Ötven árnyalattal sötétebb

"Ha van fekete részetek, az kell nekem, oké? 

Én csak feketével dolgozom. 

Meg néha: nagyon-nagyon sötét szürkével."

Minden értelmes felnőtt ember tudhatta, mi érkezik meg idén januárban A sötét 50 árnyalata (magyar) címmel: egy WC-papír regény bűnhamis átiratának a még üresebb másolata. Bizonyítja ezt, hogy előbb Sam Taylor-Johnson rendező, majd kis híján Jamie Dornan is otthagyta a szériát, amely soha nem is volt másnak szánva, mint telenovella a nagyvásznon, a létező legvérszegényebb pornográf képvilággal kidíszítve.




Sajnos tartja magát a vén stigma, hogy minél kevesebb főhős(nő) jellemvonása, annál könnyebb a hölgyeknek a bőrébe álmodniuk magukat, és fantáziálni arról, amit átél(het)nek. Ez teszi annyira sekélyessé már az alapanyagot is, amiből a filmeseknek dolgozni kénytelenek. 

Olyan szereplőktől alszunk el, akik nem viselkednek valódi emberként, életüknél csak személyiségük nagyobb 0, sőt: még a kapcsolataik is csak olyan bágyadtan betegesek. Erre lehetett számítani, és nálam is ez a kiindulópont, mikor írok erről az izéről.

Bár 2015-ben majd' minden toplista mélypontját bevette az előd, szerintem még ahhoz képest is gyengébb lett a Darker. Könyv vagy film: A szürke 50 árnyalatát én magam is megvetem, röhejes telenovellaklónt látok benne, amely idomított nézőbázist szolgál ki.

És mégis: ott legalább az ürügy történet araszolt valamerre. A fő páros ismerkedése egymással és egymás világával adott némi tüzelőanyagot, hogy ne csak terjengjen az egész 2 óra hosszat. A végén pedig a lány maga lépett ki a zsákutca viszonyból a hercegével, akinek saját szabályát dobta vissza neki. Egy hamis tündérmesében élhetett egy időre, de észre tért, és továbblépett abból.

Pusztán a tény, hogy Ana visszamegy Chris-hez, kivágja azt az 1 tartócölöpöt, ami ezt a rozoga szoftpornót állva tartotta. Tökéletes súlytalanság lengi be, mikor épp mit gondol vagy érez a lány - ha ugyan bármit -, 

hisz Anastasia Steele nem karakterként volt kitalálva, hanem mint egyfajta Rorschach-tintakép a hölgyolvasók és -nézők számára, amibe azt látnak, amit akarnak. Nem Dakota Johnson hibája ez, de attól ez még szakmai prostitúció.

A legnagyobb sértés ebben a műben az, hogy mennyire nem próbál egészestés moziként viselkedni. Olyan, mint egy TV-sorozat sokadik évadközepe. Az alkotók érezhetően úgy álltak hozzá, mint akik egy kibelezett hullát balzsamoznak, 

ezért érezni olyan szétszórtnak, jelenetkonfettik halmának a Darkert:

• Anastasiát molesztálja a kiadófőnöke, bizonyos Mr. Hyde;  
• Christian egy érzelmileg labilis alávetettje tűnik föl, majd el csak úgy;
• előbbi szópárbajt vív utóbbi ex-szexúrnőjével, Elenával;
• néha maszkabálba mennek;
• és a férfi helikoptere kényszerlandol, ami két perccel később mintha meg se történt volna. 

Gyarló férfiként pusztán két pozitívumot tudok felhozni a franchise mentségére: Dakota Johnson külsejét, és hogy nincsenek ocsmány vagy szembántóan rikító helyszínek.

Ha nagyon(-nagyon-nagyon) mélyre ásnék, mondhatnám, hogy Christian Grey itt már legalább nem akkora egótól duzzadó seggfej, mint azelőtt. Hogy itt már azért küszködik a szadomazo hajlamával, miszerint neki muszáj bántania egy nőt, mert crack-túladagolt anyját idézi föl benne. 

Valahogy így küszködik A sötét is, hogy kezdjen valamit ezzel a nem létező konfliktussal: a felállásban nyilván Elena a múlt rossz-szelleme, Ana meg a boldog jövő reménysugara. A kínlódó férfi pedig végül utóbbi elképzelését választja egy kapcsolatról, mert ugye a szerelem jóval mélyebbre hatoló dolog, mint az aberráció. Nahát...!

Ja! És emlékszik még valaki az emlékezetes szövegre, miszerint Mr. Grey nem szeretkezik, hanem...valami mást csinál? 
Nos, erre kapunk egy visszautalást a papíron drámainak szánt tetőponton:
"Te megtanítottál baszni! Ő megtanított szeretni."

Valahol állejtős nekem, miféle építőkockákból próbálnak írók egy-egy ilyen romantikus regényt, majd abból forgatókönyvet összerakni/összehordani. A Fifty Shades Darker pontosan olyan kártyavár, mint a zsáner legtöbb klubtagja, amikre elég egy nagyot ráfújni, és máris szanaszét hevernek a padlón. Se történet, se karakterek, se energia. 

Matekalapon 0-t adnék az újratöltött Grey-Steel-románcra, ezért egy zárlatos fénykardvinyettát nyomok rá értékelésképpen.

A csendőr nősül

MINDEN IDŐK EGYIK LEGMURISABB ROMANTIKUS VÍGJÁTÉKA!

A LEGJOBB CSENDŐRFILM!

TALÁN A LEGVICCESEBB FRANCIA KOMÉDIA!

LOUIS DE FUNES KARRIERCSÚCSA!

A nyaralószezon kezdetén Saint-Tropez tettrekész csendőrei civil ruhás akció keretében felügyelik a megye főútvonalait. 

Az örökké éber Ludovic(us) Cruchot/Lütyő őrmester egész a csendőrségig követi az egyik gyorshajtót, ám ott kiderül, hogy

Josépha/Ludovica tábornokné az, a normadiai körzetparancsnok özvegye. Szinte első látásra egymásba habarodnak, bár Lütyő lánya, Nicole ellenzi a mostoha gondolatát. 

Eközben a tábornokné beizzítja Lütyő tiszti ambícióit, és először a törzse, Gerber/Gabaj posztját veszik célba... 

Bizonyos értelemben A csendőr nősül a 64-es alapmű igazi folytatása. Annak nem egy történetelemét nemcsak elismétli, de tovább is fejleszti, miközben valami frisset, új hoz a történetbe. Nem érezzük úgy, mintha csak kitérőt tennénk hőseinkkel Saint Tropez-tól távol, és a környezet sem egy pókerarcú metropolisz. 

Ez a film tele van életkedvvel, és egy helyzetet el nem szalaszt, hogy abban valami hasrándító poént hintsen el. Minden ismertebb figura megkapja benne a maga perceit a "villogáshoz", és egyikük sem válik soha ellenszenvessé vagy idegesítővé.

Sokkal ügyesebben bánik a nőkkel az új rész a két korábbitól. Nicole itt végre nem a bajkeverő tinédzser, akit az apjának kell kihúznia a szarból, hanem "felserdült nagylány", fiatal felnőtt nő.

Éretlensége utolsó nagy szeletén már az első félidőben túlnő azzal, hogy elfogadja Ludovicát, mint lehetséges új szülőt, és társat az édesapjának. 


Külön tetszik nekem a párhuzam, hogy miként Ludovicusszal a szerelembe esés, úgy Nicole-lal az összebarátkozás is kb. 1 perc alatt végbemegy. Néhány szóváltás, 

és onnéttól a párkapcsolatok egy másik, kevésbé lelkesítő oldala is kicsit elővillan. "Nem sikeredett a szerelem, főnök?" 

Genevieve Grad bizonyára örült neki, hogy a női főszerepet egy másik kedvelhető karakter veszi át, míg ő maga illően búcsúzhat el a Csendőr-sorozattól. Bár a férjhez menetele nem igazán volt fölvezetve, de ez a legkevesebb...

Még annyit Nicole-ról: helyeslem, hogy az édesanyja csak egyszer kerül szóba, mikor Lütyő először letagadja a korát. Így nem tűnik anyakomplexusnak az, hogy ellenzi Ludovica belépését az életükbe. 

Látja, hogy apja teljesen begőzölt ettől a fenenagy szerelemtől, holott alig ismeri ki magát ilyen ügyekben. És akárcsak Gabaj, Nicole sem akarja, hogy apja ki legyen szolgáltatva egy ilyen férjvadász asszonynak, aki nyilván az elhunyt férjéhez próbálja hasonlóvá formálni Lütyőt. 
"Ne nyugtalankodjon, majd én vigyázok rá!"
"Eeh, engem épp ez nyugtalanít..."


Gabajt bevonni egy teljesen komolytalan "szerelmi háromszögbe" észveszejtően nagy húzás volt, sőt vele együtt felesége, az eddig egyjelenetes Cecilia is bekerült a poénáramba. Lütyőt és Gabajt is egy-egy jellemes asszony segíti a felkészülésben, csak előbbinek még ott van erősítésként a másik nő, a lánya is. 

Magát a vizsgát lehetett szerintem a legnehezebb úgy viccesen megrendezni, hogy közben a fontosságát is átérezzük. Jean Girault ezt hibátlanul megoldotta: a két törzsőrmester felelése tele van kacagtató pillanatokkal, ahol szinte gimis tanulóként viselkednek. 

És valahol még magamra is ismertem a vizsgázási stílusukról. Persze, én sose próbáltam más tollát gallyra vágni vagy táncikáltam a padon kárörömömben. De a frusztráció, az, ahogyan az ember kínlódik a nagy megmérettetés előtt, a tananyag részleteinek megvitatása a sorstársakkal mind cefetül ismerős pillanatok voltak.

Lütyő törtető hajlamai már áthelyezésekor megcsillantak, de itt virágzik ki nagyon az egója. Gabaj eddig a "nagy" felettes volt, akinek az elismerésére ácsingózott. "Tudod, hogy százszor annyit érsz, mint ő!" 

Most az alezredes elismerése a fontos - persze, csak míg még följebb nem jut majd a ranglétrán. Még a rivalizálást a két törzsőrmester között sem éreztem rosszindulatúnak vagy nagyon szemétkedőnek. 

Gabaj csak nyel, nyel az új főtörzstől, majd újabb rangcsere, és a saját levét itatja meg vele. Nehogy már Saint-Tropez volt főtörzse ne bírjon XY métert merülni...! 

Imádtam, hogy a magyar szinkron a csendőrök jól ismert nevei mellé újabb névfordításokat szállít: "Roskadt tábornok személyes barátnője! És a barátnője Tuskó államtitkárnak! És valakinek, akit nem nevezek meg!" 

Debello, "A késelő" autós-motoros üldözésére térnék még ki, amelyet szintén jó tempósra csináltak meg. Jobban élveztem, mint a legtöbb akciófilmbeli autóshajszát. Itt sikerült végre 

Clotilde/Angyalka nővért is igazán "beindítani" humorforrásként - bár ő mindhárom részben egyjelenetes figura maradt. Épp ezért örültem, mikor kiderül, hogy időközben már többször száguldott Lütyővel ilyen-olyan bűnözők után. 

Az esküvői menet a közeli Szent Anna-kápolna előtt pedig az egyik legvidámabb koronát teszi föl a produkcióra, melyet bármilyen alkotásnál láthattam eddig.

Raymond Lefebvre, aki mind a 6 epizód zenéjét szerezte, most igazán kitett magáért. Vérző füllel se tudnék ráunni kimondottan az itteni nyitózenéjére, de az összes többi felcsendülő muzsikát is imádtam/imádom hallgatni.

A csendőr nősül volt a sorozat utolsó jelenése a 60-as években, és már ekkor kultikus státuszba emelkedett. Mindent megad, amit egy könnyed romantikus vígjátéktól számítani lehet: nevetésözön, léleküdítő hangulatvilág, parádés helyzetek színes karakterekkel. Sokatmondó, hogy a világ egyik legfiatalosabb filmjét már fél évszázada forgatták, és amely egy ötvenes (éveiben járó) férfi meg egy negyvenes nő románcáról szól. 

Csillagos ötöst adok A csendőr nősülnek.

A csendőr New York-ban

Á, a régi szép idők, mikor még film úgy is kaphatott folytatást, hogy a kutya se tervezte előre! Ennek egyik legkönnyebb - bár mára szerintem jogosan divatjamúlt - receptje az, ha a főszereplő külföldre utazik. Ilyenkor a főbb szereplők, és az egésznek úgy a jellege változatlan marad, de közben a cselekmény színtere a Föld egy másik, népszerű pontjára kerül át. Némi leleményességgel aztán bőven lehet friss ötleteket meríteni az új helyszínekből.

• Piedone Hong Kongban
• Piedone Afrikában
• Piedone Egyiptomban
• Rendőrakadémia 7. - Kiküldetés Moszkvába
• Reszkessetek Betörők 2. - Elveszve New Yorkban

A csendőr New Yorkban is a főhős messzi kiruccanásából bányássza a poénos helyzeteket. Óriási siker lehetett a maga idejében A Saint Tropez-i csendőr, ha Jean Girault rendező ilyen gyorsan, alig 1 év különbséggel már szállította is a repetát. Még manapság is csak animációs moziknál fordul elő, hogy ennyire rövid idő telik el alapmű és folytatása premierje között. 

"A Saint Tropez-i csendőr-brigád képviseli Franciaországot a new york-i Nemzetközi Csendőrkongresszuson!" A csapat nehézkesen szokik hozzá az új közeghez: hadilábon állnak az angollal, és a külföldi kollégák is megmosolyogják őket. Mint az eredeti részben, most is Nicole Cruchot/Lütyő fogja Ludovic(us) szabadidejét külön megbolygatni, mikor utánaszökik, hogy felfedezze a világ egyik legnagyobb városát.

Elődje humorérzékét nem hagyta el a 2. Csendőr-epizód: a viccek okosak, komolykásan adják elő őket, és soha nem alpáriak. Még a montázsok is állati murisra sikerültek benne, pl. a szakasz sétája a belvárosban, vagy Lütyő hússzerző kiküldetése. 

Valamivel kevesebb ugyan a tényleg emlékezetes jelenet, de csak ritkán érezni úgy, hogy Lütyőék hazai pályán jobban elemükben vannak, mint itt. Fergeteges dumából és grimaszokból sincs hiány, így sok évig hajlottam arra, hogy egyenrangúnak minősítsem a new york-i és a saint-tropez-i csendőrkalandokat. 

Analitikus szemmel nézve viszont van egy komolyan félrekezelt pontja a filmnek: Nicole! Korábban azonosulni tudtam az okkal, ami miatt apját zörgölődéseknek teszi ki: beilleszkedni akart a többi fiatal közé, hogy elfogadják őt. Mr. és Miss Lütyő egyaránt tanult valami értékeset az esetből, sőt nagyobb megbecsülést nyertek a civil lakosság körében. 

Vágya, hogy lássa az Egyesült Államokat, nem igazolja nekem, hogy Nicole megint elhazudja az apját, és egy lelkes riporter, Frank buzdítására TV-sztárt csináltat magából. "A lapunk jóvoltából úgy él, mint a tündérmesékben." Pedig némelyik érve még jogos is volna: ő nem csendőrnő, apja tudta nélkül, függetlenül érkezett, vagyis elvileg a parancs sem vonatkozik rá, hogy Gabajék nem vihetnek rokont hivatalos állami útra. És adódnak azért muris helyzetek a nagyvárosi macska-egér játékból apa és lánya között.

De potyautasként megy! Számottevő pénz nélkül! Vízum nélkül! Azonkívül a fél USA előtt fellép nyilvános műsorban, míg apja az országot képviseli! Sőt: az olasz csendőr rokonait, akiktől szállást kapott, abban a tévhitben hagyja ott szó nélkül, hogy elrabolta őt az álruhás Lütyő. "Mert ha nem akarod, hogy bajom legyen, velük nem találkozol többé. Mos eredj, eredj! Haszontalan leányzó...!" 

"Azt hiszed, csak neked szabad álruhát felvenned?" Ez az, ahol Girault szerintem mértéket veszít: Nicole felelőtlenségét eltúlozza, hogy aztán az ebből kicsírázó problémahalmazt a szőnyeg alá söpörje, mintha meg se történt volna. Mi van, ha pl. az olasz csendőr országosan keresteti az eltűnt lányt, és az ügy átgyűrűzik az óceánon, Lütyő feletteseihez? Még abban sem lehetünk biztosak, hogy Nicole már egyáltalán nagykorú-e, vagy hogy érdekli-e, hány őt segítő ember bizalmával élt vissza a világ túlsó felén. "Most te játszol papa. Te vagy a soros."

A brigád tagjai továbbra is egyéniségek, viszont Agykár és Beléndek ezúttal nagyon elhalványodnak a társaik mellett. Elég csúnyán elbánik a forgatókönyv Fütyesszel is, aki allergia miatt kórházban rostokol végig a külföldi tartózkodás alatt. Eleinte ez még kacagtató. "Törzs úr, kezdik megint! Segítség! Barátaim! Eaa-AAAR...!" De mikor már felgyógyult, és azért kerül vissza, mert Lütyő nekiment a járdán, az nem vicces, hanem szánalmas. Így tud visszafelé elsülni egy hosszan futó geg.

A csendőr New York-ban olyan, mint egy időkapszula: a 60-as évek Amerikájába repítő, mulatságos kis retro komédia. Lapjait nem játssza ki annyira ügyesen, mint A Saint Tropez-i csendőr, amely mellett könnyen egy szimpla hosszabbításnak tűnhet. De ettől még ugyanazzal a nagyszerű humorral és szereplőgárdával operál, és semmi perc alatt felvidítja bármelyik korosztályból a nézőt.

4-et adok rá az 5-ből.