Avatar: Tűz és Hamu

Na jó: először is takarítsuk el az útból a márkanév nimbuszát:

1. Elismerem azt a lórúgást, melyet a jó öreg Jimmy ökoopusza - minden idők legdagibb világbevételű filmje - adott az úgymond 3D mozitechnikának, mellyel megannyi rendező színesíthette meg alkotói vízióját (annyira, hogy az néha már ijesztő). 
2. Szarok hegyet a tudomány "hivatalos" álláspontjára; SIMÁN elképzelem, hogy létezhetett a galaktikában, sőt akár a mi valódi földi történelmünkben olyan jobb, spirituálisan fejlettebb emberek természethű civilizációja, mint amilyet az Avatar illusztrált 2009-ben a nagyközönségnek. Igen: a legtöbben beérik a kézenfekvő párhuzammal a na'vik és az őslakos(?) amcsi törzsek között. Szerintem ez csak a legkülső értelmezési héj: ha ez nincs, akkor egy ilyen projektet majdhogynem biztos elkaszálnak, leállítanak és/vagy betiltanak a (film)világ "nagy" kapitalistái.  
3. Látom, hogy a nézők zöme vígan fütyül az immár trilógia meseszerű, direkt elcsépelt sablonokkal táncoló, banális tartalmiságára. Közhely ma már, hogy az érett történet, jellemrajz, dráma e franchise-nál merő áldozati bárányok az |ÜZENET| oltárán: az élővilág gigászi, finoman hangolt szisztémáját sértetlenül megóvnunk nem pusztán "fontos feladat", de kultúránk sarkalatos irányelve, melyet fajként  eddig a váróban hagytunk. 
4. Még azt is lenyelem, hogy ezt a környezetvédő felhívást olyan erővel, mégis oly tükörsima, minden átlagemberke pici agyának vehető modorban tömi a szánkba, amitől A bolygó kapitánya című rajzfilm elvörösödne!

Jó; ennyit bevezetőül. 

A gyarmatosító földi hadak mit sem változtak: továbbra is leigázni, kisajtolni akarják Pandora gazdag természeti kincseit. A na'vi avatár-testben élő ex-katona, Jake Sully és családja ezt továbbra sem hagyná, de a közhangulat ma már borongósabb. Az őslakosoknak elegük van a látóhatáron túl rájuk leső fenyegetéstől: egyes na'vi törzsek inkább imádkozni, semmint csatázni akarnak, nagyobbik fiának halála pedig igencsak meggyűlöltette az "égembereket" Jake nejével, Neytirivel. 

Az emberként köztük élő srác, Gekkó (Pók) pedig kockázati tényező lett - még azután is, hogy egy súlyos sebből kigyógyulva képes lesz légzőmaszk nélkül elviselni a pandorai klímát. A szintén na'vi testben élő Quaritch ezredes tovább tartja főgonosz státuszát; fő célja változatlanul a revans Jake felett. Ehhez most saját szövetségest talál egy rablóklán képében, melynek ribanc sámánja, Varang mohón kap a neki fölkínált tűzfegyvereken. 

Hű maradt önmagához a tripla Oscar-os szerző: szörnyszülöttje ugyanaz a népszerű látványorgia-platform, mint eddig volt. Minél általánosítóbb biztonsági játék minden és mindenki, annál nagyobb a profitgarancia - annyira, hogy a végére dettó ugyanott tart a központi nagy, interplanetáris konfliktus, mint az 1. rész, vagy A víz útja után. 

Laikusként tudtam, mit várhatok az új résztől. Türelmesen Komótosan végigseggeltem 3 és 1/4 óráját - gyakorta ásítozva azon, ahogy a szereplők szokás szerint sokkal többet beszélnek, mintsem mondanak is valami lényegre-törőt. Elkönyveltem, hogy szigorúan csak ezt a "zűr a Paradicsomban"-fajta körkörös, ide-oda futrinkázós harci túrát szabad Cameron úr embereinek a cselekmény klóntestébe helyezniük. Ahogy számítottam rá: 1 kezem elég, hogy sorra vegyem, hány történeti szállal tudott cölöpöt verni a "Tűz és Hamu" az emlékezetembe. 

Egyik ilyen cölöp, hogy az új rész legalább úgy tesz, mintha próbálkozna, és feltetetné Jake-kel a kérdést saját nézetei és tettei helyességéről. Milyen és mekkora kompromisszumok árán éri meg fenntartani a család egységét, az életmódjukat, vagy akár a leigázásuk ellen küzdeniük kollektív fajként...? 

Legalább a nyilvánvalót engedték visszakontrázni Jake-nek Neytiri előítéletes kirohanásaira... vagyis azt, hogy az asszony párja és gyerekeik éppúgy embervért hordoznak ereikben, mint a támadóik. Üdvözöltem, hogy az önkritika jeleit látni egy olyan protagonistán, akinek hát, valljuk be: tilos érdemi személyiséget növesztenie. A háromfrontos dilemma - a család, a törzs és az egész bolygó jövője - még Cameronból is kicsikart harmadjára néhány elszórt önreflektáló mondatot: "Mégis mit mondjak? Hogy minden döntés, amit hoztam, rossz volt?" 

Elröhécseltem a még ettől is kurtább másik vívódásán: amikor is Jake-en a semmiből erőt vesz a gondolat, hogy na most ideje feláldozni Gekkót (Pókot), majd szintén a semmiből ugrik elő az ellengondolat, hogy inkább ne, hisz a kölykök a srác barátai. Fejre állok, ha ez valami allegória akart lenni a bibliai Ábrahámra! Elnézést a szarkazmusért, de az ilyen mértékben erőltetett, izzadtságszagú műdrámáknál, ami kötelezően dróton rángat amúgy is satnyára írt szereplőket, ott erre igenis szükség van. 

És most következzék a Tűz és Hamu poszterlánya: Varang! Komolyság terén ez az új karakter valahol félútra lőhető be Eva Green között a 300 folytatásából és a Sinister Squad hörgő boszija között. Nem tudom, ki hogy van vele, de a kínomban-röhögős faktort jócskán megtolta nekem, ahogy ez a vonagló ribi megkörnyékezi, sőt betömjénezi Quaritch-ot, 

aki ettől kezdve afféle vadkártya, egy nagy kék Joker-lap lesz a szereplőpakliban: egyszerűen nem lehet tudni, mikor gondol egyet, és vált tábort. Egy alapból vázlatos gonosz-tiszt-sztereotípiának ez szerintem csak jót tehet, hogy picivel komikusabb fénybe helyezték, mert ezzel legalább némi színezetet kap a személyisége - ha mélységet nem is. Túlnyújtott és rosszul kitöltött effektparádéknál pláne. 

Többet lehetett volna kezdeni például Kirivel is. Szimpatikussá teszi a lányt, ahogy tartozni akar a családhoz, ugyanakkor bizonytalan ki-mibenléte felől, egyszerre érezve maga körül a jószándékot és a várakozást (elvárásokat). Elmeképessége, hogy kapcsolódhat Eywához, a bolygó tudatosságához, ugyanúgy levegőben lóg, mint az, hogy mitől van blokkolva, vagy később mitől tör elő. Megint a lenézően igénytelen alapozás: itt nincs folyamat, nincs érdekes személyiségbeli vetülete a dolognak, egyszerűen a forgatókönyv parancsára történik. 

 

Nem lett volna érdekesebb az, ha mondjuk Kiri saját belső kételyeit helyette önti szavakba az a Varang, aki órákon át veri a mellét (szó szerint), hogy az ő klánja bizony el nem ismeri Eywát, mint istenalakot? Egyetlen közös jelenetük a végső csatában csattan csak el, ahol a lány már nagyban remekel. Vagy ha már itt tartunk: honnan tudta vagy miről ismerte fel Varang Kiri adottságát? Soha nem ragadta meg a képzeletemet ez a súlytalanul kezelt mitológia vagy a szereplők kusza kapcsolati rendszere, de így is feltűnő, mennyire szétszórt a rendezés.

Furcsa módon, a végtelen kiszámíthatóság ellenére, amely néhol már egy Brahms-altatódal hatásával vetekedett... azt hiszem, ez a rész a legkevésbé lapos. Komolyan! Hergelt, untatott, kétségbe ejtett a filmipar jövőjéről, de úgy igazán mégsem dühített fel: voltak kínosan banális, ritkábban kacagtató percei is, hála a főboszinak, és valahol a CGI-óceán fenekén ötletek romjait véltem felfedezni. Az első rész klónjaként labdába se rúghatott volna nálam a Tűz és Hamu. De a "mester" cinikusan elénk dobott morzsái, hogy picit másabbnak láttassa az újabb részt, mégis beváltak nekem - a tervezettnél picit eltérő módon. 

 

Egy arasznyival magasabb 5/10-et adok meg rá így, az óév utolsó cikkalanyként, mint az eredeti Avatarra. Átlagos, teremtője masszív egóját híven visszatükröző, lomha látványmozi.

 

Ezzel a felemás élménybeszámolóval búcsúzom tehát az óévtől, és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! 

 

Transformers - A fenevadak kora

Unicron azon kevesek egyike, akikkel képregény formátumban találkoztam először még gyerekkoromban. A képregény nevére akkor még nem emlékeztem: Marvel G1 #75 – On The Edge Of Extinction. Az volt az első és egyetlen Transzformersz-képregény, amit volt szerencsém a saját 2 kezemben tartanom. „Káoszhozó” Unicron ott valóban maga volt a megtestesült apokalipszis az alakváltó gépek világában, és csak megannyi hősies áldozat után tudta Optimusz, Primusz isten vezérjelöltje örökre elpusztítani Unicron-t, amikor egy Teremtő Mátrix nevű ősereklyével bekamikazézott a bolygófaló mechalény belsejébe.

 

Egyszer az életben se tapasztaltam filmen vagy rajzfilmen akármit, ami akár csak megközelítette volna amazt az alkotást, bármilyen kritérium szerint is. 

 

Szóval lássuk, itt mi zajlik. Unicron, a nagy ormótlan planétazabáló nevében keresi samesza, Ostor azt az univerzális portálkulcsot, amit a maximálok gépnépe a Földön rejtett el saját világuk pusztulásakor. Enélkül "csak" saját galaxisa bolygóin szánthat végig, másokig el se jutna. Ám aki végül ráakad a kulcsot rejtő szoborra, az nem Ostor és a többi gonosz terracon, és nem is az Optimus vezette autóbotok, akik már évek óta itt dekkolnak nálunk.

Hanem egy kis senki gyakornok, Elena, aki persze egyedül jut el agyilag oda, hogy a tárgyon lévő jelek egyik ismert kultúrához se tartoznak. Eközben a cserfes Délibáb nevű alakváltó összespannol egy munkanélküli ex-katonával, Noah Diazzal, aki még lopni is hajlandó lenne az űrrobiknak, ha Ostorék nem bukkannának föl szintén a lány munkahelyén. Így verődnek össze és ruccannak le Dél-Amerikába, hogy megmentsék ezt a világot meg a többit is a Nagy Gebasztól.

Rövid leszek: A fenevadak kora 5 író közös fecnikönyve, a Creed 2–t jegyző Steven Caple Jr. által ledirigálva. És ez a fél tucat ember valahogy kibulizta, hogy a rettegett Michael Bay rémuralma után is éppolyan idegőrlő agysejtirtás maradjon a franchise, mint eleddig volt. Ami viszont számomra még ezen fölül külön ijesztő, az az, hogy még így, másfél évtized után is mennyire egymás ótvar–steril klónjai a Transformers-filmek: mintha egy rövidzárlatra hajlamos mikroprocesszor írná ezeknek a Hasbro-termékeknek a szkriptjeit, minél sekélyesebb látvánnyal, figurákkal és pótcselekménnyel, annál biztatóbb. Gyakorlatilag minden itt van megint, amit eddig is utáltam a szériában:

• ugyanaz a CGI-túlkapás, akár mutatós a soron lévő látványkép, akár nem;
• a mitológiát újfent a Dragon Ball: Evolúció egybites zintjén akarják prezentálni,
• szanaszét repült instant lózungok és elmeölő fapoénok kereszttüzében;
• fajuktól függetlenül az összes karakter ide-oda rezgő téridő-tömítés,
• akik a hátsójuk alól mutatnak 2 kézzel fityiszt a fizika törvényeinek,
• egy halom ócskavasból ittasan heggesztett alvázban, ami még valamikor talán „a történet” lehetett.

stb. stb.                        

Egy ilyen Noah-féle turkálószereplőt írni betegeskedő kisöccsel és álláspiaci nyűglődéssel nem nagy kunszt, miként az olyan párbeszédek firkantása sem, amikhez 1 liter kávé kevés, hogy ébren maradjunk alattuk. Olyasmikhez viszont már nem kevés gombát-bogyót kellhet bevenni, 

hogy csórikám maga is tiszteletbeli Transzformersszé avanzsál csata közben, kapva egy, az MCU-ba beleillő instant páncélrucit, amit minden gond nélkül egyből használni is tud. Mondanám, hogy olyan elborult baromság ez, amin már vidulhatunk, de addig is kellene valami valós inger, hogy az ilyesmit értékelni lehessen – ha nem is az agynak, de legalább a szívnek. Kóma és irritáltság keverékének kavargását átélni 2 órában NEM ingerhatás.

Sem A fenevadak kora, sem dicstelen elődei nem tükrözik az alkotóik testi életkorát, a szellemiről pedig arcpirítóan kis számokat suttognak. Az összes Transformers-movie egy halom rozsdás alkatrészt, ha megér, akármilyen elmebeteg összegekből készülnek ezek a játékreklám-típusú filmek. Szájaló, zúzó, rohanó, robbanó percek lélek és igazi cél nélküli váltogatásából tevődnek össze, a megszokott ostoba, primitív sekélyességgel és mostanra a javuló tendencia halvány reménye nélkül. 

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

 

Hiszem és vallom, hogy ez a cég olyan biztonsági játéknak köszönhette sikereit, ami egy 90-es évekbeli rajzfilm szintjére lőtte be műveik (és közönségük) sztorielvárási szintjét. Ezt ásta alá moziverzumuk mára már hírhedt "4. fázisa" olyan gyászművekkel, mint

·       a Marvel Olümposzán az unalom istenének beillő Örökkévalók,

·       Doktor Strange nem is igazán róla szóló, kakofón 2. része,

·       vagy az elhunyt sztárja híján feminizált Fekete Párduc.

 

Mégis kérdéses, hogy valaha készült volna ilyen feltűnő méretekben színtelen–szagtalan, szívtelen–céltalan, esztelen–hasztalan kuplerájtorony bármelyik Bosszúálló nevével a címében, mint A Hangya és a Darázs: Kvantumánia. Egy egész médiagépezet zengett már előre ódákat az 5. fázist megnyitó Kvantumánia sikeréért, Bosszúállók-kaliberű mérföldkőnek beénekelve, mely majd helyreállítja az MCU régi dicsőségét.

Hát új „mérföldkövük” simán elmegy az új mélypontjuknak is.

 

A híres „hangyacsalád” jól elvan a boldog békeidőkben: Scott Lang, kinek nem olyan kis szerepe volt a Végtelen Háború helyrehozásában, közkedvelt könyvíróként éldegél a lánya, párja és párjának a szülei körében. Ám a lelkes tinizsenivé ért Cassie-nek sikerül újra fejtetőre állítani apja életét: találmánya mind a négyüket beszippantja a kvantumzónába, ahol Janet 30 évre bentrekedt. 

És miközben lassan kiderülget, miket is művelt az asszony idelent, itteni régi mumusa, egy univerzumbarmoló diktátor az elvesztett mozgásszabadságát próbálja visszaszerezni. Ehhez pedig pont olyasvalami kell neki, ami Scott-nak történetesen akad…

 

Korábbi gyakori Marvel-betegségek nagy skálája lett összehógolyózva itt:

1.      csurig ömlesztett CGI,

2.     fantáziaszegény látványtervezés,

3.     pehelysúlyú akciók,

4.     narratív bakugrálás,

5.     tömény-szánalom párbeszédek,

6.     idióta fahumor,

7.     fakezű világépítés,

8.     iránytalan dirigálás,

9.     elpazarolt színészek,

10.feminista propaganda,

11.   életszerűtlen piti műdrámák/műbalhék,

12.  nem létező párkötelékek,

13.  napnál világosabb szereplőmentegetés,

14.  iszapnál zavarosabb szereplőmotivációk,

15.  kaotikus szupererők,

16.  és bagatellizált következmények.

 

Mindezek tetejébe jön, hogy újabb nekifutásra se tudták tiszta/ tisztes összefüggésekkel bővíteni eme szuperhősi univerzum határait. Mi több, a kvantumvilág, a világegyetemünk mikroszintje ha lehet még zavarosabban lett meg(láz)álmodva, mint tavaly a multiverzumé: a végtelen lehetőségek birodalma helyett csupán végtelen kutymasz kerekedett belőle, amin valamire való sci-fi-szerző legjobb esetben is szánakozna.

 

Híre-hamva nem volt annak az emberi, szerethető minőségnek a szereplők jellemében–kapcsolataiban, ami nálam a 2. részt jóval az 1. fölé helyezte. Ez a mozi érzelemsteril: olykor persze muszáj tettetni, mintha hőseinket érdekelné egymás ki-nem-nyiffanása, de kiborítóan hamis. A rangidős Hank-ből pihent fejjel asszisztáló hangyabuzit, 

Scott-ból pedig értelmi fogyatékos hülyét csináltak, akinek a bevezetőben fő hobbija, hogy méteres vigyorral tipeg az utcán, kutyákkal fotózkodik, és gyerekeknek tart mesedélutánt. Eltűnt a személyisége, leszámítva mikor aggódik egy sort a lányáért, vagy mikor morcosan néz egy akciójelenet előtt. Alibi „jellemfejlődése”, hogy újra ráleljen a saját fontosságára észrevehetetlenül parányi, nincs nyomatéka, csak a kötelező házit tudja le vele a forgatókönyv.

 

Undorító, amit a női szereplőkkel műveltek. Hope szintén jellegtelen szárnyas ólomkatona lett, aki időnként kimenti Scott-ot a pácból. Cassie-t pedig évek múltán megtették a legújabb „woke” emancipált reklámfigurává, akire minden ráhúzható a zseniségtől az aktivitaságig, mégis vegytiszta klisékreatúra marad. Pedig még a történet is beismeri, hogy ebbe az egész „mániába” az ő túlbuzgó feje és találmánya miatt kerültek bele.

 

A legnagyobb pofon számomra itt mégis Michelle fucking Pfeiffer! A 2. részben megismert és megkedvelt Janet-et sikeresen meggyűlöltették velem, de nem akárhogy! Egy mindenkit lekezelő alfanőstényt csináltak belőle, aki mást se csinál, csak ködösít, titkolózik, fontoskodik komor képpel. Zéró kémia van közte és Hank (vagy bárki más) között. 

És mire eljut némi infó a nézőhöz Janet zónaéveiről, az újra meg újra „KI NEM SZARJA LE?!”–reakciót vált ki, bármilyen „lényegesnek” hazudják a sztori szempontjából. Kang-gal való ismeretségére gondolok itt főleg, de ide vehető a nő régi, árulóvá lett ex-harcostársa is – alakítja a hót unott fejjel cameózó Bill Murray.

És beszéljünk egy kicsit arról az elefántról a szobában, akin azóta a fél Internet röhög és rökönyödik: M.O.D.O.K., Kang alárendeltje! Ez a lény – vagy legalábbis a helyi kiadása – az Űrgolyhókban lenne otthon! Ugye ő volt a fullánkruhás főszenya az első részből, aki idelent tömzsi törpévé alakult át. Itt se sokkal több a szerepe: beköszön, lebeg ide-oda, néha kicsit áriázik balsora miatt, s végül csakúgy jó útra tér a kispadon. Arca olyan idétlenül lett ráanimálva a nagy fejtestére, hogy akár egy tartályban is lebeghetnének Zordonnal a Mighty Morphin Power Rangers-ből.

Ilyen kontár világépítést még MCU-viszonylatba se rémlik, hogy láttam volna! Már A Multiverzum őrülete is csúfosan belebukott az értelmes világtágítás feladatába, de ott legalább még érdemben próbálkoztak. Nos, emebben az őrületben 1 megjegyezhető pillanat jelezte nekem, hogy itt most metafizikai törvényekkel próbálunk babrálni: a jelenet, ahol Scott a saját végtelen számú alternatív másává osztódik, akár egy burjánzó sejt. Nem akartam hinni a saját szememnek, mikor ezt először láttam: 

sok-sok éve az I am Weasel című, botrányszar grafikájú rajzfilm egyik epizódjában láttam utoljára hasonló vizuális agyhalált! Egy kivételével mind ugyanúgy néznek ki.  

És persze a pillanatnyilag túszul eső Cassie-ért mind a trillióan összeállnak egy óriási emberbuckává, amin fölmászva Scott elérheti Kang KI-NEM-SZARJA-LE-miféle kozmikus gépét. És mindez ahelyett, hogy a készítők vették volna a fáradtságot egyáltalán felvázolni valami érdemi szálat/vitaalapot  apa és lánya között, nemhogy el is varrni azt.

 

Nem találok jobb leírást a népes kvantumzóna leírására, mint hogy ezredik Star Wars-koppintás, némi Z, a hangya-beütéssel. Nemcsak épületeitől vagy a tarka-barka humanoid lázadó fajoktól, hanem pár külön apróság miatt is, mint a híres kantina-jelenet klónja, vagy a rég nem látott barát, akiből helyi vezető lett. Az eltérő nyelvek gondját is sebesen lekezelik: igyál meg valami idegen pirosas trutymót, és egyből angolul hallod beszélni mindegyiküket, akárhonnét is jöttek!

 

E nem túl okos vagy érdekes mikrovilág működésénél márcsak ura erejéé volt zavarosabb. A Kvantumánia főgonosza, az MCU új Thanos-kaliberű nemezise, A Hódító... 

Á, nem-nem, nem az "A Hódító"! Habár még Zarm-ba is több mélység szorult, mint ami ennek a Mr. Fagy-sisakos pozőrnek jutott.  

Szóval Kang, "A Hódító" minden jelenetében más fajta vagy mértékű erővel bír, és más is hajtja őt tetteiben. Egyiknek sincs több hitele vagy összefüggő értelme a másiknál, így úgy jön le az álmatag, hosszú szüneteket tartó motyogásával, hogy szimplán unalmában törölt ki egész idővonalakat a létből. Egyértelműen nincs ráutalva, hogy egyezkedjen Scott-tal vagy régi ismerősével, Janet-tel, de hát ugye le kellett szállítani legalább időnként a hatalmát, hogy film legyen a kezünkben.

Hiába dicsérte túl a fosodrú média Jonathan Majors alakítását, ez még tisztes szkript mellett is csak tűrhető lehetne. Világosan megírt jellem, eredet és indítékok híján végig aluljátssza szerepét, kivéve mikor nagy-néha megengedett, hogy ordítson egyet a kamerába, a feszültség látszata kedvéért. Mintha nem lenne ilyen sablongonoszból kb. annyi, mint Scott Lang-ból a már említett jelenetében...

 

250 milliós gigaköltségvetés, hasonlóan nagy, ágyúhangos hírveréssel, egy minden ízében kisstílű, hullaszagú, jelentéktelenül parányi vaktöltényhez. Történet, stílus, színészet és látvány téren is egy szétfolyt massza: hovatovább az MCU Batman & Robin-ját köszönthetjük benne, amire kötve hiszem, hogy egyhamar újabb nagy történetszálat építenének föl. Ez a film nem az az eset, hogy a készítőbrigád „nem is próbálkozott”, hanem „ki se akartak kelni az ágyból” – pont a legújabb "fázisuk" kezdetén.  

 

Ha jól számolom, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia immár a 3. MCU-produkció, amire 5-ös skálán csak egy 1-et tudok megszavazni. Trehány darab, hithű rajongóknak is kerülendő.

 

És most „felüdülésképp” megyek kokózni egyet egy baribállal!

 

Thor 4. - Szerelem és mennydörgés

  

A legvonzóbb alcímű Thor-részről süt eddig a legjobban, milyen könnyű lett volna jóra megcsinálni, ha kovácsműhelyét nem úgy hívnák: „Marvel Stúdiók”. Nem nehéz leolvasni a végeredményről, hogy kb. mi történhetett vele szabadon eresztéséig: Taika Waititi-t, miután a Ragnarokkal látszólag új lendületet vitt a Thor-szériába, most szorosabb felügyelet alá fogták, sejtve, hogy a folytonos humorizálás már nem lesz elég egy 4. rész sikeréhez – főleg az MCU eddig lomha 4. fázisában. Annál neccesebb megítélni, vajon melyik az erőltetettebb a Szerelem és mennydörgésen: a rendező poénközpontú stílusa, vagy azok a beépített vészfékek, amik hirtelen visszakomolyítják a tónust, nehogy egy rossz vicc kerekedjen az egészből. Lelövöm a poént: pontosan az is lett.

Valami sivatagbolygón egy Gorr nevű férfi elveszíti leányát, és mikor istene gúnyt űz a gyászából, ő a Halálpallos nevű elátkozott ereklyével végez vele. A gonosz penge révén árnyakból lesz képes szörnyeket teremteni: e hatalom birtokában Gorr megesküszik, hogy a kozmosz összes istenét elpusztítja. Genocídiumát Thor próbálja leállítani, ám közben dupla nehézségbe ütközik: egyrészt Gorr túszul ejti Új-Asgard gyermekeit, másrészt egy problémás új partneristen tűnik föl az oldalán – az ex-barátnője, Dr. Jane Foster!

 

Rég elástam a reményt, hogy egy eleve vad képregény-verzum filmklónjai reális, súlya szerinti bánásmódot adjanak bármely sci-fi- vagy űr-mitológiai témának. És még ezzel együtt is kiborító az új rész: kiborítóan pazarló. Témául szó esik itt szeretetről, gyászról, az isteni lét és szerepvállalás mibenlétéről, illetve ezek megtagadásáról – amit Russel Crowe pökhendi Zeusza is illusztrál. De mindezek az ötletek vagy túl sokára kapnak némi hangsúlyt, vagy szimplán kipárolognak a dumagép isten legújabb kalandjai között. Tulajdonképpen az történik itt, hogy több komoly személyes tragédia-sztorit, melyek mindegyike a maga külön produkciójáért könyörögne, megcsonkítanak és kibeleznek, hogy a lehető leghamarább kalapálják ki belőlük a megszokott sablonmunkát.

 

Bűnhamis baltahumor jellemző a Love and Thunder-re, mintha a készítők szándékosan szabotálni akarnák, hogy átérezzük vagy élvezzük, ami éppen történik. Közel se volna olyan következetlen hangvételű, mint amilyen, ha nem akarták volna ennyire vasmarokkal beleszuszakolni hol a fapoénokat, hol a szívszorítónak szánt részeket, miközben a történetet kellett volna – minden fantasztikuma mellett is – józan fejjel kidolgozni. Utálatos, ahogy folyton ezt a szüntelen, agysejt-gyilkos szájkaratét erőltetik Thor meg az útitársai részéről, aztán hirtelen váltással jön egy-egy drámai vagy épp horrorisztikus jelenet. 

 

Ez a tónusbeli össze-nem-férés épp Jane-en, Thor régi-új csaján ütközik ki a legjobban. Natalie Portman csak az elvárható minimumot teszi oda alakításában, és nem is hibáztatom érte: Chris Hemsworth mellett az ő szájába furikolták a legtöbb szópoént. Foster már az 1. részben se tűnt holmi háromdimenziós figurának, de még így is idegennek hat tőle, ahogy folyton lazáskodik meg játssza az eszét. Nem érdekel, milyen menő a szerkója: végig olyan, mintha láncra verve rángatnák keresztül a cselekményen. 

A románcuk felélesztése és az istenné válás teljesen mesterségesnek hatnak: az egész arra megy itt ki, hogy Ragnarokban széttört kalapács, Mjölnir mielőbb újra egybe legyen, Jane-ből pedig a Jane Foster Thor nevű akciófigura váljék, kb. annyi személyiséggel, mint a Marvel: Contest Of Champions videójátékban. Azt a szálat, hogy 4. stádiumú rákját az isteni erő tovább súlyosbítja, csak nagysokára engedik, hogy némi súlyt kapjon. A tragikus haláláról meg annyit: semmi kétségem afelől, hogy hamarosan úgyis visszapaterolják Jane-t a túlvilágról, természetesen újra istennőként... 

 

Ellentétben Portman-nel, Christian Bale a seggét is lejátssza Gorr bőrében, 10 éve az első képregényfilmes szerepében. Eltékozolják őt: a sminkjét kivéve – ami még démonibb a fekete-fehér világ hátterében – semmi egyedi sincs benne. A forgatókönyv nemhogy nem alig használja őt, néhol még ripaccsá is teszi szegényt, mintha megint tilossá vált volna érett drámát írni az MCU-ban a 4. Bosszúállók-mozi óta. Gorr legjobb perce az, amikor éppen ő, az istenölő teszi szóvá a csupán „instant isten” Jane-nek, milyen haszontalan az istenek léte és ereje, hisz a nőnek is csak olaj lett a tűzre a „thórság”. Ez kívánkozik itt, hogy a sztori vezérfonala legyen, de mégse válik sose ténylegesen azzá. 

A halála előtti döntése, hogy a többi isten kinyiffanása helyett inkább mégis a lánya támadjon föl, érthető ugyan, de az már kevésbé, miért hiszi, hogy éppen Thor lenne neki jó pótpapa. Csak az érzelmes szózatok miatt, amiket Thor levág neki a szeretetről, miközben az elrabolt gyerekekből épp hadsereget verbuvált? Waititi nem érdemli ki ezt a drámai csúcspontot azok után, amilyen vázlatosra csupaszították le, ami más műfajban a tónusnál is fontosabb volna: a történetet. 

A megszokott marveles középszerként könyveltem volna el a Thor: Szerelem és mennydörgést, ha nem táblázzák be ilyen feltűnően és erőszakosan, hogy melyik jelenetnél milyen tónusúnak köteles tűnnie. Ez köti le a produkció figyelmét a karakterei és konfliktusai kidomborítása helyett. Ha Waititi és társai meg bírták volna állni, hogy Gorr és Jane tragédiáját ne oldják föl a régi főgonosz+szörny-gyepálós Marvel-sablonnal meg az istenverte poénesővel, akkor a szívszorító és a könnyedebb percek természetesen tudták volna egymást táplálni. Ez lehetett volna akár az MCU egyik legértékesebb darabja! Így meg csak rendelésre szállított, bóvli love-story, ami pusztán a muszklis „női Thor” debütálását szolgálja.

A Thor: Szerelem és mennydörgésre 2/5-öt adok. Ugyanazt az élménykalibert nyújtja, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában.