Toldi

 

Mibe is vágtam én nyiszlett kis fejszémet?

Irodalmi művet szidni merészelek??

Azt mondják, a holtakról vagy jót, vagy semmit:

Vajon itt is e fölfogás uralkodik?

Előre szólok: csak a sorozat 100 perces, egész-estés változatát véleményezem, mely az első Toldi-könyvet dolgozza fel. Arany János szerző, Jankovics Marcell rendező és az itt mindenkit alakító Széles Tamás külön-külön is könyvméretű témák; az ő munkásságukat inkább másoknak hagyom meg, hogy részletezzék. Észben tartom azt is, hogy ez voltaképp kb. 8-10 perces fejezetek (énekek) összeillesztése, amik együtt adják ki egy film lefutási idejét és narratíváját.

Nagy Lajos király idején Miklós, a Toldi-ház másodszülöttje arról álmodik, hogy lovagként bizonyítja rátermettségét a világ előtt, ám fivére György családfőként évek óta csak ócsárolja és megaláztatja őt. Az egyik ilyen esetnél Miklós dühében végez György egyik talpnyalójával, így futnia kell. Bujdosása a vadonban csak még inkább megedzik az ifjút, és – miután már tudja, hogy anyja és a ház szolgái még mindig mellette állnak – eltökéli, hogy valóra váltja álmát, amihez rövidesen alkalma is nyílik.

Látvány terén érdemli a leghangosabb dicséretet a Toldi: az elmúlt évek egyik legszebben meganimált munkája – főleg azon részeknél, melyek Miklós kivételes testi erejének adnak költői túlzást. Eszesen színezték ki az amúgy szokványos hősköltemény résztvevőit és pillanatait: 

• Lajos király nagylelkűséget sugárzó gesztusait, 
• György már karikatúraszerű alantasságát, 
• a Miklós kezéhez tapadó vért, 
• vagy édesanyjuk elfogulatlan szeretetét kisebbik fia iránt. 

Még a humornak is besegít helyenként a látványvilág: nem semmi fricska, ahogy György, a pedigrés nemes lovag majdnem pucéron ázik szét az állig beöltözött hada élén... 

A szöveg kvázi egy megvágott audiokönyv hűségével követi az eredeti művet. Általában úgy jól lőtték be a beszédstílus köztes állapotát a XIX. és a XXI. század között, viszont néhol vagy a narrátor, vagy a szereplők szövegét túl színpadiasan és cifrázva hagyták meg, ami kizökkentő volt. Az elbeszélő szöveg elmondását magára Aranyra testálják, aki afféle szellemként kommentálja a történéseket. Jópofa látvány egyébként a nagy író alakját fel-felbukkanni látnunk egyes helyzeteknél, mint megfigyelőt.

És most jöhet a "nagy vétek", az "istenkáromlás." Itt a sztorit mint olyat kritizálni ugyanaz, mint az eredeti művet kritizálni. Dicsérem a rajzfilmben, hogy egyrészt letisztulttá teszi az elbeszélő költemény cselekményét, másrészt butítás nélkül hidalja át a befogadásbéli különbséget egy olvasó- és egy nézőközönség között. De szerintem igenis bátrabban, kevésbé merev hagyománytisztelettel kellett volna nyúlni az alapanyaghoz, hogy érettebbé csiszolják/ építsék azt. 

Talán pont azért, mert látom rajta a kimunkáltságot, nem tudom úgy venni, hogy: "ez csak egy mese". Még így, "szépítve" is túl sovány maradt nekem a lényege: a történet. Túl előre eldöntött a főhős sikere és erkölcsi igazolása. Györgyöt is már olyan fokig stilizálták, annyira infantilisen ármánykodik, mikor öccsét bepanaszolja, hogy gyakorlatilag ezzel menteti őt fel. Semmi gondom azzal, hogy Lajos egy okos előítéletű uralkodó, mint pl. Mátyás király, vagy hogy Miklós afféle középkori Luke Skywalker-ként válik itt parasztemberből lovaggá! De ha a történet a fiú útközben átélt nehézségeiről, a férfivá éréséről szól, úgy annak igenis túl szerény maradt a belseje, az íve, az egésznek a tanulsága, mondanivalója. 

Azt hiszem, 2 ponton borult akkorát szememben a cselekmény hitele, amit az már nem hevert ki: 

• Mindig a főhősnek legkedvezőbb ponton veszik elő az anyját. Bence, a család agg szolgája épp ott és akkor talál rá Miklósra az anyja küldte arannyal, mikor az Pesten páncélt akar szerezni. És pont a nagy győzelemkor ő is ott terem a Duna-parton, – csakúgy a 100%-os happy end kedvéért. Még ha tudta is, hol próbál szerencsét fia leendő vitézként, akkor is: ez túl nagy véletlen. 
• A nagy párbaj a cseh ellen egy orbitálisan rossz vicc: Miklós megszorítja a kezét, és az, akiről megannyi képzett kardforgató hóhéraként félve beszéltek, azonnal egy nyámnyila anyámasszonykatonája lesz, aki csak a rostélya miatt nem csókolja meg az ellenfele csizmáját. Ez így szánalmas, és elvileg ezen dől el Toldi jövője. 

Furcsállom, hogy csak két generációval a Ludas Matyi-rajzfilm után készült a Toldi. Sem az eredeti mű irodalmi értékét, sem a rajzfilmen látható elhivatottságot nem akarom tagadni: arra a célra ideális, hogy diákokhoz irodalom órán közelebb hozzák ezt a klasszikus művet. Örülök, hogy ilyen szép külsővel, igazi rajzfilmek még ma is készülnek – hát még, hogy minálunk. De a végeredmény már túlontúl alázatos, barázdálatlan és régies maradt az én szájízemnek, nem tudott igazán utat találni hozzám, mint befogadóhoz. 

Isten irgalmazzon szegény fejemnek ezért, de mindössze egy 3/5-öt adok rá. Nyilván 10 perces darabkákban más élmény, mint egybe 100 perces tömbben, de ettől még ugyanaz a darab. 

Most pedig:

Ne nézz fel! (2021)

„Meg kell értened: 

a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra. 

És sokuk úgy megszokta, 

oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, 

hogy foggal-körömmel védeni fogja.” 

Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:

• a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
• a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
• a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
• és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.

 

Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.

Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!

Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír,  holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.

Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!

Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.

Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.

Biztosra veszem, hogy nagyon megoszlik majd a közönség véleménye róla; nekem a Ne nézz fel! egy pompásan csípős sci-fi-vígjátékként maradt meg. Önfeledten parádézik az emberi idiotizmuson, és valósággal a képünkbe ordítja, mekkora hülyék gyülekezete vagyunk közösségként: ha egy mindenkit érintő, nagy fenyegetés adódik, a nagy tömegeknek még a tudomásul vétellel is gondjai vannak, nemhogy a társadalmi szintű megoldáskereséssel. Abszurditással fejezi ki üzenetét, de ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mennyire is közelít a film karikatúrája a valós állapotokhoz!

Nem rémlik így fejből, hogy egy Netflix-produkcióra valaha is 5/5-öt adtam volna, mindenesetre most megteszem. Instant kedvenc, a maga keserédes módján.

Senki

Derek Kolstad, a John Wick-trilógia írójának újabb hasonló sablonműve a Nobody, és ezt Iya Naishuller rendezése nem is igen próbálja letagadni. Egyesek szerint épp ettől, a megtámadott átlagpolgár spontán bosszúhadjáratától, annak is főleg brutális képeitől oly szórakoztató ez a film. Én nem tartozom közéjük: lerágott csont sztori tükörsima felülettel és előadással, sovány szereplőkkel és még soványabb dialógusokkal, 

és az egész végül olyan semmitmondóan fut ki, hogy nehéz nem pazarlásnak érezni a rászánt másfél órát. Még azt se nagyon tudom mondani rá, hogy "folytatásszagú" lenne: utalgatnak rá a végén, de a fantáziát nyomokban se látom hozzá.
 

A kétgyerekes házas Hutch Mansell gépiesen kiszámítható életet él. Egy éjjel betörnek hozzájuk, de ő hagyja a tetteseket meglépni, és ezért ismerősei – köztük tulajdon fia – gyáva alaknak nézik. Ezért, mikor kislánya kedvenc karkötője is eltűnt, lenyomozza betörőit, akik egy beteg kisbaba szegényen élő szüleinek bizonyulnak. 

Hutch egykor a kormány bérgyilkosa volt, és máig visszavonultan élt, de ez az eset most úgy felhúzza, hogy egy nőt molesztáló huligánbandán tölti ki frusztrációját. És mivel egyikük a város legnagyobb orosz gengszterének a hülye öcsikéje volt, hősünknek szabályos magánháborúba kell kezdenie, hogy megvédje családját.
 

Ez a kis thriller igazából egy nem túl fantáziadús vágyálomkép: a hétköznapi családos férfi, a látszólag teljesen jelentéktelen életű „senki” megelégeli a szart maga körül, és a szemetek, a mocskok ellen felveszi a kesztyűt – no meg persze a régi véres társait és  fegyverarzenálját. Ez az egyetlen eladási pontja a filmnek, amivel hódítani próbál.

• Még akkor is, ha ezek a mocskok fegyverrel a pracliban is olyan pipogyák és szerencsétlenek is, hogy inkább szánalmat, mintsem haragot keltőek.
• Még azzal együtt is, hogy a "senkink" nemezise, Julian Kuznyecov, a tipikus gonosz ruszki sztereotípiája egy nulla kaliberű, „senki alatti” senki.
• Még úgy is, hogy a család, akiket minden magyarázat nélkül óvogat, a hosszas döcögő bemutatásuk ellenére sem többek cselekményszerszámoknál, akikre motivációként lehet hivatkozni.
• Még úgy is, hogy a félúton bedobott műfajváltás családi drámából thriller-be megalapozatlan és épp ezért csalásnak érezzük, amit utólag persze buzgón kozmetikáznak a főhős „revizori” múltját ecsetelve.

 

És ezzel azt hiszem, minden lényegesebbet elmondtam róla; ennyi a Senki. Néhány helyen tényleg figyelemfelkeltő a véres ütleg és maga az alapszitu, de  filmként inkább sovány, mint őszinte, és sokkal inkább banális Equalizer-klón, mintsem energizáló akcióthriller.

Egy kettest azért megér.

Mátrix 4. - Feltámadások

 

Hajlamos vagyok a kategorizálásra, ezt elismerem. De egyszerűen nem tudom a Mátrix: Feltámadásokat másnak vagy többnek látni, mint egy újabb dilettáns, The Last Jedi-szerű deheroizáló hozzátoldásnak egy franchise-hoz, amit évtizedekkel zárás után kergettek ki a koporsójából a semmiért. Képes valahogy arra, hogy egyszerre kapkodjon és húzza végtelenségig az időt, újraguberálva a mítosz egy-két elemét, lerombolva az amúgy is túlépített szabályrendszerét, valamint a föld alá üldözni szegény nézőt a szüntelen, szűnni nem akaró, nonszensz és képmutató pszeudofilozofálással, amit már az Újratöltve és a Forradalmak idején is sokunk a pokolba kívánt.
 

Neo és Trinity mégse haltak meg, csak a Mátrix titokban újra asszimilálta őket, és most megint hamis identitással léteznek benne. Neót a pszichiátere – aki valójában nem más, mint a Mátrix vezérlőprogramjának kivetülése – kék pirulás kezelés alatt tartja, nehogy rájöjjön az igazságra. Ám a való világból egy Bugs nevű kapitánycsaj és legénysége, az új külsőt kapott Morpheus segítségével felkutatják és idővel ki is hozzák. Neo vissza akar menni Trinity-ért is, de előbb hozzá kell szoknia pár dologhoz, ami a való világban megváltozott.
 

20 év után vette újra elő kedvencét a Wachowski-család egy folytatásért, ami 20 perc után már minden kötődési ingert elvágott tőlem, és amit ily módon szívből meg is utáltam. A forgatókönyv egy kétségbeejtően kusza, túlhajtogatott origami, melynek logikáját a direktor úgy változtatgatja, ahogy épp elképzeli. 

Masszívan kiszivattyúzta belőlem az összes érdeklődést a rengeteg meddő expozíció, a korábbi részekkel való ellentmondások és a sok idegdaráló agyonmagyarázás, amit a szövegfüzetekbe suvasztottak. Minden újabb információval csak még távolabb került tőlem ez az egész világ, vagy az, amilyenné módosult: pl. hogy most már vannak az emberek oldalára átállt gépek, vagy hogy miként működnek azok az élő adathalmazok, bármi is a nevük. A nagy szerkesztgetésben a legalapvetőbb dolgot nem voltak képesek alapszinten megteremteni: a néző kíváncsiságát a világ iránt, illetve a kötődési felületet a szereplők kilétével, szavaival, tetteivel.

 

Régi vagy új, emberi vagy nem emberi szereplőről volt-e szó, az még a jobbik eset volt, ha csak hidegen hagytak, de nem idegesítettek is. Ami pici emberi imput szorult ebbe a kacathalmazba, azt az örömmel viszontlátott Carrie-Anne Moss adta: szembesülni vele, hogy családja csak a megújult Mátrix hazugsága volt, lehetett volna akár a film egyik drámai aduásza is. 

Csakhát sem ő, sem a John Wick-frizurás Kenau Reeves nem feledtetik pl. Laurence Fishburne hiányát; az új Morpheus sokkal inkább egy Men in Black-paródiába illene. Smith ügynök pedig Neo ellenfeléből itt valahogy egy homárgyanús játszópajtássá vedlett át, aki „váratlan szövetség” címén még ki is menti a kiválasztott irháját egy ponton. 

Az első Mátrix egy kissé túlstilizált, de mondandójában okos akció-sci-fi volt, melynek intelmei a mai világunkban mind inkább felismerhetők. Összes folytatását a kukába valónak tartom, beleértve a legújabb, 2 és fél órás Feltámadásokat is. Egy amputált lelkű, meddő szövegdézsa az egész; gondolati, érzelmi és látványi fronton is csak büntetett engem minden figyelemért, melyet törekedtem kipréselni magamból.

• 1 felvetését (kezdve azzal, hogy miért csüng még most is a fél világ a szimulált világon?) nem tudja közhelyeknél tovább építeni, működő gondolatmenetté,
• 1 szereplőjét se tudja emberibbé tenni egy retro PC-pixelfiguránál, 
• 1 akciójelenetét nem tudja még azzal a jól felismerhető stílussal se bevonni, nemhogy igazi téttel, izgalommal vagy jelentőséggel.

Talán a személyes élmény a szokottnál jobban bejátszik most, de vállalom: egyest adok ötös skálán a Mátrix: Feltámadásokra. Kicsit sem érte meg végigtespedni, vagy a feltételezhető értelmét bogarászni. Azt tudom javasolni: ha egy Mátrix-filmnek már alcíme is van, kerüljétek el!
 

Pókember: Nincs hazaút

 Kellemes karácsonyi ünnepeket  

 kívánok minden kedves olvasónak!      

Aki csak ismeri a Marvel műveit, annak biztos, hogy feltűnő a Pókember: Irány a Pókverzum! hatása az MCU-s póktrilógia záró részére, a Nincs hazaútra. Sokakkal együtt már nekem is elkoptatott ez a divatos módszer, hogy egy filmcsokor teljes idővonalát időutazással írogassák felül – nemcsak a szuperhős-akciómozik között. Mégis kíváncsivá tettek a trailer-ek: ilyen kaliberű projektje a Bosszúállók: Végjáték óta nem volt a Marvel-nek, és maga a premissza is nagy képzelőerőre vallott. 

Fogták az animációs film alapötletét – több külön világ Pókembere összetéve egy közös kalamajkához – és egyesítették azzal a „mellékes” célkitűzéssel, amit a Sony 2 korábbi inkarnációnál is elbarmolt: egy olyan drámaerős, stabilan összefogott, energikus 3. részt adni Pókembernek, ami végre igazán beindítja Peter Parker már felnőtt életét. Ezt a bravúrt a Marvellel kötött érdekházasságuk most meghozta: az eddigi legtöményebb, de legügyesebben is levezényelt Spiderman-mozit kaptuk meg így év végén!

Peter élete darabokra hullott, mikor Quentin „Mysterio” Beck leleplezte őt halála előtt: a fiút nénikéjével, barátnőjével és legjobb haverjával együtt állandóan zaklatják a hatóságok, a média és az utcai tömegek. Peter és nénikéje elköltöznek, majdhogynem bujkálva kell élniük, ráadásul Peter, MJ és Ned Leeds felvételijét is elutasítják a "botrány" ürügyén. 

Peter ezért varázslóismerősétől, Dr. Strange-től kér segítséget: mágiával törölje ki az emberiség emlékezetéből, hogy ő a Pókember! De a fiú belezavar a bűbájba, így egy dimenziókapun át 2-3 parallel világ rosszfiúi kerülnek oda – épp azelőttről, hogy ki-ki a maga Pókicájával küzdve meghalna. Strange nyomban visszapaterolná őket saját világaikba, de Peter előbb segítene rajtuk. És ezen bizony durván hajba kapnak a jelenlevők…

 

Tom Hollandnak minden oka megvan „egy franchise lezárásaként” tekinteni a Nincs hazaútra: ettől teljesebb körű búcsút aligha lehetett volna adni az MCU-s Pókembernek. Reklamálnivalót persze nem nehéz találni benne:  

1. Dr. Strange elpazarlása, mivel csak a cselekmény slusszkulcsaként funkcionál; 
2. a másvilági figurák "nem marveles" színészi attitűdje a történet szerint sem illik az MCU világába; 
3. a szereplőtumultus, amiről leginkább elhíresült a film;
4. az elcsépelt „Nagy Reset” ötlete a memóriatörléssel, hogy helyreálljon a status quo, és ne kelljen kidobni az addigi idővonalat;
5. vagy a multiverzum-kártya kijátszása egy amúgy is már rohadtul népes szuperhős-univerzumnál.

És mégis: a Spiderman: No Way Home nemcsak egy valóban izgalmas, nagystílű, de felnövéstörténetként is korrekt produkció lett, amely minden szórakoztatási kötelesség mellett is tisztesen lezár egy korszakot – történeten belül és a franchise életében is. Ha szerződés nem köti Hollandot, most tudná a csúcson abbahagyni a szuperhősi melót.

Furi, hogy épp a legzsúfoltabb pókmozi jött össze a legütősebbre: az események kuszaságuk mellett is többnyire bevonnak, érdekes látni, hová eszkalálódik ez a pusztító őrület, amit Peter és Strange okoztak. Jon Watts rendező és a Chris McKenna-Erik Sommers írópáros, mindhárom rész fejei eddig nem nagyon nyűgöztek le, itt viszont nem semmi egyensúlymutatványt hajtottak végre. Tapintattal osztották el az időt a komorabb és könnyedebb percek, illetve a marveles és a más pókuniverzumokból megidézett figurák között.   

Pedig művüket nem egyszerűen Pókember 3.- vagy A csodálatos Pókember 2.-szinten tömték tele szálakkal és szereplőkkel, de olyan egész idővonalat összegző mamutot kellett leadniuk, mint a Bosszúállók: Végjáték, vagy az X-men: Az eljövendő múlt napjai! Akár egy divatbemutató: a kifutón felváltva riszálja meg magát Sam Raimi 3 és Mark Webb 2 filmjének 1-1 feltámasztott rosszfiúja, és három Pókembert kapunk 1 áráért, amint – saját szavaikkal – azt csinálják, amiben jók.
 

De fütyülnék erre a díszmenetre, ha a fő hős fő verziójának a fő történetszála nem a fő fókusza maradt volna az egésznek. Holland Peter-je libikókázott számomra a 3 rész során: a Hazatérésben kedvelhetően naiv, az Idegenben és hát a Nincs hazaút bevezetőjénél is még bosszantott a baleksága. May néni kicsit komikusan hosszú, téblábolós halála után lett Parker ismét egy biztatandó fiatalember a szememben, aki megérdemli, hogy sikerüljön helyrehoznia mindazt a kárt, amit okozott. 

Végre abbahagyták a tinikor majszolgatását, sőt minden köldökzsinórt elvágtak Peter gyermeteg korszakához – történet és franchise szerint is –, amit már nagyon időszerűnek tartottam! Sose éreztem még Spiderman-sztorin, hogy a címalak élete és lelkülete ennyire végérvényesen megváltozott volna a film végére, mint ennél – annak ellenére, hogy a kezdeti, irdatlanul sokrétű problematika végül egyszerűen kitörlődött.
 

Sejthető volt, hogy a mellékszereplők elmélyítéséhez nem jut majd elég idő, így én se veszek sorra mindenkit. A régi rosszfiúk nem lettek kibontottabbak, mint a saját szériájukban voltak, csak a régi nüanszaikat variálja a szövegkönyv – főleg a maszkját csuhára cserélő Norman Osborn-nál, akit egész tűrhetően szőttek az MCU-s Peter jellemfejlődésébe. Nem mintha a dumája meggyőzőbb lenne pl. egy Power Rangers-szörnyhez képest, de Peter dilemmái visszatükröződnek az ő alakján. Mennyire felelős egyik énje a másik tetteiért? Az ő tiszte-e segíteni rajta, vagy ellenkezőleg: elvenni az életét, ahogy ő elvette May-ét? A nagy sietségben ezeket a kérdéseket nemigen járjuk körül, de legalább könnyű válasszal se szúrják ki a szemünket.
 

Sose rajongtam a bimbózó kapcsolatért Zendaya MJ-jével: ez talán annyicskát erősödött a 2. és 3. rész között, mint az Anakin-Padmé románc az ottani 2. és 3. rész között – bár a színészi játék azért attól jobb. A legkijózanítóbb jelenet egyértelműen a vége, mikor MJ és a világ Peter-t márcsak egy senkinek látja őt. Mikor megpróbál újraismerkedni a lánnyal, majd meggondolja magát, leolvasható Peter-ről, hogy nem a mersze hiányzik… inkább mintha csalásnak érezné, amit tenni akar – mint mikor Dr. Strange-hez fordult. Szerencsére a két fiatal közti kapocs addigra kellően megvastagszik, hogy ez a perc hatásos legyen a nézőnek. 

Peter megtanulja elfogadni azt, hogy nem lehet egyszerűen „visszacsinálni”, ami téves vagy fájdalmas volt az életében, vagy a másokéban. Hiába tapasztalt már meg minden elképzelhető fantasztikumot, amit ez az univerzum csak produkálni képes, az emberek társadalma akkor sem így működik, és ettől kezdve együtt kell élnie a döntése(i) következményeivel. 

 

Egyik film után sem voltam még ilyen kíváncsi, hogy merre megy majd tovább Peter Parker élete, mint mikor a Pókember: Nincs hazaútnak vége lett. Önállóan még épphogy csak megáll a lábán narratív és logikai fronton, de mint galéria az eddigi 8 Pók-mozi szereplőiből és látványkellékeiből nagyszerű alkotás. Ugyan a dramaturgiát elég elcsépelt klisék indítják be, de ha már beindult, akkor érezni a súlyát, ám nem tudni biztosan az irányát. Lehetőséget adott a 2 szériával is pórul járt rajongóknak, hogy a 3. végén elköszönjenek ki-ki a maga kedvenc verziójától és az ottani főgonoszoktól, bármit is hozzon a franchise számára a jövő.
 

Mint valaki, aki a három verzió egyikéért sem volt úgy igazán „megveszve”, a Spiderman: No Way Home-ra egy négyest adok. Fordulatos filmélmény, amely végül elbírja és végigviszi azt az irdatlan terhet, melyet kissé meggondolatlanul a hátára vett – akárcsak főhőse.