A méhész

 „Itt nincs semmi a méheken kííí…!”

Tegyünk össze egy direktort, aki egy alapból pórias akciófilm-sémát majmol, egy forgatókönyvírót, akinek csak az akciójeleneteken jár az esze és egy, a szegény ember terminátorát izomból toló színészt, majd megbolondítjuk a masszát egy kondérnyi rovarallegóriával, és Preston, öö, izé: presto: kész is A méhész, 2024 nyitóbaromsága. Szinte már elismerést keltő az a büszke értelemhiány, amely ebből a kis zizzenésből lüktet – bónuszként pedig oly buzgón nyomatja a méhekhez kötődő okosságokat, mint A zűrhajó című német paródia a buzivicceket.

Adam Clay  a vajszívű nyugdíjas, Elois Parker bérelt garázsában méhészkedik. Ám a nő öngyilkosságot követ el, mikor egy adathalász cég beugratja és az összes elektronikus vagyonát lenullázza. Erre Adam, a nyugiba vonult ex-ügynök beszambázik a simlis társasághoz, és fölgyújtja a kócerájt. Azonban ez csak az előőrse volt a kiber-biznisznek, melyet az amerikai elnöknő taknyosa felügyel. Persze hősünket se kell ám félteni: egykor a világ legspécibb szuperügynök-kiképzését kapta meg, a minden törvények fölött állóság képzeletbeli aranykártyájával. Fedőneve: méhész.

 

David Ayer (Öngyilkos Osztag [2016]) és Kurt Wimmer (Equilibrium) bőven adtak Jason Statham (A szállító) számára alkalmat, hogy azt az egy dolgot csinálja, amiben vérprofi: ádáz fapofával irtani a berezelő rosszfiúkat. Ez ugyanis ennek a kis agymenésnek az egyetlen aduásza és hajtóereje. Az akciózások közti átvezető részek nem adnak minimális kötőanyagot se: tükörsima a történet, a cselekmény lebetűzni nem tudná a logika szót, a méhész-mitológia csak egy unásig kántált motívum, a szereplők merő videójáték-figurák és szövegeiket is mintha egy komputer írta volna emberi lény helyett.

 

Csak remélhetjük, hogy Ayer és Wimmer ezt nem valami szatirikus kritikának szánták a mai túldigitalizált társadalmunkról: az ilyesmihez gógyi kell! Hiába erőltetik a párhuzamot egy méhkaptár és a bérpolgárok cégépülete – tágabban ország/világ – között, az egész lustán gondolt és tákolt ürügy az akciózáshoz. Clay baltaarcán vagy hullahegyein csak az eszköz változik; ez a rámesélt terv, hogy királynő-gyilkos méhként kell jönnie, hisz a darázsfészek maga az elnöki lak, pontosan egy paródiához illik, ahol a sztori merő alibi-keret a poénok halmozásához. Itt előbb komolykodva fölvezetik, majd viccesen sütik el a jeleneteket, így csak a bodycount nyers élvezete marad a retinának.

 

Szinte látom magam előtt, ahogy Jeremy Irons „nagylelkűen” igent mond a biztonsági fejes szerepére, holott a számlák fizetésén kívül aligha lehet oka a nevét adni egy ilyen messziről bűzlő produkcióhoz. Minden más rosszfiún fetrengeni lehet a röhögéstől: mindegyik zakós adathalász, köztük az elnökcsemete Derek Danforth olyan agypór, vernyákoló, nyeszlett kis seggdugasz, hogy aprításuk szinte biológiai törvényszerűség. Sőt ezt bele is írják a filmbe: elvileg a méhpasi akkor vedlik át királynő-(elnöknő-)gyilkossá, ha az „életképtelen utódot hoz a világra.” Én azon filózok, létezhet-e forgatókönyvíró-gyilkos méh is, hogyha valaki életképtelen szkripteket hoz a világra sokmilliós munkákhoz – olyanokat, amik be sincsenek fejezve, csak abbamaradnak.

 

És ez a dőre anyuci-fiacskája szál még mindig semmi ahhoz a két szétvadult, háborgó zubbonyjelölthöz képest, akik Clay „fő ellenfelei”:

1. Középtájt a ripacs cyberpunk csaj, aki Clay utóda, mint az aktuális „méhész”; akkora golyószóróval futrinkázik a nyílt utcán, mint aki a Tank Lány forgatásáról szabadult el;
2. Fináléra pedig kapunk egy hamis-szőke, művégtagos, maszatszakállú izomagyat, aki mint „final boss” visszasiratta velem Bennett-tet a Kommandóból.

 

A forgatófecni nagy vesztese mégis Emmy Raver-Lampman, aki az FBI-os Verona Parkert, az öngyilkos néni lányát alakítja. Még ha maga az alakítás rendben is lenne: a „gyásza” egy rövid durci hisztiből áll, azon túl pedig szót sem kap. Nincs igazi oka rá, hogy végig Clay pusztításának a nyomában lohol, hogy végül futni hagyja. Béna indok erre, hogy „esküt tett”, és le kell, hogy állítsa anyja barátját az ámokfutásban. Ennek legföljebb takarózásként lenne értelme, főnöke s kollégái előtt, holott valójában csak az ügy legvégét akarja saját szemével látni, az anyja haláláért felelő bűnlánc gyökeres kiirtását. Kár, hogy ez csak az én kis amatőr képzelőerőm nyújtózása oda, ahová Wimmer-é talán 20 év múlva elbír majd repülni.

 

1/5-öt adok A méhészre. Bazári kinyírósdi, kimondottan időpazarláshoz, de ezen legalább kacajosan lehet behalni – nem úgy, mint egy másik méztémát érintő művön tavalyról, a Micimackó: Vér és Mézen.

 

Napóleon (2023)

„Amikor történészek kritizálnak, meg szoktam kérdezni: 

Bocs, haver, ott voltál? 

Nem?

Akkor fogd be a kibaszott pofádat!”

 

Elgurult a gyógyszer Ridley Scott-nál. A 86 éves angol lovagrendező, megannyi vaskos produkció szerzője, a történelmi drámák nagy profija… egyszerűen tombolt egyet. Idős korban babérkoszorús fejébe vette, hogy megszólaltatja kicsit magában a bigott hazafit, és a brit történelem leghírhedtebb mumusáról rittyent zengzetes gúnyrajzot, kilencjegyű számú büdzséösszegből. Hohó, de olyan csípőset és lefitymálót, amilyet még nem pipált a nagyérdemű…!

 

Bonaparte Napóleon a francia forradalom szegény tisztjéből emelkedett egy kontinens méretű birodalom teljhatalmú urává. Magánélete azonban korántsem fénylett ennyire: az évek során bebizonyosodott, hogy felesége, Joséphine nemcsak többször is megcsalta, de meddővé válván örökössel sem ajándékozhatja meg őt, jóllehet az áhított gyermekáldás végül megadatott a katonacsászárnak. 

 

Kétarcú alkotás esetén is legalább az egyik orcája érdekes lehetne. Kurvára nem az: a legújabb Napóleon fele arányban felhígult, főhőse összetettsége iránt full érdektelen, bár legalább külsőségeiben életrajzi dráma… és felerészben egy siralmas, kékvérű hálószoba-vígjáték, mellyel pályakezdő direktorok elkaszálnák magukat az iparágban. 

Tegyük is rögtön félre a „történelmi hűséget” meg a „történelmi figurák hiányát”, hogy Scott úr se foghassa ezen frázisokra, ha kritizálni mernénk őt. Önalázóan bután rakta össze a munkáját, vagy legalábbis a munkája elénk tárt kiadását: nemcsak ész, súly és szív nélkül ugrál a „korzikai emberevő” karrierállomásain, az összes többi szereplőt is bármiféle egyéniségtől megfosztva pingálja föl. Ráadásul a legtöbb figyelmet egy szánalmas, pornóparódiába való házasságportrénak szenteli, a politikai és katonai részekben inkább csak kötelező jelleggel szerepelnek, látványosság gyanánt. 

 

Mr. Scott, az egy dolog, hogy ön fütyül a könyvtárnyi irodalomra, vagy hogy leverni törekszik egy despota dicskoronáját, aki minden erénye, zsenije, sikere és alkotása mellett is tengernyi nyomorúságot hozott Európa népeire. De ha már mozit forgat róla, akkor ugyan legyen már annyi tisztessége, hogy előre beismeri: NEM valódi biopiket akar, hanem alternatív, stílusoskodó szatírát, és határozottan annak is reklámozzák! Ez nem a "tekintélyelvű" történész kritikája, hanem az értelmes kikapcsolódást kereső, felnőtt nézőé.

 

Napóleonnak nincs karizmája vagy összetettsége itt. Hiába lett a cselekmény közepére festve, 0 hajtóerőt ad az eseményeknek, melyek elvileg épp az ő szavai-tettei révén bontakoznának ki. Ezen változatban Boni egy balga, olykor degenerált hatökör, akit elsősorban az első neje iránti testi vágy ösztönöz. Nem reagál vagy okul semmiből, a szájába itt-ott beleírt politikai egysorosok mögött nincs ott az ember. Ki ez a pasas? 

Mi olvasható le róla abból a parádés életútból vagy mágnesező jellemből, amitől még Waterloo után is csüngnek a szavain a brit tiszti kadétok, sőt "legyőzője", Wellington hercege is leül hozzá diskurálni? Teszek rá, hogy megtörtént-e, de tálalják átéléssel, ne csak úgy, mintha a helyi kávéházban hangosan unatkoznának!

 

Joaquin Phoenix maga ismerte be egy interjúban, hogy a mű Scotty szemein keresztül láttatja a „kis káplárt”, és ez a hibás rendezői hozzáállás az alakítást is lefejezi. Phoenix akaratlanul is Commodus császárt játssza el újra a Gladiátorból, a játékidő nagyobb részében égeti magát. Kompetens szerzői irányítás híján csak középtájon, Austerlitz és Borodino között sikerül kicsit magára találnia, hogy hogyan is játssza ezt a figurát, miként vetítse ki a fortélyos stratégát és ambiciózus irányítót. Ez pont olyan, mint Mark Hamill esete Az Utolsó Jedikkel: a színész érzi, hogy a szerzői hozzáállás nem stimmel, és erejét megfeszítve próbálja átpréselni egy férfiikon valós személyiségét, a direkt besározó rendezésen és szöveganyagon át. 

 

Vanessa Kirby-t fura választásnak tartom a női főszerepre. Bibliográfia nélkül is nekem úgy logikus, hogy Joséphine egykoron bájával és finom eleganciájával bűvölhette el a majdani 2. férjét. Kirby aurája ebből a semmit közvetíti. És ez csak a bajok kezdete a fő szállal. Varázsütésre jönnek össze Napóleonnal, vonzalmuk alapja kizárólag fizikai, a felszínes testiséget pedig direkt abnormális méretekig túlozzák el. Legtolerálhatóbb közös jelenetüknek a válóperi szövegük fölolvasása bizonyult. A „szerelem” vagy bármi, amelynek eredője nem a két lábuk közt található, egyszerűen mondvacsinált; többször  közönyösen szidják a másikat a gyarlóságaik miatt. 

Kénytelen vagyok újabb bekezdést ezen rugózni, ha már a szerzőnek is láthatólag ez a vesszőparipája. Hosszú percekig feszenghetünk Napóleon reflektorfénybe állított fő tulajdonságán, ami e feldolgozás szerint a kanossága. Perverz disznót csináltak belőle: mikor épp nem tárgyal vagy csatázik, rendre ezeket az infantilis, nyammogó-nyüszítő hangokat adja ki magából, valahányszor kinyilvánítja a párjának párzási szándékát. Én nem vagyok se sznob, se prűd, de sajnos hülye sem, így még a film torz beállítását se tudom bevenni, miszerint a zátonyra futott intim percei adták a belső fűtőanyagot Napóleon háborúihoz. Ugyanis ez egy szerelmetes ágyast feltételez, nem egy morózus jégcsapot, aki unott fejjel libbent szoknyát, hogy lezavarják az újabb gyors-menetet. Hány évesek írhatták ezt a forgatókönyvet David Scarpa helyett?

 

 

Egyetlen ütőkártyát tudott ütősen ki is játszani Sir Ridley, és ez a tágas nagyjelenetek – csaták és ceremóniák – megfestése. Függetlenül attól, hogy a lefolyásuk mennyire felel vagy nem felel meg a följegyzett menetüknek, süvölt róluk a halállal való gyürkőzés szele, főleg a már említett Aussterlitz és Borogyino kietlen tájain. Ember és állat lelövése, az ágyúval beszakított jég alá süllyedésük, a kietlen bozótból lecsapó kozák gerillák láttán megborzongtam. Még Moszkva evakuált, majd fölperzselt látképe is hatásosan mutat – már amikor a hódító csöndben marad benne.

 

Hiába mutatósak ezek a tömegjelenetek, a sztorit és karaktereit nem tudják energiával megtölteni. Nem ezek, hanem végig a rendezés vontatja a sárban a cselekményt. Pedig azt se szabtam magamban feltételül, hogy Napóleon életének összes fontos résztvevője fölsorakozzon. Nem lett volna rá idő. De azzal megint átesnek a ló túloldalára, hogy pályája pillérei, kiváló marsalljai is hiányoznak. Vagy ha már ágyas élet: egyetlen árva házasságtörésre térnek ki, ahol a francia császárt konkrétan úgy futtatja az anyja, mint valami kiégett hímringyót az elnéző stricije.

 

Létezik elvileg egy 4 órás rendezői vágat a produkcióból. Becstelenségnek tartottam mindig is ezt a moziközönséggel szemben, ám itt külön puskapor a tűzön, hogy bő 2 órából mennyi időt elvesz a magánéleti szál. Ha azt félretesszük, a sok esemény közt akkor sincs kötőanyag, hiányzik az erős, érdekes, saját lábán megálló narratív gerinc. Kötve hiszem, hogy a 4 órás, "bővített" kiadás ezt orvosolni tudja, mivel a kiinduló alapja eleve hibás. De az istenverte szexkomédia nélkül is ajánlott lett volna két egész kerek részfilmre bontva mozikba ereszteni ezt a dögöt.

 

Az a négy részes mini-sorozat, melyet 2002-ben mutattak be – szintén csak Napóleon címen –, egybevágva kerek 6 órás behemót lenne. Aki Napóleonról értékes mozgóképet szeretne megtekinteni, annak azt javasolom, szánja rá az időt: bármelyik „negyede” külön-külön is többet árul el az emberről és világáról, árnyaltabban és színesebben, pozitívat és negatívat egyszerre mutatva. Pedig emez eleve televízióra készült, és harmadannyiba sem került, mint Scotty műve.  

A totálokról virító pénz és profizmus menti meg a teljes összeomlástól a 2023-as Napóleont. Simán egy életmű kései mélypontja: hazug, fakóan festett, fakezűen írt, széteső tabló, amely Benny Hill-szerű primitív „romantikával” böki ki a szemünket, miután azt nem bírja rajtatartani a történetén. Önkritika hiánya tükröződik a kész mű milyenségén és szerzője arroganciáján: a két főszereplőt ösztönlényként, környezetüket  biorobotokként kezeli, a korszak megnyomorítottjainak és elesetteinek emlékét pedig  számadat bebiggyesztésével tudja le. Vagyis: egy ember bukása tragikomédia, milliók halála statisztika. 

 

Elégségesnél jobbra ezt nem tudom értékelni, mégha odaképzelem hozzá a rendezői vágat extráit sem. 

Ja! Az meg, hogy "Ott voltál? Nem? Akkor ne alkoss véleményt!", itt nem mentség. Ez a gondolatmenet a TÉNYEKRE vonatkozik: KIZÁRÓLAG az az, amit VALÓBAN tényként "tudunk" BÁRMIRŐL IS, amit közvetlenül mi magunk megtapasztalunk. Különben csak elhinni lehetséges valakiknek/ valamiknek. Logikus. Ám a filmművészet, a tényektől eltérés szabadsága egyben a művész felelősségét is jelenti. A művész sara, ha az ő eltérése/víziója végül se nem érdekes, se nem rétegelt, se nem szórakoztató, hanem csupán erőtlen, gyökértelen és fantáziátlan. Nekem legalábbis ez a véleményem.