Forrest Gump

"Az én nevem Forrest Gump, és úgy szólítanak: Forrest Gump."

Egy fogyatékkal élő férfi belesodródik hazája történelmébe, miközben jelleme és morális értékei mit sem változnak. Forrest Gump kitalált életútját 1986-ban mutatta be a világnak Winston Groom író, és - Eric Roth forgatókönyve alapján - az a Robert Zemeckis vitte a nagyvászonra, akinek többek között Vissza a jövőbe-trilógiát is köszönhetjük.
Az eredményt joggal rangsorolják az év legjobbjai közé: kicsit meseszerű, szentimentális, de nagyon jó és átélhető dráma, egy igazán egyedi főszereplővel, aki valahogy mindig a talpára esik.

Ritkán arat sikert olyan filmdarab, amely felülvizsgálatra készteti az embert, nemcsak úgy az életről általában, de a hivatalos történetírásról is. A Forrest Gump egyetlen nagy merengés a XX. század néhány jelentős eseményén, egy nem hétköznapi polgár szemein keresztül látva és átélve azokat. Forrest átlagalatti, 75-ös IQ-ja miatt egyszerű észjárású fickó, cinizmus és tettetés nélkül reagál bármilyen élethelyzetre. Élete során a leghíresebb néhány politikussal és művésszel személyesen találkozik, sokmindenben kipróbálja magát, de igazán egyik sem  határozza meg a hátralevő életét, azt, hogy ki ő és milyen ember akar lenni.


Hamar felismerhető, hogy a látszat ellenére Forrest se nem ostoba, sem olyan könnyen rászedhető. Nem lehet elintézni a figurát annyival, hogy szeretnivalóan naiv, és érdekes nézni, mert kirí a tömegből. Igaz, hogy nem fűtik ambíciók, nincs jellemző rá cinizmus vagy irigység, és a hangzatos ideológiáknak sem híve. Ha már itt tartunk, nem is igen érti a többség vonzódását ezen dolgok iránt. De nem egy szürke figura: érzékenységét tudatosan megőrző személyiség, embertársaihoz - anyjához, katonatársaihoz, stb. - pedig ádázul hűséges. Egyetlen igazi vágya, hogy a gyerekkori szerelmét, Jenny Current feleségül vegye. Róla később...

Engem leginkább az fogott meg a címszereplőben, hogy immunis a modern kor sekélyes normáival szemben. Forrest alapértékei - mint család, szerelem vagy barátság - frázisokká üresedtek a mai világunkban, egyre terhesebb e szavak valódi tartalmát betartanunk. Egyre inkább a megszokás, előítéletek és kiszámítottság dominálják az egész földi létezésünket. Innen jön szerintem Forrest sikereinek titka: mikor belefog valamibe - legyen az hajózás, futás, pingpong, embermentés, etc. -, egyszerűen kizárja a külvilág lekicsinylő hangját elméjéből. Hogy aztán az így véghez vitt bravúrjait a külvilág mégis körberajongja. 

• Szemléltető példa erre az ellentmondásra, amikor minden ok nélkül maratonit fut az USA-n át, és később mások is beállnak mögé futni. Nem tudják biztosan, mi lehet az ok vagy eszme emögött, de a rendkívüli példa vakbuzgalmat kelt bennük. "(...) Mindenki csinál néha olyasmit, szóval olyat, aminek nincs értelme." Ki tudja, meddig/hányszor futhattak, mire szakállt növesztett példaképük váratlanul megáll a semmi közepén, és... hazamegy. "Most mi a fenét csináljunk...?" A tragikomikus valóságot kapjuk az arcunkba. Az emberek többsége valóban ennyire befolyásolható, ezt aknázza ki többek között a politika, az iskola és a média. Forrest "fogyatéka" innen nézve inkább áldás, mint átok. Sikerei pedig ugyanolyan hírességgé emelik őt, mint akikkel találkozott.

Jennyt én szintén egy emberi gyarlóság áldozatának látom: a kishitűségének. Forrest már iskolás koruk óta szereti és védi, ám Jenny úgy látja, hogy nem konkrétan őt, csak magát az érzést szereti. Nem hisz benne, hogy boldoggá tudná tenni, mert sok tekintetben gyermeteg az életfelfogása. "Én nem vagyok egy okos ember. De azt tudom, mi a szerelem." Férfiként teljesen megértem Forrestet: rendkívül fájdalmas az, ha a számodra legkedvesebb lány arcán csak a szánalmat és kényelmetlenséget látod visszaköszönni. Úgy érzem, a forgatókönyv feltűnően bizonygatja, hogy kettejük közül mégis Jenny az esendőbb: gyerekként molesztálták, szabados hippi lesz belőle, stb. És emiatt sajnos elég sok klisével van beszórva a karakter háttere.

A szeretett nő fontosságát hangsúlyozza a produkció kerete is: Forrest Gump épp Jennyvel készül újratalálkozni, mikor egy busz megállójában belekezd élete elmesélésébe, bárkinek, aki épp ott ül mellette. A mese/életút külön fejezetei más-más emberre szállnak - akárcsak a tollpihe, amit a film legelején és legvégén látunk. A mi életünkben ugyanígy emberek jelennek meg és tűnnek tova, mintha a sors egyik személytől a másikra sodorna bennünket. A viszontlátás azonban nem a film vége, hanem az utolsó nagyegység a végkifejlet előtt, és az fogja nyomatékosítani az egyik fő mondanivalót. Nagyon okos elrendezése ez a történetnek.

Súlyos dramaturgiai kihágást vét az író, amit a halálos betegség kliséjével próbál toldozni-foltozni. Jenny felfedi Forresnek, hogy a hajdani közös éjszakájukból egy kisfiú született: az ifjú Forrest. Azt is elárulja, hogy valószínűleg HIV-fertőzött, ezért szeretné, ha összeházasodnának. Mindkét újság kissé kétszínű fényt vet Jennyre, meg úgy általában a párkapcsolatokra is.

1. Egy az: Évekkel korábban Forrest megkérte Jenny kezét, ám az határozottan nemet mondott. Azóta a férfi híres lett, hajózási cégének hála meg is gazdagodott. Nyilvánvaló, hogy a nő, mégha szíve mélyén szereti is Forrestet, legalább részben kihasználja ezzel az érzéseit. Forrestet nem hibáztatom, hogy belemegy: mindig erre vágyott, és  a nő most haldoklik. De kérdéses, vajon felfogja-e, hogy ez félig-meddig érdekházasság.
2. A másik: Miért nem szólt már korábban? Értem, hogy Forrestre, mint törvényes apára akarja hagyni a kisfiukat, hogy rendes gyerekkora legyen. De miért várt éveket, hogy az apát értesítse a gyereke létezéséről? Megfordítva ez azt jelenti: ha Jenny nem volna halálos beteg, talán sose tudatja Forrest-tel, hogy létezik egy fia. Az ő kisfia! Ez elég önző és szemét húzás, hisz így megfosztotta a két Forrest-et egymás szeretetétől. 

Forrest kalandjai példázzák, hogy önmagadat adva is mindent elérhetsz, ha a szívedet adod bele (bár némely pillanat inkább humoros, mint hihető). Neki sikerül magára találnia az életben, Jennynek azonban nem. Őelőtte nem volt olyan morális iránytű, mint Forrest-nek az édesanyja, akitől idézni szokott. Forrest társa túl későn eszmél rá saját kishitűségére, arra, hogy nem becsülte meg elég hamar az önzetlen törődést és segítőkészséget, amit Forrest jelentett az életében.

Ez az a szakadék, a magunkra utaltság érzése az, amit a környezetünk, "modern" életmódunk, a társadalom ránkkényszerít, elhitetve velünk, hogy pontosan ismerjük az életet, a lehetőségeinket. "Nem tudom, hogy Mamának vagy Dan hadnagynak volt-e igaza. Hogy van-e rendeltetésünk, vagy csak ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de azt hiszem... kicsit mindkettő igaz."

Prímán vegyítik a humort a komolysággal, és csak helyenként üti fel fejét az érzelgősség csúf réme. A párbeszédek legtöbbször szellemesek, sőt, akadt néhány szövegsor, amin kellemesen hahotáztam. Érdekes, hogy nem ábrázolták cukormázasan, ahogy Forrest-ék egységén rajtaütnek, mégis a vietnami fejezetnél fordulnak elő a legjobb dumák. Például a kiképzőtiszt:

"GUMP! MI A LEGFONTOSABB FELADATA EBBEN A SEREGBEN?"

"Az, hogy mindent megtegyek, amit az őrmester mond nekem!"

"AZ ISTEN VERJE MEG, GUMP! MAGA EGY ISTENVERTE LÁNGÉSZ! EZ A LEGKITŰNŐBB VÁLASZ, AMIT VALAHA HALLOTTAM! MAGÁNAK LEGALÁBB 160 AZ ISTENVERTE IQ-JA!"

Dan hadnagy esete a háborús propagandák bírálata. Míg Forrest legjobb barátja, Bubba elesik, Dant sikerül megmenteni, de szétroncsolódott lábait amputálni kell. Felrója Gumpnak, miért nem hagyta, hogy dicső halála legyen, ahelyett, hogy ilyen megalázóan kell vegetálnia a saját hazájában. Ez jól mutatja, mennyire álszent és kegyetlen valójában a hadkötelezettség: a nemzet muslincaként küldi fiait a halálba, hogy aztán a politikusok körbemosolyogják a párat, aki nem döglött meg.
Dan egyetlen kósza ígérete miatt kényszerül arra, hogy Forrest útjára lépjen: Bubbáról elkeresztelt hajóüzletéhez betársul, ami - a sorra megfeneklett konkurencia miatt - őt is a szerencse hullámába sodorja. Jenny és Forrest esküvőjére már titánium protézissel gyalogol el, barátnője kíséretében. „Dan hadnagy – azt hiszem – megkötötte a békéjét Istennel”.

Ha a filmét nem is, Tom Hanks Oscar-ját mindenképp megérdemeltnek tartom. Nemcsak annyiból áll a játéka, hogy értetlen arcot vág folyton: Forrestként örömteli, magányos, izgatott, fájlaló, töprengő vagy elszánt. Ken Ralston csapata az Industrial Light & Magic-től lehetővé tette, hogy Hanks-et korabeli TV-adásokba varázsolják - pl. mikor pisilni kéredzkedik el Kennedy elnöktől. Talán részben ez a látványtrükk sarkallta arra Hanks-et, hogy kikösse: csak akkor vállalja a szerepet, ha a movie története történelmileg pontos. Miután erről biztosították, nem először bizonyította a filmiparnak, milyen sokoldalú színész.

A Forrest Gump remekbe szabott, őszinte, némileg rózsaszín ködös szatíra az amerikai nézőknek. Emlékeztet minket mindarra a történelmi és filozófiai fogyatékosságra, amivel a mai kor embere kénytelen szembenézni. És ezt frappáns módon épp egy fogyatékkal élő, becsületes flótás alakján keresztül illusztrálja. A házastársi megértés, illetve az érzelmek kifejezése az, amiben esetenként felbukik, de ettől még szórakoztató és tanulságos életsztori.

Ed Wood

"Csak nem lehangollak? Hadd próbáljam meg más pózban:

♪♫ Ó, tönkrementünk, cha-cha-cha!

Mindenki lapos tönk, cha-cha-cha!

Csatornában élni, cha-cha-cha!

Korai sír, cha-cha-cha! ♪♫

Oké, most mindenki: szitává!"

(Married with children - Rain Girl)

Minden idők egyik legrosszabb, de legalábbis legnotóriusabb rendezőjéről filmet készíteni... Ez valószínűleg nagyobb elismerés lett volna Ed Wood számára - ha megéri a 90-es éveket -, mint bármilyen bevétel vagy díj. Az 50-es évek rendezője évekig az anyagi csőd szélén táncolva próbált befutni Hollywood-ban, ami bizony már akkor is a protekció és tőke szemüvegén át nézett minden filmre. Wood igénytelen rendező volt, ugyanakkor kellően lelkes és idealista, hogy pusztán mesélni akarjon - akármennyire is úszott a nevetségességben.

Edward D. Wood Jr.-t, a különc, transzvesztita hajlamú filmkészítőt a sokadik stúdiófejes utasítja vissza, amikor találkozik a veterán horrordráma-színésszel, Béla Lugosival. Ed, Béla és néhány sikertelen színész próbálnak összehozni egy-egy nagy kasszasikert, és minden erőfeszítésük rendre kudarcba fullad. Ednek pedig nemcsak szakmai és anyagi helyzete válik egyre kritikusabbá, de a hozzá közel állók is elkezdenek fogyatkozni...

Tim Burton Ed Wood-ja tragikomikus alkotás, mely nemcsak emléket állít egy híres-hírhedt alkotónak, de ítéletet mond Holywood-ról és rólunk, a közönségről. Akárcsak a tavalyi Birdman, rámutat a szórakoztatóipar sötét oldalára, egy olyan küszködő művészlélek szemeivel látva azt, aki egy személyben író, rendező, producer és színész a saját darabjaiban. Ám Riggan Thompsonnal ellentétben Ed fiatal, dinamikus, örök optimista alkat: hiába játszódik az egész film fekete-fehérben - nyilván Wood korát és műveit megidézve ezzel -, Wood lelkesedése átragad ránk, és szimpatizálunk a balsikerű fiatalemberrel.

Burtonnek ez az alkotása elevenjére tapint, hogy mennyire gyötrelmes és nehéz a kezdőknek egyáltalán bejutniuk Hollywood-ban a munkaképes rendezők közé. Nemhogy megőrizzék azt a kreatív énjüket, amiről én is annyit szoktam károgni a kritikáimban, hogy feladják a nagy pénzekért. George Weiss producer, Ed első pénzelője a filmben esszenciája a valódi Hollywood mentalitásának. Itt minden színtiszta üzlet. A teljesen profitorientált stúdiórendszer a mai időkig fájdalmasan kiszámítható, rengeteg olyan vezetőségi taggal, akik az ürüléküket sajnálnák ledobni a "kreatív szellemiségre".

Johnny Depp-től eddigi legjobb alaktását láttam Ed Wood-ként: szellemes, különc természetű, kedvelhető fickó. Nem különösebb őstehetség, viszont dúskál benne az alkotókészség. Állandó harcban áll a szakma elvárásaival, és azzal, hogy bármibe is fog, azt mindig vélt és valós hibái felhánytorgatásával véleményezik az emberek. Barátsága Lugosival őszinte és megfogja az embert: a Lugosi iránti törődés jeleneteiben bizonyítja be a főszereplő, hogy több egy pancser bájgúnárnál. Ilyen, amikor

• lakásán meghallgatja a zokogó és morfiumfüggő Bélát;
• mikor egy öngyilkossági kísérlet után elkíséri őt a klinikára;
• majd a háza előtt készít róla egy kisfilmet, hogy ne bukott sztárként maradjon meg a köztudatban.

Ez egy törődő, lojális személyiség képét nyújtja Wood-ról, és ezzel tudott igazán behúzni engem Burton.

Tökéletes a kontraszt Ed és Sarah Jessica Parker anyáskodó, joggal cinikus Dolores-e között. Dolores színésznő, aki szereti és támogatja Edet, ám nem igazi lelki társa: idővel megsokallja a férfi abnormális életét, és nyíltan közli vele, hogy ki akar lépni abból. Alapból szeretem, ha filmben egy kapcsolat mentes a hisztitől, és az egyetlen jelenet, ahol Dolores mégis hisztizik (tányérokat hajigál neki, mert másnak adott egy főszerepet), az baromira vicces. Mindkét fél álláspontjával egyet lehet érteni, és nemcsak az Ed kontra Dolores, de az Ed kontra Hollywood felállásban is. Ed részben igenis tehet róla, hogy nem futott be, mégha a körülmények ellene is voltak.

Ami még fontos: Burton kerüli a szenvelgést. Főleg az erős forgatókönyvnek köszönhetően Ed Wood pechszériája nem válik vánszorgóvá, depresszívvé. Igen, szánalmas, hogy mennyire hitegetnie kell magát, hogy ne omoljon össze lelkileg, mint idővel Lugosi. Forgatásain ideje és pénze se volt egy jelenetet többször felvenni, így minden felvételre egyből rávágja, hogy "tökéletes". Úgy működik a humor itt, mint az Egy rém rendes családban Al Bundy élete: a néző látja ezt az elátkozott flótást, akit a szentlélek tart a munkaerőpiacon, és jobban érzi magát a tudattól, hogy ENNÉL tutibiztos, hogy jobban csinálná, jobban a sarkára tudna állni.

Martin Landau egyszerűen brilliáns Lugosi Bélaként: Oscar-ja nemcsak neki hozott elismerést, de közvetve nekünk, magyaroknak is szól. Landau 25 Lugosi-filmet és 7 interjút nézett végig, hogy felkészülhessen a szerepre. Lugosi szakmailag már lehúzta a rólót, amikor Ed rábukkant, annyira, hogy az emberek már most halottnak hiszik őt. Egyszerűen szívszaggató, ahogy Ednek a földön heverve elzokogja, hogy tönkrement.

Nagyon tetszik, hogy a barátságuk egy olyan alapgondolatra épül, ami a movie mondanivalójába vág. Wood emlékeztette Lugosit arra, hogy kicsoda ő valójában, megmentve ezzel, hogy élete alkonyát dicstelen magányban, a drogon vegetálva élje le. Viszonzásképp Lugosi is emlékezteti Edet az utolsó közös jelenetüknél az utcán, hogy az élmény volt a lényeg, nem az, hogy a legutóbbi filmjük se lett anyagi siker. Ez pedig elég Ednek, hogy továbbra is nyitott maradjon bármi kis lehetőségre, ami adódik.

Burton viszonylag pontosan követi Wood életét, de az ő észjárása és lelkivilága szerint áll hozzá: "A film nem az apró részletekről szól, hanem a nagy képről!" Többször láthatjuk Wood-ot néhány ismertebb filmjét rendezve, mint pl. a 9 from outer space-nél, melynek szüneténél rátalál példaképére, Orson Welles-re egy bárban. Elég szájbarágós és fölösleges szerintem, ahogy Welles visszalelkesíti a megviselt Wood-ot, hogy: "A látomások megérik, hogy küzdjünk értük."

Burton igyekszik ha nem is boldog, de emelkedett hangulatú zárást adni a filmnek: Ed feleségül vesz új barátnőjét, Kathyt, és ünnepelt sztárként búcsúzkodik, nem véve tudomást a valóságról. Ezért nem magoltam be én sem Wood és Lugosi életútját az írásomhoz, nem akartam az eltéréseket bogarászni a valós életúthoz képest. Legyen elég annyi, hogy Ed Wood küszködve, alkoholistaként hunyt el igen korán, 54 éves korában. És mintha csak a neve átkozta volna el a róla készült filmet, annak még a 18 millió dolláros büdzsé felét se sikerült visszahoznia.

Mai napig idegenkedem a fekete-fehér filmektől, és örülök neki, hogy újabb kivétellel gazdagodott a listám. Tim Burton Ed Wood-ja arra buzdít minket, hogy ne a meggazdagodásért akarjunk alkotni (pl. a mai romantikus regények írónői), hanem magáért az alkotás öröméért. Ne a formai követelmények és szakma elvárásai szerint mérjük a tehetségünket, bármennyi is szorult belénk. Néhány fáradtabb percét leszámítva fordulatos történet, remek szereposztással.

Vegyünk új mamit

3 problémás kisvárosi gyerek azt kívánja egy éjjel a csillagoktól, hogy édesanyjuk tűnjön el! Ki is törlődik mindenki minden emléke a konkrét személyről, de a kívánság tényét a gyerekek megőrizték. Hogy a semmivé lett anyjuk emlékét pótolják, egy idős kertészasszony tanácsára elmennek a Mami Piacra, hogy új anyát vásároljanak. 3 kupont kapnak a pultnál, és 3-szor választhatnak, milyen anyát szeretnének. Utána egyáltalán nem választhatnak többé semmilyet...

Vannak azok a legfeljebb C-kategóriás filmmolyok - többnyire azt tapasztalom, hogy vígjátékok -, melyeknek már az alapötlete is merő agyrém. A Traing Mom ilyen. Hogy egy - vagy több - gyerek elindul új szülőt vásárolni magának, az egy olyan sokkolóan idegenítő és kétszínű elgondolás, hogy csak a legkiválóbb forgatókönyvíróknak lehet esélyt ízlésesen előadni. A North (Világgá mentem) mintha ennek továbbfejlesztett változata lenne: ott nemcsak anyát, de apát is ment vásárolni egy 10 év körüli gyerek. No de nemcsak ám egy csóró sikátori putriban, hanem bolygószerte több helyről! Mindkettőben ugyanazt váltotta ki belőlem ez a bevásárló körút: tömény undort.

Talán Jim Carrey-nél láttam először ezt a 90-es évekbeli divatot, mégpedig A Maszkban. Azt, mikor egyazon színész ugyanabban a produckióban több totálmás ruházatba bújva totálmás archetípusokat próbál megjeleníteni. Sajnos az volt idáig az egyetlen eset, hogy ez a trükk működőképes poénnak bizonyult: még ugyanabban az évben Robin William és Bruce Willis is csúnyán lejáratták magukat ezzel 1-1 szemétrevaló alkotásban.

Ezúttal Sissy Spacek Oscar- és Golden Globe-díjas színésznő próbálja ki, milyen olcsó farsangi jelmezekbe bújva más-más sztereotípiát előadni. Nem tudom, élvezte-e, de tény, hogy szánalomtömeg volt. Spacek alakítja az eredeti elvált anyát, aki munka mellett próbálja felügyelni, majd a Mama Piacon a gyerekek mindhárom új anyajelöltjét ő bohóckodja el:

1. első jelölt egy gazdag párizsi márkinő, aki etikettmániás és cselédhadat tart;
2. a második egy környezetbarát, hiperaktív kempingelő, aki nem bír leállni;
3. a harmadik pedig egy cirkuszi bohóc, akinek csak a mutatványain jár az esze.

Spacek mindhárom sztereotípiaként olyan harsány és idegesítő, mintha direkt a felszínességre törekedne. Szívesen készítenék egy interjút a színésznővel, csak azért, hogy megkérdezhessem tőle: HOGYAN hihette, hogy ez értelmes, mozivászonra való szkriptanyag!

Visszataszítónak találtam végig a 3 gyerek, Eizabeth, Jeremy és Harry viselkedését, akik agyatlan egoista földkinövések, csak magukra gondolnak, és nincs semmi rálátásuk, hogy milyen tűzzel játszanak. Az eredeti anyával előadott összes jelenetük merő nyivákolás, aztán meg csodákoznak, hogy nem találják az ideális pótanyát. Gyomorforgató volt hallgatnom őket elejétől a végéig. A befejezéskor pedig úgy kapják vissza másnapra az igazi anyjukat - mintha az egész csak álom lett vona, mint a North-nál -, hogy

1. egyrészt 0 értelme van annak, hogy kicsiholnak 1 emléket valódi anyjukról, hogy megtörjék a varázslatot;
2. másrészt: csak emiatt nem érdemelték meg, hisz úgy volt a saját, dolgozó édesanyjuk létezését törölték ki;
3. harmadrészt pedig: semmi nem változott az eredeti felálláshoz képest, csak megint van a háznál egy normális nő, aki pesztrálhatja őket.

És végképp nem értem, minek jön át minden új anya megvételekor az édesapjuk?

Tudom, hogy ez egy klisé, hagyományos kisvárosi tündérmese akart lenni, aminek a végén a főszereplő felismeri: nincs jobb hely, mint otthon. Azokkal, akik otthon részei az életünknek. De sajnálom: egyszerűen lebenysorvasztó, méreg és gyilok az agysejteknek, nincs értelme, értéke, érzelmi skálája. Még olyan filmek, mint a Hegylakó 3. vagy a Junior legalább a kínos nevetés szegmenséig elrezegtek valahogy... Te jó ég: már a Juniort hozom fel pozitív példának ezzel szemben!  

Leon, a profi

Félő, hogy Luc Besson már mindent megmutatott abból, ami filmes mesélőként lakozott benne. A Leon, a profi lett és maradt máig a legeredetibb, történetében leggazdagabb munkája, és alighanem a legnépszerűbb is a filmkedvelők körében. Ezután valahogy sem rendezései (Az ötödik elem, Jeanne d'Arc, Lucy, stb.), sem az írásai nyomán készült kasszasikerek (Elrabolva- és A szállító-trilógia, Wasabi, stb.) nem vették be többé azt a magas hegycsúcsot a közönség szívében, mint amelyet ennek az egyszerű, érett és igazán emberi darabnak sikerült.  

Leon Montana New York legjobb bérgyilkosa, aki legújabb megbízása után otthon megismerkedik a 12 éves szomszédjával, Mathildával. A lány apja egy Stansfield nevű korrupt zsarunak dolgozik, ám amikor a tag megpróbálja átverni őt, a félőrült nyomozó másnap a teljes családot lemészárolja - kivéve Mathildát, aki épp bevásárol. Leon vonakodva maga mellé veszi a lányt, de annak bosszúját nem hajlandó beteljesíteni. Kompromisszumos megoldás születik: Leon kitanítja Mathildát a szakszerű emberölés rejtelmeire...

Besson szereti keverni a műfajokat, ezt már megfigyeltem nála.

• The Messenger: történelmi dráma, lélektani thrillerrel keverve.
• The fifth element: űr-fantasy, szatíra és kalandfilm egybe gyúrva.
• Lucy: sima üdözéses akciómatiné, sci-fi alapsémára ráépítve.

De míg a többi filmjén a társítás rendre lötyögni szokott, addig itt egyedi színt tudott általa kikeverni. A Leon, a profi akciókriminek álcázott dráma: a 2 főszereplő, Leon és Mathilda kapcsolata áll a középpontban, nem a gyilkosságok vagy a bosszú. Mathilda csupán a revanshoz akarja Leon képességeit, családjából pedig egyedül a kisöccsét gyászolja, míg apja, mostohája és nővére szemétládák voltak (egyébként Natalie Portman a kisöccsről szóló monológot előadva győzte meg Bessont, hogy kapja meg a szerepet). A krimiszál adja a teret a drámához, ami egyrészt nagyon életszerű és őszinte, másrészt a forgatókönyv sem hagyja ellaposodni, végig szem előtt tartja az eredeti konfliktust.

Cefettül hasonlít nekem a film légköre az egyidős Ponyvaregényhez. A két projekt-nek semmi köze egymáshoz, de az a földön járó, mégis gengszterszerű stílusuk hasonlít. Alvilági életközegük ellenére mindkettő friss, könnyed és veszettül szórakoztató; képesek izgalmassá varázsolni 1-1 nem-gyilkos figura kinyiffanását, ami ritka bravúr! Mindkettő színes karakterekkel büszkélkedhet - köztük 2 humorképes bérgyilkossal, akik közül az egyik végül meghal, a másik pedig egy új élet esélyét kapja meg a sorstól.
Azonkívül: mindkettő egyszerre érződik amerikai és európai szerzeménynek. Besson szándékosan olyan produkciót akart, ami könnyen befogadható a tengerentúli nézőtábornak, de azért még felismerhetően francia vívmány. Ezért van az, hogy a 3 központi karakterből 2-t amerikai színész játszott, a szövegeket angolul rögzítették és külső helyszínek New York-ban készültek. Ugyanakkor 2 hónapos késéssel mutatták be a filmet Amerikában a francia premierdátumhoz képest.

Szóval Leon egy olyan fickó, aki sose nőtt fel egészen. Emberi kapcsolat és káros szenvedély nélkül éli az életet, és nagy gondot fordít mindenre, amit csinál. Legyen az munka, házimunka, a kedvenc cserépvirágjának gondozása vagy a fegyverei. Egyetlen hobbija, amelynél képes teljesen lazítani, az a mozi. A Gene Kelly-musical szöges ellentéte a munkája természetének, megmutatva, hogy Leon lelke nem annyira sivár, mint inkább hiányos, nincs, ami kitölthetné. És hogy a magányt - bár hasznos a szakmájában - csak részben választotta, részben a városi élet természetes velejárója.

Mathilda a leglüktetőbb gyereklány-karakter, akit mozifilmben eddig láthattam. Mint Leont, őt is magányra és részben fenyegetettségre ítélte az élet, viszont tele van életkedvvel és ábrándokkal. Kedvessége mellett is zilált és kaotikus a lelkivilága, szinte ellentéte Leon rendszerető természetének. Érdekes, hogy az ő egyetlen lazítós hobbija a TV (konkrétan a Transformers-rajzfilm): a tévés élmény kicsinyített mása a mozisnak, tartalma sokfélébb, de itt-ott kurtább és hézagokkal (reklámokkal) teli. Pont ahogy Mathilda egész személyisége is színesebb, változékonyabb, rendezetlenebb Leonénál.

Kettejük közös élete nem egyértelműen szülő-gyerek vagy patrónus-védenc kapcsolat, és ez az egyik dolog, amiben a film kijátssza az ember várakozásait. Az első fél óra után még úgy tűnhet, mintha afféle modern Nyomorultakat néznénk: a bűnös előéletű, magányos farkas felkarolja az elárvult gyereklányt, aki egy erkölcsi fertő háztartásból szabadul ki. Leon valódi nevelést ad Mathildának: elinti őt a cigizéstől és trágárságtól, munka közben is csak festékpatronnal engedi lőni, hogy előbb a kritikus lelkiállapotot szokja meg. A mozis verziótól 25 perccel bővebb a rendezői vágat: ott az extra részek tovább részletezik az összeszokásukat és a közös bevetéseket.
A korkülönbség dacára ezek ketten abszolút egyenrangú lakótársak: Mathilda nemcsak osztozik a férfi módszeres életmódjában, de több dologban inkább felnőtt hozzá képest: ő tanítja folyékonyan írni és olvasni, megismerteti egy pofonegyszerű játékkal. Az egymás iránti törődésük kialakulása rendkívül megindító. Besson szájbarágás vagy érzelgősség nélkül teszi világossá, hogy a soha nem létezett valódi családot találják meg a másikban, megosztva mindennapjaikat és odafigyelve a másik érzéseire.

Egyetlen dolog sántít nekem a duó életéből, és ez Mathilda fellángolása Leon irányában, amit Leon persze rendre igyekszik lecsitítani. Az ötlet ugye az, hogy Leon a gyermeki lelkű felnőtt, Mathilda meg a gyerektestbe zárt nő. Amikor kényes dolgokra terelődik a szó, egyértelműen a lány működteti a jelenetet, a férfi csak hárít, ami kissé kilóg a precíz olasz bérgyilkos figurájából. Jean Reno maga igazolta, hogy Léon direkt ilyen félszeg a magánéletében, hogy a közönség könnyebben elhiggye:

1. Tonyt, Leon mentorát és megbízóját kivéve nincsenek barátai;
2. semmi szín alatt nem élne vissza a kamaszlány kiszolgáltatott helyzetével.

Nagyon beletrafáltak a szereposztással, és nemcsak azért mondom, mert Jean Reno, Natalie Portman és Gary Oldman szerepel benne. Ha belegondulunk, csupa klisé archetípus szerepel itt:

• a szűkszavú bérgyilkos,
• a szadista rendőr és korrupt emberei, a
•  sanyarú sorsú kislány,
• a csóró, "fehér szemét"-fajta család,
• az olasz negyed régi motoros góréja.

Szinte olyan az egész, mintha egy Sin City-féle felnőtt melodráma: még a végkifejlet is olyan, hogy a jó és rossz gyilkos mindkettő elpusztul, a kislány pedig életben marad. "Az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak ha gyerek vagy?" Mégis élvezet nézni ezeket a figurákat, hús-vér alakok, akiknek megvan a maguk személyisége és képe a világról, melyben élnek.

Gary Oldmant húzónévnek szerződtették, illetve mert bevallottan szeretett torz lelkű alakokat játszani. (a 2000-es évekig nem is szabadult a skatulyától). Stansfield karakterében nem szimplán beteg: mániákus! Sokat improvizált: pl. mikor Stansfield Mathilda apját szagolgatja, vagy a Beethoven-monológ a mészárlás napján. Tabletafüggő, ettől olyan rángatózó idegű és kiszámíthatatlan. Oldman szerintem kicsit túljátssza az agyát, de a karizmája és esze megvan: gyorsan rájön, hol keresse Leont, és egyből kiszúrja, mikor az kommandós álcában próbál meglépni előle.

Örülök, hogy nem egyértelműen Mathilda hibája, mikor a végén Leon feláldozza magát érte. Stansfieldet nem érdekelte a díler családja, szóval Mathildának lett volna lehetősége új életet kezdeni, messze a pszichopata hóhértól. "Amikor az ember félni kezd a haláltól, akkor tanulja meg szeretni az életet." Ő akarta mindenáron felkutatni Stansfieldet, mégis összeomlik, mikor végre szemtől szemben áll vele. Mikor régebben láttam a filmet, ostobaságnak gondoltam, hogy Mathilda ezt a találkozást kikardoskodta úgy, hogy ennyire nem állt készen a következményekre. Főleg, hogy erre Leon is figyelmeztette őt.
Akad viszont pár tény, ami mégiscsak felmenti a lányt a felelősség alól. Leont hivatása az olasz negyedhez köti. Ha legálisan adoptálná Mathildát, arról Stansfield idővel tudomást szerezhet, és rájöhet, hogy a lány szemtanú. Nem különben rájöhet, hogy a férfi, aki több emberét kinyírta, olasz, vagyis az olasz negyedben, Tonynál fogja keresni. Előbb-utóbb sor kellett, hogy kerüljön erre a leszámolásra. És Mathilda arcára világosan kiül a megbánás és rettegés, mikor Leon kimenekíti őt a rohamcsapat elől, megérezve, hogy ez búcsú. Mikor a hozzá közel állókat megölték, épp vásárolni ment: mintha most ugyanaz a tragédia készülne beteljesedni.

Igen erős hangulatvilág dominál, annak ellenére, hogy nem is próbálja sitilizálni a látványvilágot, egyszerű és realista modorú. A bérlakások, ahol Leon és Mathilda lakik, majd ahová költöznek, nagyon szerények. Éppolyan átlagosak és illúziórombolóak, mint maga az élet abban a nagyvárosi közegben. Nagyon jól érzékelhetőek a terek és a kameraszögek, a lövések és tűzharcok észveszejtően intenzívek; a család kivégzése és a végső tűzharc Leonék szétlőtt lakásán fenomenálisak lettek!

 

Leon szobanövénye nyilvánvaló metafora a még a kezdetén álló életnek. "Ha igazán szeretnéd, el kellene ültetned egy parkban, hogy lehessenek gyökerei." Miután Leon meghal, és Mathilda megörökli a Tonynál őrzött pénzt, a lány pontosan ezt fogja tenni: elülteti a virágot az iskola kertjében, miután visszavették őt oda. A növény Leon és Mathilda életét egyszerre szimbolizálja: Leonnak soha nem adatot meg, hogy családot alapítson, hogy gyökeret ereszthessne valahol. Mathildának pedig a Leontól kapott pénz adhat némi táptalajt az új életéhez, ha majd ő is - mint a növény - felnőtt és kibontakozott. Mindaz, ami Leon élete volt, benne él tovább.

A Leon, a profit évének egyik legkiválóbb filmjeként tagsálom el: életszerű, feszültséggel teli és humoros, de egyszersmind nagyon szívhezszóló és morális darab. Két szokatlan, mégis szerethető ember kapcsolatának története, akik életük legszebb, legtartalmasabb napjait köszönhették egymásnak.