Capone

Két dolog emeli Josh Trank Capone-ját a teljes kudarctól picit följebb, a vállalhatóan gyönge munkák szintjére. Egyrészt hangulatában tényleg megidézi a 40-es éveket, másrészt Tom Hardy nagy nekirugaszkodású, bár eltúlzott alakítása Al Capone-ként. Egyik sem feledteti, hogy a Capone vérszegény és direkt vegetatív produkció, ami magában hordozza szerzője egyre nyilvánvalóbb foghíjait is filmkészítőként. 

 

Élete utolsó éveiben a szifiliszes Al(fonse) Capone már csupán árnyéka volt egykori önmagának: szellemileg annyira leépült, hogy felfüggesztették börtönbüntetését. Ám a hozzá közel állókat és a szövetségieket nemcsak romló állapota érdekelte, hanem az is, hová rejtette sokmilliós rabolt dugipénzét.

A "Fan4stic"-fiaskóról hírhedt direktor itt végre szabad kezet kapott: ő felelt a vágásért és a forgatókönyvért is, vagyis munkáját nem csonkítgatták holmi stúdiómancsok. Így viszont a filmje gyengéiért is csak őt tudom okként elővenni; a történetvezetés fájóan öncélú és erőtlen, a jelenteket nem köti össze egy izmos, koherens narratíva. Trank mindent 1 lapra tett föl, a dekadens roncs bűnvezér képére, amivel - ha jól sejtem, - a gengszterdráma-zsánert demisztifikálja. De ahogy Scorsese Irishman-je, úgy a Capone is túl szürke darab, amit feleakkora műsoridővel éreztem ugyanolyan terjengősnek!

A semmiben lebegnek a karakterek, és még az egésznek valami kis irányt adó vagyonszál révén sem lesz igazán közük egymáshoz. Mindenki csak téblábol, de főleg maga Capone: semmit sem látunk fénykori énjéből – ironikus módon még akkor se, mikor Al újra átéli a "dicső múlt" egy-egy pillanatát. Éppúgy potyára várjuk, hogy végre történjen valami, mint a floridai villáján csüngő FBI-ügynökök, és éppoly katatóniába kerülünk az értetlen bámulástól, mint a címalak.

Különösnek találtam, ahogy Trank Capone előéletéhez hozzányúlt: szürreális, egész kísérteties, egy csipetnyi brutalitással, mintha pár percre egy horrorba csöppennénk. Nyilván ez is beintés a műfaji sablonoknak: míg egy régi mobfilm-ben a büntetlen kicsapongások (parti, bordély, kivégzés) képsorai adják a maffiaélet vonzerejét, itt az összeomlás baljós ómenei, amik egy gonosz ember elméjét táncikálják körül vigyorogva.

Ötletként egész izgalmas, de közel se szuperál olyan jól itt, mint azt Trank vélhette: sokszor láttunk kifinomultabb valóság-képzelet-összemosást, amit jobban hozzá is szőttek egy-egy történet egészéhez. Itt csak annyi apropója volt „bódulnunk” egyet a múltban, hogy ez legalább pici előzményt ad a cselekmény egyetlen lüktető részének, ahol is Capone Tommy-géppuskával ámokfutásba kezd a villa körül, többeket lelőve. Túl kevés, túl későn.

 

Mégha a rossz írást és rendezői instrukciókat hozzáveszem, akkor se stimmel valami Tom Hardyval itt. Aki szerint Christian Bale hangtorzító játéka A Sötét Lovagban erőltetett, az állítsa csak rá a fülét ERRE a hangra, ha a Capone egy-egy jelenetét meglesné YouTube-on: másnak ugyan más, csak egyáltalán nem természetes sem az olasz akcentus, sem a folyamatos krákogás. Bár Hardy remekül hozza a valóságtól el-elszakadó Al-t, a pelenkában kóválygó vénembert, az már vitatható, hol a határ a figura szánalmassága és a figura elpazarlásáé között. 

Igazából nem számít, milyen kép él a fejünkben a rettegett „Sebhelyarcról”, ahogy egykor becézték: ha egy eleve nem túl érdekes életszakaszt ilyen gyérre szabva és ilyen lézengve adnak elő, miközben szereplői csak dőlicsélnek ide-oda, akkor a néző magasról tesz rá, mi volt a rendező "kreatív víziója". Egyszerűen másból sem áll EZ az Al Capone, mint az egészsége mélypontja, és egy egész filmen át csak ezen rágódni baromira fárasztó.

A 2020-as Capone-ra egy 2/5-öt adok. 

Az amerikai bűnözés végnapjai (Az utolsó bűntény)

 

Bármilyen csalóka a Rotten Tomatoes értékskálája, így is meglepett, hogy – A Bucky Larson című szarmeteor óta először – 0%-os kritikusi összrátát látni egy film alatt. Az már kevésbé, hogy egy újabb disztópikus képregény lett elővéve a fiókból, hogy siralmas filmátirat készüljön belőle: a Bloodshot idén már példázta ezt. Az meg szinte evidens, hogy épp a minneapolis-i zavargáshullám idején eresszék forgalomba, mikor is – akárcsak a filmben – testületileg oszlatták föl a helyi rendőrséget.

2024. A kormány 1-2 nap múlva speciális rádiójelet sugároz szét országszerte, ami lebénítja a lakosok agyát bármilyen törvénytelenség esetén. A bankrabló Bricke egy utolsó nagy bűntényre készül, ami révén öccse haláláért is bosszút áll. Társául ajánlkozik egy helyi keresztapa renegát fia, Kevin Cash, és annak hekker barinője, Shelby Dupree. De nemcsak a siker, hanem a felek valós szándékai is kétségesek.

Kövér adósságai miatt nem csoda, ha a Netflix kreatív szabadságot ad filmjei stábjainak, csak tudjanak is élni vele! Nos, az itteni „kreatív koponyák” – mint Karj Gajdusek forgatókönyvíró és az Elrabolva 2.-3. rendezője, Olivier Megaton – képtelenek voltak bármi okosat kihozni olyan témából, mely aktuálisabb nem is lehetne. Művük katasztrófa lett történet, szereplők, látvány, tónus és üzenet terén is –  fő bűne mégis az, hogy körvonalaiban barmolja el egy ijesztően NEM-abszurd jövőkép pontos megfestését.

A karakterekben annyi az élet, mint a Nap magjában: a főszereplő egy faarcú Gerard Butler-klón, kémiája a többiekkel 0, az ok pedig, hogy pont egy rablással akar bosszút állni, nem létező. Hidegen hagyott a csavar, mikor Kevin bevallja, hogy ő ölte meg az öccsöt, és hogy valami alku révén immunis a jelre. Pont az 1 megjegyezhető alakítás a legagyatlanabb is: Kevin akár egy folyton beszívott hippi, faterja villája és az egyjelenetes ribi húga teljesen egy olasz pornófilm benyomását keltik! Shelby szála az FBI-fogságban lévő húgával pedig sovány jutalom annak, aki 2 és fél órát rászánt az idejéből a filmre.

Üres, fakó és kába a látványvilág, érzéketlenné zsibbad az ember a már Asylum-szintet ostromló amatőrségtől. Nem tudom, vajon az ordibálással fűszerezett autóshajszák, az agyament kivégzések, vagy a leírhatatlanul bóvli szexjelenetek láttán pusztult-e el a legtöbb idegsejtem, de a végére már mindegy volt. Nem hittem el egyik szereplőt se annak, aminek beállítja magát, a csapatmunkájuk pedig maga a megtestesült káosz: semmi taktika vagy összehangolt tervezés.

Nagy kérés lett volna, hogy legalább az agybénító hullám ötletét normálisan kidolgozzák? Tiszta zűrzavar, hogy pontosan miként működtetik ezt az amúgy pihekönnyen kijátszható rendszert. A teljes USA-ra bevezetik, de Kanadára – pont egy olyan országra, aminek a szuverén státusza merő vicc – már nem, így elég, ha valaki odaszökik a katonai konvojokon túljutva? Mellesleg: ahogy a jelet érzékeltetik a célpontok vergődései és grimaszai, az valami szánalmas.

Még azzal sem tudom kimenteni ezt a silány írást, hogy a jelsugárzás csak a háttér, a film előterében a heist-sztori áll. Mindkét szál merő katyvasz. Ha a jeladó tornyok már rég bekapcsolva volnának, és a rendszer pilléreként kondicionálnák vele a lakosságot – mint pl. a Lakott sziget I.-II.-ben –, az egyből adna motivációt és valami kis pozitív vonást a főbb szereplőkhöz. De ha mégcsak készül erre a kormány, ráadásul a társadalom tudtával, akkor itt nem zavargások, hanem szabályos polgárháború zajlana – már abból kiindulva, hogy ott nem olyan birkatürelmű nép él, mint mi, magyarok.

Az utolsó bűntényre 1/5-öt adok. Röhejkatlanba való, fantáziátlan salakmű; mind a világából, mint a karaktereiből kiirtották az összes kicsit is érdekes tulajdonságot. Még a látvány se igazolja, hogy 2 óra fölé nyújtsák ezt az akció-heist-disztópia-amalgámot, ami egyik műfajban sem működőképes. 

Még mindig hiszek

Mint valaki, aki tinédzserként latin telenovellákon edzette türelmét és tűrőképességét, azonnal megértettem, hogy a Még mindig hiszek lenéz minket, nézőket. Úgy próbál hatni ránk, mint sekélyes lényekre, akik bármilyen érzelgősséget ellenérv nélkül be(v)esznek "romantika" címén.

1. Nemcsak azért, mert megint egyszerűen „a rák”, ez az örökké tolt ócska klisé és nagyipari reklámmumus a konfliktus.
2. Nemcsak mivel az írók értelmes gondolatot alig bírtak a párbeszédekbe rakni (pl. a fia párja iránti hűségétől büszke apa), új fogást a témakörön meg keresni se próbáltak.
3. Nem pusztán az egysíkú és kétszínű dramaturgiája miatt, ami teljesen nélkülözi az érveket és az értelmes kommunikációt.
4. Nem kizárólag attól, hogy őrületbe kerget az életszerűtlen és fantáziátlan románcával a fő páros között.

Ez nem is igazán romantikus dráma. Annak hiszi és mutatja magát, két fiatal valós esetén alapul, mégsem igazán róluk szól. Ez egy mozgóképes hittanóra. Először azt hittem, csak az ügyetlen üzenete miatt, hogy "higgy Istenben, ő bennünk él, hitet ad, mégha szenvedünk is, blabla-blabla-bla." De ez az üresen lebegő szózat adja a romantikus szál motorját is, amitől az egész iszonyú hamis és papírízű lesz. Mintha egy hosszú zenés-videóklipbe lettem volna bebörtönözve, ahol az emberek hús-vér polgárok helyett csupán beszívott káprázatlények.

Jeremy Camp fősulis átlagsrác, akinek mindene a zene. Megismeri a szintén keresztény Melissát, de a lánynál rákot diagnosztizálnak. Jeremy és Melissa a kapcsolatuk révén veszik fel harcot az elmúlás rémével, de Jeremy szülei aggódnak, mikor a fiatalok eljegyzik egymást. Már-már úgy látszik, a daganat eltűnt, de pár hét múlva újra visszajön, és márcsak a könnyek maradnak. 


Végigvontatni a nézőt egy teljesen külsőségek hajtotta kapcsolatkrónikán nem ugyanaz, mint érzelmileg bevonni őket. Az ovis szintű írás elpazarolja a színészi játékokat: K. J. Apa és Britt Robertson próbálnak áttörni az izzadtságködön, amit az egésznek a mesterkéltsége okoz, de az összkép hamis. Ez nem valódi, csapások edzette szerelmi kötelék, csak a sajnálat és felületes szimpátia frigye. A film ügyetlenül zsarolja nézőjét, hogy empatizáljon a két jómadárral, egyszerűen mert egyikük daganatos beteg. Ez csúcsosodik ki pl. a giccstó jelenetnél is, ahol az egyik koncerten mindenki tapizza, ööh, pardon; meg akarja érinteni Melissát. 

2020. felezőjén még mindig ott tartunk, hogy a tini románcfilmek butított nyáltócsák, ahol a szépelgés, plusz az ál-gyógyíthatatlan kórok miatti agónia már elég a sikerhez. És hidegen hagy, hogy az igazi Jeremy Camp áldását adta a feldolgozásra: a Még mindig hiszek a szerelem és hit példázata helyett csupán egy álszent, iránytalan és monomán érzelmi libikóka, amit a venezuelai és mexikói szappanoperák műsor-összeállításába kéne száműzni!

Úriemberek

Helyeslem, hogy Guy Ritchie nem vacakol többet pedigrés stúdióikonokkal (Sherlock Holmes, Arthur király, Aladdin), hanem próbál visszatérni pályakezdő sikerei receptjéhez. 

Így is arra számítottam, hogy az Úriemberek végül nem lesz több erőtlen nosztalgiatervnél, ami újralendíteni hivatott egy filmkészítő pályáját. Attól, hogy - mint Scorsese tavaly Az írrel -, Ritchie is túlbuzog majd, hogy megidézze saját régi önmagát, és újabb gengszterfilm-klasszikus helyett csak egy száraz, fakó utánzata lesz legnépszerűbb munkáinak. Szerencsére nem így lett.

Bár Fletcher alakja az elején néha már bosszantott a szüntelen lazáskodásával, ezzel együtt is tetszetős munka lett az Úriemberek. Ritchie-nek sikerült egy nem épp sémás alapot találnia, majd azt kellően kiszámíthatatlan történetté építeni, amit tényleg a szereplők tettei visznek előre - nem pedig az, hogy íróknak görcs állt a kezébe, és nem bírtak leállni a csavargatással. 

Az amerikai Mickey Pearson az évek során tetemes vagyont gyűjtött azzal, hogy marihuánát termeszt és árul többek közt a brit elit aranyifjainak. Már a korai visszavonulásra gondol, mikor az általa megsértett főszerkesztő, Nagy Dave ráuszít egy gátlástalan privátszaglászt a sötét ügyleteire. Fletcher külön zsozsót kérvényez Raymond-tól, Mickey jobbkezétől, majd a sztorit megbízója háta mögött továbbpasszolná a filmiparnak. Csakhogy ez a hatalmi játéktól bűzlő ügy még kuszábbá válik, mint arra bármelyikük számított.

Fletcher éppoly megbízhatatlan narrátorként, mint karakterként: önelégült, simlis szerencselovag, aki azt hiszi, dörzsöltebb a nyakig sáros bűnözőktől. Ray többször kijavítja az ő verzióját a dolgokról, mielőtt nyersen elé tárná, hogy túljárt az eszén. Fletcher gyakorlatilag a direktor szócsöve, akit aztán Ritchie ugyanúgy a sztori hullámaira bíz, mint a többieket. 

Sok mű elcsúszik rajta, mikor a szereplők "ki ver át kit?"-et kezdenek játszani egymással, itt viszont érdekesnek találtam a perpatvart. A keretet adó dumamaraton működik kikacsintásként is az iparág felé, ugyanakkor nem töri meg a film illúzióját (de azért majdnem). A rendező tudja, hogy ez a zsáner már kimerült, klisékkel terhelt, ezt azonban fifikásan kürtöli szét, közben pedig frissen tartja a maga kis krónikáját. Csak pár jelenetnél éreztem, hogy fárad a történet. 

Matthew McConaughey egy vulkán ebben a produkcióban: kiegyensúlyozott játéka mögött mintha csak várná, mikor jön az a rész, amikor kitörhet. Már a belépőjekor is látszólag szétlövik az agyát, egy Fletcher-nek hibásan rémlő jelenetnél meg mint aki a Ponyvaregényből szabadult, de alapból is bírtam a karakterét. Mickey-ról elhittem, hogy megvan  az esze, önuralma, határozottsága és üzleti érzéke is, hogy pár év alatt feketén tízmillákat szakítson fűvel, és kvázi a privát vevőkörévé tegye egy monarchia úri palántáit. Királynak nevezi magát, és a film ezt kielégítően igazolta is. 

A többieket is jól mozgatja a cselekmény, bár a többségük inkább karikatúra. Mickey és Charlie Hunnam Ray-e mellett Colin Farrell alsó-középosztály-beli Edzője még az, akire végig figyelre érdemesnek találtam. De a törtető Száraz Szem, a faarcú zsidó Matthew, a kokainkeresztapa Lord George vagy Mickey üzletasszony nője Rosalind inkább csak extrák. Eddie Marsan "Nagy Dave"-jével pedig egy olyan bizarr poént sütnek el, amihez képest a Moszad behozása smafu...

Szóval igazán egyedi vagy átütő hozzávalót itt nem nagyon fogunk találni, de ez nem csökkenti a pozitívumok értékét: az alaptörténet érdekes, a kibontása többnyire megtartja a figyelmet, a figuráknak nemcsak a hangjuk és irhájuk, de az elveik, a hűségről alkotott fogalmuk is fontosak (pl. mikor az Edző közli Ray-jel, hogy csak jóvátételből segített, 3 nagy szívesség erejéig). Egyedül a természetesség hiánya zavart gyakran, főleg a párbeszédeknél, de egyes jelenetek is valahogy oda nem illőek voltak számomra (pl. a rappelős videó Mickey egyik fűfarmjáról). 

Szórakoztató műfaj- és társadalomkritika az Úriemberek, de mindenek előtt stílusos gengszterkrimi, ami a züllést és erőszakot triviálisnak tekinti, ugyanakkor példázza az agyafúrtság és a hűség fontosságát is. Egy biztos kezű profi tartja a gyeplőt a sablonok, önreflexiók, okos ötletek és stílusos poénok fogatán, és a műfajnak integetve hajt át a célvonalon. 4/5-öt adok rá.