A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

 

Hiszem és vallom, hogy ez a cég olyan biztonsági játéknak köszönhette sikereit, ami egy 90-es évekbeli rajzfilm szintjére lőtte be műveik (és közönségük) sztorielvárási szintjét. Ezt ásta alá moziverzumuk mára már hírhedt "4. fázisa" olyan gyászművekkel, mint

·       a Marvel Olümposzán az unalom istenének beillő Örökkévalók,

·       Doktor Strange nem is igazán róla szóló, kakofón 2. része,

·       vagy az elhunyt sztárja híján feminizált Fekete Párduc.

 

Mégis kérdéses, hogy valaha készült volna ilyen feltűnő méretekben színtelen–szagtalan, szívtelen–céltalan, esztelen–hasztalan kuplerájtorony bármelyik Bosszúálló nevével a címében, mint A Hangya és a Darázs: Kvantumánia. Egy egész médiagépezet zengett már előre ódákat az 5. fázist megnyitó Kvantumánia sikeréért, Bosszúállók-kaliberű mérföldkőnek beénekelve, mely majd helyreállítja az MCU régi dicsőségét.

Hát új „mérföldkövük” simán elmegy az új mélypontjuknak is.

 

A híres „hangyacsalád” jól elvan a boldog békeidőkben: Scott Lang, kinek nem olyan kis szerepe volt a Végtelen Háború helyrehozásában, közkedvelt könyvíróként éldegél a lánya, párja és párjának a szülei körében. Ám a lelkes tinizsenivé ért Cassie-nek sikerül újra fejtetőre állítani apja életét: találmánya mind a négyüket beszippantja a kvantumzónába, ahol Janet 30 évre bentrekedt. 

És miközben lassan kiderülget, miket is művelt az asszony idelent, itteni régi mumusa, egy univerzumbarmoló diktátor az elvesztett mozgásszabadságát próbálja visszaszerezni. Ehhez pedig pont olyasvalami kell neki, ami Scott-nak történetesen akad…

 

Korábbi gyakori Marvel-betegségek nagy skálája lett összehógolyózva itt:

1.      csurig ömlesztett CGI,

2.     fantáziaszegény látványtervezés,

3.     pehelysúlyú akciók,

4.     narratív bakugrálás,

5.     tömény-szánalom párbeszédek,

6.     idióta fahumor,

7.     fakezű világépítés,

8.     iránytalan dirigálás,

9.     elpazarolt színészek,

10.feminista propaganda,

11.   életszerűtlen piti műdrámák/műbalhék,

12.  nem létező párkötelékek,

13.  napnál világosabb szereplőmentegetés,

14.  iszapnál zavarosabb szereplőmotivációk,

15.  kaotikus szupererők,

16.  és bagatellizált következmények.

 

Mindezek tetejébe jön, hogy újabb nekifutásra se tudták tiszta/ tisztes összefüggésekkel bővíteni eme szuperhősi univerzum határait. Mi több, a kvantumvilág, a világegyetemünk mikroszintje ha lehet még zavarosabban lett meg(láz)álmodva, mint tavaly a multiverzumé: a végtelen lehetőségek birodalma helyett csupán végtelen kutymasz kerekedett belőle, amin valamire való sci-fi-szerző legjobb esetben is szánakozna.

 

Híre-hamva nem volt annak az emberi, szerethető minőségnek a szereplők jellemében–kapcsolataiban, ami nálam a 2. részt jóval az 1. fölé helyezte. Ez a mozi érzelemsteril: olykor persze muszáj tettetni, mintha hőseinket érdekelné egymás ki-nem-nyiffanása, de kiborítóan hamis. A rangidős Hank-ből pihent fejjel asszisztáló hangyabuzit, 

Scott-ból pedig értelmi fogyatékos hülyét csináltak, akinek a bevezetőben fő hobbija, hogy méteres vigyorral tipeg az utcán, kutyákkal fotózkodik, és gyerekeknek tart mesedélutánt. Eltűnt a személyisége, leszámítva mikor aggódik egy sort a lányáért, vagy mikor morcosan néz egy akciójelenet előtt. Alibi „jellemfejlődése”, hogy újra ráleljen a saját fontosságára észrevehetetlenül parányi, nincs nyomatéka, csak a kötelező házit tudja le vele a forgatókönyv.

 

Undorító, amit a női szereplőkkel műveltek. Hope szintén jellegtelen szárnyas ólomkatona lett, aki időnként kimenti Scott-ot a pácból. Cassie-t pedig évek múltán megtették a legújabb „woke” emancipált reklámfigurává, akire minden ráhúzható a zseniségtől az aktivitaságig, mégis vegytiszta klisékreatúra marad. Pedig még a történet is beismeri, hogy ebbe az egész „mániába” az ő túlbuzgó feje és találmánya miatt kerültek bele.

 

A legnagyobb pofon számomra itt mégis Michelle fucking Pfeiffer! A 2. részben megismert és megkedvelt Janet-et sikeresen meggyűlöltették velem, de nem akárhogy! Egy mindenkit lekezelő alfanőstényt csináltak belőle, aki mást se csinál, csak ködösít, titkolózik, fontoskodik komor képpel. Zéró kémia van közte és Hank (vagy bárki más) között. 

És mire eljut némi infó a nézőhöz Janet zónaéveiről, az újra meg újra „KI NEM SZARJA LE?!”–reakciót vált ki, bármilyen „lényegesnek” hazudják a sztori szempontjából. Kang-gal való ismeretségére gondolok itt főleg, de ide vehető a nő régi, árulóvá lett ex-harcostársa is – alakítja a hót unott fejjel cameózó Bill Murray.

És beszéljünk egy kicsit arról az elefántról a szobában, akin azóta a fél Internet röhög és rökönyödik: M.O.D.O.K., Kang alárendeltje! Ez a lény – vagy legalábbis a helyi kiadása – az Űrgolyhókban lenne otthon! Ugye ő volt a fullánkruhás főszenya az első részből, aki idelent tömzsi törpévé alakult át. Itt se sokkal több a szerepe: beköszön, lebeg ide-oda, néha kicsit áriázik balsora miatt, s végül csakúgy jó útra tér a kispadon. Arca olyan idétlenül lett ráanimálva a nagy fejtestére, hogy akár egy tartályban is lebeghetnének Zordonnal a Mighty Morphin Power Rangers-ből.

Ilyen kontár világépítést még MCU-viszonylatba se rémlik, hogy láttam volna! Már A Multiverzum őrülete is csúfosan belebukott az értelmes világtágítás feladatába, de ott legalább még érdemben próbálkoztak. Nos, emebben az őrületben 1 megjegyezhető pillanat jelezte nekem, hogy itt most metafizikai törvényekkel próbálunk babrálni: a jelenet, ahol Scott a saját végtelen számú alternatív másává osztódik, akár egy burjánzó sejt. Nem akartam hinni a saját szememnek, mikor ezt először láttam: 

sok-sok éve az I am Weasel című, botrányszar grafikájú rajzfilm egyik epizódjában láttam utoljára hasonló vizuális agyhalált! Egy kivételével mind ugyanúgy néznek ki.  

És persze a pillanatnyilag túszul eső Cassie-ért mind a trillióan összeállnak egy óriási emberbuckává, amin fölmászva Scott elérheti Kang KI-NEM-SZARJA-LE-miféle kozmikus gépét. És mindez ahelyett, hogy a készítők vették volna a fáradtságot egyáltalán felvázolni valami érdemi szálat/vitaalapot  apa és lánya között, nemhogy el is varrni azt.

 

Nem találok jobb leírást a népes kvantumzóna leírására, mint hogy ezredik Star Wars-koppintás, némi Z, a hangya-beütéssel. Nemcsak épületeitől vagy a tarka-barka humanoid lázadó fajoktól, hanem pár külön apróság miatt is, mint a híres kantina-jelenet klónja, vagy a rég nem látott barát, akiből helyi vezető lett. Az eltérő nyelvek gondját is sebesen lekezelik: igyál meg valami idegen pirosas trutymót, és egyből angolul hallod beszélni mindegyiküket, akárhonnét is jöttek!

 

E nem túl okos vagy érdekes mikrovilág működésénél márcsak ura erejéé volt zavarosabb. A Kvantumánia főgonosza, az MCU új Thanos-kaliberű nemezise, A Hódító... 

Á, nem-nem, nem az "A Hódító"! Habár még Zarm-ba is több mélység szorult, mint ami ennek a Mr. Fagy-sisakos pozőrnek jutott.  

Szóval Kang, "A Hódító" minden jelenetében más fajta vagy mértékű erővel bír, és más is hajtja őt tetteiben. Egyiknek sincs több hitele vagy összefüggő értelme a másiknál, így úgy jön le az álmatag, hosszú szüneteket tartó motyogásával, hogy szimplán unalmában törölt ki egész idővonalakat a létből. Egyértelműen nincs ráutalva, hogy egyezkedjen Scott-tal vagy régi ismerősével, Janet-tel, de hát ugye le kellett szállítani legalább időnként a hatalmát, hogy film legyen a kezünkben.

Hiába dicsérte túl a fosodrú média Jonathan Majors alakítását, ez még tisztes szkript mellett is csak tűrhető lehetne. Világosan megírt jellem, eredet és indítékok híján végig aluljátssza szerepét, kivéve mikor nagy-néha megengedett, hogy ordítson egyet a kamerába, a feszültség látszata kedvéért. Mintha nem lenne ilyen sablongonoszból kb. annyi, mint Scott Lang-ból a már említett jelenetében...

 

250 milliós gigaköltségvetés, hasonlóan nagy, ágyúhangos hírveréssel, egy minden ízében kisstílű, hullaszagú, jelentéktelenül parányi vaktöltényhez. Történet, stílus, színészet és látvány téren is egy szétfolyt massza: hovatovább az MCU Batman & Robin-ját köszönthetjük benne, amire kötve hiszem, hogy egyhamar újabb nagy történetszálat építenének föl. Ez a film nem az az eset, hogy a készítőbrigád „nem is próbálkozott”, hanem „ki se akartak kelni az ágyból” – pont a legújabb "fázisuk" kezdetén.  

 

Ha jól számolom, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia immár a 3. MCU-produkció, amire 5-ös skálán csak egy 1-et tudok megszavazni. Trehány darab, hithű rajongóknak is kerülendő.

 

És most „felüdülésképp” megyek kokózni egyet egy baribállal!

 

Nem

Sajnos manapság már attól ujjonghatunk, ha egy szerző legalább próbálkozik valami okos vagy eredeti létrehozásával. Ebben áll a komikusból horrorfilmessé lett Jordan Peele népszerűsége is: jómagam nem voltam elragadtatva a Tűnj el!-től, a Mi-t pedig konkrétan az elmúlt évek egyik legtaszítóbb, alaktalan filmtorzójaként jegyzem. Így aztán féltem Peele 3. rendezésétől, a Nope-tól: trailer-e láttán egy Cowboys & Aliens-típusú, zűrzagyva sci-fi-western hibridre számítottam, ami szokás szerint „misztikus thriller-ként” próbálja magát eladni.

Az Agua Dulce-ban élő Haywood-család filmes és tévés produkciókhoz idomít be lovakat. Fél éve egyszer apró fémtárgyak hullottak az égből, és mivel az egyik az idősebb Otis halálát okozta, most gyerekei, OJ Jr. és húga, Emerald viszik tovább a vállalkozást. Egyre több furcsa jelenséget tapasztalnak, melyekért OJ rájön, hogy egy UFO a felelős, így a szaküzlet eladójával, Angel-lel bekamerázzák a birtokot – a rejtély kiderítése és a várható hírverés miatt is.

Már azzal kört vert itt Peele a két korábbi filmes teremtményére, hogy sikerült szimpi karaktereket szállítania a nagy mutatványához. OJ higgadt, a dolgok nehezére fókuszáló alkata éles kontrasztot alkot húga, Em(erald) energikusabb, önmagát jobban eladni képes egyéniségével. Hihetők voltak dolgos fiatalokként, akik életében a lovak fontos családi örökség és megélhetés is egyben. Daniel Kaluuya és Keke Palmer testvérpáros dinamikája dob a legtöbbet az egésznek az emberi oldalán; a többiek halványabbak ugyan, de közel sem zavaró mértékig. 

Lefogadom, hogy Peele a leendő munkái közül vagy a felének 1-szótagos címet fog adni. Merész húzás volt, hogy elmondása szerint a kockázatos „Nope” (szabad-fordításban: "Na ezt nem!") címmel a közönség várható reakcióját teszi burkoltan szóvá, elismerve, hogy tényleg látszólag össze nem illő elemekből gyúr egy nem épp szokványos bűvésztrükköt, mely végig megtartja a rejtély feszültségét és érdekességét. Ezért ilyen műfaji kiméra a Nem: fütyül a konvenciókra, szabadosan halad, de a bő párbeszédek ellenére sem untat. Végig folyamatos első felében a hangulati átmenet a mindennapi élet és a rejtőző vész forrásának a megmutatkozása között.

Főleg két dologra voltam kíváncsi, hogy Peele „műsora” hogyan boldogul majd vele: milyen szereplők miképp tapasztalják ki, hogy mi a csuda folyik itt, és hogy a szerző mennyire tudja végül értelmes egésszé összefogni az egészet. A fejezetcímek nélkül is világos, hogy az 1. fele légkörteremtés, a 2. helyzetkezelés – a szereplők saját miliőjén. Egyetértettem a döntésükkel, ahogy a külvilágot inkább próbálják kizárni a közvetlen történésekből: a jelenség egyre agresszívebb, és – mint OJ rájön – a természete is egy territoriális ragadozóé. Végigcsikarja a néző idegeit, ahogy a homályban látni véli és hallja, ahogy a halálsikolyokat hallató áldozatokat egyszerűen magába szippantja a földöntúli gyilkos.

Lett akkora ötletéhségem a tavalyi (és azelőtti) hollywood-i filmkínálattól, hogy tetsszen az élő, többalakú UFO elgondolása – valami, ami egy kicsit is rosszabb írás mellett asylum-i agyrémnek is tűnhetett volna. A forgatókönyv ugyan egy egyszeri rémmese kaliberére van kalibrálva, de annak számomra elműködött: a gyilkos felhőbe burkolózó UFO rejtélye picit Vger-t juttatta eszembe a Star Trek – The Motion Picture-ből (egyik kedvenc sci-fi-szörnyem). Maga az alakváltás csészealjból egy medúzaszerű lénnyé kicsit furcsán hatott a szememnek, de a színészi játék, a cselekmény és a feszültség együtt benntartottak a film illúziójában. Nem esett szét darabokra az összhatás.

 

Nem igazán tudom viszont, hányadán állok a mű üzenetével: komoly, nem szájbarágós, bár kicsit bónuszízű. A szereplők részéről okos, mikor az űrlényt már egy óriási, kegyetlen vadállatként kategorizálják be – még lónevet is adva neki. Csak a film elég nehézkesen von párhuzamot a forgatásokon bámult „vad” teremtmények és a szupervad szuperteremtmény között, amire már ránézni is tilos. Nem kevés thriller/horror tette már szóvá, hogy az átlagot jobban izgatja a látvány, egy életveszélyes jelenség minden ízének a rögzítése, mint a benne rekedők épsége – mégha az saját maguk is.

 

Különösebb problémám nem volt a mellékszállal Ricky, a western vidámpark tulaja körül, aki gyerekszínészként élte túl egy idomított csimpánz véres cérnaszakadását. Ott szerzett traumája máig megmaradt, mégse érti meg, mennyire ugyanazt teszi most ő a szabadtéri műsorával, mint amannak a show-nak a fejesei sok éve: most sokkal nagyobb és veszedelmesebb a látványosságnak szánt lény, miként a rettenet és tragédia is. Hatásos egy jelenet és a történetben is működik, mint a nyílt hadakozás startpisztolya. Egyedül mint allegória döcög kissé az állatok – meg általában minden természeti látványosság– esztelen kisajátítására.

 

Mindent összevetve sztori, légkör, szereplők és rejtély terén is meg voltam elégedve a Nemmel. Bevont, érdekesnek találtam, lekötött és illően elbúcsúztatott a székemből. Felhasznált ötletei közül még épp eleget sikerült kellően jól fölhasználnia egy stabil, érdekes hullámvasúthoz. Peele végre úgy blöffölt egy nagyot, hogy az nem hátrafelé sült el; az élmény, amit itt nekünk ad, valóban friss és egyedi. 

Megadom a Nope-ra a 4/5-öt. Csúsztam vele februárig ugyan, de csak ráakadtam 5 filmre 2022-ből, amit még én is élvezetesnek találtam. 

^_^