2015. október 31., szombat

Pán




A Pánt úgy reklámozták, mint a Harry Potter-filmek stúdiójának legújabb meseadaptációját. Azt persze már nem említették, hogy a Harry Potter pontos sémáját majmolva is építették fel azt. A főhős legalább egyik szülője különleges képességű volt, a gyerek árva, magányban és elnyomva nő föl, mígnem egy napon végzete abba a fantáziavilágba repíti, ahol ő lesz a körülrajongott kiválasztott. Hogy Joe Wright rendező és társai a többi részletet hány másik helyről vehették, azt inkább meg se próbálom összeszámolni...



A 12 éves Péter egy sivár londoni árvaházban cseperedett fel a II. világháború idején. Egy napon egy repülő kalózhajón köt ki, mely a varázslatos Sohaországba repíti őt. A kalózvezér Feketeszakáll azonban kényszermunkára a rengeteg másik rabbal egyetemben. Ahogy egy Hook nevű rabtársával sikerül megszökniük, Péter egyre több szájból hallja, amit vonakodik elhinni: hogy ő a "pán", a kiválasztott, kinek eljövetelét egy régi prófécia megjövendölte.


Szomorúan tapasztalom, hogy Hollywood még mindig nem tanulta meg tisztelni a mítoszokat. Csak mert egy híres történetet már sokszor bemutattak a nagyközönségnek, még nem elég néhány kósza pontján megbirizgálni azt, hogy "vadiúj kiadásként" lenyomják a torkukon. Az új Pán Péter valójában 3 mozis divatirányzat metszéspontjából türemkedik ki:
  1. Régi, közismert mondák remake-ei, melyek "új szemszögből" mutatják be őket;
  2. Szuperhősök vagy csak kitalált hősfigurák eredettörténete;
  3. Pán Péter korábbi feldolgozásai, az eredeti rajzfilmklasszikustól a Hook-ig.



Ordító hiányban szenved a produkció eredeti gondolat vagy működőképes történetszál terén. A Warner nem is próbálja leplezni, hogy itt nem egy történet újbóli elmesélése volt a cél. Egyszerűen fogtak egy generációk óta népszerű tündérmesét, és feltámasztották eredeti mivoltának a szinte felismerhetetlen torzójaként, az új őszi fantasy-fejőstehén befogása reményében. Mindenki a kamera előtt és mögött ehhez tartja magát, így semmi nem emeli följebb az egészet egy vízízű, farsangi léghajóútnál.

Identitászavar jeleit látom a korhatár-besorolásban. A Pán elvileg elméletileg kalandfilm, főleg gyerekek részére, de a szülők toleranciaküszöbén belül. Az Agymanók volt idén ragyogó példa arra, hogyan lehet ezt a koncepciót okosan, érzelmileg is fejlett tartalommal megtölteni. A Pán inkább olyan, mintha telenyugtatózott kölykök rémálmait festették volna vászonra. Messze túl zagyva és sekélyes a felnőtteknek, a gyerek nézők pedig nem tudnak kontaktust találni az elvont, gyakran elidegenítően szürreális  képi világgal.
Különös, hogy a cselekmény milyen rideg és erőszakos témákat érint anélkül, hogy ezt beismerné:
  1. Apácák árvagyereke(ke)t adnak el rabszolgaként kalózoknak;
  2. Kényszermunka-tábor, ahol tündérport bányásznak; 
  3. Szabadon hajózó rablók gyilkosságai;
  4. Avatar-szagú indiánkarikatúrák;
  5. Egy 12 éves gyerek állandó megfelelési kényszere mindennek a közepén.

Motiváció nélküli díszletkellékként a színészek kényszerpályán mozognak: unalom és ripacsság közt ingázva szolgálják meg a fizetési csekkjüket.
Hugh Jackman Feketeszakálla A három testőr 2011-es átiratát idézte bennem Milla Jovovich-csal. Köze nincs a valódi Feketeszakállhoz, a kalózvezér ikonalakjából egy önelégült Don Quijotét faragtak, akinek még tekintélye sincs, nehogy bármi terve a hódításvágyon felül. Végképp nem hatott meg a fordulat, miszerint ő tehet Péter néhai anyjának haláláról.  Nagyon néztem ellenben, mikor megindítja támadását a Tündér Királyságban: szerintem többen hullanak el a cselekmény tetőpontja alatt, mint a Kommandóban.
Kalitkába zárt kismadárnak néztem Rooney Marát Tigrisliliomként: vérszegény figuráját nyugodtan kihagyhatták volna, nem változik semmi. A Jurassic World után pedig megkaphattuk Indiana Jones újabb idei klónját Garrett Hedlund szereplésében. De míg amott legalább egy tapasztalt, edzett, józan eszű férfi állta a sarat a veszélyhelyzetekben, addig Hook kapitány kínos, idegesítő pojáca, akiben azt díjaztam legjobban, mikor egy időre lelépett a vászonról.

Levi Millerre nem tudok haragudni: nem vártam tőle többet, mint Jake Lloyd-tól a Baljós Árnyakban. Az ő Peterének egyetlen megjegyezhető vonását nem lehet kivenni a díszletkavalkádból. Újra meg újra azt a csöpögős intelmet sulykolják a készítők, hogy a fiúnak meg kell tanulnia hinni és ezáltal repülni, ahogyan tündér apja is képes volt rá. Üres, szájbarágós klisétömeg tölti ki azt a rengeteg helyet a forgatókönyvben, melyet szilárd összefüggéseknek és a karakterek közti kapcsolatok árnyalásának kellett volna szentelni.
Későn dereng föl a műnek, hogy Londonban eközben semmi sem változott. Csak mikor már minden elrendeződött a mesék világában, hajózik vissza Peter Hookkal, kimentve a nemrég még hozzá hasonló sorsú gyerekeket az árvaházból. Tahóság az írók részéről, hogy narratívájuk a zárásig tojik egy ennyire komor élethelyzet problematikájára, amit egyébként sem kellett volna beemelni Pán Péter eredettörténetébe.

 
Az őszi kínálat fattya a Pán, a legtrehányabb módon összegórt sablonparádé, és újabb mese nimbuszának megerőszakolása.


2015. október 27., kedd

Sicario


Az FBI taktikai és túszmentő alakulata hullák tömkelegét találja egy mexikói határmenti épületben. Emiatt az egységtől Kate Macer (Emily Blunt) jelentkezik a tettesek megállítására formált akciócsoportba. Ám a külsős szervező, Matt Graver (Josh Brolin) és tanácsadója, Alejandro (Benecio del Toro) egy másik világot tár a rendőrnő elé: Júarez és környéke már sok óta rettegésben él, a drogkartell csendes terroruralma az összes civilt és rendőrt potenciális cinkossá teszi.



A Sicario az idei év Szemtől szembene: olyan komor és feszültséggel átitatott, akár a legjobb akcióthrillerek, holott sokkal inkább egy realista bűnügyi drámához hasonlít. Képes újrapolírozni lejárt lemeznek számító témáját (a drogháborúk öngerjesztő kegyetlensége és kiszámíthatatlansága), elmosva történetében a morális határt jó és rossz között. Ilyen felnőttes akciókrimi már jó ideje nem került a szemem elé: a törvények korlátoltságát, az egyes ember kiszolgáltatottságát és őrlődését vágja az arcunkba, megnyugtató válaszok vagy feloldozás nélkül



Imádtam azt a statikus, koromsötét érzést, ami az egész film képi- és hangvilágából árad. A háromszoros BAFTA-díjas operatőr, Roger Deakins csodásan kiemelte a mexikói tájak lélekroppantó sivárságát: a kopár, sivatagos területek elegye az utca nyomorával éppoly hatásos, mint az éjszakai részek, ahol nullára csökken a látótávolság. Bámulatos az a kép, ahol Matték rohamcsapata teljesen beleolvad a tájba, éjjeli látókkal nesztelenül közelítve célpontjuk felé.

Kevés zenei aláfestést kapott a produkció, és ez így is van rendjén: Jóhann Jóhannsson recés, dallamhiányos zenéje fokozza a soha nem szűnő veszély- és félelemérzetet (pl. ahogy Kate egy konvojjal egyre beljebb tart a veszélyzónába). Kevés, de annál ügyesebben elhelyezett hanghatás rázza fel a nézőt: minden fegyverlövés hirtelen és villámgyors, a halottak után pedig többnyire csak a csend marad.
 

Aki szereti az egyszerre okos és erőszakkal nem fukarkodó filmeket, az itt jó lóra tesz. Dennis Villeneuve rendező és Taylor Sheridan író kertelés nélkül ábrázolják, mit jelent az alvilág valódi szörnyetegei ellen hadat viselni, akik ellen a törvényes út fabakát sem ér - pl. a rejtőzve élő drogbáró, Fausto Alarcón ellen. A Matthez hasonló profik tudják, hogy az ilyen gengszterek gyengepontja a bankszámlájuk, a bevételkiesés, és csak miután kiprovokálták a mozgásukat, nyílik esély a lefülelésükre. Ha pedig egyszer beléptek az ő hazájukba, nem mutathatják soha mások előtt az emberség, a gyengeség jelét.




A film hangulata egyszerűen letaglózó, a szereplőkkel együtt mi is átérezzük a játszma tétjét. Ennek ellenére én mégis úgy vélem, hogy karakterfronton lehetett volna még építkezni. Emily Blunt és Benicio del Toro alakításai adták számomra az emberi kapcsot a filmmel. De a rendőrnő kollegái csupán kellékek, a rosszfiúk portréja pedig hihető, de triviális.

Josh Brolin Matt-jével nem tudtam mit kezdeni. Valahogy nekem ő sokkal inkább pozőr, mint valódi szervező: ahhoz képest, hogy ez a pasas állítólag CIA-ügynök és a Pentagon szakértője, kevésszer láttam, hogy konkrétan csinál valamit. A sötét humora jobban működik, mint a karakter a cselekményben, az események egyik mozgatójaként.

Del Toro ellenben igazán karizmatikus jelenség Alejandro-ként. A szűkszavú volt ügyész a mindennapos mexikói halál teremtménye: mikor családját könyörtelenül kivégeztette Alarcón, leszámolt a jogrend bábjátékával, és szabadúszó lett. (Ezt ugyan csak szavakban tudjuk meg, de így is van súlya.) Mivel ő és Kate a legjobban megírt szereplők, plusz jellemre is szöges ellentétek, kimondottan tetszettek a rövid, de tömör szóváltásaik. A párbeszédek alapból kerülik a közhelyeket és önismétlő frázisokat, aminek szintén nagyon örültem. 
Okos húzásnak tartom a rendezésben, hogy az utolsó 10-15 percből Kate és Matt egyszerűen kimaradnak. Innéttől Alejandro magányos, a maga módján mégis jogos vérbosszúját figyeljük, ahogy Alarcónhoz eljutva  kivégezi a drogbáró feleségét és fiait vacsora közben. A család a családfő cinkosa: olyan nincs, hogy ne tudnák, mennyi vér tapad a hivatásához, a vagyonához. Ebből süt igazán erősen a Sicario visszatérő tanulsága, hogy itt nem létezik ártatlanság. Nem lehetsz kívülálló szemlélő, ha bármi módon része vagy ennek a mocsoknak. És remek befejezés, hogy a két kulcskarakter még utoljára nyíltan, titkolózás nélkül találkozik. "Keressen egy csendes kisvárost, ahol még jelent valamit a törvény. Maga nem farkas, Kate. Ez már a farkasok földje."






Mikor megértettem, hogy Kate szemével fedezzük fel a drogháború világát, féltem, hogy nem lesz több az idealista törvényszolga kliséjétől. Érdekes folyamatában látni, amin keresztülmegy: előbb csak nem bízik Alejandro-ékban, tudja, hogy csak valamiféle kellék a játszmában. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen piszkos a munkatársai keze, az egész eredeti cél elvonttá, értelmetlenné mosódik, és az őt személyesen ért támadásokkal együtt ez mind jobban kikészíti. Blunt játékán múlott szerintem nagyon, hogy Macer karaktere nem laposodott el. Ha csak egy erkölcscsősz Jeanne d'Arc-másolat lett volna, azt mondanám: kapjon a fejéhez, és ne a szabálykönyvet bújja válaszok után!



Összefoglalva: valósághűen megírt, príma rendezésű, deheroizáló bűnthriller a Sicario (maga a címszó azt jelenti: "bérgyilkos"). Meg tudom érteni, miért jegyezték be a Cannes-i Film Fesztivál jelöltjei közé. Formabontónak nem nevezném, mivel jól ismert ösvényeken halad, de így is mindenképp az év egyik legjobban összerakott produkciója.













2015. október 17., szombat

Kötéltánc

"A nézők ráhangolásán múlik minden. Magának jó érzéke van a feszültségkeltéshez."

(A tökéletes trükk)



1974-ben Philippe Petit artista a new york-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített egy kötelet, és majd' 1 órán keresztül egyensúlyozott rajta. Teljesítményének 2008-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmet állítottak Man on Wire címmel. Idén Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump rendezője kísérelt meg fikciós filmet készíteni belőle, Joseph Gordon-Levitt-tal a főszerepben.


A Kötéltánc soha nem ér át a Rossz Filmekről a Jó Filmek oldalára, hanem a kettő között billeg, mígnem lapos zárása miatt fejjel leszlalomozik a feledhetőségbe. Magán viseli Zemeckis mesélős stílusát, de épp emiatt nagyon gyermeteg és egyenlőtlen súlyú a darab. Az elején még Twist Olivér-szerű mesét látunk egy álmodozó fiúról, aki utcai mutatványosként keresi kenyerét. Aztán ezen a csöpögős részen túljutva félúton egy kicsit komolyabb heist mozivá módosul a film, példás feszültségkeltéssel a Nagy Attrakció alatt. Végül egy szép, de semmitmondó emlékfotóval fejeződik be, az egykori World Trade Center emlékére.


Inkább dráma ez, mint életrajzi mű, hiszen Petit előéletéről tényleg csak körvonalakban kapunk morzsákat. A kevés történetre pedig túl sok cukormáz kerül. Zemeckis egyszerű és kényelmes keretet választott a sztorinak: Petit a Szabadság-szobor tetejéről mesélget magáról, és hogy miként hódította meg a WTC tetejét. Régi módszer, hogy egy szereplő a "4. falat ledöntve" (vagyis hozzánk, a nézőkhöz beszélve) meséli a történetet, itt viszont ez sután használt trükk, ami fokozza a mű naivitását és kiszámíthatóságát. Emberek-kellékek beszerzése, parázás a betöréskor, séta a tetőn, köszönés. Ennyi.


Philippe és a forgatókönyv egyaránt tartozékként kezeli a többi szereplőt: barátnőjét, hasonló korú cinkosait, még mentorát, Rudyt is. Azt olvasom le a történetvezetésről, hogy Zemeckis alig lát említésre méltó dolgot ennek az embernek az életútjában. Az még világos, hogy Philippe megszállott, egocentrikus, elvből sosem csaló művész, akinek csak a teljesítmény és a taps a fontos. De ennyivel kifújt mindaz, ami a lelkét és a világát jelenti. Közel sem jutunk be annyira a főszereplő fejébe, mint amennyire a rendező hiszi, hogy lehetővé tette nekünk.  
Az egyetlen mellékszál ki sincs igazán bontva, és ez Philippe szerelmi kapcsolata Annie-vel, az utcai gitárossal: ahhoz képest, hogy Philippe állítása szerint belőle merített bátorságot főművéhez, a kapcsolatuk fájóan szokványos, a mutatvány utáni szakításuk pedig lehangolóan szűkszavú és kurta.

 
Két maradandó értéke van ennek a filmnek: a felkészülés részletezése, illetve maga a kötélséta. A feszültség felsőfokon feszül, akárcsak a kötél, ami Philippe-et tartja. A rendőröket nevetségesen primitív barmoknak ábrázolják ugyan, de Petit minden egyes mozdulata torokszorító, ahogy iszonyatos magasságban ide-oda sétálgat a két torony. Vagyis 2 órából kb. 40-45 perc a valódi film, a többi része pusztán a csomagolás. 


Középmezőnybe sorolom a Kötéltáncot.





2015. október 13., kedd

Speed Racer - Turbó Gyalogkakukk



Képlékeny, rikító autóversenyzős videójáték, amit nyomot követni csak egy doboz Algoflex-szel nem okoz fejfájást. Ezt hozták létre 2007-ben a Mátrix alkotói 120 millió $-ból, egy 1967-es japán képregény-rajzfilm filmre adaptálásával. Régi anime-manga-ismerősként gyakran láttam azok élőszereplős verzióit röhejes imitációként életre kelni. Az egyedüli tisztes japán képregényadaptáció, amit láttam, a második Death Note volt - szintén a Warner Brothers logója alatt. 


Speed Racer gyerekként bálványozta profi versenyző bátyját, s halála után a nyomdokaiba lépettÁm a versenyeket manipuláló Royalton Industries főnöke meg akarja szerezni a családi autógyárat. Speed Racer apja találmányával, a Mach-5-tel száll versenybe, miközben a családja, a barátnője, Trixie és régi vetélytársa, Racer X is mellé szegődik a bajban.


Semmi természeteset nem találni ebben a tiritarka filmroncsban. Kezdjük azzal, hogy olimpikon retina kell a nézéséhez: talán A Maszk fia vagy a Dick Tracy óta nem láttam ennyire rusnyán színezett képi világot! Ugyanazt a füvet szívhatta a vágó és operatőr: folyton ész nélkül száguldoznak vagy jelenetek vagy kameraállások között - nyilván, hogy olyan érzést keltsen az egész, mint egy futurisztikus Forma-1-es verseny. Wachowskiék nem tudnak mértéket tartani számítógépes effektekben: a rikító szín, a tébolyult képváltogatás és a megint tobzódó CGI-mániájuk nem az izgalmat, hanem néhol már a hányingert keltette bennem.


A szereplők gyurmababák is lehetnének, a színes-szagos környezetben szó szerint belemállanak a díszletekbe. Síkidióta szövegeik és klisézivatar hátterük se sokat tesz azért, hogy érdekeljen a sorsuk: a legifjabb Racer-fiú házicsimpánza az egyetlen figura, aki legalább elvétve jópofa tudott lenni. Nem érdekelt, milyen mutatványokra képesek, szerelőként, a volán mögött vagy Adam West-stílusú kézitusában. A testvérét már gyerekként bálványozó tinititán, illetve kiállása a gonosz vállalatfőnök ajánlata és zsarolása ellen teljesen hidegen hagyott, sehol közel nem generált elegendő feszültséget a konfliktus a nagy finálé futamhoz. Senki nem viselkedik úgy, mint egy hús-vér emberi lény, hanem inkább mint egy rossz 3D-animációs mű tartalékfigurái.



Bár a Mátrix teremtőinek az idei Jupiter felemelkedését tartom a legkaliberesebb bukásuknak, ott legalább szórványban el voltak hintve érdekes ötletek. Nem álltak össze konstruktív dologgá, de legalább ott voltak. A Speed racer-ből még az ötletcsírák sem igen fedezhetők föl: egy fékevesztett, agyilag bekómált, a Dick Tracy-mozifilm színeiben versenyző effektkarambol.



2015. október 9., péntek

Step Up 2.




A Step Up 2. nem egy film. Ez egy 2 óra hosszú rapalbum. Az első, számomra veselyukasztóan pocsék Step Up-hoz semmi módon nem kapcsolódik, csak az alapséma hasonló. A címadásnak nem volt egyéb célja, mint megtévesztő reklám, meglovagolva egy olyan név népszerűségét, amiről elképzelni nem tudom, hogy nem bukott meg a mozikasszáknál. Monomán zene- és táncfétis próbálja a valódi történet és karakterdráma helyét betömködni, ótvarul kétszínű üzenetet közvetítve egy adott korosztályról, életközegről és az önkifejezés egy formájáról.





Premissza:
Fekete mostohája ultimátumot intéz lógós táncos fehér lányához: megpróbál bejutni a marylandi művészeti iskolába, vagy egy rokonához küldi. Andie bejut, de mikor bandája, a "410-es" megtudja ezt, kiközösítik őt. Andie a sulija táncsztárjával, Chase-szel új bandát formál Baltimore nagy utcai táncversenyére. A 410-es banda bosszúból szétveri a próbatermet, ezért az igazgató kirúgja Andie-t. Ám Chase-ék nem hagyják magára...




Történetet boncolni itt kb. olyan, mint az Aggtelek-i barlangban aranyat bányászni. A film fele részében egy dübörgő tánczenevideó, másik felében pedig egy kiöblített szappanopera, melynek cselekményvázlatát az ágyából felkelt iskolásgyerek tollba mondaná. A főszereplő feledhető virgonc, aki a nagy semmiért lázadozgat, románca a férfi főszereplővel pedig még annyira sem érdekelt. A lepusztult külváros sztereotip, gettószerű légköre alapból taszító, de emberi tartalommal sincs megtöltve. Nem lehet átérezni, hogy mennyire magukra utaltak ezek a tinédzserek, hogy miért verődnek bandákba, mi az életfelfogásuk.
Andie anyjával való kapcsolata inkább nyomot hagyott bennem. Elképesztő cinizmushegyet áraszt magából, ahogy ez a fekete háziasszony egyfolytában a halott tett ígéretéről áriázik, és halvány sejtelme sincs a saját fogadott gyermeke érzelmi világáról. Émelyítő, mikor a banda a kirúgott lányt győzködi a visszatérésről, és az anyja csak egy érzelgős mellébeszéléssel tudja a tudtára adni, hogy bízik benne, próbálja meg a versenyt. Soha nem fogja fel, mit jelent számára ez a saját banda, vagy hogy annak tagjai mit áldoztak fel, hogy részt vegyenek a versenyen.

Valahol másfél óra eltelte után derengett végre föl, miről is próbálna szólni a Step Up 2. Az önmegvalósításról. Hogy mert követni a saját utadat, bármekkora hátrány és kitaszítottság vár érte. De a tanulságot valamiből le is kell szűrni, és a movie elejétől a végéig szinte minden állomáshelye csődöt mond ebben. Az 1 db. hatásos pillanat, amikor a diákok meglátják, mit műveltek a 410 tagjai a próbatermükkel, látszólag tönkre téve mindazt a munkát és elszánást, amit Andie-ék belefektettek a felkészülésükbe.
Abban igazat adok a filmnek, hogy a "mi vagyunk a család"-duma rendkívül könnyen kiforgatható, zsarolási alapot nyújt egy családfő kezébe. Legyen szó akár egy lelkileg vak szülőről, egy tornyozottan seggfej pedagógus, vagy egy zsarnokoskodó fekete bandafőnökről. De egy az, hogy borzasztó ostobák és színtelenek a szereplők, másrészt a táncban nincs érzelem és életkedv; a Mortal Kombat: Annihilation mozdulatsorait idézték bennem a stílustalan testcsavargatásaik!




Rasszistának is lehetne titulálni azt, ahogy a produkció az afroamerikai férfiakat erőszakos utcai gengszterekként állítja be. Aztán elfelejti vállaltatni velük a tetteik következményeit: Chase elveréséért, a befeketető vandalizmust, és igen: a hatalomvágyat! Andie a táncverseny napján egy sehonnan jött rövid szentbeszédet tart arról, hogy az utca régen mindenkié volt, nem pedig "terület". Itt hangzik el egyébként a film legokosabb mondata: "(az utca) nem arról szólt, hogy mid van! Hanem hogy mit hozol ki abból, amid van!"




Nos, én ennyit hoztam ki a Step Up 2.-ből. Dögunalmas, fakó, lehangolóan kétszínű táncmaraton.

2015. október 6., kedd

A Marsi (Mentőexpedíció)


Teljes joggal kiáltották ki a kritikusok a The Martiant az év sci-fi-jének: érdekfeszítő alaphelyzete mellett kalandregénybe illő tájai, komoly drámája mellett is pozitív életszemlélete és okos humora együtt fűszerezik frenetikusan szórakoztatóvá ezt a filmet, miközben sosem veszíti el a komolyan vehetőségét. Gondosan megalapozott, mégis könnyed és magabiztos abban, hogy mi akar lenni, hogy milyen modorban tálalja a történetét.



Mark Watney az Ares III-expedíció másik 6 tagjával kőzetmintákat gyűjtenek a Marson. Amikor egy nagy intenzitású hurrikán lecsap a régióra, a legénység kénytelen evakuálni, de Watney hirtelen leszakad a többiektől, és társaival együtt a NASA is halottnak könyveli el. A vihar elültével eljut a misszió állomáshelyére, de nincs összeköttetése a külvilággal. Lehetetlen feladat elé néz: egy egész planétán magára hagyatva kell átvészelnie teljes 4 esztendőt, korlátozott élelem és ivóvíz-készletekkel. Rövidesen azonban a Földön is megtudják, mi történt vele. 


the_martian_54_b.jpg
Andy Weir ingyenes blogcikk-sorozatként indult bestselleréből maga Ridley Scott rendezte meg a filmes átiratot. Ők és Drew Goddard forgatókönyvíró külön ügyeltek rá, hogy a sok tudományos magyarázat, ami a regény egyik alapvonása, ne váljon tolakodóvá. A szereplők szájából csak annyi szakzsargont hallunk, ami a szereplők döntéseit legitimálja - bár az sem kevés. A cselekmény tömör és tempós, de lépésről lépésre halad végig Mark Watney berendezkedésének, majd mentőakciójának fázisain.



Optimista hangnemével üt igazán nagyot a The Martian. Más instant sci-fi-klasszikusokhoz képest (Csillagok között, Gravitáció, Prometheus, stb.) sokkal közvetlenebb, bizakodóbb; a főszereplő szándékosan rengeteget humorizál szorult helyzete ellenére. A magányos űrhajós belső kálváriája ma már klisészámba megy, a film fókusza ezért egész másvalamire irányul: a folyamatra, ahogy a tökéletes elszigeteltségben élő férfi feltalálja magát, majd erőfeszítései az ő és a külvilág közös erőfeszítéseivé válnak.
  1. Először még egyedül tőle függ a túlélése,
  2. majd a kapcsolatfelvétel után közösen tőle és a NASA-tól, 
  3. a végén pedig majdhogynem teljesen a "mentősereg" tervére kénytelen támaszkodni.
Izgalmas látni a főhős találékonyságát, ahogy már-már számkivetett MacGyverként szerel, kutat, ellenőrzi a berendezéseket, gondoskodik magáról - még parancsnoka kedvenc diszkózenéire is ráfanyalodik. Felhasznál mindent maga körül, ami csak mozdítható - még a puszta talajt is, amiben elkezd krumplit termeszteni! Izgalmasak a montázsok, nem éreztem kapkodónak a gyorsított részeket. Az pedig, hogy Mark, a legénység, a NASA és egy kínai hivatal mind összedolgoznak, mindezt 1 emberélet megóvása céljából, nagyon jól eső érzés és felemelően pozitív üzenete a produkciónak. 


Matt Damon - ellentétben a Csillagok között remete-űrhajósával - színes egyéniségű kutatót alakít: Mark Watney okos, tárgyilagos, ironizáló, könnyed modorú, talpraesett. Sorozatos faviccei és optimizmusa szintén a túlélés kulcseszközei, nem cukormáz, hogy emészthetőbb legyen a konfliktus. Külön jutalom, hogy a tréfálkozás nagyon is mulatságos: 1 vígjáték nem akadt idén, amin annyiszor tört volna rám a nevetési kényszer, mint itt! Élvezet hallgatni, ahogy ezek az emberek látszólag jelentéktelen dolgokról beszélnek: pontosan ez tetszett nagyon pl. a Ponyvaregény párbeszédeiben, hiába más műfaj.
Szó sincs róla, hogy a dráma elsorvadna a vicczápor közben: Damon finoman áthozza, amikor Watney sem tudja kikerülni a letörtség érzését. Mikor egy újabb vihar kiszakítja az állomás egy részét, egész eddigi munkáját kipusztítja az időjárás. Nem tud mindent teljesen elölről elkezdeni, vele együtt minket is emlékeztet a fordulat, hogy mégsem űrkiránduláson vagyunk. Innentől válik igazán sürgetővé a kimentése, különösen az egyre növekvő médiahisztéria mellett. Kicsit zavart, mikor a drukkoló tömegeknél megint bevillantják az amerikai zászlót, de itt legalább volt létjogosultsága: így még nagyobb volumenű az egész, már állampolgárok ezrei szurkolnak a sikerért.
 

A fontosabb szereplők tisztesen megírt, jól eljátszott, nagyobbrészt érdekes figurák. A tudományos igazgató, Vincent a NASA vezetésében a mentés fő szószólója, míg Teddy Sanders, az intézmény főnöke inkább a bürokrata fejével gondolkodik, de ő sem adja fel az ügyet soha. Főleg nála féltem, hogy az emberéletre szaró seggfej sztereotípiájába zuhan-e, de szerencsére nem így lett. És először fel sem tűnt, hogy Jeff Daniels alakítja őt.
Nem egy kényes morális kérdést érint, ahogy Teddy, Vincent és a többiek minden lehetőséget, s azok minden lépését külön kell, hogy mérlegeljék, hogy Watney-t minél előbb haza tudják hozni a Földre. Értesítse-e az irányítóközpont az Ares III.-t, hogy Watney él, míg nincs kész mentési tervük? Hogy adagolja a NASA a fejleményeket a nyilvánosság felé? Kockáztassák-e 6 ember biztonságát és visszajutását egyetlen társukért?
Jessica Chastain (újabb főszereplő a Csillagok között-ből) Lewis parancsnoka szellemes, őszinte és elszánt vezető, aki ha csak teheti, az emberei előtt vállalja az életveszély kockázatát. Ügyesen és fordulatosan írták meg, ahogy a legénység a mentés esélyeit optimalizálni próbálja. Ami közös döntésük, azt mind a hatan kell, hogy vállalják, de Lewis saját döntése, hogy ő kapja el Markot az űrben, korrigálva régi mulasztását a marsi viharban.
Itt a drámai tetőpontnál már nagyon hajmeresztő mutatványokkal kísérletezik a történet. Nem tudom biztosan, ha valaki tényleg komptető nélkül lőné ki magát az űrbe hangsebesség fölött - akár szkafanderben is -, akkor túlélheti-e. Mindenesetre intenzív jelenetsor volt, a feszültségfaktor sosem billent túl a hihetőség határán. És külön örültem annak, hogy nem raktak be olcsó műtragédiát a végére (pl. hogy Lewis meghaljon), csak hogy legyen emberveszteség.





A kém után a 2. idei mozifilm kapcsán lehetek büszke arra, hogy forgatása magyar földön zajlott. Mostantól ez a kedvenc produkcióm Ridley Scott-tól: beszippantott, gondolkodásra késztetett, meglepett, végig kitűnően szórakoztatott. És imádtam benne azt a humánus, józanul optimista szellemiséget, amely belengi. Azt, ahogyan egyetlen, másik égitesten rekedt ember életakarása idővel magához vonzza a társaiét, míg végül egy fél ország jókívánsága összegződik és irányul arra, hogy Mark Watney gépészmérnök hazajuthasson.


5-öst adok rá.