Sam Raimi adaptációja néhány dologban erősen emlékeztet az első Supermanre Richard Donnertől. Danny Elfman zenetémája félúton van a Batman nyomasztó és a Superman dicsőítő taktusai között. A nyitószám képsorai nyilván nem az űrt, hanem hálók szövedékét mutatják, de olyan benyomást keltenek, mintha elkalauzolnák a nézőt ebbe a szokatlan történetbe.
Mindkét film lineáris történetvezetéssel operál, nincsenek visszaemlékező montázsok. Mindkét esetben van egy hétköznapi apafigura, fejlett értékrenddel, aki akaratán kívül meghal, hátrahagyja idős özvegyét és szolidan lelkes fiát. A szemüveges fiú már hozzászokott szupererejéhez, de az apa halála nagy tettekre sarkallja a társadalomban. Egy jellegzetes kosztümben kezd nyíltan szuperhősként tevékenykedni, civilben pedig egy szerkesztőség félszeg dolgozója lesz.
Pókember és Zöld Manó teljesen más jellegű karakterek, ezért jó megfontolás, hogy eredettörténetük párhuzamosan zajlik, és egyformán részletes. Annak is örültem, hogy Peter a képességeit csak folyamatosan tanulja meg használni, és hogy először aprópénzre váltja a tehetséges, egy önös és meglehetősen gyermeteg célért.
Sam Raimi viszont szerintem nem bízott benne, hogy Pókember önmagában elég érdekes volna a nézőknek. Egyfolytában őt dicsőítik a dialógusokban: a "Pókember" hangzatosabb név a "Póknál"; az arénában sulykolják, mennyire nincs esélye Bones ellen; az utcán mindenki mindig csak róla beszél, gitárszólókat költenek neki stb. Pókember nyilván közvetlenebb az emberekkel, mint Batman, de ez már akkor is visszataszító. Nem a karaktere generál tekintélyt, hanem a reklámja generál popularitást.
A naiv, iskolás hangulatvilág először még nem zavart annyira, hiszen először Parker és Mary Jane is középiskolásak. De ez a könnyed hangvétel itt kifejezetten lapos észjárást forszíroz a címszereplőre. A film végén sincs komplett eszmevilága, csak Ben nagybátyja jótanácsa mozgatja a tetteit: "A nagy erő nagy felelősséggel jár". Ez visszaköszön abban, hogy Peter nem állítja meg a rablót, aki Ben Parker gyilkosa lesz: szándékosan nem vállalta a felelősséget, hogy beavatkozzon a bűnöző ellen. Nem túl eredeti tanulság, ám Peter konkrétan le tudja szűrni tragikus élményéből.
Azt vártam, hogy Peter valahogy megérjen Pókemberként, ténylegesen felnőjön, miután dolgozó férfivá válik. Ehhez képest patetikus hibák sorozatát követi el. Évekig volt szerelme szomszédja, de - mint Harry is megmondja neki - sosem mert kezdeményezni. A Hírharsonában teljesen lomhán reagál Jameson, a titkárnő, sőt Mary Jane és May nagynénje szavaira. Amikor Zöld Manó feltűnik, meg akarja ugyan állítani az őrült gyilkost, de semmit nem tesz, hogy lenyomozza őt. S a legvégén a lehető legfakóbb stílusban próbálja Mary Jane-t megvédeni azáltal, hogy ellöki magától. Egyszerűen zavarba ejtő az egész magatartása, kivéve mikor indulatosnak magát.
Tobey Maguire akkor játszik legjobban, mikor Zöld Manóval harcol abban az elhagyatott épületben. Az a legintenzívebb jelenet a filmben, akció és színészi játék szempontjából is. Pedig a Pókember-ruha tökéletes, a közlekedését a felhőkarcolók között is kiváló beállításokban vették fel. Csak a csuklya takarta jellem valahogy nem nő fel önnön potenciáljához.
A humor ebben a moziban csak részben működik. Pókember viccei kellően visszafogottak, de valahogy nem látszik Peter teszetosza egyéniségén, hogy tényleg az ő jelleméhez tartoznak azok a viccek. J. Jonah Jameson a legsziporkázóbb figura a filmben, egyenes átvetítése a képregénybeli másának.
A többi karakter bennem nagyon felemás benyomásokat keltett. MJ és May néni karaktere jóval erőtlenebb, mint a képregények alapján elképzeltem, utóbbi annyira idealisztikusra lett megírva, hogy az intelmei már-már fejfájdítóak. Kirsten Dunst játéka viszont időnként képes volt némi szimpátiával feltölteni Watson-t, mégha lelki stabilitással nem is.
Az Osbornok leginkább a Shrekekre emlékeztetnek a Batman visszatérből: adott egy ambiciózus, középkorú cégelnök, aki egyedül neveli felnőtt fiát, kissé hanyagul; egyszer megemlíti az anyját, és közvetlen kiváltó oka a várost érő rémségeknek. Norman nagyon intenzív Jekyll-Hyde személyiség, de a motivációi tisztázatlanok. Csak annyit látunk, hogy bosszúból megöl egy tábornokot, plusz az őt székéből kitúró igazgatótanácsot. Amikor ajánlatot tesz Pókembernek: milyen céllal akarja, hogy ők ketten összefogjanak?
Szép számmal akadnak nonszensz momentumok a cselekményben. Olyan dolgok, mint:
- Mégis mikorra fedezték fel a film elején, hogy az a radioaktív pók kiszabadult?
- Jameson irodájánál Pókember miért nem menekül el, amikor Zöld Manó az orra előtt kábítja el azzal az altatógázzal?
- Mi szükség volt azokra a nevetséges interjúkra, mikor Pókember feltűnik?
- Mégis hogyan porlassza el az igazgatókat az a Manó-bomba a fesztiválon?
- Hogy lehet az, hogy May Parker akarattal kis híján levágja Norman ujját a vacsoránál? És Osborn miért szopogatja nyílt provokációként az ujját ellőtte?
- Amikor Manó választás elé állítja Pókembert, miért hátrál meg attól, hogy néhány túlfűtött lakos dobálja őt?
- Norman miért úgy irányítja a sikló pengéit, hogy Peter kitérjen előle? Tudnia kéne akkorra, hogy a fiú pókösztönei behunyt szemmel is működnének. És 2 másodpercig ácsorog, mire a penge őt nyársalja fel. Egy 800%-os testerejű emberről nehéz elhinnem, hogy ennyire suták a reflexei.
Az első Sam Raimi Pókember 3/5-öt kap tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése