DOA: Holtan vagy élve

Egyetlen porcikáján sem látom a DOA: Élve vagy halva c. filmnek, hogy retinalegelőnél több volna. Legeltetni lehet a szemünket az anime-cosplay-t idéző díszleteken és jelmezeken, a rengeteg üresfejű fotómodellen, akiket a szereplőknek hazudnak, illetve az Asylum konténeréből guberált CGI-effekteken. Ezen fölül azonban semmi haszna vagy létjoga nem lelhető fel, és abszolút megérdemelten dobálható meg az összes szitokszóval, ami csak az embernek eszébe jut.
.

Még nagy vonalakban leírva is zagyvaságnak hat a történet pótléka. Három huszonéves szexbomba harcművész egy csomó más szexi versenyzővel együtt meghívást kapnak egy privát luxusszigetre. Ők hárman Kasumi, a száműzetésbe vonuló klánhercegnő, Tina, a milliárdos pankrátor és egy Christie nevű csalfa tolvajnő. A DOA-tornaverseny 10 milliós nyereményéért bele is mennek, nem sejtve, hogy házigazdájuk, Donovan fel akarja használni őket világuralmi terve megvalósításához.




Valahányszor egy ennyire undorítóan gondolat nélküli filmalkotásról írok, mindig el kell töprengjek azon, vajon hány sort érdemes rápazarolni. Dióhéjban pornóparódia és egy ázsiai wuxia-szappandráma kutyulékát bámulhatjuk másfél órán keresztül a képernyőn. Élettelen alakítások és nem létező motivációk adódnak össze egy trash-ekre nézve is szégyenletes marhulássá, ahol
kötelezően szupermodell-külsejű ál-színészek adnak elő mindenféle ugrabugra "harci" mutatványokat. Hogy lehet még manapság az ilyet szélesebb közönségnek mutogatni?! Többször szóvá tettem itt a blogon, hogy a céltalan akrobatikára ott a cirkusz, sőt: az óvoda játszóterén is több értelme van ilyet előadni!


Merem állítani, hogy egyszerre vak és hülye, aki nem látja, mennyire a férfi és női szereplők kinézetével akarták eladni a DOA-t. Mert ez az egy dolog, amitől nem nézhetetlen a film, ha levesszük a hangját a távirányítón: a dögös fiatal nő(c)i szereplők teste, amit szinte megállás nélkül mutogatnak. Az egész mintha egy végtelen hosszú reklámklip volna, nem túl hízelgő üzenettel.

Ha te egy dögös bombanő vagy kockahasú macsó vagy, és konyítasz az önvédelemhez, a világ bármely rendőrét, bűnözőjét vagy likvidátorát le tudod szerelni, te vagy a bajnok, a kiválasztott Majdnem-Superman! Unott arcukból ítélve a színészek pontosan tudták, mit vállalnak, és a komolyság veszélyét messziről kikerülve idézik vissza a könnyen bemagolható mondataikat.


Karaktereiket ellenben a forgatókönyvön hagyták, egy csepp vér nem csordogál az alakításaikba. Nem hat meg Kasumi gondja, hogy klánja egy lilított hajú ninját küld rá, amiért elhagyta őket, hogy kiderítse bátyja eltűnésének körülményeit. Nála lett volna egyedül némi sansza annak, hogy elhiggyem a harcművészeti tudását, de azt is annyira eltúlozzák, hogy ez a kapaszkodóm is elszakadt. Örökké és bármilyen fórumon a Pokol bugyraiba kívánom ezt a klisét, hogy a wuxia-típusú filmekben ilyen megjátszott, bábszínházi harci repkedések, dobófegyver-elkapások meg kardpengén ácsorgások fordulnak elő!

Bár tudnám, mitől kellene megfogjon az, ahogy a fapofát vágó Kasumi megenyhül a többi résztvevő felé, mikor kiderül, hogy csapdába csalták őket a szigeten. Senkinek nincs személyisége. Donovan házi izompacsirtája - aki Kasumi bátyját elintézte - simán elmegy Schwarzenegger-karikatúrának. Szánalomhegy Kasumi udvarlója és egyben volt szolgája, Hayabusa.

Aknavetővel lőttem volna Tina melák apjába, aki folyton ott lebzsel körülötte, folyton beleugatva a szöszi bunyós életébe. A lány egyébként buta mint a tök, és ha nem harcol, égeti magát a ribi modorával. A társulás Christie és jancsibohóc ex-pasija, Max között pedig meg se maradt bennem, amíg nem lapoztam elő a Neten a cikkhez.


Még olyan, elgondolás szintjén megborzongató ötletekből is kiszívják a feszültséget, mint a résztvevők véráramába injektált nanoszonda. Donovan ezzel, és egy mozgásjelző erőnövelő szemüveggel  - igen: így, ahogy halljátok! - tud lépéselőnyt tartani ellenük, majd mint igazi ZS-kategóriás főgonosz, maga is szuper-harcművészkedik egy darabig morcos képpel, hogy aztán egy robbanásban megdögöljön.

Kismilliónyi egyéb baromságát már nem teszem szóvá a DOA: Dead or alive c. filmnek. A mozgókép, mint művészeti ág teljes megcsúfolása: Mortal Kombat koppintásként indul, és aztán Charlie angyalai 3.-má transzmutálódik. Sem a harci, sem az erotikus mozgások nem feledtetik, hogy egy reklámklipekre nézve is zavarba ejtő, bunkó, értékelhetetlen húspiac, amely kizárólag a férfinézők erekcióserkentésére alkalmas.

Lúzer SC

Ha egy vígjátékot a Happy Madison produkciós cégnél gyártottak le, majdnem biztos magán viselik az Adam Sandler-Rob Schneider féle humor stílusjegyeit. Ezek az ótvar, gyakran altesti humor, a sivatagnál is sivárabb jellemrajzok és egy olyan sztori, amelynek se eleje, se vége, csak egy terjengős, apró köríveket leíró belseje. Most is ez a helyzet.

A Lúzer SC-vel Rob Schneider nem először és nem is utoljára bizonyítja be, hogy bérkurva, és akármilyen ostoba, gügye projekt-hez hozzáadja a nevét, ha úgy tartja a kedve. A készítők fogtak egy már bejáratott vígjáték-helyszínt, a baseball-pályát, és ráhajigálták, ami poénként épp eszükbe jutott, legyen az arcra szellentés, mókusok leverése a fáról, vagy más hasonló agyrém.

Gus Matthews és 2 másik örök vesztes egy gyerek-felnőtt baseball-csapatot alakít, hogy megmutassák a környék kölyök- és felnőttkorú seggfej játékosainak: ők is érnek valamit. A bajnokság tétje egy új stadion használati joga, és Gus-ék sokkal jobban szerepelnek, mint rosszakaróik hitték volna...

Induljunk ki abból, hogy nincs történet és a karakterek főcsomók is lehetnének a pályaszéli gyepen. Még akkor is kialakulhatna valami primitív, morbid bája az egésznek, ahogy gyerek és felnőtt vesztesek próbálnak emelt fővel játszani az őket megalázók ellen. "Bája" itt legfeljebb 1 embernek akadt, ez pedig Molly Sims, aki a filmben Gus-nak a nejét alakítja. Ő legalább a retinánkat kényezteti, bár őt se túl kellemes hallgatnunk mizériájáról, hogy mihamarabb teherbe essen.
De a többiek valami borzalmasak: a gyerekszereplők főleg az elején nem is emberi lényként viselkednek. Hányingert keltő, amit a forgatókönyvírók az első negyedórába beraktak a baseball-jelenetekhez! A felnőtteknél pedig volt, akinek a fejére nem lehet ránézni, annyira hányadékul néz ki! Kötelezően gügye szereplőkkel érdektelen, melyik meccsen milyen babérokat aratnak a folyton "lúzernek" hívott főhőseink. Talán 1-2 jól elsütött szórványpoén furakszik be egy-egy ütésnél, vagy egy szerkezettel, amit a milliomos haver-szponzoruk bemutat nekik.

Apropó: a film elején, random viccként egy saját építésű K.I.T.T. is szerepel, amit nekem külön gyomros volt épp ebben a produkcióban látnom.

Végszó: tervszerűen idétlen, vulgáris, kificamodott ízlésű celluloid szarrakás. Mégha valakinek akad is kidobnivaló 1-másfél órája, azt inkább alvásra fordítsa, minthogy ezt elnézegesse a tévékészülék előtt!

Hajrá csajok 3. - Mindent vagy semmit

Rengeteg vígjáték mintha tudatosan kerülné az értelmes megnyilvánulásokat, hogy ezzel is viccesebbnek és lazábbnak tűnjön a fiatal célközönség szemében. Nem akarok külön kitérni rá, mennyire volt agyzsibbasztó az előző két Hajrá csajok-felvonás: a 3. rész minden téren korona a trilógiára. Eltökélten sivár női színészek égetik magukat szánalmas dialógusokkal, a sokezredik elmehalott szöszivel a középpontban. 

Britney, a suli szurkoló-csapatának kapitánya váratlan hírt kap apjától: másik városba költöznek. Az új intézmény tele van afroamerikai diákokkal, akik ferde szemmel nézik a túl lelkendező csajt. Egész amíg gimnasztikai tudását meg nem csillogtatja.

Akár A kurvák háborúja címet is adhatták volna ennek a filmnek! Az egész egy ping-pong meccs a női és férfi tánckoreográfiák, illetve az üres fecserészések jelenetei között. Ja! És középtájra beszúrtak egy pici szappanopera-paródiát, ahol Britney a régi (húgyagyú) és az új (semmilyen) pasija között vívódik.

Csontkretén ribancok a fehér női főszereplők, úgyhogy egyfajta fordított rasszizmus is végig jellemző a szereplőkínálatra. Komolyan azon kéne nevetnünk - vagy épp bőgnünk -, hogy Britney már nem egy sztárszurkoló, és hiányzik a régi bandája? Vagy hogy a szöszi helyettese úgy alázza őt nyilvánosan, ahogy bírja? Ez a film AKARJA és törekszik rá, hogy sértegesse a nézőt - elsősorban pont az a korosztályt, aminek úgy tesz, mintha szólna.
A fekete leánykar kapitánya, Camille az egyetlen, akit egyáltalán meg tudtam jegyezni - őt is csak a Britney-re szórt bírálatai miatt. A többieket meg értelmét nem láttam, hogy előkeressem a nevüket: értelmes gondolat sem keresztezi az alibi forgatókönyv útját, nemhogy - most ez durván fog hangzani egy ilyen "csajos vígjátékhoz" képest: - "DRÁMAI HELYZETek".

Részemről ennyi volt a Hajrá Csajok 3. része. 2006. egyik legrosszindulatúbban agyalágyult filmes produktuma.

Förtelmes (A jeti visszatér)

"Abominable" az eredeti címe ennek a 2006-os zsebhorrornak, melyet magyarul megint sikerült a lehető legeladhatóbb csengésűvé becukrozni. Mert mégha nem is közismert, hogy 

az észak-amerikai majomember nem jeti, hanem "sasquatch", akkor is biztos sokan akadnak, akik így esténként átfutva a TV-műsort összekeverik ezt a filmet a Star Wars-zal. (Hát még, ha képet is mellékelnek a lényről, mi...?)

Átlagos horrorfilmes felállásból indulunk ki, és onnan döcögünk majd a teljes agyhalál felé. Van ez a Preston nevű, csiszolt modorú volt hegymászó, aki feleségével lezuhant a kisváros melletti Öngyilkosok Sziklájáról: a férj tolókocsiba került, az asszony szörnyet halt. Most egy kirendelt ápolóval visszatérnek a városba terápia címén. Este az ő faházukkal szomszédos házba jön 5 csaj leánybúcsúztató bulira, de egy nagy szőrös fenevad célba veszi őket. Vajon hányuk halálát kell végignéznie a nyomorék férfinak?

A filmet egy Ryan Schifrin nevű pasas írta és rendezte, továbbá a szereplőgárda érdekessége, hogy a Die Hard földhözragadt rendőrfelügyelőjét alakító Paul Gleason is játszik benne, mint a kisváros seriffje. 
Ami viszont igazán meglepett, sőt elképedtem rajta, az, hogy ezt a produkciót a Rotten Tomatoes-on 41%-ra taksálták a nézők, a kritikusok meg 62-re! Az idei Szellemirtók-reboot óta nem láttam ennyire túlpontozott vacadékot a honlap adatbázisában.

A "lapos" szó már nem fejezi ki azt, hogy a tartalom milyen irgalmatlanul sekélyes és tetszhalott! Tényleg csak az rázza fel kicsit az eseményeket, mikor a jeti egész szőrös valójában megjelenik, hogy valami durva dolgot csináljon. 

Ami valljuk be, egyáltalán nem fantáziadús: a többi agyatlan filmvilágbéli bestiához hasonlóan hörög, ténfereg, trancsíroz. 1-2 izgalmasabb momentuma is akad azért, pl. beszakítja a ház padlóját az egyik csaj után, vagy vadul rángat egy gépkocsit. 


Ne is álmodjunk karakterekről vagy jó színészi játékról, kérem! Végig csak ilyen jellegtelen, funkciótlan, külsőre emberi lénynek mondható porhüvelyek beszélnek a film alatt:
- Preston mintha paródiája lenne az Életrevalók egyik főszereplőjének: egy érzelgős ólomkatona, aki mindent ugyanazzal a riadt nyuszi képpel reagál le. Szerencsétlenkedése, hogy e-mail-en figyelmeztessen valakit a veszélyre, csak hab a tortán ehhez. 
- Amanda, a kismilliomodik filmes sikítozó szöszi. Még a háláját sem adja elő hitelesen, amiért a tolókocsis szomszédja beletolatott egy kocsival a jetibe.

- A többi barinő - vagy ha már itt tartunk az összes többi szereplő - hozzájuk hasonlóan tyúkeszű céltábla. Csekély vigaszképp láthatjuk az egyiküket levetkőzni és zuhanyozni - miközben Preston aggódva kukkolja őt a távcsövével.

- Preston ápolója pedig akkora egy ordenáré seggfej, hogy mást se csinál, mint cseszegeti a rábízott pácienst. Ő is megkapja a magáét, mikor Preston a neki szánt nyugtatóinjekcióval leszúrja, szundít egy hosszat, majd a jeti elleni sikertelen rohama után a dög leharapja arcát a fejéről. Na ez egy mutatósan véres, már-már "baddass" mozzanat volt.

Az említett teljes agyhalál a legvégén állít be, az ironikusnak szánt filmvégi csattanónál. Miután Prestont és Amandát mentőkocsiba paterolták, a helyi rendőrök a fák között tucatnyi jetis sárga szempárra lesznek figyelmesek. No fene: egy egész jeti falka élt az erdőben a lakosság orra előtt?!

Több szót nem is pazarlok rá: igénytelen, banális, meddő ócskaság. Arra talán használható, hogy az álmatlanságban szenvedő vagy túl sok kávét ivott nézőket kellőképp kifárassza.

The Wicker Man (Rejtélyek szigete)

Még a 2010-es évek elején megtaláltam Nicolas Cage karrierjének legszemetebb fattyúnyúlványát. De csak mostanra gyűjtöttem elég lelki erőt ahhoz, hogy cikkezzem a 2006-os The Wicker Man-t, magyar címén a Rejtélyek szigetét. Az azonos nevű, 1973-as brit horrorklasszikus "megújítása" akaratlanul is lejáratja az ehhez hasonló horror-remake-eket, amik ugye hátborzongatónak hiszik magukat, de a forgatókönyvtől a karakterekig mindenből süt a feszengtető idiotizmus. Üdv minden Cage-rajongónak az őrület pöcegödrében!

"How did it get...

...BURNED?!"

A depressziós Edward Malus rendőr levelet kap múltbéli jegyesétől, Willowtól, aki arra kéri, hogy a férfi utazzon el szülőföldjére, és segítsen megkeresi elveszett lányát, Rowant. Summerisle szigetén egy világtól elzárt, ultrakonzervatív, nők uralta társadalom létezik, akik idegenkedve fogadják a nyomozót. Miután Willow felfedi Edward előtt, hogy Rowan az ő lánya, még sürgetőbbé válik megtalálnia a lányt, akit gyanúja szerint az egyik helyi rituáléhoz áldoztak vagy készülnek feláldozni a máglyán. 

Akkora összefüggéstelen maszlag a forgatókönyv, amit a filmművészeti szakon kellene mutogatni. Író-rendező Neil Labute és producer-színész Nicolas Cage - meg még egy tucat másik producer - olyan művet adtak nekünk, aminek már elgondolás szintjén sincs értelme. Adott ez a matriarchális közösség, melyet fanatikus erőszakkal tartanak elzárva a külvilágtól, legalább 200 éve változatlanok vallási doktrínáik és életmódjuk. "A férfiakat itt csak házimunkára fogjuk, és tilos beszélniük." 

Egy 10 éves kitalálná a bárgyú fordulatokat: 

• hogy Rowan Edward lánya, 
• hogy a szigetlakók emberáldozatokat mutatnak be,
• hogy Willow is az agymosott szekta egyik "nővére", 
• sőt: ő a vezetőjük, Summersisle nővérnek a lánya! 

Vegyük csak sorra ezt még egyszer! A vezető a számtalan férfifogója közül épp a saját lányát küldte, hogy keressen egy férfiáldozatot, aki megfelelő áldozat arra, hogy a gazdaságuk mézhozamát újra beindítsa. Érte ezt el úgy, hogy ismerkedésük után gyorsan lelépett az életéből, majd évekkel később, egy vacak kis levéllel odacsalja az Isten háta mögé. Ember legyen a talpán, aki ebben a logikát keresi...!

Nicolas Cage a Szellemlovasban nem égett úgy, mint ahogy itt leégeti magát.  Karaktere először "csak" semmilyen és dögunalmas, de miután a cselekmény beindul, minden jelenete csak még nagyobb balfácánná lépteti elő. Edward egész egyszerűen tyúkeszű zsaru! Nem elég, hogy egyedül megy az Isten háta mögé, minden biztosíték nélkül, egy szál stukkerral. De soha nem fontolja meg, hogy lelépjen vagy kapcsolatba lépjen a kollégáival, holott első perctől süt a helyről, hogy szarba se nézik az emberéletet - főleg nem a férfiakét.

Mondjuk még ezzel együtt sem értem, minek raknak a már eltört lábú Edward fejére egy méhkalitkát. Külön büntetés, amiért bosszúságot okozott nekik, pl. mikor lecsapott egy legyet a szállásán? "No! Not the bees! Not the bees!" "Damn, you bitches!" Kínomban kellett kacagnom azon a jeleneten. 

Fejemet fogom, milyen csiga-lassan esnek le neki nyilvánvaló dolgok. Érkezésekor vihorászó nyanyák cipelnek előtte egy vértől csöpögő, embernagyságú zsákot, és azt hiszi, cápa van benne. Vörös csuhás nőket vesz észre, pogány állatmaszkos lakók jönnek szembe vele az utcán, de ezt is csak helyi szokásnak könyveli el. És a végén, mikor már persze késő, esik le neki, hogy pisztolyából kivették a töltényt, miután méhek támadtak rá. Hiába próbálta Cage a ciki részeket túljátszással kozmetikázni: egy Edward szintjén inkompetens ürgét joggal áldoznak föl akárkicsodák.

A másik kiborítóan üresfejű bábu Willow volt. Az őt alakító Kate Beahan végig bedrogozott arccal bámul és motyog valahányszor felbukkan. Ez a nő nemhogy egy rendőrt, de még egy kóbor kutyát se tudna elcsalni sehová. 

Leelee Sobieski Honey nővéréről ezt már el tudtam volna hinni: az utolsó jelenetben ő és Willow együtt cserkészik be legújabb áldozataikat - szintén szabadságon lévő zsaruk. Sobieski arcjátéka itt sokkal alkalmasabb lett volna a cselszövő vipera ábrázolására. De Labute őt is annyival tudja le, hogy Honey nővér bedühödik, rikácsol, harapdálni próbálja a kopót, mint valami dilis vámpír, majd Edward jól nekirúgja a nőt a ház falának. 

Olyan szinten vérszegény az egész atmoszféra, ami már a vászon túloldaláról szívja a vérünket. A pogány kultusz merő halandzsa, eredetéről is annyi derül ki, hogy Summersisle nővér ősei Angliából menekültek ide több száz éve. Nevetségesen bárgyú az, ahogy állati maszkokban mászkálnak, rituáléhoz vagy anélkül, mintha egy szanatórium udvarán rendeznének farsangi mulatságot. Az Edward által elcsórt medvekosztüm még a legkevésbé feszélyezi az embert. Ha az a lényeg, hogy a férfit ott tartsák az áldozati rítusig, hogyhogy meg se próbálják titkolni, hogy kifélék-mifélék ők, mi az értékrendjük? Nem lepne meg az se, ha Willow-tól tudnák, milyen bivalyszar nyomozó ez a Malus.

Rég hallottam olyan agyrohasztó dialógusokat, amiket itt firkáltak össze. Épkézláb mondatnak a nők részéről se híre, se hamva, feltűnően mellébeszélnek, valahányszor Cage figurája kérdez tőlük valamit. És ez a befejezésig így marad. Mikor az összevert lábú Edward azt kérdi, mégis hogy lehet ő jó áldozat, mikor nem is hisz a vallásukban, ők csak kántálnak üveges pofával, hogy neki meg kell halnia. Bónuszként gyakran még a szavaikat sem tudjuk kivenni, annyira motyognak. Bár talán jobb is...

Epilepsziás rohammal ér fel az a tornyozott, bóvli bizarrság, amit a Rejtélyek szigete kínál a gyanútlan nézőknek. Látványa Asylum-színvonal, a történetvezetés közröhej tárgya volna a filmiskolákban, a színészek pedig tisztára ürített koponyatartalommal téblábolnak a forgatási helyszíneken. Mégcsak a "bűnös élvezet" vagy "szerethető szemét" címkékre se méltó: az emberi alaptermészettől olyan szinten létidegen az egész légköre, ami az értelmes polgár idegrendszerének befogadhatatlan.

A 2006-os The Wicker Man-re egy Egyest adok.

ROCKY BALBOA

Ahogy maga Sylvester Stallone, én se éreztem úgy, hogy a Rocky 5. méltó zárás lett volna az önmagát rég túlélt sportdráma-szériának. Sőt, én kifejezetten megvetem:

• Utáltam, hogy milyen átlátszóan és hamisan utánozza az 1. részt;  
• Szitkozódtam az álszent drámán és önhitten viselkedő szereplőkön; 
• Rocky protezsáltja, Tommy Gunn egy utálatos kis rohadék volt, akiből épeszű ember sose csinálna bajnokot;
• És külön tüskeként éltem meg, ahogy a régi, önfényező kellékeket mutogatták, pl. a zászlómintás boksznadrág vagy a Rocky-szobor a legvégén. 

Hadd írjam le egy hasonlattal, mit jelentett ezek után megnéznem a 2006-os Rocky Balboát. Egy szennyes, büdös, nyirkos szobában tocsogsz, amit ekkor hermetikusan lezárnak! Aztán, pár perc múlva, mikor már a falat kaparászod, hirtelen eltűnik az ajtó, és egy lakatlan tajgán találod magad, ahol a friss hegyi levegőt szívhatod be mindenfelől. "Ha elég sokáig maradsz egy helyen, azzá a hellyé válsz."

Nemcsak azért tapsolok, mert holmi "nagy széria" 16 év után végre rendes zárást kapott. Ez egy nagyon őszinte, tanítani is képes produkció, amin érezni lehet, hogy szívből csinálták. Visszaadta nekem mindazt, amit az eredeti Rocky-ban szerettem: valóságszagú, végig a földön jár, alázattal bánik a témájával, bárki számára átélhető. A főszereplő ismét valódi underdog, azaz esélytelenül induló, kivert-kutya-típusú pali, nincs rajta semmi szembetűnő, semmi fényezés vagy dicsmáz. Ellenfele sem csupán haragos negatív figura, akinek direkt Balboára viszket a tenyere. A Rocky 2. óta minden folytatás démonizálni próbálta a legyőzendő felet - különösen a Rocky 4. 

Az özvegy, visszavonult Olasz Csődör ma éttermet vezet Philadelphiában. Szinte teljesen a múlt emlékeinek él: fiatalkora helyszíneit járja be, szívesen mesél bárkinek a karrierjéről és életéről. Még a két régi teknőse, Balegyenes és Jobbhorog is megvannak. Két nagy elrendezetlen ügye maradt:

1. egyik fiával, az ifjú Roberttel való mismásolt és a fiú számára egyre terhesebb kapcsolata,
2. a másik az a nyugtalanság, hogy még mindig maradt mit megmutatnia a világnak sportemberként.

A TV-ben szimulációs játékot adnak le a jelenlegi bokszbajnok, Mason Dixon és a fénykorú Rocky között, amit Rocky "nyer". Menedzserei erre rájátszva összehoznak egy agyrémnek tűnő mérkőzést: Balboa vs. Dixon, a generációk küzdelme.


A Rocky-franchise vége az első Star Trek-idővonalt juttatja eszembe. Mindkettőnél tisztán bőrlehúzásból kicsikartak egy mélypont 5. darabot, aminek negatív visszhangja után már égető szükség volt a rendrakásra. Aztán a 6. rész végre tisztes, méltóságteljes hattyúdala lett a nagy veteránoknak, olyan zárójelenettel, ami könnyekig meghatotta a rajongókat. Én ugyan nem rajongok a Rocky-szériáért, de Balboa búcsúmozija valóban időtálló darab lett, elődei ismerete nélkül is megállja a helyét.


Stallone szívét-lelkét beleadta ebbe a tervezetbe, a főszerep mellett vállalva az író, rendező és társproducer munkáját is. Helyesen ismerte föl, hogy egy magányos Rocky jobban közvetíti az idős ember fájdalmát. Azt a szomorúságot, hogy egy végigharcolt életút összes csapása és glóriája után pontosan oda jutott vissza, ahonnan elindult - még Adrian előtt. Nincsenek telenovellás haláljelenetek vagy csöpögős rimánkodások. Robert és Paulie élnek ugyan, de nem állnak közel hozzá, nem alkotnak igazi családot.
Ezt a melankolikus hangulatot nyálmentesen adja át nekünk a Rocky Balboa. Rocko nosztalgiasétát tart sógorával, Paulival az 1. rész több olyan helyszínére, ami kötődik hozzá és Adrienhez. Ezek többségét - akárcsak a Rocky-szobrot - lebontották, és a környék is lepusztultabb, mint 30 éve. Örültem neki, hogy bár Rockyt készületlenül éri, ha barátaiban az ő jó emlékei rosszakat hoznak elő, de sose úgy veszi a dolgot, mintha belerondítanának a "régi szép napok" ábrándképébe. Pl. mikor a korcsolyapálya helyén Paulie emlékezteti rá, miféle testvér volt: "Jól bántál vele. Én viszont rosszul; nem akarok erre gondolni!" Burt Young éppolyan remekül idézte föl a régi karakterét, mint Stallone a sajátját. 

Az apa-fia szálba is sikerült vért csepegtetni. Robert nem egy érdekes alak, de tetszett, amit a dramaturgia végülis kezdett vele. A fiú joggal érzi úgy, hogy apja árnyékában él, hisz mindenki csak róla faggatja, őt meg le se szarják. Valódi problémája azonban, hogy nem tudott a saját lábára állni. "Amikor jött a neheze, elkezdtél bűnbakot keresni. Nagy árnyékot." Hiába költözött el hazulról és lett állása: mivel sose állt ki az igazáért, főnöke és a külvilág előítéletei beivódtak a fejébe. Úgy ítéli meg magát, ahogy mások felcímkézték őt: egy nagy hős mihaszna srácaként.

Motivációs beszédet mindegyik folytatás tudott rittyenteni, ez nem új. A Rocky Balboában viszont érettebbnek és természetesebbnek hatott, ahogy előadták; mindkét vitafél álláspontját átéreztem. Robert tudja, hogy apját nem érdekli, ha örökre lesérül vagy kinevetik őt, de a Dixon-meccs mindkettejük jó hírét és boldogulását tönkreteheti: Rocky éttermének a forgalma eshet vissza, Robert-nek pedig talán senki nem lesz hajlandó rendes állást adni. Az egész Rocky-mítosz lényegére tapint rá a metafora, hogy az élet pofonjai is olyanok, mint egy bajnoki döntő, ahol talpra kell állni. "De addig, amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed." 

A világgal való hadakozás másik példája Mason Dixon. Ő tudja, mit ér, és bírja a pofonokat, mégis az ellenkezőjét érte el, mint Balboa. Közönsége fújol rá, állítólag mert még sose állt ki kemény ellenféllel - akárcsak Balboa a Rocky 3. elején. Arra gondolhat itt szerintem a film, hogy a nézők Dixonban nem az ifjú, csúcsra feltörő tehetséget látták, hanem a hamis, háttérből fedezett bérsztárt. És Dixon tiszteli ugyan Rocky nevét, de attól még ő neki csak egy jelkép. Akit menedzserei a rég várt "nagy kihívásként" mutogatnak a bevételért. 

Fontos részletnek tartom, hogy Rocky sem a régi hírneve vagy öröksége miatt száll újra ringbe. Ő kis meccseket akart, nem "Balboasaurus-ként" parádézni a reflektorfényben. "Úgy érzem, maradt még valami a pincében." Kifinomultabbnak találtam itt a meccs elővezetését, mint a többi folytatásban. Persze, itt is végigmegyünk a sajtótájékoztatón, meg az edzésmontázson a témazenével. De sem ezt, sem Rocky emlékeit a szemüveges Adrienről nem éreztem másolásnak; nem egy korábbi részt használ mankónak egy rossz folytatás. Rocky nem bizonyítani akar, egyszerűen csak még érez magában potenciált, hogy azt csinálja, amiben a leginkább önmaga lehet: bokszoljon. 

A többi mellékszereplő közül még Marie karaktere az, aki Rocky támasza a történetben. Stallone-t hál'Istennek nem érdekelték az olyan hollywood-i trendek, mint pl. hogy okvetlenül legyen romantikus szál a művében. A "kicsi Marie", akit Rocky még az 1. rész idején látott utoljára, érett, komoly személyiségű asszony lett, aki vonakodva fogadja csak el a veterán bokszoló barátságát. Nagyon betaláltak nálam a párbeszédek közte és Rocky között, illetve a zenei aláfestés Bill Conti nyugodtabb dallamaival. 

A cselekmény lefutása alapból elég kiszámítható, és ez sajnos a végső harcra is igaz. Jól nézett ki, ám a lefolyása kicsit túlzottan hasonlít az első meccsre Apollo Creed ellen. Rocky csak robosztus ütéseket tud használni, mert a folytatásokban tanultak kivitelezhetetlenek a mostani fizikumával. Hihető, csak gyanúsan nagy véletlen, hogy Rocky harcértéke pont az 1. rész szintjére esett vissza. Aztán persze marad a status quo: a 10 menet után Dixon ugyanaz marad, aki eddig is volt, Rocky viszont példát mutatott neki arra, milyen az, ha egy sportoló kivívja az emberek szeretetét és drukkolását. 

Szóba kerül egy motívum, amit nem egészen értek. A hűtőházban és a mérkőzés végén Rocky egy bestiáról, egy szörnyről beszél Paulie-nak, amit magában érez. Hogy mi? Akkor most: ez a "szörny" az a "valami a pincében", a tartalék, amit Rocky még nem adott ki magából? Dixonnál is kissé lehangolt, hogy nem ismeri föl: Rocky nem személy szerint ellene küzd. Valójában nem. Stallone figyelme szerintem erre a pontra már elfáradt, ezért nem világos, mit is fejez ki Dixon és Rocky meccse. Ugyanúgy lehet simán a nemzedékek harca, mint Rocky küzdelme magával az élettel, mindazzal a megpróbáltatással, amit az élet rázúdított. Kezdve azzal, hogy felesége rákban hunyt el. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 

A végső búcsú a temetőben egyszerű, de gyönyörű lett. Alig 1 perces, szűkszavú, mégis valószínűleg a kedvenc pillanatom. Az előző jelenetben a tömeg még Rocky nevét kántálta, de miután minden véget ért, csak ők maradtak - ahogy a nő azt előre megmondta a Rocky 3.-ban. A sírkő egy nagy oszlop tövében van, ami ugyanúgy kiemeli őt, mint a még élő férje utolsó szavai: "Tudod, semmire se mentem volna nélküled... Hé, Adrian: megcsináltuk. Megcsináltuk..."

Végül, a sírok között eltünedező alak utolsó intése. Ugyanúgy szól ez a halott asszonynak, mint nekünk, a nézőknek, de a színész búcsúja is lehetne az őt hajdan sztárrá emelő franchise-nak. (Ami már nem végső búcsú a Creed: Apollo fia miatt, de azt én spin-off-nak tekintem.)

A Rocky Balboával Stallone végre olyan folytatást hozott össze, amely nemcsak megidézi az igazi Rocky karakterét, de érettebb, emberibb is, mint az előző felvonások. Sőt: megkockáztatom, hogy az eredeti Rockyval együtt bármely más Stallone-mozit kenterbe veri. A 100 perces játékidőt ugyan eléggé szellősen tölti ki, de nem süpped unalomba, nem zavarodik bele üzenetébe. A színészveterán méltóképp lerótta tartozását a rajongóknak, nekem pedig bebizonyította: tényleg több van benne, minthogy ostoba akciófilmekben macsóskodjon.