A vihar magja

A vihar magja megint egy zsánerhibrid: katasztrófafilmek + ún. "found footage-films" (="talált képanyagos filmek") elegyítése. Egy viharvadász tudóscsapat és a kisvárosi átlagcsalád előbb külön, majd összeverődve próbál menekülni a környéket sújtó tornádóraj elől. Ez a produkció centire ugyanazt nyújtja a nézőnek, amit a tornádó is csinál a történetben: nagysokára beindul, kavarog egy sort, óriási port ver fel, majd szertefoszlik a semmibe, hátrahagyva a romokat.

Azok a romok a forgatókönyv fecnijei.

Nem csodálom, hogy sokan XXI. századi Twisternek titulálják A vihar magját:  alapsémájuk között t'án nincs is különbség. Én személy szerint utálom a Twistert: ordított róla, hogy a tornádók látványa töltötte be az alkotók teljes látóterét. Nem voltak igazi karakterei, története. Itt is ez a lényeg: készítsünk 2 évtizeddel később egy vadiúj Twistert. Egyes mozzanatait a másfél évtizede divatos "found-footage" stílusban ábrázoljuk, úgy, hogy több szereplő többféle modern készülékkel rögzít felvételeket (pl. okostelefon), és a nézők elhiszik, hogy ez most valami új. 

Pedig A vihar magja nem alapötletétől fogva rossz munka. Egy alapszinten az mindenképp feszültséget kelt, ahogy sok tölcsért, majd egy behemót szélkolosszust látunk testközelből, amint lesújt a tehetetlen vidéki emberkékre - szétszaggatva az épületeket és dobálva a közlekedési eszközöket. Csakhogy ez még nem hívható "történetnek". Ez csak effekt-/sablonparádé: a szereplőkből kiöblítettek minden egyedi vonást, fejlettebb ösztönt és érzelmet. Ráadásul semmit nem csinálnak azon kívül, hogy vagy menekülnek és csapdába esnek, vagy lencsevégre próbálják kapni a ciklont.



Gary az év egyik legreklámszagúbb protagonistája: címkézetten átlagos, özvegy középosztály-beli apa, a helyi gimi igazgatóhelyettese. Na neki minden mondata az expozícióban 1-1 unott dörmögés, 2 tini fiával meg úgy bánik, mint az őt körbekeringő kisbolygókkal.
De mikor a vihar első hulláma elül, egyből hétköznapi civil Rambóvá vedlik a nagyobbik fiát keresve, és a suli diákjait menekítve. Hősies apaként még jobban csillog, ahogy kimenti végzős porontyát és annak lánybarátját egy leomlott gyár gödréből - és persze pont akkor, mikor a 2 ifjúnak már feje búbjáig ért a beömlő víz. És filmvégi búcsúfelvételén - miután egy lobogó amerikai zászlót is bevillantottak - átkarolva mosolyoghat az összetartó kis családjával. Komolyan mondom: márcsak valami reklámcégnek a logóját vártam, hogy feltüntessék!




A másik szereplőgóc se sokkal érdekesebb: egy Pete nevű hivatásos örvényleső több hónapja rágja meteorológusa, Allison fülét, hogy találjon végre egy tartós szupercellát. Megjelenik, erre a kamerakezelőjük bepánikol, és ahogy a nyílt terepen kényszerülnek menekülni, szegény ördögöt az egyik örvény - mely a drámaibb hatás kedvéért még hosszában lángra is kap - elragadja. Tényleg csak a legelemibb emberbaráti érzést váltja ki a nézőből, ahogy ezek az arctalan, egymás mellé lökdösött figurák épp elkerülik - vagy sem - a halált.


És külön szóvá tenném azt a Dumb és Dumber típusú srácduót, akik kurjongatva próbálják megörökíteni magukat a tölcsérrel a háttérben. Hogy lehet az, hogy két ilyen söragyú kretént a forgószél felröpít ki tudja milyen magasra, de az utolsó jelenetben élnek és virulnak marhulnak egy fán csüngve?

Legalább az alkotás fő profilja nyújtani tudott valamit. Nem a kis tornádókra gondolok itt: azokat nevetségesnek találtam, ahogy bújócskázva hol itt, hol ott türemkednek elő a felhőzetből.

• Az F5-ös nagytornádó ormótlan, egész alakos képe fantasztikus.
• Izgalmas látvány, ahogyan teljesen szétcincálja az iskola tetőzetét és falát.
• Érezni lehet, ahogy a csatornában Gary, Allison és a többiek kapaszkodnak az orkán erejű szélviharral szemben.

Azt nem tudom, hogy egy ilyen szélszörny belseje valóban úgy néz-e ki, mint ábrázolták. Annyi bizonyos, hogy Pete katonai tankautójába zárva átvészeli, ahogy felemelkedik egészen a tetejéig, a napfénybe borult kilátásig. Felteszem, ez a festői látvány volna a karakter nagy kárpótlása, amiért életét kellett adnia a visszazuhanó járműben. Fő célja, amiért dolgozott, megvalósult.

Simán látom magam előtt, hogy A vihar magja egy csomó új fogást találhatott volna a természeti csapások témáján. Mindenki, aki videófelvételt készít - akár youtube-ra vagy csak a családnak -, az a jövő számára akar hátrahagyni valamit. Ahogy a filmben nevezik: időkapszulák. És minél rendkívülibb dolgot rögzítenek, az valószínűleg annál maradandóbb képanyag lesz a köztudatban.


Épp ezért rettenetesen kedvlohasztó, hogy a készítők csak egy dobálózó tárcafejőt akartak hátrahagyni a közönségre, direkt engedve, hogy a tartalmat szó szerint elfújja a szél. Ez a film pontosan az, mint az idei Godzilla lett volna, miután kiműtöttek belőle mindent a szörnyekről, és azok helyére örvényeket raktak. 

A Galaxis Őrzői

Azt hiszem, A Bosszúállók óta nem akadt ennyire kockázatos project-je a Marvel stúdiónak, mint A Galaxis Őrzői. A forrásanyag vad, intergalaktikus mesevilága sosem bírt akkora olvasótáborral, mint mondjuk egy Batman-, Pókember- vagy Hulk-képregény. Nem lehetett biztosan tudni előre, pontosan mely közönség-csoportokat fogják vonzani a felnőttes fő karakterei:

1. A tolvaj Peter Quill, alias Star Lord (="Csillag Nagyúr"),
2. Gamora, a bérgyilkosnő,
3. Groot, a humanoid növényember,
4. Rocket, a genetikailag módosított mosómedve 
5. és Drax, a családbosszútól fűtött izomkolosszus.

Nem készítették elő külön filmes eredettörténetek a terepet a csapatbulihoz, mint a Bosszúállóknál. Külön meg kellett teremteni a moziváltozat identitását, hogy mi akar lenni, és aként hogyan lehet hatásos. Az író-rendező, James Gunn sem számított márkanévnek - jómagam is csak onnan ismertem eddig, hogy a förmedvény Scobby-Doo-mozik szkriptjét írta. Kíváncsi vagyok, a Disney-n kívül hány stúdió mert volna negyedmilliárd (!) dollárt ölni ennyire bizonytalan tervezetbe (reklámkampánnyal együtt).

Peter Quill egy űrbéli világ sokadik piti tolvaja, akit 26 éve rabolt el és tanítgatott a rablóvezér Yondu. Quill egy rejtélyes gömb birtokába jut, amit Yondunak kellett volna átadnia. Több másik űrbűnözővel együtt elfogják, és a Kyln nevű űrfegyházba viszik. Quill végül újsütetű rabtársaival együtt megszökik. Kiderül, hogy a gömb valójában egy kozmikus fegyver, melynek erejével könnyen lerombolható akármelyik planéta felszíne. Ezt az erőt akarja Ronan, Thanos titán főpapja is rászabadítani az általa gyűlölt Xandar bolygóra.

A trailerek-ből annyit leszűrtem, hogy A galaxis őrzői - hasonlóképp a Vasember-hez - sci-fi-elemeket vegyít a laza poénszórással, és a középpontjában szintén egy beképzelt, jóképű főhős áll. Leginkább arra voltam kíváncsi: milyen lett a kikevert humoros stílus, amit James Gunn használni fog? Savanyú cukormáz egy effektben úszó filmroncson, vagy jól időzített, szellemes adalék, amitől még szórakoztatóbbá válik egy korrekt adaptáció? 

Egy képregényfilm szerintem akkor működik, hogyha valami más akar lenni először, és csak utána egy élő-szereplős képregény. A Guardians of the Galaxy két műfaj kombinálása: akcióvígjáték és űr-fantasy. Bár effektekből néhol többet szór az indokoltnál, nagyon hamar megfogott az energizált légköre, a piti űrbűnözők pörgős világa. Vicces volt és mulattató: a csattanók szinte mindig megfelelő pontokra voltak időzítve, mikor egy jelenet épp túl komorrá, színpadiassá, vagy egyszerűen túl klisé vált volna. És alig párszor tűnt csak nem oda nem illőnek.

Az ötös fogat mindegyik tagja talpraesett, önironikus figura. Hiába fűznek lépten-nyomon megjegyzést valamihez, a poénok nem láttatják őket ostobának - kivéve talán néhol Drax-et. Mind megtapasztalták a magány és kirekesztettség érzését, nincsenek ideáljaik, a megélhetésre és túlélésre hajtanak. A szökés után is csak 2 okból lógnak egymás nyakán: Drax kivégzett feleségéért és lányáért akarja megölni Ronant, a többiek pedig a gömb akarják jó pénzért eladni. Azért muszáj valami csapatféleséggé válniuk, mert e kettőben meglátják a veszély valós nagyságát.

Vagyis: egy rakás ügyes lúzer küszködik megmenteni a világot. 

Míg a Transformers 4.-nél a legelső jelenet messze a legérdekesebb volt, addig itt épphogy a kezdés nyögvenyelős. A pillanatkép Quill gyerekkorából finoman szólva sablonos: mihelyt a kisfiú megtagadja, hogy haldokló anyja kezét megfogja, a nő szíve leáll, a fiú pedig bűntudatosan kifut az éjszakába.
Az viszont tetszik, mikor kiderül, hogy Yondu nem pusztán "befogadta" Quillt - amint azt a fejéhez vágja -, de ő is rabolta el 26 éve. Vagyis a férfi teljes joggal tartotta meg zsákmányként a gömböt, hisz az űrkalóz valami sokkal értékesebbet lopott el Petertől: a jövőjét, egész általa addig ismert világát.



A felnőtt Quill valódi egyéniség, tele hibákkal: komolytalan, csibészes, többnyire megbízhatatlan. Mindig saját hasznát tartja szem előtt, ugyanakkor hiányzik belőle az igazi aljasság. Ahogy szilánkok derülnek ki a múltjából, világossá válik, hogy "Star Lord" neve és imidzse csak attitűd (kellemesen elasszociáltam, hogy mintha a "Star Wars" és "Sith Lord" neveket tették volna össze). Ugyanolyan álarc ez, mint a vörös szemű sisak, amellyel légüres térben tud lélegezni. 
Örülök, hogy a film nem rágja szánkba, hogy Quillnek van "normális oldala" is. Kisstílű bűnöző életmódja mentes a kötöttségektől, nem tartozik senkinek az életben. Ha belegondol az ember, hogy egy vadidegen világban tanult meg boldogulni, egyáltalán nem túlzás, hogy mindent humorosan próbál felfogni. Hiszen, mint az elhangzik, ő a birodalomban az egyetlen földi humán - helyi szóval "terrai" - ebben az űrtérségben.

Gamora, Thanos titán fogadott lánya. Ötük közül az övé a legmostohább múlt: családját és népét Thanos kiirtotta. Őszintén szólva zavarosnak találtam, hogy miért most és mivel árulja el Thanost. Ezt a cselekmény egyik aktív szálává is lehetett volna tenni, mert Gamora köthető a legszorosabban a negatív szereplőkhöz. A vonzalmat közte és Quill között is könnyű lett volna elidétlenkedni, de szerencsére nem így lett. Végig erős az egyensúly humor és dráma között - mindamellett, hogy végig a humort részesíti előnyben.

 

Apropó: hiányoltam egy kis kreatív kakaót a negatív figurákból. Igencsak jellegtelenek. Ronan alakja még egy Imhotep-szintű tekintélyaurát úgy-ahogy kiizzad magából: fanatikus, teátrális, és mindenekelőtt hatalomvágyó. De a karakter mégis megreked egy önelégült csillagkapus főgonosz szintjén, aki ugye mi mást akarna, mint pusztítást és  világuralmat.

Tettestársa, Nebula pedig műsoridőt se nagyon kap: olyan másodrendű parancsnok Ronan mellett, mint Faora Zod mellett Az Acélemberben. Sajnálom, hogy semmit nem kezdtek a ténnyel, hogy Gamora és ő mostohatestvérek. Ronan bukása után pedig teljesen megszűnik a történetben, miután elszökik a Dark Aster óriáscirkálóról. Ha visszatér a folytatásban, remélem kicsit kidolgozottabb antagonista lesz.

Abszolút kedvencem a bagázsból Rocket (hivatalos magyar fordításban "Mordály"). Múltjáról neki is éppcsak annyit tudunk, hogy érdekeljen minket a sorsa: genetikailag módosították egy félreeső bolygón, és rekordszámú börtönből sikerült kereket oldania. Fejvadász és fegyverszakértő: egyetlen társa eddig Groot volt, akinek háromszavas beszédét is egyedül ő érti. Rocket egymaga kap annyi kacagtató szöveget és menő momentumot, mint a másik 4 "Őrző" együttvéve.

Egy kirekesztettekből álló csapat, változatos küllemmel, múlttal és képességekkel mindig jó táptalaj a színes szóváltásoknak. Maradjunk csak a Marvel-ligáknál: moziban az X-menek izgalmas csapatot alkottak (főleg Bryan Singer keze alatt), míg a Bosszúállók már-már bealtatóan szárazak lettek. Quill és a többiek között végig érdekesek az interakciók, akciónál és átvezető részeknél is.
Külön odafigyeltek a készítők, hogy a csapatmunka sose tűnjön izzadtságszagúnak. A kis társaságban először csak távolságtartóan megtűrik egymást, ki-ki a maga okai miatt. Aztán a rengeteg kutyaszorító helyzet után megtanulnak bízni nemcsak egymásban és magukban. Egész a pontig, mikor egyik-másik már nyíltan lehaverozza a többit. Piszkosul kell figyelni rá, hogy ne legyen csöpögős vagy szánnivaló: az események bevonnak, és a végső csatára már igenis akarjuk, hogy legalább túléljék az egészet.

Összességében: A Galaxis Őrzői egy sokarcú, lüktető, fordulatos kalandtúra a Marvel-világ űrbéli tartományában. Ugyan nem túl eredeti,  de nem is harsány vagy ostoba, és elsősorban nem a látványosságai táplálják a nézői élményt. Abszolút megállja a helyét vígjátékként, főhősei ugyanolyan kemény, de kedvelhető balekprofik, mint a klasszikus zsarufilmek főhősei: Die Hard, Halálos fegyver, Beverly Hills-i zsaru, stb. A negatív szereplők ugyan sótlanok benne, és vannak zavaros pontok a történetben (pl. Quill apjának emlegetése), de végül a fontosabb szálakat elvarrják, és ismétlem: egy egyszerre velős és vicces mozi.

A Galaxis Őrzőire dobok egy hetest a tízből. Végig szórakoztató képregényfilm.

Lucy - A kék kapszula még kijjebb visz

2014. mozitermése augusztusig nem volt túl fényes a sci-fi műfajában. Mégha érdekfeszítő elgondolások, tudományos elképzelések bukkantak is elő egyes alkotásokban, az emberalakok sosem voltak színesek vagy okosan cselekvőkészek. Az idei sci-fik általában eltalálják a látvány hangulatiságát, de a konfliktusoknak tompa az élük, és elbagatellizálják, ha egy veszélyforrás óriási területeket, neadjisten az egész világot érinti. Ez történt Wally Phister Transzcendensével, pedig az ottani vizuális stílussal könnyedén tudtam azonosulni.

Luc Besson állítása szerint 9 évig írta a Lucy forgatókönyvét - hasonlóképp, mint tette azt Christopher Nolan az Inception világával. A történet egy tudományos fikcióra épül, miszerint az ember csak az agya 10%-át aknázza ki élete során, a többi 90% pedig legalábbis természetfeletti erőkkel ruházhatná fel. És bár ezt a tévhitet már egy ideje megdöntötték, mint elmélet szerintem így is lehet rá hihető sci-fi-t alapozni.

Maga Lucy nyugatról jött cserediák Tajvanon. Züllött, bulizós egyetemista, aki a testvérével lakik, és a magához való esze sincs meg. Egy Richard nevű haverja miatt belekeveredik a helyi drogbáró, Mr. Jang ügyletébe, aki felhasználja őt. A nő hasába varrat egy csomagnyi CPH4 kísérleti drogot, hogy 3 másik delikvenssel együtt Európába csempésszék. Ám Lucy fogságba kerül, hasfalát felszakítják, a drog felszívódik a véráramában, és a vegyület előbb géniuszt, később fizikafölötti félistent csinál a nőből. Lucy 2 dolgot akar: a többi CPH4-csomagfutárt, és konzultálni a téma fő szakértőjével, Norman professzorral. Még mielőtt Jang - vagy saját abszurd állapota - végül elpusztítaná.

A Star-Wars-előzményfilmek kapcsán gyakran találkozom a véleménnyel, miszerint George Lucasnak túlzott irányítása miatt sikerültek gyengére tartalmilag. Munkatársai nem tudták érdemben véleményezni a rendező munkáját, kiigazítani a hiányosságait. Exact ugyanezt fedezem föl a Lucyn. Luc Besson nemcsak egyszerre volt rendezője, írója és producere a műnek (Christopher Lamberttel??), de teljesen az ő gyártócége (EuropaCorp) is finanszírozta az elkészítését.

Bessonnak nincs önfegyelme ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű témát egyedül feldolgozzon. Az emberi elme lehetséges pluszképességeinek témája időt és intelligens felépítést követelne. Ehelyett Besson "Durr bele!"-hitvallással, 90 percbe tömi minden ötletét, és rohamtempóban zavarja le a történetet. Nem képes elszakadni a megrögzött stílusjegyeitől: 

• keményen néző férfiak,
• autósüldözés drága kocsikkal,
• idegenajkú gyilkos rosszfiúk,
• gyűrött csitrik fegyverrel a kézben.

A Lucy voltaképp egy pörgős akcióthriller, és csak a krimi-mivolta után, harmadrészben akar "tudományos fikciónak" minősülni. Talán ezért nem neheztelek rá annyira, mint mások. Szórakoztató volt - egy korlátozott miliőn.

Az alapkoncepció eleve nagyon kényelmes: egy vadiúj drog felszabadítja az ember rejtett agyi potenciálját - kellő dózisban. Később, mikor Lucy átmenetileg elveszíti uralmát az ereje fölött, a repülőgép mosdójában újabb óriásadagot vesz be, és testi stabilitása helyreáll. Oké. Viszont ha ez - minden rizikó ellenére - képessé tehet valakit minderre az észveszejtő dologra, hogyhogy nem fedezték föl Jang és emberei az összefüggést a kettő között? Jang simán bevehetné maga is: megkaphatná az isteni hatalmat, és bosszút állhatna, amiért a visszatért nő kést állított mindkét tenyerébe. 

Egyáltalán: ha a szupergyógyszert laboratóriumilag létrehozták, mennyi időbe telne a pótlása? Akkor márcsak egy újabb Lucy-éhez hasonló, szerencsés balesetre volna szükség, és máris egy következő szuperhumanoid szabadulna el a világban.

Tetszett a képességek sokfélesége és az érzékeltetésük: olyan, mintha tucatnyi X-men adottságai ruházódnának rá egyazon emberre. Lucynak, ahogy eléri a 20%-ot, először alapérzékei és reflexei élesednek ki annyira, hogy megszökjön. Ezután jön

• a keleti nyelvek villámtanulása,  
• mások szervezetét érezni és hatni rájuk,
• zsonglőrködni az elektroimpulzusokkal.

Mulatságos közjáték, ahogy Lucy először hívja Norman professzort, aki egyszer csak a tévéjén át is tud társalogni az idegen nővel. A tudós reakciója erre őszintén megnevettetett.

Aztán innen haladunk tovább:

• telepátia,
• telekinézis,
• teleportáció térben és időben,
• anyag és energia bármivé alakításának képessége,
• időutazás és időfagyasztás.

Itt jön elő az, amit mondtam: a produkció kapkod. De komolyan: a speed-et bevett Gyalogkakukk száguldana úgy, mint 30 perc után a cselekmény! Ahogy Lucy tapasztalja az egyre felsőbb realitásokat, úgy nő a nyomon követés nehézsége, de a tempó változatlan. Mi sem kapunk elég időt hozzászokni az egyes lépcsőfokokhoz, és Besson sem hagy elég időt magának, hogy elrendezze köztük az összefüggéseket. "Hát persze! Az idő a kulcs..."

A legutolsó percre Lucy eléri a 2 legutolsó, kiszámíthatatlan lépcsőfokot:

• mikor kicsit kiragadja Norman és tudóskollégáit a téridőből
• és mikor eléri a mindenütt-jelen-valóságot, mely során látszólag elillan a székéből. Mindenütt, mindenként és minden korban jelen van - vagy legalábbis bárhol, bármiként és bármikor jelét adhatja, hogy "Köszönöm; megvagyok."

Érdekfeszítő maga az elképzelés: ha feltételeznénk, hogy csak összelménk tizedével élünk, a többi meg elzárva van, akkor a 100% azt jelentené, aminek az emberiség Istent elképzeli? A halhatatlan mindenható? Elmélet szintjén ez nem rossz gondolat, csak az a baj vele, hogy a cselekmény végére pay-off-ként berakva olyan cirkuszi virtuskodásnak érződik. Nézzétek, gyerekek: ilyen az, ha szó szerint Istenné válik valaki!

A látványvilág sajátos keveréke a sci-fik és Besson formanyelvének. Piszkos, rideg, a színek durvábbak, deviánsabb benyomást kelt optikailag. Mintha mi is droghatás alatt látnánk a külső világot. A transzcendens képességek kinézete futurisztikusak, többnyire jól követhetőek. Bár némelyik extraképességet nem nagyon értem, miért úgy ábrázolták, ahogyan.

• A fekete computer-beolvasztó csápok kapásból Venomot juttatták eszembe a Pókember 3.-ból.
• És ahogy Lucy Jang agyából kiolvassa a másik 3 küldönc hollétét, a fénylő neuronok közti cikázás teljesen olyan, mint a Dolby Digital logoeffektje.

A természetképek bevágása nagyon egyszerű kifejezőeszköz, de itt szerintem megfelelnek a célnak. Ezek a képek 3 dologként vannak jelen:

1. Norman professzor előadásán a kijelentéseit illuszrálják az életről és evolúcióról;
2. Jang irodaépületénél metaforák Lucy életveszélyes helyzetére (a ragadozó lecsap a prédára);
3. később pedig a lány szó szerint azt fogja fel a világból, amit a képek mutatnak: távolabbi beszédhangok, mobilok hullámai, élőlények energiaáramlásai, stb.

Megértem, hogy valakit bosszant pl. mikor Lucy időutazva eljut az indiánuralta Amerikába vagy a földtörténeti jura-korba. Engem igazság szerint jobban bosszantott Norman állításai közül kettő: 1 milliárd éve alakult ki az élet, és 400.000 éve a ma ismert formája. Nem inkább kb. 3.5 milliárd éve alakult ki az élet, és X millió éve a ma ismert formája? Lehet, hogy csak azért veszem ezt zokon, mert gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott a paleontológia. De egy hírneves, profi rendezőtől ennél azért alaposabb utánanézést várnék 9 év előkészület és több milliós befektetés után.

Scarlett Johansson ugyan messze a legjobb alakítást nyújtja itt, ám az általa játszott figura inkább egy sorspéldázat, mintsem személyiség. Lucy az emberi abszolutum: a fejlődés alfája és omegája (1%-ról indul). Külön szóba kerül, hogy az 1. ismert női emberfélét szintén Lucy-nek keresztelték el. S a párhuzam teljessé válik a végén, mikor visszautazik sok százezer évet, és meglátja az élő majomembert. Az evolúció kezdete és vége találkozik. A Lucytól látott utolsó emberi reakció is a kíváncsiság, ahogy kinyújtják egymás felé az ujjukat.

Láttam már olyat filmen és TV-sorozatban, hogy a hirtelen és nagy léptékű megokosodás érzéketlenné tesz valakit az emberi kapcsolatokra. Mint azt telefonon édesanyjának, majd Normannek próbálja szavakba önteni: érzi, hogy a fejlődése mindent elcsökevényesít benne, ami miatt régen valakinek, személynek minősült. "Rájöttem, hogy mindaz, ami emberivé tesz minket, korlátot jelent." Hátborzongató ebbe belegondolni. Lucynak külön magával kell hurcolnia egy párizsi rendőrtisztet, hogy a vele való természetes szóváltás emlékeztesse rá: mit jelent az, hogy "embernek lenni".

Miért izgasson, minket, hogy fegyveresek követik, ha a sokasodó istenszerű védjegyeivel porszemként bánhat el velük? Előbb altatni, majd 1-2 órán belül már lebegtetni is képes az ellenfeleit. Egyedül az jelent feszültségforrást, hogy Lucy mi mindent él át a CPH4-től, illetve, hogy emberi életének sémája szétesik-e, ha tovább közelít a 100%-os szellemi szinthez? Az az ötlet is, hogy Lucy-nak "koncentrálnia kell" erői használatakor, valahogy csak egy sebtiben kitalált résnek tűnik, amin át Besson becsempészheti a kedvenc akciókliséit a drámai tetőponthoz.

Valahol a rendező is érezheti, hogy fölöslegesek a mellékszereplők, mert nem ad nekik személyiséget. Morgan Freeman Norman-je is igazából útmutatóként szolgál, nehogy a közönség végképp elveszítse a fonalat a történet intenzívebb szakaszain. 

("Most mit művel?"

"Új generációs komputert épít."). 

A francia rendőrtiszt meg csak egy kölcsönvett ébresztőóra Lucynak, hogy ő még mindig ember. Lucy a félelmein hamar túljut, de érdekes, hogy a bosszúvágy nála hogy nyilvánul meg. Leöli Jang testőreit... őt meg életben hagyja, átszúrt majd meggyógyított kezekkel. Ugyan már: egy műtőben lőtt le egy menthetetlen pácienst, hogy az orvossal kiszedesse a hasából a felszakadt zacskót! 

Dokumentumműsorként biztos, hogy állóképesebb volna a Lucy: ott természetes az, ha átvezető magyarázatokkal ötletek és elgondolások között ugrunk nagy léptékkel., újra és újra. Besson nem tartozik ide, ebbe a műfajba; profihoz méltóan teremt feszültséget akciómozikba, maradjon is azoknál. 

A Lucy-val is egy kőkemény hangulatú, feszült röptúrát hozott létre a szürrealitás világába: érdekes és lüktető, másrészt tele van lyukakkal és teniszlabdaként pattintgatott figurákkal. A tavaszi Transzcendensnél valamivel jobban sikerült lekötnie, így végülis egy 5/10 pontot én megszavazok rá.

Csillagainkban a hiba

1 hónappal ezelőtt fedeztem fel egy 2013-as tinédzserdrámát a youtube-on: The Spectacular Now (amit valamelyik honfitársam költőien úgy fordított: Az élet habzsolva jó). Arról szólt, ahogy 2 kisvárosi tinédzser, hasonló háttérrel és személyiséggel találkoznak, randizni kezdenek, sőt idővel őszintén megtalálják egymásban a lelki társat. Mégis féltik egymást a fájdalomtól, melyet okozhatnak a másiknak. Ezért a kapcsolat félbeszakad, a lány pedig egy ponton kórházba kerül.

A Csillagainkban a hiba szinte pont ugyanezen felállásból indít, 1 igen komor változtatással: mindkét tinédzser halálos beteg! Tudom, hogy mindez csak véletlen egybeesés: a Csillagokban a hiba könyveredetije John Green, míg a Spectacular Now-é Tim Tharp tollából származik. Mégis úgy éreztem, mintha annak a tavalyi tinidrámának a szellemi rokona/szellemi folytatása peregne le a szemeim előtt - és nemcsak mert Shailene Woodley alakítja a npi főszerepet. 

• Mindkét történet az első szerelemről szól, noha a későbbi műben ez borítékolhatóan az utolsó is.
• Mindkettő életszerű drámával operál, bár ebben a filmben előbb gyermetegebb, majd szívbemarkolóbb jelenetek is előfordulnak.
• Főszereplőik értelmes tizenévesek, akiknek a jobb sorsáért szorítani lehet; ugyanolyan szabados, egyszerű modorban randevúznak, és még az intim perceiket ábrázoló jelenet is hasonlóan néz ki.
• Aimee Finicky-hez hasonlóan Hazel Grace is visszafogott, 17 éves korához képest sokkal érettebb lány. És szintén van 1 nagy terve, melyet párja biztatására meg is valósít.

Hazel Grace Lancaster és Augustus "Gus" Waters csoportfoglalkozáson találkoznak. A lány tüdőrákban szenved, állandóan oxigénpalackkal és légzőcsővel kell járnia; a fiú pedig egy hasonló kór miatt elvesztette a fél lábát. A két fiatal úgy dönt, közösen próbálják megszépíteni napjaikat: Gusnak még arra is sikerül rávenni Hazelt és családját, hogy ketten felkeressék a lány által kedvelt írót, Peter Van Houtent Amszterdamban. Mikor pedig végre sor a találkozásra, a lányt kiábrándítja az alkoholista férfi cinizmusa és érzéketlensége.

Aggasztottak a kezdőpercek: Hazel családjának elvakult jópofizása, és a lányuk felé mutatott ajnározó aggódása erős rosszallást váltott ki belőlem. Hazel anyjának szereplése - és az első fél órában még Gus-é is - igencsak lézengő, összeszedetlen. A szülők nem rendelkeznek rétegzett személyiséggel, hanem a helyzetük kelt rokonszenvet és megértést. Akárhogy is: mardosó érzés azzal a tudattal együttélni, hogy a saját gyermeked bármikor meghalhat; Hazelnél már azt orvosi csodaként könyvelték el, hogy stabil az állapota. Rövid frizurája a kemoterápia soráni hajhullás emlékét őrzi.

Gyengítette benyomásomat a vonzalom kialakulásáról, hogy némely szóváltások elcsépeltebbek a kelleténél Grace és Waters között.

"Most miért bámulsz rám így?"

"Mert gyönyörű vagy."

"Ó, istenem...!"

És ez most tényleg csak apróság, de nem fárasztó, hogy Gus újra meg újra a teljes nevén szólítja a lányt, akivel kapcsolatba kezd? Enélkül is felfogtam, hogy vendégként próbálnak tekinteni egymásra egymás életében, hogy ne fájjon annyira az elválás. Ezt fogalmazza meg a film visszatérő tételmondata is: "Léteznek nagyobb és kisebb végtelen(ség)ek." Mikor Hazel, Gus és a srác megvakuló haverja, Isaac eljátsszák Gus temetését, Hazel is erre utal vissza, hálát adva azért a kis végtelen(ség)ért, ami kettejüknek jutott. 

A Csillagjainkban a hiba könnyen válhatott volna érzelgős melodrámává, mint sok családi TV-film, ahol a szereplők gondolkodását körhintában rekesztik "dráma" jogcímén. Hazel és Gus viszont nemcsak hogy kedvelhető, de érett felfogású fiatalok - különösen a lány. Eleve rokonszenvet ébreszt irántuk, hogy bátran szembenéznek mostoha sorsukkal, és ahhoz mérten teljes életre törekszenek. Nem gyomlálnak ki magukból minden gátlást, mondván, hogy úgyis közel a végük: olyasmiket tesznek, amikről tudják, hogy egészségesen is megkockáztatnák.

Klausztrofób érzése támadhat az embernek, ahogy nyomon követi a fejleményeket. Ha kivesszük az isteni csodát, mint lehetséges megoldást, legfeljebb valami forradalmi új gyógykezelés segíthetne Hazelen és/vagy Guson. Amit szintén valószínűtlen, hogy pont akkortájt találnák fel. Vagyis 2 teljes órára be vagyunk zárva az ő látóterükbe, velük érezzük, hogy egyre szorul a hurok: előbb Hazel, majd Gus állapota súlyosbodik, napi szintűvé válik a félelmük a végső stádiumtól. Mintha Isten "Ki gyászol a végén?"-t játszana az ifjú párral.

Itt most tennék egy kis kitérőt.

Ahogy olvasgattam az internetes ajánlásokat, kicsit elgondolkodtam az Origo.hu kritikáján "Ezen sír most fél Amerika" címmel. A lényeg, hogy a cikkíró giccses, hatásvadász love-story-ként jellemzi a Csillagainkban a hibát, ahol a rák determináltan áll fölötte a gyógyulás elképzelhető módozatainak. Nos... legalábbis részben igazat adok neki: ma már köztudott, hogy a nyugati egészségügynek jóval nagyobb biznisz a súlyos betegségek megléte és elkezelgetése, mint a kiterjedt, hatékony megszüntetésük. Hogy várjuk így Hollywood-tól, hogy olyan újdonságokról fecsegjen nekünk, mint a természgyógyászat vagy gyógynövények? 

Szóval ez egy hagyományos tragédia. Nem taglal, hanem érzelmeket közvetít, sorsokat vázol fel. A kérdés, amit én is feltettem magamban: ez akkor most

• tolerálható filmes manipuláció, a jobb hatás kedvéért, 
• vagy ügyesen burkolt negatív rémület-keltés?

Hogy őszinte legyek: a műnek nincsenek nagy célkitűzései. Egyszeri sztorit mesél el, melynek jól ismerjük a sémáját (halálos betegség utolsó napjait egy új szerelem beragyogja), azonnal tudjuk, mi lesz a vége, és kinek mi a szerepe. Hazel narrációja külön leszögezi, hogy az ő sztorija nem olyan cukormázas és hamis, mint ahogy a mai romantikus mozinovellák szokták beállítani. Annyira tényleg nem cukormázas! Miután a románc kialakult, engem megfogott a két fiatal sorsa, érzései, és a mindenképpen becsülendő erőfeszítéseik a boldogságra. 

Mindössze 2 olyan pont fordult elő, ami már az én értékítéletemet is keményen birizgálta:

1. Először is a szakorvos, aki megtiltja az amszterdami utazást Hazelnek. Egész modorából és jelenlétéből nem a híres orvosi etikát és tudást, hanem a mogorva konzervativitást éreztem ki. Mintha 1 jelenetig ő képviselné a rák mindenható státuszát a dramaturgiában.
2. Az a híres sor: "That's the thing about pain: it demands to be felt." (="Ez a dolog {helyzet} a fájdalomról: megköveteli, hogy érezzék.") Nem érdekel a könyv: ez így kiforgatás! Nem azért érzünk fájdalmat, mert "követeli", hanem mert így fogjuk fel a szerveink - vagy a lelkünk - figyelmeztető jelzését. Úgy kellett volna ezt pontosabbra átfogalmazni: "megérdemli, hogy szabadon engedjük." Vagyis: ha fájdalmat érzel, ne tettesd, hogy nincs ott, mert azzal csak dédelgeted. Engedd ki, fussa le a ciklusát, ha már egyszer ott van! A "megérdemli, hogy érezzük"-frázis azt sugallja: megérdemli, hogy érzelmi súllyal/súlyossággal ruházzuk fel - és ezáltal külön tápláljuk - a már meglévő fájdalmat. Épeszű ember ezt nem akarhatja.

Egyszerűen jó érzés együtt látni a két főszereplő, Hazelt és Augustust. Ahogy beszélgetnek a parkban, sétálnak a város utcáin, támaszt adnak a másiknak, azok megjátszás nélküli, őszinte pillanatok. Néhol a srác arckifejezése kicsit túl könnyedre sikerült, ami időnként kizökkentett az intim pillanataikból. De az összhang végig ott van, és a szál nagyon hamar megerősödött.

Mikor Gus megkérdezi a lánytól, hogy mi az ő története, külön hangsúlyozza: az ő története. Nem a betegségéé. Ez a mondat fontos, mert ez győz meg minket arról, hogy Hazel és Augustus nemcsak bazsalyogva megjátsszák, hogy nem érdekli őket a kór. Egyszerűen csak megtagadják, hogy teret adjanak a gyásznak, amíg még együtt lehetnek ebben az életben.

A legfontosabb tanulság, amivel a Csillagainkban a hiba szolgál, hogy addig örülj az örömteli perceknek, amíg tartanak - függetlenül, hogy mennyi időd van még hátra a földi létből. E tanulsághoz terel minket az is, hogy többször szóba kerül köztük az elfelejtődés. Gus azt szeretné, ha olyan nyomot hagyna a világban, melyről az emberek emlékezhetnek rá. Míg Hazel jól tudja, hogy szeretteik halálával - normális esetben - örökre megszűnik az emlékük a világ számára.
Megintcsak párhuzamot látok a The Spectacular Now-val. Mindkét alkotás arra buzdít, hogy élj a jelenben, a mostban keresd a boldogságot, mert az élet túl rövid, hogy elpasszold a boldogság esélyét. Shailene Woodley roppant szimpatikus színésznő: arca és mosolya természetes, ugyanakkor a dühöt és fájdalmat is képes túlkapás nélkül ábrázolni. Woodley a romantikus film-zsánerben immár befutott tehetségnek fog számítani, és nem lennék meglepve, ha megítélnének egy Golden Globe-jelölést az itteni szerepéért.

Josh Boone-nak ez mégcsak a második nagyjátékfilmje volt, amit rendezett, így nem csodálom, hogy sosem mer perspektívát váltani. A fiatalok bőrében ragadva tényleg egyre közelebb kerülünk a fekete örvényhez, ahonnan nincs kiút. Amikor egy éjjel Hazel rátalál a rohamot kapott Gusra a benzinkútnál, és a fiú saját mihaszna testét átkozza, az gyomron vágja az embert. Ansel Elfort egészében korrekt alakítást nyújt, de ennél a jelenetnél teljesen meggyőzött a játékával!

És mégis: mindezt a szörnyűséget soha nem foghatjuk meg a hozzátartozóik szemével. Josh Boone-t nem izgatja, hogy hidat verjen a daganatos betegek és az egészségesek között. Az egyetlen erre szolgáló sort talán Hazel édesapjától halljuk: "Most már sejtheted, mi hogyan érzünk." Mintha Hazel helyzete átérezhetetlen volna: együttélni egy időzített bombával a testedben, ami magad körül mindenkit fájdalommal sújt, ha robban
.

Példásnak tartom Hazel önbecsülését. Gus temetésén sem azért zavarja el Van Houtent, mert "csalódott" a kedvenc írójában, bár ez is igaz. Míg a Spectacular Now-bana fiú, addig itt a lány az, aki csalódik az emberben, akit párjával karöltve meg akart találni. Itt viszont elismeri az írón, hogy nem őszinte részvétből jött, csak egy menthetetlen aljaember, aki így próbálja letudni az ügyet, hogy ne gondoljon többet rájuk. (Egyébként: Willem Dafoe messze a legjobb színfolt a mellékszereplők között.)

Boone nem is fáraszt minket vele, hogy Hazel gyászbeszédét mutassa, mikor ő maga is komédiának tartja azt. "(...) A temetések az élőknek szólnak. Nem a halottaknak." Ami valóban ad csipetnyi enyhülést neki, azok az emlékek + a papír, melyre Gus leírta a saját válaszait Hazel kérdéseire Van Houten regényével kapcsolatban. Nem túl nagy feloldozás ez a befejezésre, de azért megteszi - és legalább nem kell holmi álszent bölcsességet meghallgatnunk még utoljára.

Az év egyik nagy könnyfakasztója a Csillagainkban a hiba, ebben igazat adok a nézői nagytöbbségnek. Két fiatalkorú mutat rá példát, hogyan kell harcolni a halálos betegség tudata ellen, miközben időről időre beleütköznek a kór kikerülhetetlen csapdájába. A végzet keretei közé való bezártságot erősen érezni benne, ami többnyire hozzátesz a szomorú hangulathoz, és csak néhol öncélú. Nagyon sok függ attól, hogy mit vár tőle a néző, mert messze nem tökéletes dráma:

• a felnőttek holdként keringik körbe a 2 tinédzsert,
• túlságosan átlátszik a képlet, ami alapján a regény íródott, 
• és kicsit érzelmi zsarolásnak hat, hogy egy eleve szörnyű betegséget  külön démonizálnak.

Ennek ellenére megrázó és érzelemgazdag tinikrónika, mindenképpen ajánlom a megnézését.

Szexvideó

"Tényleg elhanyagoltam egy kicsit a puszinyuszikámat..."
"Á, miattam nem aggódj. Sok pénzt keresel, nem állok az utadba. Majd hazamegyek, és rólad álmodom meztelenül... amint ellepsz a pucér testeddel...!"
"Támadt egy ötletem!"

(Egy rém rendes család - Banking on Marcy)

Pontosan ennyiből áll a Szexvideó premisszája,

ahogy cselekményének első 3/4 órája is egyben.

Lehetne pedig aktualitása e filmnek. Még ma is általános az a tüske, hogy amelyik házasságban 2 kereset van, ott a pároknak nem marad idejük és energiájuk semmi magánéletre. Egyszerre kell megfelelniük pedáns szülőként és komoly kiállású munkaerőként - mintha az intimitás, a spontaneitás csak puszta díszként volna megengedett a napirendjükben. Az önkeresés, régi szokások frissítése - amellett, hogy tanulságos dilemma - rengeteg komikumot rejt magában, ha a rendezőnek van hozzá érzéke.

Íme a pont, melyig a Szexvideó hajlandó megmászni a témát: minél vadabbul szexeltünk régen, annál szarabb most, hogy tiszta nyügök a bájolgó melónk és a seggfej kölykeink. És az a szörnyű, hogy az áhított kiindulópont, ahová vissza akarnak térni, eleve szánalmas. Annie és Jay alapból ostoba és egysíkú figurák, a "boldog fősulis évek" pedig tisztán testi vágyakból álltak, bármi érzelem és gondolat nélkül. De mégha legalább erotikus volna: a "jó szex" itt azt jelenti, hogy két überkanos felnőtt mindenen meghágta egymást, ami ránézésre elbírta a testsúlyukat.

Szóval amatőr pornót forgatnak arról, amint kipróbálnak egy csomó újfajta szexuális pozíciót. Az éjszaka sikerül is. Ám Jay nem törli időben az anyagot, így az kikerül egy csomó használt IPadra, melyeket épp elajándékozott. Nosza: be kell gyűjteni a gépeket egyenként.

Felejtsük el picit, hogy színészek és sztori egyaránt gyengék. Miért kellett 45 percig nyúzni az alapszitu kialakulását? A vak is látja, hogy ez a mozi a helyzetkomikumra támaszkodik. Nem adna több teret a humornak az, ha már negyedóra után megvan a fő slamasztika? Az nem felvezetés, ha szárított tintaszereplők unják egymást a vásznon, ahelyett, hogy végre rátérnénk a lényegre.

Ennek ellenére ez nem egy teljesen humortalan film - bár ezzel talán kevesen értenek egyet. Találtam egy negyedórás darabot benne, amin én és a moziteremben ülő még néhány ember többször hangosan felnevettünk. Mikor Annie és Jay átmegy a szomszéd párhoz, és bevallják az igazat, elhangzik: "3 órás videót készítettetek?? A Gyűrűk Ura 3 órás!" Innen négyen átmennek Annie lazulós-bazsalygós feletteséhez, ahol

1. Annie elterelésként kénytelen elfogadni az Oroszlánkirály-fan férfi kokószippantását,
2. hogy Jay egy német juhász elől menekülve kikeresse az IPadot a nagyházban,
3. közben a szomszédok AZT nyomják a kocsiban, miután meglesték a videófelvételt.

Egészen jóízűen mulattam ezen a 10-15 perces szeletén a movie-nak.

Aztán a nonszensz döcögés visszatér. Nem érdekelt a szomszéd kölyök zsarolása, hogy 25 rongyért leveszi a Youpornról a videójukat. Rémesen suta volt, ahogy betörnek a szervereket tároló épületbe, ahol Jack Black karaktere lefüleli és leoltja őket - tekintve, mennyire túlkomplikálták az egész "bajt".

Jayről egyszerűen a szánalmas jelző az eszembe, mint családfőről:

• a kölykök túróba se nézik, annyira retardált, 
• a létező legidétlenebb pofával köszön a kamerába,
• és gépekkel dolgozik, mégse tudja, hogy kell videót törölni.

Érthető, hogy a Szexvideót úgy reklámozták, mint a mozi, ahol Cameron Diazt meztelenül lehet majd látni. Vérszegény, döntően kínos és aberrált döcögés, a befejezése pedig otromba és totál fantáziátlan. 1 dolog világosan látszik: Diaz a 2000-es évek óta túlélésre játszik karriertéren. Márcsak a testével tudja eladni magát, és többnyire nyári limonádéfilmekhez hívják szerepelni. Remélem azért annál többre becsüli magát a színésznő, mint a szexvágyó háziasszony, akit megformált itt.

Hercules legendája

I.e. 1200: Alcmene megszüli Zeus fiát, Alcidest, titkos nevén Hercules-t. Férje, Amphitryon 20 év múltán a vér szerinti fiának, Iphicles-nek adja Alcides szerelmének, Hebe-nek a kezét. Alcidest pedig Egyiptomba száműzi, és mindenki halottnak hiszi. Amphitryon veszekedés közben megöli Alcmenét, öngyilkosságnak állítva be. Mikor Hercules - immár egy csomó közelharccal a háta mögött - visszatér. Fogságba vetik, de a férfi hívására Zeus egy villámfegyvert ad neki, hogy szétverje a katonákat. Amphitryon muszklival, Iphicles zsarolással próbálja megfékezni. Mindkettőn bosszút áll, és lesz saját családja Hebe-vel.

Amikor ennyire egybehangzóan negatív alkotással kerülök szembe, egyetlen dolog hajt a megtekintése felé: a kíváncsiság. Érdekel, találok-e valami olyan pozitívumot, amit más nem. Ezért nem részletezem külön, hogy szkripttől vágásig, szövegfüzetektől az alakításokig semmilyen aspektusa nem működik. Vagy hogy az egész produkció egy csöpögős, félmeztelen jelmezbállá áll össze végül. A többi kritikus - amatőr és hivatásos egyaránt - már szóvá tette.
Egyetlen dolgot vártam a Hercules legendájától: hogy a készítők több ismerettel rendelkezzenek a mondakörről, mint én magam. Nem szégyellem bevallani: nem tudom fejből a 12 próbát. Wikipedia nélkül sejtelmem se volna, melyik szörny honnét származik azok közül, akikkel Zeus fia a mítosz szerint megküzdött. Azt viszont rögtön kiszúrom, amikor a színészek és a készítők semmi energiát nem adnak bele a munkájukba. 

Gyakorlatilag bárki, aki rendszeresen szokott filmeket nézni - akár moziban, tévében vagy számítógépről -, az ráismer az itt felsorakoztatott, más filmekből lopott stíluselemekre:

• a 300 lassított görög harcosai,
• a Gladiátor arénaharcai,
• az I.e. 10.000 állatanimációja,
• Az utolsó léghajlító villámeffektje. 
• az Avengers főgonosza,
• a Spárta a köbön hősére emlékeztető másik gonosz,
• a Múmia fő helyszínével.
• Írta és rendezte: a Die Hard 2. rendezője: Renny Harlin, 
• Segített neki a 2011-es Conan, a barbár és A holló 4. írója: Sean Hood.

Ezek után nem csodálom, hogy univerzálisan legendahamisítást kiáltottak ki a változtatások miatt. Legfeltűnőbb ez Amphytrion és Iphicles esetében. Az eredeti történet szerint Amphytrion nem az a hatalommániás, feszt ordibáló pojáca volt, akinek itt beállítják. Miként Iphicles is távol állt attól szánalmasan rothadt lelkű akarnoktól, akinek beállítják. Iphicles eredetileg bátor férfiként Hercules több kalandjába is bátran bekapcsolódott. Egyszerűen nem értem, mi szükség volt őket démonizálni, ráadásul ennyire nevetséges módon.

És ha már itt tartunk: vajon ki találta ki azt, hogy Hercules Hera áldásával jöjjön a világra? A mítosz egyik alapvetése, hogy az istenek királynője szégyenletes fattyút látott benne. Már ez a konfliktus önmagában kitölthetne egy filmet: Hercules szüntelenül bizonyítani akart mostohaanyjának és a többi istennek, hogy méltó a származására. Akkor minek kell szenvelgő műdrámát forszírozni arctalan figurákkal, akiknél a tavi moszatoknak is több a személyiségük? 

Sokadik Rengetegedik árulkodó jel, hogy még a legelemibb mai hollywood-i látványkellék, a CGI is hamis. Az oroszlán, amellyel Hercules és Iphicles szembetalálkozik a film elején, egy furcsa állkapcsos életsűrűsödés lehetett, de nem egy sörényes emlősállat. És valahányszor ember ember ellen harcol, bevágnak egy kurta lassítást. Csak mert a 300-nak folytatást csikartak ki, még lehet manapság is elkoptatott ez a trükk. 

Ampphytrion végső harcán a mostohafiával már röhögni se tudtam. Nem elég, hogy egy hamis szakállal ugrándozó izomagy hajlong a szintén izomagy mostohája elől, de a harc által - szigorúan csak elméletben létező - feszültséget - teljesen megtöri Iphicles, amikor Hebét túszként mutogatja neki. Mégha léteznének is a filmben fordulatok és karakterek... az nem üt szíven minket, hogy Hebe színpadias ál-halála Alcmene ledöfődését juttatja eszünkbe. Azok után, hogy a cselekményt mennyire rozsdássá teszi a Hercules körüli ármánykodás, ez a legutolsó dolog, amire még esetleg kíváncsiak vagyunk.

Él Amerikában egy Jeremy Jahns nevű fiatal videókritika-készítő. Szerintem ő találta meg a legtalálóbb jelzőt Harlin alkotására: "Ez a Mortal Kombat: Annihilációja a Hercules-moziknak." Hiányzik belőle minden mozgatóerő, a szappanopera szerű drámát pedig épp az teszi elviselhetővé - és néhol röhejessé -, hogy a színészi játék nem létezik. Plutóniumbombát érdemelnek mindazok, akik ezt és így a nagyközönség elé akarták rakni.