TOP-11 legjobb A Maszk animációs sorozat epizód

Az 1994-es A Maszk sikere block-buster-ként és az eredeti karakter újragondolásaként indokolta, hogy 1 évvel később animációs TV-sorozatot indítsanak útnak, olyan epizódonkénti kiindulóponttal, mely az élőszereplős változat bonyodalomhelyzetére hajaz. Egy különös szuperhős vagy antihős, aki hétköznapi élete során cseppet sem hétköznapi dolgokkal kerül szembe. Nem egyedi eset, hogy egyetlen mozi több évadra elegendő gázt ad egy rajzfilm-széria ötletének:

• Batman
• Beettlejuice
• Szellemirtók

Formailag a sorozat egyetlen nagy folytatásként volt szánva Stanley Ipkiss sztorijához, az első részekben még szóban utalgatnak is annak eseményeire. Charles Russel filmje egyszeri komédiának készült ugyan, a film népszerűsége azonban egy folytatás elkészültét provokálta ki, egy 2. moziként vagy animációs formátumban.
Igazából a széria Russel művének eseménysorából szelektíven válogatja és váltogatja, mikor mire emlékszik belőle, később pedig teljesen ignorálja; tehát nem lehet mondhatni, hogy egyiket a másik ismerete nélkül ne értékelhetnénk. Én azok közé tartozom, akk előbb látták A Maszk-rajzfilmszériát, és utólag a mozit, még később a nyers, vágatlan verziót. Ezért aztán megkísérlek párhuzamot vonni a két sztoriláncolat között, illetve ahogy ugyanazok a dolgok mennyire különbözően szerepeltek.

De nemcsak a film folytatásaként funkcionált, hanem hogy A Maszk által szembetalált ellenfelek és élethelyzetek kiutalások, rendszerint parodisztikus átiratai népszerű mozgóképes műveknek a XX. század második feléről, mint: Animánia (Goofalotatos), A Grincs (Santa Mask), vagy a Jurassic Mask c. rész nyíltan az Elveszett Világ történetének kifigurázása.

Lehet azon vitatkozni, hogy kinek mennyire jön be a sorozat humora és poéntára. Nekem sokszor hozott úgy bosszantó műhumort, mint tartalmas szórakozást. A sorozat 3 évadot és 55 epizódot ért meg. A listámon szereplő epizódok sem mind azonos okokból miatt kerültek föl arra, de megpróbálom felvázolni, melyek az erősségeik, amik alapján elnyerték a tetszésemet.

11.

#

They Came from Within

Mivel A Maszk, eredeti nevén "Nagy Fej" is elszigetelt képregény-minisorozatként kezdte pályafutását, a kifigurázás témájaként adva vannak a képregény-szuperhősök, akiknek különféle, többnyire sci-fis képregény-szupergonoszokkal kell viaskodnia. Ezt az ötletet a feje tetejére állítja, hogy a szupergonoszok (Sötét Csillag Trió) a lapok oldalairól megelevenedek, és a pasas, akit saját világuk hősének hisznek (Galaktikus Bosszúálló), csak egy átlagember, aki egyébként magasról tesz a szubkultúrára - az álruhás Kellaway hadnagy.

Az epizód mindössze 20 perces, ám tele van szuperhős-kiutalásokkal. A "Galactic Avenger" nyilván a Marvel Comics szuperhős-csapatára utal (múlt csütörtökön volt az Avengers premierje), akárcsak a trió karakterei közül Warmachine. Gyerekkoromban, mikor a Cartoon Network-on bemutatták a műsort, volt egy űrmese-sorozat, a Galaxy Trio, ahol a csapat szintén egy lilás-pirosas ruhájú nő, egy kékruhás férfi, és egy nagyobb, testi pluszaira támaszkodó harcos. A többit most inkább nem részletezem, de akad még - részben A Maszk alakváltásai kapcsán is.

Doyle talán az összes rész közül itt kapja a legtöbb tennivalót: nemcsak Kellaway rendőrtársa, de A Maszk infóforrása is, hogy mi kell tennie. Először a dolog működni látszik, de mihelyt felsül a tanácsával, A Maszk azt teszi, ami a legtöbb képregényfant kiborítaná: összetépi a füzetet. Így a triótagok megszűnnek a mi valóságunk számára.

Az epizód vége éppolyan mulatságos, mint az egész rész: Stanley megkapja a képregény egy talált példányát Doyle-tól, de mikor olvassa, szabályosan elsápad az arca: a képregény sztorija aszerint módosult, amiként A Maszk ott ténykedett. Frappáns csattanó, és egyben újabb utalás: nem sokkal a sorozat után azt alapul véve egy rövid életű képregényfolyam indult útjára, Adventures of The Mask címmel.

10.

Boogey with the Man

Ipkiss személyiségfejlődését a sorozat eléggé visszafogta azon tekintetben, hogy hagyja, hogy mindenki átlépjen rajta, és nem áll ki az igazáért, ahogy a mozifilmben teszi azt: előbb a bank ficsúr helyettes-elnöke felé, majd mikor Tina Carlyle-t próbálja megmenteni Dorian Tylertől. Azt hiszem, az ötlet az volt, hogy a hétköznapi robotmunka felőrli, és nem tud rögtön drasztikus változást előidézni. Ebben az epizódban, olyan, mintha a puszta karmája ítélné őt a vesztes szerepére, ahogy ő is kifakad: "Akármit megadnék, ha a magam erejéből győzhetnék!"

Szóval megjelenik Bub - aki vagy maga az ördög, vagy egy ügynöke, ezt a néző dönti el. Megpróbálja Stanley-t rávenni, hogy adja el a lelkét, a szerződés előlegeként pedig a bank helyettes-elnökévé mozdíttatja őt elő. A Maszk megjelenése patthelyzetet idéz elő: egyik egy másik kultúra varázserejét, a másik a klasszikus pokoli erőket uralja. Ezért a döntést táncversennyel intézik el a Coco Bongo éjszakai klubban. Mindketten penge mozgásúak, többféle tánc-műfajban jártasak. 

Meg kell mondjam, az írók a verseny végkimenetelét igencsak elbagatellizálták, hisz A Maszk nem mutat fel többet Bubnál, egyszerűen legáncsoskodja őt a színpadról. De Stanley álmainak megvalósulása, a két ördögi figura versengése, + ahogy Maszk beugratja Bub-ot, hogy szerződést írjon alá vereségesetre, nagyon tetszettek.

9.

Convention of Evil

A Maszk ellenfél-gallériájának gyűjtőepizódja, hasonlóképp, mint a Batmanből az Almost got'em és Trial epizódok. Ezeknek még egyébként a kifigurázott megfelelője is lehetne: olyan korábban látott ellenfelekkel, mint Lonnie "a Cápa"; Gorgonzola, a sajt istennője; A Vihar és így tovább. A találkozó elnöke a gépember Pretorius (róla majd lentebb), a díszvendég Dr. Newman, Stanley pszichiátere. Egyébként Ben Stein az egyetlen a film színészei közül, aki továbbra is a hangját adta a figurához.

Már így együtt szemlélve őket is kacagtató látványt nyújtanak (főleg A Vihar a Robin-szerű kosztümjével), de sose addig a pontig, ahol már lebutító vagy sértő. A Maszk műfaja eleve bizarr komédia, tehát ez velejár. A párbeszédek és az interakció a karakterek között is van olyan jó, mint a Batman Almost got'em epizódja.

Igen nyilvánvaló átfedés még a két epizód szerkezete. Van egy meghívásos bűnözőtalálkozó, jellegzetes küllemű rosszfiúkkal és egy női gonosszal. A sorozat legismertebb "főgonosza" a házigazda, az egyik vendég pedig késve érkezik meg. Elmondják, ki-ki hogyan került szembe a fiktív város önjelölt hősével, és reagálnak rá. A végén pedig a csavar, hogy a leg-oda-nem-illőbb alak felfedi: végig ő volt az önjelölt hősalak, álruhában. Már épp nekiesnének, de amaz újfent leiskolázza őket.

Newmant A Maszk éppolyan ügyességgel játssza el, mint Bruce Wayne Gyilkos Krok-ot. Addig nem nagyon sejthető, hogy ő az, amíg az Arthur Newmantől telefonhívás nem érkezik.
Pretorius meghívottjaként látni Newmant a korábbi Shrink Rap epizódra emlékeztet - ami majdnem felkerült a listára. Ott Newman felöltötte a varázsmaszkot, és egy mindenkit kezelni akaró csatlós lett Pretorius mellett. Egyértelmű utalás, amikor az egyik vendég "Shrink Rap"-nek csúfolja (="fejzsugorító" talán), vagy mikor Newman a "maszkofóbia" betegségéről beszél, ami ugye a kitalált "ipkissomaskosses" szó variálgatása.

8.

When Pigs ruled the Earth

Magyarul akár A disznók bolygója címet is lehetne adni neki, mert pontosan erről van itt szó. Ennek a résznek van néhány az egész széria legképtelenebb ötleteiből: A Maszk és Peggy az űrhajóvá alakított kocsiban fénysebességgel 3000 évet mennek előre az időben, ahogy A majmok bolygójában Taylor. De míg abban a filmben a majmok kb. az emberi középkor fejlettségi szintjén éltek, ott a disznók világa megegyezik a jelennel - vagy legalább a 60-es évek szintjével mindenképp.

A sztori is nagyjából ugyanazt a menetet követi, mint a '68-as produkció Charlton Hestonnal a főszerepben: két tudós segítségével bizonyítékot találnak rá: "Tényleg létezett egy kor, melyben emberek uralták a Földet!"
És itt van a híres zárójelenet, ahol Taylor a Szabadság-szobor romjainál rájön: ez tényleg a Föld. Csak ebben a verzióban A Maszk rökönyödik meg, mikor megtalálják a Coco Bongo csaknem teljesen ép romjait. És a borús hangulatnak esélyt se hagy, mikor A Maszk és Peggy ugyanúgy fénysebességgel visszaindulnak saját korukba. Meglehetősen sötét humor ebben a részben, de szerintem ügyesen használták.

7.

#

Mayor Mask

Ez talán az első olyan rész, amiben Stanley és alteregója politikai közszereplést vállal: A Maszk indul a választásokon Tilton ellenében, Stanley pedig a kampánymenedzsere lesz a nyilvánosság előtt. Ez a rész főleg a versengés miatt tetszett, ami mindkét felet legális módszerekre szorítja rá. 

Stanley-nek komoly oka van belemenni ebbe: először csak a parkolóórák miatt, de aztán rájön, hogy Tilton valójában Pretorius vadiúj robottest-álcája, és vállalati szemétlerakót akar csinálni idővel az egész városból. Nem tudjuk, pontosan mikor vette át az igazi Tilton szerepét, de tetszik, hogy emiatt Stanley, sőt szinte minden visszatérő közös ismerősük a sorozatban A Maszk kitűzőjét hordja.

Itt hangzik el a TV-tudósítónőtől a kedvenc szövegsorom a 3 évadból: "És mialatt Tilton polgármester babákat puszilgatott, addig A Maszk csinibabákat."

Az epizód zárásában az tetszett, hogy Stanley saját, döntő 1 szavazatát nem adja csak úgy az igazi Tiltonnak. Mikor először látta kampányolni A Maszkot a TV-ben, fejfájás kerülgette, hogy limbópartikat akar majd adni, meg hasonló agyrémeket vezetne be. Most ezt saját maga hozza föl, elismerve, hogy korábban gyerekes volt az aggodalmaskodása: szabályosan könyörgött Milónak, előbb, hogy elrejtse előle, aztán meg, hogy adja neki vissza a faálarcot.  

6.

#

The Mask is always greener on the other side

A szériaindító epizód és egyben az egyetlen folytatásos rész - melynek mellesleg máig nem értem, miért adtak ilyen semmitmondó címet. Itt van a legtöbb utalás a '94-es movie eseményeire: Peggy feladta Stanley-t a maffiának, Charlie Schumaker pedig tudja, hogy ő volt A Maszk, és vízbe eldobta a relikviát.
Ezek az utalások a legkiábrándítóbbak számomra az egészben: nemcsak nem tiszta, miért vedlett vissza Ipkiss neurotikus igenemberré, de a kontinuitás rettentő rozoga. Charlie-nak nem létezik, hogy nincs elég esze belátni, hogy A Maszk a faálarc ugyanazon viselője, aki a mozifilmben kirámolta a bankját. Mégha ott nem is látta Ipkiss-Maszkot, mikor az úttesten szambázott a rendőrségi kommandóval, minden lakos láthatta őt. "...És persze világgá kürtöli a TV-híradó!"

Peggy pedig a DVD egyik restaurált pluszszcénájában szörnyet halt.

Rögtön itt ismerjük meg Pretoriust, aki elsőre tipikus őrült tudósnak tűnik. Nem is igazán a robotteste teszi "alkalmassá" főgonosznak, vagy hogy feje külön tud válni, és fémkarokkal mászkálni, mint egy pók. A hangja és a tartása tekintélyt hordoz - és ezt 1 kezemben megszámolom, hány Maszk-ellenfélnél tapasztaltam. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy Tim Curry volt a hangszínésze: ő és a Stanley-t játszó Rob Paulsen szerintem éppolyan teljesítmény mutattak föl, mint Mark Hamill és Kevin Conroy.

Természetesen Pretóriuszt A Maszk ereje érdekli, és nem örül, mikor Ipkiss közli vele, hogy a cementbe hajította. Nyilvánvaló és szándékos túlzás, hogy mikor Stanley és Charlie "A holnap házában" vannak, a fejrész egyszerűen besétál, majd könnyedén átveszi a számítógépek és robotok irányítását az épületben. Tetézi a dolog logikai bukfencét, hogy a háznak még ugyanolyan pókszerű fémlábai is vannak, mint Pretóriusznak.
A movie-verzió kitalált szereplői, mint Tina, Dorian és Niko soha említésre se kerülnek: bár az epizód önmagában tisztességgel lett megírva, forszírozottabb nem is lehetne a kapocs film és rajzfilm között. Azt hiszem úgy gondolták, hogy mivel ez a 3 karakter csak Russel kreációja, nincs helyük a cartoon-verzióban. Szerintem ez is belejátszott, hogy a show alig 3 évad után megszűnt.

5.

 

Double Reverse

A Maszk pszichikai hatásteóriája nem nagy ördöngősség; maga a film is pár mondatban össze tudta foglalni. De míg mondjuk egy szuperhős-filmben az álarc/álruha egy hatékonyabb személyazonosság céljából születik, addig itt a fizikai maszk a metaforikus maszknak ellentéte. Röviden: aki felveszi, az többé semmit nem tud elrejteni a lelkéből. A Loki-maszk csillogva reagált, ha a kézbevevőnek szüksége volt rá; visszarepült, mikor a szükségalany eldobta; és a végén nem repült vissza, mert már nem volt rá szüksége.


A mozifilm kivágott prológusában elhangzik, hogy a majdani város területét átok sújtja az "átkozott vacak" miatt. Ezzel jól összecseng a Double Reverse epizód: Edge Cityben majdnem részről részre újabb szuperbűnöző bukkan fel. Olyasvalaki, mint A Maszk, szükséges, hogy létezzen. De Stanley ezt mindaddig nem látja be, míg az álarc egyszer akció közben el nem veszíti a természetfeletti mágiáját.

Newman "végső megoldásként" azt javasolta Stanley-nek, hogy magát vállalva tegye, amit A Maszk tenne. Szóval Ipkiss "Vacky Stan-ként" előléptetést kap, és egy kolleganőjével randiesélyes. Ennek viszont "szuperhősi" munkája látja kárát:
"Ha a visszafordító pszichológia működik magának, a Maszk-személyisége talán teljesen meg fog szűnni."
"A Maszk csak a régi Stanley-vel együtt tud létezni... É-én elpusztítottam A Maszkot...!"

A robbanó testű főgonosz már nekem is az a pont, ami a kínosan röhejes kategóriába tartozik. Kablamus karaktere aligha több egy random szemráncolós hibbantnál, akire rá lehet aggatni, hogy szintén járt Newmannél kezelésre, és neki is javasolta a módszert. Jelenléte annyiban jön kapóra, hogy miután Stanley megpróbált visszavedleni régi, előzékeny önmagává, a folyamatot - tudtán kívül persze - Kablamus teszi teljessé.
Végül: nagyon tetszik, hogy a végén Stanley belátja, hogy egy nap átlagos viselkedéssel is újra el fogja érni az előléptetést és a párkapcsolatot. A moziverzióban sem azért volt vesztes, mert túl rendes volt, hanem mert a "rendes" volt mindaz, amit mutatott a külvilág felé. Lábtörlőként mindig könnyebb, mint kiállni az igazunkért.

4.

Shadow of a skillit

Skillit jelenti az első ezoterikus gonoszt, akivel a zöldarcú szembekerül. Ez a különös lény négy évezrede él, és mint kiderül: most van itt az ideje, hogy életerejének nyersanyagot gyűjtsön. Ez pedig az emberek árnyéka, ami nélkül valahogy az életerejük is odavész. Stanley és 3 legközelebbi ismerőse jár így: Charlie, Milo és a szeme láttára Peggy. Ő maga csak azért ússza meg az idősödést, mert A Maszk hamar visszaveszi Skillittől az árnyékát.
Mikor már tudja az árnyék fontosságát, szembesül vele, hogy Peggy, Charlie és Milo is elöregedtek. Ha ez történt velük, órák kérdése csak, hogy végelgyengülés révén elmúljanak. Ez a legijesztőbb helyzetek egyike, amibe a sorozat valaha is belerakja Stanleyt.

Skillit abban is rendkívüli, hogy szó szerint ismeri a famaszk eredetét, és ismerte mindazokat, akik valaha viselték - akár híres történelmi alak, akár feledésbe merült. Hogy pontosan honnan származik, ki készítette, az örök rejtély marad a rajzfilmben. De a viselő és a tárgy közti kapocs fontossága megmarad: mikor Skillit invitálására A Maszk belép az Árnyékvilágba, Ipkiss egész alakja minden fotóról eltünedezik, amin valaha is szerepelt.
Az epizód zárása itt is nagyon bagatell és poénnal csapja össze. De az epizód hangulata nagyon félelmetes, mindamellett, hogy 1-2 anekdotája mennyire muris (a kislány ráfecseg a falat püfölő Maszkra).

3.

#

Sister Mask

Ennél a résznél vált világossá, mennyire mellékes, hogy van-e köze a sorozatnak a filmben történtekhez. Newman irodafalán a maszkok történelmi ismeretekre utaltak; 4-5. századinak ítélte a maszk becsült korát, ami azért lényegesen több az itt említett 11. századtól.

A "Nővér Maszk" az ideális csapda Ipkiss-nek: meghamisított múzeumi leírása szerint ezzel megszelídíthető A Maszk kiszámíthatatlan, ámokfutó természete. Valójában a "sötét erőket kontrollálni" egész mást jelent, mint Ipkiss gondolja: az álarc Pretorius találmánya, általa teljesen irányítás alá vonja A Maszk testét és képességeit.

A Maszk tehát kívülállóként szemléli, ahogy a teste megtámad egy katonai bázist egy titkos meteorásvány megszerzésére. Szokásos humorát mégsem veszti el, így kicsit úgy tűnhet, mintha Pretorius és ő szövetséget kötöttek volna. Tudjuk, hogy nincs így, mégis van a szituációban valami kísérteties: ahogy Stanley Ipkiss jelleme kontrollálta a maszk erejét jó irányba, úgy most Pretorius eszköze a rossz irányba kontrollálja az erejét.

1-2 esetben fordul csak elő a szériában, hogy egy gonosz figura teszi föl a tudjátokmit. Pretorius feje a legocsmányabb Maszk-inkarnáció a sorozatban, és - tekintve, hogy a fő-rosszfiúról van szó -, a legveszedelmesebb is. Ipkiss végül ugyanazzal állítja meg, amivel Pretorius mindenféle nem-akart dologra kényszerítette. Miután a nővérmaszkkal már törlesztett, másik énje is újra "önmaga" lehet.

2.

What goes around comes around

Skillithez hasonlóan az idő a kulcsszó egy másik, visszatérően is látott antagonista esetében. Dr. Amelia Cronos sokban hasonlít Pretoriuszra: megalomániás, de megfontolt tudós, aki egy géppel nemcsak utazni tudott az időben, de a tárgyak időállapotát is befolyásolni tudta egy órával.

Mivel mindkét eszköze tönkrement, visszatérése és új csapdája meglepetésként éri Ipkiss-t. Cronos ugye egy fél órás időintervallumba zárja be őt, ami újra és újra ismétlődik, és ezt csak Stanley érzékeli. És valahányszor visszaugrik a fél óra kezdetére, Cronos újabb klónja születik meg. Ha már elég klónja van, ezek valahogy egyesülnek, és teljes kontrollt adnak Cronosznak a mindenség ideje fölött.

Tudom, nyakatekertebb talán nem is lehetne ez a magyarázat. De az alapfelállás roppant érdekes, Stanley kitörési próbálkozásai pedig egyszerre szórakoztatóak és komolyan vehetőek. Még gondolatprovokatív is belegondolni, milyen egy időketrecbe zárva újraélni ugyanazt a kis időt (filmek és sorozatok is többször operáltak ezzel a szituációval). Ha a legnagyobb veszélyforrást kellene megneveznem a három évadból, akkor emellett tenném le a voksot.

1.

Split personality

Stanley Ipkiss és A Maszk bármennyire ugyanaz a személy, oly eltérőek is, illetve annyira külön személyként tekintenek önnön magukra, hogy legtöbbször úgy tűnik: valódi csapatként, duóként működnek. Ipkiss a konszolidált, észrevétlenebb fickó, és mikor ennek ellentétére van szükség, akkor hívja "Nagy Fejet".

Stílusosnak tartom, hogy a Split personality lett az első évad zárórésze. Mikor Pretorius néma verőlegénye, Walter sokadszor kerül szembe a protagonistával, a faálarc egy úthenger miatt éppen 2 szimmetrikus részre válik szét. Az egyiknek Walter lábára ragadva nyoma vész, a másikat meg Stanley próbaképpen felveszi. Hát most már tényleg egyszerre léteznek. Stanley testének egyik fele A Maszké lesz: külön tudnak beszélni, külön tudattal vezérli ki-ki a maga testfelét. Mondanom se kell, hogy ez az egyik legszórakoztatóbb probléma, amit rajzfilm-hősnél láttam: egy gyáva, de józan eszű fickó saját vad bulizós alteregójával egy testbe zárva vergődik. Mi lesz ha egy ismerőse - vagy a zsaruk vagy a média - meglátják?

A szimbolikus jelentése a helyzetnek tovább fokozódik, mikor a Walter lábán elkallódott maszk Chet Bozzackhoz kerül. Ő Stanley új bankkollegája, egyben középiskola-béli fő szivatója is volt. Amikor ő ölti a másik félmaszkot, a különbség azonnal látszik: Chet Maszkja az elnyomott gyilkolási ösztönt is hordozza, ami Stanley-Maszkra nem jellemző. Először Stanley és A Maszk ellentétességét láttuk: most ketten együtt jelentik a jó végletet, "Cheték" pedig a másikat. Csak mikor már Stanley élete a tét, kap észbe az ellenduó konszolidáltabb tagja, és ismeri be később Stanley-nek, hogy mostantól hátat fordít a múltjuknak.

Kicsit még árnyalja a felállást, hogy Charlie támogatja Chetet, majd miután annak Maszk-fele egy parti előtt szétcincálta a ruháját, viszontlátásakor kirúgja. A rajzfilmben Charlie kétszínűbb barát, mint Stanley. Ebben a részben viszont nemcsak azt kapja meg, amit már egy ideje megérdemelt volna (Stanley és társa egy csirkekosztümmel mentik ki attól, hogy pucéran mászkáljon). De amikor kirúgja Chetet, Stanley láthatóan elgondolkodik. Negatív példát látott, mi lenne, ha saját alantas érzelmei csak 1 estére is eluralkodnának rajta, és azzá a gyilkossá vedlene, aki az eredeti képregényekben is tette "Big Head"-ként. 


Még annyit fűznék hozzá: Walter szintén felpróbálja egyszer, de nem történik semmi, és ezt Stanley sem érti. Szerintem a magyarázat erre: mivel ő álmok nélküli, érzelemtelen fogdmeg, nála nem hat A Maszk tudatalattit felszabadító mágiája. Formailag Walter Pretorius embere, de több epizódjában nem látjuk a "főnökét": a jelek szerint Walter együgyű lény, aki beéri, ha időnként szabadon kószálhat.



Teljesen megértem, hogy sokaknak nem jön be A Maszk animációs sorozat - többnyire mert idétlennek vagy irritálónak tartják. Humorfaktora és megírtságának színvonala korántsem egyenletes, ez tény. De nem agyatlan és csak nagyritkán önismétlő; rendelkezik néhány mögöttes gondolattal és sok-sok utalással olyan dolgokra, amiket a TV-ben láthatunk. Más a stílusa, mint mondjuk a  Batman rajzszériának: attól eltérően a komédia elemére építkezik, és nem is olyan ügyes sorsok felvázolásában, mint amaz. Szórakoztatni hivatott, és - legalább számomra - van benne annyi, ami elég a hétköznapi TV-s kikapcsolódáshoz (persze kizárólag eredeti nyelven).

A tetovált lány

Mikor 2012. februárjában láttam ezt az alkotást a budapesti Corvin-moziban, semmit nem hallottam az előzményeiről. Nem számítok műveltnek a kortárs irodalom terén: Stieg Larson Millenium-könyvtrilógiáját ugyanúgy nem ismertem, mint a 2009-es svéd filmváltozatot Niels Arden Oplev-től. Valójában azt sem tudtam, hogy ez a sztori forrásanyagból készült-e, vagy 100%-ban egyéni ötlet. Egyszerűen csak leírom, hogy ez a film önmagában milyen élményt adott nekem.

Érdekfeszítőnek és izgalmasnak találtam a női főszereplőt. Lisbeth Salander egész léte az öntörvényűségről szól: okos, spontán, jeges modorú, önpusztító hajlamú tetovált punk, intézetben nőtt föl, nevelője pedig hosszú ideje lebénult. Az élet kiirtotta illúziót, hagyományos "szemét-nem szemét" típusú emberítélete pedig még segít is abban, hogy a munkájának éljen, mint computer-hekker. 

Hihetőség és légkör terén a film betonszilárd: sötét, gyéren világított, a magányt és terhet árasztja magából a képi világ. A svéd forgatási helyszínek, a szigeten élő emberek beszéde, szemléletmódja is mind autentikusabbá tették számomra az összképet: nyomasztó, életszerű; a kétség és a fájdalom mindig komplikált helyzetekben mutatkoznak meg. És a legapróbb vagy óvatlanság is árat követel.
A táj mellett a deviancia, az aljasság példái is sokat adnak a film hangulatához. Itt nincs tolerancia vagy egyértelműen kifejezett jóindulat, minden figura a megélhetése és egyéni érdekei miatt cselekszik, vagy néha önös szórakozásból. David Fincher rendező tudatosan került bármilyen romantikus felhangot vagy szentimentalitást. Mikael új megbízását azért vállalja, hogy helyretegye a megtépázott reputációját mint újságíró. Lisbeth pedig egyszerűen a fizetségért lesz előbb Mikael megfigyelője, majd társa.


Az egyik, amit imádok ebben a filmben, a szereplők az empátia teljes hiánya mellett is valódi hús-vér embernek érződnek. Nils Bjurman, a gyámhatóság kirendelt jogásza, aki Lisbeth pénzügyeit felügyeli, igazi szemétláda, de csak fokozatosan villan ki a valódi természete. Elborzasztó látni, ahogy helyzetével visszaélve kényszerítő Lisbeth-et, hogy elégítse, és később brutálisan megerőszakolja a lakásán. 
Fantasztikusnak találtam, hogy Lisbeth nemhogy nem törik meg, hanem még túl is licitálja ezt a kegyetlenséget, mikor bosszúból kiköti Bjurmant, és a bőrét felhasítva vési a hasára: "ÉN EGY PERVERZ ÁLLAT VAGYOK." Üdítően komor jelenet: a sárkánytetoválásos lány szeméből süt az őrület és a revansvágy. És nem tudom elítélni érte, mivel az erőszaktevő a rendszer képviselője, a törvény nem tudna igazságot szolgáltatni neki.

Érdekes volt végigkövetnem Mikael és Lisbeth előéletét, majd közös munkáját is. Mielőtt találkoznának, úgy tűnik, mintha 2 különálló filmet néznénk: az egyik Mikael Blomkvist újságíróról, a másik a huszonéves Lisbeth Sandlerről. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy ez a két, egymástól eléggé különböző beállítottságú ember találkozik, és a maguk módján megismeri egymást. Mindketten higgadt profik, de közülük Mikael szürkébb, gátlásosabb: otthon átlagos életet élt főnökével és szeretőjével, Erikával. Itt, a távoli svéd terepen pedig olyan elszigetelt, mint bárány a farkasok között.. 

A rejtély, amin dolgoznak, közel se fogott meg ennyire. Mikaelt egy Henrik Vanger nevű milliomos bízza meg, hogy nyomozza ki, ki küldözget neki évek óta különös üzeneteket. Vanger unokahúga, Harriet 40 éve eltűnt, és a férfi a feltételezett gyilkosnak tulajdonítja az üzeneteket. Mint kiderül, egy családtag, Harriet bátyja a tettes, és áldozatait mindig egy bizarr kínzókamrában terrorizálta és ölte meg. Itt már dobog a feszültség: Mikael is majdnem áldozattá válik, Lisbeth pedig egy olyan szörnnyel kerül szembe, aki őrültebb és kegyetlenebb, mint ő valaha is volt.

Érdekes volt látnom Lisbeth ténykedését a fő ügy lezárulása után, kifejezetten Mikaelnek. Regény vagy sem: ennek a kisebb, utólag megoldott ügynek tényleg semmi köze a Vanger-esethez. Mindössze a 2 főszereplő személye köti össze, plusz Lisbeth adatgyűjtő képességei. Ennyi nem igazán elég 20 perces túlnyúlást megtámasztani  a tetőpont után; olyan, mintha egy hajó orr-részét túl sok ballaszttal töltenénk meg, amitől megbillen.
A rendező helyében Wennerström leleplezését az álcázással és a számlamachinálással max. 5-6 percbe sűrítettem volna, ahogy A sötét lovagban Gordonék túszdrámáját: az a szcéna egyrészt nem volt hosszú, és a fő konfliktussal jobban össze volt fűzve. Bár a cselekmény tagolása kb. egyezik, Finchner kétségkívül megváltoztatott dolgokat a könyvhöz képest. Nyilván 100%-ban nem lehet írott művet mozgóképre átvetíteni. Lisbeth és Mikael első személyes találkozása, vagy mondjuk a zárás is más, mint itt látjuk. 

Lisbeth és Mikaela viszonya teljesen a körülmények függvénye. Egyedül nyomoznak, és hamar megtalálják a közös hangot  munkában. A tény, hogy rövid hezitálás után Mikael lefeküdt vele, csak erősítette bennem a gyanút, hogy Lisbeth most először szerelmes. Semmi romantika, csak spontán testi vágy. A vége felé Mikaela, Erika és Lisbeth között érezhető némi feszültség. Erika valószínűleg sejti, hogy a lány nem csak a munkatársa volt Mikaelnek - ahogy ő maga is.

Kettejük közül értem, hogy Mikael végül miért a korban közelebb álló Erikát választja a 23 éves lány helyett. Ami Lisbeth-tel összehozta, az már lezárult, és kettejük között a kapcsolat sokkal inkább volt testi, mint lelki. A nem lázadó, középkorú férfi élete jobban konszolidálódhat egy olyan élettárssal, aki nem olyan szélsőséges jellem, és aki alkalmasabb rá, hogy esetleg majd a lánya mostohaanyjaként is éljen.



Csak megjegyzésként mondom: rettentő kíváncsi lettem volna rá, ha Mikael tinédzser lánya és Lisbeth találkoznak. Hasonló korúak, de teljesen ellentétes személyiségűek.

Noha a mellékszereplők alaphangon nem színes egyéniségek - főleg a Vangerek - a szereplő-kiválasztás nagyszerű. Rooney Mara olyan szóba jöhető színésznők helyett kapta meg a címszerepet, mint Natalie Portman és Emma Watson. Mara Oscar- és Golden Globe-jelölését cseppet se tartom túlzásnak. Döbbenetes alakítást tesz le az asztalra: rideg precizitás, ambivalencia, az indulat és önuralom egymásnak feszülése az arcán végig kiemelik őt a többiek közül - külsejétől függetlenül is. Daniel Craig Mikaelje háziasabb és szürkébb: a színész a Skyfall c. Bond-film miatt majdnem dobta a szerepet, prolémás volt a forgatása időpontok egyeztetése. Igy is jól megkülönböztethető a küszködő zsurnaliszta alakja a makulátlan Bondtól. 

2 olyan pillanat volt a filmben, amit különösen megindítónak találtam.

Egyik, mikor végül a rég halottnak hitt Harriet 40 év után visszatér a villába, miután Mikael közölte vele, hogy a környék ismeretlen lánygyilkosa halott. Két emberöltő után viszontlátni egy szerettünket, akitől el voltunk választva, mindig érzelmes momentum: sokan élték ezt át például Németországban a berlini fal lerombolásakor.

A másik a legutolsó perc. Lisbeth öltönyt szabatott Mikaelnek, ám mikor az este odaadná, karon fogva és nevetve látja sétálni Mikaelt és Erikát. Az arca, a dallam, a kameraszög; az egész jelenetből sugárzik a lány kiábrándultsága! Minden módon segítette ezt a férfit; még nevelője előtt is elismerően beszélt róla, nem beszélve, hogy nélküle már halott lenne. És még azt sem tudta a szemébe mondani, hogy szakítani akar. Ezek után teljesen jogos Lisbeth reakciója, ahogy a drága ajándékot a szemétbe hajítja, és szó nélkül elrobog a motorján. Részvétkeltő és igen komor pillanat, ami azután is elkísért engem, miután kiléptem a moziból.

Nagyon erős alkotásnak tartom A tetovált lány 2011-es verzióját. Kőkemény felnőtt hangulatvilága, tempós vágása, a két fő karaktere és a nyomozás menetének követése izgalmas krimivé teszik. Emlékeztet arra, mennyire kiszolgáltatottá válhatunk a világ ridegségével, az emberi kegyetlenséggel szemben.

Popeye

Ha valakinek az átlaghoz képest magasabb a mércéje filmek terén, könnyen előítéletei támadhatnak olyan munkákkal szemben, melyek eleve nem próbáltak grandiózus vagy sokoldalúak lenni. Ha valaki ezektől nem tud elvonatkoztatni, könnyebben lankadhat a figyelme, ahogy az apró részleteit megfigyeli egy mozgóképes alkotásnak. Ilyenkor a legkönnyebb például tárgyi tévedéseket elkövetni - ahogy például velem is előfordult néha.

Előítélet vagy sem; a Popeye-movie-t nehezemre esik többnek látni megjátszott és nehezen értelmezhető téblábolásnál. Tudom, hogy a '30-as évek rajzfilmje, és az eredeti képregény a Thimble Theater kiadótól is inkább afféle unaloműzőként készült. Ahogy a film is, Popeye korábbi inkarnációi sem próbáltak igazán szólni bármiről, leszámítva, hogy mikor milyen dolgok esnek meg a címszereplővel. Az olyan karakterek, mint Wellington Wimpy vagy az Oil família egyszerű kisvárosi emberek, akik egy kikötő környékén élik ugyanilyen egyszerű mindennapjaikat.

Musical-ekkel mindig is hadilábon álltam, mivel véleményem szerint fölösen törik meg a filmek hangulatát, cselekményét, rosszabb esetben pedig le is butíthatják azt. A Popeye zeneszámai kb. 2 percesek, és a dalok szövegét őszintén szólva nevetségesnek találtam. Rejtély számomra, miért alakították musical-filmmé az élőszereplős verziót. Lehet, hogy a készítők féltek, hogy a mű nem fogja eléggé idézni a képregény és a rajzfilmek hangulatiságát, ha csak a díszletek, jelmezek és színészek kell fenntartsák azt.




A sztori dióhéjban: Popeye rég elveszett apját keresve megszáll egy sweethaven-i panzióban, melyet az Oil család tart fenn. Megtudja, hogy egy Bluto nevű kapitány  vámot szed be a városiaktól. Beleszeret Olive Oil-ba, akit odaígértek Bluto-nak. A két szál pedig összefonódik, mikor kiderül, hogy Bluto valójában Popeye apjának dolgozik, míg majd az egyik zeneszám alatt ellene nem fordul.

A forgatókönyv tehát a képregény minden fontosabb szereplőjét megpróbálja egyetlen történetbe elhelyezni: Popeye szökésen kapja Olive-t, együtt rátalálnak az árva kisbabára Swee'Pee-re, Bluto pedig együtt találja hármójukat, amiért elveri Popeye-t, és mikor a végén újra szembekerülnek, már az életére tör. Mindez jól hangzik papíron, de a kivitelezés lötyög, sok dolog magyarázata hihetetlenül banális.




A film tudatosan nonszensz dolgokból építkezik: látnok csecsemő, spenóttól szupererőt nyerő pasasok meg hasonlók. A rajzfilm-világ fizikai törvényeit idézi sok mozzanat, például:

• dugóhúzóként verek valakit a kemény deszkába;
• tengeralattjáró kémlelő lencséjeként használhatom a pipám;
• vagy lebukom a vízbe, aztán rögtön mint a gumilabda pattanok ki 10 méterrel odébb. 

Lehet, hogy csak a stílusvilága nem tetszik az egésznek, de a helyiek viselkedése valahogy sose tűnt természetesenek nekem. Sweethaven lakosai pletykás, fecsegő hanglények, akik sokszor azt se fogják fel, mit tesznek és miért. Popeye-tól mintha félnének, mikor a városba érkezik, holott ez az első eset, hogy a tengerész Sweethavenben jár. És egy csapásra körbeünneplik, mikor véletlenül meglöki a helyi vámszedőt, aki ettől végigszánkázik egy csúszdán. Ezt vígjáték-standardok között is nehéz bevennem.



Azt is értem, hogy félnek Blutótól, aki - legalábbis így tudják - törvényesen alkalmazhat erőszakot. De ahhoz képest nem látszik rajtuk, hogy nagyon érdekelné őket a dolog. Miért állnak ki mind a panzió elé, mikor Olive és Popeye vígan odaigyekszik Swee'Pee-vel? Miért nem közlik már az utcán Olive-val, hogy Bluto pont őrá várakozik türelmetlenül?
De Bluto-nak semmi köze olyan esetekhez, mikor például Olive bátyja kiáll egy izmos behemóttal bokszolni, holott gőze sincs a sporthoz. Vagy hogy Wimpy, a kövér fánkevő fickó elviszi a rábízott Swee'Pee-t a lóversenyre, mert állítólag látnoki képessége van a babának. Ezen már csak kacagni tudtam. A gyerek képes fütyülni, mikor kérdezik valamiről, ezzel jelezve, ha egy kérdés válaszával egyetért, és ennyi. Őszintén: felnőtt pasas ilyen könnyen bekajál - már bocs a szóért - egy ilyen képtelenül hangzó dolgot pusztán a gyerek fütyülése alapján?

Popeye apja, Poopdeck amolyan nihilista jellem: egyfolytában csak arról ágál, hogy mennyi mindent utál: a csecsemőket, a jövőt, a múltat, a jelent, etcetera. Bluto elmondása alpján évekig segítette az öreget, még
Swee'Pee-t is egyből megmutatta neki. "A kölyök egy vagyont ér, kapitány!" Wimpy után tehát a történet rosszfiúja, a tapasztalt tengeri medve Bluto is egyből a meggazdagodását várja ettől a legfeljebb pár hetes kisgyerektől.

Nyilvánvaló, hogy a film szándékoltan abszurd és nevetséges elgondolásokkal operál: az újszülött Swee'Pee látnoki képessége áll a figyelem középpontjában. A kicsit Blutótól, majd az utána eredő Olive-ot meg egy tintahaltól kell megmenteni Popeye-nek. A végére eljutunk a klasszikus felálláshoz: Popeye szembekerül Bluto-val, megeszi az apja által dícsért, de utált spenótot, és embefeletti erővel eltángálja Blutót. S hogy mindezt tetézzük: maga Bluto eteti meg vele, hogy bosszantsa. 

Színészfronton a két főszereplőt sikerült leginkább úgy megformálni, ahogyan én is emlékeztem rájuk a rajzfilmből. Robin Williams egyik legkorábbi szerepe volt a pipázó tengerész. Merev arcával, dörmögő beszédével nagyszerűen játssza Popeye-t; kitömött alkarjával vagy ahogy a pipája megpördül a szájában olyan, mintha az eredeti rajzfigura lépett volna ki a képregényből vagy a rajzfilmből.
Ugyanezt mondható el Olive Oilról. Shelley Duvall nevével korábban nem találkoztam ugyan, de filmográfiája alapján ez volt a legikonikusabb szerepe. Percig sem kételkedtem, hogy "Miss Oilt" és "Mr. Eye-t" látom a képernyőn - ahogy többször nevezik őket. Érdekes egyébknt, hogy mivel Swee'Pee-t együtt találják meg a kosárban, és közösen gondoskodnak róla, lényegében a baba révén fonódik össze a kettejük élete.


Be kell vallanom, életem egyik legkülönösebb filmtapasztalata volt a Popeye live-action-movie. Műsorideje alatt inkább értetlenül álltam előtte, semmint hogy mulatatott volna. Még az ütésekről is lerítt érződött a tettetés, a nem-igaziság érzete. Bár elismerem, van néhány kifejezetten humoros pillanata, mint mikor:

• Olive Popeye nevébe köt bele,
• az egész panzió Blutót figyeli, amint egy legyet próbál lecsapni,
• vagy a boxmeccsen a kopasz behemót véletlenül a mamájának mos be egyet, és Popeye megkérdezi: "Ó, részvétem. Hova küldjem a virágot?"

Nyilván látszik, hogy nem hihető dolgokból gyúrtak össze egy 2 órás produkciót. De nem vagyok biztos abban, hogy a humorosság volt-e a cél itt. Olive, Popeye, Wimpy és még Popeye papája is megfelelnek közismert valójuknak, amiket a képregényből vagy a rajzfilmből ismerünk.

Bluto kissé csalódást okozott nekem. Olive mintha csak mellékesen érdekelné, különösen, miután Swee'Pee képességéről tudomást szerez. De egyébként is: szinte egyáltalán nem gondolkodik, holott a rajzfilmben mindenféle módon taktikázott és csapdákat állított, hogy elgáncsolja Popeye-t. Itt olyan, mintha Bud Spencert gyúrták volna egybe a Batman & Robin Bane-jével: folyton hörög és dörmög, illetve pofoz és tör szét ezt-azt (Hogy nem sérti fel az ínyét, mikor várakozás közben szétrág egy üvegcsészét?!).

És ezen az 5 emberen kívül minden más szereplő csak extraként lézeng, élő díszlettartozékok.



Az élőszereplős Popeye egyszerűen megjátszott, túlságosan utánzó film. Más bizonyára jobban élvezni fogja, mivel ránézésre tényleg hasonlít a rajzolt verziókra. Számomra viszont egyszer nézhető színi darab lett, amiben arra is külön kell figyelni, mikor beszélnek normálisan a főszereplők. 

Bambi

Bambi idén 70 éve érkezett el a nagyvászonra, vagyis az egyik legrégebbi Disney-klasszikusról beszélünk. Felix Salten osztrák író 1923-ban  írta meg a Bambi: Élet az erődben c. regényt, mely alapján a rajzfilm elkészült. Évtizedek óta az amerikaiak ugyanolyan nagy becsben tartják, mint például mi magyarok Fekete István Vuk-ját (és velünk ellentétben, nekik sikerült normális folytatást készteni később meseereklyéjüknek).

A Bambi egy bő órás krónika, mely egy újszülött gida tanulását követi végig a felnőtt korig. Több, mint a fele műsoridő arról szól, hogy a gida újabbnál újabb erdei jövevényeket ismer meg, illetve közben anyja intelmeire figyel. Botlásai persze jórészt egyéni próbálkozások: első léptei még erőtlenek, első beszédpróbálkozása is a "bird" szó helyett böfögésszerű hangba fullad. De gyorsan tanul és mihelyt túljut egy nehézségen, többször már nem követi el őket. Visszatérő barátai között szerepel egy cserfes nyúlsrác, Thumper, illetve egy Flower nevű görényfiú - utóbbinál örültem neki, hogy végre egy rajzfilm nem a bűz és az undor tárgyaként ábrázolja a szkunkokat.

Mivel én viszonylag későn ismerkedtem meg ezzel a Disney-klasszikussal, kicsit féltem, hogy a gida Bambit nem annak az aranyos gyermeknek fogom megismerni, aminek mindenhol mindenkor feltüntették. Vagy ha igen, akkor talán unalmas gügyögés fogja jellemezni őt. Az első negyedóra során a különböző állatok mind jókora körítésekkel rajongták őt körül, és nem értettem, miért nevezik folyton "hercegnek", amíg a vezérhímet meg nem ismertük. Róla majd később.

Nos, szerencsére a rajzfilm nem lett buta. Igaz, hogy maga Bambi sem túl bonyolult lélek (felnőtt korára sem), viszont szerethető lény. Némely beszólása őszintén megmosolyogtatott: "Anya! Mi az a sok fehér micsoda?" (Értendő a hóra.) Viselkedése némi színezetet is kap azontúl, hogy gyerekként sokat botladozott. Kevésszer halljuk beszélni - ahogy általában mindegyik állatalakot -, de akkor a lényeget mondja: "Nem mi vagyunk az egyedüli szarvasok az erdőben." "Gyorsan, Faline! Ugorj!".

Nemcsak jópofizásból és rémüldözésből áll tehát a jelenléte, mint egy állatokról szóló reklámban. Vannak pillanatok, hogy Thumper lelkesedése grimaszra készteti: mikor a befagyott vízen elcsúszik, amaz meg továbbra is buzdítja, illetve felnőtt bakként látja, hogy barátai éppen újsütetű barátnőik után kanyarodnak elfelé.

Először tapasztalja meg a közvetlen életveszély érzését, amikor szavasok közt menekül a távolból hallatszó puskadördülések elől. Ez akkor még anyja okításának részéül szolgál, és szerencsés a végkimenetele. De amikor télen megismétlődik az eset, Bambi és anyja kapkodva, nehéz terepen, egyedül maradt és jól kivihető célpontként menekülnek vissza a lakhelyükre. Sokkoló pillanat, amikor hirtelen lövés dörren: kizárólag ebből tudjuk, hogy Bambi tényleg hazaért, de az anyja útközben elpusztult. Ha nem is azonnal, de mire üldözői beérték.

Minthogy a szarvasok vezére maga mellé veszi, így egy idő után a félénk gidát már fiatal felnőttként láthatjuk viszont. Bambi több szempontból újra végigjárja a gyerekkorát:

1. Viszontlátja bagolyismerősét, majd barátait, Thumpert és Flowert;
2. A lánygida Faline-t, akivel anyáik társaságában találkozott először;
3. Ismét felbukkannak az emberek, és menekülnie kell;
4. Hirtelen puskadördüléssel sérül meg, mint valószínűleg anyja;
5. aki helyett most az apja sürgeti, hogy meneküljön;

A lőtt sebe miatt Bambi éppolyan botladozva küszködik megállni most, mint hajdan, újszülött korában. Ám a két eset tétje ég és föld. A tábortűzből keletkező lángfolyam minden oldalról kezdi körülvenni: mintha mindaz, amit életében tanult volna, most az életével együtt el készülne tűnni.

Tehát nemcsak gyerekkori események ismétlődnek meg: erős hímként Bambinak helyt is kell állnia. Falinéért egy másik bakkal kell megmérkőznie, majd megvédenie is kell majd az emberek által előreküldött vérebektől, végül lőtt sebbel menekülni a lángok között. A tűz után ugyanúgy eltűnik, mint az anyja a végzetes téli napon. És Falinével együtt látjuk meg a végén, hogy most nem ismétlődött meg a régi tragédia. A film befejezése pedig hasonló ahhoz, amit később az Oroszlánkirály is felhasznált: az új állatvezér elfoglalja a neki járó helyét, és kisfia(i) születése jelzi, hogy "a kör bezárult".

Meg kell, hogy valljam, nem sokat nyújtott számomra ez a mese. Talán pont azért, mert úgy nőttem föl, hogy nem ismertem. Pehelykönnyű élettörténet egy erdei állatról, erős hangulattal. A dráma túl egyszerű benne, kevésből áll a tartalma, de időnként azért tud megható lenni. Az idős bagoly vagy Thumper eléggé idegesítőek, és nem kötötte le a figyelmemet annyira, mint szeretem volna. Egyébként: gyerekmeséhez képest a bagoly szavai mintha elrémiszteni próbálnák a gyerekeket az olyan fogalmaktól, mint szerelem vagy társra találni.

A feláldozhatók

A feláldozhatók egy arcképcsarnok. A '80-'90-es évek akciólegendáit egyazon filmben felvonultatni volt a lényege, nem is feltétlenül akcióhős szerepben. Tudom, hogy sokan imádják az agyatlan akciófilmeket, de tőlem ezt nem ajánlatos elvárni.

Sylvester Stallone nem sok filmjéhez kaphatott ekkora kreatív szabadságot: rendező, mérvadó író és - a sztárparádé dacára - elsőszámú főszereplője is ennek a produkciónak. Barney Ross az összekötő kapocs a főszereplők között, mint egy független, profi kommandó vezetője. A legtöbb akciómontázst hozzá köthetjük, természetesen a cselekmény legkritikusabb döntéseit is az ő hozza meg.

Személy szerint ezt találtam a "legkirályabb" momentumnak.

Tiszta sor, hogy a szereplők első számú védjegye a profizmusuk. Ross és bajtársai maszekzsoldosok, akiket legtöbbször bérgyilkosi melóra hívnak be. De az összes többi jellemzőjük együttvéve sincs ilyen fontos:

• Ross-nak láthatóan nincs semmi gondja;
• Lee-t dobja a barátnője, mert az ugye nem tudhat a munkájáról;
• Thao családot tart el;
• Gunrant, a csapat renegát tagját kihajítják, mert önkényesen öldös az akciók során;
• Tool pedig ex-csapattárs, aki egész nap a tetoválószalonjában nőzik.

Mindegyikük már rég lemondott a legapróbb szándékról, hogy erkölcscsősznek próbáljanak tűnni. Az ő szakmájukkal és múltjukkal ez alighanem cinizmusnak is tűnne. De nem vagyok biztos benne, hogy a sok keménykedő dumában mennyi a múltjuk bélyege és mennyi a "csak azért is lazáskodjunk" faktor.
Mindegy...

Jason Statham meglepően jó páros alkot Stallone-val: egyik a lőfegyverrel bánik ördögien, a másik a késhajítás mestere. A legtöbbet Lee Christmas, Ross tar társának a magánéleti gondjait ecsetelik. Barátnője, Lacy a tudtán kívül más pasival randizott, ezért csalódottan lelép. Végképp nem számítottam rá, hogy Charisma Carpentert fogom itt viszontlátni: tipikus trófeanő a cselekményben az egyik főhősnek, de legalább nem az Angel sorozat Cordeliáját játszotta el más néven.
Lacy hapsiján látszik, hogy erőszakos hajlam. Második felbukkanásakor Lee helyben hagyja a kosárpályán, megtorlandó a Lacyn talált verésnyomot. Frankó akciójelenet, és a motivációt is értem. Viszont nem értem, hogy Lacy miért tér vissza ennyitől Lee-hez. Hisz eredetileg azért hagyta el, mert a férfi folyton titkolózott előtte, ha nem is nőügyekben.




Direkt nem beszéltem eddig a sztoriról, ami nagyjából átlagos terrorizmus elleni csihi-puhi. Ross-ékat Arnold Schwarzenegger Mauserje helyett bérli fel Bruce Willis Mr. Church-e: ez a kettős cameo egyből érzékelteti, hogy a sztárparádé mennyire fölötte áll a történetnek, ami légypapírként szedi össze a régi akciólegendákat. 1 jelenet erejéig mutatnak két hollywood-i színészhírességet, majd a szkript elfelejtkezik róluk. Ez a jelenet nem több, mint eye-candy a zsáner rajongóinak: Arnold bőrdzsekiben feszít, Willis keménykedő duma kíséretében nevet egyet, és ettől rögtön asszociálni tudunk T-800 és John McClane figuráira.
"Ennek meg mi baja van?"
"Elnök akar lenni."
Igen; tudtommal egy osztrák születésű tisztségviselő nem lehet amerikai elnök.

Szóval Ross és Lee elmennek likvidálni egy Garza nevű diktátort Vilena szigetén. Összekötőjük épp az ő lánya, Sandra, aki gyűlöli apja állítólagos "rémuralmát". A lányt a sereg elviszi, miután megtagadja, hogy Ross-ék kimenekítsék. Mire majd a csapat visszamegy Vilénára, már tudják, hogy Garza koka-földet üzemeltet a "valódi célponttal", az ex-CIA-s Munroe-val. Tűzpárbaj, mely után a lány és a csapat összes tagja megmenekül.
Eric Roberts sokadjára alakít rosszfiút Munroe figurájával. Mégis sántít a legalantasabb pillanata, ahogy elárulja Sandra apját. Mikor Ross-ék visszamennek Sandráért, és Garza parancsot ad minden amerikai megölésére, lelövi Garzát. Hogy lehet az, hogy legalább két tucat géppisztolyos testőrt ártalmatlanná tud tenni egy szál hatlövetűvel, miközben másik kezével Sandrát szorítja?


Mellesleg: a női főszereplő és az apja is rettentő sík észjárású emberek: egyikük csak lázongani próbál apja szigora ellen, az apa pedig hamar kifulladó gőggel fogadja a viselkedését. Kicsit túl elnéző, ha azt vesszük, hogy a nő a mostani rezsimnek hazaáruló; megkínzását is Munroe-nak kell megkezdenie. Forszírozott a fordulat, mikor az apa "megvilágosodik" a vége felé: "Maga csak halált hoz ránk!" Mármint Munroe, a volt ügynök egy katonai terrorral hatalomra került fővezérre?! Aztán ez a mondat, amit a lányának címez: "Te vagy az, akinek nekem kellett volna lennem." És mily szerencse, hogy Ross-ék mentőakciójáig a lány nem szenved maradandó károsodást. Teszem azt lebénulhatna
Sandra valahogy Kathy Duquesne-re emlékeztet a Batman: Denevérnő rejtélyéből: önbíráskodó, ál-humánus vadóc, aki bűnvezér apja ellen lázadozik, mert az fegyverekkel teszi tönkre átlaglakosok életét. Meg sem próbálok társadalmi aspektust fölhozni: a jófiúk egyszerűen végigkaszálják a rosszfiúkat, a főhős megmenti a lányt, sőt még Gunran is visszatér a csapathoz.



Még röviden Gunranről: ez az alak merő röhejszilánk a cselekmény hátába. Ross-ék megválnak tőle, ezért összeáll Munroe-val, hogy elvezesse őket a főhadiszállásukra. Meglepi Thao-t, elveri, Ross meglövi, és a fölé hajoló Ross fülébe suttogja a megbízója nevét. Aztán a végén kiderül: nemcsak túlélte, és újra együtt nevet a többiekkel. Azt hiszem, Gunrannel Stallone az ismert klisét akarhatta kiforgatni, hogy "a túl vérszomjas bajtárstól megválunk, erre az bosszút esküszik". Hát nem sikerült: Gunran dialógusai és egész szereplése zavarba ejtő, a cselekményben fölös ballaszt, a dramaturgia pedig bohócot csinál belőle. Dolph Lundgren ide vagy oda, még a felhalmozott sablonkészletbe sem illett bele.



A feláldozhatók talán csemege az akciófanok számára, sőt valószínű. Nekem azonban semmi extrát nem nyújtott. Híres sztárok arcai még nem garantálnak minőségi sztorit, vagy eredeti elgondolásokat.

Batman: Denevérnő rejtélye

A Denevérnő rejtélye relikvia. Abban az értelemben, hogy egy, a képregények korai szakaszából származó karakternek állít emléket, még az Adam West-féle komédiasorozat előttről. Még mielőtt 1964-ben Julius Schwartz szerkesztő újraszabta volna a Batman-képregények karaktertárát, Bruce Wayne-nek valóságos denevércsaládja létezett: Robin,  Batwoman, Bat-Girl, és Bat-Hound, akire utal is Harvey Bullock, a Batmant utáló nyomozó egyik megjegyzése: "Mi jön legközelebb? Bat-Hound?!"

Az eredeti Batwomant Kathy Kane-nek hívták (ejtsd: Kéjn). Létrehozásának oka az volt, hogy tagadja a képregény-Batman és -Robin közti homoszexualitás gyanúját - amit a "Seduction of the Innocent" c. könyv bizonygatott az ötvenes évek közepén.

Nos: itt a neve Kathy Duquesne (ejtsd: Dükéjn).
Legalábbis: az egyiküknek.

Igen: a nagy csavar a nyomozás menetében, hogy mindhárom nő, akik felmerülnek lehetséges gyanúsítottként, közösen használják Batwoman maszkját. A klasszikus "vegyél be egy partnert, hogy eltereld vele a gyanút" trükk.
De az elővezetése viszonylag elmésen sikerült: a képregény ismerői Kathyre asszociálnak, ő az első "emberünk". Batwoman high-tech eszközeit ő meg tudja fizetni, és a filmbéli bűnszövetkezete feje, Carlton Duquesne az apja. Aztán egy feltűnően ügyetlen tudósnő, Roxanne "Rocky" Ballantine kerül képbe, és a kettejük közti kapocs adja ki végül a harmadik személyt.

Rocky, Kathy és Sonya ügyesen szervezett triót alkot, hasonlóképp Charlie angyalaihoz. A tény, hogy egy időben szobatársak voltak, hasonló a meggyőződésük, elégségesnek bizonyul, hogy a szövetség hatékony legyen. Nemcsak mindhárman hozzáteszik a buliban, ami az erősségük (pénz, technikai tudás, eltökéltség). A fegyverüzlet 3 kulcsembere hozzárendelhető 1-1 Batwomanhez: Carlton Duquesne a lányához, Rupert Thorne Sonyához, Pingvin pedig Rocky fiúbarátját juttatta egyszer bűnbakként a sittre. 

Mindhárom nő jelen van valamilyen formában Bruce Wayne életében: 

1. Kathy Bruce véletlenül megismert barátnője;
2. Rocky a Wayne-vállalat alkalmazottja;
3. Sonya Alcana pedig Bullock új társa, aki ismeri Batmant. Azonnal tájékoztatja titkos cinkostársait, ha bármi fejlemény van.

Bruce Wayne-t és alteregóját újfajta dilemma elé állítja a Batwoman-ügy. Az álarcos igazságtevők köre eléggé kiterebélyesedett:

• Alfred mellett ott van neki az új Robin, Tim Drake;
• Dick Greyson már korábban megvált a csapattól;
• Selina Kyle alteregója nyílt titok a városnak;
• Barbara Gordon pedig épp nincs a városban.

Tetszik, hogy Bruce nem kezeli egyből lesittelendő bűnözőként a jövevényt. Többször előfordul, hogy Batman, Robin és Batwoman közösen harcol, igaz, csak az improvizálás szüksége miatt.

Továbbá: furcsa, hogy éppen Bruce nem veszi számba már az elején az eshetőséget, hogy nem egy álarcossal áll szemben. Mégse láttatja a tévedés a karaktert ostobának, két okból is:

1. Bruce Batwomant a Duquesne-házhoz követte, majd másnap elszökteti Kathyt az apja testőrei elől, eltöltenek egy kis időt, s a nő mesél magáról, hogy mit jelent a maffiózó apja árnyékában élnie. Mikor a következő szcénában Batman Gordonékkal konzultál, már Kathyt nevezi tettesnek. Minden passzolni látszik: indíték, termet, beállítottság. És ebből zökkenti majd ki, mikor randijukon egy helyszínen látja Kathyt és Batwomant egyszerre.
2. A nem túl bonyolult koncepció saját tapasztalatainak az ellentéte - legalábbis a többi animációs filmből. A rém álarcában azt hitte, Andrea Beaumont az apjának segédkezik akcióiban, ám a lány egyedül cselekedett. Most rájön, hogy több tettes a hangja elváltoztatásával, egymásnak átadott harcművészeti és technikai alaptudással elkendőzte a többkezűséget.

Adja magát a kérdés: lehet-e jogosult Batwoman - akármelyik -, hogy azt tegye, amit tesz. Eszköztárának fejlettsége vetekszik Batmanével: távirányítású siklórepülőn közlekedik, hajítópengéket és egy különleges oldatot, amivel agyagként formázható a fém. Nagyszerűen ábrázolják Batwoman harci mozdulatait, a rúgások, ütések, védések gyors váltását, a reflexeket.

De ezekkel a hasonlóság ki is merül. Már első akcióján kitűnik, hogy a maszkos nő önbíráskodó: a fegyverszállítmányok elpusztítása érdekli, és csak harmadlagosan, hogy célpontjai életben maradnak-e.

Amikor aztán a lányok lelepleződnek, és egyenként érvelni próbálnak, a különbség csupaszon hever a néző előtt. Hiába nem ölnek meg senkit: a Denevérszimbólum számukra is csak annyit jelent, hogy high-tech kütyükkel meg jiu-jitsuval 3 fő rosszfiúnak tesznek keresztbe. Batman értékrendje, hogy tovább lásson a bosszún, függetlenül a szerettei emlékétől, mellékes a számukra. Ez pedig indokolttá teszi, hogy Pingvinék lekapcsolása után örökre bezárjon a Batwoman nevű intézmény.

A movie koncepciója tehát terebélyesen meg volt írva, sok érdekes ötletlehetőséggel fűszerezve. És mégis, mindennek az összekovácsolása, a kivitelezés valahogy félúton megakadt. Túl nyilvánvalónak érzem, hogy a kapcsolati rendszerek szinte matematikailag vannak kiszámítva:

3 bűnöző + 4. maszkos férfi = 3 önbíráskodó + 4. maszkos férfi

A másik "4. maszkos férfi" alatt Bane-t értem. Pingvin ugye a Batwoman probléma kezelésére hívja be, és sikerül is leleplezni Kathyt. De nem ő jön rá, hogy többen is vannak, hanem Pingvin.

Ennek kapcsán tenném szóvá, hogy szerintem túl sok szereplő van összezsúfolva 1 bizonyos szerepkörre. 3 szupergonosz, 3 denevérnő és 3 Batbarlang-béli ember (Alfred, Bruce, Tim). Batwoman motivációja egyformán szimpla ahhoz képest, hogy milyen horderejű munkába fognak bele. Batman ténykedésével és szimbólumával csak takaróznak, és meglepetésként éri őket, mikor egy váratlan tényező, Bane keresztbe tesz nekik.

Fontos momentumokat nem mutat a kamera, mintha a film megrettenne a saját komolyságától. Nem látjuk, hogy Kathy rákényszerülne harcolni Bane-nel. Roxanne engem alapból idegesített, a megjátszott kelekótyaságával, és ahogy ráakaszkodik a börtönben levő fiújára: "Az én életem! Úgy pazarlom el, ahogy akarom!"
Sonjáról is talán pozitívabban gondolkodnék, ha nem valamikor kamerán kívül kérné meg Batmant, hogy segítsen megmenteni Kathyt Pingvinék fogságából. Többet elárulna róla, minthogy a végén egy nagyon átlátszó szimpátia-keltő montázsban megmenti Batmant attól, hogy lezuhanjon a nyílt vizen.

Miért van feltornyozva ennyi közismert rosszfiú az animációs sorozatból Carlton Duquesne mellé? Gondolkodásuk alapján egyikük se valami nagy koponya. Főként Bane kapcsán bánt ez engem, aki a képregényekben Batman egyik legtaktikusabb ellenfele. A rajzfilmek mindig valahogy a verőlegény szerepére korlátozzák őt (persze közel se annyira, mint Schumacher Batman & Robinja), és elvész az intelligenciafaktor fontossága.

És itt a befejezés is, mikor Kathy viszontlátja civilben Bruce-t. Az arcán látszik, hogy mintha töprengene valamin, miközben udvarlóját méregeti. Lehet, hogy esetleg pont ő...? Tiszta szerencse, hogy vége a filmnek, és Bruce együtt vacsorázhatott 2 Denevérnővel! A 3.-tól pedig elbúcsúzhat, miután kiderült: mindhárman megúszták a vádemelést, és még Roxanne fiúját is kiengedték a börtönből. Komolyan mondom: a Bűbájos Boszorkák c. sorozat óta nem láttam ennyire ellenszenves női triót.

Szóvá tenném még, ami leginkább szemet szúrt a látványvilágban: az emberalakok ábrázolása. Imádtam az animációs sorozat első 85 részét, amit Magyarországon eredeti és szinkronizált változatban leadtak. Felnőttként - a Beyond megnézése után - tudtam csak meg, hogy 3. évad is készült (The New Batman Adventures), ahol "gyerekbarátabbra" szabták a dark deko stílusvilágot.

Ezért néznek ki Gordon, Alfred, Bullock és Pingvin fejformái úgy, mintha marionett-bábuk lennének. Utáltam ezt. Ugyanígy Joker - aki a filmben nem szerepel - olyan arcot kapott szinte, mint a korai Mickey Mouse. Röhejesen hangzik, de örültem, hogy legalább a női szereplők test- és arcvonásait tisztességgel kidolgozták.

Megjegyzés: az összes, korábbról ismert karakter közül egyedül Bane külsejének újraalkotása az, ami véleményem szerint jó munka volt: félelmetesebb a külseje.

A Batman: Denevérnő rejtélye nálam egy közepest ér. Jobban megírt munkadarab, mint mondjuk a Subzero. De minden téren a minőség kárára hajt a mennyiségre, szereplői pedig soha nem nőnek túl mindennapi foglalatosságaikon.

Véres gyémánt

Ami leginkább megborzasztja a nézőt egy olyan filmben, mint a Véres Gyémánt, az a közeg, melyben játszódik. A valóság azon részére nyit ablakot, ami előtt mi nyugati átlagpolgárok becsukjuk a szemünket, gondolván, hogy az úgyis a távoli vidék problémája. Erre az érzésre játszik rá  erősen az alkotás, miközben  viszont karakterek, + egy átlátható cselekmény révén konkrét sztorit mesél el nekünk emberségről és annak hiányáról.

Már a fogadtatása körül sok ellentmondást találni:, mint hogy

• 100 milliós büdzséjének alig felét hozta vissza az USA-ban, mégis több kategóriában jelölték Oscarra;
• állítólag egy-egy érintett cég bojkottálni próbálta a film bemutatását, de hivatalosan tagadták a pletykát;
• Zwick filmje a sierra leone-i kormányt se festi le pozitív színben. Mégis a premier idején több támadás érte a filmet, hogy a Forradalmi Egység Front, az RUF abszolút gonoszként lett ábrázolva, tompítva ezzel a másik oldal felelősségét/vétkességét a konfliktusban.

"De mi feketék miért tesszük ezt egymással?"

A mű főleg abban operál okosan, hogy ezt a koromfekete valóságot merészen és részleteiben ábrázolja. Afrika számos országában, mint Sierra Leone, szüntelenül fegyveres harcok zajlanak, amik nem egyszer szabályos népirtásba mennek át. A szegény tömegeket gyakran testcsonkítással (hogy ne legyen mivel szavazniuk) vagy fejlövéssel büntetik. Az már szinte jutalom, ha egy életen át rabszolgaként robotolhatsz, vagy hogy már gyerekként besoroznak, hogy a "felszabadító erők" hidegvérű mészárosává neveljenek ki.

A fenti 2 esetet ismerhetjük meg a Vandy-család példáján: a halász Solomont kényszermunkára fogják, míg fiát, Diát pedig önmaga torz képévé próbálja formálni az RUF: Solomon szerint a fiú azelőtt az orvosi hivatással szimpatizált. Nagyobb különbség talán nem is lehetne a mostani "hivatásához" képest. Ez az ellentmondás a kétféle neveltetése között nagyon szépen kiütközik majd, mikor Solomon a táborukban viszontlátja őt. 

A film törekszik őszinteségre szorítani magát, és nem csupán az alaptémájában. Minden fontosabb szereplő mentes az eszméktől, voltaképpen kihasználja a többieket saját céljaihoz:

• Solomon sosem próbálja palástolni, hogy nejét és gyermekeit akarja megtalálni, illetve biztonságban tudni. Nem fogadja el, hogy fiát örökre asszimilálta az RUF és Poison százados, aki neki is a dolgoztatója volt. 
• A dörzsölt csempész Danny Archert az a rózsaszín kő, amiről első találkozásuk során szerez tudomást. Neki egy korábbi tartozását kell lerendeznie a gyémánt által. 
• Régi katonai felettesét, Coetzee ezredest is az elrejtett kő érdekli, de mivel vele hite szerint szót ért, Archer kialkudja az RUF-tábor lerohanását, ahol Solomon a követ megtalálta és elrejtette. 
• Maddy Brown pedig háborús terepen tapasztalt riporter, aki Archertől üzleti adatokat akar kapni, hogy súlyt adjon leleplező cikkének a helyi gyémántkereskedelemről.

Végső soron minden a drágakövekről szól: a kormány és a "felszabadítók" is ebből szerzik a bevételt a fegyvervásárláshoz. Méghozzá tőlünk, a fejlett országok vevőkörétől, az utcákon járkáló tömegektől.  A "Véres Gyémánt" tehát kettős jelentéssel bír: 

• egyrészt a  nyers ásvány ritka rózsaszín változata, amit Solomon talál meg, és különösen nagyértékű;
• illetve általában a vérrel és rabszolgamunkával kitermelt ásványkincsek, melyek eredete örökre elvész a bürokrácia útvesztőiben.

Ez a mű egyik legoffenzívabb üzenete, aminek üzleti kihatása is volt az amerikai gyémántkeresletre. (Ebbe az aspektusba nem mennék bele; inkább a nemzetközi politikatörténethez tartozik {pl. Kimberley-program}, mint szorosan a movie-hoz.)

Maddy figuráját először nem tudtam hova tenni, mikor először megnéztem a filmet. Fölösleges krónikásnak tűnt, aki egyben a szerelmi szálat szolgáltatná. De szerencsére tévedtem: Archer és közte valami szimpátia és vonzalom közti állapot jön létre, de semmi csók vagy hasonló. Azt elismerem, kell némi műsoridőnek eltelnie, hogy többnek lássuk egy kalandvágyó karrieristánál. Mikor megmutatja a cikkjét Archernek, megmutatkozik, hogy nem elvakult vagy önámító. Saját munkája szánalmassá zsugorodik a szemében, és feldühíti, ahogy a férfi előtt végigméri azt. Tudja, hogy nevek és adatok nélkül egy leleplező cikk csak legépelt rimánkodás, mint azok az olcsó jótékonysági hirdetések a TV-reklámokban.
Szóval se nem fakó, se nem irritáló nő; egyedül talán a szakértelme az, amit egynémely mondata megingat. De ezek már tényleg apróságok. Szerepe pedig a dolgok menetében végig jelentős marad: miután Londonban viszontlátja Solomont, közösen bizonyítékot szereznek az amerikai érintettség valós mértékéről az ügyben.

Cseppet sem érzem elcsépeltnek, hogy a Vandy-családnak az utolsó percekre sikerül újraegyesülnie. Solomonról túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Poklot járta meg: 

• családjától megfosztva fogták kényszerrobotra 
• bezárva tartották, mint az állatokat
• meneküléskor szüntelenül golyózápor elől kapkodták a fejüket Archerrel, 
• egy kerítés mögül kellett megérintse feleségét és lányait,
• fia pedig nyíltan megtagadja, mikor az életét sokadszor kockáztatva belopózik az RUF-táborba.

2 dolog van, amit kifogásolok a befejezésen. Nem súlyos hibákról van szó, hanem inkább ízlés dolga:

Az egyik Danny Archer halála. Nem DiCaprio játékával van bajom:  remekül alakít, ahogy szerintem a Solomont játszó Djimon Hounsou is. Azt is értem, hogy Archer katonaemberként felismeri, mikor túl nagy a sebe ahhoz, hogy kiérjen a veszélyzónából Solomonékkal. Ami szerintem túl érzelgős felhangú: a haldoklása. Rendben, hogy Maddyvel utolsó információt közöl, miszerint Solomonék úton vannak. 

De aztán a hívás átmegy szentimentális mellébeszélésbe, ami gyanúsan hosszúra is nyúlik egy haldoklóhoz képest. Nem igen kompenzálja ezt az se, hogy a végén Archer arcképét ott láthatjuk majd Maddy cikkjében. Ha egy életakaró nő egy életakaró férfitól a beletörődést hallja, a legkevesebb, hogy a szavaival győzködni próbálja, akár a hazája, akár nem. Nem tudhatja, hogy Solomonnak ugyanez nem sikerült.

A másik Zwick azon megoldása, hogy a film  utolsó jelenete a záró-kiírások előtt. Mikor az ENSZ-ülésen arról beszélnek, hogy meg kell hallgassák "a harmadik világ hangját", magát a beszédet már nem halljuk, Solomon csak némán áll, és fogadja a tapsot. Rendben: elismerem, hogy erkölcsi prédikációt hallgatni túl idealizáló lett volna. Főleg olyantól, aki pont hogy nyakig érintett az ügyben. Az effajta "kinyilatkozások" A tolmács c. filmben  is visszatetszést váltottak ki belőlem.

De egy szónoklat jól megírva lehet rövid, tömör, lényegre mutató, sőt a puszta lezáráson kívül más rendeltetésből is odakerülhet. Solomon Vandy beszéde szólhatott volna arról a bizottság álszent hozzáállásáról, vagy a kilátástalan nyomorról, ami  nemcsak a polgárháború alatt és nemcsak Sierra Leonéra jellemző a térségben. A The Empire in Afrika c. dokumentumfilm például gyakorlatilag válaszként készült a Véres Gyémántra: előzetesében azt írva: "Miközben Hollywood hazudik, Még több afrikai hal meg." Komolyan nem értem. Mi az, amiben Zwick műve "hazudott"? Talán az a baj, hogy nem ábrázolt elég megcsonkított és agyonlőtt embert?

 

Amit még megemlítenék: a film rámutat, hogy egy háborús övezetben élni nemcsak földrajzi probléma. Attól, hogy egy család sorozatos kivégzések közepette él, vagy hogy nem fognak a világ 4 sarkáig vadászni rájuk, ha "elrepülnek egy helikopterrel"... attól még számít nekik a hazájuk és a gyökereik. Ha az ember hozzászokik, hogy állandóan halált és szenvedést lát maga körül, akkor hajlamos nem közvetlen életveszélynek, csak szegény és rothadó helynek látni az otthonát, ami talán megmenthető.
Annyitól meg egy átlagember még nem akar vadidegen földön, gyerekekkel, valószínűleg személyi függésben vagy nyomorban élni. Főleg hogy talán nem is tehetné meg legálisan.

Nagyon jó film.