900. BEJEGYZÉS -- Top-10 legjobb Batman-film

 

"Ha megéred a 900 éves kort, te se nézel ki jobban."
 
 
 

„A Denevérember” az egyéni tenni akarás megtestesülése. Megszemélyesített eszménykép: a halandó polgár saját és mások félelmeit a bűnözők ellen fordítja, akik pont ezeken, illetve az embert elvileg védő törvény foghíjain, romlott állapotán élősködnek. „Bat-man” alakja az egyén vészmegoldása: önmagát afféle különleges polgárőrként, modern lovagként felvértezi, és önerőből, önkéntes bíróként orvosolja a rendszer hibáit – még elfogadható erkölcsi határon belül, a rendszer még „jó” részének hátszelével. Ettől vonzó maga az elgondolás; erre jön az a jellemárnyalás, amit polgári énje, Bruce Wayne kap az ilyen-olyan szerzőktől.
 
Harmadévszázad, több tucat feldolgozás és számtalan netes toplista után gondoltam: ideje nekem is összeütni egy rangsort. Batman a kedvenc álruhás akcióhősöm a mozi világából, így gondoltam, 900. bejegyzésnek ez mutatós mérföldkavics lenne.
 
Két dolgot előrebocsátanék:

1. Mindegyik felhozott példa értékesebb nekem, mint Tim Burton Batman-e: az abban hozott áttörést, hogy igazolta a karakterhez méltó sötét hangvételt a nagyvásznon. De – már bocsi azoktól, akiknek ez a kedvenc változata – mint önálló történet korántsem rendkívüli vagy elmés (a folytatásairól nem is szólva).
   
2. Senkit se lepjen meg, hogy a rajzfilmek túlsúlyban lesznek a listán: forgatókönyv- és karakterírás terén a Warner mindig is jobban mert kockáztatni a rajzolt, mintsem az élőszereplős daraboknál.

 
„HIT IT!”
 
 
 

10.

Batman: A Vörös Sisak mögött

 
Batman legutáltabb segédjét a képregényekből összegyúrták az egyik legkevésbé ismert, huszadrangú ellenfelével… egy ütős egyszeri nemezissé. Ahogy A sötét lovag főszereplői, itt is minden úgymond „szuperhős” és „-gonosz” egy nagy erkölcsi diagramot alkot, melyen ki-ki mennyire radikális céljaiban és módszereiben, és keresik is a szövetséget egymással a másik ellen. Egyik végén a szabály nélküli gyilkos Joker, a másikon pedig az erkölcsös Batman, illetve a „jól sikerült” neveltje, Éjszárny; középen pedig maga a címszereplő antihős, a köztes állapot bűnöző és bűnüldöző között.
 
Ez a morális skála fűszerezte meg nekem Jason Todd bosszútörténetét, hogy végig lekössön a kimenetele. Remek a film tetőpontján a halk, feszült és fajsúlyos vita mester és bukott tanítványa között: Joker – Jason és száz másik vétlen ember hóhéra – miért élhet tovább egy emberileg ennyi nulla veszedelem, ha semmilyen hatóság /intézmény nem bírja megbüntetni? Nincs egyértelmű válasz, a film a nézőre bízza, melyikük áll közelebb a jó felfogáshoz: a mester vagy a tanítvány.
 
 

9.

Batman-en Túl: Joker visszatér

 
Itt most bejátszik kicsit az is, hogy én anno néztem a DCAU TV-sorozatok zömét, köztük a több évtizeddel a jövőben játszódó Batman Beyond-ot, melyben direkt sose szerepelt Batman hivatalosan „fő” nemezise. A Return of the Jedi Joker Mark Hamill jutalomjátéka: Joker-e éppoly energikus és szórakoztató, mint a The Animated Series-ben, de még tovább merészkedhet tetteiben, mint korábban bármikor.
 
Ravaszul tudtak a készítők felrúgni néhány nézőkímélő szabályt a 90-es évekből, amik egy idő után kiszámíthatóvá tették nekem a sorozatrészek sémáját. A gyerekbarát PG-besorolás dacára itt igenis van halál: nemcsak kiderül, hogyan múlt ki a TAS-féle Joker, szadistábbra is lehetett szabni a karaktert, mint ahogy az Animációs Univerzumban addig megengedett volt.
 
Terry McGinnis figurája nekem már a sorozatban bizonyította: méltó utód és munkatárs Kevin Conroy Bruce Wayne-je mellett, akivel temérdek okos párbeszéde volt. Itt hihetően ér el 2 sorsfordító dolgot is, ami detektívzseni elődjének sose sikerült a DCAU idővonalában:

1. pszichológiailag fegyverzi és győzi le azt a „főgonoszt”, aki az eredeti Batman-nek mindenki másnál több kárt okozott;
   
2. azzal, hogy a testileg irányított Tim Drake életét és tudatát is megmenti, közvetve új esélyt ad a rég széthullott „Denevér-családnak”, hogy újra összejöjjenek. Nem „ex-szuperhősökként”, hanem mint idős emberek, egy élet küzdelmei és leckéi után. Ez teszi a befejezést őszintén megragadóvá és emberivé.
   

 
 
 

8.

Batman: A hosszú Halloween 2. rész

 
Az egyik legtartalmasabb krimi-rajzfilm, amire vissza tudok emlékezni, a Batman: The Long Halloween. Ugyan nem érzem egyformán erősnek mindkét részét, de a története végig megtartotta a figyelmemet: Kétarc születése, a Holiday-gyilkos rejtélye, plusz a fogyatkozó Falcone–bűncsalád bukása – meg bónuszként az is, miként kapcsolódik mindehhez Selina Kyle, alias a Macskanő.
 
Imádom, ha úgy tudnak levezetni és dramatizálni egy krimit, hogy az se nem untató, se nem patetikus: felnőtt emberek döntései vonják logikusan maguk után az addig érvényes szabályok összeomlását. Üdítő a sok világmegmentős filmszemét után, hogy a főhős itt hihetően vall kudarcot egy reális céllal: Gotham City érezhetően megváltozott, a maffiakornak vége, de ezt épp a főhős által elítélt erők, a „szupergonoszok” hozták el, nem az ő és elődei által képviselt jóakarat.
 
A Dent-házaspár pedig az egyik legtragikusabb románcot kapta, amit a DC valaha prezentált: percig sem érzelgős, az elhangzó tények és a Kétarc mentális hasadásának percei magukért beszélnek. Konkrétan Gilda elbeszélése annyira megmaradt bennem a film után, hogy egész nap azon spekuláltam, mihez kezdhet valaki az ő helyében: örömtelen vérbosszúja véget ért, szívéből és életéből pedig – immár másodszor – csak hamvak maradtak.
 
 
 

7.

Batman: A rém álarca

 
Anekdota, hogy ez a „Batman Begins előtti Batman Begins”, vagyis az 1. mozis nekifutás az eredettörténetet elmesélni: hogyan lett a bűn ellen felesküdő fiatalemberből nyomozó-harcos. Persze itt még a keretet Bruce közös élete adja első szerelmével, Andrea-val, de a gondolat, hogy álcája direkt rettegést vigyen célpontjai szívébe, már fajsúlyos történetelem. A Rém Batman egyik első sötét tükörképe, aki vállalja az élet kioltását; különösen tetszett, hogy mikor gyilkosságait Batman-re kenik, a menekülés eszébe vési, hogy ő is törvényen kívüli – bármik is a céljai vagy eszközei.
 
Ismét egy női bosszúálló sorozatgyilkos körüli rejtély; Gilda indítékához képest Andrea-é kevésbé kidolgozott, a történet mégis letisztultabb itt, kisebb játékidőben kell mozgatni kevesebb szereplőt, mégse bagatellizál vagy veszi félvállról magát a film. Míg a TLH 2. részében a kosztümös rosszak és maga Bruce is olyan kétdimenziósak maradtak nekem, Kevin Conroy Bruce-a elsőtől utolsó percig lüktet: a csak hangalakítást adó Batman-ek közül nekem (is) máig ő a kedvencem. Mark Hamill Joker-hangját meg azóta is utánozták próbálták több feldolgozásban is…
 
 

6.

A sötét lovag: Felemelkedés

 
Többször mondták már nekem, hogy túl elnéző vagyok ezzel a filmmel, csak mert kedvenc rendezőm és trilógiám tartozéka. Legtöbbször az időütemezési gondjait hozzák föl: 1 Gyűrűk Ura-rajongótól sem láttam/hallottam panaszt ugyanerre A király visszatérnél! Grandiózus, összetett, átélhető, de még hihető kivitelű, sorsdöntő eposzt vártam és kaptam a The Dark Knight Rises-től, ami kerek, tisztes lezárást ad Bruce Wayne életszakaszának Batman-ként.
 
A főszereplőket egy kivétellel mind kedveltem, jót és rosszat, régit és újat is – Jonathan és Christopher Nolan még a mellékes karaktereket is ügyesen mozgatták. Anne Hathaway Selina Kyle-ja egyedül és Christian Bale Bruce-ával párban is mutatós, és bár a film románc helyett a társulásukra figyel, 10 éve már a 4. egészestés rajzfilmben találom Kyle-t Bruce egyetlen igazi párjaként. Ez nem lehet véletlen…
 
Tom Hardy Bane-jét az összes jelentében imádtam: nálam bármikor veri a marveles Thanos-t, mint egy világ sorsát beteljesítő hadúr-féleség – mindegy, hogy az a világ egy város vagy akár az egész univerzum-e! Izgalmas volt látnom, ahogy Bane, mint afféle modern hadvezér igazi vesztegzárat épít ki és tart fenn egy mai, sokmilliós nagyváros körül, és igaznak éreztem a film képét arról, hogy egy merev kapitalista rendszer megdőlését mennyire kész a kisember üdvözölni – bármi is jöjjön helyette.
 
 
 
 

5.

A sötét lovag visszatér 2. rész

 
Hiába vonzó a figura klasszikus, a bajba jutottakat megmentő hős portréja, Superman-t mint elgondolást A sötét lovag visszatér 2. része értelmezte nekem a legőszintébben. Ha az eredetet és az összes ideológiai körítést lehámozzuk, ez a leglogikusabb, hogy mi lenne az Acélember a mai világban: a Washington-központú politikai hatalom titkos fegyvere, elit szuperkatonája – gyakorlatilag egy Antikrisztus. Ez ízesítette meg úgy a párbajt közte és a rendfenntartóvá előlépő Batman között.
 
Ez már a 2. Joker-halál, ami a listámon előkerül: miután az eddigi legmagasabb áldozati mutatóit kapta a filmben, ez a szintén már koros Joker is a végső harci heccre áhítozik örök ellenfelével, akit még utoljára porig aláz, mielőtt megdögölne. Ebben a szálban is végig tetten értem a társadalomkritikát: a „civilizált” orvosok és nézők hiszékenysége enged szabadjára egy okos szörnyeteget, aki élvezi, murisnak fogja föl az emberek nyílt halálba küldését.
 
Különösen a Rises után érdekes volt látnom ezt a változatát annak, ahogy Bruce immár végső búcsút vesz kettős életétől: itt is megrendezi saját temetését, de nem a „normális” életbe tér meg, hanem a föld alá, önbíráskodók új nemzedékét kiképezve. Nem tudok dönteni, melyik befejezés tetszik-e jobban, a humanizált vagy a radikálisabb, de mindkettő után teljesnek és eposzinak éreztem az élettörténet lezárását.

 
 
 
 

4.

A sötét lovag visszatér 1. rész

 
Szerencsétlen időzítés volt a Felemelkedéssel egyazon évben kiadniuk e 2 részes mű 1. részét, hisz emez egyenes adaptációja annak a képregénynek, mely a Rises egyik forrásműve volt. Sejtem, hogy ez a 3. nolan-i film ellen dolgozhatott: egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a rajzfilm a „hívebb”, letisztultabb feldolgozása Frank Miller négyrészes képregényének – egy olyan Wayne-nel a középpontban, akinél korban azért indokoltabb visszavonulni.
 
Peter Weller hangja hihetetlenül erős egy már idős, de még töretlen küzdőszellemű Batman-hez: szuper lelkesítő, ahogy mint valami nyugdíjas Rocky Balboa, visszatér a ringbe, és egy bandavezért lenyomva már tömegbázisra tesz szert, formálja a rideg, reményvesztett Gotham életét. Magán érzi az ember nemcsak az ütések, de a döntések, sőt az azokhoz vezető életérzések súlyát is: a visszatérő önbíráskodó tettei rezonálnak az utca emberével, példát mutat nekik a maguk és környezetük megvédésére.
 
Az 1. rész cliffhanger (nyitva hagyott) zárása pedig legalább olyan hatásos, mint a listám következő tagjának zárójelenete.
 
 

3.

Batman: Kezdődik

 
Ra’s al Ghul volt nekem mindig is Batman igazi „fő” nemezise a The Animated Series-ben, ezért még így, valószerűbbre formálva őt is örültem, hogy Ra’s a nolan-i trilógia világában az első számú sorsformáló tényező. Batman mentoraként és módszerének forrásaként sokat izmosított az eredettörténeten: ez az egyik leglelkesítőbb filmes példázat számomra arról, ahogy egy romlott világgal haragban álló ember célt akar keresni és találni az életének.
 
Ez a reboot – az első szuperhős-széria-reboot – legalább olyan mérföldkő Batman mozis pályafutásán, mint a ’89-es mű: a már elcsépelt szülőhalál és bosszú motivációkat egy jóval komplexebb, tudatos pszichológiai folyamat eredményévé teszi. A számtalan nagyon okos húzás egyike volt Nolan-től átvennie a ’78-as Superman szerkezetét, hogy a főhős jellemérése kellő időt kapjon: a fél film a kialakulásé, másik fele pedig az első nagy krízis kibontakozása.
 
Kalandfilmként a Batman Begins első osztályú darab: az összes színészi játék benne profi, a szereplők érdekesek, párbeszédeik okosak, a fölvetett problémák gondolat-provokatívok. Állandó az események lendülete, szellemes humorral fűszerezve; ösztönzőleg hat az emberre az utazás, hogy miként válhat egy egyszerű emberből olyan eleven jelkép/legenda, mint a Denevérember.
 
 
 
 
 
 

2.

Batman: A hosszú Halloween 1. rész

 
Úgy vélem, e feldolgozás fejezi ki legjobban, milyen szoros szálakkal ágyazódik egy komoly bűnszervezet a város struktúrájába: hagyománya, tekintélye, támogatói, lekötelezettjei vannak minden poszton, ezért olyan nehéz kivájni a büntetőjog eszközeivel. Teljesen ésszerű, milyen pozíciójú valakik mernének ez ellen összefogni: egy fehér hollónak számító gerinces ügyész, a talán egyetlen NEM lefizetett rendőrtiszt és egy önmagával is szigorú önbíráskodó. Tökéletes kezdőfelállás.
 
Minden ízében detektívregény ez: Gotham igazi időn kívüli, csak a felszínén „kulturált”, közömbös betonbörtön; a nagy játszma résztvevői is egyszerűen felnőtt férfiak, akiknek a „munkájuk” az életük. Meglepett, mennyire finoman kidolgozott gazember Carmine Falcone; a Begins mellékes rosszfiúja itt az alvilág mindenható keresztapája, akit személyes szál fűz a Wayne-ekhez. Ezt szeretem úgy A hosszú Halloween rajzfilmben: Wayne a Nolan-átiratban inkább csak beleszületett Gotham-be, itt viszont menthetetlenül, civilben és álarcban is a város darabkája, fogaskereke.
 
A Holiday-bűnügy is végig érdekfeszítő volt; Alberto Falcone halála pedig tökéletes lezárás az 1. résznek, és fordulópont Batman számvetésében is, hogy mivé kell fejlődnie a céljához. Erről az útról siklunk ki szerintem a 2. rész elején, amíg Bruce a kosztümös gonoszok közt időzik, de ez mellékes.
 
 
 

1.

A sötét lovag

 
A Város maga a civilizáció, mely fölött egy bizonyos elvszabályzat mentén meg kell szerezni az irányítást. Így áll hozzá Batman és kortársai harcához mind a The Long Halloween, mint a részben az alapján készült The Dark Knight – noha Heath Ledger Joker-e épp az irányítás, a „rend” kiiktatására törekszik egész lényével.
 
Hova dicsérjem még ezt a mára kultikussá vált remekművet? Ez a film, minden hype-jával és diadalával inspirált engem arra, hogy felemás műveltségem mellett is blogot indítsak, mint Isten tudja, hány másik filmrajongó. Tökéletesen lett összerakva, működtetve, dramatizálva és eljátszva: eredeti nyelven valóban „varázslat” végigkövetni ezt a 2 és fél órát, ahogy a DVD borítója hirdeti. A Batman-képregények szűkebb világának legismertebb férfiúi feszülnek össze, tökéletes egyensúlyban hatva egymás sorsára, olyan mértékű moralizálással, amit a műfajban egy korábbi film se vállalt be.
 
 
 
 

0.

Joker 

 
Hadd csaljak már egy ici-picit…!   :D  
 

Todd Phillips tavalyelőtti üstököse NEM „Batman-mozi” – bár elvileg az ő valóságában játszódna. Ez a mi mai korunk, hiába datálták a 80-as évekre. Se adaptációs-szabályok, se tapintat, se a „modern” világ „tisztelete”: a Joker nyers, púder nélküli kritikát mond; áh; ORDÍT „az átlagról”, az „ártatlan civilről”, akiből a társadalom áll – egyenest a képébe! Egyszerűen részegítő ennek a filmnek a „modortalan” őszintesége!

 Mert itt Batman létrejöttének nem lenne igazi erkölcsi alapja: a Wayne-ek a szuper gazdag elit, a piramis teteje. Mi meg nem. Arthur Fleck története lepel alatt beismer valamit, ahová a nolani trilógia 3 film alatt jut el gondolati síkon: a mai pénzvilág, a „polgári élet” alapból ellentétre épül! Már nem az a valóság, hogy az emberért kiépült, „civilizált” világ hibáiból él a bűnözés: maga a rendszer – törvények, médiák, hivatalok, celebek, „szaktekintélyek”, stb. – egésze az igazi „szuper gonosz.” Csak ez a „nemezis” nem(csak) erőszakkal harcol a „főhős” ellen, hanem főleg úgy, hogy életfogytig formálja, betagoztatja, elemberteleníti őt.

 

Miért i

 

Joaquin Phoenix sem csak azért a kedvencem a szerepben, mert most épp ő a legújabb Joker-divat modellje. Alakításában ott az örökké hazug világ összes terhe, a kisember tragédiája. Fenomenális Arthur anyagi-szellemi megroppanásának a folyamata, melynek katarzisán az emberi, de hamis létű „senki” örökre eltűnik, és egy embertelen „valakijévé” születik újjá.

 

 
Nos… ennyi lett volna: az én listaváltozatom a 10 legjobb Batman-produkcióról. Annyira része már a popkultúrának ez a legendás figura, hogy addig lehet újabb Denevérember-filmre számítani, amíg egyáltalán létezik a mozi. Mindegyik változat kicsit más-más aspektusára fókuszál, de a lényege minden szerzőnél ugyanaz marad: az ember akarata legyőzi a félelmet, hogy a félelemmel visszaélők ellen fordítsa, a jó emberek megóvásáért.

A szökevény

Harrison Ford és Tommy Lee Jones adják elő "a félkarú rabló" klasszikus esetét A szökevényben. Mit jelent ez? Adott egy átlagcivil, aki rossz helyen volt rossz időben. Könnyen bevádolják egy bűnténnyel -  ezesetben a felesége halálával -, ő pedig szökés közben nyomoz a valódi tettes után. Miközben a rend buzgó őre a sarkában lohol. És persze a hatóságokat a frizurájuk jobban izgatja, minthogy talán egy ártatlan embert igyekeznek bármiáron a méreginjekció általi halálra juttatni. 

Nem indulatból írok, amikor A szökevényt átlagszinten megírt, erőtlenül kivitelezett filmnek hívom. Minden fordulatában szürke és kiszámítható. Dr. Richard Kimble, a chicagói érsebész története semmit olyat nem nyújt, amit több tucat zsánerrokona ne mutatott volna előtte - legtöbbjük ráadásul hihetőbben, több feszültséggel tette ezt. Harrison Ford tűrhető alakítást nyújt, de vékonynak találtam a háttér felvezetését: Kimble szakálla is hihetőbb, mint azok a boldog képsorok a feleségével Helennel.
Némi feszültség tényleg jut a filmben, de közel sem annyi, mint amennyit a témából ki lehetett volna hozni. Kimble élet-halál harcot vív. Űzött vadként vadász rá a rendőrség, és így kell próbálnia valami bizonyítékot előkaparnia, rátalálnia neje valódi gyilkosára. Azt valóban érdekes látni, ahogy a főszereplő doktor feltalálja magát a szorult helyzetekben. A hamis igazolvány okos ötlet (habár jobban is elmásíthatta volna a külsejét). Többször személyesen is összetalálkozik üldözőjével, Samuel Gerard rendőrbíróval, klasszikus macska-egér játékba kezdve vele. De hogy mibe keverték Kimble-t, kik és hogyan, megússza-e és hogyan: mindez hidegen hagyott, mert nem tudtam azonosulni a sablonos szereplőkkel.






Máris lemetszi nálam a várt élmény jókora darabját, ha inkompetens hatósági szerveket látok hangyák módjára sündörögni. Gerard munkatársai inkább kiscserkészeknek tűnnek, mint egy szakképzett nyomozócsoportnak. Percig se tudtam komolyan venni őket: Kimble fényes nappal jár-kel az utcán, alig 1-2 idegen ismeri fel a képét, holott a városi híradók biztos rég leközölték az arcfotóját. A vége felé szerepel egy lesújtó primitív mozzanat, ahol a főgonosz lefegyverzi Gerard egyik emberét: aki már látott Willy Coyote-rajzfilmet, az hahotában fog kitörni alatta.




Tommy Lee Jones Oscar- és Golden-Globe díjat kapott Samuel Gerard szerepéért. Ennek ellenére is azt kell mondjam: ez a karakter untatott engem, elejétől a végéig.  Kétszer még hangosan szóvá is teszi ellenfelének: nem érdekli, hogy egyáltalán bűnös-e. "Nekem ez nem egy kirakó."
Pedig én értem Gerard szemszögét: ő egyszerűen a törvényt képviseli, hivatalos munkája részeként hajkurássza ezt a szökött elítéltet, függetlenül attól, mi vár rá a sitten. A forgatókönyv Gerardra testálja az összes fontos észrevételt, + a lassú gyanakvást, hogy Kimble talán tényleg ártatlan. De semmi olyan nincs ebben a figurában, amitől összetett emberi lénynek látnám őt. Messze a legizgalmasabb látni, ha Kimble-lel összetalálkozik, üldöző és üldözött, szemtől szemben.





Megint azt látom, hogy egy éles társadalomkritika lapul a főszereplő személyes drámájában, amit maga alá temet az unalmas krimiszál. A halálbüntetés eleve csonkítja az igazságszolgáltatás lehetőségeit: ha egy halálra ítélt rabot utólag tisztáznak, azt már megette a fene. Ez a cselekményben szinte semmi figyelmet nem kap, csak párszor látni, ahogy a sajtó kínos kérdéseket intéz Gerardéknak Kimble ügyében. Az esküdtszék ítéletében nagy szerepet játszott Helen Kimble segélykérő telefonhívása: hát esküdt legyen a talpán, aki abból a hívásból ne hinné bűnösnek a tulajdon anyját!

Szűk óra telt el a filmből, mikor fejben én már lejegyzeteltem, miként fog végződni ez a história: Kimble kideríti, hogy egy pályatárs barátja áll a merénylet mögött, pihekönnyen leleplezi, s erre ő saját kezűleg próbálja meg kinyírni - ahogy az a hollywood-i szabvány-rosszfiúkra jellemző. Kimble helyzete ugyan végül tisztázódik, de nem tisztázódnak a kritikus kérdések, amiket az ügye felvetett. Hány ártatlan élet veszett el úgy, mint kis híján Richard Kimble? Mit számít egyetlen ártatlan a rendszer egészének? Hogy lehet érvényben hagyni egy büntetésformát, amit nem lehet visszavonni, ami nem szolgálja, hanem önösen elveszi az életet - akár bűnösét, akár ártatlanét?



Mezei akcióthrillerként is csak a száraz rutint nyújtotta nekem A szökevény. Amellett, hogy érdemtelennek tartom a 7 Oscar-jelölésre, illetve Tommy Lee Jones beváltott díjaira, a végkifejlet elhomokozza a tényt, hogy itt egy ma is létező szisztéma majdnem megölt egy igaz embert. Aki egy gyógyszercsalás leleplezésével maga is emberéletek sokaságát segített megmenteni, jogfosztott bűnözőként. Mindezek jól hangzik elmondva, de végül csak kevés jutott át belőlük a szűrőn, ki a mozivászonra.

Schindler listája

"Ma van a történelem.

És ti vagytok a részei."

1939-ben Oskar Schindler, a megnyerő német üzletember Legyelországba érkezik, hogy anyagilag megszedje magát. Náci kapcsolatai révén megszerzi egy lőszergyár tulajdonjogát, melyhez olcsón juthat zsidó munkaerőhöz - köztük újsütetű könyvelőjéhez, Itzhak Sternhez. Azonban a sorozatos náci kivégzések láttán aknamunkába kezd, hogy annyi életet óvjon meg a likvidálástól, amennyit csak módjában áll.

Minden kitörő kritikai elismerésnek megvan a maga ellenhulláma. Amikor Steven Spielberg művét a Holocaust addig legmerészebb mozis ábrázolásáért dicsérték, rögtön jött a cáfolat. Schindlert kivéve szinte minden nem zsidó főszereplő szörnyeteg, míg Sternt kivéve jóformán minden zsidó polgár csak mint áldozat/áldozatjelölt része a történetnek. Ugyanakkor alig jut figyelem a Holocaust egyéb, a náci ideológia szerint szintén "alsóbbrendű" embercsoportjainak (romák, szlávok, fogyatékkal élők, homoszexuálisok, stb.)

Saját vélemény?

Nem akarom túl sokat fényezni a produkció hírnevét, és a kulturális elismerést, amiben részesült. Kár is tagadni: keményen rideg, sokkoló alkotás, nagyon sok nehezen emészthető képsorral. Semmiképp nem szabad "szórakoztatás" címszó alatt elővenni vagy ajánlani, márcsak a rideg és komor alaptéma miatt sem. Nagyon hamar teljesen átitatja az üldözöttség szívmardosó érzése, az egész minket körülvevő világtól való rettegés atmoszférája.

A movie 3 óra hosszú és utolsó jelenetét kivéve végig fekete-fehérben játszódik. Tartottam tőle, hogy ezzel Spielberg csak a Holocaust adott korhoz kötöttségét próbálja majd hangsúlyozni. Hogy ez az akkori és ottani emberek tragédiája, amiből mi, a XXI. század polgárai alkalmasint elokulgathatunk. Semmi nem állhatna ennél távolabb az igazságtól.

Idővel megértettem, hogy ez a színtelenség más célt szolgál, mint aminek elsőre tűnik. Egyértelműsíti, hogy itt tényleg nem voltak külön életpályák, választható sorsok, bármi többszínűség az életben. Csak fehér és fekete, túlélés és halál. Hiányoltam ugyan az ideológiai folyamatot, ahogy a német demokrácia náci diktatúrává süllyedt. De ez a movie a Holocaust, az áldozatok története. 

Semmiképp nem lehet ezt egy tipikus Spielberg-produkciónak nevezni. Teljesen hiányoznak belőle a rendezőre jellemző stílusjegyek - elsősorban az események romanticizált, meseszerű beállítása, a családbarátabb karakterrajzok, bármilyen derű vagy bíztató kilátás. Ehelyett szokatlanul száraz, tárgyilagos, sőt reménytipró tónust alkalmaz. Sosem fordítja el a kamerát a borzalmak elől. Pl.

1. Az egyik zsidó nőt direkt azért lövik agyon, mert a munkáját végezte, és jelentette, hogy egy szerkezet aljzata hibás. 
2. A fő antagonista, Amon Goeth reggelente az erkélyéről, félpucéran lövet a gettóban dolgozó zsidókra, kedvtelésből, mintha rühes vadállatok lennének.
3. A zuhanyzó jelenet, ahol a borotvált, meztelen emberek nem tudják, vajon tényleg víz fog-e rájuk zúdulni itt.

 

Az effajta tébolyult gonoszság szinte kiált a teatralitásért, főleg egy ilyen hollywood-i tabutémában. A forrásmű Thomas Kenneallynek, a Holocaust egyik túlélőjének a tollából származik (Schindler bárkája): Spielberg a könyv elolvasása után egy évtizedet várt a megfilmesítéssel, és az áldozatok emlékei iránti szolidaritásból ingyen vállalta a rendezést. Elhivatottsága pont ebben a színtelenségben mutatkozik meg: az áldozatokat egyszerűen megölik és elfelejtik, igazi ok nélkül, feketén-fehéren.

Tehát a tónus példásan komor. De a történet mindebben mennyire van jelen?

Nem értek egyet azokkal, akik szerint Schindlerre a hollywood-i átlagember-hős sztereotípiáját húzták rá. Oskarnak világos karakterfejlődés jut, párhuzamban az egyre brutálisabb kormányzati intézkedésekkel. A hedonista  haszonleső egyszercsak arra eszmél, hogy a faji tisztogatás apasztja a befogható munkaerőt. Ezek az emberek éhbérért dolgoznak neki, hiányukkal az előnyös üzlet kerül veszélybe. Azzal, hogy szól Goeth-nek, hogy fékezze magát, Schindler önmagát vezeti rá arra, hogy értéket lásson az ingyen és állandó emberállományban. 

A felégetett hullahegyek láttán sem csupán elborzad, hogy "Jaj, Istenem; megígérem, hogy jó leszek!" Azt érti meg, hogy a gyárában dolgozni épp ettől a borzalomtól választja el a zsidókat. Vagyis nemcsak vagyon, hanem egy közvetlenebb hatalom is a kezébe került:

1. egyrészt a munkásai az ő keze alatt nem lesznek hamvak és por;
2. másrészt ha selejtes lőszert gyárt a helyi erőknek, azzal is csökkenti a gyilkosságok számát. 

Liam Neeson Schindlere hidegfejű, okos és jól ért az emberek nyelvén. Tetszett az interakció közte és Ben Kingsley Sternje között: Spielberg kifinomultan, hangsúly nélkül engedi, hogy a 2 karakter munkaviszonya magától fejlődjön barátsággá. Schindler annyira ügyesen adja pénzleső náci munkáshajcsárt, hogy Stern is csak több lépcsőben döbben rá: mindez immár csak ügyes álca. A gyár már rég veszteséges, de Schindler még mindig ide gyűjteti a sárga csillaggal megjelölteket.

Közismert "látványelem", amikor Spielberg enyhe piros színnel emeli ki az egyik, a katonák elől bujkáló kislány kabátját. Triviális kifejezőeszköz, de attól még hatásos. Schindler véletlenül szúrta ki a lányt a tömegből, 

és mikor viszontlátja azt a kabátot, az épp elpusztított zsidók ruhái között, tudja, hogy a tulajdonosa is közöttük volt. Oliwia Dąbrowska neve talán nem sokat mond az átlagnézőnek, de a hölgy élete egyik legfontosabb tettének tartja a "Piros Kabátos Lány" megformálását.

Ami még nagyon tetszett nekem Oskarban, ahogy a pszichológiát képes spontán használni. Rögtön a movie elején sikerül a stílusával bevágódnia néhány befolyásos náci párttagnál. Egy Amon Goeth-höz hasonló szadistát sem könnyű leszerelni, de ahogy Schindlertől látjuk ezt, az egyszerre izgalmas és hihető technika. Pl. mikor a hatalom természetéről okítja a részeg férfit: "A hatalom az, mikor minden jogosultságunk megvan ölni, és nem tesszük. (...) Ez volt a császároké." Ennek hatására később Goeth is "megbocsát" egy fiúnak, amiért az nem tudta kitisztítani a kádját.

Legmerészebb húzása alighanem az, amikor egy vagon lakóit az életveszélyes fülledtségtől úgy menti meg, hogy hangosan kiröhögi, majd a náci megbízottak asszisztálásával lelocsolja őket vízzel. Itt egy kicsit talán a hihetőség határára táncol a jelenet Oskar buzgóságával. De szó se róla, nagyon elmés húzás: Oskar valódi kockázatot vállal, nemcsak futó jótetteket hajt végre, amit bármikor megereszthet a jól szituált pénzeszsák a szerencsétlen ördögöknek.

Talán kissé manipulatív, hogy 3 órát lenyomnak a torkunkon ebből a lélekölő korképből, és ezek után persze felüdülés egy kis remény a végére. De még ezzel együtt se tartom érzelgősnek a befejezést (ellentétben az E.T.-ével). Ahogy Stern és Schindler sikeresen összeállítja a híres listát, az elkészülés pillanata anélkül van kiemelve, hogy valami megváltó pergamennek állítanák be. Ugyanígy: mikor eljön 1945, és Schindlernek menekülni kell a Vörös Hadsereg elől, megható látni, amint Stern és a listán szereplő 1100 zsidó elbúcsúzik Oskartól.

Nem hinném, hogy karakteridegen lenne, ahogy Schindler sírva fakad, és leborul Sternék előtt. "Többet is megmenthettem volna. (...) De nem tettem meg. NEM tettem meg...!" Mindez a komor téma és alapos elővezetés dacára is lehetett volna giccses melodráma. Ehelyett valódi, reményekkel és hittel gazdagon átitatott, felemelő "pay-off" (="kifizetődés" [a nézőnek, amiért folyamatos figyelemmel követte a történetet]). Az utolsó montázs pedig, ahol már a színes jelenben látjuk a "Schindler-zsidókat", rögzíti a tanulságot, miszerint egyetlen ember is jelenthet óriási különbséget.

Szigorúan csak mint a Holocaust elbeszélése, a Schindler listája valóban gigászi mozgóképes vívmány. Igazi hangos ébresztőóra minden nép kollektív lelkiismeretének, nemcsak a terror és halál képei miatt. Mert bár a mozi tényleg nem vállalja, hogy a totalitárius világ kiépülésének mikéntjét bogarássza, nagyon jól tudatosítja az emberben a lényegi víziót, a végeredményt. Hogy mindez értelmes, hús-vér lelkekkel történt meg, akiket saját hazájukban egy legitim nagyhatalom legitim törvényei, annak legitim intézményei és végrehajtói ítéltek... A semmivé válásra.

"Aki egyetlen életet megment,

a világ egészét menti meg."

Haláli fegyver

"Évnyitó" alkalmából tartanék egy gyors leltározást, csak az áttekinthetőség kedvéért:

Pontszám, jelentése, filmek száma eddig:

5/5(9 vagy 10 pont): Fantasztikus: 38 db. █
4/5 (7 vagy 8 pont): Jó: 90 db. █
3/5 (5 vagy 6 pont): Középszerű: 98 db. █
2/5 (3 vagy 4 pont): Gyenge: 106 db. █
1/5 (0 vagy 1 vagy 2 pont): Trágya: 108 db. █
_
Összesen: 440 db.

Amikor 2013. április 11.-én meghalt a Paródia Műfaja Hollywood-ban, újfent igazolást nyert egy régi szabályszerűség: minél több minél rosszabb filmet látunk, annál több hasonló filmet hajlunk jobb színben látni utólag. Ezt (is) hív(hat)juk optikai csalódásnak. És egy olyan humor-fekete-lyuk után, mint a "Horrorra akadVa", szinte bármilyen paródián többet tudunk nevetni, mint "csak úgy magában".

A Haláli fegyver évekkel a Halálos fegyver 4. előtt készült, mégis olyan, mintha az AZutáni bőrlehúzása lenne az eredeti trilógiának. Egy kifakult 5. rész. Pedig könnyen kiszúrható, mely figurákat és jeleneteket másolja át az első 3 Halálos fegyverből. De a viccek, amiket ezek köré sző, csak néhol érik el a kívánt hatást, a felnevetést. (Abszolút mélypont az elején a bérgyilkos Tim Curry, amint kislány-álruhában, borostás vigyorral árul sütit, mint valami hibbant transzvesztita.)

Ennek oka szerintem főleg az, hogy a humornak itt nincs vezérfonala. Nincs ami mentén eszkalálódna a bonyodalom, és maguktól sokasodhatnának a poénok, áramlatszerűen. A Haláli fegyver sok átvett Halálos fegyver-poén laza tákolmánya, melybe itt-ott más klasszikusokból is be-beszórtak 1-2 jelenet kifigurázott verzióját. Mindezt semmi se kapcsolja össze rendesen, nincs igazi táptalaj a csattanóknak. 

 

Oké, nagyon jól tudom, hogy ez egy könnyed kis vígjáték. Nem azt állítom, hogy vérlázítóan rossz volna, csak nincs benne erős motor, ami igazán előrevinné. A Halálos fegyver már eleve több, akkor már zsaruklisének számító sztoriszálat használt, de új fogást tudott találni rajtuk. Egyszerre vettük komolyan csak találtuk murisnak pl. ahogy Martin Riggs úgy beszél le egy öngyilkos-jelöltet, hogy vele együtt ugrik a biztonsági matracra.

Persze, zsaruklisékből "a kistestvér" is próbál vicceket gyártani. Ilyen pl. az ordibáló rendőrfőnök sztereotípiája, aki csakhamar leveszi a pisztolyhőst és társát az ügyről, de a sikeres magánakciójuk után gratulál nekik. Megkapjuk a femme-fatale alakját (Lorna karikatúrája), a köpcös pénzmosót (Leo Getz karikatúrája), még a Murtaugh-család tagjait is letükrözi a Luger-család. Vicclehetőség bőven van, csak ezek hatása nem tud összeadódni. Kicsit olyan ez, mint a vásárlási láz: csomó holmit beszerzünk a boltból, otthon meg csak porosodnak.

Wes Luger los angeles-i hekus társát megölik, így ő a faarcú akciómániást, Jack Coltot kapja partnerül. A nyomozás során eljutnak egy ex-tábornokhoz, akinek bombanő titkárnője, "Destiny" (="Végzet") összejön Colttal.

Az ügy végére pedig 1 dolog változik:

1. a fekete-bajszos pasas megtanul csakúgy alapon szabály szegni,
2. hosszú-sérójú társa pedig már nemcsak pisztollyal képes felrobbantani valamit.

A más klasszikusokból átemelt részek se sokat segítettek. Mint sok paródiánál, pont ott működik a film, ahol nem egy másikra próbál hasonlítani: sohasem azért nevettem, mert 1-1 beállításról beugrott volna A bárányok hallgatnak, az Elemi ösztön vagy a Kommandó.

A helyi poénkészletből ez 4 volt, melyen szívből kacagni tudtam:

• Luger, amint a befont hajú csajt vizslatja a szemével;
• Destiny Sharon Stone-pózban megfordul a székkel, és egy cigiző mókus jelenik meg a helyén;
• A klotyóbomba jelenet (a helikoptertámadás utánra áttéve, hogy Colt potyára parázzon)
• Colt pózolása Destiny előtt a gyertyákkal teli lakásban.

Már az eredeti művek is feszegették a határt, mennyi lehet akcióvígjátékban a vígjáték-jelleg. Az első 3-ban kellően erős sztori és dráma tartotta meg a humort. A 4. rész inkább epilógus volt, ürügy cselekménnyel, hogy lássák a rajongók kedvenceik utóéletét. Középszerű volt, de még meg tudta idézni a régi légkört.

A Haláli fegyver pedig márcsak imitálómozi lett, ujjból kirázható zsebparódia. Küllemre és címre hasonlít ugyan a nagy elődökre, saját motor híján viszont olyan, mint egy "fan-made" (="rajongó-készítette") trailer a trilógia legvagányabb pillanataiból.

Sliver

"Borzalmas, hogy maga mennyire mániákusan kukkoló ember...!"

(A csendőr és a csendőrlányok)

Carly Norris beköltözik egy lakásba, ahol halálesetek történnek. És az egyik lehetséges gyilkos nemcsak vad viszonyba kezd vele, de mint kiderül: rejtett kamerákat tart az épület minden egyes szobájában.

A Sliver formailag szokványos pszichothriller, de thrilleri hangulatvilág és feszültség sosem jön létre benne. Valami nagyon hamar nagyon elillan ebből a produkcióból. Nem az hiányzott, hogy ne lett volna kellő mennyiségű szexjelenet Sharon Stone-nal és aktuális férfipartnerével, William Baldwinnel. Ellenkezőleg: a két Elemi Ösztön mellett talán itt látni a színésznőt a legtöbbször intim pozitúrában.
Éppen emiatt furcsa, hogy maga a film egészként... üres. Az ismerős sztori, hogy a főszereplő elcsábul a valószínű gyilkostól, az itt nemcsak klisé, nemcsak nem meggyőző, de mégcsak nem is úgy unalmas, hogy az bosszantó lenne. Álmosító! Egy olyan műhöz képest, amelyben zabolátlanul kínálnak minket hosszas erotikus jelenetekkel, hihetetlen, mennyire felejthető, mennyire észrevehetetlenül súlytalan az egész belseje - a fő koncepciótól a karaktermotivációkig. Stone idomain kívül legfeljebb a kamerákkal teli szoba hagy hátra emlékfoszlányt a nézőben; azonkívül semmi.

A cselekmény annyira kevés és érdektelen, mint pl. az Alkonyat-filmeknél. Carly megtudja, hogy a gyilkos az ismerőse, de mégsem az a sármos pasi, akivel viszonyt kezdett. Ő csak tudta, ki a gyilkos, mert amaz meg tudott róla, hogy egy titkos szobából figyelemmel kíséri a lakók legbensőségesebb dolgait is.

Ez volt az egyetlen dolog, amire vártam: hogy a szelíd arcú Zeke-ről kiderüljön, miféle notórius kukkoló. Amire ő maga is utal azzal, mikor névtelenül egy kémlelő teleszkópot küld ajándékba Carlynak. Utólag visszanézve egyből látszik, hogy a film csak forma szerint thriller. A gyilkosságok rejtélye, a tettes kiléte és indítéka annyira nem mozgatja meg az ember fantáziáját, hogy csak győzzük kivárni a végét. A tálalás teljesen katatón, hiányzik belőle az élet, a lüktetés.

Bár a Sliver voltaképpen regényadaptáció, nem kellett volna több, mint 1 órát a gyilkosságokkal bíbelődni, ahelyett, hogy egyből az érdekes cuccokra térnek rá a cselekményben. Izgalmas, amint Zeke feltárja Carly-nak perverziója titkát, ő pedig a kezdeti undor ellenére elfogadja. Mi az hogy! Zeke-kel együtt izgulnak fel egyik korábbi éjszakájuk videójára, majd a nő maga is rákap a falméretű berendezés használatára. Zeke meg is jegyzi ezt a változást: "Olyan vagy, mint egy gyerek, amikor új játékot kap."

Ennek a pszichológiai menetét kellett volna jobban kidomborítani. Hogy mit hoz ki egy ilyen túlfűtött viszony az először még ellenkező etikájú főszereplőkből. De Stone karaktere nem változik a kapcsolatuktól. Mindössze tovább folytatja azt a rácsábulási szériát, amit a konditeremben, majd az étteremben is produkált.
"Látni szeretném a bugyidat."
"Itt??"
Mindkétszer az összes többi ember előtt csinálják a nyilvános kéjelgésüket.

Minden idők egyik legcsapzottabb befejezésével is büszkélkedhet a Sliver - márhogy mainstream produkciók között. A nő egyszercsak mintegy megelégeli, hogy ez a nem éppen normális készülék létezik. Ezért Zeke tiltakozása ellenére elkezdi tönkretenni: "Szeretsz kukkolni? Akkor ezt figyeld!" Semmi menete nincs annak, ahogy ez a bájos hölgy folyton ide-oda pártol vágy és erkölcs között.
És a filmnek azzal szakad vége, hogy Carly felmutatja az irányítót, kikapcsolja és elmegy. "Szerezz életet." Ritkán látni ilyen émelyítő vadbaromságot végszóként! Azonkívül, hogy a nő megkésett kiborulása értelmetlen, még esetlenebb fajta cinizmus is. Megvolt a hapsi, kifacsartam minden erotikát belőle, most már faképnél hagyhatom. 

Itt dőlt el végképp számomra, hogy hiba volt egy száraz gyilkossági szállal vacakolni, miközben nem jut idő a sztori pikánsabb részeire. Amik már végre az ember kíváncsiságát is meg tudnák ragadni. Úgy hiszem, ha ez mondjuk egy darkosabb romantikus film lett volna bűnügyi rémtörténet helyett, akkor hihetőbb lett volna. Ez így soft-pornó.

A Sliver nálam Stone-nal és a monitorteremmel együtt 1 pontot ér az 5-ből.