Howard, a kacsa

Roger Ebert: "Ott ültem, és azt gondoltam magamban: az élet rövid, az élet értékes. És az idióták, akik csinálták ezt a filmet, fognak két órát az életemből, és elrabolják tőlem, hogy utána a semminél is kevesebbet adjanak érte!"

Még a Bosszúállók kapcsán döntöttem el, hogy megkeresem a leghitványabb Marvel-adaptációt, amit valaha is elkészítettek. Akármilyen szánalmas vagy visszatetsző szuperhősről is legyen szó. Meglepetés volt, hogy a célmozi egyáltalán nem szuperhős-movie, hanem egy régi George Lucas-produkció, ami mára már csaknem teljes feledésbe merült. Mint a DC-adaptációk közül a Supergirl.

A Howard a kacsa notóriusan selejt. Vagy hadd fogalmazzam meg így: minősége alulmúlja a live-action Sailor Moon minisorozatot Japánból. És nem véletlenül. Az alapanyag önmagában véve szokatlan, vad elgondolás: egy parallel dimenzió kacsaembere fotelon hátraszippantódik a mi világunkba, és egy rockbanda énekesnőjéhez költözik. Ezt az alapfelállást aztán utóbb farigcsálják egy fejfájdítóan izzasztó magyarázattal egy dimenziónyitó lézerrel. Kötelező antagonistaként az ún. "Dark Overlord" (="Sötét Nagyúr") szolgál, aki egy tökéletesen nonszensz inváziós tervet dédelget, és Howard valamiképp az útját állja.

Mozgókép-történelmet írt Lucas és megbízott rendezője, amikor leszállították minden idők egyik legprimitívebb mozis perverzióját. Valamit, ami simán túltesz a hárommellű nő ötletén a Total Recallból és a Star Trek 5.-ből. Valamit, amihez hasonlót utoljára a Tank Lány egy kivágott jelenetében láttam. Nevetséges, ahogy a készítők a premier után készült interjúikban hogyan védik rossz döntéseiket a project kapcsán.

Haladjunk sorjában: Howard otthon, "Kacsavilágban" egy sörivó, erős dohányos átlagszárnyas, aki minden hónapban előfizet a Playduck magazinra. Akárcsak a Theodore Rexnél, itt is természetesnek veendő, hogy beszélő állatok népesítik be a világot. (És akárcsak ott, itt is kirívóan hamisak az animatronikus bábuk kinézetei.) Howard az átlagpolgár. Annyira, hogy mikor a nagy sodródáskor keresztülkracchol a lakóépületén, ráérős közelit kapunk egyik fajtársáról: egy szárnyas hölgyről, aki épp fürdik a kádban... Sajnálom, Lucas, de én még túladagoltan se tennék be olyat filmbe, hogy másodpercekig mutogassam egy nagy nőstény kacsa cicijeit!

Na most: engem nem érdekel, mit mennyire számít etikusnak mutatni a filmekben. Felőlem akármit! A Rövidzárlat 2. is PG-kategória, mégis vér spriccolt a szétvert Johnny-5 fémtestéből. Egyetértek az őszintébb filmesztétákkal, amiért elítélik a mai elbírálási rendszert, és hogy a stúdiók cinikusan kerülik a felnőtt tartalmat - legyen szó erőszakról vagy szexről -. Vagy ha azt nem, az intelligens forgatókönyvet mellőle.

De a fenti példa egyszerűen agyrém. Miért akarják Lucas-ék ennyire felhívni a figyelmet a tényre, hogy ezek a kacsák ugyanolyan férfiak és nők, mint mi magunk? Howard első földi ismerőse Beverly, egy lány, akit "Quack-Fu"-tudásával megvéd néhány huligántól. Ő Howard újsütetű szerelme, akivel idővel megkedvelik egymást. "A bolygó neve Föld... úgy rémlik." Nem lehet agyilag egészséges egy olyan nő, aki egy jó, ha 1 méteres kacsával bugyiban flörtöl, csókolózik vele, és ráfekszik. Úgy vélem, ha nem zavarják meg őket, minden gátlásukat sikerült volna leküzdeniük. Mi pedig megkaptuk volna Hollywood legelső, gyerekfilmbe rakott fajtalankodós szexjelenetét.

Akkora módszeres maszlag a cselekmény minden egyes vonulata, hogy az valami őrületes. Kezdve Howard beilleszkedési problémáival az emberek világában. A jövevényt Beverly együttese, a Cherry Bomb szintén megkedveli - nyilván azért, mert ők ebben a sztoriban a "jófej utca-emberei". Talán szorítanom kellene Howard boldogulásáért, amiért sikertelenül próbál munkát vállalni, és a rendőrség ránézésre őt hibáztatja minden felfordulásért később? Vagy mert "hősiesen" eltángálja az együttes léha menedzserét egy előnytelen szerződés miatt?
És elvileg ez lesz majd a jutalma, miután a tetőpontnál meghozza a nagy áldozatát Beverlyért és az emberiségért! Elpusztítva a dimenziós masinát, lemondva a hazajutás esélyéről, Beverly beváltja egy korábbi ötletét, hogy Howard legyen az együttes menedzsere... Nos, mégha be is adnának a világnak valami mesét, hogy ő csak egy törpe fickó, aki "nem tud megválni a jelmezétől", egy befutott banda menedzserét állandóan lesné a média. Egy nem befutottét meg előbb-utóbb fájó szívvel, de kénytelen volnának lemondatni.

A forradalmian csapzott magyarázat a Howard-dal történtekre Tim Robbins karaktere, Phil Blumburtt által derül ki. Egy félreműködött, dimenzióugrást okozó lézeres masina okozta. A számtalan párhuzamos világegyetem közül épp Howardét találta el, azon belül is épp az ő lakóépületét. Micsoda mázlis kacsa! És micsoda véletlen, hogy a kísérlet megismétlésekor a gép nem működik, de a gonosz, név szerint "Az Univerzum Sötét Nagyura" fel tudja használni, hogy az emberek testébe juttassa önnön fajtársait.

Azért részletezem ennyire a főgonosz-tervet, mert őszintén megvallva: művészien zagyva. Teljesítménynek tartom, hogy ennyire folyékony trágya színvonalat engedtek ki Lucas munkatársai a kezük közül. És ha valaki, aki még nem látta a filmet, az effektekkel akarna vígasztalódni, ne tegye. A Sötét Nagyúr végső alakja egy megnevezhetetlen, kicsavarodot bizarrság, ami effekt-színvonalán a Mortal Kombat: Annihilációval vetekszik negatív irányba.

Összefoglalva: ha a Marvel a jövőben reboot-ot tervez korábbi, lehanyatlott képregényfiguráinak, akkor - pl. Elektra vagy Daredevil -, akkor ezt az egyet kerüljék, vagy legalábbis hagyják meg a legutoljára. Nem tudom biztosan, hogy vajon megható vagy komikus megközelítést illene-e jobban az alapanyaghoz. Annyi tény, hogy a '86-os feldolgozás mindkettőnek szöges ellentéte: lepusztult, analfabétán megírt, működésképtelen oszladék.

Ezért a blogom legalacsonyabb értékelését nyomom rá:

Star Trek 4. - A Hazatérés

"Azt akarom, hogy a döntőn ott legyen a hal! Ha nincs hal, KI VAGYTOK RÚGVA!"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)

Miközben immár a Star Trek XII. eljövetele esedékes idén, úgy illik, hogy az eddig kihagyott 4. epizódot is górcső alá veszem itt a Filmi Helyszínelőkön. A Star Trek into Darkness az idei év egyik, ha nem a legszélesebb körben várt sci-fi-jének számít; jómagam is profin összerakott történetre számítok majd a mozikban.

A Star Trek 4. - A Hazatérés megdöntötte bennem azt a néphitet, miszerint a páros számú részek mindig jobbra sikerülnek páratlan szomszédaiktól. Anyagilag az egyik legsikeresebb epizódról beszélünk. Ennek oka azonban nem a rendezői vagy a forgatókönyvírói munka minősége, mégcsak nem is a látványvilág volt. Hanem a fokozottan családbarát, erőszakkerülő tónus, ami végig jellemzi; a humorra kihegyezett tartalommal, mely nagyrészt nem is a Föderáció korában játszódik, hanem a múlt század Amerikájában.

Többnyire a fejétől bűzlik a hal, és ez jelen esetben szó szerint értendő. Leonard Nimoy ismét rendezhetett. Ismeretes, hogy az 1. mozifilm után a Paramount egy trilógián gondolkodott, ami majd jobban idézhetné az eredeti sorozat szellemiségét a 60-as évekből. Ha már Nimoy beadta a derekát a 3. részre, csak beadja a trilógia zárásához is.


Spock megformálója egy könnyű, mindenki által megemészthető és befogadható alkotást akart, ami kerüli a szokatlan, "ridegen tudományos" megoldásokat. Nimoy később megvetően nyilatkozott arról, amit Shatner az 5. részben összekontárkodott. Habár ebben osztom a véleményét, a 4. Trek-mozit még kevésbé tudom "tudományos fantasztikusnak" nevezni, mint amazt. Önmagában és a franchise skálája szerint is. Kb. arról van szó, mint mikor képregényfanok a viccelődő Superman 3.-mat hasonlítják a lepusztult Superman 4.-hez. Melyik is a rosszabb?

Na jó, vegyük sorra...

A sztori egy időutazásról szól, amit Kirk kapitány és tiszttársai egy váratlan űrfenyegetés miatt kénytelenek megreckírozni. A 3. részben elcsórt klingon hajóval elindulnak a Flotta főparancsnokságára, hogy ott feleljenek a szabályszegésekért, amit Spock feltámasztása miatt bevállaltak. Ekkortájt viszont egy idegen objektum bukkan fel a galaxisban, mely elszívja minden méretű és fajtájú gépkonstrukció energiáját, ami útjába kerül. Célpontja a Föld; odaérve felborítja a planéta ökológiai egyensúlyát, főleg az óceáni területeken.

Rögtön itt az első léha húzás az íróktól! Egy újabb kozmikus katasztrófa rémét dobják be, éppen amint Kirkéknek esedékes volna föderációs bíróság elé állniuk. Ha megmentik a Földet - már nem először -, az elég nyomós enyhítő körülmény a törvényszék előtt, nemde? Hálás vagyok a 6. movie elkészültéért, ahol már bagatellizálás nélkül alkalmazták a sztoriszálat Kirk kapitány elítéléséről.

Újabb fézertalálat a cselekménybe az, hogy az ismeretlen objektum - bár kinézetre egész érdekes - magyarázatot sosem kap. Kicsoda vagy micsoda ez? Honnét jött, és miért szív el energiát a Föderáció műszaki berendezéseitől? Sosem tudjuk meg; és a film közepéből teljesen hiányzik. Mihelyt megtalálják és elhozzák a megfelelő eszközt (de még milyen eszközt!) a lecsillapítására, egyszerűen odébbáll, és a Csillagflotta ezt minden további nélkül elbámulja.

Frissítsünk: a Star Trek - The Motion Picure egy "hihetetlen pusztító erejű, idegen objektumról" szólt, ami mindent és mindenkit adatelemekre bontott. Az egész cselekmény arra épült: miféle ismeretlen jelenség ez, és miért tart a Naprendszerünk 3. bolygója felé? És a rejtély tökéletesen tisztázódott. Itt az anomália rejtélye részben SEM tisztázódik; így csak egy merő kifogás, hogy Kirkék megint hőssé avanzsáljanak valamitől. Amatőr elgondolás. És különösen bosszantó, miután az írók közt szerepel az a Nicholas Meyer, aki a 2. és 6. részek direktora volt, illetve Gene Roddenbery, lényegében a Star Trek atyja.

Az még működhetne elképzelésként, hogy az idegen betolakodó olyan frekvencián sugároz, amin egy földi élőlény is kommunikál. Köztudott, hogy a cetek érzékenyek a hanghullámokra, tájékozódásukat a hajószonárok könnyen összezavarják. Mégse látom, hogy kapcsolóható a bálnákhoz az objektum. Érdekelne például, hogy mire használja épp ezt a frekvenciát, és ha már itt tartunk, mi dolga volt itt a Földön?

Még maguk az alkotók is felhívják erre a figyelmet: Kirkék megállapítják, hogy a mesterséges intelligencia kifejezetten kutakodik a bálnák után, az általuk használt hanghullámok miatt. Ám mivel a hosszúszárnyú bálnák a XXIII. századra kipusztultak, elkezdi felborítani a globális időjárást, óriásciklonokat gerjesztve, és sorozatos áradásokat okozva. De hogy ezt a válaszlépést miért teszi, arra nézve fogódzónk sincs. Olyan az egész, mintha a forgatókönyvből hiányozna néhány lapja! És bár nem tudom, készült-e külön rendezői változat, szkeptikus vagyok, hogy abból az eddigi kérdéseimnek akár a felére is választ kapnánk.

Az időutazás talán a 80-as években volt a legdivatosabb témakör nagyköltségű block-busterekhez. Terminátor. Vissza a jövőbe. Nosza: Nimoynak testhezálló sztoriformula állt rendelkezésre, hogy felhívja a figyelmet a mai elővilág sérülékenységére. Vissza a punkok, gyorskajáldák és kapitalizmus korába, ahol az ember még gátlástalanul pusztította az anyatermészetet.

A dolog úgy működik, hogy egy csillag közelében, beállított dátum- és helyszíni paraméterek szerint túlgyorsulnak. Ha nem sikerül, szénné égnek, ha mégis, eljutnak az 1986-os San Francisco-ba. Dr. McCoy esztelennek nevezi Kirk tervét, mire az a legolcsóbb választ adja le: "Ha van jobb ötleted, ideje előállnod vele!". Ez nem elég jó indok, Jim. Ezzel csupán az alkotók hanyagságát és inkonzisztenciáját mentegeted.

Először is, a film akaratlanul lejáratja a tényt, hogy korábban az Enterprise legénysége már utazott a téridőben. És még többször fog is. Másrészt a dolog menet-leírása rémesen lötyög, úgy elméletben, mint vizuális megjelenítésre. (Nagy szürkés archologramok tünedezése az időugráskor, mint a Superman kriptoni jeleneteiben).

Az itteni időutazás folyamatát piszkosul nehéz volt értelmeznem Kirk és Spock szövegsorai alapján. A csillag megközelítése miatt tényleg őrülten veszélyes, úgyhogy legalább tényleg van oka a Flottának vonakodni a módszertől - feltéve, hogy eszükbe jut. Azért én kíváncsi volnék, mennyi ideje ismert a módszer az ember számára, és miként akadályozzák meg, hogy bárki a törvény keretein kívül megpróbálhassa. Ahogy én látom, megfelelő technikai felszerelés mellett - pl. egy átlagos klingon űrhajó?? - akárki eljuthat a múltba, és összepiszkíthatná az egész jövőt abban a kontinuumban.

A Star Trek - Kapcsolatfelvételben kellően leszűkítették az időutazás tényéből fakadó konzekvenciákat a körülményekkel: hogy egy tisztán kalkulációkat követő gépfaj alkalmazza, első ízben kényszerülnek rá (Picard miatt), más fajok azonnali és teljes beolvasztására törekedve. A legénység is csak arról beszél, hogy felismerik a folyamatot: a néző rendelkezésére állt az az értelmezés, hogy talán az ismertebb galaktika még nem képes erre.

A Hazatérésben csak úgy oda van dobva ez a szál, anélkül, hogy felmérnék a vonzatait.

"Családbarát tónus" jogcímén egy csomó mindentől elesünk, ami a 3 korábbi mozifilmet jellemezte:

1. Idegen lények és űrkörnyezet csak bevezető és befejező 10-15 percben láthatóak.
2. Az Enterprise ugyebár megsemmisült, de a legvégén láthatjuk az újat.
3. Nincs "űrcsata", semmi fegyverhasználat.

Mindezek helyett kapunk egy csomó helyzetkomikumot, a legénység esetlen elvegyülési kísérletei kapcsán. Kirk terve szerint a bálnákat kifejezetten egy városi cetakváriumból kell elhozni. Ezt megint annyira nonszensz és bugyuta módon magyarázzák ki a készítők, hogy inkább meg sem említem. A lényeg, hogy egy csomó derűsnek szánt momentum fakad belőle:

• Spock a káromkodást tanulja;
• Mr. Scott bénázása egy korabeli computerrel;
• Chehov hadi fogságba esik;
• Uhura egy járőrtől kérdezi meg egy katonai támaszpont hollétét;

stb.

Jó: némely viccek tényleg szellemesek. Elsősorban az, ahogy Spock beúszik az egyik bálnához a tartályába, hogy tudategyesítést hajtson végre. De annyira túlsúlyban van a humor a helyzetkezelés kárára, hogy az kiábrándító! Egyszerűen nincs létjogosultsága ennyi viccnek és béketűrésnek a dramaturgiában, tekintve, hogy mi forog kockán. (Vagy tekintve, hogy a nyílt óceánon hamarabb találni bálnákat, mint egy nagyvárosban.)

Mellesleg a túlzott lazaság egy logikai ziccert is okoz. Kitalálja az olvasó, mi az? Az időhiány. Logikusan Kirk és csapata a saját idejükbe kell, hogy visszajussanak. Ott pedig ugyanúgy telik az idő, és az idegen objektum ténykedése miatt egyre jobban roncsolódik a Föld atmo-, hidro- és bioszférája. Itt bolondoznak a kortársaink között, miközben az otthonuk máris nyakig fő a szószban?

  

Elvárható, hogy legalább 1 ember a XX. századból megismerje a titkukat, és alkalmasint besegítsen a legénységnek. A bálnákat kutató Dr. Gillian Taylor... egy pillanat! Taylor? Most ez utalás akar lenni Taylor karakterére A majmok bolygójából? Na mindegy...

Dr. Taylor reprezentálná egyrészt a nagy titokra rájövő, okos nőt, illetve egy új kapcsolat lehetőségét Kirk számára. Legalábbis ez jön le abból, ahogy szerepeltetik: Kirk-ről hamar megsejti az igazat, ő pedig jókedélyű beszélgetések során fel is fedi az ittlétük körülményeit és célját. Látszik a két emberen, hogy szimpatikusnak találják a másikat. Vonzalomnak ezt mégsem tudom nevezni, mert ahhoz túlságosan prűd és bájolgó.

És a meggy a habon: Dr. Taylor a bálnákkal egyetemben Kirkékkel tart. A XXIII. századba! És annyival indokolja, hogy látni akarja, amint a hosszúszárnyú bálnákat Kirkék megóvják a kipusztulástól, ami a történelem szerint várna rájuk.

Újfent előjön, mennyire tolószékes a dramaturgia ebben a produkcióban. Mert miről is van szó? Itt egy asszony, aki elvileg intelligensebb és talpraesettebb az átlagtól (egy frászt!). Hátrahagyja a kort, amelyben egész létezése eltelt volna, minden ismerősével és mindazzal együtt, amit a világról tudott. Vélhetően sosem juthat már vissza, és egy teljesen új világhoz, annak újszerű normaszisztémájához kell felnőnie, abban boldogulnia. Ebből az égvilágon semmit nem látunk: részt vesz Kirkék tárgyalásán, és a felmentő ítélet után ad neki egy puszit. Adhatna egyet a Leonard Nimoynak és a Paramount Pictures vezetőségének is!

A Star Trek 4. nem egyéb, mint földszagú ökovédelmi lobbizás a cetek, illetve a tenger élővilágának megóvása mellett. Disney és Green Piece behatású unalomvölgy. Az egyetlen érdemi üzenete, hogy a 80-as évek fiatalsága nem elég extrovertált, külön környezetismeret órát kell tartani nekik a mozivásznon. Elszomorító, hogy a box-office-adatok mennyire nem tükrözik a valós értékét: egy-két szál önmagában ígéretes elgondolása az, ami elnézhetővé teszi.

És Mr. Spock: remélem, azóta megértette, hogy nem így kell megóvni egy állatfajt a kipusztulástól.

A pontszám, amellyel búcsút intek A Hazatérésnek:

ALIENS

Az Aliens sokak szerint a legjobb horrorfilm, ami valaha is készült. Ez elsősorban James Cameron érdeme, aki a rendezés előtt 9 hónapon keresztül írta a film történetét és forgatókönyvét. Az eredmény őt igazolja. Alkotása nem veszít az eredeti Alien pozitív vonásaiból, sőt bizonyos kritériumokban túl is tett rajta. Értendő ezalatt például a cselekmény ütemezése, Sigourney Weaver karakterének beérése, illetve a nyílt sisakos csata az idegenek ellen.




Akik az előzményalkotást preferálják a 2. résszel szemben, gyakran azzal érvelnek, hogy amannak erősebb atmoszférája van. Én tisztelettel rácáfolnék erre: a hangulatvilág éppolyan, ha nem nyomasztóbb. Talán kevésbé kelt klausztrofóbiás benyomást, de ezt tökéletesen helyettesíti a felfokozottabb, intenzívebb veszélyérzet. A 2. rész ismétel ugyan néhány történést (pl. mélyalvásból ébredés, pletykálás a közös étkezés alatt) az 1.-ből, de csak annyira, ahogy a  történet logikáját, esetleg az illeszkedést az előzményhez segíti. És végképp nem kapkod.

Idő kérdése volt csak, mikor és ki veheti át a stafétabotot Ridley Scott-tól. Az első Alien-movie zárása voltaképpen nyitva hagyta Ripley, a Nostromo egyetlen túlélőjének sorsát. Nem lehettünk biztosak, mi történt az idegen faj tojásaival, melyet Ripley szóvá is tesz a filmben. Az Aliens címe és plakátjának szlogenje: "Ezúttal: háború", egyaránt tétemelést sugall:

• űrhajó helyett egy egész település a hadszíntér;
• több száz ember eleve halott;
• Ripleyék csapata nagyobb, (valamicskét) felkészültebb és tagjai többféleképp pusztulnak el;
• 1 helyett alien-ek egész sereglete miatt.

Mindez nemcsak a szokásos stúdióreklám, hanem tudatos koncepcióváltás kísérője. Cameron megváltoztatta az eredeti film műfaji jellegét. Az Alien sci-fi-horror, az Aliens pedig sci-fi-akcióthriller. És bár a cselekmény első ránézésre csak egy rakás szörny leöldöséséről szól, nem korlátozzák a filmet egyik zsáner elvárásai sem. Sötét témákat érint, kellően összefogott, és szélesebb közönséget képes kiszolgálni, mint horror- és akciórajongókat.

A felvezetés szilárdan alapozza meg a körülményeket, így az újabb űrküldetés nem érződik átmásolásnak az 1. részből. Ripley-re 57 év után találtak rá a Weyland-Yutani társaság emberei. Utána elmondja találkozását a szörnnyel, de nem hisznek neki, mert nincs tárgyi bizonyíték, az említett LV-426-os bolygó pedig abban az évben már lakott terület.
A cég vezetősége a '80-as években divatos ábrázolást kapta: kétszínű, kétkedő, számító üzletemberek, akik szinte bármit megtehetnek a gyakorlatban, és időnként habozás nélkül halálba küldik a kezük alá tartozókat. (Tulajdonképpen a Superman-képregények is ilyen meglátás szerint imidzselték át Lex Luthor figuráját a korábbi őrült tudósból egy tehetős, nagyvárosi iparmágnássá.) 



Ripley több szempontból dejá vu helyzetbe kerül, mikor az expozíció végeztével visszaindul a bolygóra, ahol élete rémálma elkezdődött. Bőven indokolt, hogy ő a film főhőse, anélkül is, hogy láttuk volna az előző részt. Súlyos sokkhatás, hallucinációk és magánya eltörpülnek a legnagyobb félelme mellett. Megtudja, hogy ma már egész telepescsaládok költöztek arra a bolygóra, akik potenciális fészkeket jelentenek  a szörnyfaj embrióinak.
Weavernek nem okoz gondot visszarázódni Ripley karakterébe. A nő régi, megrögzött szabályzat-követő szemlélete már a múltté, megmaradt viszont a józan mérlegelési képessége. Saját életét a hasznosságnak rendeli át, hogy mihamarabb kiirthassák a lényeket. Ugyanakkor ha társainak nincs esélye, vagy túlélőt találnak, habozás nélkül utánuk megy. A szkript bővelkedik ötletekben, hogy a nő milyen választások elé kerül, illetve hogyan menekül meg a pillanatnyi vészek elől, rögtön hogy a következővel találja szembe magát.


Korai lenne tehát a "kiszámítható" címkét ráragasztani a történetre. Nem tartalmaz annyi szokványos elemet, mint várnánk, főleg nem 1985-ben. A tovább megmaradó karakterek ugyan valamivel jobban színezettek és többet is tudunk róluk. Ám ez messze nem kivételezés. Sőt, a túlélésük múlik rajta, milyen a személyiségük/jellemük.

Burke jelleme a pinceszint. A felszínen jámbor, segítőkész hivatalnok, de az út során mind inkább kivillan, hogy a vállalat szócsöve, egy szolgai és profitorientált féreg. Nyilván az első Alien-nek címzett csavar, hogy míg ott a legénység android-tagja volt az áruló, addig a mostani android, Bishop helyett Burke-ről derül ki, hogy sunyi módon, majd nyíltan a vesztükre tör. És mint a hollywood-i moziknál gyakorta, az áruló féreg alakja itt is hitvány módon szörnyethal.


Gondolkodtam, hiba-e, hogy Bishop nem lett úgy programozva, mint hajdanán Ash. Hogy a példányok begyűjtése legyen a fő célja, és az emberi élet feláldozható másodlagosságok. Azt hiszem, nem. Ha Ripley részt vehet az akcióban, akkor a cég vezetői valóban hittek neki végül, és tervbe vették a teljes kiirtás lehetőségét. Burke persze, ezt igyekszik elkerülni, alighanem buzgóbban is, mint elvárnák tőle a főnökei. Ahogy egyre lejjebb süllyed, mi is hajlunk osztani adni Ripley kijelentését: "Nem tudom melyik a rosszabb faj. Ők legalább egymás életét nem veszélyeztetik."



Bishop androidként pragmatikus és szorosan követi  programozását, ám először még nem tudhatjuk, hogy nincsenek-e rendkívüli embermellőző kitételek abban, csakúgy vészhelyzet esetére. A szereplőket csak mértékkel lehet szimpátia alapján megítélni. Bishop semmivel nem ellenszenvesebb szereplő, mint Ripley volt az Alien elején, mikor még a szakszerűséget az emberélet óvása elé helyezte. Késmutatványa mulattató közjáték, és kapóra jön bemutatkozás helyett: Ripley a férfi ujján kibuggyanó folyadékból ismeri föl, hogy nem homo sapiens.
Mikor már épp elkönyveltük volna, hogy cserben is hagyta Ripley-éket, felbukkan egy hajóval, és többször, igen teátrális úton bizonyítja, hogy pozitív karakter. "Nem is rossz... egy embertől."

Nem tudom biztosan, vajon kettéhasítva életben maradhatott-e, mikor az utolsó nagyobb jelenetben a kabinjába helyezik a testét. A lényeg: Ripley-re nézve újabb ki nem mondott tanulsággal szolgál az eset. Először még őt feltételezte volna árulónak a múltbéli tapasztalatai alapján. De 2 konfliktushelyzet, bármily sajátos hasonlóságaik vannak (idegen paraziták, emberek mészárlása, etc.), nem köteles ugyanúgy is lezajlani.


A többiek katonák/tengerészgyalogosok.  Fő ismérvük a képzettség, az egyszerűség, illetve  harci értékük, mikor az idegenek hirtelen lecsapnak rájuk. Első jeleneteikben kissé sok egysoros poént sütnek el merő "jókedélyűségből", ez egyeseket kizökkenthet a film komolyságából. Amikor először láttam a filmet, aggasztott, hogy csupán egyszerű G. I. Joe-szerű áldozatjelöltek lesznek, akik a "stresszoldó" poénok, a lövöldözés és a látványos kampec okán téblábolnak majd a sztori elején.

Hogy így lett-e? Hát... igen is, meg nem is. De inkább nem. Bár tényleg nem bonyolult lelkek, mindegyiküknek megvan a saját beállítottsága és észjárása, és felnőttektől érthető módon reagálnak az elfajuló kiszolgáltatottságukra.

A hagyományos "megmentendő nő" esete az Aliens-t mégcsak meg se környékezi. Vasquez edzettség és hatékonyság terén túltesz férfikollégáin. Alapvetően a bajtársiság vezérli, és ezt idővel saját túlélése elé kényszerül helyezni, mikor felrobbant egy szellőzőjáratot, magával rántva üldözőit a pusztulásba.

Az állandóan hencegő Hudson pedig pánikrohamot kap, mikor a hajó, ami felvetette volna őket, lezuhan és felrobban - szintén az egyik kifejlett alien miatt.



Newt alakját megalkotni elég kockázatos lépés volt, mégha hozzá is kapcsolódik a mű legtöbb érzelmi tartalma. A "megmentendő ártatlan gyerek" már '86-ban klisének számít, és általában csak azt a célt szolgálja, hogy családbarátabbá szelídítsék az adott művet. Cameron ezt a buktatót is kimanőverezte: Newt hallgatag, de nem nyafka vagy ügyetlen tartozékszereplő. Az pedig már határozottan természetellenes lenne, ha pont ebben a filmben nem sikítana egyszer sem. Minden rémülete és kiszolgáltatottsága ellenére is erős benne a túlélési ösztön, hisz a telep emberlakosai közül egyedül ő maradt életben.


Hogy mennyire nem maradtak illúziói, azt a helyzetén kívül csendesebb jelenetek is illusztrálják. Ripley egyszer megkérdi tőle a babája nevét, hogy legalább ez az apró illúzió megmaradjon a gyereknek. Később, mikor még mindig úgy tesz, mintha a bábu eleven volna, a kislány maga vet véget a komédiának: "Ripley; ő azért nem álmodik rosszakat, mert csak egy darab műanyag." Ez a mondat nagyon tetszett: úgy mutatja értelmesnek a gyereket, hogy a felnőtt nem tűnik tőle ostobának. És picit több okot is sugall megszeretni Newt-ot, mint a puszta tény, hogy kislány.

Még az állandó borzalmak fényében is lehetett volna giccses ez az újsütetű anya-lánya-kapocs Newt és Ripley között. A mozikban bemutatott változatban ez a szál nincs teljesen kibontva, ugyanis hiányzik néhány kirakósdarab a háttértörténetükből. De a törődés momentumai köztük mellőzik az érzelgősséget. 

Nagyon ügyes fordulatnak találtam, mikor a lányt elragadja egy szellőzőrács alatt a vízbe az egyik lény. Hoppá! Szokásos "az ártatlan gyerek úgyis megússza" felállás kihúzva! Ahogy Ripley ordítva erősködik, hogy még él, és akkor még úgy látszódik, mintha csak nem tudná elfogadni ezt az újabb veszteséget. Nem tartom elkoptatottnak azt se, ahogy később saját felelősségre visszamegy Newt-ért: mégha a kislányba már embriót is ültettek, meg kell bizonyosodnia felőle.

És amit talál, igazolja erőfeszítését. Cameron remek profizmussal farag elsőre előrelátható sablonból indokolt fejleményt.

Létezik egy kivágott nagyjelenet még a támadás előttről, ahol Newt testvére és szülei felderítik a tojásokkal teli űrhajót.

Nem sokkal később az apa arcára egy parazitalény tapad rá,

miközben Newt anyja rádión siet segítséget hívni. Mindez megelőlegezi majd, amit a kommandósok és Ripley találnak majd LV-426-on, köztük egy gubóba ágyazott nőt, aki könyörög a megöléséért, tudván az alien-újszülöttről a hasában.



Újfent elátkozom a stúdiók hozzáállását, amikor egy agyonvágott tárcafejőt engednek a mozikba, és a rendezői vágat csak rengeteg kardoskodás árán láthatja meg a napvilágot, esetleg. A rendező mellett ez Sigourney Weaver érdeme is: a színésznő számos feltétele közül az egyik az volt, hogy a bővített változat is kiadásra kerüljön.
Cameron ugyanígy megtagadta a 20. Century Fox utasítását, hogy tartalék szkript álljon készen, ha Weaver túl nagy fizetést követelne a szerepéért. Viccesnek és ugyanakkor szégyenletesnek tartom, hogy egy "álomgyári" stúdió, miután rábólint a rendező koncepciójára, úgy viselkedik, mint a filmbéli Weyland-Yutani társaság.

Megintcsak azt tapasztaltam, amit minden korábbi moziprodukciónál, amihez szerencsém volt: a pluszjelenetek kerekebbé teszik a sztorit. Kivétel ezalól a Terminátor 2., ami véleményem szerint a kivágott szcénái nélkül számít csiszoltabbnak és ütősebbnek.

Ripley-ről a directors cut során kiderül, hogy volt egy vér szerinti lánya, aki az 57 évnyi sodródás ideje alatt természetes halált halt a Földön. Ripley ígéretet tett, hogy 11. születésnapjára visszaér a küldetéséről, és az idegen megtalálása nélkül alighanem így is történt volna.

Egy ilyen fájdalommal és életszituációval megbirkózni önmagában rendhagyó konfliktus, és messze nem ez az egyetlen. Nincs mentsége a stúdiónak, hogy ezt ki akarta hagyni. Az említett jelenet Newt családjáról szintén része a bővebb változatnak. Összesen kb. 20 percnyi anyagról van szó, amely nem keveset korrigál számomra az összképen.

 

Az anyaság témája az, ami többé teszi ezt a movie-t egy "simán" pazar kivitelű akciófilm-receptnél. Ripley lánya a hibernáció okozta időugrás, Newt családja a történelem legszörnyűbb természeti kreatúrája miatt vesztek oda, és egymásban vélik megtalálni a vigaszt veszteségeikre.
A vége felé ismerjük meg az Aliens nemezisét: az idegen-királynőt. Elképesztő külsőt álmodtak meg ennek a dinoszaurusz méretű földönkívülinek! A királynő Cameron saját kreációja a történetben, megléte azonban nem mond ellent a két rész bármelyik felállított szabályának.


Feltűnésének pillanata remekül megválasztott: Ripley a visszasietéssel a telep elpusztítása elé - vagy mellé - helyezi Newt óvását, mint prioritást. Most vele szemben ott terem ez a többitől nagyobb és szívósabb szörnyület, aki a több száz/ezer tojást eredetileg lerakta. Az ő féltésük az oka, hogy a szuper-alien nem szedi szét elsőre a lángszóróval érkező embernőt.
Kettejük között ezt a morbid párhuzamot hangsúlyozza ki az a párbaj-jelenet, ahol Ripley egy korábban használt rakodógéppel közelharcba bocsátkozik a fő-űrlénnyel. Tagadhatatlanul izgalmas volt  látnom, ahogy egy közönséges halandó immár fizikailag is egyenrangú fél azzal a valamivel, amire vélhetően a települést ért összes borzalom visszavezethető. Már nemcsak menekülni és végső megoldást akar; személyesen a lényt akarja legyőzni, ha másért nem, hogy Newtot védje: "Hagyod őt békén, te SZUKA!" Igaz, hogy rohamtempót diktál a második félidő, de így is jól látszik szerintem, hogy ez karakterváltozás.

Egyébként: a modell 6 méter magas volt, 16 ember mozgatta, és 5 napig forgatták a jelenetet.




Az akciójelenetek minősége 26 év után is megállja a helyét. Izgalmasak, tele adrenalinnal. És nem érződik monotonnak, hogy mikor honnan ugranak elő a lények, vagy ki kit szed éppen darabokra. A hadakozásuknak van rendes menete, folyamata. Mikor Vasques lábát szétégeti az egyik lény savas testnedve, és feláldozza magát,  a gránát detonációjától sodródik Newt a vízbe, épp mielőtt látszólag örökre eltűnne. Ripley azzal, hogy minden józan érv dacára utánamegy, rátalál az anyakirálynőre, aki majd a kóceráj atomrobbanása után is  megkeseríti a kijutásukat - még utoljára.


Ahogy a csapat fogyatkozik, fölmerül a lehetőség, hogy a faj az ember "kiaknázása" mellett tanul, alkalmazkodik is menetközben (ezt az ötletet a Star Trek 8. is alkalmazta a borgoknál). Bár az 1. óra még viszonylag lassú, azok a részek vagy a felvezetést, vagy a hangulatvilágot segítik, utána pedig folyamatosan kapjuk az új fejleményeket.
Mindössze 1 pillanat van közöttük, ami valahogy kilóg a sorból: mielőtt Ripley és Newt egy szobában rekednek 2 rájuk vadászó parazitával, Ripley miért hagyja kint a puskáját? Tudnia kellene neki és a gyereknek is, hogy a bolygó bármelyik parcellájában leshet rájuk a halálnál is rosszabb végzet. Más kérdés, hogy emellé saját egyik csapattársuk is a vesztükre tör.




Mondanom sem kell, hogy az Aliens vizuális eszköztára megdöbbentően gazdag, és csodálkoztam, hogy a film mindössze potom 18 millió dollárból készült. Evidens módon a CGI hiánya élethűbbé teszi az alienek külsejét; összesen 6 jelmez készült, tehát tömegesen nem sorakoztatják fel őket nyílt helységben (nem mintha ez hiányérzetet okozna).
Komoly nehézségek adódtak a forgatás alatt. Majdnem kicsúszott a stáb a határidőből, hogy a vágások precízek lehessenek. Nem volt tesztvetítés, és csak napokkal a premier előtt volt kezükben a kész mozianyag.



Sigourney Weaver Oscar-jelölése az év legjobb színésznőjeként abszolút megérdemelt volt. Képes volt hihető érzelmekkel megtölteni a mindenkori egyik legütősebb női ikont, akit moziklasszikusból ismerünk. A Newt-ot alakító kislány nem volt hivatásos gyerekszínész, és az Aliens volt az utolsó film, amelyben szerepelt.

Igen nehéz volt eldöntenem, hogy milyen kategóriába soroljam ezt a filmet. Az első rész pozitívumai mellé annak hiányosságait is kijavította, és a személyes dráma is több benne, mint egy fogcsikorgató túlélő-játszma. Az Alien-királynő a tökéletes sci-fi-szörnyeteg, Ripley utazása pedig tárháza a borzalmaknak, és a reménytelen helyzeteknek.

A rendezői vágat az, ami a történetet is kellően kikerekíti. Ha a mozikba került változatot értékelném, bizonyosan hiányérzetem támadt volna. A stúdió nyilván úgy vélte, vonzóbb, ha egyszeri látványtúraként rögzül bennünk Ripley visszatérése a halálplanétára. Nem lett igazuk, és örülök, hogy a bővebb változatot a készítők nem hagyták feledésbe merülni.



Az Aliensre, egész pontosan a rendezői vágatra maximális értéket adok.

Rendőrakadémia 3. - Indul a kiképzés

Összes folytatása közül ez hasonlít leginkább a legelső Rendőrakadémia filmre. De főleg csak azért, mert utánozza a két elődjét. Ugyanazon az alapon, ahogy pl. a Superman 4. vagy a Penge 3. imitálja az ottani 1.-2. epizódokat, a Rendőrakadémia 3. szintén konkrét jeleneteket játszik el újra, szereplőket rángat vissza, és egy pofonegyszerű sztoriba rakosgatja őket.

Igazából nem sok súlya van egy ilyen Rendőrakadémia-filmnek: évente gyártanak le 1-1 újabb darabot (az 7. rész kivételével), és hol ez a színész, hol az kiválik a képletből. Nem érdekes, mennyire hasonlóak. Mégcsak azt se vesszük fel, ha egy korábbi rész történéseit a mostani ignorálja. Az ember délután megnéz egy ilyen műsort a TV-ben, és több-kevesebb sikerrel nevetni tud 1-1 poénon, a bevált tisztparódiák és/vagy szellemi társaik részéről.

Az "első generáció" újoncai mára szinte mind tiszti rangba kerültek, és ez a legérdekesebb vonása a '86-os darabnak. Látni, ahogy a régi kedvencek - Hightower, Tackleberry, Jones etc. - most oktatók, és újabb, vélhetően náluk is botcsináltább utódokat indítanak el a pályán. Röviden: vak vezet világtalant.

Mintha csak a filmet reklámozná Mahoney köszöntőbeszéde az újoncok felé. "Én is baleknak indultam." "Önök az Akadémia fennállásának legtehetségesebb újoncai." Sokat ígérő szavak. És nincs bajom azzal se, hogy 2 akadémia fenntartása megterhelő lehet egy nagyváros vezetésének. A lényeg az, hogy van a jó és a rossz intézmény, és presztízsverseny zajlik. Amelyik szalonképesebbnek bizonyul, megmarad, a másik bezár örökre.

A Lassard-akadémia pontos gonosz képmását már-már rajzfilmszerűre szabták, ami vígjátéknál egy jó pont. Legalábbis nekem, nevettetően abszurd látványt nyújtanak a Hitlerjugend-szerű, faarcú kadétok, vagy hogy Mauser és segédje Proctor milyen nevetségesen túlellenőrzik az embereiket. Ehhez a jelenethez kapcsolódik egyébként a kedvenc egysorosom a filmből: "Kivételesen rossz segget nyal."

A kevésbé fontos szereplők közül visszatér Fackler felesége: vele az első rész búcsúzkodását játsszák el fordítva: a nő igyekszik az akadémiára, és fickó küszködi végig az odautat a kocsijuk szélvédőjén. Mausert és Proctort már említettem. Proctort Mahoney személyesen is megvicceli egy piros ruhás kéjhölgy révén, akit az első részben már megismerhettünk. Proctorral szemben Blankes és Copeland teljes csalódások számomra: nem viccesek, tiszti rangjuk megszerzése örök rejtély marad számomra, és úgy egyáltalán fölöslegesen tengenek, lézengenek.

Lassard régi kiképzői közül visszahozták Callahant, aki George Martin helyett egy Nogata nevű, Mauser által kidobott cserehallgatót tanít meg, nos... egy bizonyos elfoglaltságra. És az újoncok közt van még a 2. rész lámpaárusa, Sweetchuck, valamint az őt örökké levisítozó vadember, Zed. ...Az Akadémia fennállásának legtehetségesebb... No comment.

Ez egy zsenge TV-film, tehát nagyvonalúan elfelejtkezhetünk néhány fontosabb mellékszereplőről - újra. Harris hiánya nem új. Ő és Tackleberry felesége, Kathleen említésre se kerülnek itt. Úgy látszik, ő nem elég érdekes, és csak visszahúzná a fickó humoros jeleneteit. Mausert nyilván áthelyezték, Pete Lassard, Eric öccse pedig nyilván maradt, ahol eddig. Ezeket a dolgokat csak azért teszem szóvá, mert sok mozifilm-sequel hajlamos ugyanilyen játszi könnyedséggel kidobni majd vissza előkotorni szereplőket egy franchise-ban (pl. Superman 3. kontra '4.)  

A poénok: többségük vagy gyenge vagy közepes. Az 5 számomra legélvezetesebb pillanat ezek voltak:

1. Hooks a buszon leordítja a zajos érkezőket;
2. Hightower órája a rendőrkutyákról;
3. Mauser jelenete, ahol az akadémia kémkameráival büszkélkedik felettesének;
4. Jones és oktatója harcművészeti oktatójelenete; 
5. Callahan és Nogata első párbeszéde. "A lényeg az, hogy az elme úrrá legyen a kardon mellen."

Nagyjából ez az, amit mondani tudok a filmről. A rablótámadás a végén nevenincs tucatrablók műve volt, a vízi üldözés pedig inkább csak mozgalmas volt, mint izgalmas. Mauser pedig csak Harris másolata, humorforrásnak nagyon gyenge.

A Rendőrakadémia 3. jobb színtéren próbálkozott, de arasznyival jutott csak messzebb a 2. rész humorerősségétől. Kiszámítható komédia, vérgyenge, másolt történettel. 

Top Gun

Top Gunnak hívnak egy klasszikusnak számító filmet, ami tagadhatatlan hűséggel tükrözi vissza, miként vélekedik Hollywood a mozifilmekről általában véve: 

Zaftos közönségcsalogány hozzávalói:

1. egy ördöngős fenegyerek,
2. keménykedő rivalizálás,
3. egy "dögös" csaj,
4. csúcstechnika,
5. "állati" akciófelvételek,
6. jól ismert egysorosok és sablonmondatok, mint:

- "Sajnálom."

- "Többet nem fordul elő.",

- "Tudom, hogy milyen." 

- "Hol vagy, kölyök?" vagy

- "Bárcsak feltámaszthatnám!", etc.  

  

A Top Gun kétségkívül egy divatos téma divatos tálalására törekszik. Fiatal vadászpilóták egy csoportja elit színvonalú kiképzésen vesz részt, ahol elvileg végig egy csapatként kell működniük, és háború esetén a maximumot kell nyújtaniuk. És mégis: mind a legjobb akar lenni, a tetejébe pedig az "új fiú" túl "nehéz eset", folyton megszegi a szabályokat, a csapat szinte minden tagja utálja őrülethatáros repülési stílusa miatt.

Többször írtam, hogy nálam semmit nem jelent egy film kultstátusza, illetve a rajongótábor, ami esetleg köré épült az évek alatt. Ez a mozi az amerikai hős embertípusa köré sző egy elcsépelt, sőt: unalmas történetet. Feledhető szereplőkkel és foghíjas dramaturgiával. Véleményem szerint a film 5 évvel későbbi paródiája többet nyújt a felnőtt nézőnek, mint Tony Scott rendező eredetije.

A film legfőbb pozitívumát a légi felvételek adják. A gépek, rakéták és a géppuska hanghatásai is hibátlanok, a közeli, éppcsak követhetően váltakozó képsorok megteremtik az elvárható izgalmat. Nem tudom ugyan, hogy a való életben is kivitelezhetőek-e az itt látott manőverek, de ez itt nem annyira fontos.

Karakterrajzolás terén nem szabad sokat várni. Pete Mitchell hadnagy, azaz "Maverick" egy életvidám, magabiztos fiatalember, aki ígéretes karrier elé néz. Legjobb barátjával, Nick Bradshaw "Goose"-szal együtt átirányítják Miramarba, hogy részt vegyenek az 5 hetes Top Gunon. A kötelező fordulat és dráma az ő halála lesz, amikor egy gyakorlat során egyikük sem éri el elég hamar a kioldókart, és a katapultálásuk után, Pete a tengeren markolja legjobb barátja holttestét.

Természetesen ezután magát vádolja a rádiós haláláért, pedig még a vizsgálóbizottság is felmentette. Goose felesége és kisfia se tartják felelősnek. Ez az eset viszont traumát okoz nála, mintha mindenáron hibás akarna lenni. Tétovázni kezd a bevetések alatt, holott régen minden előírásra fittyet hányt. Ebből a végére kirázódik, és mellesleg apja emlékét is sikerül elengednie, aki maga is elit vadászpilóta volt.

Egyik legzavaróbb vonása a filmnek az emberek viselkedése. Nem törődnek a dolgokkal annyira, mint ahogy azt az egyes helyzetekben elvárnánk tőlük. Egyikükről sem lehet komolyan elhinni, hogy tényleg azok, amiként a filmben szerepelnek. Maverick, Goose és jellemrokonuk, "Ice" lényegében csak vagánykodó fiatalok, akikben túlteng a tesztoszteron.

Az önmagában még nem lenne probléma, ha a keménykednek a főszereplők, amennyiben eszük és jellemük is indokolttá teszi, megtámasztja azt. Itt ők ismerik legalább 4 vadászgép műszerfalát és manőverezési képességeit, de a jelek szerint sosem láttak élőben meghalni valakit. Legalábbis Mitchell esetéből számomra ez derül ki. Érzelmi reakcióik laposak, vicceik úgyszintén. Goose a gépéből kacarászva fotózza le Mitchellt és az ő gépét, ami elvileg önmagában büntetendő volna. Valahányszor humorosak próbáltak lenni, a Terminátor 3. egyik sora jutott eszembe: "A komolytalankodás hasznos. Csökken a feszültség és a halálfélelem."

Charlotte Blackwood vagy "Charlie" a Pentagon kirendeltjeként szintén nagyon lazán kezeli az előírásos magatartást, függetlenül attól, amit állít. Van, hogy nyilvánosan flörtöl egy "diákjával", ahogy ő nevezi. Blackwood körülbelül annyira meggyőző tengerészeti oktatónak, mint Chase Meridiam pszichológusnak a Mindörökké Batmanből.Kétségeim vannak afelől, hogy a nő tényleg "beleszeretett" volna. Kapcsolata a fiatal hadnaggyal puszta szexnek tűnik nekem, mert azelőtt folyton lekicsinyelte mások előtt a szavát, amikor pedig a srác barátja meghalt, semmi használható érvet nem tudott felhozni a vigasztalásában. 

Maverick felettesei is messze túl elnézőek vele kivételes akrobatikája miatt. A legnagyobb fenyegetés, amit felvázolnak neki, hogy egy teherhajó takarítójává fokozhatják le. Megtehetnék, de amikor behívják valamelyik felettese irodájába, a parancsnokok túlságosan bizalmasak vele.

Futólag felhozzák, milyen sok millióba kerül egy vadászgép, "az adófizetők pénzén", de egy percig se kételkednek abban, hogy Pete-nek a pilótaülésen a helye. Most komolyan: ha a szabályzat rendszeres áthágása ennyire veszedelmes, miért nem konzultálnak ülésen erről és minősítik alkalmatlannak Mitchellt? Ezek után nem volna meglepő, ha mások is elkezdenék utánozni, amit az  irányítótoronynál, a felhők között és a magánéletében művel.

Mikor Mike Metcalfról kiderül, hogy egy csapatban repült Pete apjával, az nem igazán meglepő. Ez nem cselekményfordulat, hanem csak információ a fickó múltjáról. Pete apja jelentené az érzelmi motivációt, hogy miért olyan csupa-ideg stílusban repül, illetve veszi félvállról a kapott utasításokat. Apja eltűnt az utolsó bevetésén, állítólag bepörgött a gépével. Pete ezt sose hitte el, de az akta titkosítva van.
A titok megismerése elvileg feloldozná a stressz alól, de az egész folyamat érzékeltetése olyan gépies. Most elsőrangú pilóta, mert azt mondja mindenki; most gyászoló komplexusos, mert a szkript szerint ez jön; és a végén: Ice lép a "legjobb barát" cím helyébe, mivel ő is lelkes ifjú pilótaász, és sok műsoridőt kapott.

A két legfontosabb zeneszáma a filmnek nagyon eltérő benyomást tett rám. A hivatalos témazene üdítően lendületes, és érezhetően heroizáló hangzású. Ha nem próbálunk jelentést kölcsönözni neki, kellemes kikapcsolódást nyújt.
A másik, "Take My Breath Away" c. szám - amit leggyakrabban hallani a filmben - viszont kifejezetten zavaró, úgy dallamára, mint énekére! Nehéz szavakba önteni, mi a baj vele... olyan benyomást kelt, mintha a vonzó fickó arra lett volna rendeltetve, hogy megkapja a kiválasztott csajt. Ha a produkciónak eleve ez az alapfelfogása a pilótákról, az attól még nagyon önelégült és reklamizált.



A Top Gun egy eseményszegény, álszent pátosztól csöpögő propagandafilm. Kevés lényeges dolog történik benne, cseppet sem meggyőző az a dráma benne, amit ábrázolni akar. 

Hegylakó

A Tarzan, a majmok ura volt Christopher Lambert első igazán nagy sikere Hollywood-ban. Világhírűvé viszont a Hegylakó tette, ahol a nagytiszteletű skót színésszel, Sir Sean Conneryvel játszhatott egy közös megaprodukcióban.

A Hegylakó mítikus történet, melyben halhatatlan emberek járkálnak köztünk, várva az ítélet napját. Közös jellemzőik részben fizikai tulajdonság, részben viszont hagyományon alapszik:

• Semmilyen vallás szentélyeit vagy templomait nem hajlandók erőszakot használni;
• Ha egy bizonyos történelmi éra elérkezik, el kell kezdeniük egymást irtani. Az utolsó halhatatlan ugyanis elnyeri a "Nagy Jutalmat", bár ezt senki nem tudja pontosan, mit jelent.

Bár a film nyilvánvalóan törekszik a misztikumra, mégis kézenfekvő a kérdés: minek ide szabályok? Miért ragaszkodnak ezekhez feltétlenül még az olyan rohadt lelkű gonosztevők is, mint Kurgan? Ennek oka spirituális jellegű: életenergiájuk exponenciálisan múlja felül a "haladókét". Ezért van az, hogy:

1.    nem öregszenek, legalábbis évszázadok alatt semmiképp se mérhetően; 

2.    nem képesek utódot nemzeni;

3.    nem pusztíthatók el hagyományos módokon, mint lövés, nyársalás vagy méreg. Életerejük csak fejük és testük szétválasztásával szabadul ki, illetve áramlik másik forrásba. Például: legyőzőjük testébe.

4.    érzik a környezetük energetikai csomópontjait. Mint például a többi halhatatlant, ha a közelükben van egy. 

. 

Főként a 3. képességük sejteti azt, hogy a Nagy Jutalom valami minden képzeletet felülmúló új szintet hoz. Ahol gyakorlatilag élő istenekké válhatnának. Ezt a teóriát így nem mondja ki egyik szereplő sem, de így volna logikus.

Connor MacLeod jelenkori életére a viszonylagos magány és elvonultság jellemző. Egy ázsiai halhatatlannal kerül szembe a film elején, de elkapják és beviszik a rendőrségre, majd kiengedik. Az eset kapcsán minden tapasztalás felidéz benne egy-egy jelentős emléket, ami fordulópont volt az életében. Először az élőben megnézett birkózás idéz fel benne egy XVI. századi ütközetet: innentől 1-1 összefüggő időszakot látunk a háttértörténetéből, hozzákapcsolva valamilyen jelen történéshez.

A színészi játék hozza az elvárható szintet. Connor tekintete tükrözi azt a szellemi érettséget, amire szűk félezer év alatt szert tehet valaki. A főgonosz, Kurgan a gátlástalan szadista, akitől kedvenc jelenetem, mikor a templomban minden elképzelhető módon lekezeli a hívőséget. Tényleg csak az hiányozna, hogy nyilvánosan levizelje a kápolnát. Túljátssza az eszét, de még épphogy belefér az összképbe, nem rombolja le a mozi illúzióját.

Itt most jót tesz a filmnek az, hogy a halhatatlanság kérdését nem vesézik ki, csak érzékeltetik. Connor nem ismeri fel magától a tény súlyát, és ezt iszonyatosan megsínyli: amikor egy csatában először látja Kurgant, az ledöfi, de fél nap után feltámad, mintha mi sem történt volna. Falujából elűzik, majdnem megégetik "az Ördög cimboráját". Érdekelt volna ugyan, hogy pontosan hány halhatatlan létezhetett, mielőtt Kurgan kiirtotta őket Connort kivéve, de ezt le tudtam nyelni.
A halhatatlanság többi vonzata Ramirez érkezésével üti pofon Connort: nem fullad meg, habár nem tud úszni, aztán megtanul vívni és mindent, amit a "hozzájuk hasonlóknak" tudnia kell. Kurgan Connort kétszer is megalázta Skóciában, s mikor újra rátalál a falutól nem messze, megöli Ramirezt. Következő csapásként az időközben megöregedett Heather haldoklását is végignézi. Jó húzás a forgatókönyvtől, hogy Connor csak kevéssel (3 évvel) azután hagyja el házát és hazáját, hogy halandó felesége meghalt. Ez újfent emberibbnek láttatja őt, és fontos pillanat, mivel valószínűleg itt adja fel először a személyazonosságát. 

A film igyekszik nem lekezelni a női szereplőket. Connor soha többé nem engedett magának hosszútávú kapcsolatot. A II. világháborúban kimentett gyereket, Rachelt nem fogadta el élettársaként, mikor felnőtt. A tőle való búcsú négyszeresen is illik az eseménysorba:

1. Bemutatja, hogy miként bánik halandó barátaival a férfi: óvja őket, testével és eszével is.
2. Ugyanazzal a mondattal jellemzi most saját másságát, mint megismerkedésükkor: "Tudod, ez afféle mágia."
3. Ez az utolsó eset, hogy megváltoztatja személyazonosságát - bár ő ezt akkor még nem tudja.
4. Ez 1985. Brenda elrablásakor már Rachel is túljutott a középkoron. Hiába nincs emlékvillanás róla, egyértelmű, mivel nem akar szembesülni "Russel Nash": hogy egy számára kedves nő végelgyengülését megint végignézze.

Brenda Wyatt a középerős lelkű, kíváncsi lány tipikus példája. A szerelmi szál köztük eléggé triviális: a jóképű, magányos harcos találkozik az utána maradt rejtélyt kutató riporternővel.

Kicsit kevés dolgot látunk Connor életéről, ahhoz képest, hogy több mint 400 éve él a Földön, és ő a film abszolút főszereplője. Ázsiai ellenfele is úgy küzd, mint egy utcai mutatványos:

·         biztosíték vagy óvintézkedés nélkül jött, holott több mint 200 éves;

·         folyton ide-oda szökell az autókon;

·         egy sorozat hátraugrálással potyára fárasztja magát, mikor Connor bármikor lesből levághatja.

A látványvilág, a skót felföld, az oromzatok gyönyörű, festői tájak, a zenei aláfestés is illik hozzájuk. A körbeforduló kameraállások Ramirez és Connor vívásainál elmélyítik a szédítő magasságok, meredek sziklafalak hatását. Érdekesnek találtam az életenergia megjelenítését.

Nem vitatom, hogy a '86-os Hegylakó egy klasszikus, de nem mestermű. Témájából sokkal többet is kihozhatott volna, de amit felvállalt belőle, az többnyire állóképes, remek atmoszférával és állóképes filozófiai háttérrel. Jó kis kalandfilm.

Rövidzárlat

Kissé szokatlan, tudományos fantasztikus elemekkel is operáló komédia. A protagonista egy robot, aki egy merő villámcsapástól válik élő szereplővé, menekülése pedig minden humor mellett is kicsit részvétkeltő. Ahogy felfedezi a világot, az sok szempontból egy gyermek felfedezőútjára emlékeztet, és a végére már eljut oda, hogy kijátssza az őt elpusztítani törekvő embercsoportot.

A Saint-féle 5-ös Robot azon prototípusok egyike, akiket a milíciának terveztek vadonatúj mobil rombolóeszközöknek. Mivel a projekt nemzetbiztonsági kérdéskörbe tartozik, a szökevény 5-ös robotot kiemelt prioritással kezdik keresni. Vígjátékokban is jól ismert fordulatnak számít, hogy a célszemélyt egy egyszerű kisvárosi polgár fogadja be. 
Stephanie nagyon szimpla észjárású karakter: először földönkívülinek nézi az 5-ös robotot, aztán folyamatosan kínlódik a lény információéhsége miatt. Stephanie alighanem érzi, hogy a gép gondolkodása fejlődik valamerre, de ha így is van, mindössze egy jelenetben derül ki világosan: miután az 5-ös robot letiporta a kertben a békát, összeköti "szétszerelés" és "halál" fogalmait. 

Steve Guttenberg és Steven Fisher lelkesen játszanak ugyan, bár szerepeik kissé alulírtak. Newton a jó célért dolgozó tudós, Benjamin pedig a kedvesen flúgos szakember, aki erős indiai akcentussal beszél. Stephanie és Newton nem értem, mitől jöttek össze. G.W. Bailey pedig változtatás nélkül a Rendőrakadémia Harris hadnagyát alakítja parancsnokként. A hajsza közben Stephanie közvetítővé válik Newton és 5-ös között, ahogy Newton lassan kitapasztalja, hogy a meghibásodás valahogy képessé tette teremtményét a belülrő kontrollált, kreatív gondolkodásra.

Az egyik fő problémám a Saint gyártósor termékeivel, hogy bár lézerük pusztítóereje tényleg látványos, a problémamegoldó képességük éles bevetésben elégtelennek bizonyul. Folyamatosan mellélőnek, mintha célzóberendezésük még nem lenne aktviálva, és 5-ös robot kővel meg iszappal fegyverzi le őket. Időnként nem tudom eldönteni, hogy ezt most izgalmasnak vagy viccesnek szánták a film technikusai. Amikor a végén 5-ös robot egy replikánst épít alkatrészekből, és azt robbantják fel, egy ősrégi taktikát használ fel: ha elhiteted ellenségeddel, hogy győzött, már nyert ügyed van. Legjobb ötlet a Rövidzárlatban.

Mivel vígjátékról van szó, döntően a humorfaktor és a változatosság határozzák meg, mennyire élvezhető az adott produkció. Nos, leköti az ember figyelmét, de csak nehézkesen: vannak benne kimondottan humoros részek. Ember és robot, közjáték és konfliktus nem jobbak az átlagtól, de a vidám felhang és a kötelező dráma a végén megtalálható benne. Kiskaliberű történet, nem nyújt többet, mint akciófilmek közül a Kommandó, viszont majdnem annyi érzelem van benne, mint a második Oroszlánkirályban. Azért hozom föl ezt a két példát, mert ezek korábbi pontozása közé érzem sorolandónak a filmet.

A pénznyelő

Ezt a képet azt hiszem bárki felismeri. A pénznyelő a kedvenc komédiafilmem Tom Hanks főszereplésével. Már karrierje kezdetén megmutatkozott sokoldalúsága; ekkortájt még főként vígjátékokban szerepelt.

Olyan témát járunk itt körbe, amiről manapság ritkán tudunk őszinte derűvel beszélni: a lakásvásárlásból adódó pénzügyi és egyéb problémák. Walter Fieldingen keresztül tapasztalhatjuk meg, mennyi valószerűtlen csapás adódhat egyetlen nagyház fenntartásából. Nagyon jó humorral operál a film, poénkészletének háromnegyede garancia az unott hangulat elűzésére. Ami még fontos pozitív vonása: egyszerű, de kedvelhető figurákkal megy végig a cselekményen anélkül, hogy komorrá vagy szentimentálissá válna Walter és Anna viszonya.

A vásárlás körülményei gyanúsan kedvezőek: épp kilakoltatásuk idején találnak rá egy többmilliót érő villára, ami látszólag teljesen rendben van, mégis csak száz rongyot kell hozzá összeszedni. Nem mintha Walter jómódú polgár lenne, de miután létrejön az adásvétel, már nincs visszaút. Egy lépcsőfokkal indul, majd az ajtó és a lépcső után kiterjed az egész lakófelületre. Ironikus módon még a javító munkálatok is tovább szövik a groteszk láncreakciót. Kicsit olyan érzés látni az egymásból következő gegeket, mint a Superman 3. nyitójelenete: egy hosszú, sokrétű dominósor.

Személyes kedvencem a vezeték-pulyka-kád nagyjelenet, és a végén az a mély lelki rétegekből felszínre törő nevetés. A mozis komédiatörténelem része.

Mikor Walter és Anna azt hiszik, hogy a nő félrelépést követett el, érezhető, hogy nem idétlenkedik el a jelenetet: vitájuk után Anna sírva fakad, láthatóan nem érti, mi történt. Max nem siet tisztázni az ügyet, azonban mire a ház elkészül, már semmi neheztelés nem marad a jegyespár között, s így - enyhén szólva - nem nehéz kibékülniük.

Könnyed vígjáték, de roppant szórakoztató, sok ötletes szóbeli és látványbeli viccel.