A dzsungel könyve (2016)

"Figyelj, Maugli! Súgd meg, hogyan tudnám Pokollá tenni az életedet?"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)




Jó kis látvány, sok-sok röpke izgalom, gyenge történetmesélés. Így tudnám tömören összefoglalni A dzsungel könyvének idei mozis kiadását. Tökéletesen passzol a Disney besötétített mese-remake-jeinek sorába, amikkel az utóbbi években megörvendeztettek minket. Nem szándékszom sem a regényalaphoz, sem a korábbi feldolgozásokhoz hasonlítgatni: egy kisgyerekeknek szánt dzsungelhorrornak voltam a tanúja.

Rudyard Kiplin regényének 2016-os változata főleg brutalitás terén merész munka. Jon Favreau rendező nem félt sokkolni a célközönséget, művének meseszerű hangulatát bőségesen díszíti egy-egy "jump-scare" (="hirtelen előugró ijesztgetés"). Testközelből látjuk, mikor ragadozók támadnak egymásra, egymás testébe harapva és -marva. A Maugli és Shere Khan ("Sir Kán") közti finálé Simba és Zordon (Scar!) végharcával vetekszik egy másik Disney-klasszikusból. Ezt a vizuális merészséget díjazom Favreau részéről, mert valódi veszélyérzetet teremt Maugli körül, aki sokáig űzött vadként kénytelen élni rosszakarója, Shere Khan ("Sír Kán") miatt. 

Koncepciója szerint ez egy élőszereplős állatmese, 1 emberkarakterrel a közepén. Ez a felállás még rendben is volna: az elárvult Mauglira kb. 2-3 éves korában talált rá Baheera, a fekete párduc, és bízta rá nevelését Akela farkasfalkájára. A CG-animált állatok külseje élethű, nem estem ki az illúzióból, hogy Maugli a dzsungel világában él, annak különféle lakóival beszélget, meghátrál előttük vagy menekül tőlük.


Történetfronton viszont pálcikagyenge ez a produkció: az alapsémája feltűnően másol Az Oroszlánkirályból:

• lelkesen futrinkázó ifjú főhős, 
• hatalomra kerülő zsarnok, 
• megvadult csorda a szurdokban, 
• száműzetés egy idilli vidéken,
• egy léha új baráttal, aki új szemléletmódra biztatja őt, 
• végső párbaj a felperzselt otthon területén a zsarnokkal. 

Átlagos szóváltások keretében sulykolják a fő konfliktust: Maugli igazán sosem tartozhat a falkába, sőt a vadonba sem, hiába farkaskölyökként nevelkedett. Képben voltam, hogy mit tanul meg száműzetése, illetve a Baluval szövődő barátsága nyomán: hogy vállalja emberi mivoltát, merje használni "trükkjeit", vagyis az emberi találékonyságot, az eszközhasználatot. Butuska motívumok a farkasok fennhangon szavalt esküje, plusz a "Vörös Virág", azaz a tűz. Ezt a veszélyes természeti erőt jellemzően csak az ember képes megidézni és kordában tartani, ezért akarja Lajcsi, a helyi orangutánvezér, hogy Maugli gyártson neki. Ez a szál egyébként 10 perc műsoridő után nyomtalanul eltűnik a filmből.

Shere Khan-tól levert a víz, akárhányszor megjelent a vásznon: a tigris kényúr gyűlölködő, vérszomjtól őrült pszichopata mészáros. Az egyetlen állatszereplő, akinek jelenléte is van, műsoridejének minden percében rettegést kelt maga körül kiszámíthatatlanságával. Jellemző, hogy Akelát harc nélkül, váratlanul és kímélet nélkül vágja ki a szakadékba, példát statuálva, amiért taktikázni próbált a fiú elküldésével. "Akkor minden rendben... kivéve ha VISSZA AKAROM ŐT CSALNI !!" 
Motivációja viszont faék-egyszerű: széttépni Mauglit. Sántít a kakukkfióka-metafora: az gyerekként a többi madárfiókát túrja ki, nem felnővén mindegyiküket, mint ahogy Shere Khan folyton vádolja a fiút. Maugli ártatlanabb nem is lehetne, mint ebben a vádban, és innentől kezdve nem is értem, miért nem támad rá egyszerre minden állat. Ez nem a dzsungel ura, ez egy tébolyult szörny, aki szó szerint fenyegeti mindannyiukat .- ragadozót és növényevőt egyaránt. Térdig ér a szakálla annak a klisének is, hogy Maugli apját éppen ő tépte szét, és itt vakult meg fél szemére a Vörös Virágtól. 

Maga Maugli akárha a '67-es rajzfilmgyerek élő képmása volna: Neel Sethi külső alapján remek választás, színészi játék terén pedig hozza az elvárhatót. Messze a film legérzelmesebb pillanata számomra, mikor Maugli kisegíti a gödörbe esett kis-elefántot, kivívva ezzel a többi elefánt megbecsülését. Az állati hiedelemvilágban ők a folyó és az erdő megalkotói, félelemmel vegyes tisztelet övezi őket, és ezen átjutva Maugli először életében tanúsít komoly bátorságot.
Ezt leszámítva nem nőtt közel a szívemhez a karakter. Nehéz volt lenyelnem azokat a pillanatokat, amikor Maugli felemeli a hangját, bármilyen okból. A magyar szinkron is ludas benne, de amikor Maugli érzelmesen akart beszélni, az fülsértő. És kisgyerekhez mérten is fejingató némelyik cselekedete. Újsütetű barátsága Baluval, a medvével úgy-ahogy tűrhető: örültem annak, hogy a fiúhoz való kötődése ráveszi Balut, hogy megtanuljon kockázatot vállalni (amit nem kevéssé berondított a "csak kihasználtalak"-melodráma).

Cameó-szerepében Kaa volt még emlékezetes figura: csábító hanghordozású, de hátborzongató kinézetű óriáspiton.

Pihent ujjgyakorlatnak látom ezt a remake-et. Árad belőle a rutinszag, és hogy csupán a felismerhetőség kedvéért imitálja a rajzfilmet. Ha van is benne művészi véna, az mind vizuális, szereplőinek sorsa és mondandói teljesen súlytalanok. Sokkal ügyesebb ez a változat abban, hogy rémisztgesse a nézőt, mintsem hogy érdekessé formázza neki a világ egyik legismertebb mesetörténetét.

A beavatott 3. - A hűséges 1. rész

Ha valaki rendszeresen jár mozivetítésekre, egy idő után észreveszi, mikor egy zsánernél vagy filmszériánál kifogyott a benzin. Az ifjúsági regényadaptációk rég átlépték ezt a határt, konkrétan A beavatott pedig már a határ túloldalán született. Az évtized egyik legsterilebb, leg-unalomba-döngölőbb trilógiája kerekedett Veronica Roth hasonszőrű regényeiből.

Újra és újra át kellett bújnom a Wikipediát, hogy akárcsak 1 percre megjegyezzem a szereplők nevét, annyira semmilyenek. Tris-nek és Négyes-nek sem adatott megfoghatóbb személyiség, mint a többieknek, de ők legalább többnyire a középpontban voltak. Kémia továbbra sincs közöttük, és erre csekély vigaszt nyújt az 1-1 hátulról meztelen zuhanyjelenetük, mikor a legközelebbi fejlett kolóniára viszi őket. Új hófehér ruházatuk pedig felteszem az 1. rész disztópikusabb hangulatát volt hivatott felidézni. A színvonalát bizonyosan sikerült.

Tris egy rémesen hülye liba ebben a részben. Eleve nem találtam soha érdekes hősnőnek, de itt már a józan esze az, amit kétségbe von az ember! David, a helyi tanács vezetője egyből lekenyerezi, mikor megmutatja neki anyja adattárolt emlékeit, felfedve, hogy eredetileg a zónahatáron kívül született, majd önként alászállt Chicago kísérleti kaszttársadalmába. Ettől mintha kikapcsolnának a lány legendás ösztönei: 

• Négyes szól neki, hogy vendéglátóik csak felhasználják őket... és Tris nem hisz neki. 
• Erőszakkal integrálnak gyerekeket a kolóniába... ám ez nem izgatja. 
• Polgárháború tör ki Chicago-ban, de ő inkább Daviddel tart Providence városba. 

Ezek után a semmiből jön az, ahogy David és a tanács arcába vágja, hogy oly sokáig tétlenül nézték Chicago-ban az elnyomást és erőszakot. Mondja ezt az, aki az elején elnézte Evelyn és a vele egyetértők nyilvános kivégzésjátékait. Mindegy...

2 sablongonoszt kapunk 1 áráért: egy formálisat és egy ténylegeset. Jeff Daniels-t örülök, hogy mostanság többször foglalkoztatják megaprodukciókban, de figurája ugyanaz a súlycsoport, mint Meryl Streep-é Az emlékek őréből.
És ott van Négyes anyja, Evelyn. Szerintem ő csupán azért lépett elő negatív figurává, mivel Kate Winslet távozása miatt új rideg női főnök kellett a következő felvonásba. Önámításból leckét vehetne Tris-től: anyai gondoskodásnak állítja be az új rendet, amit bevezet, és amikor Négyes nyíltan ellene szegül, azt "a szerelemre" fogja. Igen: ARRA a fönt ecsetelt szerelemre Tris-szel! És mikor memóriatörlő gázzal próbálja elárasztani Chicago-t, Négyes emlékezteti, hogy akkor a férfi se emlékezhetne anyjára. Hoppá...!


A háttérsztori a kísérleti városokról semmi több, mint rágcsa. Megint egy elszabadult genetikai kísérletre eredeztetik az emberiség nehéz napjait, de olyan értelmetlen katyvasz az egész, hogy azt követni felér egy lobotómiával.
Az egyetlen valódi oka, amiért ezt hallgatjuk, hogy a 3. film még az eddigiektől is jobban felkonferálja Tris alakját. Immáron nemcsak 1 Elfajzott a kevés közül... hanem az egyetlen tiszta génekkel született egyed a bolygón. Vagyis: nemcsak, hogy az "Elfajzottak" a normálisabb génűek, de mind közül pont Tris-re várt 2 évszázada az egész külső világ, éveken át nézve Chicago-t a képernyőkről. Hurkásra ostoroznám az írók kezét a rajongók helyében. Egy eleve irreális fantáziavilághoz a legolcsóbb trükk hozzácsapni ilyen légből kapott ál-magyarázatot, úgy téve, mintha mindvégig a tágabb világ részét képezte volna.

A vizuális effektekről nem sokat tudok mondani: egy drágább trash-mozi igényeit hozza akció, hangulat, természetesség, és a látványtervezés frontján is. Nem bírtam visszatartani a röhögést, amikor a zselatinszerű sterilizációs burokban voltak Tris-ék. Az emlékradírozó piros füst pont olyan tömören terjeng, mint Az éhezők viadala - Futótűzben a fehér füst, ugyanúgy el is lehet futni a közeléből. És ha sietve leállítjuk a forrását, nem a közelmúltat felejtjük el, hanem hogy időközben mennyi helyre beszivárgott az előző jelenetek alatt.

Nem vagyok mérges: a nagy semmit vártam a filmtől, és azt nagyon megkaptam. A 3. beavatott-mozi oda jutott, hogy Veronica Roth és a Lionsgate már nemcsak a műfaj többi selejtjétől lopkod, hanem a sajátjaitól is. Hogy a kettévágott zárórész 2. fele is bukik-e jövőre, azt nem lehet megjósolni. Egy biztos: ha én regényt írnék, és egyszerre tojom le saját világom meg a fizika törvényeit, akkor is több önuralmam volna, minthogy zagyvaságban lekörözöm a Tapsi Hapsit.

A beavatott-sorozat: A hűséges egy 1/5-öt kap tőlem.

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala

Henry Cavill: „Nem hiszem, hogy ez egy Superman-folytatás. Ez arról szól, hogy Batman hogyan találkozik Superman-nel a közös világukban, amit Az Acélember vezetett fel.”

Áldozati rítuson vettem részt idén múlt héten a szülővárosom mozgókép-színházában. Ahogy Superman-t vádolják vele, hogy túl sok életet áldoz föl mentőakciói során, úgy herdálja el a Batman v Superman - Az igazság hajnala története és szereplői mozgatórugóit. Terítékre rak egy zsák friss látványötleteket és vitaképes morális dilemmát, csak azért, hogy utána félbevágja és felégesse azokat egy nagy CG-fáklyával. A zárójelenet alatt úgy éreztem, mintha Zack Snyder és David Goyer a saját művüket hantolnák el Superman-nel együtt.




Bíztató pedig az indítás: látjuk Clark kettős életét a Daily Planet újságírójaként és a híres kriptoni szuperhősként, egyidejűleg megismerjük az új, snyder-i Bruce Wayne-t. Egyik vonulat a logikus irányba mozdítja tovább a sztorit, a másik meg egy vadabb, keményebb Denevérembert fest meg, mint a figura eddig valaha is lehetett a nagyvásznon. Bruce szemszögéből mutatni a metropolis-i csatát kiváló ötlet, hihető kezdőlökést ad a címbéli összecsapás okai felé.


Aztán minél tovább haladunk, annál jobban sekélyesedik a tartalom. Az ellentmondásos helyzet Superman növekvő kultuszáról/imádatáról, annak jogi-szociális ellenszeléről hamar egy kiszáradt, időhúzó cselekménybe süpped, tele inkoherens szálakkal és papírízű, zavaros motivációkkal. Már leült a dráma, mire félúton beüt az akcióözön, és az addig óvatosan kezelt, feszült légkör vad erőszakfétisbe csap át - előbb csak a rombolás, majd a CGI terén is.


Snyder 2 nagy keresztje a türelemhiány és a megfelelési kényszer. Akárcsak Sam Raimi a Pókember 3.-nál, Snyder is a korábban bevált sémájába próbál mindent beletömködni, hogy mindenkit boldoggá tegyen:

1. A Bat-Super-párbaj a DC egyik legkultikusabb pillanata: soha jobb alapozót egy Igazság Ligája-univerzumhoz!
2. A stúdió akarta Doomsday-t: ez a terraformálóval felérő kihívás lehet Supermannek, ráadásul újabb aranypillanatot idéz meg a DC-világból.
3. Csomó kis nyalánksággal kedveskedik a rajongóknak, mint Batman robotpáncélja a legendás fénylő szemekkel, a kriptonit, Csodanő belépője, stb.
4. És - csak úgy magánszorgalomból - fiatalosabbra fazonírozza ősellenségét, Lex Luthort. Elvégre: minek még egy üzletember-karakter, nem igaz...? 

Amit végülis összehoz, az a 300 - A Birodalom hajnala szuperhősös kiadása. Ezt is jól meg lehet bámulni, izgulni a köpenyesek viaskodásán... amíg eszünkbe nem jut, mit is árul el róluk, amit művelnek.


3 éve azzal a megkötéssel méltattam Az Acélembert, hogy a folytatás szánjon tetemes időt a metropolis-i csata következményeire. És bár ez nem egyenes folytatás, de attól még továbbszövi az 1. részt. A központi téma pedig - papíron - Superman funkciója és megítélése a Zod utáni világban. Próbálkoztak ezzel már a Superman 4.-nél is a hidegháború kapcsán, de hátha a 9/11 utáni korba áttéve jobban sikerül majd a témát körüljárni - gondoltam én. 

1. Pontosan milyen anyagi-emberi veszteségei voltak a kriptoni inváziónak?
2. Hogyan próbál továbblépni a lakosság, elsősorban az áldozatok hozzátartozói?
3. Mekkora "Kal-El" felelőssége, hogy próbál meg továbblépni a lakosság?
4. Joga van-e hozzá, hogy közöttük éljen - nem beszélve az önkényes küldetéseiről? 
5. Milyen fórum(ok) vagy intézmény(ek) felügyelete alá tartozhat, és milyen formában?
6. Egyáltalán: miként tekintenek a Föld népei erre az isteni hatalommal bíró idegenre? 

Nem tudom nem fájlalni, hogy a fenti kérdéseket csak körítésből lobogtatják meg előttünk. Superman törvény elé állításának ügye kurta, meddő ujjmutogatásban merül ki, amikből fájóan hiányzik bármilyen érvcsere. Egyedül ott éreztem át az ügy súlyát, mikor a 2 éve történt tragédia egyik rokkantja felmászik Superman szobrára, hogy ráfesse: "Hamis Isten!". Ez nagyobb nyomatékot ad a vádaknak, mint bármi más ebben a darabban.

De a Superman kihallgatását végző szenátort egyszerűen felrobbantják - ráadásul Lex és a rokkant pali - , hogy aztán egyből Superman-babákat égessenek az utcákon. És az egyedüli 2 ember, aki végül tényleg felelősségre vonja, az Lex Luthor és Bruce Wayne, a halálát akaró 2 szélsőség. Sajnálom, de ez nem dráma, hanem vagdalkozás. Ez így azt üzeni nekem: minél hangosabban gyűlölködsz, annál inkább igazad van! Dühített, hogy a sok komolykodás után így összecsapják az egész morális oldalát a konfliktusnak, és utóbb Lex tervének magyaráznak be mindent, ami Superman ellen szól. Olcsó és gyáva trükközés ez a forgatókönyvíróktól.


Henry Cavill az utolsó, aki tehet erről, de figurája nagyon hipokritán viselkedik itt. Mint a Penge 3. esetében, itt is az van, hogy egy folytatás rutinból ténykedő, közönyös verőlegényt kreál a főhőséből, hiába játssza ugyanaz a színész. Nem értem az észjárását, nem tudok együttérezni vele: globális csendőrként folyton be-beavatkozik a külvilág valamely veszélyzónájában, ehhez képest szánalmasan könnyen belezsarolják a Batman elleni "gladiátormeccsbe". Két év után jön csak számot adni tetteiről, mikor már az egész média azok negatív hatásait visszhangozza. Egy rangos újság riportere ennyire nem képes felmérni missziója kétértelműségét? 
A nyilvánvalót mondja ki nevelőanyja, Martha, mikor elhangzik: "Légy mindaz, amire csak szükségük van, hogy légy. Vagy ne legyél egyik se." 

.

Nyomasztó tüske számomra, mennyire a visszájára fordul a szimbolika, amit a karakter megjelenít. És nemcsak a már elfáradt Jézus-allegória miatt, ahogy a holtan lebegő Superman feltámad a Nap fényétől. Lois emlékezteti Clark-ot a címerre a mellkasán: "Ez jelent valamit!". Elképzelni nem tudnám, mire célozhat, ha nem láttam volna az első részt. "Super-Man" szó szerint "Ember Fölötti Ember", aminek kétféle olvasata lehet: 

1. ő az "emberi nagyság", a jót cselekvő példa, akivé idővel mi magunk felnőhetünk, fejlődhetünk.
2. ő az "emberek fölött álló isten", "kegyes" jótetteivel megszabja az "ember alatti emberek" életét.

Nekem mindig a karakter viselkedése rajzolta ki, melyiknek lássam őt a kettő közül.

• Christopher Reeve Superman-e kissé naiv, de jószívű ember volt szupererőkkel, 
• míg a Superman visszatéré egy faarcú, egoista seggfej. 
• 2013-ban visszakaptam a szilárd értékrenddel bíró Clark-ot, aki önkeresése végeztével férfiként helytállt egy krízisben. Ott tényleg az emberiségért avatkozott a világ sorsába, és tényleg felelős is volt részben Zodék érkezéséért.
• Az igazság hajnalában csak egy ellenszenves antikrisztus, aki ráerőlteti a világra szabályrendjét. Sose társít arcokat az emberekhez - kivéve anyját, meg persze Lois-t, akit folyton meg kell mentenie valamitől. 

Ben Affleck egész ügyesen boldogult az újraálmodott Batman szerepével. Ha intellektusa nem is, a stílusa megkapó: morózus, kiégett középkorú kőgazdag, aki álarcban kíméletlen, szadista megtorlóvá vedlik. Hatásos kezdőjelenet, ahogy a kisfiú Bruce elrohan szülei temetéséről az erdőbe, és a barlangban úgy érzékeli, mintha a nekirontó denevérraj által felemelkedne a talajról! Eleinte azt hittem, hogy értem, mi hajtja ezt a pasast. Ez egy gyűrött, kiábrándult, sokat tapasztalt harcos, aki már nem hisz az eszmékben, hanem az egyéneket menti vagy bünteti meg. "Idősebb vagyok most, mint apám, amikor meghalt."
Sokakkal együtt én is ferdén néztem, hogy ez a Wayne - mint a '89-es Batmanben - lőfegyvert használ, sőt: embereket küld a halálba, ami a karakter lényegét csonkítja meg. Érdekes volt látni, hogy egy rendező kipróbálja ezt, mégha felsül is vele.


Sokkal okosabban lehetett volna párhuzamot vonni a 2 önbíráskodó között. Bruce és Clark valóban egymás ellentétei és tükörképei itt:

1. Supi elsősorban mentőangyal, aki néha bünteti is a baj okozóját, míg Batsi direkt büntetőportyákat tart, olykor leendő áldozatokat is megsegítve ezzel. 
2. Batman sok-sok egyénként tekint másokra, míg Superman inkább csak "a lakosságként". 
3. Bruce Superman-t álszent, magát mindenek fölé helyező ál-istennek látja, míg Clark egy alantas, lesüllyedt ösztönlénynek könyveli el Batmant. 
4. Egyiket a nemes kádenciája vakítja el, másikat a fortyogó bosszúvágy.

Ezt akarja láttatni Snyder, de teljesen leragad a külsőségeknél. Elismerem, hogy menőn néz ki Bruce Rocky IV.-et megszégyenítő edzése, majd a Mortal Kombat-szerű párharcuk. De a harc okának addigra se híre, se hamva; egy olyan bagatell ellenszenv fűti őket, amit 1 perc alatt meg tudtak volna beszélni. Batman őrjöng egy sort a legyengült Superman-en, érzelgősen eldobja kriptonit-lándzsáját, majd Doomsday jöttekor már a kispajtása. Hogy is van ez? Ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá?

Amit Batman igazából számon kér itt Superman-től, hogy elsiklott a részletek fölött. Mindaz az a sok apró élet, amire elmulasztott vigyázni, azt Bruce testközelből látta odaveszni 2 éve - köztük a saját dolgozóit. Ha tényleg ezt képviselné a szembenállásuk, akár rá is ébreszthették volna egymást a hibáikra, a félkész világképükre, a fizikai mellett a morális korlátaikra. Ez az egyik kulcselem, amit kiöl a látványzsúfolás meg a marvelesre butított forgatókönyv. Ki nem állhattam, amikor a fennkölten áriázó Lex a szánkba rágja, mit jelképez őszerinte a dolog: "Kripton fia Gotham Denevére ellen! Isten kontra ember! Nappal az éjszaka ellen!" etc.

Apropó: érdekelne, mégis honnét tudott Lex Martha Kentről... 

Kapásból Jim Carrey Edward Nygmája jutott az eszembe Jesse Eisenberg figurájáról! Szerintem csak azért hívják egyszer Luthor Jr.-nak, mert a rajongók kiborultak a trailer-ek láttán, hogy ez a hülyegyerek az új Lex Luthor. 

Alighanem arra az őrült tudósra hajaz Eisenberg, aminek a karaktert először kitalálták még a 40-es években. Nem feltétlenül rossz ötlet, de nagyon elfuseráltan kelt életre. Ez a Luthor egy utolsó vakarék! Idegesítő, roggyant agyú, megalomániás hebrencs, akit a való életben az utcára nem engednének ki, nemhogy egy frissen felfedezett ásványhoz, ami bomlasztja a kriptoni sejtjeket. Egyébként örülök, hogy a kriptonitot pont akkor hozták be a sztorifolyamba, mikor Superman-ről épp megszilárdul a kvázi-isten képe a köztudatban.

Az abszolút mélypont viszont kétségen kívül Doomsday, magyarul "Végítélet(nap)". Istenek szent anyja, mit műveltek vele! Sehol nem látom benne a Superman-t végül a halálba küldő űrnemezist, csupán egy böhöm tűzokádó ürülékhalmot, aki inkább A Hihetetlen Hulkból az Abomination (Förtelen) hasonmása lehetne. Lex Zod hajóján, Zod hullájából kelti életre, valami tiltott kriptoni eljárással; szupererős, szuperugrál, és mindentől elnyeli az energiát - meg a műsoridőt -, amivel érintkezik. Doomsday a kegyelemdöfés a movie követhetőségének, ekkor adja meg magát végképp a történet az adrenalinnak. 


És akkor... történik valami, ami legvadabb feltevésemet is átugorja, amivel beültem a moziba. Nem véletlenül hoztam fel példának a Superman 4.-et: a politikai beütés kb. azonos IQ-szintet üt meg. Mert amikor az amerikai kormány illetékesei észlelik Doomsday-t, mit döntenek el másodpercek alatt? Megnyomják azt a bizonyos gombot. Persze az atomrobbanás az atmoszféra szélén csak Superman-t öli meg pár percre, Doomsday-t ellenben jól felerősíti, sőt meg is tüskésíti. Hát ezek után még meg is érteném, ha Superman netán úgy dönt egyszer, hogy minden nukleáris fegyvert szépen belehajigál a Napba...!

Néhány szót még a mellékszereplőkről. Gal Gadot mint Diana Prince, azaz Wonder Woman itt mégcsak titokzatos tartozékfigura. De a külseje és a kisugárzása passzol a szerepbe, úgyhogy kíváncsian várom, milyen lesz az önálló mozis kalandja. 

Jeremy Ironst én sehogy se tudom elhinni Alfred-nek. Azzal együtt sem, hogy ez a kiadása nyilván egy műszaki készségű háttér-harcostársa Wayne-nek. Szövegsorai nem rosszak, van egyfajta morbid humora, de egyszerűen nem Alfred.

Diane Lane-t továbbra is bírom, mint Martha Kent. Bár ugyanúgy nem több a szerepe a bajba jutott hölgynél, mint sajnos Lois Lane-nek, mégis keresztül kaptam néhány pozitív morzsát:

• a legjobb tanulságot: "(...) Vagy ne légy egyik se."
• a legjobb viccet: "A fia barátja vagyok." "Gondoltam. A köpeny..." 
• és a legjobb színészi interakciót, mikor Lois-nak adja Clark jegygyűrűjét.
• Még a legjobban elrontott, drámainak szánt sor is őróla hangzik el: "Mentsd meg Marthát!" Kacagnom kellett azon a döbbent, dühödt hisztin, amivel Batman reagált erre.

Rá is tetoválhatnák a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala DVD- és Blu-Ray kiadására, hogy "Ugródeszka az Igazság Ligájához". Félnótásan felkonferált, túlhevült bokszmeccs, ami érintettjei lelki vonásait lelkesen hajigálja ki az ablakon, de elfelejti, mit is akart helyettük. Néhány valóban intenzív jelenet és pofás látványötlet hever szanaszét benne, amik a gőzhenger cselekmény miatt nem tudnak kapcsolódni. Ha az "Isten kontra ember" allegóriát a Disney-re és a Warner-re húznánk rá, akkor "az Ördög" minden bizonnyal Hollywood maga lehet.

2/5-öt adok rá.

Kung Fu Panda 3.

Megmosolyogtam, amikor a moziban egy ugrabugráló Po jelent meg a DreamWorks logóján, mivel mára vitán felül a stúdió zászlóshajója lett ez a franchise. Sejtettem, hogy a 3. rész tónusa - mint a Halálos fegyver trilógiánál - visszaszelídül az 1. rész szintjére. És szintén a pakliban volt, hogy érintetlenül hagyják az első két sikermozi formuláját: a szeleburdi pandaharcos meg kell, hogy tanuljon valamit magáról és színpompás világáról, a kudarc rémét pedig egy gonosz harcos testesíti meg, akit csak a Sárkányharcos képes legyőzni.

Shifu mester bejelenti visszavonulását, utódául pedig Pót jelöli meg. Váratlanul a városban találkozik rég elveszettnek hitt apjával, Li Shan-nal, aki elinvitálja őt a panda nép titkos hegyi városába. Miközben Po és Li távol vannak, egy Kai nevű szellemharcos visszatér a halandó világba 500 év után, és sorra elveszi Kína minden kung fu mesterének chi-jét. Po-nak szintén a chi, a lelkierő/életerő mesterévé kell válnia, hogy megállítsa Kai-t, de hogy e tudás miként lehetne az övé, azt senki sem tudja.

Elégedett vagyok a zárófejezettel. Sikerült szívvel megtölteni és érdemben továbbszőni: úgy éreztem, hogy valóban Po élettörténete, vagy legalábbis életének önkereső szakasza teljesedik ki. Kiszámítható volt ugyan a menete, de nem elcsépelt, érdekes jelenetek sorozata tartotta fenn a figyelmemet. A szereplők is maradtak, akik voltak, de nem felejtették el a múltat. A visszatérő szálak nem önismétlők, ténylegesen hozzászövik a 3. részt elődeihez.

Po énkeresése új szakasza két feladatot rak a vállaira: meg kell tanulni tanítani, illetve az életerő-adás ősi technikáját. Amiként Shifu Po tanításával vált a mesterré, akinek Oogway akarta, most a zabagép pandán a sor, hogy megtegye ugyanezt a lépést. Ez lehetőséget ad arra is, hogy Po megint balfékeskedjen kicsit anélkül, hogy a karakter idiótának tűnne. Hiába lett azóta profi harcművész, mások edzése merőben új feladat, és az Őrjöngő Ötös éppúgy kiborul tőle, mint amikor még beilleszkedni próbált közéjük..

Nem tartom elcsépeltnek azt az új információt sem, miszerint Oogway (és Kai) a régi idők pandáitól tanulta hajdan a chi-adást. Ebben nemcsak a forgatókönyvírók élik ki erőltetett predesztinálási hajlamukat, hogy "bezáruljon a kör" a sztoriban. Maguk a pandák - mint kiderül - már nem emlékeznek az ősi tudásra, hisz a 2. rész szerint szabályos irtóhadjáratot folytatott ellenük Shen, a pávavezér. Po nemcsak azért lett Sárkányharcos, hogy legyőzze anyja gyilkosát, hanem hogy egy új kort nyisson az életükben: előbb kung-fu-ra tanítja meg őket, majd velük egyszerre fedezi fel a chi-adás művészetét, amit végül a lerombolt, majd újjáépített templomban adnak tovább a tömegeknek. 

A készítők helyesen ismerték fel, hogy a humort az érdekesség is táplálja. Mr. Ping, Po lúd nevelőapja féltékeny Li Shanra, de ez a szál is kimanőverezi az elcsépeltség szakadékát. Li Shan segít Pónak megtalálni önmagát azzal, hogy a faluban bevezeti a pandák szokásaiba, de elhallgatja, hogy másik fő célját, a chi-adás módszerét egyikük sem ismeri.
Szép jelenet, amikor Ping és Li Shan Po csalódottságáról beszélnek. "Én 20 évig hazudtam Pónak arról, hogy kicsoda, és mégis megbocsátott." Kissé számítónak tartom, hogy Ping ezzel vigasztalja őt, de így is megható, ahogy Po és anyja közös képe fölé helyezi a nem rég készült rajzot hármójukról. "Szüksége van mind a két apjára." És a maga morbid módján humoros belegondolni, hogy egy lúd 20 évig egy panda faterjának tudja hazudni magát.


Az ismerős látványvilág kreativitása és sokrétűsége mit sem csorbult, ahogy Hans Zimmer zenekari és tradicionális keleti dallamokat vegyítő zenéje is fülbemászó. A harcok jópofák, lendületesek; az emberi testtartású szereplők mozdulatai hihetőek. A "chi", azaz lelkierő/életerő finom áramlása, illetve a panda nép chi-jéből létrejött sárkányalakú aura Po körül kimondottan tetszetősek. A jadeit-zombik szórakoztatóan vad ötletek egy animációs mesében: ha elveszik a chi-det, a tested zöld koronggá változik, amiből bármikor előpattanhatsz lélek nélküli zombi alakjában...

A film fájó Achilles-sarka számomra Kai. Személyiség alig szorult belé, csak egy felbőszült bika, harmatgyenge motivációval. Csak azon jár az esze, hogy Oogway örökségét lerombolja a világban, és minél több mester chi-jét harácsolja össze - ami még szánalmasabb cél annak tükrében, hogy Po a végső harcban "túltölti" őt vadonatúj chi-készleteivel. "Végre... Nem! Ez túl sok! Ez így túl sok...!" 
Valahol érzékelhető itt, hogy az írók miféle ellentétpárokban gondolkodnak:

1. Tai Lung Shifu ügyes bukott tanítványa, szemben az elsőre ügyetlen sikeres tanítvánnyal (aki ugye Po). 
2. Shen a nagy nemezis, a gonosz bajnok a jószívű bajnokkal szemben (aki ugye Po). 
3. Most Oogway ellentéte, a rég elfeledett nagymester elpusztítaná a helyet, mely a mostani önmagává tette őt, szemben a talán-majdani nagymesterrel, aki mégcsak most keresi önmagát (aki ugye Po).

Tudom, hogy a Dreamworks biztosra akart menni, ezért ilyen matekszerűen kiszámított a dramaturgia. Ezért kapott Kai ilyen anakin-skywalker-es hátteret, hogy Oogway egykori harcostársa, aki a pandák tanítását chi-rablásra használta, ezért Oogway száműzte, és most gyűlöli az emlékét. De ez így csak rámagyarázás, ha az egész lénye kimerül abban, hogy minél jobban degeszre tömje magát chi-vel.

Po karakterfejlődését nagyrészt sikerült kerekké tenni, nem csak úgy bedobtak valami szerencsesüti-tanulságot a gyerekeknek. Mikor Tigris, az Ötök egyetlen túlélője hírül viszi Oogway templomának pusztulását, Po a többi panda felkészítésében találja meg a megoldást. Míg az Ötök edzéséhez nem voltak világos elképzelései, itt rájön, mi a kapocs a harcművészet tanítása és a "tudd, ki vagy"-duma között: az önkifejezés. Tanítsd meg, miként fedezzék fel önmagukat, és abból, annak mentén fejlődjenek tovább. Felkészítésük Pót is előremozdítja a mostani leckéi megtanulásában. 

A sztorinak ezen a fertáján éreztem még, hogy erősen lötyög valami. Zavaros, hogy a chi-adásnak mi a módja. Hogyan kapcsolódik ez a "tananyag" a másik kettőhöz, a harctanításhoz és az önismerethez? Tigris, Ping a pandák a chi-jüket egyik percről a másikra képesek átadományozni Pónak... mert hálásak neki a kung-fu-leckékért??? Az életerő irányított használata attól függ, hogy mennyire vagy önmagad, és mi mindent adsz másoknak? Tudom, hogy kicsit röhejes azon hergelni magam, hogy logikát keresek egy mesefilmben. Csakhát ebben a felállásban igenis megvolna a logika, kirajzolódik egy világos gondolatmenet - kivéve azt a részt, ami a chi-adásról szól. 

A Kung Fu Panda 3.-ra 4/5-öt adok. Kortól függetlenül bárkinek ajánlom, nemcsak. éppoly szerethető, okos és változatos harcművész-monda mint elődei, de tisztes zárófejezete a trilógiának. A főgonosz és a fontosabb tanulságok egyike zsengébb a kelleténél, ez azonban nem siklatja ki az összértékét.