Az Adam-projekt

Az általam nem éppen dicsért Free Guy rendezője, Shawn Levy újra Ryan Reynolds-ot választotta újabb sci-fi-komédiája sztárjául, megnyerve olyan arcokat is projektjéhez, mint Mark Ruffalo, Zoe Saldana, vagy a nekem kellemes meglepetésként viszontlátott Jennifer Garner. Időutazós mese, ezért kellett és sikerült is keríteni egy Reynolds arcát és stílusát megidézni képes gyerekszínészt: Walker Scobell jócskán túltesz olyanokon, mint Jake Lloyd a Baljós Árnyakból vagy Adrian Alonso a Zorro legendájából. Vajon elég lesz-e ez egy egyszerre okos, vicces és szívhez szóló produkcióhoz?

2050-ben a sebesült Adam Reed elcsór egy időgépet és 2022-ben landol, a 12 éves önmaga régi erdei házánál. Némi súrlódás után a két Adam tisztázza, hogy az ezidőtájt halott apjukat elő kell kerítsék 2018-ból, mivel ő az időutazás megalapozója, csak elorozták tőle vívmányait. Közben egy Maya Sorian nevű befolyásos szipirtyó 2050-ből mindent elkövet, hogy holtan lássa mindhármukat.

 

Úgy tűnik, Shawn Levy komfortzónáját a könnyebben emészthető vígjátékok jelentik (pl. Tucatjával olcsóbb 1. 2., Éjszaka a múzeumban 1. 2. 3., vagy az a siralmas Rózsaszín Párduc-remake Steve Martinnal), ahonnan sci-fi-berkekbe próbál továbbnyújtózkodni. Nagyon felbosszantott tavaly a Free Guy-jal, mert egyrészt a gyerekbarátra szabott humor és Reynolds maga abszolút nem hatottak ott természetesnek, másrészt elnyomták a parlagon hagyott egzisztenciális és technológiai dilemmákat.

 

Az Adam-projekt már közelebb volt ész és szív dolgában is ahhoz, ami lenni akart: egy jópofa családi tech-komédia, mely valamicskét jobb érzékkel használja fő szájhősének komikusi talentumát. Valahogy mégsem az igazi még mindig. Több apró dolgot talált el, mint ahogy számítottam rá a Free Guy után, csak még mindig érezni az ilyen családi mozikra jellemző sematikusságot a történeten és végállomásán. A humor zömét a buzgón elszórt szópoénok adják, de a felhalmozásuk közel sem annyira vicces, mint azt a film hiszi; a tempós cselekmény során sokszor inkább a figyelmet vonják el, semmint oldják a tét feszültségét.

 

Meglepő módon Adam gyerek- és felnőttkori kiadása, sőt még úgy-ahogy a szüleik is normális, kedvelhető karakterekre sikeredtek. Arasznyival se jobban elmélyítettek ők, mint azt a cselekmény megköveteli, de elhittem őket egy olyan széttört család tagjainak, akik törődnek egymással, és keresik életükben a boldogságot. Mindkét Adam hordozza az apjuk elvesztésének fájdalmát – amit az idősebbnél a felesége miatti gyász tetéz –, és együtt jutnak ezen túl, mikor találkoznak vele, majd az egész kaland végén búcsújátékot tartanak a ház előtt. Amikor a két Adam eltűnik, és az apa csak a hűlt helyüket látja, talán a legérzelmesebbre sikerült pillanat.

 

Négy ember kis kacsója szobrászkodta ki a forgatókönyvet, mégis ez a film leggyengébb aspektusa. Végig úgy érezni, mintha az egészet csak a fő duónk szájkaratéi köré írták volna. Scobell és Reynolds párosa többnyire jól működik, szó se róla. Csak egy ennyire összetett konfliktust kerekíteni az időn át való hajszáról, meg a jövő világának önös megbabrálásáról tékozlásnak tűnik, ha csak puszta körítés a főszereplő gyerekkori önmagával és sérüléseivel való szembesülése köré. Nem tudom, vajon az írók féltek-e, hogy a sok expozíciós rizsa láncként húzná le a sztorit, vagy egyszerűen csak nyűgnek érezték egy könnyed Ryan Reynold-vígjátékhoz erős szabályrendszert építeni – főleg egy olyan ezerszer elmajszolt klisénél, mint az időutazás.

 

Maya Sorian Szörnyella de Frász klónjának is elmenne: háttérsztorijánál, hogy Adam apjának projektjét kihasználva a jövő rendszerének diktátora lett, csak a faarccal vicsorgó, kurta szövegei bénábbak. Még azt a pici elégedettség se környékezett meg, mikor az akarnok boszi páni fejjel elpárolgott, révén, hogy a cinkosává tett fiatalabb mása kinyiffant. 

Éppolyan vákuum karakter, mint Adam nagy szerelme, Laura: már bocs, de egy döglött bogár látványa az utcán több reakciót vált ki belőlem, mint amit az ő önfeláldozása, majd viszontlátása a végén tudott.

 

Józan mértékig energizált, gyakran egészen emberi, de így is zilált, túlépített és emiatt nehézkesen egyensúlyban tartott mese Az Adam-projekt. Üresjáratot nem tűrve halad előre, de a poénok nagyobb fele konfettiként repül el a szélben, és a karakterek is vagy épphogy megütik az átlagot, vagy a pince alatti lyukban rekedtek.

3/5-öt adok rá.

 

Sikoly 5.

Rezignáltan fogadtam, hogy az év első negyedéve több sötét tónusú márkanévből is hozott egy-egy sokadik filmalkotást.
Batman.
Sikoly.
Texasi láncfűrészes gyilkos.

Közismerten sokkal könnyebbnek látják a nagy stúdiók egy retro darab sokadik klónját legyártani „folytatás” vagy „remake” címen, mint szerzői téren kicsit lazábbra venni a gyeplőt a megbízott stábjaikon. Az új Sikoly – őszintébb címen Sikoly 5. – pontosan ez: egy klón. Híres elődjét nemcsak, hogy álmosan majmolja, ügyetlenül variálja és érdektelenül szövi tovább, de legnagyobb aduászát is sikerül valahogy úgy kijátszania, hogy az totál súlytalannak hasson.

 

A kaliforniai kisvárosban, Woodsboro-ban megint felbukkan egy fekete csuhás késelő, aki szeret telón szenyózni a célpontjaival. Most is kis híján kinyírja egy Sam Carpenter nevű csaj húgát, Tarát veszi célba. Van tehát a sötéthajú fiatal főhősnő, aki egy rakás nem túl érdekes fiatallal játszhat „Itt a gyilkos, hol a gyilkos?”-t, plusz idővel üdvözölheti az eredeti főhősnőt, Sidney Prescott-ot és két másik „régi motorost” a franchise-ból. Ennyi a sztoriformula, és a Scream V egy pillanatig se tesz úgy, mint ennél több akarna lenni – sajnos.

 

Nyilván nem tesz jót a véleményemnek, hogy eleve nem vagyok a Scream-széria, vagy a néhai Wes Craven-nek rajongója, aki az előző négy felvonást is rendezte. De míg egy csípős, energikus, gazdag fantáziával bíró sequel önmagában fel tudná szítani az ember érdeklődését, addig a Sikoly 5. egyszerűen csak... halódó. Még az elődjeit se másolja annyira feltűnően vagy pofátlanul, hogy legalább attól megjegyezhetővé válna. Akár az első rész szatirikus öniróniájára hatott, akár már komolyítani akart annak tónusán, egyik matrica sem illik rá; olyan kreatív impotenciával küszködik a film, hogy a szereplőket megkedvelni, kilétüket számon tartani, halálukat lereagálni külön-külön energiát szív le az emberből.

 

Semmiből nem éreztem ki igazi atmoszférát, képzelőerőt vagy egyáltalán agymunkát. Nemcsak az új csuhás döfködő, de az új főhősnő zaklatott háttérsztorija, majd győzelme is kiborítóan sután lettek fölvezetve; Szellempofa támadásai is inkább csak szánnivalók, semmint elmés szatirikus fricskák a slasher-horror zsánernek. A régi és új nemzedék összehozása is kb. olyan lelkesítőre sikerült, mint egy elnapolt foghúzás: Sam a visszatérő, már középkorú Sidney Prescott mellett kifejezetten sótlan, fakó főhősnek tűnik, és még a sorozat mércéjével is óriási csalódás a kevéske interakció, ami megadatik köztük a 2. félidőben. Ennyit a stafétabot átadásáról.

Ötlet, energia és érdekesség terén is kaparászni kell. Ennyi nyomot hagyott bennem, mint nem-rajongóban ez a bőrlehúzás-szagú kései folytatás, melynek sablonosságát a „requel”, azaz reboot-sequel-hibrid új fogalmával próbálják igazolni. Annak talán elég "kikapcsolódásnak", aki mindenáron egy neves horrorszatíra-csokor legújabb szálaként akar rá tekinteni. Nekem: egy sivárságmaraton volt!