idei darabja amannak a közelében se járt akár élmény, akár okosság terén - függetlenül a más műfajtól vagy más típusú történettől. 

 

Úgy tűnik, az a módi 2050-re, hogy a "feláldozható" (eredeti, mi?) titulusú munkásokból fénymásolatként lökhetnek ki újabb példányt egy kolonizálandó exobolygóra, ha a gyártósor előző tagja kimúlt. De ha ugyanez az előző egyed valahogy mégis visszajut, miközben már készült újabb másolata, akkor mindegyik klón azzal a pofával megy a levesbe. Mickey 17 is – kinek eredeti kiadása pénztartozás miatt jött a kolónia felé tartó hajóra – ebbe a szorult helyzetbe kerül. Mire sikerül összeállnia a tőle fickósabb, radikálisabb alkatú Mickey 18-cal, már nemcsak a saját irhájukat kell menteniük, hanem pl. Mickey barátnőjét Nashát, illetve egy őslakos szörnyfajt is, akikről kiderül, hogy értelmes lények.

Közel sem olyan szellemes a forgatókönyv, mint ahogy beállítják, ezzel esik hasra szegény film. Túl szürke és hamiskás lett: annyira erőlködik belőni a tónus középútját könnyed és nehéz, gunyoros és emberibb között, hogy közben maga a történet az, ami megreked egy kifejezetten gyönge stádiumban. Borzasztóan kilátszik az egésznek a mesterkélt mivolta, és ez énbelőlem hamar kiszívta az érdeklődést. Ez megint az a vakvágány, mikor a készítők azt hiszik, a téma zaftja, érdekessége majd magától beszivárog a szereplők jellemébe, világuk kellékeibe, a velük történt zűrök tanulságaiba, sőt a poénokba, így ezek egyike sincs erős kézzel megfestve. A látványvilágból sem mondhatnám, hogy süvít a szellem, mégis főleg a benne lévő figurák azok, akik laposnak, jellegtelennek érződnek. 

Feltűnő, hogy itt szinte mindent Pattinson vállára pakoltak: a sztár két archetípus között pingpongozza végig a teljes játékidőt, és ezzel még úgy boldogul is (kb. olyan Hayden Christensen-szinten). A két Mickey egymáshoz viszonyulása itt-ott egész mulattató, a többiek is egy-egy villanásra szimpatikusnak tűnnek, de az ilyen pillanatok egyike se tud beerősödni, egy-egy sztoriszál motorjává felfejlődni. Tűrhető ugyan a lezárás a tökösebb Mickey önfeláldozásával és a klónozógép betiltásával, csak hát a felvezető körök ebbe nem sok nyomatékot fecskendeznek. Ez a formula, hogy a tőled picit más másoddal akadsz-akaszkodsz össze, számomra a Star Trek TNG két epizódjában volt okosan előadva: a DataLore és A Második Esély.  

Szatírához mérten is agyrém a politikai balfácánt játszó Mark Ruffalo, és még inkább a cinkos-feleség, aki mintha talán Meryl Streep elnöknőjét majmolná a Ne nézz fel!-ből. Oké, hogy Kenneth Marshall és neje a vezetői képmutatás gúnyrajzai, akik populista szólamokkal hülyítik a népet, beszédekkel fényezik az imidzsüket és szolgákkal a seggüket, függöny mögött meg köpnek ránk. Ám ez semmi többletet nem ad az önmagukban sekélyes, bugyután előadott sallangalakoknak, akiknek értelmes elképzelése sincs arról, hogy mit miért akarnak. Egyszerűen már korán fárasztóvá válik nézni és hallgatni ezeket a hús-vér porondbábukat.

Még csak nem is az a Mickey 17 jéghegye, hogy túl sok benne a poén vagy az utalás, hanem pont az, hogy még azok is valahogy beleolvasztódnak ebbe az elcsépelt, jobbára fahumorú, átgondolatlan szürkeségbe, ami az egész művet belengi. Ha nincs meg egy bizonyos kreatív szellemi energia, ami lendületet ad sztorifronton, élettel tölti meg a világot és lakóit, akkor nem számít a szatirikus tónus vagy a fricskák száma, azok tompán koppannak a csempén. Akár Kenneth Marshall karaktere, maga a produkció is fényévekre kullog attól a sziporkázó eszességtől, amit magáról mutat.

 

A Mickey 17 nevű szériatermék egy zsengus 2/5-öt kap tőlem minősítés gyanánt.