A gyilkos

Pofátlan kis darab A Gyilkos. Semmi jellegzetesség. Semmi formaújítás. Megtestesült egyszerűség, higgadt profizmus, üdítően illúziómentes lélekanalízis. David Fincher és Michael Fassbender közösen tértek vissza a thriller műfajához egy nyílegyenes, mégis hátborzongatóan sztoikus thrillerrel, amely majdhogynem titokban surrant be a Netflix kínálatába és az én kedvenc óévi filmélményeim közé. 

 

Névtelen bérhóhérunk maga a száraz precizitás. A Föld bármelyik pontján megbízást vállal, és ha megkapta, élete és elméje onnéttól annak minden számba vehető részlete körül forog, tervezéstől a pillanat kivárásán át a nyomok eltüntetéséig. És most mégis hibázik, ennek kapcsán pedig a barátnőjét kórházba juttatja két ismeretlen bérkolléga. Emberünk még most is távolságtartóan intézkedik, miközben levadássza a tetteseket, + azok megbízóját, moralitás híján azonban nihilizmusa az, amit az ügy próbára tehet.

 

Ez a Fassbender-show: az ő kimért penge alakítása a film abszolút tengelye. Amellett, hogy veszettül üdítő hallgatni A Gyilkos monológját a fejében – elsősorban a hosszas bevezető részénél –, érdekfeszítő, amint ez a szinte biorobotként összpontosító ember célpontról célpontra vándorol, függetlenül a távolságoktól, mint valami fantom. Hiába tükörsima és fordulatban szegény a sztori, részletgazdag kidolgozása kellően szilárddá teszi, hogy a nézőt izgassa, miként tálalják fel neki. Tükörképe film a főszereplőjének: teljesen 1 célra fókuszáló jellemtanulmány, ami a fölös sallangokat gondosan kikerüli.

 

Ezzel A Gyilkos lett az 5. filmalkotás az óévből, melyet bátran ajánlok megtekintésre.

 

(Ezúttal végre tényleg)
Boldog újesztendőt !!!

Godzilla Mínusz Egy

 

Nem kicsit szkeptikus voltam, mikor az eredetileg „Gojira -1.0” címezésű jövevényt kikiáltották minden idők legjobb Godzilla–mozijának. Nos, ehhez képest Yamazaki Takashi alkotása végül nálam is elismerésre talált: értékes társadalomrajz, normális szereplők átélhető személyes és közösségi drámája, plusz minden idők talán legfélelmetesebb Godzillája, mind-mind egy szerves, természetes egységbe sodorva, méltó módon megünnepelve a szörnyikon70 éves jubileumát a vetítővásznon.

 

Koichi Shikishima, a dezertőr kamikaze pilóta még 1945-ben látta először az őshüllő „Gojirát”, amint egy bázison majd’ mindenkit megölt. 2 év múltán, a McArthur-korszak elején Koichi is szűkösen él két másik túlélő, egy Noriko nevű fiatal nő és a kisgyerek Akiko mellett. A férfi kiküldetésekor újra találkozik egy kishajón Godzillával, aki azóta a hidegháború atomtesztjeitől pusztítóbb lett, mint valaha. Ám miután a fenevad porig rombolja Ginza városát, és Noriko a több tízezernyi áldozat egyiké válik, Shikishima eltökéli, hogy beáll a Godzilla ellen szerveződő civil hadművelethez pilótaként.

 

Érdekessé faragni a legfőbb emberalakokat és izgalmassá Godzillát, de úgy, hogy az egyik nem válik kolonccá a másik nyakán. Na, ez a bravúr nem jött össze még negyed-száz év után se Amerikában: ez máris igazolja a kritikusok és nézők egybecsengő méltatását. Yamazaki érdekeltté teszi az embert abban, hogy az emberoldalnak drukkoljon, és elfeledtesse, hogy más verziókban gyakran a „jófiú” szerepét osztották a gigagyíkra. A Mínusz-Egy Godzillája maga a zabolátlan őserő, a háborús pusztítás megtestesülése, ki haragvó kolosszusként szántja Japán földjét és vizeit – egy országét, ami szó szerint a 0-ról kezdett újra mindent, s erre most a -1-re roskadhat vissza.

 

Shikishima szavain és érzelmein keresztül a Godzilla Minus One egy olyan létidegen, szélsőséges, 80 éve mégis megkérdőjelezhetetlen észjárást tudott közel hozni hozzánk, mint a túlélő öngyilkos-pilóta szégyene. A trauma, bűntudat és a lény létének titka még 2 dolgos, családfőként megélt év után is fölfalja Koichi-ben az észérveket: hiába semmit se segített volna a bázisnak, ha rálő Godzillára – mint ahogy hazájának se, ha a biztos halálba repül, mint ezer másik pilóta –, ő ezt bizonyosra nem veheti. A tény, hogy a szükség percében rettegett, hibázott, nem tett meg minden tőle telhetőt, független a valós vagy vélt eredményességtől – mint ahogy a Wada Tsumi–hadművelet sikere is roppant bizonytalan, mégis a legtöbb, amit a civil veteránok összehozhattak (Tokió és Washington segédkeze nélkül).

 

Meglepően természetes az, ahogy a bűntudat rányomja bélyegét a férfi párkapcsolatára – még egy olyan toposz, amit rengeteg hőstémájú film hamiskásan kezel. Norikót hamar megkedveltem, ahogy gyűrött menekültből papír nélküli élettárssá érik: formaságok nélkül válik a 3 elárvult ember családdá, és ez nagyon megfogott engem a film 1. felében. Hirtelen eltűnése Gojira tombolásakor kicsit furcsa lett, de így is működött a gondosan megírt dramaturgia miatt. Koichi mintha el lenne átkozva hajdani kudarca óta,

s most ott lappang a réme, hogy ezért az új életét, a romokra épült családi boldogságát követeli a sors fizetségképp. Ami szívszorító módon be is következik. Fontos volt indokolttá tenni a végén a csavart, mikor kiderül, hogy Noriko sérülten ugyan, de él: a jutalom itt jogos, hisz a főhős nemcsak törlesztett, megtette a szinte biztos halált jelentő dolgát – hazájáért –, hanem időben katapultált is, elkerülte a tényleg biztos, de már fölös halált – szeretteiért.

 

Fantasztikusan fest a nagyfiú, és sokakkal együtt hüledeztem az infótól, hogy a Minus-One potom 15 millióból lett összerakva! Dühös arca, robusztussága és atomlehelete is félelmetes: vegytiszta apokalipszis az a kép, melyen alulról látjuk az óriási porfelhőt és az előtte magasodó Godzillát, mint valami démoni istenség. Szokatlannak tűnt, hogy a sugárlövéshez a pikkelyei fölrántódnak, mint egy gépnek a szelepei, vagy az, hogy haláltusája is egy reaktormag összeomlására hasonlít, de abszolút hatásos és könnyen megjegyezhető látványossága ez a Mínusz-1-nek. A nem feltűnő zene – vagy épp a hiánya – is érezteti Godzilla jelenlétét, valahányszor fel- és előtűnik; külön piros pont jár érte, hogy az 1954-es első film témazenéjét okosan illesztették bele a csatajelenetbe.

 

A párbeszédeknél szerintem jól lőtték be, hogy korabeli lakosok szóváltásának hangozzon, ugyanakkor némi önvizsgálatot is finoman belecsöpögtettek. Leginkább Noda, a haditervet kiötlő mérnök monológja tetszett, ami kritika is egyben a háború fanatikus szellemi öröksége, pl. a kamikaze koncepció fölött. „Ha belegondolok, ez az ország túlságosan is megveti az életet.” Ez újfent ráerősít, hogy Godzilla több egy óriáshüllőnél: az élő manifesztációja a háborúnak, ami irgalom nélkül pusztítja az életet, és amivel végérvényesen le kell számolniuk – olyanfajta összetartással, ami túlmutat a parancselvűségen.

 

Kései kellemes meglepetés volt tehát nekem a Godzilla Mínusz Egy, ami végre teljesen jól használta a szörnyet egy olyan történetben, melynek igazi emberi sorsdráma adja a motorját elejétől a végéig. Sose ragadta meg úgy igazán a képzeletemet ez a keleti filmműfaj, melyben egy óriásszörny, japánul kaiju [„kájdzsu”] a sztár, és ugyanez igaz a háborús témájú drámákra is. Ez a darab viszont bevált, sőt minden elődjét überelte nálam, és úgy tűnik, hogy legalább 2 országban a nagyközönség szintén így fogadta.

 

Négyesre lövöm be az értékét, nagyon jó lett.

A szabadság hangja

„HA TE VAGY AZ IGAZSÁG,

HAZUDNOD NEM SZABAD:

MI AZ ÁRA 

SZEMED VAKSÁGÁNAK?”

 
 

Nyílt színvallással felér az a banális lejárató–kampányt, amit Hollywood szakmai nyilvánossága A szabadság hangja ellenében folytatott. Producer Eduardo Verástegui több évi késéssel tudta csak bemutatni az Angel Studios révén, jóval kisebb körben és reklámlehetőséggel, mint amit mondjuk az idén sorra bukó Disney-filmeknek juttattak. Ironikus módon az amerikai sajtó sárdobálása visszaütött, és lepel alatt bombasikerré tette a produkciót: azon túl, hogy negyedmilliárd dollárt, azaz büdzséje tizenhétszeresét hozta vissza, a nagyérdemű képébe tolta „modern” világunk egyik legkínosabb szégyenfoltját, a virágzó gyermek-rabszolgapiacot.

 

Tim „Timoteo” Ballard fedett ügynök évek óta fülel már le pedofil bűnözőket. Egyik rajtaütése után egy hondoras-i gyerekáldozat, Miguel felmeri őt és arra kéri, hogy kifejezetten az ő szintén áruba bocsátott nővérét, Rocíót kutassa föl és hozza vissza. A kislányt valahova külföldre adták el, így Tim és társai beépülnek a kolumbiai alvilágba, hogy ott bukkanjanak mielőbb Rocío nyomára. Amikor azonban nem kap zöld utat az ügy folytatásához, választania kell: vagy saját állását adja föl, vagy a magánmisszióját.

 

 

Ha félretesszük a politikát, akkor A szabadság hangja egy kifejezetten hagyományos thriller. Bagatellizálhatatlanul szörnyű jelenségre hívja föl a figyelmet, másrészt eléggé régimódi az, ahogyan fölépíti és kifejezi magát. Elrabolva-szerű cselekménye, A passióval rokon mentalitása és a Véres Gyémánthoz hasonló tájhangulata miatt könnyen úgy tűnhet, hogy nem próbált kellően eredeti vagy csattanós lenni – akár fordulatok, akár képi brutalitás frontján. Végső soron a befogadótól függ, hol húzza meg az értékhatárt egy ilyen nyíltan üzenetközpontú alkotásnál: mikortól régi vágású, de ésszel + érzéssel készült alkotás és mikortól szájbarágós „tanmese”, ami csak kliséket pufogtat.

 

Megfogott engem az átvert gyerekek nyomtalan eltűnése az elején, bevonta a figyelmemet a bizalom-elnyerés pszichológiai technikája Tim munkájában, és érdekesen jött le az, ahogy társával, Vampiróval fölállítják a saját kis pederaszta klubjukat, mint amolyan nagy légypapírt a remélt beszállítóknak. Szó mi szó, a negatív figurák elég átlátszóak,

mint Giselle, a volt szépségkirálynő, aki mintegy nyájas pókként hálózza be jóhiszemű célpontjait. De az a vád egyszerűen baromság a főáramú médiától , hogy emiatt a darab „rasszista” vagy „szuperhős-szerű": nem olyan veszett ritka jelenség, hogy a mások nyomorával csencselők külső vonásain is kiütközzön a romlottság.

 

Nem értek egyet azzal a fölvetéssel sem, hogy Jim Caviezel - aki egyébként is az igazi Tim Ballard segítségével készült a szerepre - túl hasonló alakítást nyújtana, mint Isten fiaként, vagy hogy figurája itt is "prófétaszerű" erkölcsi példával szólítja föl a nézőt magába nézésre és megbánásra (amiért kényelmesebb nem törődnünk ezzel a nagyvilágban zajló, ergo távolinak fölfogott mocsokkal). 

Ha már bűnbánat: hihetőnek találtam Vampiro élménybeszámolóját arról, hogy egy ilyen simlis krapek minek a hatására vállal be ilyen mentős balhékat. Aki ezt mindenáron politikai, vallási meg hitkérdésnek akarja beállítani, az vagy felszínes, vagy hazudik. No azért azt belátom, hogy a film társadalmi felhívása – hogy ez az iparág bármelyik országban–családban újabb áldozatot szedhet – nagyobbat ütne, ha a végső mentés színtere nem a 3. világ eldugott dzsungele lett volna, hanem pont magának az USA-nak a szívében kerülne rá sor. 

 

Maga Tim azonban nem túlidealizált főhős, aki változáson ne menne keresztül – bár morális motorját az álca mögött valóban nem kezdi ki semmi. Rocío-ék előtt a bűnösök lefülelése volt a figyelemfókusza, hisz ez ad esélyt a még élő áldozatoknak. Más viszont egy beépülős vadászat, sőt még a beépülős mentés is: Timék sikerével 54 „árucikk” kapja vissza szabadságát, csak pont az az 1 nincs köztük, így a már-nem-is-ügynök tovább kell, hogy kü(s)z(kö)djön. Szakmai alaposság és egyéni gerincesség társítását láttam ebben, nem holmi elvont eszményképet, amivel ne tudnánk akár full ateista-módban azonosulni.

 

Tim és Vampiro kettőse messze a legérdekesebb szereplőtéren, de szerencsére a megsegítendő család, apa és két porontya is voltak annyira szimpatikusak, mint a film szánta őket. Tetszettek még a mentőakciók külön árnyalatai aszerint, hogy 1 vagy több pedós lecsukása, illetve 1 vagy több alany kimentése a konkrét, elsődleges célkitűzés. Rocío zenélgetése a szobájában pedig tényleg hatásos keretet ad az egésznek, emlékezetünkbe vésve, milyen valószínűtlenül sok erőfeszítés árán került vissza élve egyetlen bizonyos név és arc birtokosa a sötétség világából – ami mégis csupán ugyanaz a világ, melyben mi magunk naponta forgunk.

 

 

Mel Gibson, Caviezel és mások személyesen igyekeztek népszerűsíteni ezt a darabot, és szerintem rászolgált a sikerére. Története nyílegyenes, de szilárd, feszültséggel bír, végkifejlete kerek és kiérdemelt. Papíron pozitív karakterei valóban emberiek, a zene és atmoszféra erős. A stúdióvilág szájkaratéja pedig – főleg egy olyan mű miatt, ami műfajában nem is nevezhető formabontónak – akaratlanul is mintha súgna nekünk: lehet, hogy őrajtuk is csak kiütközött a valódi természetük...? 

 

A szabadság hangja 5-ös skálán 4-est kap tőlem.