2016. január 22., péntek

DC. Epizód | AZ ÁLMOK BIRODALMA - A Star Wars Trilógia Története



Minden századik jubileumkor megpróbálok kicsit másfajta filmekről véleményt írni, mint általában. Vagy legalábbis olyanokról, melyek az alkalom dátumához valamiként köthetők. Bő egy hónapja volt az évtized talán legjobban várt filmjének, Az ébredő Erőnek a premierje; ebből az alkalomból egy olyan Star Wars-filmet veszek elő, amelyről mégcsak kevés magyar nyelvű kritikát írtak.





Magyar nyelvű, fekete-fehér képregény formájában ismertem meg a Star Wars-univerzumot még kölyökkoromban. Egyből felkeltette a kíváncsiságomat, milyen sokféle, jellegzetes figura vesz részt egy két részre bontott, ide-oda száguldozó történetben, bár anélkül, hogy különösebben figyeltem volna bármilyen mélyebb kontextusra benne. Nem sokkal később a Jedi visszatér már filmfotókkal ellátott füzetkönyvként jutott el hozzám először. Akkor kezdett lassan letisztulni előttem a 3 rész közös üzenete: a felnőtté válás, a csapatmunka értéke, a hatalom természete és kísértése.
Ja: és az útmutatóból végre rájöttem, hogy nem magyarul ejtjük a szereplők nevét...


  
Ezt a kíváncsiságot, a mítosz felfedezésnek izgalmát élhettem át újra az Empire of Dreams című dokumentumfilm közben. Jóval sokrétűbb, lendületesebb és hangulatosabb mint egy sima "Így készült:"-összeállítás. Majdnem olyan benyomást kelt, mint egy dokudráma: izgalmasan, pozitivista szemszögből tálalja témáját, intelligensen megválogatva és hajszálpontosan időzítve a bevágásokat.
"Megragadta a képzeletünket egy ellenállhatatlan Erővel..."
|"Megtetted első  lépéseid egy tágabb világhoz." |
"...és katapultált 3 ifjú előadót a szupersztárságig."


Roppant ügyes a "cselekmény" ütemezése: a film 2 óra 30 perces, és 1 óra 15 percnél, tehát pont a felénél jön a IV. epizód bemutatásának pillanata. Az V. nyitását pedig - ami szinte minden rajongó szerint túlszárnyalta elődjét -, az 1 óra 55. percnél taglalja: durván a 3/4-énél! Eredetileg 2 óra 40 percesre tervezték, de az "Ünnepi Különkiadás" c. TV-filmről szóló perceket inkább kivágták. Mondjuk jobb is szerintem: az nem volt több egy ujjából szopott reklámtartozéknál.

Leírás:
A '70-es években a hollywood-i kultúra válságát élte. Ezidőtájt kezdte el írni George Lucas élete főművét, a Starkiller(Skywalker)-család krónikáját. Ám a megfilmesítés munkálatai rengeteg anyagi, emberi és technikai nehézségbe ütköztek; Lucas látomásában nagyon kevesen hittek, elviselhetetlen nyomás nehezedett a stábra a büdzsét adó stúdió részéről. A Star Wars mégis a modern látványmozik ősrobbanása lett: nem csupán háromszor is világsikert aratott, hanem egy, a létező mitológiákkal vetekedő legendáriummá nőtte ki magát, bolygószerte sokmilliónyi rajongóval.




Az Empire of Dreams lényegében a Star Wars érettségi ballagása. Mivel Lucas világosan kimondta, hogy a III. résszel búcsút int a saga-nak, érthető, hogy még annak bemutatóéve előtt kijön egy külön dokumentumfilm az első trilógia tiszteletére, ami alaposabb és igényesebb az addigiaktól. A korabeli archív felvételek és a trilógia készítőivel forgatott interjúk mellett állatira tetszett, ahogyan a saga zenetémáit alákombinálták az éppen szóba hozott részletekhez. Csak egy kézenfekvő példa: mikor Mark Hamill a Luke karakterétől való búcsújáról beszél, az ewok ünnepi téma csendül föl. "Az egyik részem örült, hogy ezt végre magam mögött tudhatom. A másik szemszög az volt: mi van mindazzal a kalanddal, amit Luke még átélhetne...?"
 


Természtesen az összes főszereplő szavait hallhatjuk, kivéve a néhai Sir Alec Guiness-t és David Prowse-t, aki Darth Vader fizikai mivoltát alakította. Mindenki csak a történet azon szeleténél szólal meg, ahol részt vett a trilógia munkálataiban, illetve érintett volt a mozikba kerülésében. Közülük a néhai Irvin Kershnert, Lucas egykori tanárát volt különösen jó érzés látnom, mivel ő tovább is csiszolta a kapott forgatókönyvet, minden idők legkiválóbb űr-fantasy-filmjét megrendezve. "Nem lehet olyan jó, mivel az első darab az áttörés. És beszéltem az ügynökömnek a találkozóról, mire ő: Te megvesztél? Csináld!"

Nagyot dob az ütemezésen, hogy a munkálatokról se nem hosszas technikai blablával, se nem olcsó frázisokban beszélnek. Tényleg erőfeszítések aprólékos kirakója rajzolódott ki előttem, ahogy hallgattam őket: szó szerint fel kellett találni a látványvilág különleges effektusait, melyek meghaladták az akkori filmgyártás kereteit. A technikusok őszintén és élénken nyilatkoznak: legszellemesebbnek közülük Ken Ralston stílusát találtam, pl. mikor Prowse eredeti Vader-hangjáról beszél: "Ez volt az első eset, hogy hallottuk, és: Ennyi?? Valami skót pasas lesz, vagy mi akar ez lenni?"



Mint a Star Wars kizárólagos kitalálója, természetesen Lucas a sztori "főhőse". Az ő pályafutása, nehézségei és vívmányai állnak a középpontban, ámbátor csak súrolja vagy kihagyja a szándékos mellényúlásait. Ráadásul biztosra veszem, nem is az összes ihletforrását ismerjük meg, csupán egy részét. Ezt végüli nem veszem hibának, mivel a 2004 előtti ballépései nem az eredeti trilógiához köthetők. Az már egy másik történet. (Olvastam, hogy állítólag az ewokokat a vukik helyett tette meg A Jedi visszatér bennszülöttjeivé: akkor viszont a jobb eladhatóságot sejtem a játékmackó-szerű lények ötlete mögött.)
 

Lucas elmondásában tetszett, hogy ügyesen vezet ok-okozatot abban, amiről beszél. Ennél is jobban értékeltem viszont, hogy a szavaiból tisztán kirajzolódott előttem mindaz a hibája, ami később visszaütött az előzménytrilógiánál. Ez az ember abszolút üzleti függetlenséget akart a hollywood-i vállalatrendszertől, ragaszkodva a teljes kontrollhoz, és kivárva, hogy a technológia "felzárkózzon a képzeletéhez". Ez vezetett később a mértéktelenségéhez rossz ötletek, hamis érzékeltetés,  és CGI-orgia terén. "Van egy bizonyos irónia abban, hogy az a dolog lettem, amit el akartam kerülni. (...) Ez maga Darth Vader: azzá válik, amitől megóvni törekszik önmagát."




Összegezve: az egyik legtartalmasabb dokumentumfilm, amivel idáig dolgom akadt. A legmesteribb előzetesek lendülete, atmoszférája és megválogatottsága jellemző rá, brilliánsan kombinált kép- és hanganyag összessége. És ami a legfontosabb: nem fényezi Lucas-t mint szövegírót vagy mint rendezőt. Azt méltatja, hogy mi mindennek teremtette meg a lehetőségét az iparágban:
  1. saját cégeivel a megfilmesíthetőség technikai határait terjesztette ki,
  2. a Star Wars-zal pedig az emberek énképét, mint egy sokszínű világegyetem helyi lakosai.

"(...) Visszahozott egyfajta fantáziát és csodaérzetet. A mozifilmek ismét kikapcsolódás lettek."



Az Empire of Dreams 5/5-öt kap tőlem.



Hupikék Törpikék (2011)

Alapvetően kétféle típusa van a halva született hollywood-i produkcióknak: A.) azok, melyeknek már a puszta koncepciója nyers baromság, B.) és azok, amiket soha nem is szántak többnek megrendelésre gyorsan legyártható reklámterméknél. Utóbbi eset annál dühítőbb, minél népszerűbb alapanyagból hordták össze, azt nem értve, és bizonyosan nem is tisztelve. A legrosszabb adaptációk születnek meg így, bármi is legyen az eredeti forrásuk.


A Raja Gosnell-féle Hupikék Törpikéken 3 rusnya mozirém vonásait vélem kapásból felfedezni:
  1. Mint az Alvin és a mókusokban, itt is monoton mozgású, kifejezéstelen CG-babák szaladgálnak és virnyákolnak.
  2. A Tom és Jerry - A filmhez hasonlóan, közük nincs a címszereplők saját életéhez és világához, ők csak vendégek, tartozékok egy "gyerekbarát" sablonsztorihoz.
  3. A film ugyanolyan pofátlan játékfigura-reklám mozgóképen, mint a Batman & Robin. Csak itt 1 nagy kék humanoid helyett sok kicsi fordul elő, néhány más ismert kék lénnyel a belvárosi plakátokon.


Már a puszta leírásából ordít, hogy a cselekménynek köze nincs Aprajafalva világához és a meséből ismert motívumaihoz:
Törpapa egy jövőlátomást kap a főzetétől, melyben Ügyifogyi hibájából a törpök Hókuszpók fogságába esnek. Mit ad Isten: Hókuszpók és Sziamiaú aznap üldözőbe veszik Ügyifogyit, aki a pánikban néhány társával egy erdei varázsportálon át a való világban köt ki, New York City-ben.
Eközben Patrick Winslow kozmetikai menedzsernek új reklámkampányt kell 72 óra múlva előadnia a cég vezetőségének. Várandós felesége befogadja a törpöket, akik véletlenül hozzásegítik Patrick-et a sikeréhez, miközben Hókuszpók őket hajkurássza a megalopoliszban. 


Ahelyett, hogy elismétlem egy köpedelem filmről a szokásos szöveget
  • az úthengerrel szétlapított párbeszédekről,
  • az ötletileg agyonmiskárolt forgatókönyvről,
  • vagy a lemészárolnivalóan üres karakterekről,
most inkább másvalamit csinálnék. Összegyűjteném gyorsan azt az 5 mozzanatot a produkcióból, melynek a mű megszámlálhatatlan fogyatéka közül sikerült a legjobban kikezdeni a jóízlésemet. Nincs értelme ettől jobban belemenni a  tartalomba: az egész film egy hitvány - sajnos sikeres - médiafogás volt, hogy vadonatúj Hupikék Törpikék figurákat adjanak el jó zsíros árakon. 
Parancsoljatok: 5 pillanat, ami már láncfűrészt csábít az ember kezébe:
  1. Sziamiaú okád egyet a parkban, ami direkt mutat a kamera;
  2. Hókuszkóp egy étteremben asztal alatt egy edénybe pisil;
  3. Törpilla kiakad egy áruházi Barbie-kollekción: "Egynél többféle ruhát is viselhetek???"
  4. Patrick és a törpök otthoni rap-száma (felsejlett előttem egy pillanatra a Kis Vuk rappelő varjúja).
  5. A letartóztatott Hókuszpókot egy őt beburkoló légysereg menti ki a börtönből, repülve.
Akad 1 motívum, ami szerintem alkalmas lett volna a film témájául, és ez az apaság. Törpapa egy jelenetben apasági tanácsot ad Patrick-nek, hisz a férfi maga is rövidesen "papa" lesz. Minden létező módon eltemetik ezt az írók: a piros ruhás törp itt se nem okos vezető, se nem jó apafigura (a teljesen potyára vállalt fogságba esése ellenére). Ahogy ő is beismeri később, aggályaival voltaképp Ügyifogyit hibáztatja, hogy... miért is? Hogy egyszer a jövőben nem kap el időben egy varázspálcát, mert ezen valahogy mindegyikük szabadsága fog múlni. Holott azt se tudhatta biztosan, hogy az ügyetlensége miatt nem kapja majd el a pálcát.
Törpapa ugyanúgy a neve egyetlen személyiségjegyéből áll, mint a "fiai". Ellentétben a rajzfilm-sorozattal, ahol a nevük csak a legfőbb tulajdonságukra utalt. De hogy ez szexista azért már ne legyen, Törpilla - akinek személyiségjegye ugye az, hogy lány - direkt elfecsegi Patrick felségének az eredetét. Hogy őt Hókuszpók alkotta, csak Törpapa tette törppé. (Aki nem ismerné: a rajzfilm-sorozat egyik legjobb epizódja volt az.) Még egy gondolatcsíra, amit még azelőtt ellőttek, hogy kezdhettek volna vele valamit...!


Szerintem ennek a műnek a forgatókönyve is kb. úgy mehetett át a Sony főnökségén, ahogy Patrick otthoni fájlja, hála Ügyifogyinak. Talán a Hókuszpókot játszó Hank Azaria az, aki szívvel-lélekkel vehett részt a project-ben, mivel a folytatásra is visszatért. Gosnell munkája hétmérföldes csizmával tehénkedik rá a Smurfs képregény- és rajzfilmsorozat örökségére, elrondítva mindent, amit abból akár egy pillanatra is átemel.

Ülj le, Raja: ez egyes!






2016. január 20., szerda

جدایی نادر از سیمین‎‎ (Nader és Simin - Egy elválás története)



Teheránban baleset történik egy válni készülő házaspár, Simin és Nader lakásán. Mikor Nader félholtan találja otthon alzheimeres apját, felháborodik Radieh, a gondozónő felelőtlenségén, és véletlenül meglöki őt a lépcsőn. Kiderül, hogy a nő várandós volt, és elvetélt, ezért Nader ellen eljárás indul gyermekgyilkosságért. És bármelyik apró részlet eldöntheti az ügy végkimenetelét.


Csak örülni tudok neki, hogy egy tisztán iráni produkció olyan sikert érhetett el az Egyesült Államokban, mint a جدایی نادر از سیمین‎‎ . Nemcsak a legjobb idegennyelvű film Oscar-ját kapta meg - egyéb rangos díjakkal együtt -, hanem az IMDB top-250-es listáján is jegyzik. És talán, valahol tudat alatt ez is segített megágyazni az ottani zsűriknél, hogy idén magyar produkciónak adják az Arany Glóbuszt...

Pedig hát maga a téma igazából elég szürke, kiskaliberű, már-már triviális. Sőt igazából nem is egy válás, hanem egy hivatali büntetőeljárás áll a középpontban. Ám Asgar Farhadi író-rendező mégis életszerűbb módon tálalja ezt a témát, mint bármilyen TV-híradó, sztereotípiák és politikai maszlag nélkül ábrázolva a mindennapi krízisek, problémák bonyolultságát. Az a legjobb, hogy a sok női fejfedő nélkül fel se tűnne először, hogy ez nem Európa: Simin karaktere teljesen olyan, mint egy nyugati háziasszony, értelmes, gyakorlatias, kocsit vezet, vállalja a döntéseit, stb. Ez tényleg az egyszerű ember filmje, szereplői nagyon is valódinak érződnek, meg tudjuk érteni a cselekedeteiket.

Amellett, hogy hűen tükrözi a mai Iránt, az alkotás ügyesen csavarja a fő konfliktust is. Végig a párbeszédektől halad előre a cselekmény; többet beszélnek itt, mint pl. egy Tarantino-munkában. Én angol felirattal láttam a filmet, és a szövegekből kicsengett a történet kimunkáltságát: rejtett bajok, picinyke hibák, felindulások dominósora vezet a szembenálláshoz a 2 filmbéli pár között. Egyik fél a családfő szabadságát, a másik elégtételt akar. Ezért igyekeznek a meghallgatásokon bármilyen részinformációt, érvet, elszólást előkaparni; akármit, ami az ő álláspontjukat igazolja.



Éppen olyan bonyolult és hosszas procedúra, mint a való életben; minden szót gondosan kell megválogatni, sőt néha eltitkolni. Nyilván nem teszi őket fedhetetlenné sem a hitük, sem a polgári értékrend, vagy akár egy embertársuk gondozása. De elítélni se nagyon tudnánk őket, állandóan érezni rajtuk aggályaikat, anyagi/erkölcsi terheiket, elbizonytalanodásaikat. Razieh esetén tisztán anyagi kilátástalanság miatt vállalt olyan munkát, amit 5. hónapos terhesen nem is lett volna szabad.

Tetszett még az a 2 vallomáspont, ami igazolja, hogy nem teljesen őszinték:

  1. Mikor Nader lánya, a 11 éves Termeh ellentmondást talál szavaiban, Nader beismeri neki: korábban igenis hallotta Razieh-t a terhességéről beszélni. Tehát nincs olyan duma, hogy "ránézésre nem tudhatta".
  2. Razieh pedig férjének, Hodjat-nak vallja be: előző nap nekiment egy kocsi, mikor Nader apját visszatessékelte az utcáról. Azóta nem érezte mozogni a magzatot. Vagyis többé nem biztos a vetélés időpontja!

A színészi játék szenzációs, felnőtt és gyerekszínészé egyaránt. Közülük Sarina Farhadi, a rendező saját lánya egy visszafogott, de nem naiv karaktert alakít, aki észrevesz, ha valami nem stimmel, de magában tudja tartani. Együttéreztem Termeh-vel: nem elég, hogy a szülei válását fel kell dolgoznia, és hogy anyja külföldre akar költözni vele, de először látja meg tisztán a hibáikat. Nadernek muszáj szabadlábon maradnia a családja miatt, ezért egy apró hazugság még megengedhető.

Nem igazán tartom kreatívnak a nyitott befejezést, ahol Termeh-nek választania kell a szülei közül, ám a végén csak a 2 gondterhelt szülőt látjuk. Értem, hogy ezen a ponton édeskevéssé számít, melyikükkel marad. Csakhát így olyan semmilyen érzést hagy hátra a dráma. Eleve végig egy reménytelen, sivár, hétköznapi életközegben mozgunk, ahol a végkifejlet - hogy egyik fél sem fog igazán nyerni - könnyen kitalálható, és emiatt már apátiába hajlik nekem az összegzett filmélmény. 


Négyes osztályzattal ajánlom a جدایی نادر از سیمین-t. Hiteles korkép, életszerű környezet és dilemmák, többnyire szimpatikus szereplők.

2016. január 15., péntek

Életrevalók

"Igen, és mi lesz, ha nem megy?"
"Csak legyen önmaga, uram. Bármi történjék, ezt az egyet nem vehetik el öntől."

(Szerepcsere [1983])


Rokkant vagy sem, mindannyiunknak könnyű beleélni magunkat az Életrevalók alaphelyzetébe. Mint a filmben Philippe-nek, nekünk is szükségünk van rá időnként, hogy egy kényelmetlen alak felrázzon minket a tespedésből, és megint úgy istenigazából elkezdjünk élni. Kérdés, hogy mennyire merünk kiszakadni a kényelmi zónánkból, és kockáztatni. 


Philippe gazdag párizsi arisztokrata, aki nyaktól lefelé bénultan él. Ahogy állásinterjúkon kerestet ápolót, kíváncsiságból pont azt a nagyszájú szenegáli ex-sittest szúrja ki, aki csak egy igazolásért jött. Miközben Driss beletanul főnöke gondozásába, amaz egyre jobban értékeli a különc férfi társaságát.


Valahol félúton vagyok a lelkesedési skálán Hollywood és Európa között:

  1. amerikai kritikák általában diszkréten, de azért méltatni szokták,
  2. míg itt sok országban bombasikert aratott; 2012. kora tavaszán „a legjövedelmezőbb, nem angol nyelvű film” rekordját állította fel.
Természetességével tudja lefegyverezni a nézőt ez a produkció. Vígjátékként kacagtató Driss szabadossága és szópoénjai, drámaként pedig igazán mélyre hatol, megtanít az élet értékelésére, élvezetére. Egész nap elnéznénk a beszélgetéseket közte és Philippe között: Driss-ről kiderül, hogy van érzéke a művészethez, az özvegy rokkant pedig az extrém sportoknak is híve: ejtőernyő-ugrás közben érte a végzetes gerinctörés. Philippe kockázatvállaló típus, és ezért tud Driss stílusa teret kapni mellette, energizálva a környezetét.


Két, ellentétesnek tűnő ember barátságáról sok drámamozit láttam már, de itt frissnek és üdítőnek hatott. François Cluzet és Omar Sy csodás párost alkotnak: egyik a szókimondó trágársága dacára segítőkész, másik modorossága mellett is toleráns, kedvelhető fickó. Ugyan kicsit hihetetlen az, hogy mennyire elnéző Driss-szel, de legalább hihetően megindokolja: a többi szakápoló fatökű puhány, családja és ismerősei is csupán a komfortzónája tartozékai, mindig körbesajnálják őt az állapota miatt. "Lecsekkolják, hogy élek-e még." "Ez kell nekem: semmi irgalom." Ezért tudja Driss nemcsak felvidítani, de rá is ébreszteni őt arra, hogy teljes életet élhet. A tolószék nem akadálya pl. az intim kapcsolatnak, vagy hogy akár 12 km/h-val közlekedjen a járdán.




Hibák helyett csak azt az 1-2 dolgot írnám le, amik egy csöppnyi hiányérzetet okoztak. A film egyértelműen a két hapsi barátságára fókuszál, és hogy miként csiszolják egymás egyéniségét. A mellékszereplők azonban tényleg csak mellékletek: Philippe mostohalánya, Elisa, az asszisztensei, Yvonne és Magalie. Visszatérő poén csupán, hogy Driss csapja a szelet a vörös hajú Magalie-nak, és a nagy csattanó, hogy a nő, nos... mondjuk úgy: másik csapatban játszik. 
Driss háttere a másik, ami nekem valahogy a levegőben lóg. Jó: fél éve nem lakik otthon, anyja látni sem akarja, testvérei közül az egyik valami balhéba keveredett. Csakhát ezek azért jelentékeny műsoridőt kaptak, és érdekelt volna, hogy pontosan hogyan oldódnak meg. Annyi sejthető - még a zárófeliratok előtt -, hogy már nem fog az utcán rekedni, hisz amatőr festményét Philippe 11000 euróért adta el külföldön.


A film egész hangulata valahogy pihentető, és külön megdicsérném Ludovico Einaudi munkáját. a zenetémák, köztük is főleg a befejező és a nyitózene nagyon megható zongoraszámok. A zárójelenet  tökéletesen volt elővezetve: Driss az étteremtben közli Philippe-pel, hogy randevúja lesz a levelező társával, Eleonore-ral. És mosolyogva lép le, mikor látja, hogy sikerült a találka, rá már nincs szükség. Egyszerre búcsú ez Philippe-től és tőlünk, a nézőktől, és csodásan szívmelengető az érzés.

Az Életrevalók egy valóban nagyszerű kis dramady: egyszerre szórakoztatja és érinti meg az embert, részben mert magáról az életkedvről szól. Arról, hogy a legkiszolgáltatottabb fizikai - vagy szociális - állapotban is, mindig lehet okot találni a nevetésre, és hogy örüljünk az életnek.



Egy nagyon erős 4-est adok rá. Évének egyik legszebb hozománya.
 



2016. január 10., vasárnap

Aljas Nyolcas




Tarantino érdekes eset. Egyfelől példás bátorsággal tud fifikás párbeszédeket írni és feszült atmoszférát teremteni. Másrészt elítélem nála, hogy a stílus sokszor rátelepszik a filmjeire, és pont a lényeg vész el mögüle: a jó történet, a szereplők emberi vonásai. Főleg ez az ellentmondás az oka, hogy ilyen széles skálán mozog a véleményem az egyes rendezéseiről. Imádom a Ponyvaregényt, miközben ki nem állhatom a Kill Billt.


Az Aljas Nyolcas Quentin Tarantino szerelmeslevele a 60-as évek spagetti westernjeihez, thrillerköntösbe csomagolva,  némi horrorbeütéssel fűszerezve. Gyakorlatilag egy vadnyugati Fűrész sémáját követi az egész: egy helységre bezárt archetípusok próbálnak életben maradni, rájönni a gyilkos(ok) kilétére és trükkjei(k)re. A vége pedig az, hogy ebben az ide-oda tologatós játékban egyesével elhullanak, ki-ki milyen csapda által. Ez a kirakó adná az egésznek a sava-borsát: ha ez nem jön be a nézőnek, veszett a filmélmény.



Nyolc sötét figura a wyoming-i Red Rock-tól nem messze, egy kis faházban húzzák meg magukat a hóvihar elől. A törvény embere, törvényen kívüli és szabadúszó is akad közöttük. Minnie, a tulajdonos épp nincs otthon. Az összezártság hatására egyre újabb disznóságok derülnek ki a szereplőkről: az igazi lakókat egy banda megölte, hogy kiszabadítsák főnöknőjüket, a gyilkos Daisy Domergue-t, majd a többieket is kivégezzék. Kérdés: kik hagyják el végül élve a házat?


Annak idején a Ponyvaregény ellen a kritikusi kisebbség az alábbi érveket hangoztatta:
  1. Túlzottan csak az erőszakra van kihegyezve.
  2. Semmi morális középpontja.
  3. Emberi torzókat állít be "érdekes antihősöknek".
  4. Variálással takargat egy gelyvás kis sztorit.
Pontosan ezek fogalmazódtak meg bennem, miután láttam az Aljas Nyolcast. 

Hadd tisztázzam, hogy sok részelem tetszik a produkcióból. A díszletek és a táj hangulatosak. A rejtvényfejtés izgalma, a leleplező monológok és hogy nem spóroltak a vérrel, feszültséget teremtenek. Szívbe markoló az a közönyös kegyetlenség, amivel a filmbéli banda az expozícióban lemészárolta az őket vendégül látó Minnie-éket. Tényleg könnyű volna egy tökös R-kategóriás hiánypótlónak felfognom a filmet, ahogy a méltatói is hangoztatják. 
Hogy ez mégsem sikerül, annak nemcsak az előbbi felsorolás az oka. Folyton kizökkent, mennyire önismétlő ez az amerikai korkép, a "vad nyugat" mítosza. Hiányzik belőle a lelke, az élhetősége. Ez az örökös problémám a műfaj egészével, úgy, ahogy van: mesterkélt, beállításszagú. Innéttől kezdve pedig nem működnek számomra az olyan ráakasztott stílusjegyek, mint a lassú tempó, a karakterek szüntelen fecsegése, a pózoló testtartás és hanghordozás.



Ennek a mozinak közel sincs akkora és olyan csiszolt tartalma, mint ahogy azt csavargatja előttünk. Annyi történik, hogy ezek az anyaszomorítók bent rekednek, hosszan hergelik, majd kinyírják egymást. Az egyes darabkák, amikből a puzzle összeállna, vagy túl sablonosak, vagy túl abszurdak. Sakktábla a tábornok előtt az asztalon: hát aki szerint Az Acélember Jézus-szimbolikája gyenge és nyilvánvaló, annak ezt ajánlom figyelmébe!
Sablonos pölö a narráció: az a kevés, de szájbarágós mesélőkommentár, és a fejezetcímek kiírása. Igen, tudom, hogy ezek csak díszek, de ha mondjuk a Sin City-ben látnám őket, akkor is gyermetegnek tartanám. Abszurd pedig pölö a szereplők viselkedése. Nem érdekel, hogy Tarantino vagy a western milyen stílussal operál: nem tudok komolyan venni idiótán vigyorgó nőket és az eszüket agyonjátszó mészárosokat.


Minden karakter ebben a felállásban a puszta aljasság kedvéért aljas. Nem kedvelek senkit, ezért nem érdekel, ki mit tesz. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket, az a pénz. Daisy Domergue a pénz középpontja: 10 ezret ér a feje élve vagy holtan, mint a rablóbanda fejének testvére.
Daisy a 2 olyan figura egyike, akiket érdekesnek találtam: egy szakadt, hibbant cafkának tűnik, de a szemében csillogó fény egy tudatosabb, ravaszabb észjárású szellemet takar. Ettől hat még bilincsben is olyan fenyegetőnek a figura. Fényes pillanatok, amikor fogva tartóját, John Ruth-ot szívatja. Először csak szemétkedik, majd a gitárénekkel már kifinomultabban tipor a lelkébe, végül a film talán legjobbra sikerült mozzanata: amikor tárgyilagosan közli vele, hogy vége; a kávéval együtt méreg kering a szervezetében. 

 
Egy világban, ahol ennyire bizonytalan, ki marad életben, szükségünk volna egy emberi karakterre, akivel azonosulni tudunk. Samuel L. Jackson figurája a másik valaki, akivel tényleg ügyesen bánik a forgatókönyv: Marquis Warren ex-őrnagy fejvadász lett, de mivel szökésekor felgyújtotta börtönét - északi és déli áldozatokat is szedve -, hazátlan szökevénnyé vált. Őnála már tényleg érez eleinte egy bizonyos fokú szimpátiát az ember, és súlya van, ahogy kiderülnek a disznóságai: Lincoln-levele ócska trükk az ingyen fuvarért, hajdanán pedig gyomorforgatóan kínzott meg egy férfit az apja bűneiért.
Vele kapcsolatban csak annyi zavart, mekkora véletlen kapcsolja a nem-bandita szereplőkhöz: pont azt a tábornokot találja ott, aki megadás után agyonlövette a katonáit. És mit ad Isten: az egyik hülye, aki a fejpénzéért felkutatta, a tábornok eltűnt fia. Ja! Az elején is pont az a fejvadász kollégája veszi fel a postakocsijába, akivel egyszer együtt ebédelt. Kicsi a vadnyugati világ. Jackson és Jennifer Jason Leigh játéka végig erőteljes maradt, de a közös szóváltásaik valahogy félrecsúsztak. A vérrel borított Domergue egy Gollam-szerű, gyűlölködő manóra emlékeztetett. Warren meséjéből is ez a leszopatós rész inkább légből kapott kicsinyességet jelez nekem a karakterről, mint észt vagy kíméletlenséget.
 

Elismerem, hogy rengeteg munka van ebben a műben, aminek külön megvan a története: Tarantino szkriptjét valaki kiszivárogtatta, és végül jelentős átírás után került a nagy vászonra. Mindenesetre kötve hiszem, hogy az eredeti változat jobban mert volna új utakat keresni, mint amit a moziban láttam. Egy buzgón variált, de túl sok pózőrködéssel felvezetett gyilkosságmatiné az Aljas Nyolcas, olyan bábszereplőkkel, akik valóban aljasok, de semmi másból nem áll a személyiségük.
 Majdnem sikerült, Quentin. De csak majdnem.