900. BEJEGYZÉS -- Top-10 legjobb Batman-film

 

"Ha megéred a 900 éves kort, te se nézel ki jobban."
 
 
 

„A Denevérember” az egyéni tenni akarás megtestesülése. Megszemélyesített eszménykép: a halandó polgár saját és mások félelmeit a bűnözők ellen fordítja, akik pont ezeken, illetve az embert elvileg védő törvény foghíjain, romlott állapotán élősködnek. „Bat-man” alakja az egyén vészmegoldása: önmagát afféle különleges polgárőrként, modern lovagként felvértezi, és önerőből, önkéntes bíróként orvosolja a rendszer hibáit – még elfogadható erkölcsi határon belül, a rendszer még „jó” részének hátszelével. Ettől vonzó maga az elgondolás; erre jön az a jellemárnyalás, amit polgári énje, Bruce Wayne kap az ilyen-olyan szerzőktől.
 
Harmadévszázad, több tucat feldolgozás és számtalan netes toplista után gondoltam: ideje nekem is összeütni egy rangsort. Batman a kedvenc álruhás akcióhősöm a mozi világából, így gondoltam, 900. bejegyzésnek ez mutatós mérföldkavics lenne.
 
Két dolgot előrebocsátanék:

1. Mindegyik felhozott példa értékesebb nekem, mint Tim Burton Batman-e: az abban hozott áttörést, hogy igazolta a karakterhez méltó sötét hangvételt a nagyvásznon. De – már bocsi azoktól, akiknek ez a kedvenc változata – mint önálló történet korántsem rendkívüli vagy elmés (a folytatásairól nem is szólva).
   
2. Senkit se lepjen meg, hogy a rajzfilmek túlsúlyban lesznek a listán: forgatókönyv- és karakterírás terén a Warner mindig is jobban mert kockáztatni a rajzolt, mintsem az élőszereplős daraboknál.

 
„HIT IT!”
 
 
 

10.

Batman: A Vörös Sisak mögött

 
Batman legutáltabb segédjét a képregényekből összegyúrták az egyik legkevésbé ismert, huszadrangú ellenfelével… egy ütős egyszeri nemezissé. Ahogy A sötét lovag főszereplői, itt is minden úgymond „szuperhős” és „-gonosz” egy nagy erkölcsi diagramot alkot, melyen ki-ki mennyire radikális céljaiban és módszereiben, és keresik is a szövetséget egymással a másik ellen. Egyik végén a szabály nélküli gyilkos Joker, a másikon pedig az erkölcsös Batman, illetve a „jól sikerült” neveltje, Éjszárny; középen pedig maga a címszereplő antihős, a köztes állapot bűnöző és bűnüldöző között.
 
Ez a morális skála fűszerezte meg nekem Jason Todd bosszútörténetét, hogy végig lekössön a kimenetele. Remek a film tetőpontján a halk, feszült és fajsúlyos vita mester és bukott tanítványa között: Joker – Jason és száz másik vétlen ember hóhéra – miért élhet tovább egy emberileg ennyi nulla veszedelem, ha semmilyen hatóság /intézmény nem bírja megbüntetni? Nincs egyértelmű válasz, a film a nézőre bízza, melyikük áll közelebb a jó felfogáshoz: a mester vagy a tanítvány.
 
 

9.

Batman-en Túl: Joker visszatér

 
Itt most bejátszik kicsit az is, hogy én anno néztem a DCAU TV-sorozatok zömét, köztük a több évtizeddel a jövőben játszódó Batman Beyond-ot, melyben direkt sose szerepelt Batman hivatalosan „fő” nemezise. A Return of the Jedi Joker Mark Hamill jutalomjátéka: Joker-e éppoly energikus és szórakoztató, mint a The Animated Series-ben, de még tovább merészkedhet tetteiben, mint korábban bármikor.
 
Ravaszul tudtak a készítők felrúgni néhány nézőkímélő szabályt a 90-es évekből, amik egy idő után kiszámíthatóvá tették nekem a sorozatrészek sémáját. A gyerekbarát PG-besorolás dacára itt igenis van halál: nemcsak kiderül, hogyan múlt ki a TAS-féle Joker, szadistábbra is lehetett szabni a karaktert, mint ahogy az Animációs Univerzumban addig megengedett volt.
 
Terry McGinnis figurája nekem már a sorozatban bizonyította: méltó utód és munkatárs Kevin Conroy Bruce Wayne-je mellett, akivel temérdek okos párbeszéde volt. Itt hihetően ér el 2 sorsfordító dolgot is, ami detektívzseni elődjének sose sikerült a DCAU idővonalában:

1. pszichológiailag fegyverzi és győzi le azt a „főgonoszt”, aki az eredeti Batman-nek mindenki másnál több kárt okozott;
   
2. azzal, hogy a testileg irányított Tim Drake életét és tudatát is megmenti, közvetve új esélyt ad a rég széthullott „Denevér-családnak”, hogy újra összejöjjenek. Nem „ex-szuperhősökként”, hanem mint idős emberek, egy élet küzdelmei és leckéi után. Ez teszi a befejezést őszintén megragadóvá és emberivé.
   

 
 
 

8.

Batman: A hosszú Halloween 2. rész

 
Az egyik legtartalmasabb krimi-rajzfilm, amire vissza tudok emlékezni, a Batman: The Long Halloween. Ugyan nem érzem egyformán erősnek mindkét részét, de a története végig megtartotta a figyelmemet: Kétarc születése, a Holiday-gyilkos rejtélye, plusz a fogyatkozó Falcone–bűncsalád bukása – meg bónuszként az is, miként kapcsolódik mindehhez Selina Kyle, alias a Macskanő.
 
Imádom, ha úgy tudnak levezetni és dramatizálni egy krimit, hogy az se nem untató, se nem patetikus: felnőtt emberek döntései vonják logikusan maguk után az addig érvényes szabályok összeomlását. Üdítő a sok világmegmentős filmszemét után, hogy a főhős itt hihetően vall kudarcot egy reális céllal: Gotham City érezhetően megváltozott, a maffiakornak vége, de ezt épp a főhős által elítélt erők, a „szupergonoszok” hozták el, nem az ő és elődei által képviselt jóakarat.
 
A Dent-házaspár pedig az egyik legtragikusabb románcot kapta, amit a DC valaha prezentált: percig sem érzelgős, az elhangzó tények és a Kétarc mentális hasadásának percei magukért beszélnek. Konkrétan Gilda elbeszélése annyira megmaradt bennem a film után, hogy egész nap azon spekuláltam, mihez kezdhet valaki az ő helyében: örömtelen vérbosszúja véget ért, szívéből és életéből pedig – immár másodszor – csak hamvak maradtak.
 
 
 

7.

Batman: A rém álarca

 
Anekdota, hogy ez a „Batman Begins előtti Batman Begins”, vagyis az 1. mozis nekifutás az eredettörténetet elmesélni: hogyan lett a bűn ellen felesküdő fiatalemberből nyomozó-harcos. Persze itt még a keretet Bruce közös élete adja első szerelmével, Andrea-val, de a gondolat, hogy álcája direkt rettegést vigyen célpontjai szívébe, már fajsúlyos történetelem. A Rém Batman egyik első sötét tükörképe, aki vállalja az élet kioltását; különösen tetszett, hogy mikor gyilkosságait Batman-re kenik, a menekülés eszébe vési, hogy ő is törvényen kívüli – bármik is a céljai vagy eszközei.
 
Ismét egy női bosszúálló sorozatgyilkos körüli rejtély; Gilda indítékához képest Andrea-é kevésbé kidolgozott, a történet mégis letisztultabb itt, kisebb játékidőben kell mozgatni kevesebb szereplőt, mégse bagatellizál vagy veszi félvállról magát a film. Míg a TLH 2. részében a kosztümös rosszak és maga Bruce is olyan kétdimenziósak maradtak nekem, Kevin Conroy Bruce-a elsőtől utolsó percig lüktet: a csak hangalakítást adó Batman-ek közül nekem (is) máig ő a kedvencem. Mark Hamill Joker-hangját meg azóta is utánozták próbálták több feldolgozásban is…
 
 

6.

A sötét lovag: Felemelkedés

 
Többször mondták már nekem, hogy túl elnéző vagyok ezzel a filmmel, csak mert kedvenc rendezőm és trilógiám tartozéka. Legtöbbször az időütemezési gondjait hozzák föl: 1 Gyűrűk Ura-rajongótól sem láttam/hallottam panaszt ugyanerre A király visszatérnél! Grandiózus, összetett, átélhető, de még hihető kivitelű, sorsdöntő eposzt vártam és kaptam a The Dark Knight Rises-től, ami kerek, tisztes lezárást ad Bruce Wayne életszakaszának Batman-ként.
 
A főszereplőket egy kivétellel mind kedveltem, jót és rosszat, régit és újat is – Jonathan és Christopher Nolan még a mellékes karaktereket is ügyesen mozgatták. Anne Hathaway Selina Kyle-ja egyedül és Christian Bale Bruce-ával párban is mutatós, és bár a film románc helyett a társulásukra figyel, 10 éve már a 4. egészestés rajzfilmben találom Kyle-t Bruce egyetlen igazi párjaként. Ez nem lehet véletlen…
 
Tom Hardy Bane-jét az összes jelentében imádtam: nálam bármikor veri a marveles Thanos-t, mint egy világ sorsát beteljesítő hadúr-féleség – mindegy, hogy az a világ egy város vagy akár az egész univerzum-e! Izgalmas volt látnom, ahogy Bane, mint afféle modern hadvezér igazi vesztegzárat épít ki és tart fenn egy mai, sokmilliós nagyváros körül, és igaznak éreztem a film képét arról, hogy egy merev kapitalista rendszer megdőlését mennyire kész a kisember üdvözölni – bármi is jöjjön helyette.
 
 
 
 

5.

A sötét lovag visszatér 2. rész

 
Hiába vonzó a figura klasszikus, a bajba jutottakat megmentő hős portréja, Superman-t mint elgondolást A sötét lovag visszatér 2. része értelmezte nekem a legőszintébben. Ha az eredetet és az összes ideológiai körítést lehámozzuk, ez a leglogikusabb, hogy mi lenne az Acélember a mai világban: a Washington-központú politikai hatalom titkos fegyvere, elit szuperkatonája – gyakorlatilag egy Antikrisztus. Ez ízesítette meg úgy a párbajt közte és a rendfenntartóvá előlépő Batman között.
 
Ez már a 2. Joker-halál, ami a listámon előkerül: miután az eddigi legmagasabb áldozati mutatóit kapta a filmben, ez a szintén már koros Joker is a végső harci heccre áhítozik örök ellenfelével, akit még utoljára porig aláz, mielőtt megdögölne. Ebben a szálban is végig tetten értem a társadalomkritikát: a „civilizált” orvosok és nézők hiszékenysége enged szabadjára egy okos szörnyeteget, aki élvezi, murisnak fogja föl az emberek nyílt halálba küldését.
 
Különösen a Rises után érdekes volt látnom ezt a változatát annak, ahogy Bruce immár végső búcsút vesz kettős életétől: itt is megrendezi saját temetését, de nem a „normális” életbe tér meg, hanem a föld alá, önbíráskodók új nemzedékét kiképezve. Nem tudok dönteni, melyik befejezés tetszik-e jobban, a humanizált vagy a radikálisabb, de mindkettő után teljesnek és eposzinak éreztem az élettörténet lezárását.

 
 
 
 

4.

A sötét lovag visszatér 1. rész

 
Szerencsétlen időzítés volt a Felemelkedéssel egyazon évben kiadniuk e 2 részes mű 1. részét, hisz emez egyenes adaptációja annak a képregénynek, mely a Rises egyik forrásműve volt. Sejtem, hogy ez a 3. nolan-i film ellen dolgozhatott: egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a rajzfilm a „hívebb”, letisztultabb feldolgozása Frank Miller négyrészes képregényének – egy olyan Wayne-nel a középpontban, akinél korban azért indokoltabb visszavonulni.
 
Peter Weller hangja hihetetlenül erős egy már idős, de még töretlen küzdőszellemű Batman-hez: szuper lelkesítő, ahogy mint valami nyugdíjas Rocky Balboa, visszatér a ringbe, és egy bandavezért lenyomva már tömegbázisra tesz szert, formálja a rideg, reményvesztett Gotham életét. Magán érzi az ember nemcsak az ütések, de a döntések, sőt az azokhoz vezető életérzések súlyát is: a visszatérő önbíráskodó tettei rezonálnak az utca emberével, példát mutat nekik a maguk és környezetük megvédésére.
 
Az 1. rész cliffhanger (nyitva hagyott) zárása pedig legalább olyan hatásos, mint a listám következő tagjának zárójelenete.
 
 

3.

Batman: Kezdődik

 
Ra’s al Ghul volt nekem mindig is Batman igazi „fő” nemezise a The Animated Series-ben, ezért még így, valószerűbbre formálva őt is örültem, hogy Ra’s a nolan-i trilógia világában az első számú sorsformáló tényező. Batman mentoraként és módszerének forrásaként sokat izmosított az eredettörténeten: ez az egyik leglelkesítőbb filmes példázat számomra arról, ahogy egy romlott világgal haragban álló ember célt akar keresni és találni az életének.
 
Ez a reboot – az első szuperhős-széria-reboot – legalább olyan mérföldkő Batman mozis pályafutásán, mint a ’89-es mű: a már elcsépelt szülőhalál és bosszú motivációkat egy jóval komplexebb, tudatos pszichológiai folyamat eredményévé teszi. A számtalan nagyon okos húzás egyike volt Nolan-től átvennie a ’78-as Superman szerkezetét, hogy a főhős jellemérése kellő időt kapjon: a fél film a kialakulásé, másik fele pedig az első nagy krízis kibontakozása.
 
Kalandfilmként a Batman Begins első osztályú darab: az összes színészi játék benne profi, a szereplők érdekesek, párbeszédeik okosak, a fölvetett problémák gondolat-provokatívok. Állandó az események lendülete, szellemes humorral fűszerezve; ösztönzőleg hat az emberre az utazás, hogy miként válhat egy egyszerű emberből olyan eleven jelkép/legenda, mint a Denevérember.
 
 
 
 
 
 

2.

Batman: A hosszú Halloween 1. rész

 
Úgy vélem, e feldolgozás fejezi ki legjobban, milyen szoros szálakkal ágyazódik egy komoly bűnszervezet a város struktúrájába: hagyománya, tekintélye, támogatói, lekötelezettjei vannak minden poszton, ezért olyan nehéz kivájni a büntetőjog eszközeivel. Teljesen ésszerű, milyen pozíciójú valakik mernének ez ellen összefogni: egy fehér hollónak számító gerinces ügyész, a talán egyetlen NEM lefizetett rendőrtiszt és egy önmagával is szigorú önbíráskodó. Tökéletes kezdőfelállás.
 
Minden ízében detektívregény ez: Gotham igazi időn kívüli, csak a felszínén „kulturált”, közömbös betonbörtön; a nagy játszma résztvevői is egyszerűen felnőtt férfiak, akiknek a „munkájuk” az életük. Meglepett, mennyire finoman kidolgozott gazember Carmine Falcone; a Begins mellékes rosszfiúja itt az alvilág mindenható keresztapája, akit személyes szál fűz a Wayne-ekhez. Ezt szeretem úgy A hosszú Halloween rajzfilmben: Wayne a Nolan-átiratban inkább csak beleszületett Gotham-be, itt viszont menthetetlenül, civilben és álarcban is a város darabkája, fogaskereke.
 
A Holiday-bűnügy is végig érdekfeszítő volt; Alberto Falcone halála pedig tökéletes lezárás az 1. résznek, és fordulópont Batman számvetésében is, hogy mivé kell fejlődnie a céljához. Erről az útról siklunk ki szerintem a 2. rész elején, amíg Bruce a kosztümös gonoszok közt időzik, de ez mellékes.
 
 
 

1.

A sötét lovag

 
A Város maga a civilizáció, mely fölött egy bizonyos elvszabályzat mentén meg kell szerezni az irányítást. Így áll hozzá Batman és kortársai harcához mind a The Long Halloween, mint a részben az alapján készült The Dark Knight – noha Heath Ledger Joker-e épp az irányítás, a „rend” kiiktatására törekszik egész lényével.
 
Hova dicsérjem még ezt a mára kultikussá vált remekművet? Ez a film, minden hype-jával és diadalával inspirált engem arra, hogy felemás műveltségem mellett is blogot indítsak, mint Isten tudja, hány másik filmrajongó. Tökéletesen lett összerakva, működtetve, dramatizálva és eljátszva: eredeti nyelven valóban „varázslat” végigkövetni ezt a 2 és fél órát, ahogy a DVD borítója hirdeti. A Batman-képregények szűkebb világának legismertebb férfiúi feszülnek össze, tökéletes egyensúlyban hatva egymás sorsára, olyan mértékű moralizálással, amit a műfajban egy korábbi film se vállalt be.
 
 
 
 

0.

Joker 

 
Hadd csaljak már egy ici-picit…!   :D  
 

Todd Phillips tavalyelőtti üstököse NEM „Batman-mozi” – bár elvileg az ő valóságában játszódna. Ez a mi mai korunk, hiába datálták a 80-as évekre. Se adaptációs-szabályok, se tapintat, se a „modern” világ „tisztelete”: a Joker nyers, púder nélküli kritikát mond; áh; ORDÍT „az átlagról”, az „ártatlan civilről”, akiből a társadalom áll – egyenest a képébe! Egyszerűen részegítő ennek a filmnek a „modortalan” őszintesége!

 Mert itt Batman létrejöttének nem lenne igazi erkölcsi alapja: a Wayne-ek a szuper gazdag elit, a piramis teteje. Mi meg nem. Arthur Fleck története lepel alatt beismer valamit, ahová a nolani trilógia 3 film alatt jut el gondolati síkon: a mai pénzvilág, a „polgári élet” alapból ellentétre épül! Már nem az a valóság, hogy az emberért kiépült, „civilizált” világ hibáiból él a bűnözés: maga a rendszer – törvények, médiák, hivatalok, celebek, „szaktekintélyek”, stb. – egésze az igazi „szuper gonosz.” Csak ez a „nemezis” nem(csak) erőszakkal harcol a „főhős” ellen, hanem főleg úgy, hogy életfogytig formálja, betagoztatja, elemberteleníti őt.

 

Miért i

 

Joaquin Phoenix sem csak azért a kedvencem a szerepben, mert most épp ő a legújabb Joker-divat modellje. Alakításában ott az örökké hazug világ összes terhe, a kisember tragédiája. Fenomenális Arthur anyagi-szellemi megroppanásának a folyamata, melynek katarzisán az emberi, de hamis létű „senki” örökre eltűnik, és egy embertelen „valakijévé” születik újjá.

 

 
Nos… ennyi lett volna: az én listaváltozatom a 10 legjobb Batman-produkcióról. Annyira része már a popkultúrának ez a legendás figura, hogy addig lehet újabb Denevérember-filmre számítani, amíg egyáltalán létezik a mozi. Mindegyik változat kicsit más-más aspektusára fókuszál, de a lényege minden szerzőnél ugyanaz marad: az ember akarata legyőzi a félelmet, hogy a félelemmel visszaélők ellen fordítsa, a jó emberek megóvásáért.

Batman: Hush

Sehogy se békülök ki egyes filmbéli nevek magyar elmásításával, pedig nem holmi szakfordítói, bigottul előírásos lencsén át nézem az ilyesmit. Hivatalos szinkronban a magyarosítás olykor kipárol egyfajta szilajságot egyes angol nevekből; ezért hívom Poison Ivy-t "Méregcsók" helyett Méreg/ Mérges/ Mérgező Ivy-nak, a "Lázár-kutat" Lazarusz-Forrásnak/-Katlannak, vagy a "Batman: a Piros sisak ellen" filmcímet "Batman: A Vörös Sisak alatt" vagy "mögött", ami szerintem hangzatosabb és közelebb is áll az eredetijéhez. Elnézést tehát, ha ezzel összezavarnék valakit, vagy ha hozzáállásom a tolmácsszakma szemével nézve pórias, elmaradott, megkésett volna.

"A késésért szíves türelmüket és megértésüket kérjük.

Köszönjük."

:)

A Batman: Hush egy azonos nevű, 12 darabos képregény-széria kapszulafilmje. Alig másfél órás, józan mértékkel egyensúlyozza a drámát az akcióval, van hangulata és tempója, a gotham-i városkép és az emberfigurák rajzolása impozáns. És mégis, a sötét lovag megannyi filmes kalandja után ez inkább szokványosnak, rutinból összetákolt egyszeri matinénak éreztem, mintsem izgalmas adaléknak a Bat-mitológiához. 

Bruce egy partin találkozik Selina Kyle-lal, valamint egy régi gyerekkori jóbarátjával, Dr. Thomas Elliot agysebésszel, amikor elszólítja őt a kötelesség: egy látszólag sima emberrablási ügyben felfedezi, hogy Macskanő és Superman is Méreg Ivy tudatbefolyása alatt áll. Ám a növényvilág úrnője maga is csupán eszköz egy Hush nevű új maskarás bűnöző tervében, mely egyetlen nagy macska-egér játék a Denevérember ellen…

A Lazarusz-forrás felbukkanása egyből igazolta benyomásomat, miszerint a Batman: A vörös sisak mögött lehetett itt a minta: adott egy eleve nem túl népszerű fickó Batman szuperhősi „karrierjéből”, aki a hírhedt sejtregeneráló forrásban mártózva visszanyeri életerejét, radikálisabb és hatékonyabb lesz, mint valaha hitte volna, és bosszújához magára ölti Batman egy másik, még kevésbé ismert, „harmadrendű” ellenfelének személyazonosságát. Ahogy 2010-ben Jason Todd avanzsált az új Vörös/Piros Sisakká, a Batman: Hush lazán Edward Nygma-nak, alias a Rébusznak "ajándékozta Hush nevét. Erről majd mindjárt…

Túl sok a kosztümös szereplő, több, mint azt a történet indokolná. És az írás direkt nem hajlandó tudomásul venni, hogy egyesek puszta fizikai hatalma mekkora teret követelne egy ilyen sok-résztvevős konfliktusban. Ezen lovagoltam már a Batman: A hosszú Halloween 2. részénél is: itt a szereplők egy arasznyit ugyan több személyiséget kaptak, de a dráma zsengébb és felszínesebb. 

Olyan az egész sztori, mint egy túlépített egérfogó csapda, melyben a labdát egyik szereplő műsorszámáról a másikéra passzolják, de az egésznek valahogy nem lesz ettől pluszsúlya. Bane-nel kezdünk, majd váltunk Macskanőre és Ivy-ra, beköszönünk Superman-nek, aztán előkerül Joker, Rébusz, Éjszárny stb. Egy az, hogy csak Batman-rajzfilmből már tucatnyi darabbal tömtek degeszre minket – vagyis történet- és szereplőárnyalás terén is magasan van már a léc –, és a film is annyi jelmezes ikont töm magába, hogy egyenként nem tud nyomós okot adni egyáltalán az ottlétükre. 

Világos volt, hogy az egész mű a Hush körüli rejtélyen áll vagy bukik majd, és ez itt sajnos nem jött be. Szándékosan nem vizsgáltam át a képregényeket, de így is laposnak tűnt a leütés, hogy Rébuszt és Hush-t egyetlen gonosztevő régi és új álarcává mossák össze. Két képregényfigura egyesítése önmagában nem zavar: Jason Todd, vagy a Batman: Kezdődikben Ducard és Ra’s al Ghul esete érdekes volt, hozzáadott egy-egy antagonista kilétéhez. Itt viszont merő útrövidítés, mely elárulja, hogy a készítők nem láttak fantáziát Thomas Elliot karakterében. Neki a képregényben egyetlen feltűnő ismertetőjegye van: a bebugyolált feje. Pedig dereng, hogy Hush éppolyan ütős sötétebb tükörképe lehetne Batman-nek, mint a legtöbb feldolgozásban Kétarc.

Belemagyarázottnak éreztem, ahogy a megújult Rébusz már egyrészt kapásból tudja, kicsoda Batman, másrészt amilyen nyakatekert és logikátlan utakon próbál szemétkedni a filantróp szuperhőssel. Minek neki ennyi bábu a sakktáblán, akiket csak azért vont be a játékába, mert "lenézték őt"? Ennyire sekélyes a gondolatvilága? Vagy akár a riválisaié? Nem a karizmát vagy lélektani hadviselést, hanem egy nárcisztikus alak kicsinyes játszadozását olvastam ki róla és a hű-de-okos tervéről, amely végül úgyis a jó öreg csihi-puhi módszerhez lyukad ki. Rébusz diadalmas beszéde hangzatos, de a kérdőjel-alakú kaszája nélkül nem láttam egyenrangú félnek Batman-nel. 

Már a 90-es évektől, de A sötét lovag: Felemelkedés óta végképp Selina Kyle a legtöbb rajongó jelöltje Batman végső társául, aki mellett Bruce kiköthet a bűnüldözés napjai után. Érthető, hogy Thomas halála – meg hogy majdnem megölte érte a befeketített Joker-t – ráveszi Bruce-t, hogy felfedje kilétét a nőnek: romantikus párként nagyon bírtam kettejüket! A személyiségük összeillik, készek bírni a másikban, van türelmük a véleménykülönbségekhez. Szakításuk ezzel szemben eléggé összecsapott lett: Macskanő a halálba taszítja Rébuszt, és kiborul, mikor Batman a morális elvein lamentál. "Elvek nélkül nem vagyok jobb náluk."

Igazából... énszerintem jobban érteni lehet a döntésük okát, mint azt a film ki meri fejezni. Ez a Bruce Wayne nem a küldetése megszállottja: korábban óvatosságból nem akart vakációzni Seliná-val, hisz a bujkáló Hush nyilván tudja a kilétüket. És mintha Selina is érezné, hogy a férfi még nem áll készen kettejükre. De benyomásom szerint nem azért, mert nem hajlandó megváltozni vagy visszavonulni Batman-ként, hanem mert még nem ért eleget, a sok harc nem sokat változtatott Gotham összképén. Talán ha csak negyedórával hosszabb lenne a produkció, ezt alaposabban körüljárhatták volna...

Nem bánom, hogy szerencsét próbáltam ezzel a darabbal, mégha nem is sikerült lenyűgöznie. A cselekmény túl van komplikálva ahhoz képest, milyen homályosak a két főküzdőfél céljai, le van terhelve sok látványnak behozott szereplővel és többnyire nyomaték nélküli fordulattal, amitől 85-90 perces játékidő is szűknek tűnik. Másrészt tetszett a romantikus szál Bruce és Selina között, ahogyan kettős életüket az új kapcsolatukkal próbálták összeegyeztetni, mégha nem is sikerült nekik ezúttal. 

A Batman: Hush-ra egy 3/5-öt adok. Középmezőnybe taksálom.

Vén (Idő)

 

Kedves Manoj! 

Én becsülöm, hogy nem akarja feladni, 

és évtizedekkel a Hatodik érzék után is kitartóan próbálkozik. 

De nem gondolja, hogy a misztikus thriller talán nem az önnek való filmes műfaj? 

Laikusként kritizálni egy embert vagy a munkáját olyan, akár a bumeráng: könnyen a kritizáló fejéhez repülhet vissza a kérdés: „Miért, te talán szakszerűbben csinálnád?” Őszintén nem tudom, mit felelnék. De hogy valaki értelmes véleményt formáljon egy filmről, ahhoz szerintem már elegendő a józan ész és emberismeret, az egyéni benyomások és értékítélet, + az élményadó filmek iránti lelkesedés. Van olyan rendező, aki ennyivel máris összehoz egy ügyes kiskaliberű filmet, mindegy, melyik zsánerben.

 

M. Night Shyamalan thriller-ei valahogy újra és újra elidegenítik a nézőt – szaki vagy amatőr – a vérszegény történeteikkel, a nem létező belső logikával, a két mondatban összefoglalt szereplőkkel és azok sivár szövegeivel, reakcióival. Talán Az esemény a leghírhedtebb ilyen munkája Shyamalan-nak, de az Old is ugyanez a kategória. Az év egyik legterjengősebb elmenyaralóján üdülhettem, mely elejétől végéig dögunalmas, ügyetlenül ködösít, a meditatív atmoszférát pedig a bekómáltsággal keveri össze.

 

Egyetlen erénye az Időnek az alapötlet: egy sziklás partszakaszon gyanús cég nyaraltat egy 4 fős családot és még pár embert, mígnem ráeszmélnek, hogy a hely fiziológiailag gyorsítja az öregedést. Idő az bőven lett volna rá, hogy erre egy erős cselekményt építsenek, majd a szereplők hátterét, jellemét, interakcióit és érzéseit is megtöltsék élettel, hogy rajtuk keresztül mi is átérezzük a drámát és borzalmakat. Ha ott is lebeg ez talán valahol a levegőrészecskék között, sose bírt összeállni bármi szilárddá. A forgatókönyvnél csak Shyamalan jól ismert misztifikáló rendezése rosszabb, ami elvben feszültséget ad, gyakorlatban meg egy nagy adag érzéstelenítő.

 

Siralomvölgy a karakterpaletta: papírvékony, ostoba, érzelmileg lecsonkolt, érdektelen bábuk, akik teljesen hamisan tettetik a páni rettegést az őket körülvevő rémálom közepette. Még a Cappa-család – a daganatos Prisca, férje Guy és két gyerekük –, akikkel a helyszínre érkezünk, olyan semmilyen alakok. A szülők szeme láttára nő föl órák alatt a két gyerekük, és esküszöm: úgy reagálnak rá, mint akik be vannak nyugtatózva! Mintha a teljes színészgárda szétszívta volna magát forgatás előtt, olyanok a reakcióik.

Ez, a fülvéreztető párbeszédek és a gyengus szabályok folytonos felrúgása együttesen vágják gallyra azt a bezártság- és kiszolgáltatottság-érzetet, ami egy épkézláb filmben a félelemfaktor támasza volna. Az egész cselekményben mintha semmi se történne; Shyamalan teljes kudarcot vall benne, hogy személyiséggel lássa el figuráit és magát az alkotását, és ez a súlytalanság már félidőre kiöli az elemi érdeklődést is a nézőből.Az űrlap alja Az álomszerű hangulatvilág nem a megfoghatatlan, transzcendens fenyegetés érzetét kelti, hanem csak minket tesz álmosabbá. Öncélú szerzői túlkapás, akárcsak a rendező azon szokása, hogy időről időre betuszkolja saját cameo-szerepét a filmjébe.

Ettől fárasztóbb „misztikus thriller-t” rég láttam: az Idő egy olyan mértékben álmos, szükségtelen, körvonalazatlan, fárasztó és apátiától üvöltő munka, ami bőszen csapolja le az ember energiakészleteit. Úgy impotens érzelmi, mint értelmi vonalon: egyetlen aspektusával nem kezd semmi érdemit, 1 szervalabdát nem üt le, melyet pedig a témája tárcán kínál. 

 

1/5-öt adok az Oldra. Nem kell elfelejtenem: számomra ez a film maga a megtestesült felejthetőség.

Batman: A hosszú Halloween - 1. és 2. rész

„Van egy pont. A „távoli” jövőben, mikor a rendszer cserben hagy minket. És a szabályok többé nem fegyverek, hanem béklyók, amik a rosszat pártolják.”

   

(A sötét lovag – Felemelkedés)

 

Első rész
 

Bár egy produkciót se húztam le direkt emiatt, időbe telt elfogadnom az alábbi két trendet:

1. Mikor az egybe túl terebélyes szkriptanyagot két darabban, 1. és 2. részre bontva adják elő (simán megtehették volna ezt Az Igazság Ligája 4 órás snyder-i vágásával), gyakran rendes lezárás nélkül hagyva egyik felét, felvezetés nélkül a másikat.
2. A DC–képregényeket egyenes, más forrás nélküli, minél hívebb rajzfilm–verzióba konvertálják. Mintha a Warner az utolsó ötletmorzsáit élné föl ezzel, csak azért, hogy újabb és újabb Bat-produktumot tolhassanak ki évről évre, hisz az élőszereplős DC-világuk rég szétesett.

A The Long Halloween Part 1. és Part 2. a jól megcsinált példa a dupla filmes szerkezetre: meglepően okos krimi, amit előolvasás nélkül lehet követni és élvezni, elmés párbeszédekkel és a felnőtt élet elevenjébe vágó konfliktusokkal. 

Megjegyzés: a stáblista utáni jeleneteket viszont továbbra is csalásnak, visszaélésnek tartom a néző türelmével. Konkrétan az 1. részét utáltam: léha bemutatkozó az egyik legismertebb Batman-gonosznak, és potyára hülyét csinál Bruce Wayne karakteréből...!

Leírás: A mégcsak rövid ideje ténykedő Denevérember összefog James Gordon hadnaggyal és Harvey Dent kerületi ügyésszel Carmine „A Római” Falcone ellen. A rideg üzletember – aki még Bruce Wayne apjával közösen alapított kórházat Gotham-ben – keresztapaként irányítja „a családot” és a város korrupt tisztviselőit, így sosem tudták őt vád alá helyezni. Felbukkan azonban egy Holiday nevű magányos gyilkos, aki látszólag épp A Rómaihoz közel állókat veszi célba – mindegyiket valamely ünnepnapon…

 

Nálam stréberebbek biztos kívülről fújják az alapanyagot, annak hírnevét az egyik legjobb DC–képregényként és közvetlen hatását a nolani trilógiára. Leolvasható pár jelenetből, hogy a filmek visszahatottak a sztori mostani, „hívebb” átiratára (pl. Dent és kedvese a felrobbant házuk előtt okos félrevezetés, ha A sötét lovagot igen, de emezt még nem látta a néző). 

Engem viszont azzal győzött meg A hosszú Halloween, hogy a Holiday–bűnügy maga végig érdekfeszítő és fordulatos maradt. Bevonja az embert az érintettek sorsába, és a film végén sem érezni úgy, mintha a történetet ollóval vágták volna el: Alberto Falcone halála a hajón, plusz előtte a vallomása a gyáva életéről kerek lezárást ad az 1. résznek, ami később össze is cseng a 2.-éval.

 

Kicsit már unom, de elfogadtam, hogy a noir-os hangulatért Gotham látképe egyszerre tükrözi a 40-es és a 90-es éveket, ahogy azt már több másik Batman rajzfilm ábrázolta. Pazarul átjön a detektívsztorikra jellemző csendes, elmélkedő visszafogottság,

és maga Batman is most érti meg, hogy nemcsak bunyóban, de nyomozómunkában is túl kell tennie bármely bűnszervezeten, sőt a hatóságokon is. „Nemcsak megtalálni fontos őket. Tudnod kell, miként segítik az ügyedet.” A szereplők megrajzoltságát viszont nem kellett volna ennyire papírlapszerűre venni: a figurák túl kontúrosak, a férfialakok feltűnően szögletesek, sőt néhol úgy mozognak és beszélnek, mint a robotok.

 

Nem okozott gondot elhinnem – a harmatgyönge indítékú Joker-t kivéve – a szereplők jellemét és pozícióját a város szövevényes infrastruktúrájában, melynek nagypolgári jellege elég erősen kiütközik: a civil lakosságból jobbára a vagyonos réteget, a középosztályt és a bérenc gengsztereket látjuk. 

Bruce, Jim és Harvey, sőt a maga módján Carmine is elhivatott emberek, akik egész létüket a hivatásukra tették föl, szilárd értékrendet követve dolgoznak és építik egy élet munkáját. Átfedés még köztük, hogy – mint az a nagy leszámolás előtt hangzik el – a nőket kihagyják a játszmából, és az élet főleg Bruce-t és Carmine-t fogja e téren megleckéztetni a 2. részben. 

 

De az 1. rész alatt nem találtam kirívóan ostobának a feleket, csak mert jellemük és világképük foghíjaival eddig nem tudtak szembesülni:

• Bruce filantrópként naiv, idealista, Batman-ként még nem elég éles logikája és harci szelleme, az öntörvényű Selina Kyle-ban pedig vonakodik partnert látni.
• Harvey házassága Gildával és Jim apai kapcsolata gyerekeivel is az örökös hadakozás miatt romlik meg a szervezett bűnözés ellen.
• Falcone pedig "a családról" tartott szónoklatai mögött csak egy maradi diktátor, aki nem tűr maga körül ellenvéleményt, sőt még a gyengéd érzelmek  „gyengeségét” sem.

 

 

Második rész

 

Több szempontból visszacsúszás nekem a 2. félidő a 1.-höz képest. Itt ugyan már az események lánca folyamatosabb, Dent mentális-morális bukása lebilincselő – sőt a cselekmény fő mozgatójává növi ki magát –, a Holiday-rejtély megoldása pedig kijózanítóan keserű. De a történet java már az 1. részben ott van összesűrítve, a 2. rész márcsak a logikus összeomlás, melyet Carmine a saját fejére zúdít, amiért olyan kosztümös flepnisekkel kokettált, mint Méreg Ivy és Rémholló (Madárijesztő).

 

Kevés kézenfekvőbb ürügy akad Batman fél nemeziskészletét 1 helyen fölvonultatni, mint a halloween – gyakorlatilag az amcsi farsang. Tőlük ne sokat várjunk itt: mind sekélyes árnyakként tanyáznak hol emitt, hol amott, hogy végül 1 nagy rakásként rádőljenek az első félidő „hagyományos” főtetűjére. 

Sokkal érdekesebb lett volna folyamatában látni, ahogy ezek a jelmezes, olykor természetfeletti „szupergonoszok” – akiket a Falcone-féle üzleti bűnözők általában lenéznek –, az alvilág domináns figuráivá emelkednek 1 év alatt, létrehozva a klasszikus felállást köztük és a detektívként már dörzsöltebb Batman között. Itt viszont nincs átmenet: a Kétarccá lett Harvey összecsődíti őket egy közös rajtaütésre, és egyértelmű, hogy szart sem érnek hozzájuk mérve a régi gengszterek.

 

Magát Bruce-t sehogy se tudtam megkedvelni vagy úgy igazán tisztelni ebben a feldolgozásban. Végig valahogy olyan újságból kivágott, száraz alaknak tűnt; nem hittem el erről a pedigrés arisztokratáról, hogy az edzett akarat tüze hajtaná arra az önkéntes magánháborúra, amit Batman alakja jelent. 

De az 1. résznél ezt még egyensúlyba hozta a nyomozósdi, és hogy a 2 gazdag fiatalember voltaképp egymás tükörképei: Alberto és Bruce sem bírt túljutni az apáikat övező tekintélyen, ám Alberto emiatt a kudarc bűntudatával élt együtt, és halálával Bruce-ban is gyökeret ver ez az érzés: „Azt hittem, meg kell őt állítanom. De megmentenem kellett volna.”  E párhuzamra utal egy okos mondat is az inasától: „Eljön valaha is az idő, mikor az apák bűnei nem a fiaikra szállnak megváltásért?”

 

De a jellemfejlődésébe rondít, mikor a 2. rész elején húzzák az időt Poison Ivy-val, majd Madárijesztővel. Ivy-t egy az egyben ki kellett volna írni: ez a 0 személyiségű boszorka – aki valahogy indákkal agymos bárki férfit, de csak Bruce-on és Alfred-on teszi meg – 3 hónapig flangált Wayne-nel nyilvánosan, dzsungelt csinált villájából, egy vagyont íratott vele Falcone nevére, de csak MOST leplezi le, és üti ki őt… Selina, a.k.a. Macskanő! 

Az épp felocsúdó Bruce meg újfent reklamál a segítsége ellen; a főhős és a(z első) főgonosz egész mentalitásán érezni ezt a lekezelő felfogást a nők felé. Nem olyan szembeötlően sértő, mint a burton-i Batman visszatérben, de azért tetten érhető.

 

Aztán jön a pániktoxin, a kötelező kör a szülők lelövéséről, Bruce riadt kisfiús képe… és ott is Selina menti meg, nehogy lelepleződjön. 

A gyerekkori flashback-ek ellenére ez a Bruce Wayne idegen maradt számomra, akinek folyton az ősei emlékét kell istápolnia, nehogy motiváció vagy erkölcsi talaj nélkül maradjon. „Muszáj volt üzletelniük a Falcone-kkal? Vagy úgy akartak örökséget hátrahagyni, hogy összeálltak az ördöggel…? Tudom, hogy egy 25 éves képregény-alapot kellett óvatosan kozmetikázni, de ettől még csalódás nekem a fő protagonista.

Némileg javít ugyan az imidzsén, hogy olyan kegyeletesen bánik a már tönkrement életű gyilkosokkal, csak ez nekem már túl későn jön:

 

1.:

Falcone

 

Biztosítja a haldokló Carmine-t, kinek látszólag már az összes rokona halott, hogy egyik alapszabályát ő is követi: „Azt kapjuk, amit elveszünk.” Nyilván Bruce nem gázolna át ártatlan életeken ezért: a hangsúly a célratörő cselekvésen van, amihez pont Falcone ellen csak 3 férfinak volt bátorsága egész Gotham City-ben.

Fenntartással fogadtam a csavart, hogy Selina Carmine törvénytelen lánya, és végig csak az anyja nevét akarta megtudni tőle. És a toxin alatt Bruce Selinát hallucinálja a saját anyjának… ez így már nagyon predesztinálttá teszi a happy end-et, ahol Bruce és a Falcone-vérvonal 1 még élő tagja úgy köszöntik a batkosztümös kisfiút, mintha már férj és feleség volnának, á lá Thomas és Martha Wayne. Kerek lezárás, csak nagyon… kényelmes.

 

2.:

Kétarc

 

Van valami teljesen helyénvaló abban, ahogy Kétarc, Falcone gyilkosa önként adja fel magát, ugyanott, ugyanannak a 2 férfinak, akikkel 1 éve hadat üzentek A Rómainak. Ez máris föléjük emelte őt a szememben: bár a törvényben nem hisz többé, fölfogja, hogy átlépett egy határt, amit a rendszer előtt már nem vállalhat fel. „Meg kellett tenni.” Harvey a 2. részben a legérdekesebb figura, főleg A sötét lovaggal kontrasztba állítva: 

itt Harvey és Two-face valóban 2 különálló éntudat, egyikük megszűnik, de az értékrendje maradványa felismerhető az új személyen.

Nagyon tetszik, hogy Kétarc itt valódi antihős, és nemcsak a számos Bat-rosszarc egyike, mint a Batman Forever-ben, vagy akár a Batman: The Animated Series-ben. És az is okos inverzió, hogy míg Nolan-nél Batman veszi magára Kétarc gyilkosságait, itt amaz vállalja át Holiday bűnlajstromát, miután rájött a valódi kilétére.

 

3.:

Holiday

Picit nehéz elhinni, hogy egy olyan vézna nő, mint Gilda Dent, tucatszor is le tudott vadászni fegyveres őrséggel bíró bűncsaládtagokat. Sejtem én, hogy az alibijéhez is felhasználta ezt a benyomást magáról, az előítéletes, „férfiak uralta” Gotham City-ben. Csak a fizikai képesség nem látszik rajta: A rém álarca során Andrea-n elcsíphettük, hogy megvan az ügyessége a sorozatgyilkossághoz.

De azt teljesen átéreztem, ahogy bevallja, hogyan tette tönkre A Római az új életüket Alberto-val, mikor családot alapítottak: a házasságukat érvénytelenítve, gyereküket pedig műtétileg kivájatva az asszony méhéből. Ez bizony maffiamódszer, és van az a pénz/befolyás, hogy büntetlenül megússzák. És szerintem fontos még az, hogy nem teszi képmutatóvá Gildát, ahogy férjeihez viszonyult:

1. Ha Alberto lenyelte apjának ezt a gaztettét, és máig mellette kuksol, rászolgált a bűnhődésre.
2. Harvey-hoz pedig előbb státusza, majd a hasonló démonaik miatt került közel, de felismerte, mikor a férfit „megölte” a saját démona. 

Teljes kört leíró tragédia, amin akaratlanul is elgondolkodunk: vajon mi hogyan bírnánk továbbélni ennyi teher, mocsok, csapás és őrület közepette? És ha csak úgy kaphatsz bármi elégtételt, ha elveszed magadnak, joga van-e ítélkezni fölötted holmi törvényszolgának? Ezért sem akadtam fenn azt, hogy Batman végül futni hagyta. 

"Tudnom kell, hogy Holiday végzett."

"Nem "végzett". Vége van."

 

 

Amilyen trehány a legtöbb mai mozimű megírása, míg itt számos jól kimunkált jelmeztelen figura + közöttük kapcsolódási pont akad, egyesek azt kérdezhetnék tőlem: „Mi mást akarsz még „kellően jó” történetnek?!” Mindkét rész remekül sikerült, komoly és tartalmas darab, csak nem egyforma módon és mértékig: az 1. lassúbb, krimiként viszont jobban működik, a 2.-at pedig a lendület és a szálak korrekt elvarrása segíti. De közben Gordon, Wayne és a kosztümös gonoszok kétdimenziós szükségfigurák maradtak a cselekményben – akár a tragikus sorsú Dent-házaspárhoz mérem őket, akár a bűncsaládokhoz tartozó szereplőkhöz.

A The Long Halloween két fele közül csak a korábbinak adom meg az 5/5-öt, de azért a másik orcáját is bátran ajánlom – nemcsak képregény-rajongóknak. Mindkettő az eddigi legjobb DC animációs produkciók egyike, és simán verik a DCEU bármely tagját, melyben föltűnt a Denevérember.