Mamma Mia!

Hobbikritikusként rossz szokásom, hogy ha istenigazából utálok egy filmet, gyakran teret se hagyok a lehetőségnek, hogy valaki - minden érvem, hitem és indulatom dacára - esetleg pozitív élményt kapott attól a filmtől. Tudom, hogy ez helytelen és végletes hozzáállás. Nincs jogom elítélni azt, ha pl. egy néző imádja az ABBA-együttes slágereit, és már ezek miatt jó érzéssel nézi végig a Mamma Mia!-t. Még akkor se, ha romhalmaz történetében a szereplők egy serpenyő IQ-jával és egy részeg Broadway-parodista énektehetségével vannak megáldva. Táncukról nem is beszélve...

A 20 éves Sophie Sheridan házasodni készül, de szeretné, ha sosem látott apja vezetné az oltárhoz. Ezért anyja, a szállodafőnök Donna naplója alapján 3 meghívót küld a 3 lehetséges apjának. Ahogy megérkeznek a kis görög szigetre, mindhárman igyekeznek elnyerni mind Sophie, mind Donna szimpátiáját.

Nem tudom, vajon a karakterek vagy a zenei betétek használata kiborítóbb-e. Külön veszem őket, mert mindkettőnél égig ér a baj.

A színészek hanghordozása hentesmunkát végzett a dobhártyámon, valahányszor dalra fakadtak. Nemigen hiszem, hogy sikerült volna egyszer is normális énekhangot kikeverniük. Volt továbbá egy visszatérő hang, amit nem is értem, mi célból adtak ki a szereplők. Valahányszor csajok üdvözlik egymást egy jelenetben, mindig olyan nem emberi hangot adnak ki magukból, ami talán a kasztrált hiénák virnyákolására emlékeztet. Nem értem, miért hiszi Phyllida Lloyd vagy más rendező, hogy a "csajos filmekben" a nők vagy tinilányok mindig csak efféle hangon örvendezhetnek, illetve lehetnek nagyon izgatottak.

Közük nincs a dalok többségének a szituációhoz, amelyből kibuggyannak. Nyilván az volt a lényeg, hogy minél több ABBA-számot beletömjenek a műbe. Ha pedig egy dalnak esetleg van is köze a jelenetéhez (pl. Donna vágya, hogy luxusban éljen, és ne szállója javítási költségeit nyögje) -, olyan megjátszott már ránézésre is, ahogy előadják. Persze, ha szól a zene, nagy energiával táncikálnak - olykor tömegben a sziget többi lakójával. Baromi nehéz ebbe átszellemülni, ha ennyire kaotikus, önalázó bohóckodás az emberek viselkedése. Rengeteg félpucér hapsit mutogatnak a tengerparton, akik kötelezően körbe rajongják valamelyik női főszereplőt.

Csecsemőagyú női és Ken-baba férfi sztereotípiákat kell eljátszania neves színészeknek. 1 érdekes jellemvonás nem szivárgott beléjük; még amikor bánatosnak kellene lenniük, akkor is agymosott vigyorgásba szorul az arcberendezésük. Áll ez a 2 legnagyobb húzónévre is: Meryl Streep-nek játéka és éneklése egyaránt ripacsos, Pierce Brosnannek csak az utóbbi. Donna és a lánya között alig pislákol valódi interakció; az állandó műmosolygás és elbarmolt fahumor jelzi nagyon ékesen, mennyire nem mertek a készítők bármilyen mélyebb szálat vagy ötletet beengedni a történetükbe.

Alighanem mégis szegény Amanda Seyfried járt a legrosszabbul a szereposztásnál: Sophie a leghajmeresztőbben síkidióta csitri, akit nem mészárszékhez, mintsem oltárhoz volna ésszerű vezetni. Az egész vékonyka cselekmény lényege, hogy Sophie rövidesen hozzá fog menni ehhez a Sky nevezetű palimadárhoz.

És mikor végre elérkezik a nagy nap, megrendezik a költséges templomi esküvőt, mit tesz a boldog ara?

"Sky! Még ne házasodjunk össze! Csak tűnjünk erről a szigetről, és menjünk világot látni! Oké?"

"...Szeretlek."

És hogy: "Ne hagyjunk kárba veszni egy jó esküvőt.", Brosnan apajelöltje ott helyben elveszi Streep Donnáját. A filmbéli vendégekkel együtt én is tapsoltam, de nem a meghatottság miatt. Inkább a bravúrtól, hogy az írók nyugodt lelkiismerettel firkáltak ilyen redva, cukor(máz)beteg befejezést, tudván, hány ország mozijaiban fogják ezt pénzért látni az emberek. 

Nem először döngölök földbe egy 2008-ban kikerült csajos vígjátékot. De a Mamma Mia!-nál külön fájdalmas, hogy teljesen feleslegesen, gondolkodás nélkül halmozták fel benne egy zenekar számait. Ez a film csak arra kellett, hogy mozgóképes porhüvelye legyen tucatnyi slágerdalnak, ezt kár is volna tagadni. Ennél bóvlibb, háborodottabb táncfesztivál márcsak akkor lett volna a Mamma Mia!,

ha egy egzotikus sziget helyett színpadon adták volna elő az egészet - ahogyan pl. a Tini Nindzsa Teknőcök túrakoncertműsorát a 90-es évekből.

5-ös skálán 1-est adok a Mamma Mia! mozgóképes változatára. Mint romantikus vígjáték egy katasztrófa, musical-ként pedig nem kicsit idegtépdeső.

Legújabb testamentum

Nagyon ismerősnek tűnt az, ahogy a Legújabb testamentumot általában jellemezték a világhálón. Nem szó szerint idézve, talán így foglalták össze:

"polgárpukkasztó európai művészfilm, harsány, abszurd képekkel felrázó szatíra."

Pont ilyesmit olvastam régebben a Dogma és a Mocsok c. filmekről. Mindkettőt szerették a kritikusok, nekem önmagukban nézve mégis lelketlen, sok-sok blaszfémiával villogó dramady-roncsok voltak. Úgy éreztem, mintha a "művészien abszurd", "társadalomkritikus" képsorok csak elkendőzni próbálnák a roncs forgatókönyvet, visító műdrámát és hulladék karaktereket. Féltem a jegyvételkor, hogy ismét ilyen bakot lövök Jaco Van Dormael belga rendező új Biblia-szatírájával.

„Isten létezik, és Brüsszelben él.” Mogorva, zsarnokoskodó, züllött kispolgár, aki "az Univerzális Basztatás" jegyében kicsinyes, bóvli törvényekkel sanyargatja az emberek életét. Ea nevű 10 éves lányának egy napon betelik a pohár: feltöri apja számítógépét, és SMS-t küld a világon mindenkinek, hogy ki-ki mikor fog meghalni. Megszökik, hogy bátyja, JC példáját követve apostolokat gyűjtsön, és testamentumot írasson. De vajon mihez kezd a fél emberiség most, hogy mindenki tudja, hány napja van hátra az életéből?

Tetszett! Szórakoztatott, humoros és drámai lencsén át nézve egyaránt! Filmként ugyan kissé csikorogva áll kerek egésszé, de meglepően tartalmas és közvetlen. A legőrültebb ötletekből egy okos, tempós, néhol hisztérikusan kacagtató modern mesét rittyentett, kifütyülve a nyugati életforma szürke egyhangúságát. Személyes hangon, sokféle embertípus szemén keresztül vágja az arcunkba mennyire a mindennapok csapdájában ragadva élünk a legtöbben, a megszokás és bizonytalanság korlátai között. Nem köntörfalaz, nem keres kibúvót: mindennek az oka a filmbéli Isten-gúnyrajz, aki lányát üldözve saját bőrén tapasztalja meg saját sorstipró törvényeit.

Nagyon bejött nekem a mű őszinte, hol könnyed, hol feketehumora, mindaz az az elképesztő, képtelen vágy, ami az emberekből előtör, hála Eának. Pedig ők is csak átlagpolgárok, akik "úgyis mindegy"-alapon kitörnek az önmegtagadás börtönéből, amiben eddig éltek: egyikük egy cirkuszi gorillában találja meg élete párját, másik bérgyilkos létére beleszeret egy művégtagos nőbe, mert nem sikerült kinyírnia. Egyszerre szívszorító, mulatságos és abszurd: a poénok nagyobbrészt elmések, egymásra tudnak épülni a csattanóik. 
Nem semmi képzelőereje van ennek a belga rendezőnek: a legvadabb, köszönőviszonyban sem lévő gondolatokat tudja úgy egybekalapálni, hogy az legtöbbször vagy felvidító, vagy érdekes/elgondolkodtató. A végtelen aktasor és az isteni számítógép ötletét is felismertem a Minden6óból. Jézus rövid cameóját az elején örültem, hogy nem csomagolták valami obszcén vagy altesti vicc köntösébe. "JC" a sztori szerint az - alighanem az Ószövetség Jahve-Istenét reprezentáló - apjuk ellentétpárja, az igazi emberi értékek képviselője, aki Eának az apostolötletet adja.  

 

Két ellenvetésem mégis volna. Az egyik, hogy mindez a nonszensz fantáziakép gyakran túl lazán kapcsolódik: a különböző szereplők történetei úgy tűnik, mintha csakúgy lebegnének térben és időben. Ea, hajléktalan jegyzője, Victor és az apostolok sorsa jól elkülöníthető, részletes háttér-történetekkel. Csak hát a sok-sok természetfeletti őrület jobban is illeszkedhetett volna azért egymáshoz...

A másik: keveselltem a dialógust és tennivalót a már egybekovácsolt társaságból. Kárba veszett a jelenet, ahol Isten rátalál Eára és Victorra: elviccelték, pedig azt épp nem kellett volna. A bérgyilkos és a művégtagos nő végül összejönnek ugyan, és a lányruhás fiúval Ea különösen jóban lesz, révén, hogy neki csak 1 hete van hátra. De a több közös cselekedet és szóváltás jobban is tudná összekötni a főbb karaktereket. Hiszen még Ea félszeg anyját is megihleti, hogy 2 gyereke együtt éppen 1 baseball-csapatnyi apostolt gyűjtött, és - istennő lévén - csodát tesz a halálraítéltekkel. (Ügyesen megoldották egyébként, hogy a befejezés boldog legyen, de ne lógjon ki a film egészéből.)
 

Az ember tragédiája ma az, hogy még mindig sorsszerű szabályok szorítanak minket egy merev életritmusba, megnyomorítva a lelkünket. Ez azonnal kapcsolatot teremt a nézővel, és a Legújabb testamentum príma kódex rá, mekkora hatalom és felszabadulás, ha a megszokás szabályait kivágjuk a kukába, és elkezdünk szívből élni.

Mélyütés

"Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket."

Antoine Fuqua drámája sem ígér és nyújt egyebet a boksz-filmek durvaságán, vérességén felül. Sötét, letargiás képsorokkal megy végig egy önkontroll-hiányos bokszoló szakmai és szociális mélyrepülésén, de teljességgel képtelen elszakadni a sportdrámák szabvány-elemeitől. Voltaképp a Rocky III. és V. forgatókönyvét keresztezték itt egymással: az anagramma-nevű főszereplőt simán behelyettesíthetnénk Rocky Balboával, és ugyanaz volna a végeredmény! 

Billy Hope félnehézsúlyú világbajnok luxusban él feleségével, a bombázó Maureen-nel. Mikor egy rendezvény-balesetnél párja halálos lövést kap, Hope teljesen magába roskad: előbb a karrierjét teszi taccsra, majd a gyámügy intézetbe adja a lányát, végül földönfutóvá válik. Össze kell kanalaznia az életét, vagy végképp lemondhat róla.

A sportdrámák műfaja immár évtizedek óta képtelen megújulni. A főhős általában egy szerethető, balga bika, akinek vagy a bajnokká válását, vagy a nagy visszatérését látjuk, jó sok pátosszal fűszerezve. Utóbbi esetnél általában egy családi tragédia vagy sötét üzlet miatt siklik ki az élete. Miután megtalálta a megfelelő edzőpartnert, hosszú tréningezés után kiáll régi riválisa ellen, kiütéssel nyer, és valahogy ettől még a kisiklott élete is mintegy varázsütésre helyrejön.

Pontosan ugyanezt az izzadtságszagú képletet követi a Mélyütés sztorija. A hiteles színészi játékok, James Horner letargiafokozó dallamai, a véres, ügyesen lassított és fényképezett közelharcok mind rendben is volnának. Ha a történet nem volna merő sablon. Közhely közhely hátán tolong benne, a párbeszédek ijesztően szögletesek, és a közvetítésen a műsorvezetők némely beszólása kimondottan a Rocky-harcok koppintásának érződik! Hope karakterfejlődése is kidolgozatlan: monoton önsajnálata egy izzadtságszagú melodrámává satnyítja le a lényeget, a főszereplő magára találását, az első lépéseket a mélypont után.

Maga a premissza igencsak sértő képet fest a sportág művelőiről. Fuqua vagy érzelgős izomagynak, vagy másokat nyilvánosan megalázó seggfejnek állítja be a profi bokszolókat - utóbbi történetesen az a kihívó, aki miatt közvetve meghal Hope felesége, és az új világbajnok lesz. A bokszhoz igenis kell IQ: ha más miatt nem, a taktikai érzék, az önirányítás kulcsfontosságú benne, bármelyik súlycsoportról legyen szó.

Ez máris 2 szempont, aminek híre-hamva nincs Fuqua megközelítésében! Hope a meccsein feltűnően sokszor hagyja a fejét ütlegelni - újabb Rocky-áthallás. Elképesztő, mennyire nem gondolkodik: egy ilyen instabil, önveszélyes fickó - aki civilben buta, mint a balta - képtelenség, hogy a bajnoki övet birtokolja. Ő maga ismeri be az éttermi jelenetnél gyerekének, mennyire nem az ő érdeme, hogy régen luxusban éltek: "Tudod... fontos kérdésekben mindig anyu döntött."

Ha a movie csak az apa-lánya kapcsolatra koncentrálna, máris nagyobbat foghatna a sztorin. Ez az, ami lelket és szívet ad a történetnek, és nem mellesleg Hope egyetlen motivációja a talpra álláshoz. Jake Gyllenhaal nemcsak hogy 20 kg izmot épített magára és megtanult bokszolni: alakítása érzelemgazdag. Gyerekpartnere, Oona Laurence szintén meglepően jó volt: 13 éves kora ellenére kiválóan alakítja a csalódott, vesztessé vált apjára dühös kamaszlányt. Szorítani tudnánk érte, hogy Hope-nak sikerüljön bebizonyítania a bíróságnak, hogy alkalmas szülőnek, illetve hogy vissza tudja szerezni a lánya megbecsülését. 

Itt dob egy hátast a dramaturgia. Hiába megható pillanat, mikor Hope régi-új bajnokként átöleli kislányát, a folyamat, amíg eljut ide, nem létező. Hajszálra ugyanazt csinálta, mint a tragédia előtt: edzett keményen, szívből szerette a kislányt és anyukáját, nyert a ringben. Mit csinál most máshogy, mint akkor? Józan ésszel rávághatnánk, hogy talán az élet sok pofonjától kicsit lehiggadt végre. Ez viszont egyrészt nem elégséges indok, másrészt még primitívebb vasgyúrónak állítja be Hope-ot.

Átlagos bokszdráma, megfelelő színészi és unatkozó írói munkával.

Ne szórakozz Zohannal!

"Bűnös élvezetnek" hívom az olyan vígjátékot, amiről tudom, hogy "nem jó", azaz nincs igényesen megcsinálva, mégis képes elszórakoztatni. Még ha zsenge vagy akár primitív is a tartalmuk - és pont emiatt nem is merném ajánlanám másoknak -, nem zárom ki, hogy többször is megkacagtasson. Ilyen eset nálam pl. a Superhero, Mr. Nanny, mind a két Ace Ventura (de főleg az 1.), vagy az idei Pixel, melyet a videójáték keményrajongói azóta tucatnyi filmportálon ízekre szedtek. Ott meg tudtam bocsátani, hogy Adam Sandler színészkedni, parodizálni és jópofa lenni sem tud rendesen. Itt nem.

Zohan a Moszad izraeli terrorelhárítás szakadt szuperkatonája. Miután egy küldetés után halottnak hiszik, New Yorkba szökik, hogy megvalósítsa régi álmát, hogy fodrásznak álljon. Tehetség híján egy palesztin fodrászatba áll be dolgozni, és fura egyéniségével fellendíti az üzlet forgalmát.

Agyatlan macsókunsztok és undorítóan rasszista karikatúrák minden mennyiségben. Adam Sandler egyik szart a másik után gyártja, amióta megalapította saját produkciós cégét, a Happy Madisont. A Ne szórakozz Zohannal! leginkább egy bollywood-i táncos filmre hasonlít, ahol mindenkinek több az akcentusa, mint a személyisége. 

Izrael és a palesztinok ettől gusztustalanabb, primitívebb portréját talán soha életemben nem láttam! Zohan pedig az ügyeletes Superman, aki a civilizált világ egyik legagresszívebb országának takarítóbrigádját szolgálja, a legcsekélyebb emberi érzelem vagy verejték nélkül. Persze, a vége felé elcsitítja a két nép közti ellenérzéseket - sőt még a főgonoszt is mellé áll. De így meg az az összkép, hogy a törvényes Izrael és a terrorista palesztinok civódása volt az egész közel-keleti konfliktus forrása. Ha Adam Sandler infarktust kap, és Dennis Dugan helyett egy orángután rendezte volna a filmet, az is több ésszel kezelte volna ezt a témát!

A használt WC-papír forgatókönyvbe próbáltak még valami romantikus szálféleséget is bevinni, ahogy Zohan belezúg a fő antagonista húgába. A dráma ugye itt az, hogy Zohan titkolná a valódi személyazonosságát, ám szereplők bukkannak elő a múltjából, és lám: a lány is titkolta, kicsoda. Hogy tudjak szorítani értük, mikor külön-külön és egymás között se bírnak valódi érzéseket kiizzadni magából? Látván, hogy a torzonborz - egyik jelenetében tökpucér - Zohanra alélóversenyt rendeznek a strandok csinibabái? Vagy tudván, hogy a pali a puszta orrlyukával kapja el a golyót, netán sima pillangóúszással utolér egy motorcsónakot!?

Ilyen fapoénok garmadáját hajigálja a produkció, akár a terepen, akár a szalonban vagy az utcán találjuk Zohant. Nincs még egy normális alapséma sem, amely mentén a sok bohóckodás fel lehetne húzni, csak nyúlik a műsoridő, magunk sem értjük, mire föl. Az első Ace Venturában különbséget lehetett tenni a 3 nagy egység között, a meglódult cselekmény pedig haladt A-ból B-pontba. És ott ha voltak is altesti poénok, azokat nem elegyítették politikai vagy szexista utalásokkal. Itt talán 1 db altesti csattanóra emlékszem, amin felkacagtam, és pedig mikor Zohan és tengeren üldözött ellenfele leállnak bizonygatni, mennyire "nem éreznek fájdalmat". Ott a pali egy piranhával harapdáltatja meg a nyaki artériáját, mire Zohan a gatyájában harapdáltatja a heréit - sörözve.  

Ha 1 tőmondattal foglalnám össze a Ne szórakozz Zohannal!-t, talán így próbálnám:
Adam Sandler a saját egójában lubickol az izraeli Tarzanként.

Macbeth

Nagy nyomású vérgőz és csurig töltött színpadiasság elegyedik, hogy ne lássuk a ködben a tartalom hiányát. Ezt az összhatást váltotta ki belőlem a 2015-ös Macbeth. Azonnal lerí róla, hogy Justin Kurzel ausztrál rendező minek szánta: színpadi mű, mozgóképen. Valamennyi gyermekbetegsége ebben gyökerezik: meg se próbál a film, a mozi formanyelvére átlényegülni, emiatt többnyire szenvelgő, elnagyolt, eszeveszett módon túljátszott. 

Macbeth parancsnok és hű barátja, Banquo jóslatot kapnak 3 lidérctől. Macbeth rövidesen Cawdow thánja, majd Skócia uralkodója lesz, ahogy utána majd Banquo fia is. A jóslat beteljesül: mikor Duncan király Macbeth házának vendége, hataloméhes felesége meggyőzi a királygyilkosságról. Macbeth a trónra kerülve egyre paranoiásabbá válik: rémuralma előbb "csak" néhány ártatlan ember vérét követeli, majd országszerte nyomort és rettegést szít maga körül.

Stílszerű, hogy Kurzel William Shakespeare talán legsötétebb darabjához a képileg eddigi legelborultabb filmes átiratát készítette el, igazi szilaj, erőteljes stílusú tragédiát. Képi világa egy rideg kor reménytelenül nyomasztó festménye. Katarzisperceiben a vérszínű füstgomolyag ragyogóan festői, tökéletesen adja vissza az antihős őrületének elburjánzását, az elméjére rászálló vörös ködöt. Pénzbe fogadnék, hogy Adam Arpakaw operatőrt is jelölni fogják az Oscar-on. A kevés helyszínt a készítők sokszor ábrázolják nagytotálban, egyértelműen a színdarab monumentalitását tükrözve. 

Mind Michael Fassbender, mind pedig Marion Cotillard brilliánsak a szerepükben, bár egyik sem valami jól megírt szerep. A karakterek egyszerűen elpózolják a szerepüket, és elszavalják a dialógusaikat, monológjaikat. De a történet rémesen vontatott és töredezett, szinte abszolút nincs is cselekmény, alig történik benne valami. Megjegyezhetetlenül sekélyesek a mellékszereplők. Lady Macbeth alakja is inkább egy károgó vészmadárként maradt meg bennem, mintsem előrelátó negatív figuraként. Férjével egyedüli tényleges motivációjuk a nagyravágyás, a hataloméhség. (A nyitányban ugyan látjuk, ahogy Macbeth-ék eltemetik egyetlen gyermeküket, de őróla később 1 szó sem esik: mindössze azon sopánkodnak, hogy - talán a jóslat/átok miatt - nem lehet több utódjuk.)
Körvonalaiban tényleg egy epikus alkotás türemkedik itt elő a ködből, és azt kívánom, bárcsak hagyná, hogy belesodródjak a belsejébe, a világába! Mert pontosan ettől taszít el engem a movie azzal, hogy folyton a színpadi előadások jellegét akarja imitálni. És bármilyen vonzó lehet színház-rajongóknak az archaikus beszéd, számomra elidegenítő és merev. Magyar szinkronnal talán még rosszabb: néhol szabályosan végigcsikarta az idegszálaimat, néhol meg nevetség tárgyává tett elvileg véresen komoly jeleneteket.

Mikor az egyik skót nemes hírét veszi, hogy családját Macbeth kivégeztette: "Az én pelyhes csibéimet! És A KOTLÓST!"
Mintha A Maszk egyik rémhamisan szinkronizált szövegét hallanám: "ELDURRANOK!"

Ami a vékony és zavaros cselekményben tetszett, az legalább annyira Fassbender érdeme, mint a rendezőé. Ráláttam Macbeth vívódására a gyilkosság előtt: ő egy harcos vadállat, tele ambícióval, és a 3 lidérc jóslata óta egyre többször teszi fel a kérdést: megéri-e? Többet tett a királyságért, mint bárki más, nagyobb jutalmat is érdemelne. Különösen azután, hogy - hite szerint - Isten hírnökei is vigyáznak sorsára. Macbeth valódi antihős, negatív karakterfejlődéssel: minden véres tette elmossa benne előbb az erkölcsi gátlást, majd ahogy ez lerakódik a tudatára, a józan értékítéletére. 

Na ez másik, ami jó értelemben szórakoztatott vele kapcsolatban. Amikor léhán, heherészve mond valamit, vagy a kardjára meredezik, az mókás látvány. Ráadásul végre a sok színpadiaskodás után normális emberi nyelven beszél. És ez vezet majd oda, mikor ellenfele, Malcolm a véres porfelhő homályában megütközik vele: Macbeth úgy hal meg, ahogy legdicsőbb napjaiban élt: harcosként. Nem igazán értettem, hogy ha anyaszült halandó nem sebezheti meg, akkor itt miért is veszít, de hátha más több rációt lát ebben.

Talán az is belejátszik a véleményembe, hogy finom szólva ódzkodom a színháztól, de nem tudom a lelkemben azt a művészeti életteret a moziéval egybemosni. Ezen áll vagy bukik a hatása, és sajnálom, de énbennem a papíríz, a fejletlenség érzetét kelti. A 2015-ös Macbeth-ben minden a képekre és a színpadi modorra van kihegyezve. De a tartalmi "cuccok" - sztori, karakterek, problematika, stb. -  terén  igenis gyenge, foszlányos. A szereplőket pedig már hallgatni is önmagában véve kiszívja az ember életkedvét.