Batman Kezdődik

A képregényfilmek főnixe. Ez a a legtömörebb reklámterminus, amivel le tudnám írni a Batman Kezdődiket. Olyan produkcióról beszélünk, amely végérvényesen leszámolt a képregényfilmekhez kapcsolt sztereotípiákkal: hogy vagy túl gyerekbarát és könnyed, vagy amorf és deviánsan sötét kell, hogy legyenek. Christopher Nolan az általam legtöbbre tartott hollywood-i rendező: Batman és legendáriumának minden itt szereplő elemét realisztikusan és gazdag jelentéskörrel ábrázolta - minimális misztikumot hozzáadva.

Soha nem tapasztaltam olyan terjedelmes, precíz karakterfejlődést egy képregényfilm címszereplőjén, mint itt. Egy fél életen - és filmen - át zajlik Batman kialakulásának folyamata, részletekbe menő eseménysor és motívációk révén. A kronológiai sorrend megbontása a narratíva árnyalását szolgálja: a számkivetett Bruce Wayne múltját három vonásban ismerjük meg:

1. Egy perc a kútba esése: ez a rémálmai forrása.
2. Rémálma elkíséri anyja és apja halálakor is: ez vizsgálja, mit jelent Bruce rémálma a jelen életében.
3. A szokásos élmény-feldolgozó érzelmi utak csődje: itt látjuk, miért nem kerül Wayne személyisége olyan "mellékvágányokra", mint merev önhittség, bosszú vagy gyilkosság.

Ez a  film teljesen szinkronba hozza a képregény és a mi valóságunk törvényeit, minden korábbinál alaposabb jellemrajzot és élettörténetet mesél el egy Bruce Wayne nevű halandó emberről. Erre egyik korábbi Batman-film sem volt képes.

Zorróval ellentétben (aki ugye szintén fekete köpenyes-álarcos hős) Batman nem közvetlenül a remény, mint inkább a félelem szimbóluma. Másfajta pszichikai hatást akarnak kiváltani. Batman a megfélemlítők (Falcone és Craine) ellen fordítja saját módszereiket, míg a lakosságot "csak" a közjó melletti kiállásra buzdítja. Nemcsak az utcákat járja rosszfiúkra vadászva. Belülről próbálja megváltoztatni a várost. 

Pont ezért jobban is kell ügyelnie rá, hogy egy vékony erkölcsi határ megmaradjon közte és ellenfelei között. Bruce Joe Jill megöletésekor felismeri, hogy ez a határvonal a gyilkosság, mint büntető módszer. Ha ő végzett volna szülei gyilkosával a tárgyaláson, éppolyan emberi szemét volna, mint akit gyűlölt. Martin Campbell Zorrója és Tim Burton Batmane is használt lőfegyvert ellenfele ellen, de ez az ember saját létezésével köti össze a szabályt, hogy soha nem ölhet.

A Batman Begins világában a szürrealizmus legfeljebb hallucinációk formájában van jelen. Még Ra's al Ghul alakját is sikerült hihető magyarázattal ellátni. Bruce az Árnyak Ligájától egész végig az elszánás, a teatralitás és a megtévesztés művészetét tanulja az ázsiai hegyekben. Henry Ducard, Bruce tanítója később felfedi neki és a nézőknek, hogy Ra's al Ghul maga is csak egy megtévesztés: dublőr, aki a valódi vezetőt, Ducardot rejti el.
Ha Ducardot "az igazi Ghul"-nak tekintjük, úgy ő valóban ígéretes tehetséget lát Bruce-ban. Gyakorlatilag apafiguraként segíti őt túllépni korlátain. Ő testesíti meg, mivé válhatna Bruce, ha az életet többé nem tekintené immanens értéknek: kivégzővé.

A negatív karakterek megformálói mind kiváló alakítást nyújtanak, de Ken Watanabe az, aki a legtöbb energiát árasztja magából a jelenlétével. Ra's al Ghullal kapcsolatban mindössze egy dolog nehezen hihető a számomra, amikor a Liga múltbéli tevékenységéről beszél. Itt is a képregényre próbálnak hajazni, hisz ott Ra's al Ghul több száz éves. Ez nem feltétlenül erőltetett: valószínűleg Ducard megint megpróbál nagyobbnak látszani Bruce szemében.
Az egyik legjobb hozzátoldás Batman figurájában, hogy ellenségei ellen fordítja saját pszichikai hadviselésüket.

1. Falcone ellen a láthatatlanságot és fenyítést;
2. Craine ellen a mérgező toxint;
3. Ra's ellen pedig a keresztes harc jogosságát: Ducard a megmentését úgy fogta fel, hogy cserébe Bruce megérdemel még egy esélyt a csatlakozásra. A végén Bruce is kimutatja saját felfogását a dologról: megmentette tőle, hogy saját műve a vesztét okozza. Erre visszajött és pusztulást hozott Gothamre. Ezért hagyja magára a kisikló vonaton. "Nem öllek meg, de megmenteni sem vagyok köteles téged."

Gotham city bármelyik amerikai nagyváros lehetne: Chicago, Los Angeles, New York stb. Amikor először megalkották, egyfajta gyűjtőmedencének szánták a korrupció, a bűnözés és a jogrendszer bilincsei számára. Mint amilyen BaSin city. De az egy erősen stilizált univerzum, itt pedig a való élet nehéz életkörülményeit kapjuk kendőzetlenül az arcunkba. A rendőrségnél csak elvétve akad még olyan, aki nem kér a kenőpénzekből, mint például James Gordon. Egyébként nagyon szépen bontakozik ki a kooperatív barátság közte és Batman között.

A technikai eszközök kivétel nélkül tömör és szakszerű leírást kapnak a Wayne Vállalat alkalmazottjától, Lucius Foxtól. Metróút miért ne épülhetne a vízvezeték-rendszer mentén? Mikrohullámokat háztartástól laborokig sok helyen használnak, fegyverként tehát a technológiát nem olyan nehéz elképzelni. A Tumbler - ami a képregénybeli Batmobil megfelelője - mindarra képes a való életben, amit ebben a filmben mutatnak. Minden eszközt csak akkor mutatnak, ha feltétlenül annak van szerepe egy adott szituációban.

Ugyanez a karakterekre is igaz. Christian Bale tökéletesen adja a felnőtt Wayne különböző életszakaszait. Amikor haragot és brutalitást kell mutatni, nem fogja vissza magát. Batmant és Bruce Wayne-t a néző egyaránt közelebb érzi magához, érdekelni tudja, hogy tényleg sikerül-e, amit akart, vagy meghal a túlvállalás vagy egy óvatlan pillanat miatt. 

Alfred Pennyworth szellemes és odaadó apafigura. Míg Ducard/Ghul a radikális irányba tereli Bruce-t, addig Alfred Thomas Wayne eredeti útmutatását, morális örökségét szolgáltatja.
Thomas számomra kissé száraz személyiség, haláljelenete pedig elmarad a meggyőzőtől.


Sok rajongó Katie Holmest tartja a leggyengébben teljesítő színésznek. Értem, hogy miért, de nem értek egyet vele. Rachel Dawes karakterét Nolanék találták ki. Azt hiszem, nem igazán volt világos elképzelése róla, hogyan alakítása őt. A csókjelenet Bale-vel eléggé hamis, viszont betudható Dawes csalódottságának is. Helyesen látja, hogy Bruce hosszú útja során örökre mássá vált. Civil arca márcsak a társadalmi érintkezés eszköze.
A városlakók között szerepel egy gyerek, aki felnéz Batmanre. Ennek foganatja az lehetett, hogy Batman viszontlássa magát egy kisfiú képében, és Rachellel úgy mentsék ki a bűnözők elől, mint régen a Wayne-házaspár óvta Bruce-t. Nem állítom, hogy fölöslegs adalék: ilyen alapon azt is kifogásolhatnám, hogy Batman mennyi macerát vállal be azzal, hogy a tetőkön ugrál a Tumblerrel.

A film végig hihetetlen tempóban pörög, mégsem marad ki egyetlen fontos részlet sem a sztoriból. Az akciójelenetek tökéletesek. Olvastam ellenvetéseket, hogy Batman verekedései túl hirtelen vágások és kameramozgatások keretében történik. Szerintem ez tudatos döntés: Batman hirtelen és reflexíven mozog a harc közben, akárcsak a denevérek, miközben körülrajzák őt és minden mást is.
A témazenék sokrétűek, vannak köztük szolid, drámai és szilaj taktusok is. Legmeghatóbb közülük az a dallam, amit Thomas Wayne orvosi vizsgálatának emlékekor adnak benne.


Rendkívül örülök annak, hogy a Batman-franchise ilyen intelligens rendezőt, tehetséges gárdát és kreatív szabadságot kapott. Az újraindító résznek sikerült komoly, tartalmas mozivá tennie azt a Batmant, akit a nagyközönség általában csak egy bugyuta mesének tartott. Nem számít, hogy milyen elvárásai vannak a nézőnek az ötlettel vagy a filmmel kapcsolatban; a film maga is elvárást támaszt a nézővel szemben, hogy végig figyeljen és igenis gondolkodjon, miközben nézi.

Sin City

Amerikában évtizedek óta a DC és a Marvel Comics számít a két domináns képregénykiadónak. A többi kiadó termékei közül - A Maszk mellett - a Sin Cityt tartom a mozivászonra legjobban rászabott, forrásanyagát legügyesebben összegző adaptációnak. A film korunk társadalmának legkorruptabb, még valóban létező/létezhető verzióját tárja elénk. Normák vagy értékek egyáltalán nem léteznek itt. Basin city úgy működik, akár egy óriási méregfelhő: bárkit lezülleszt, bármit megtehetnek veled, bármikor elpusztulhat benne bármekkora embertömeg.

3 ember esetét látjuk egymás után, lineáris időrendben. Közös bennük, hogy közönyös, problémszemélyes problémákkal küszködő átlagemberek, de ha eldöntik, végsőkig elmenni hajlandó küzdőfelek is. Látásból ismerik egymást, de nincs köztük párbeszéd a film alatt, még gondolatban is csak Dwight elmélkedik egy darabig Marvon.

Ami még összekapcsolja az életüket, az a város, a stílusuk, és hogy személyesen ismerik Nancy Callahant, aki egyszerű bártáncosnő. Hartigan történetét ügyesen kettévágták, hogy ne jöhessünk rá: még vissza fog térni. Ez okos módszer arra, hogy keretbe foglalják a filmet: külön történeteket látunk, amik meg is törik az időrendi sorrendet, a film mégsem esik szét négy nagyobb darabra.

Marv a kedvenc karakterem a Sin Cityben. Tipikus nagytermetű pofonosztó: a gyilkolás és vandalizmus a vérében van, a modor a legutolsó dolog, amit izgatja. Viszont azt a pár poros elvét a mindennapokban betartja. Nőkre nem emel kezet, kutyákra nem emel pisztolyt, csak akkor öl meg valakit, ha tudja, hogy mészáros. Ámokfutásának egyetlen oka van: meg akar fizetni egy prosti életéért. Ezen az sem változtat, mikor a többi áldozat fejeit trófeaként látja - bár felügyelője Lucille halála feldühíti. A Sin City főszereplői nem szabvány szerinti protagonisták, a szélsőséges eszközök teszik izgalmassá őket.

A sztori alaposan kitér arra, hogy mi miért történik, a cselekményben és a háttértörténeteknél is. Nem tudhatod, kit mikor ér utol a halál. Kevin több lépcsőben történő csonkolása bármelyik férfinéző számára eye-candy lehet. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, hogy Marv önként menetel a halálba egy kizsarolt vallomás miatt. Rendben, hogy anyjával fenyegették meg, és nem is annyira eszes fickó. De ha az ország legbefolyásosabb emberét, Roarkot meg tudta közelíteni és ölni, miből gondolják, hogy anyja megölésével nem zúdítana újabb vérfürdőt a gyilkosokra? 

Dwight alakja elegyíti legjobban a határozott cselekvést és a józan ítélőképességet. Amikor megleckézteti és követi "Jackie Boy" bandáját Óvárosba, az ott őrködő harcos utcalányok egyike végez velük. Mikor kiderül, hogy rendőr volt, a feje szinte Óváros Szent Gráljává változik. Ez az eset mutatja leginkább, hogy minden ellentmondása mellett Sin City sem kivétel az örök törvény alól: minden az egyensúlyra épül. Ha kiderül, hogy a helyi "rendfenntartó lányok" zsarut öltek, a városban belharcok kezdődnek.

Gail és Miho a határozott nő mintaképei: egyikük szexuális domina, másikuk a harcművészet legképzettebb mestere. Jobban megírt szereplők voltak, mint az ikrek, Goldie és Wendy. A végén a leszámolás könyörtelen és ádáz, semmi nincs, csak hús, vér és golyó. A "happy end" az elképzelhető legrosszabb kifejezés erre a végkifejletre: a kisebbik rossz maradt a nagyobb helyett.

Hartigan, a nyugdíjas korú ex-zsaru a legesendőbb hármójuk közül, magányos és betegeskedő. Korábban megmentette a gyerek Nancyt a pedofil Rourk-fiútól  és jutalmul golyózáport és börtönt kapott. Sin City akárkit nincstelen bűnbakká tehet, ekkor márcsak legfeljebb egy külső személy nyújthat bármi reményt. Rourk nyolc évvel későbbi kinézete szürreálisan torz, akárcsak minden más vele kapcsolatban. Nancyvel szemben kissé túl kíméletes, hiszen "csak" veri és ostorozza. De ha azt vesszük, hogy Hartigan azonnal utánuk ered, miután megmenekül  huroktól, érthető. Még nem jutott el a keményvonalas kínzómódszerekig.

Valami tragikum akaratlanul is befészkeli magát a szereplők sorsába. Ahogyan Marv és Dwight, úgy Hartigan is megadja magát a város törvényrendszerének a végén. Fejbelövi magát, hogy Nancyt nem legyen okuk tovább üldözni, miután a torz küllemű Rourk már halott. Itt a győzelem sosem rólad szól, hogy te vagy a számodra fontosak megmaradnak.

A film fekete-fehér alapjából csak igen ritkán emelnek ki színnel tárgyakat. A vörös vér, a kék és vörös kocsik, Jack fehér és ifjabb Roark sárga vére: mindez a kihangsúlyozást szolgálja. Kevés mozifilm képes elérni, hogy a brutalitás, a véres kínzások és csonkítások művészinek, sőt izgalmasnak tudjanak hatni a néző szemében. Sin City azok közé tartozik.

Az egyik leginkább megkérdőjelezhető dolog a filmben, hogy mennyire van szükség az öngyilkosságra. Mennyire számít ez önfeláldozásnak, hisz ezzel sem Marv, sem Hartigan nem garantálják, hogy szerettüket később nem nyírják ki. Csak a lelkiismeretüket nyugtatják meg. Én személy szerint ezt már érdektelen cselekedetnek, túlkapásnak tartom. A mai világban, ha valaki - bármilyen korrupt városban - elszánja magát, hogy másért gyilkol önmagán kívül, az már nem lehet a karakter védjegye. Hanem határozott terv és döntés. De egyébként ez nem nagy probléma, mert

1. egyrészt nem érdemes bárkivel is azonosulni, és
2. a történet is indokolttá teszi, hogy mely karakterek mikor és miért ragadtatják magukat erre.

Utóbbit nagyon hiányoltam a Batman visszatérnél. Abban az esetben Selina Kylenak vagy Pingvinnek nem volt épkézláb terve vagy értelmes motivációi. Csak a koromsötét hangulatvilág díszeiként ténykedtek.

A színészi játék végig erősíti a menthetetlen züllöttség atmoszféráját. Viszont időnként a szereplők érezhetően túljátsszák a szerepüket, és ez kizökkentheti a nézőt Sin City erősen stilizált világából. Konkrét eseteket nem sorolok fel, mert nem akarom agyonboncolni a film tartalmát.

Fantasztikus képregényfilm. Az a fajta produkció, amely képes bárkit beszippantani saját univerzumába, végig pörög és bármelyik szereplő okozhat meglepetést.