Avatar: Tűz és Hamu

Na jó: először is takarítsuk el az útból a márkanév nimbuszát:

1. Elismerem azt a lórúgást, melyet a jó öreg Jimmy ökoopusza - minden idők legdagibb világbevételű filmje - adott az úgymond 3D mozitechnikának, mellyel megannyi rendező színesíthette meg alkotói vízióját (annyira, hogy az néha már ijesztő). 
2. Szarok hegyet a tudomány "hivatalos" álláspontjára; SIMÁN elképzelem, hogy létezhetett a galaktikában, sőt akár a mi valódi földi történelmünkben olyan jobb, spirituálisan fejlettebb emberek természethű civilizációja, mint amilyet az Avatar illusztrált 2009-ben a nagyközönségnek. Igen: a legtöbben beérik a kézenfekvő párhuzammal a na'vik és az őslakos(?) amcsi törzsek között. Szerintem ez csak a legkülső értelmezési héj: ha ez nincs, akkor egy ilyen projektet majdhogynem biztos elkaszálnak, leállítanak és/vagy betiltanak a (film)világ "nagy" kapitalistái.  
3. Látom, hogy a nézők zöme vígan fütyül az immár trilógia meseszerű, direkt elcsépelt sablonokkal táncoló, banális tartalmiságára. Közhely ma már, hogy az érett történet, jellemrajz, dráma e franchise-nál merő áldozati bárányok az |ÜZENET| oltárán: az élővilág gigászi, finoman hangolt szisztémáját sértetlenül megóvnunk nem pusztán "fontos feladat", de kultúránk sarkalatos irányelve, melyet fajként  eddig a váróban hagytunk. 
4. Még azt is lenyelem, hogy ezt a környezetvédő felhívást olyan erővel, mégis oly tükörsima, minden átlagemberke pici agyának vehető modorban tömi a szánkba, amitől A bolygó kapitánya című rajzfilm elvörösödne!

Jó; ennyit bevezetőül. 

A gyarmatosító földi hadak mit sem változtak: továbbra is leigázni, kisajtolni akarják Pandora gazdag természeti kincseit. A na'vi avatár-testben élő ex-katona, Jake Sully és családja ezt továbbra sem hagyná, de a közhangulat ma már borongósabb. Az őslakosoknak elegük van a látóhatáron túl rájuk leső fenyegetéstől: egyes na'vi törzsek inkább imádkozni, semmint csatázni akarnak, nagyobbik fiának halála pedig igencsak meggyűlöltette az "égembereket" Jake nejével, Neytirivel. 

Az emberként köztük élő srác, Gekkó (Pók) pedig kockázati tényező lett - még azután is, hogy egy súlyos sebből kigyógyulva képes lesz légzőmaszk nélkül elviselni a pandorai klímát. A szintén na'vi testben élő Quaritch ezredes tovább tartja főgonosz státuszát; fő célja változatlanul a revans Jake felett. Ehhez most saját szövetségest talál egy rablóklán képében, melynek ribanc sámánja, Varang mohón kap a neki fölkínált tűzfegyvereken. 

Hű maradt önmagához a tripla Oscar-os szerző: szörnyszülöttje ugyanaz a népszerű látványorgia-platform, mint eddig volt. Minél általánosítóbb biztonsági játék minden és mindenki, annál nagyobb a profitgarancia - annyira, hogy a végére dettó ugyanott tart a központi nagy, interplanetáris konfliktus, mint az 1. rész, vagy A víz útja után. 

Laikusként tudtam, mit várhatok az új résztől. Türelmesen Komótosan végigseggeltem 3 és 1/4 óráját - gyakorta ásítozva azon, ahogy a szereplők szokás szerint sokkal többet beszélnek, mintsem mondanak is valami lényegre-törőt. Elkönyveltem, hogy szigorúan csak ezt a "zűr a Paradicsomban"-fajta körkörös, ide-oda futrinkázós harci túrát szabad Cameron úr embereinek a cselekmény klóntestébe helyezniük. Ahogy számítottam rá: 1 kezem elég, hogy sorra vegyem, hány történeti szállal tudott cölöpöt verni a "Tűz és Hamu" az emlékezetembe. 

Egyik ilyen cölöp, hogy az új rész legalább úgy tesz, mintha próbálkozna, és feltetetné Jake-kel a kérdést saját nézetei és tettei helyességéről. Milyen és mekkora kompromisszumok árán éri meg fenntartani a család egységét, az életmódjukat, vagy akár a leigázásuk ellen küzdeniük kollektív fajként...? 

Legalább a nyilvánvalót engedték visszakontrázni Jake-nek Neytiri előítéletes kirohanásaira... vagyis azt, hogy az asszony párja és gyerekeik éppúgy embervért hordoznak ereikben, mint a támadóik. Üdvözöltem, hogy az önkritika jeleit látni egy olyan protagonistán, akinek hát, valljuk be: tilos érdemi személyiséget növesztenie. A háromfrontos dilemma - a család, a törzs és az egész bolygó jövője - még Cameronból is kicsikart harmadjára néhány elszórt önreflektáló mondatot: "Mégis mit mondjak? Hogy minden döntés, amit hoztam, rossz volt?" 

Elröhécseltem a még ettől is kurtább másik vívódásán: amikor is Jake-en a semmiből erőt vesz a gondolat, hogy na most ideje feláldozni Gekkót (Pókot), majd szintén a semmiből ugrik elő az ellengondolat, hogy inkább ne, hisz a kölykök a srác barátai. Fejre állok, ha ez valami allegória akart lenni a bibliai Ábrahámra! Elnézést a szarkazmusért, de az ilyen mértékben erőltetett, izzadtságszagú műdrámáknál, ami kötelezően dróton rángat amúgy is satnyára írt szereplőket, ott erre igenis szükség van. 

És most következzék a Tűz és Hamu poszterlánya: Varang! Komolyság terén ez az új karakter valahol félútra lőhető be Eva Green között a 300 folytatásából és a Sinister Squad hörgő boszija között. Nem tudom, ki hogy van vele, de a kínomban-röhögős faktort jócskán megtolta nekem, ahogy ez a vonagló ribi megkörnyékezi, sőt betömjénezi Quaritch-ot, 

aki ettől kezdve afféle vadkártya, egy nagy kék Joker-lap lesz a szereplőpakliban: egyszerűen nem lehet tudni, mikor gondol egyet, és vált tábort. Egy alapból vázlatos gonosz-tiszt-sztereotípiának ez szerintem csak jót tehet, hogy picivel komikusabb fénybe helyezték, mert ezzel legalább némi színezetet kap a személyisége - ha mélységet nem is. Túlnyújtott és rosszul kitöltött effektparádéknál pláne. 

Többet lehetett volna kezdeni például Kirivel is. Szimpatikussá teszi a lányt, ahogy tartozni akar a családhoz, ugyanakkor bizonytalan ki-mibenléte felől, egyszerre érezve maga körül a jószándékot és a várakozást (elvárásokat). Elmeképessége, hogy kapcsolódhat Eywához, a bolygó tudatosságához, ugyanúgy levegőben lóg, mint az, hogy mitől van blokkolva, vagy később mitől tör elő. Megint a lenézően igénytelen alapozás: itt nincs folyamat, nincs érdekes személyiségbeli vetülete a dolognak, egyszerűen a forgatókönyv parancsára történik. 

 

Nem lett volna érdekesebb az, ha mondjuk Kiri saját belső kételyeit helyette önti szavakba az a Varang, aki órákon át veri a mellét (szó szerint), hogy az ő klánja bizony el nem ismeri Eywát, mint istenalakot? Egyetlen közös jelenetük a végső csatában csattan csak el, ahol a lány már nagyban remekel. Vagy ha már itt tartunk: honnan tudta vagy miről ismerte fel Varang Kiri adottságát? Soha nem ragadta meg a képzeletemet ez a súlytalanul kezelt mitológia vagy a szereplők kusza kapcsolati rendszere, de így is feltűnő, mennyire szétszórt a rendezés.

Furcsa módon, a végtelen kiszámíthatóság ellenére, amely néhol már egy Brahms-altatódal hatásával vetekedett... azt hiszem, ez a rész a legkevésbé lapos. Komolyan! Hergelt, untatott, kétségbe ejtett a filmipar jövőjéről, de úgy igazán mégsem dühített fel: voltak kínosan banális, ritkábban kacagtató percei is, hála a főboszinak, és valahol a CGI-óceán fenekén ötletek romjait véltem felfedezni. Az első rész klónjaként labdába se rúghatott volna nálam a Tűz és Hamu. De a "mester" cinikusan elénk dobott morzsái, hogy picit másabbnak láttassa az újabb részt, mégis beváltak nekem - a tervezettnél picit eltérő módon. 

 

Egy arasznyival magasabb 5/10-et adok meg rá így, az óév utolsó cikkalanyként, mint az eredeti Avatarra. Átlagos, teremtője masszív egóját híven visszatükröző, lomha látványmozi.

 

Ezzel a felemás élménybeszámolóval búcsúzom tehát az óévtől, és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! 

 

Belül-Kívül 2. (Agymanók 2.)

Az első Agymanók sokakéval együtt az én fejemben is a Pixar éllovas animációs filmjei közé tartozik. Friss volt, bájos és intelligens, tele jótékony energiával; alapötlete, hogy az 5 fő érzelemfajta önálló egyéniségként ténykedik egy Riley nevű gyerek fejében, már jó receptnek tűnt egy érzelmes és szívhez szóló alkotáshoz. Az ember és a jelleme zömét adó figurák tapasztalásai közösen görgették előre a cselekményt, egy mindegyik korosztálynak bejövős drámát adva jól eltalált humormértékkel. Tíz éve a premierkor még nem tudtam, de eredetileg vagy tucatnyi érzelemlény létezett volna, kiket a praktikum kedvéért volt muszáj félretenni vagy összegyúrni.

 

Ezt a sokrétűséget pótolja be részben a 2. rész, megkétszerezve a pubertás korba lépő Riley karbantartó állományát. Nem rossz elgondolás, hogy a két brancs ideológiai ütközését szövi hozzá egy logikus külső problémához: a lány új közegbe kerülését és személyiségválságát. 

Riley-t egy sporttáborba veszik föl, ahol, ha beválogatják a helyi jégkorong-csapatba, az lendítene jövőjén, és egy új, „menő” sulis klikkel lóghatna együtt, ugyanakkor elszakadna két korábbi pajtásától. 13 évesen ez kívül-belül is kihívás neki; a fejében az új tagok egyike lassan kitúrja, sőt le is csukatja Derűéket, Riley régi énkép pedig kihajítja. A hazavezető úton  Bánat, Harag, Majré, Derű és Undoris azt találják, hogy Riley belső világa jobban megváltozott, mint eddig hitték – és nem csupán az ámokfutó új vezetés miatt. 

Először is gyorsan letisztáznék valami mellékeset: fütyülök rá, hogy a stúdió az egyik legnépszerűbb brandjét arra használta, hogy az animálás eddigi formáinak 1-1 külön mellékfigurát kreáljon. Oda nem való fölöslegnek éreztem az olyan kóbor fejlényeket, mint pl. egy kézi-rajzolt firkalényt, aki végül Harag övén végzi, vagy egy videójáték-hapsit, akitől Undor cseppet sem undorodik. Talán a szintén 2024-es Deadpool és Rozsomák utóhatása, de az effajta utalásokból és kacsintásokból mostanra elegem lett. Az 1. részből Bing-Bong is csupán egy régi elmekép volt Riley fejében, mégsem lógott ki Derűék mellől, és az elmúlása valami hihetetlenül szíven tudta ütni a felnőtt- és gyereknézőt egyaránt. 

 

Igazából az érdekelt, hogy Feszkó, Ciki, Uncsi, Irigység és Nosztalgia nagyi, azaz az új gárda van-e olyan okosan kitalálva és cselekményileg mozgatva, mint a korábbi ötös fogat. Hát, emberek… nem igen. A jelek szerint a stúdió beleesett abba a hibába, hogy a jelenleg legnagyobb siker-márkanevüket biztonsági játékkal protezsálják: az Agymanók 2. gyakran vontatott, kiszámítható, és szinte teljesen az előd drámaívét újrázza, csak több figurával, kiknek többsége jobbár csak díszként van jelen. De ha ennyire féltek újítani, mire föl váltották le majdnem az egész régi alkotógárdát? Az eredeti Agymanók külcsínye persze sértetlen, sőt a humor is mintha érettebb hangszínt ütne meg, mint korábban. 

Mégis nekem úgy tűnik, mintha Feszkó nemcsak Riley, de a pixaros vezetés fejeiben is átvette volna a hatalmat. Nyilván a szorongás mint érzés ideális antagonistának, ha már mindenképp "kell" egy, de valamennyire akkor is el kellett volna fogadtatni őt a nézőkkel. Feszkó egy hátba-szúrós, velejéig önző és önámító, félőrült kis vakarék, akit már a puccs előtt is a saját szájával akartam megkötözni és a szakadékba dobni őt! Várható volt, hogy az ő uralma alatt a serdülő lány fejében és életében talán kevesebb lesz a szívhez szóló perc. De a készítők ezzel most átestek a ló túloldalára: kb. a befejezésig sehol egy lényegre tapintó szóváltás az érzelmek között – az embereknél meg pláne – és ezt végig kapásból az alapszitura, Riley új életközegére és életszakaszára fogják rá. "Én... beparáztam!" 

 

Alapból necces nem bosszantóra megírni olyan drámát, ahol az a lényeg, hogy a „fő-rossz” tetteit csak a túlzott naivitás, a baklövései fafejű be nem látása mozgatja. Piszok könnyen körkörössé tud ez válni, és ezzel visszatartja a sztori haladását is. Kelsey Mann rendező és csapata szintén ezen a kötélen táncoltak, bár nagyjából azért boldogulnak vele.

A „Feszkó-rezsim” érdekes negatív tükörképe elődeiknek (kicsit olyan, mint A bolygó kapitánya és A környezetszennyezés kapitánya), és érthető marad, hogy „csapatfőnökük” hogyan próbál dolgozni, mégha nyilvánvalóan helytelenül is – pl. ahogy egy egész részleggel gyártat ötleteket, melyek révén Riley még jobban megfelelhet a környezetének. Azon a téren üdvözlöm a változás hiányát, hogy a lány fejvilága nem módosult egész a felismerhetetlenségig, nincsenek direkt ártó szándékot árasztó fejhelységek, miután a régi „Jó ember vagyok.” énképet a „Nem vagyok elég jó!” váltja fel a műsoridő nagy részében.

 

Azt a két jelenetet mindenképp okosabban kellett volna megírni, ahol az egész Derű-Feszkó ellentétet kiéleződik: Derűék bebörtönzését (ami egyébként már túl morbid puszta poénnak) és a visszacsinálást a tetőponton. Egy fontos meccsnél Riley szívritmuszavarral küszködik a kispadon, míg Feszkó a Fejhadiszálláson túl magas fordulatszámon pörög, hogy kezelje azt. Derű „Nem te döntöd el, kicsoda Riley”, vagy Feszkó „Én csak meg akartam védeni Riley-t” sorai igencsak sovány jutalom annak, akik eddig figyeltek. Az ilyen vázlatos, óvatoskodó írásról virít ki nagyon a rutinszag, a biztonsági játék – pedig a 12 év körüli célközönség fejét és szívét is stimulálja, ha a szereplők szókincse és érvei jobbak ennél.

 

Értem, hogy egy mesétől már az is szép, hogy egyáltalán előveszi a témát (az 1. rész vége utalt is a pubertás kori riadókészültségre). A tinikor elején a régi énkép elégtelensége, az új intézmény követelményei és a beilleszkedés miatti görcsös para valóban megterhelők – főleg, ha mindezt egyszerre, felnőtt útmutatás nélkül kapjuk a nyakunkba, mint itt Riley. De pont ezen rugózom ennyit: a tinijellem nem csupán változik, hanem érik, rétegződik is, ahogy próbálja kiismerni magát mások között és önmagában. Az Inside Out 2. direkt nem veszi tudomásul, hogy egy hosszú, több-buktatós folyamatot választott a saját témájául, és olyan mértékig simítja el és egyszerűsíti le azt, ami már szemet szúr. Ráadásul potom idő alatt, alig pár napon belül fut le és oldódik fel a konfliktus, mintha az egész csak egy múló, hányaveti kitérő lett volna.

Igenis: a téma többrétű körüljárása és valódi kommunikáció kell a figurák között, ha már egy fiatal ember énképe, az életének, közeljövőjének és identitásának a formálása a tét. Ehelyett csak variáltak kicsit a Derű-Bánat ellentéten az első részből, és szinte pont ugyanoda is lyukadunk ki:

• Derű belátja, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza,
• az állandó örvendés és annak hiánya se megoldás,
• a gazdalény és érzelemhada csakis oda-vissza működhetnek rendesen. „Derű... Riley téged akar.”

Hiába több a bábu a táblán, a produkciónak szerintem lett volna sansza lényeges szerepet adni mind a 10 figurának egy eszesebb forgatókönyvben. Míg Feszkó és Derű egyértelműen az irányadók, Ciki és Bánat a jámbor kisinasok: kifejezetten aranyosnak találtam köztük a falazás és szimpátia pillanatait. De a többiek puszta keringő tartozékok, mindegy, mennyit beszélnek vagy kalimpálnak. 

Ugyanez a helyzet a Riley körül keringő homo sapiens-ekkel: egyikkel sincs érdemi szóváltás a nagy sablonos bocsánatkérésig, addig meg csak kétféle reakciót váltogatnak a szereplők: 

1. megjátszott modorosság, 
2. csalódott értetlenkedés. 

Igaz, Riley még „bunkó-módba” kapcsolva sem válik kimondottan utálni valóvá, és eddigi tapasztalásútja sem lett visszafordítva. De előre se hagyták messzire jutni szegényt; az egész mű Feszkó 2 órás hivatali visszaéléséről szól, míg végre mind együtt rá nem veszik, hogy álljon már le, nyugi! Sejtem én, mit próbáltak itt összeadni a készítők az irányítópult mellől: kamaszként először is az aggályainkat, az önromboló impulzusokat kell megtanulnunk kezelni, mire elkezdődhet az igazi munka, az önkeresés, a nagyobb léptékű átértékelés/átépítés. Csak hát abból az önkeresésből konkrétan nem látunk semmit, vagy szinte semmit. Lehetséges, hogy azt a majdani Agymanók 3.-ra tartogatják...?

Az Agymanók 2. végül a LEGO-kaland 2. mellett foglalt helyet nálam, mint egy kreatív animált remekmű csalódtató folytatása. Sőt ez inkább csak egy hosszabbítás, az elődöt másoló nyúlvány, mintsem valódi második rész. Természetesnek veszi a sikert; tartalma lakóival szokványosan, házi feladat-szerűen bánik. Rengeteget tanakodtam, vajon a saját korom, az 1. rész miatti magas elvárások, Feszkó eltúlzottsága vagy az évek helyett napok alatt játszódó sztori-e a fő oka, de tény: közel sem fogott meg úgy az új felvonás, mint az eredeti. 

 

Saját érzelembrigádom egy 3/5-öt szavazott meg rá. Szokványos rutinmunka.

Deadpool 3. - Deadpool és Rozsomák

GYŐZTÜNK!

A magyar forgalmazás hajlandó Rozsomáknak hívni Logan-t! 

^_^

Egy-két évente szoktak érkezni azok a bizonyos "eseményfilmek." Amikor egy alkotás nem egyszerűen hangos reklámot kap, hanem mintha az egész média annak az 1 műnek a visszhangkamrájává volna átkötve, hogy majd az első jó kritikák és vígan távozó nézők dobszavára fölrobbanjon, és a szezon győzelmi zászlaja váljék belőle. Valami ilyesmi zajlik itt is: milliárdos tarolás 1 hónap alatt, lelkes sajtó, elégedett rajongói közbeszéd premierkor. És mégis: olyan kiégés jeleit vélem látni e franchise-on (is), amelyek miatt ha akarná sem lehetne ez a Disney szuperhős-birodalom megmentője.

 

Mellőzném a fejhasogató töri órát a Marvel Stúdió fénykoráról: már elkönyveltem, hogy az MCU kommersz gépezetét a pontos irány hiánya, a "woke"-ideológia erőltetése és a projekt-túlhalmozás együtt vitték a gödörbe a Bosszúállók: Végjáték (na meg persze a Disney-Fox fúzió) után, tele silány forgatókönyvekkel, szereplőkkel és  panorámákkal (tisztelet az 1 vagy 2 kivételnek). 

Csoda hát, ha a véres, mocskos, pörgős, trágár Deadpool-Expressz, a Marvel-Pantheon két legkarizmatikusabb ikonjával az élén falja a rekordokat? Ha nem is kevesek szemében a Deadpool és Rozsomák pont az a "Marvel-Jézus" lett, aminek a fejesek akarták; amivé maga Ryan Reynolds is ravaszul felkonferálta Wade Wilson személyén és száján keresztül? 

Már a premisszát se könnyű "röviden és tömören" összefoglalni:  Mr. Wilson-nak sikerült ugyan kiigazítgatnia hülyeségeit a Deadpool 2 végén, de ehhez már annyit nyúzta Kábel idősasszézó kütyüjét, ami kiveri a biztosítékot egy, a Multiverzum idővonalait felügyelő titkos szervezetnél. Wade-t ezért behozatja a Téridő Variancia Alapítvány illetékese, Mr. Paradox, aki külön az X-menes világmindenségeket felügyeli. Amint elrizsázza Wade-nek, hogy az ő idővonala (is) haldoklik – mivel az azt összetartó "horgonylény", Logan hulla –, több se kell Deadpoolnak: 

Paradox saját kütyüjével előrángatja a sok párhuzamos világ Logan-jei közül az egyik csődtömeget hősjelöltet. Paradox viszont veszett ügyként leírja őket meg a világaikat is, így a Verembe, a multiverzum lomtár-világába küldi át őket, a gonosz telepata, Cassandra Nova áldozati telepére. WW ugyan további szuper-felkelőket talál itt a harchoz, de fémkarmú útitársa egyrészt szarik az egészre, másrészt rohadtul utálja DP szüntelen pofázását... 

Emlékszünk még Reynolds laza kis bejelentővideójára tavalyról? "Ehhez most nagyon át kellett fésülnöm a lelkemet. Belépője az MCU-ba nyilván különleges kell legyen. Hűek kell maradjunk a karakterhez. Új mélységet, új jelentést kell találnunk neki. Ez egy hihetetlen utazás, amely rábírt, hogy mélyen lenyúljak a bensőmbe. És így most: semmim sincs. Teljesen: üres itt fönn. És ijesztő. De 1 ötletünk azért volt."  

Röhej, de pont az a helyzet, amit a széria bajnoka nyilván csak viccnek szánt. A Deadpool és Rozsomák nem annyira egy "történet lezárása", mint inkább dugig pakolt húsvéti kosár a nyár közepére kiosztva. Felváltva és egyszerre is tud fárasztó és mulattató, sietős és ráérős, öntömjénező és önironikus lenni. Anti(száj)hőse immár Dr. Strange-t alázó léptékkel csavarog a világok között: így láthatunk viszont olyan rég elföldelt szuperhős-variánsokat, mint Wesley Snipes Pengéje vagy Jennifer Garner Elektrája, sőt az immár felnőtt Dafne Keen is felbukkan Laura "X-23"-ként. 

A rengeteg duma, vagdosás, bunyó, sztárerő és utalás mögött mégis pofonegyszerű a képlet: rántsd össze a 2 éppen legmenőbb Marvel-akciófigurát egy nagy világmegmentősdibe, amit addig kell tömnöd poénnal meg díszvendégekkel, míg már nem lesz feltűnően sovány a sok körítés mögött! Na, talán pont ezért a cselekmény is úgy szakad szét a tényleg csúcson túli csúcsponthoz érve, mint látszólag Rozsomák és Deadpool teste, ahogy tűréshatáron állítják le az univerzumok nagy mészárszékét. És ezzel nincs is gond: a Madonna-dalt is hozzáadva az egy tökéletesen rendezett, valóban drámai jelenet. De csak egy jelenet.

Vitán felül látszik a produkción az elhivatottság, csak ez valahogy többnyire félrecsúszva fejeződik ki. Míg a 2. résznél kissé zavart, hogy Wade simán visszacsinálhat bármit Kábel mini-időgépével, ezt az új rész utólag segített megemésztenem, hisz a TVA jövetele egyenes következménye Wade akkori tetteinek. "Paradox módon" a "Deadpool 3" mégis mintha félne hosszabban is visszanézni a múltba, Wade életének a szürkébb, gyérebben lakott valóságába, ahonnét indult. 

Ez a "komolyságot" 1-1 villanásig, max. 1-1 jelenetig bírja ki, egész szálakkal nem kíván kötődni hozzájuk. Könnyen lehet, hogy csak én untam rá végül, hogy az ilyen téridős meg univerzumozó sztorikat márcsak leszelídítve/kiparodizálva merik elővenni Hollywood-ban. De valahogy itt már megborult az a komoly-vicces egyensúly, amit a Deadpool és a Deadpool 2 még jól tudott belőni.  

Tudjuk, hogy a Sliders-szerű világváltogatás meg az öldöklés eddig sem nagyon érdekelte Wade szeretteit, nekem mégis hiányérzetem volt, hogy az új felvonás már nem talált nekik helyet az új hullámvasútra (kivéve maximum Peter jópofizó beköszönését pocakos-Deadpool-ként). Mielőbb lezavarják Wilson állásügyeit, szülinapi zsúrját, sőt a szerelmét is Vanessával, vagyis a Wade életét kitöltő kulcsdolgok, a saját világa-szerettei pusztán a startvonalat képezik, ahová egy csomó logikai tigrisbukfencen át végül visszazöttyenhet. 

Azért rugózom ezen annyira, mert ez adná az egésznek a drámai magvát: az itt megismert Logan egykor tragikusan bebukta a világa-szerettei megmentését, Wade pedig törheti magát, hogy mivel vegye rá a tagot: kezdje újra azt a mentést (életet), csak most az ő világáét-szeretteiét. Ősrégi sablon, ami a világvariánsok halmozása nélkül is komoly téttel bír, ha sikerül újszerűen tálalni, nemcsak új látvánnyal. 

Hibának tartom, hogy a Wade számára fontos emberek nem fontosak a történet számára is, amely túl erőtlen és sima maradt. Helyettük hosszan legelhet a szemünk egy rakás felszínes, merő dísznek bedobott cameón és képregény-gyűjtőknek szánt fan-service-figurán, akik néhány perc után mintha sose léteztek volna. Becsülöm, hogy a futamidőt kerek 2 órára szorították le, de ez most pont az az eset, ahol extra negyedóra jellemmélyítés nagyon elkelt volna nemcsak a szuper-nacisoknak, hanem a gonoszoknak is.

Paradontax Paradox a "nagy semmi" szótári példázata lehetne rosszfiúként. Ügyetlen ármánykodása és a nyámnyila aktakukac-stílusa még nevetségesnek is alig nevezhető, csak egy kötelező fogaskerék az A-ból B-pontba jutáshoz. Kisiklatott tervét, meg az újabb flancos sci-fi-masinát a világegyetemek végigirtásához pedig már követni se bírtam vagy akartam. Ez is csak a sok részlet egyike, ami a kutyát nem érdekli, pedig kéne, ha egyszer ezen fog eldőlni a világon minden, sőt: mindegyik világon minden!

De a fő csalódásom Cassandra Nova azok után, milyen lelkesítően mutatták őt be az előzetesek. Ezt a szadista női Xavier-utánzatot a személyisége pótlására agyontuningolták szupererővel – és tojok rá, hogy ettől is pusztítóbb-e vagy sem a képregényekben. Itt ez a keselyűként élő, Mad Max-be való bandavezér, akinek bőven volna hozzá kedve és alkalma is, hogy telekinetikusan megnyúzza hőseinket, akárcsak Chris Evans elfeledett Johnny Storm-variánsát, és feltűnően csak azért nem teszi meg, mert ennek az egész zűrzavarnak a címe Deadpool ÉS Rozsomák. 

Mikor pedig Wade fejében megidézi Vanessa emlékét, a film megint befékez, nehogy "túl mélyre" ásson érzések, életutak és motivációk terén. Ezt a tendenciát világéletemben gyűlöltem a szuperhős-moziknál; talán így sakkozták ki Reynolds-ék, hogy az új Logan tragikus háttere nehogy jelentéktelenné satnyuljon Wade-é mellett. Egyszerűen mesterkéltnek hat az, ahogy ezen a sakktábla-szerű történet-kereten a bábukat ide-oda mozgatják.

Megértem, hogy Hugh Jackman miért tért vissza mégis a már másodszor "örökre" otthagyott szuperhős-avatárjához. A Loganben egy másfajta, "vénember" Logan-t alakíthatott, miután a főirányú X-men-idővonal Rozsomákja elnyerte végső jutalmát Az eljövendő múlt napjai végén. Na, most újfent kikeverhetett egy alternatív Logan-árnyalatot, sőt az elején még egy sor másik variánst is röviden (Megjegyzés: a törpe Logan a film egyik legjobb vicce).  

És Ryan Reynolds lelkesedése szintén mit sem lanyhult az évek során: Deadpool még mindig zabolátlan, kiszámíthatatlan vadkártya, aki imád a saját világán túlra kikacsintgatni, sőt kiruccangatni. Agyament belépője, ahol mészárlás közben az öreg Logan sírját és csontvázát is szétbarmolja, frappáns kezdőlökést adott annak a 2 órának: a sok fan-szuvenír jelenet egyike sem gurított olyan telitalálatot nálam, egész a világhalmazmentő nagy fináléig. 

A Deadpool-Logan páros végig nagyon ütős maradt: egymás bősz győzködése, szidása, nyiszilése (regenerációs erejük mindent megold), + barangolásuk a szupervilágok között ígéretes koncepció, és meg is adják a műnek a maga jópofa pillanatait és ötletes csapatfelállásait. 

"Kurvára nem az én gondom." 

"Ugyanezt mondtad, mikor a te világod ment szarrá?!" 

Izgi attrakció még, mikor Deadpool-variánsok egész raja feszül a kettősnek, valami Kit-érdekel? ürügy kapcsán. Logan 50(>) árnyalata után így Deadpool 50(<) árnyalatát is megcsodálhatjuk picit: ez már összesen az álomcsapat 100(?) árnyalata! Persze ez se vezet sehova történeti fronton, de mint látványosság retinacsikiző – főleg, mikor Rozsomák rég várt sárga X-uniformisa mellé fölkerül a csúcsok csúcsa: az álarc is. Ugye: szép húsvéti tojások a rajongóknak, csak maga a kosár van már az osztogatás alatt szétesőben. 

Valahogy két magas bárszék – a régi közel-valós szatirikusság és a játszadozás a multiverzum-klisékkel – között a pult elé rogyott számomra a Deadpool & Wolverine. Akadnak vidítóan muris és józanítóan fanyar percei is, ezeket viszont nem tartja össze az a kritikus reaktormag, amit történetnek szokás hívni, és bántóan hűtlen az első két epizód lakóihoz. Csattanói hol betalálnak, hol csak fárasztják a nem-marveles kívülállókat, és nagyon kilátszik, hogy a szálak-szereplők szövedéke mennyire kicentizett és kiszámítható lefutású. Nem tagadható, hogy az egész szuperhős-zsáner Jackman-nak és Reynolds-nak egyaránt sokat köszönhet, 

és a Deadpool-varinások láttán nem tartom kizártnak, hogy még az évtizedben életre hívnak olyan nyalánkságokat, mint az élőszereplős Gwenpool-, vagy akár Venompool-adaptáció. Önmagában nézve viszont ez is inkább a szokott Marvel-sablonok gyűjteménye és továbberőltetése, mintsem igazi végkifejlet a Reynolds-féle Wade Wilson "Hű-de-meta!" sztorijának. 

A hármas számú Deadpool-movie hármas értékelést kap tőlem. Szerettem volna rányomni a négyest, de nincs olyan gyökérzete, amibe a lelkesedésem kapaszkodhatna. Akárhogy is: bírom a tagot, és csak remélhetem, hogy a kritikám miatt nem akar majd belém is ólmot vagy acélt küldeni, ha esetleg az én univerzumomban jár.