Don Jon

"Ajánlanék egy videót, úgy könnyebben menne."
"Megvan a Farkasokkal táncoló? Vagy a Batman? Vagy a Sztálin éneke...?"
"Ez egy pornófilm."
"Jöhet."

(Csupasz pisztoly 33 1/3)

Joseph Gordon-Levitt sejthette, hogy legtöbben azért váltanak majd jegyet a Don Jonra, mert ez az ő debütálása mint direktor és mint forgatókönyvíró. Kiszemelt témája olyan területre esik, melyből sajnos már hordónyi szenny komédia született: egy hétköznapi fiatal szexuális élete/szokásai.  
Ez a darab az ellenpélda: fiatalos légkört teremt, de éretten áll hozzá a tárgyhoz. Üdítően őszinte a mondandójában, miközben feltűnés nélkül egyensúlyozza ki a humort a drámával.


Jon egy huszonéves facér fickó, aki abszolút sikeres a nőknél: keresete, külseje, modora és önbizalma mind megvan ahhoz, hogy bármelyik napon találjon magának egy merész csajt a nightclub-ban. Barátai irigylik, ezért aggatják rá a "Don Jon" becenevet. És mégis: a pornóvideók valahogy közelebb viszik őt a testi-lelki megelégedéshez, mint egyéjszakás kalandjai.
Könnyű belátni, hogy ez kényes téma, és fokozottan társaságfüggő, milyen véleményt adunk róla. Hollywood-ban tele a polc filmhulladékokkal, melyek röhejnek állítják be pl. a női visszautasítást, a pikáns videókat, lebukni a nézésük közben, és így tovább. Ennek énszerintem etikai eredete van: a hagyományos erkölcs azt diktálná, hogy a pornó abnormális hobbi, ami szégyen, köznapibb felfogásban nevetség tárgyaként kezelendő. Pedig ez manapság férfiaknál se nem ritka, se nem tabu.




Szóval: mikor Jon úgy dönt, hogy kipróbálja a tartós kapcsolatot Barbarával, egy újonnan megismert szőke bombázóval, ismeretlen területre téved. Persze, hogy "járni" valakivel bonyolultabb, mint könnyűvérű nőkre vadászni, következmények nélkül. De mivel jár ez? Mik egy párkapcsolat - vélt és valós - kitételei? Megéri-e azokat vállalni, feladva a léha szórakozást - úgy a csajozást, mind a pornót?

Úgy gondolom, kifejezetten használt a project-nek, hogy Gordon-Levitt szabad kezet kapott benne. Nemcsak sikerült létrehoznia egy hús-vér karaktert valószerű viselkedésformával, de a jellemfejlődéséből is kigyomlált minden giccset és túlzott naivitást. Jon, ez a látszólag csajmágnes "Don Juan" nem önmagát keresi, nem egy álmot akar elérni, hanem megtapasztalni akar valamit: a testi-ÉS-lelki eksztázist, minél tisztább formájában. Hiszi, hogy létezik, de nem tudja, hol találhatja meg valaki, miről lehet felismerni.
Erre szolgál az, hogy - minden srácismerőséhez hasonlóan - pornóoldalakat látogat. Ott nincsenek olyan apró "használati feltételek", pl. óvszer használata, mit preferálnak aktus közben a nők, milyen pozíciónak mi a hátulütője. "De nagyon sok időbe telik megtalálni a megfelelő pornót." Az egész movie tehát afféle útmutató, a bulizástól a transzcendens öröm megtalálásáig.   


Aki még nem látta a filmet, annak érdemes szem előtt tartani valamit: a Don Jon inkább könnyed dráma, semmint vígjáték. Humor terén direkt szűkmarkú a fizikai humorral, kerüli a túlkomplikált bohózatot meg a béna altesti poénokat. A szóbeli viccek általában szellemesek.
A vallás Jon számára elvileg fontos, de a gyónásai inkább az, mikor valaki levegővel mosakodik. Minden héten szinte ugyanazt a szöveget nyomja a fülkében, a pap pedig gépként osztogatja neki a miatyánkat és az üdvözlégyet. Jellemző, hogy ezeket a konditeremben zavarja le edzés közben, hogy ezzel se veszítsen időt.

Még egy csapdát kikerül Levitt azzal, hogy Jon narrációja mikor és hogyan tűnik elő és újra föl. Sose kényelmetlen, nem próbál tanmese-jelleget adni az egésznek. De nem is köntörfalaz arról, mikor mi járhat egy hapsi fejében.
Elevenjére tapint, mikor Barbara végre lefekszik Jonnal, ám a "Don" továbbra is késztetést érez arra, hogy pornóvideókat csekkoljon. Már aznap éjjel lebukik, de még kimagyarázza. Második esetkor Barbara egyből szakít vele. (Sajnos a szövegfüzet legidiótább mondata itt hangzik el: "Azt hittem, te más vagy.") Szóval Jon reménytelen eset? Nem tud szakítani a perverzebb szokásaival, mert a lelke mélyén egy telhetetlen disznó?

JGL-t a szereposztásért is dicséretet érdemel: a színészek többsége prímán passzol a szerepébe. Tony Danza mindenképp: az egyenes apa, aki ordítva szurkol a tévé előtt, legtöbbünknek ismerős figura. Jon haveri lényegtelen poénkeltők, miként Jon húga is inkább csak cselekményszerszám. Nem tagadom, hatásos, ahogy a látszólag teljesen rezignált facebook-bújó az 1 árva mondatát épp a kritikus pontra időzítve elsüti. Elsőként mutat rá, miért nem működött a kapcsolat Barbarával. Mert egyoldalú volt, szinte mindenben Jon engedett.
Az egyetlen szereplő, akitől szabályos utálat fogott el, az a sztereotip aggódó anyuka. Van egy pont, ahol lekapcsolja otthonukban a tévét, illusztrálva, hogy a boldog házasok is utálhatják egymás némely szokását. Ezt leszámítva ballasztnak tartottam, és láncfűrész-kezelést kívántam neki.


Scarlett Johansson ideális választás volt a női főszerepre: alakítása természetesnek hat, noha a karaktere aligha nevezhető annak. "Barbara" neve nyilván utalás a Barbie-babára: azt a típusú sznob dívát kell látnunk benne, aki nem rosszindulatú, de igazságtalanul magasak az elvárásai. Modora sejteti, de 1-2 hónap után már egyértelmű: ez a nő elsősorban önmagát akarja szeretni a társában. Jon olyasformán tetszik neki, mint "ígéretes alapanyag": hasonlóan céltudatos valaki, akit minél több apró dologban hozzáhasoníthat a fejében élő profilhoz. Ez egy nagyon gyakori vakvágány fiatalok kapcsolataiban: fontosabbá válik a kívánt norma vagy imidzs, mint maga a partner, akire rá akarjuk szabni. És ha nem felelünk meg ennek, elkezdünk hazudni...
 

Fontosnak tartottam, hogy Jont ne láttassa felsült baleknak az, ahogy ráeszmél erre. Nagyon is érthető,

1. miért kezd kényelmetlenné válni számára a kötöttség,
2. miért csak most,
3. és eleve miért épp Barbarától várta a katarzisélményt. "Nálad szebb dolgot még nem láttam soha életemben."

Egyértelmű, hogy ezt a viszonyt felszíni vonások ihlették:

• Jon első látásra, külseje alapján választja ki Barbarát, hogy ő legyen a hosszútávú barátnője.
• A lány annyira szereti az ódivatú romantikus filmeket (szerelem első látásra, érzelgős szakítás, puccos esküvő, stb.), hogy azok alapján is képzeli el a párkapcsolatot.
• Ugyanígy a hagyományos "menetrendet" tartatja be Jonnal: randiznak, találkoznak egymás haverkörével, Jon bemutatja őt a szüleinek, még az istentiszteletre is velük tart.

Julianne Moore igen furcsa választásnak tűnt Esther szerepére - a nőére, akivel Jon végülis megtalálja a rég keresett áttörtést, a harmóniát. Méghozzá kötöttség és kényelmetlen kompromisszumok nélkül. Moore a való életben egy emberöltővel idősebb Joseph Gordon-Levitt-nál. Hiszem, hogy ez is burkolt üzenetet hordoz: nem számít, milyen korú az, akiben végül felismered a lelkitársat. És erről a párosításról a néző előre nem láthatja biztosan, hogy összejön-e.
Mindig felnézek egy aktorra, ha közel tud hozni a nézőhöz olyan karaktert, akiről szinte semmit se tudunk. (Idei filmek közül a Gravitációban vitte ezt végbe remekül Sandra Bullock). Esther Jon egyik csoporttársa az esti tanfolyamon, ahová még Barbara miatt iratkozott be. Nem tudjuk, a vörös hajú nő miért iratkozott be ide, mik a tervei. Az is csak a vége felé derül ki, hogy mi miatt sírt, mikor Jon először belebotlott: a gyásztól. Attól, hogy 1 éve elveszítette a családját. Egy szokványos románcműben ez szinte biztos, hogy érzelgősnek hatna; itt azonban jót tesz, hogy a nők hátteréből közel se mutatnak annyit, mint a címszereplőéből.



Jon és Esther beszélgetéséből bukkan elő a történet tanulsága: a jó kapcsolatnak nincs receptje. Onnan tudod, hogy működik, hogy "el tudsz veszni a másikban" - azaz mindabban a külső-belső tulajdonságban, ami azt a személyt alkotja.
Ezen a szálon múlt a legtöbb; ez volt az, ami hamisság esetén magával rántja az egész filmélményt. Az elsőre nemigen egymáshoz illő páros összehangolódását azonban - énszerintem legalábbis - ügyesen oldotta meg a rendező. Persze, hogy a lekötött Jon még kerüli a rányomuló nőt (sőt még le is kiabálja Esthert). De azután sem sietnek egymás közelébe, hogy Barbara eltűnt a képből, a hasonló gondolkodás magától generál vonzalmat. Esther nemhogy nem marasztalja el a fickót a pornónézés miatt, még javaslatot is tesz a témában - paradox módon a tényleg leszokás felé mozdítva el Jont.

Talán amit legtöbben elleneztek Gordon-Levitt rendezésében, azok a montázsismétlés gyakorisága. Jon szokásairól majdnem egzakt ismétlődnek ugyanazok a pillanatok újra és újra. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendező így fejezi ki a figura életének egysíkúságát: minden napja lényegében ugyanazzal telik. Jon magánéleti sikerei mellett is a szokásai (nemcsak a pornó, de az edzés, verda, bulik, stb.) rabja.

Unalmasnak azért nem nevezném: a cselekmény tempósan halad, és a hétköznapi élethelyzetek se lehangolóak. Jobban zavart volna, ha a mű cinikusan győzködni próbálna, milyen "rossz dolog" ilyen megszokásosan élni. Egy túrót: sokan már azzal beérnék, ha olyan jó dolga lenne, mint Jonnak a legelején!

Miként nincs egyértelműen helyes vagy helytelen, Jon sem bűnbánásból akar változtatni. Hanem mert késztetést érez valami újra. Ugyanezért

1. ismeri be az arctalan paphangnak is a templomban, hogy többször kamuzott a "bűneivel",
2. vagy a sokadik sofőrnek, aki felhúzza, az úttesten kiszáll, hogy beverje a képét - vagy az ablakát.

Az ezen a hivatalos poszteren látható jelzőkkel nagyjából egyet tudok érteni. A Don Jon egy valóban eredeti hozzáállású és magabiztosan levezényelt film, ami pontosan tudja, mit akar és hogyan fejezze ki magát. Visszafogott humora mellőzi az idétlenséget, az utolsó harmada pedig kimondottan érzelmes. Leginkább ahhoz hasonló utóérzettel hagyott hátra engem, mint a Good Will Hunting.

5-ből 4 pontot adok rá.





"Gyónd meg a bűneidet, fiam..."
"Ahhoz kevés egy éjszaka, Atyám. Elmesélem a legutóbbi alakításomat."

(Sin City)

Beépített szépség 2. - Csábítunk és védünk

A Beépített szépség 2. megint egy visszhang-film: teljesen az elődje népszerűségére alapozza a sikert, meg sem próbálva őszintén továbbgondolni azt. Sandra Bullock nyilván nem gondolt arra későbbi interjúiban, hogy a 2000-es sikerfilm eleve vén sémát követett (a rút kiskacsa esete), mondandójában pedig butított volt és meglehetősen álszent. Nem beszélve a szépségverseny csonka lelkivilágú résztvevőiről.  

A 2. felvonás ugyan tényleg hasonlít elődjére, de ez még nem sok jót ígér. Legalább úgy hasonlít a Charlie angyalai moziverzijára is. Mindkét dilógiában szokás jobb napokat megélt színésznőket behozni, idétlen maskarákba bújtatni show-műsorokhoz, miközben ők a könnyed szórakoztatás jegyében akcióznak és poénkodnak. Ez a movie semmilyen élményképes dolgot nem tartalmaz. Olyan, akár egy rossz rágógumi: csak rágódunk rajta, hátha történik valami - ha nem is okos, de legalább - figyelem-felkeltő dolog benne. Mire föl készült? Mi volt az ihletése - azonkívül, hogy meglovagolja az elődje népszerűségét?


A minimálbér dupláját tenném arra, hogy teljesen más sztorit ütnek össze Bullockék, ha 2 korábbi főszereplő igent mond a folytatásra. Nevezetesen Michael Caine és Benjamin Brett. A lényeg az, hogy a szépségversenyen kitört botrány nagy publicitást kapott, emiatt pedig Gracie Hart túl közismert arc lett, hogy téglaként dolgozzon, és főleg formális munkákra fogják be. De hogy ez hogyan zárja ki, hogy normális terepmunkán részt vegyen, az kérdőjel marad.
A movie egy több hónapos időszakot ugrik az időben, hogy Gracie-t átimidzselje egy skizofrén, instabil tyúkká. Ahelyett, hogy jobb emberré vált volna, Hart most a régi és az új imidzséből is a legprimitívebb vonásokat cserélgeti magán: hol csak a külseje foglalkoztatja, hol meg taplón viselkedik és beleköt mindenkibe. Hihetetlen, hogy mennyire nincs átgondolva a jellemváltozásának az útja.



Vajon Bullock nem volt zavarban, amint az elején egy süket telefonnal eljátszotta, hogy Gracie kollégája, Eric éppen szakít Gracie-vel? És mind ezt, mind a stylist-mentor eltűnését éppcsak említik, majd elvész a feledés homályába egy csomó pálcikaszereplő dialógusai között, amik szinte erőből nyomják lefelé az ember szemhéját.
A cselekmény további mikroszálai, hogy a fenti verseny győztesét, Cherylt elrabolják a műsorvezető Stannel együtt, és Gracie nem akarja az ügyet kollegájára bízni. Ezért elmegy Las Vegasba a kirendelt testőrével, Sam-mel, hogy ott "elvegyülnek". Testőrt rendeltek az FBI-ügynöke mellé, csak mert őt tették meg a testület nyilvános arcává! És persze így Gracie-nek megint nem kell majd egyedül lennie, ahogy végigcsinálja a válogatott "nyomozati" malőrjeit beépített szépasszonyként.

Gracie és Sam munkakapcsolata annyiból tevődik össze, hogy előbb ki nem állhatják egymást, majd hirtelen összebarátkoznak. És ennek a kiváltóoka az a számos bágyadt vérciki jelenet, amit humornak próbálnak eladni nekünk:

• a veszekedés az edzőteremben,
• a műíves lépkedés az utcán,
• ahogy a színpadon parodizálják Tina Turnert,
• a kosztüm fejrészével vacakolás a kocsiban,

vagy ahol éppen dolguk akad. 

Mégha vérnyomás-mérőt szíjaznának a néző karjára, akkor se mutathatnánk ki meglepődést a cselekménytől. A hősnő a maga komótos tempójában végül lefüleli a rosszfiúkat, akiknek ismét 0 a személyiségük. Megtalálja 2 fogságba esett barátját, majd úszva kimenekíti őket egy díszlethajó belsejéből. Ez a mentőakció is azért tart vissza az ásítástól, mert nem könnyű azt látni, hogy valaki bármikor megfulladhat a víz alatt.
Mondanom sem kell, hogy mivel sikeresen elvégezte a melót - habár megszegve felettesi parancsát -, Gracie-t újfent hősként ünneplik. Mi pedig újfent úgy érezhetjük, mennyire predesztinált volt a happy end. Gracie maradt a sztereotip kétdimenziós női dzsigoló, aki folytatja jelentéktelen hétköznapjait az FBI kötelékében. Állítom: ahogy ebben a dilógiában a szövetségi iroda munkáját szemléltetik, azzal még a 9/11 Bizottság előtt is igazolható lenne a testület bénasága.

Végülis Beépített szépség 2. penészdarabkáiból egy Egyes sűrűségű kenyér süthető, amit a kolduló filmrajongóknak csak végső esetben mernék feltálalni.

Sliver

"Borzalmas, hogy maga mennyire mániákusan kukkoló ember...!"

(A csendőr és a csendőrlányok)

Carly Norris beköltözik egy lakásba, ahol halálesetek történnek. És az egyik lehetséges gyilkos nemcsak vad viszonyba kezd vele, de mint kiderül: rejtett kamerákat tart az épület minden egyes szobájában.

A Sliver formailag szokványos pszichothriller, de thrilleri hangulatvilág és feszültség sosem jön létre benne. Valami nagyon hamar nagyon elillan ebből a produkcióból. Nem az hiányzott, hogy ne lett volna kellő mennyiségű szexjelenet Sharon Stone-nal és aktuális férfipartnerével, William Baldwinnel. Ellenkezőleg: a két Elemi Ösztön mellett talán itt látni a színésznőt a legtöbbször intim pozitúrában.
Éppen emiatt furcsa, hogy maga a film egészként... üres. Az ismerős sztori, hogy a főszereplő elcsábul a valószínű gyilkostól, az itt nemcsak klisé, nemcsak nem meggyőző, de mégcsak nem is úgy unalmas, hogy az bosszantó lenne. Álmosító! Egy olyan műhöz képest, amelyben zabolátlanul kínálnak minket hosszas erotikus jelenetekkel, hihetetlen, mennyire felejthető, mennyire észrevehetetlenül súlytalan az egész belseje - a fő koncepciótól a karaktermotivációkig. Stone idomain kívül legfeljebb a kamerákkal teli szoba hagy hátra emlékfoszlányt a nézőben; azonkívül semmi.

A cselekmény annyira kevés és érdektelen, mint pl. az Alkonyat-filmeknél. Carly megtudja, hogy a gyilkos az ismerőse, de mégsem az a sármos pasi, akivel viszonyt kezdett. Ő csak tudta, ki a gyilkos, mert amaz meg tudott róla, hogy egy titkos szobából figyelemmel kíséri a lakók legbensőségesebb dolgait is.

Ez volt az egyetlen dolog, amire vártam: hogy a szelíd arcú Zeke-ről kiderüljön, miféle notórius kukkoló. Amire ő maga is utal azzal, mikor névtelenül egy kémlelő teleszkópot küld ajándékba Carlynak. Utólag visszanézve egyből látszik, hogy a film csak forma szerint thriller. A gyilkosságok rejtélye, a tettes kiléte és indítéka annyira nem mozgatja meg az ember fantáziáját, hogy csak győzzük kivárni a végét. A tálalás teljesen katatón, hiányzik belőle az élet, a lüktetés.

Bár a Sliver voltaképpen regényadaptáció, nem kellett volna több, mint 1 órát a gyilkosságokkal bíbelődni, ahelyett, hogy egyből az érdekes cuccokra térnek rá a cselekményben. Izgalmas, amint Zeke feltárja Carly-nak perverziója titkát, ő pedig a kezdeti undor ellenére elfogadja. Mi az hogy! Zeke-kel együtt izgulnak fel egyik korábbi éjszakájuk videójára, majd a nő maga is rákap a falméretű berendezés használatára. Zeke meg is jegyzi ezt a változást: "Olyan vagy, mint egy gyerek, amikor új játékot kap."

Ennek a pszichológiai menetét kellett volna jobban kidomborítani. Hogy mit hoz ki egy ilyen túlfűtött viszony az először még ellenkező etikájú főszereplőkből. De Stone karaktere nem változik a kapcsolatuktól. Mindössze tovább folytatja azt a rácsábulási szériát, amit a konditeremben, majd az étteremben is produkált.
"Látni szeretném a bugyidat."
"Itt??"
Mindkétszer az összes többi ember előtt csinálják a nyilvános kéjelgésüket.

Minden idők egyik legcsapzottabb befejezésével is büszkélkedhet a Sliver - márhogy mainstream produkciók között. A nő egyszercsak mintegy megelégeli, hogy ez a nem éppen normális készülék létezik. Ezért Zeke tiltakozása ellenére elkezdi tönkretenni: "Szeretsz kukkolni? Akkor ezt figyeld!" Semmi menete nincs annak, ahogy ez a bájos hölgy folyton ide-oda pártol vágy és erkölcs között.
És a filmnek azzal szakad vége, hogy Carly felmutatja az irányítót, kikapcsolja és elmegy. "Szerezz életet." Ritkán látni ilyen émelyítő vadbaromságot végszóként! Azonkívül, hogy a nő megkésett kiborulása értelmetlen, még esetlenebb fajta cinizmus is. Megvolt a hapsi, kifacsartam minden erotikát belőle, most már faképnél hagyhatom. 

Itt dőlt el végképp számomra, hogy hiba volt egy száraz gyilkossági szállal vacakolni, miközben nem jut idő a sztori pikánsabb részeire. Amik már végre az ember kíváncsiságát is meg tudnák ragadni. Úgy hiszem, ha ez mondjuk egy darkosabb romantikus film lett volna bűnügyi rémtörténet helyett, akkor hihetőbb lett volna. Ez így soft-pornó.

A Sliver nálam Stone-nal és a monitorteremmel együtt 1 pontot ér az 5-ből.

Beépített szépség

Mindannyian tudjuk, hogy Sandra Bullock-nak és Michael Caine-nek is vannak ezerszer jobb filmjei, mint a Beépített szépség. Az már kevésbé tiszta, mi vonzotta őket és William Shatnert egyszerre ebbe az alkotásba, amelyen Bullock ráadásul producerként is dolgozott. Eleve nem sokat ígér a Csipkerózsa-történet, melyben egy keménykedő ügynöknőnek muszáj felfedeznie a nőies oldalát, mikor beépült modellként egy szépségverseny tagjaira felügyel.

3 összetevőre bontható le a film képlete:

1. közönséges humor, 
2. bűnügyi akció
3. és szirupos női dráma.

A krimiszálra szinte óriás neonbetűkkel van ráírva, hogy  K Ö R Í T É S : egy terrorista fenyegetőlevelet küld az idei Miss Egyesült Államok szépségverseny szervezőihez, hogy bomba van nála. Nem máshová rejti el, mint a királynő koronájába, mely épp az átvételekor hivatott aktiválni. És mert itt minden karakter érzelmileg egy nyolcadikos szintjén áll, a gonosz terv kiagyalójának lebukása éppúgy mentes az izgalomtól, mint motivációja az értelemtől.

Megállítására azt a Gracie Hartot küldik ki, aki szakmájában nem épp a leghatékonyabb, csak szereti a keménységét bizonygatni. Nem számít annak a kifejezett modell-nyersanyagnak sem. Kiválasztása oka, hogy a többi jelölt vagy ronda, vagy szabira ment, vagy más egyéb. És mindenáron a versenybe kell beépíteni valakit, így a lehető legnagyobb feltűnést keltve formálják dívává az "akció" előtt. Még csak a humorra se tudom ráfogni, hogy amiatt lennének ilyen szórakozottak az FBI dolgozói ebben a produkcióban.

Ugyanis a  poénok oroszlánrésze onnét jön - hát vagy kellene -, hogy milyen kínkeserves Gracie-nek felölteni a bájolgó celebcica imidzsét, aki mosolyával leveszi lábukról a bírákat. Még a szakma legjobb stylist-je, Victort Melling is visszaborzad az "alany" láttán. Caine és Bullock közös jelenetei szórakoztatóak, sőt némelyiken még nevetni is lehetett. "Gondoljon a dalai lámára."
De az ilyen pillanatokból nem sok akadt. Szinte látom magam előtt, ahogy a rendező vért izzadva rátornyoz minél több még-nem-gusztustalan-rossz szokást Gracie Hart ügynökre, hogy aztán levetkőzze azokat:

• Alpári poénokat süt el;
• A levest szürcsölve fogyasztja;
• Sört vedel;
• Komótosan böfög;
• Beszédében feszt beszól, ha magabiztos,
• és bárgyún heherészik, ha zavarban van.

Maga a főszereplő csak picikét idegesített. Ellenben volt 2 dolog, amitől valósággal viszolyogtam Gracie Hart átalakulása kapcsán.

Az egyik ilyen dolog: Hart környezete. A régi és az új is. A régi azért, mert az FBI emberei már-már kínosan könnyedén állnak hozzá a munkájukhoz: ahogy az adatbázisban a jelölteken szórakoznak, olyan érzésünk támadhat, mintha Eric Lassard akadémiáján kötöttünk volna ki.

Közülük a Benjamin Brett játszotta Eric Gracie barátja. Ő áll elvileg a legközelebb a lányhoz, és abban reménykedik, hogy randizhat vele. Brett-nek szerintem inkább valami telenovellában volna a helye: Sandra Bullock-kal éppúgy nem sikerül romantikát kicsiholnia, ahogy Halle Berryvel sem a Macskanőben (ahol szintén a lovagias zsaru archetípusát játszotta).

Gracie barátnői és versenytársai a versenyből még rosszabbak. Ők nemcsak szürkék és sekélyesek, mint az előző bagázs. Hanem emellett ostobák, nevetségesen naivak és kényesek. Egyszerűen undorító, mennyire üresfejűnek ábrázolják azokat a hölgyeket, akik a hírnév és csillogás színpadán tetszelegnek!

És a giccs abszolút betetőzése, mikor a szépségverseny után pár nappal (?) meglátogatják Gracie-t munkaidőben. Nem tudom, vajon ez afféle felhívás akarhatott-e lenni, hogy sok hasonló komédiában ugyanilyen buta libának ábrázolják a szép külsejű nőket. Akárhogy is: egyáltalán nem működik. Csak tovább húzza lefelé a film élvezhetőségét.

Amit úgy-ahogy tisztességesen megoldottak, az ez az építő procedúra. Főleg Eric és Victor, részben pedig a lányok is igyekeznek segíteni abban, hogy Gracie elsajátítsa az etikus viselkedést. Persze, hatásos látni, ahogy a "modellizált" Sandra Bullock kék ruhában lábakat villant, miután a karaktere fogászati kezelésen, haj- és testápoláson (meg Isten tudja még mi mindenen) esett át.
A legtöbbet ígérő jelenet akkor jön el, mikor egyik vitájuknál Victor a nő igazán fontos hiányosságára rámutat. Túl magának való, ezért nem áll hozzá közel senki. Az álcájához tanulandó dolgokkal valójában az esélyt utasítja el, hogy kicsit elfogadhatóbb legyen a többi ember számára. Tetszett, ahogy ez övön aluli pofonként éri a nőt, mert így hihetőbb, hogy a döntő perceiig végigcsinálja a versenyt. Csak a fedőakció ezt nem indokolná.

Aztán ebbe is beletapos a forgatókönyv a zárással. Az ügynöknő új barinői köszöntésére egy megindítónak szánt, csöpögős beszédet vág le, beékelve a náluk divatos szlogent: "Életem álma: a világbéke!" Azonkívül, hogy ritka álszentül hangzik, nem is nagyon köthető bármihez, ami a filmben történt. Odáig még érdekes, hogy a magának való FBI-os megtanult modorosan viselkedni. Hasznosítani tudta az egyébként komikus tortúra egynémely tapasztalatát. De ez az agymosott, nyálas befejezés egyáltalán nem hiányzott.

William Shatner showman-e pedig annyira jelentéktelen alak, hogy róla inkább nem mondok semmit.

A Beépített szépségre egy Elégségest adok. Nagyon bóvli, időnként nagyon érzelgős és giccses.

❥️Gettó milliomos ️✔

"A rabszolgaság rossz; általa mind a szolgák, mind az uraik nem lesznek mások, mint állatok!"

(Spartacus [2004])

A Gettó milliomos Danny Boyle messze legtöbbet díjazott és méltatott műve. Az a fajta kritikuscsapda, amit elemezgetni, részenként átvizsgálni nem érdemes, mert az máris tompíthatja az értékét. Ez a film kifejezetten arra készült, hogy egészként, egybefüggő tapasztalatként rögzüljön. Legyen az:

A.) Pozitív B.) Negatív C.) Vegyes D.) Eldöntetlen.

Maga a film nemcsak fogyasztható, hanem kimondottan egyszerű és naiv. Nem próbál kérdéseket feszegetni, nagy szerep jut az eseményekben a sors akaratának. Mégsem lehet egyértelműen azt mondani, hogy sablontermék lenne: igazából kategóriába sorolni sem egyszerű. Állandóan keveredik benne a romantika és realizmus, a boldogság hosszas keresése a való élet álomtipró kegyetlenségével. Képi világa  nemcsak India többféle arculatát gyűjti össze: kellően vitalizálja és kiélesíti benne az ellentéteket is.

1. Csillogás és nyomor.
2. Barátság és árulás.
3. Jámbor jellem és hamis jószándék.
4. Ártatlanság és a büntetlen erőszak.

Jamal Malik egy bombay-i (vagy mumbai-i) nyomornegyedből származik. Nincstelenül nő föl és sodródik a világban, egész amíg egy vetélkedőn meg nem üti a főnyereményt. És még ezt a vak csodát is sajnálja tőle az élet, minthogy a rendőrség csalással vádolja és kínvallatásnak veti alá. A keményebb jelenetek nem annyira brutálisak, mint inkább szemléltetőek vagy dramatizáltak.
Boyle nemcsak azt illusztrálja Jamal életén keresztül, mennyire nincs boldogulás és jogvédelem India tízmillióinak az életében. Hanem azt is, hogy a nyugati média - és az azt reprezentáló kvízműsor - mennyire tompítja magát a problémát a közfelfogásban. Indiában nagyon sok a szegény? Le van sajnálva: minden országban ez a szitu! Boyle egy Shakespeare-szerű love-story álcájához erőteljes szociálkritikát társít. Indiában szegénynek lenni nem egyszerűen "nélkülözést" jelent, ahogy azt a nyugati Móricka elképzeli: az ember élete bármikor elvehető és szinte bárhogyan kizsákmányolható. Legyen az áldozat kisgyerek vagy fiatal felnőtt.

Miután a filmnek vége volt, úgy éreztem, mintha egy Véres Gyémánt 2.-vel akadt volna dolgom, csak másik földrészen és gyengébb tartalommal. Jamal és fivére, Salim igen kemény életutat jár be; ám útjaik egy ponton kettéválnak, és másként is dolgozzák fel az őket ért rossz tapasztalatokat.

• Anyjuk meghal egy hindu-muszlim vallási összetűzés során. 
• Egy bűnbandához kerülnek, melyben gyerekek szemét sütik ki, hogy nekik kolduljanak.
• Alkalmi munkák közt ingázva élnek egyik napról a másikra. 
• Salim egy maffiózó szolgálatába áll, és idővel még testvérével is szembefordul.
• Lányismerősük, Latika pedig rabszolgasorban reked.

A tónust tehát remekül választották ki: egyszerre kiábrándító és reményteli. A képek illusztrisak és többnyire segítik a sztori mesélését.  Függetlenül a tartalomtól: Boyle remekül képes úgy fokozni a vizuális ingereket, hogy természetesek maradjanak (főleg a sárga árnyalataival és a sötétkékkel bánik ügyesen). Ez volt az egyik legnagyobb pozitívum a 127 órában - Boyle rögtön következő filmjében. A nyomornegyed Jamal gyerekkorában népes és lepusztult környék. Élelmezés, higénia és közbiztonság szempontjából is siralmas állapotban van.

Ennek szöges ellentéte a jelen: maga a negyed beépült, virágzik az üzlet. A Legyen ön is milliomos! vetélkedő a vakító lámpáival és nagy nyereményeivel ehhez képest szürreálisnak hat. Nemcsak Jamalnak, de nekünk is, akik pedig jól ismerjük a műsort. Hamar leesik nekünk és az őt vallató rendőrtisztnek is, hogy ez a fiú túl egyenes és kiszámítható ahhoz, hogy pénzért csaljon. Valódi motivációja Latika: a lány, akit elárvulásakor ismert meg, és akit már kétszer is elveszített az életben. Mindkét esetben a fivére hibájából. 

 

Salim és Jamal testvérsége engem a Trigun című animéből Knives és Vash kapcsolatára emlékeztet: két egymásra utalt testvér - egyik pacifista, másik radikális -, akik mindketten az igaznak hitt utat akarják végigjárni. Salim a határozottabbik testvér, aki nem fél bepiszkítani a kezét, ha a szükség megkívánja. Hajlamos keresztülnézni rajta, kinek mi a fontos. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint mikor kiskorukban eladja Jamal autogrammját, amit egy hírességtől szerzett.

Salim volt nekem talán a legnagyobb keserű pirula: minél fiatalabb korában láttam, annál nagyobb "kis" tetűládának tűnt. Mikor a gyerekkereskedőktől megszöknek, Latika kezét szándékosan elengedi, odadobva volt rabtartóiknak. Évekkel később, mikor újra hárman vannak, Jamalt elküldi, a lányt pedig saját céljára használja fel. A gyerek Jamal mentségére szóljon, hogy nem naivitásból ennyire megbocsátó vele, hanem hogy mégiscsak tesók, és másra nem számíthatnak az életben. Túl későn jön el a filmben a felnőttkori fordulat, mikor ez a tétovaság végre kivész Jamalból:
"Sosem bocsátok meg."
"Tudom."

És bár örültem, hogy a felnőtt Salim jelleme "görénytelenedett" egy kicsit, akarattal sem tudtam meghatódni az önfeláldozásától. Amikor egérutat ad Latikának, saját fejére uszítva ezzel főnöke embereit. Egyszerűen örültem, hogy valaki végre kipaterolja őt a meséből. "Isten kegyes...!" 
Értem a rendező gondolatmenetét: azzal kér őszinte bocsánatot a testvérétől, hogy saját elrontott életével még lehetővé teszi Jamal boldogságát. De ha a két fiú gondolkodását nézem, túl gyermetegnek érzem:

1. egyik a talpig becsületes és szerény fiú, aki minden rosszat eltűr (míg nem sértegetik a szerelmét);
2. a másik pedig akár egy kétlábú út-besározó gép, amiből ivarérett korára kifogyott a benzin.

Az idősíkok váltakozása sokat segít, hogy az amúgy egyszerű sztorit kicsit izgalmasabb legyen végigkövetni. A hányattatott sorsú szegénylegényre rámosolyog a szerencse, és végül, a világ minden elutasítása dacára elnyeri a jutalmat: ünnepelt hússzoros milliomos, aki szerelmét átölelheti a pályaudvaron.

A tanulság az lehet itt, hogy bármilyen mostoha valakivel az élet, joga van a reményhez és a boldogsághoz. Salim és Jamal Malik is a saját álmaiért gürcöl, de más-más módon, és az egyikük végül a másiknak ad igazat. Jamal alakja legalább a néző szimpátiáját képes megragadni: részben helyzetéből, részben az őszinteségéből adódóan.  

Legérdekesebbnek mindőjük közül a műsorvezetőt találtam. Azonkívül hogy frenetikus showman-ként adja el magát, a színfalak mögött egóval teli kártyakeverő. Jamalnak hamis választ sugalmaz a 10 milliós kérdés előtt, de a fiú tudatlanul is a jó variációt jelöli be. Erre illik bravúrosan a mondás, hogy "beleköpött a levesébe".

Sajnos Jamalnak gyerekjáték győznie, és ez az egyik olyan dolog, amivel hatalmas bakot lő Boyle. A show-ban majd' minden kérdés olyan pofonegyszerű, mint Edward Nygma rejtvényei. Kis kitérő: a forgatókönyv épp a kérdések mentén törgéli meg a kronológiát. Ha Jamal ismeri a választ, a film az életének azon fejezetéhez ugrik, ahol az ismeretet megkapta. Így vezet be minket a múltjába és hátterébe.

De az a nevetség magaslata, hogy pl. a 20 milliós jackpothoz Dumas 3. testőrét kell megneveznie. Boyle ennyire tudatlannak (nem merem a "hülye" szót használni) nézi az indiai átlagpolgárokat? És Jamal - révén, hogy csak egy szegény kisegítő - nem tudja a választ. Ez a Kelly Bundy-féle műveltségi szint:

"Athos, Porthos és Moe!"

"Azok kik?"

"Hát: muskétások egy cukorka papírján."

A legnagyobb pofont mégsem Salim vagy a kvízkérdések jelentik.


Hanem a stilárisnak beállított táncjelenet a stáblistával egybekötve. Ez nemcsak abszurd és illúzióromboló, de Boyle ezzel valósággal kinyújtja a nyelvét a nézőre, amiért élvezte (jó esetben) a produkcióját. Stílus ezt nem indokolhatja: a tartalom hitelét és a karakterek összes szenvedését teszi semmissé. Egyértelmű tévedés volt ezt nem kihagyni a kész mozivágatból.

A Gettó milliomos az én tudatomban úgy létezik, mint XXI. századi Grimm-mese. Cselekményét az időbeli bontás nélkül könnyű volna kicentizni; ugyanakkor érzelmes és többnyire őszinte is abban, amit ki akar fejezni. És bár helyenként a cinizmus be-befurakszik a dolgok ábrázolásába, de tizedannyira sem sűrűn, mint pl. idei filmtermésből a Szemfényvesztőkben.


A 8 Oscar-díjas művet a középmezőny elejére sorolom be a skálán.