North (Világgá mentem)

1994-ben szinte minden amerikai újságíró- és televíziós kritika a Hoop Dreams-t választotta az év filmjéül.

Ellenpólusként szinte valamennyien Rob Reiner családi komédiáját, a North-ot választotta az év hulladékának a mozi mezején. Merő kíváncsiságból hát fogtam, és szerencsét próbáltam ezzel a hírhedt, sztárparádés vígjátékkal, hogy valóban olyan rossz-e, mint hírlik. Az eredmény ledöbbentett. Inkább fognám magam, és kínlódnám végig Arnold Schwarzeneggertől a Juniort, mint ezt az... izét.

Már maga a premissza is igencsak kőszívű. North 11 éves kisvárosi mintadiák, aki egy napon megelégeli munkamániás életmódjukat, és bírósági végzést nyújt be, hogy elkerüljön tőlük. A bíró lunatikus megoldással áll elő: North-nak találnia kell 2 hónapon belül egy másik házaspárt, akihez jogilag elhelyezhetik. A fiú pedig repülőgépre ülve a világ távoli, egzotikus sarkaiba megy a jelöltek után.

Amiről nem tud, hogy a hozzá hasonlóan kisfiú, de újságíró ismerőse közben a világ leggazdagabb kölyökmágnásává válik. Ha North netán meggondolja magát, és visszamegy szüleihez, akkor az ő példáján felbuzdult amerikai gyerektömegek sorra veszítenék el a pereiket a szüleik ellen.

Minden idők egyik legocsmányabb, legelmeháborodottabb másfél órás förmedvénye terült el a szemem előtt, ahogy végignéztem a North-ot. A filmben gyakorlatilag mindent és mindenkit ész nélkülinek ábrázolnak, a szülő-gyerek viszonytól a jogrendszeren át a különböző világtájak etnikumaiig. 

Legillusztrisabban a világ etnikumait, és ez a leghíresebb negatívum, amit a kritikusok szeretnek szóvá tenni - teljes joggal. North az utazásai során találkozik texasi, hawaii, eszkimó és egy csomó más népcsoport-beli sztereotípiával. Mindegyik igyekszik behízelegni magát North kegyeibe, aki ugye a világ egyik leghíresebb mintatanulója - bár őt magát ez kevéssé érdekli. Mindegyik házaspárt olyan lealacsonyító idiotizmus jellemzi.

A dolog pikantériája, hogy látványos pedofil utalások is felütik itt-ott a fejüket:

1. az igazi szülők közül az apának ez a reakciója az elájult fia láttán: "Gyorsan! Gombold ki a nadrágját!";
2. a hawaii szülők turisztikai óriásplakátján North képmásának le-lerángatja a kék fürdőgatyókáját egy fogantyú;
3. a kenyai törzsnél North hosszasan meredezik a sokadik mostohaanyja cicijeire.

Külön meg kell említenem az eszkimó színnél az undor egyik csúcspontját. A mosolygós csinimama elmondása szerint a nagyapa korú törzstagok örökre elhagyják a törzset, mert többé nem hasznosak a közösség számára. Mindezt puszta hagyományból. Összevertem volna az utcán az írót, ha Amerikában látom ezt a premier évében! Nem elég, hogy minden embertípus teljesen leszarja - kivéve az utolsó családjelöltet - az emberi élet és gondolat értékét, de hogy az egyik a biztos halálba küldözgeti az öregjeit, az még ehhez képest is kegyetlen. 

A Dredd bíróban is volt egy ilyen "hagyomány" előírva a Bíráknak - csak nekik a sivatagba -, de ott mindössze hülyeségnek hatott ez az ötlet. Itt viszont ocsmány és aljas, mert ezt a vígjáékot gyerekek és szülők szórakoztatásául készítették.

Észbontó, hogy hány híresség adta a nevét ehhez a "szülővadászathoz". Bruce Willis - aki éppen ma ünnepli 60. születésnapját - talán mindenkori leghitványabb project-jét vállalta be itt: az ő figurája egy rejtélyes idegen, aki - mint A Maszk - váltogatja a ruházata stílusát, valahányszor felbukkan North körül. Rob Reiner az ő szájába adja azokat az álfilozófiai szövegeket, amik alapján elvileg North rájönne, miért mégis az igazi szülei a legjobbak. Akik mellesleg 2 teljes hónapig sokkos ájultan fekszenek egy hordágyon...

És hogy a legvégén, mikor egy banálisan lassított jelenetben egy bérgyilkos készül lelőni a szülei karjaiba rohanó North-ot... kiderül, hogy az egész csak álom volt! Ez még normális komédiánál is könnyen a becsapottság érzését keltené, hisz érvényteleníti az addigi történéseket. Holmi cukormázas mesetanulság jogcímén ezt eleve hiba megjátszani, de ha valaki végigszenvedi ezt a humortalan maszlagot, akkoris elvárná, hogy valami igazolja, hogy időt fordít rá. Elijah Wood-ról nem akarok rosszat írni, de a North fényében olyan nagy szüksége volt a karrierjének A Gyűrűk Ura sikerére, mint egy falat kenyérre.

Végül beraknám az 1 olyan képet a filmből, amit nyugodt szívvel tudtam megmosolyogni:

Mintha Az ember tragédiájának Asylum-i remake-ét néznénk végig. Rob Reiner tehetséges rendező - és színész is -, de a North-al olyan eszetlen komposztot segített világra, amit komoly filmkészítő egy életen át letagadna. Mivel nincs benne semmi, amit pozitívumnak tudnék elkönyvelni. 

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Mikor egy film egyszerre több műfaj elemeit próbálja vegyíteni, nem árt, ha megkeresi közülük azt, amelyik a legközelebb áll a történet természetéhez. Sok ilyen műfaji vegyesválogatott azért sem működik, mert a sztori közel sem olyan többoldalú és színes, hogy indokolt legyen különféle stílusjegyek belapátolása.

Nem hiszem, hogy romantikát sikerült volna oly sok szívvel és odafigyeléssel vegyíteni a sci-fi, dráma és pszichológiai thriller vonásaival is, mint ahogy az Charles Kaufmannak és Michel Gondrynak sikerült. A film címe: "Egy makulátlan elme örök ragyogása" fellengzősen hangzik, de a mű egésze felnő hozzá. Szíven üti a nézőt, feje tetejére állítja a románcmozik konvencióit. Egy életszerűbb szerelmespárt tár elénk, akik nem csupán felejteni akarják a félrement viszonyukat, de a puszta neurobiológiai alapjait akarják kiradírozni az elméjükből. Itt nem az agy harcol a szív ellen, hanem a tudatos döntés a tudatalattival - és nem az előbbinek szorítunk, hogy győzzön.

Jim Carrey és Kate Winslet már mindketten bizonyítottak drámaszínészként, mikor kiosztották nekik a diszfunkcionáló pár, Joel Barish és Clementine Kruczynski szerepét. Joel a Montaukból hazatartó vonaton találkozik Clemmel. A szeszélyes, életvidám csaj tökéletes ellentéte az unott és egykedvű Joel-nek, mégis vonzalom alakul ki köztük.
Tudtukon kívül ők ketten már ismerték egymást: 2 évvel korábban együtt jártak, azonban töröltették emlékeiket a másikról, miután kapcsolatuk zátonyra futott. A nagy kérdés: hogyan jutottak idáig? És hová fog vezetni az újratalálkozás?

Christopher Nolan Mementója óta nem láttam ilyen zseniális példát a nem-lineáris narratívára. Az időrendi bontás nemcsak hogy indokolt, nemcsak segít érdekesebbé tenni a románc elbeszélését, de szervesebbé is teszi a sci-fi-aspektus bevonását a filmbe. Amíg Joel és Clem románca működött, addig egyenesen haladunk. Hogy mi romlott el, azt visszafelé kapjuk meg, az agyi beavatkozás során.

De a memóriatörlés nemcsak az az esemény, amihez kötve a történet elkezdhet visszatekerni. Joel nemcsak újraéli az emlékeit, de mind inkább beléjük is avatkozik. A férfi tudatalattija próbál védekezni az emlékamputálás ellen, felismeri, amit a tudat nem: hogy Joel valójában a fájdalomtól akar megszabadulni, nem a kapcsolat emlékeitől, amik vegyesen jók és rosszak. Így aztán a srác álmában próbálja menekíteni Clemet korábbi emlékek helyszínein keresztül. Van, aminek még köze sincs a nőhöz, így talán jó "búvóhely" lehet a férfi elméjében (pl. az anyja mosogatója). Az utolsó emlékében elhangzó mondat ("Találkozzunk Montaukban.") pedig finom utalás a hidegháborús Montauk-project-ekre.

Középtájt egy mellékszál nyílik, ami a vége felé válik majd fontossá. A Lacuna-magánklinika, mely az emlék-eltávolítást végzi, legálisan bejegyzett intézmény, ahol önkéntes alapon kérhetik bizonyos emlékek törlését. Külön akta és búcsúkazetta készül minden "páciensnek". Dr. Howard Mierzwiak tehát nem hollywood-i őrült tudós, aki gyanútlan ördögökkel játszadozik: gyarló magánember, de az ügyfelei állapotára odafigyel.

Az egyik fiatal recepciós Mary az egyik technikussal, Stannel hanyagul felügyelik Joelt, és itt jön a képbe a Végzet. Nemcsak Howard, de a felesége is megjelenik Barish címénél, leleplezve, hogy Mary is töröltette egy viszony emlékeit saját agyából - éppen Howardról. Romantikus filmben nem sokat látni ilyen átélhető reakciót, ahogy emberek a saját múltjukkal szembesülnek:

1. Joel egy nap azt látta, hogy Clem egyáltalán rá sem ismer, s az eljárásról értesülve ő is belemegy. Klasszikus eset, mikor a könnyebb, gyorsabb gyógyírt választjuk a sebeinkre.
2. Mary felelőtlen libaként előbb összefeküdt Stannel, majd csókolózott Howarddal. És mikor megtudja az igazat, hiszti vagy siránkozás helyett valódi döbbenet és őszinte szégyen tükröződik az arcán.
3. És miután lelkiismeretét követve elküldte minden kliensnek a maga anyagát, Clem és Joel is szembe kell nézzen a korábbi, felelőtlen döntésével.

Clementine és Joel viszonya "az ellentétek vonzzák egymást" esete. A festett hajú lány maga az indulat és spontaneitás, egyfolytában valami újra vágyik. "Én egy rohadt, bosszúálló ribanc vagyok." Joel viszont csendes, töprengő alkat; nem fantáziaszegény, egyszerűen csak visszafogott beállítottságú. "A folyamatos beszéd nem feltétlenül kommunikáció." Mindkét fiatal talál valamit a másikban, amit saját magában nem: Joel az életkedvet, Clem a nyugalmat. Buktatója a dolognak, hogy ha már megszokták egymást, teherré nehezedhet, hogy egy ennyire más gondolkodású valakihez kötik le magukat. "Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja. Hogy életet lehelek beléjük."

A szereplőknek mind azt kell lényegében megtanulniuk, hogy a teljes feledés önbecsapás. Ha egy viszony minden emlékét kitöröljük, azzal nemcsak a jó emlékek jelentette öröm, hanem a rosszakból leszűrhető tanulság is odavész. Aki ennyire erőszakosan akar minden kellemetlenséget kiirtani az életéből, az nem gyarló, hanem gyáva. És ez szerintem valahol a karaktereknek is feldereng a végén.

2 dolog keltett komolyabb hiányérzetet bennem, de ezért nem hibáztatok senkit, magánigény:

1. Bár tényleg úgy láttam, hogy Joel és Clementine, sőt Mary és Stan is szembe tudnak végül nézni hibáikkal, ehhez az utolsó 20-25 percig kell várni. És ha az egészet nézzük: mégiscsak egy dolog nem tudomást venni a problémáinkról, és más örökre elvenni a választás esélyét - magunktól és másoktól is. Aki felnőtt fejjel kicsit is becsüli magát, az merő "felindulásból" vagy "bánatból" nem játszadozik tudatokkal és agytartalmakkal.  
2. A másik dolog, ami kicsit faramuci nekem, az a klinika működése. Értékelem, hogy realisztikusan, nyilvános praxis keretében létezik az emléktörlő procedúra - leszámítva az orvosi titoktartást. De azért belegondolni a lehetséges okozatokba itt aligha nevezhető pusztán "etikai kérdésnek". Mi van, ha valaki csak kényszerből vállalta be? Mi van, ha életek és sorsok múlhatnak egy-egy odaveszett emlék tartalmától? És hol a határ abban, hogy mi minden törölhető az elméből?

Szerencsére a cselekmény nem fárad el a végére, és a "pay-off" valóban "kifizetődővé" teszi, hogy addig végigizgultuk az utazást Joel múltjában és pszichéjében. Ő és Clementine nem adják föl egyéniségüket, nem elhatározzák, hogy "mostantól minden más lesz". Egyszerűen kicsit tudatosabbak lettek, és mérlegre tudják tenni a várható hátrányokat, amik egy ilyen "tűz-és-víz"-típusú párkapcsolatból eredhetnek.
"Most nincs olyan, amit ne szeretnék rajtad."
"De majd lesz! Majd lesz. Igen: idővel kitalálsz majd egyet, és ma este pedig rád unok! Csapdában érzem majd magam, ahogy mindig!"

S végül eldöntik magukban, hogy mindez nem számít. Az utolsó jelenet végre nem a szirupos hollywood-i "boldog vég", ahogy a hóban futkároznak. Más romantikus filmben talán giccses lenne, de itt valódi jutalom a nézőnek. Sőt igazából ez maga a tanulság is: élj a mostnak! Merj kockáztatni egy kapcsolatot, mégha csalódsz is. Függetlenül attól, hogy idővel megint szakítanak-e vagy sem: a hátramaradó élmények, érzések velük maradnak, többé teszi őket belül.

A finom hangzású zenéket is kellemes hallgatni, de igazán a képi világ húzza be az embert a mű hangulatvilágába. A valós helyszínek visszafogottan vonzóak, Joel tudatalattija pedig izgalmas, olykor egészen szürreális hely. Személyes kedvencem, amikor Clementine-nal éjszaka a folyó jegén csúszkálnak, illetve később, mikor Clementine-t ugyanitt beszippantja a sötétség Joel elméjében. Ahogy az eredeti történtek elmódosulnak, az már-már mesteri képjáték. Gyakori visszatérő motívum a kialvó lámpafény: metafora az elhaló emlékekre. Innen nézve az utolsó fél perc, ahogy a 2 főszereplő alakja elhalványodik a hóban, már az egész élet tünékenységét érezteti velünk.

Válogatós fickó révén csak olyan filmeket szoktam vásárolni, melyeket minimum kitűnőnek ítélek meg. Márpedig ehhez nem volna elég méltatnom Jim Carrey és Kate Winslet brillírozását a tőlük szokatlan szerepeikben. Vagy hogy a tudatalatti képsorokat a kedvenc rendezőhöz "hasonlóan" használják itt. Friss, jó értelemben bonyolult, gondolat- és érzelemprovokatív történet Joel Barishé, amit újra meg újra érdemes végignézni. Illusztrálja a hétköznapi ember azon vágyát, hogy társra találjon, és egy szélsőséges példán keresztül keresi a gyökerét mindazon szépségnek, amit egy ilyen kötelék megadhat.

Nálam A makulátlan elme örök ragyogása:

Gyűrűk Ura III. - A király visszatér

A gyűrű az egyik legtágabb jelentéskörrel bíró tárgy. Legtöbbünknek egyszerű divatékszer. Másrészt a vagyon, tekintély, rang, sőt a hatalmi abszolutitás kifejezőeszköze. Okkult ereklyeként és mágikus kellékként is ismert. A házasság intézményében a férfi-nő sors-összekapcsolást hirdető tárgyi pecsét, tágabban pedig a hitvesi hűség szimbóluma. 
Akármelyik jelentéshez kötjük, egy gyűrű puszta birtoklása megváltoztathat minket. Egy idő után nemcsak viseljük, de az általa képviselt fogalomra emlékezve a lényünk részévé válik. Ami pedig vagy csiszol a jellemünkön, vagy apránként megront.

Akárcsak Szméagolt.

A király visszatér nyomasztó kritikaalany. A téma, könyv és/vagy film rajongói minden idők legjobb fantasy-mozijának kiáltották ki; emberek milliói úgy várták a trilógia mozgóképes zárását, mint Krisztus második eljövetelét. Valamivel kisebb tábor élesen szembehelyezi magát a Gyűrűk Ura-"fenomániával", túl-hype-olt, önfékezetlen megalitoknak tekintve Peter Jackson adaptációit. Különösen az utolsót, mely nemcsak a 3. LOTR-epizód, de a mozitörténelem 3. alkotása, ami 11 Oscar-díjat is elnyert.



Ha ANNYIRA népszerű közvélemény ellen ágálsz, mint Gyűrűk Ura III. esetén, akkor különösen kell figyelned, hogy amit mondasz, ne legyen támadható. Én ingyen, szabadidő-tevékenységként írok cikkeket mozifilmekről, sosem tanultam filmművészetet. Könnyű így kísértésbe esni, hogy kisebb figyelem jusson egy nem kedvelt alkotásra. Ezt a hibát sajnos én is több filmnél elkövettem, mégha a tévedést minél gyorsabban igyekeztem is korrigálni utóbb. 



Mindezzel csak próbálom elejét venni, hogy a véleményemet antifan-kampánynak olvassa ki valaki. Ahelyett, hogy kielégítsek mindenkit, megengedem magamnak, hogy szeressem vagy utáljam ezt a művet és ezt az univerzumot, a józan eszem és az összélmény szerint, amiben részesített. Ennyire erősen hype-olt filmnél lehetetlen csonttárgyilagosnak maradni. Annyit ígérhetek, hogy a benyomásaimat nem fogom a mű érdemei elé helyezni.

Aragorn most válik majd azzá, akinek született: Isildur király leszármazottja, a trón örököse. A fő csatatér a gondori főváros, Minas Tirith. A Hatalom Gyűrűje megérkezik pusztulása színterére. Míg szinte mindenki Sauron seregei ellen fog fegyvert, Frodó magával Sauron szellemével kerül szembe: az ő szeme, az ő betegítő jelenléte, gyűrűjének hatása, és elfajzott hajdani viselője, Sméagol. Természetesen Samu is marad a hűséges jóbarát, aki örökké Frodót védelmezi.
Nemcsak a főszereplők sorsa fonódik tehát újra össze: többen közülük elvileg most válnak azzá, ami addig rejlett bennük, ami a beteljesítendő rendeltetésük volt. Gandalf egy helyen sakkmetaforával illeti a végveszélyt: "Mindenki a helyén, a bábuk mozognak". A filmre ez szinte ugyanígy igaz.

A panoráma rendkívül változatos, gyakorlatilag hiba nélküli.  Minden komponense vagy simán megfelelő, vagy pazar: nem akarok megint közhelyekkel élni, mint "tág terek", "kellő létszámú tömegek", "aprólékosan kidolgozott jelmezek", etcetera. Mindez egy ilyen irdatlan kaliberű project-nél elvárható. Az ütközetek kemények, állejtős szögekből csodálhatjuk őket.
Ami a CGI-használatot illeti, továbbra is diszkréten alkalmazzák. Gollam mozgását leszámítva minden komputeranimált lény elnyerte a tetszésemet. Különösen az olifántok: tudomásom szerint az elefántok ősei igen hasonló küllemmel bírtak, mint ezek a tankokkal felérő jószágok.

Míg a két toronynál gyakran éreztem vontatottnak az események menetét, itt lehetőség nem nagyon adódik üresjáratra: a 200 perces film több mint 4 órára kerekedne ki az extrákkal együtt! Úgy hiszem, indokolt lett volna a kettévágás - akárcsak a Harry Potter A Halál ereklyéi fejezeténél -, mivel tucatnyi sztorivonulatot kell összesodorni, lehetőleg az erőltetettség érzése nélkül. Olyan, mintha egy nagyteljesítményű turbinát próbálna a rendező kézzel beállítani, mialatt minden műszert egyszerre felügyel.

A harmadik epizód szerkezete kissé formabontó. Ezt most nem hibaként rovom föl; egyszerűen könnyű észrevenni, hogy a hagyományos hármas tagolás fel van lazítva. A bevezető részt prológussal indítja, befejezését pedig több epilógussal fejezi be. 

A prológus az első film eseményei előtt, a régmúltban játszódik (ez az egyik legjobb húzása a forgatókönyvnek!). Bemutatja, hogyan találta meg az átlagos hobbit, Szméagol a Gyűrűt, aminek hatására megölte barátját, és ami szellemileg és fizikailag teljesen leigázta. Ez a metamorfózis a kedvenc jelenetem az egész 3. felvonásból, sokat segít, hogy - ezúttal - ne érződjön félbevágottnak a produkció kezdése.

Két nagyobb tömbben fedeztem föl olyan jeleneteket, amiken belül - legyenek bármennyire részei a regénynek - időhúzásra lettem figyelmes. Az utolsó negyedórában, illetve a bonyodalom néhány drámailag fontosabb részletén:

1. a Tűz Hegyén a Gyűrű bedobásával vacakoló Frodó (Tudom, a tárgy megint befolyásolni próbálja);
2. vagy Arwen látványos hátraarca a tündemenetből (Tudom, milyen látomás hatására);
3. + Faramir "halotti máglyája".

Denethor egész alakja irritált, ez a figura sokkal inkább a Halhatatlanok c. filmbe illene. Nincs helyzetértékelő képessége, szereplése merő ingázás bágyadt közöny, a dölyf és agonizálás közt - amíg végül égve le nem veti magát a várból. Felteszem, ő a történetben a szűklátókörű helyi vezető, aki nem a gonosz eszköze, csak kártékonyan ostoba. És akivel szemben az ellenállásnak meg kell szerveződnie. 
De tudva, hogy egyik fia (Boromir) halott, a másikat (Faramir) elégetné, mielőtt megbizonyosodna, hogy meghalt-e? Nem értem, Gandalf miért nem kötözi meg ezt a gyengeelméjű "helytartót", ha már vállalta, hogy nyilvánosan leüti. Az ilyen vezető ilyen horderejű vészhelyzetben maga is kockázati tényezőt jelent, mégha csak mellékeset is.

A koronázás utáni epilógusrészletek a szereplők utóéletét hivatottak ecsetelni. Nyilvánvalóan rajongóknak szánt szolgáltatás; Peter Jackson tartotta magát eddigi álláspontjához, és elsősorban az ő igényeiknek törekedett megfelelni. Filmje néhol szinte megroggyan a kazalnyi szereplő, kapcsolati és történeti szál tömege alatt. Jó: ezek többsége tényleges alkotórésze a cselekménynek, kapnak műsoridőt, de az arányokkal gond van. Jackson néha kontrollt veszít azzal, hogy túlzsúfolja az eposzt, nem is 1, hanem mindjárt 5 db. ál-befejezéssel.   

Ezenkívül: az egyes ál-zárások tartalma tovább elmélyíti a szakadékot rajongók és nem-rajongók között: a hobbitok mulatozása, újabb ölelkezések, Frodó hosszas búcsúzkodása, vagy Samu víg utóélete, házzal, feleséggel és gyerekkel kiegészítve. Számomra ezek igenis indokolatlanul csöpögő, patetikus, rettentően érzelgős mozzanatok. "A történet megírása" motívum ismételt emlegetése (Frodó a történetük utolsó lapjait Samura hagyja, hogy megírja) pedig utólag kikezdi az egész mű komolyan vehetőségét. Igen: én "fajankó" komolyan akarok venni egy fantasyt varázslókról, sárkánygyíkokról és túlvilági lényekről.

Apropó varázsló: Míg Gandalf továbbra is favoritszereplőm maradt, addig Christopher Lee-hez hasonlóan én is sértőnek találtam, hogy Sarumánt (és Kígyónyelvet) teljesen kihagyták a még-nem-bővített, mozis verzióból. Különösen annak fényében, hogy szerintem A két torony gyenge bukást adott a Sauron oldalára átállt mágusnak. Ezt a döntést nem tudom a lovagszínész korával sem indokolni, hisz az 1. részben teljes értékű főszereplő volt, és amennyire tudom, a 3 részt - de legalábbis A két tornyot és A király visszatértet - gyors egymás utánjában forgatták le. 

Itt egy picit megállnék.

Az eddigiek alapján most biztos azt várja tőlem a olvasó, hogy tovább kanalazzam a helytelennek vélt apróságokat a movie-ban. Hát nem: azzal az erővel már nekiállhatnék újraírni a történetet. Néhány részletet persze majd szóvá teszek (anélkül csak a levegőbe beszélnék), pozitív vagy negatív véleménnyel. De nem fogom mindet sorra venni. Inkább tapasztalatilag, egészként próbálom értékelni a filmet, révén, hogy mégiscsak egy óriási, realista kinézetű tündérmeséről van szó.

A két toronyhoz képest itt végre megint azt éreztem, hogy a szereplők színészi játékában van élet. A hobbitszereplők közül Samunak még túlzásba is sikerült esnie néhol. Nyilván érezték a színészek, hogy most dől el minden: az utolsó felvonás határozza meg leginkább, milyen szájízt hagy maga után egy filmhármas. Hogy egyenként melyik figurát mire tartom, az már más kérdés.

Éowyn. Királyi sarj révén nem meglepő, hogy a női szereplők közül ő a legtalpraesettebb: nemcsak elszánt és őszinte, de konok, és odafigyel a többi emberre. Théoden haldoklásakor mindkettejükkel együttéreztem. Vitézi, ámbár kissé komikus pillanat, ahogy Sauron seregeinek fő vezérét, a Boszorkányurat a fémcsuhája alá szúrva öli meg. E lényről kering a mítosz, hogy halandó férfi nem tudja megsebezni. Akkor egy halandó nő mi miatt képes? Értem a logikát, csak kissé furcsa, hogy erre a variációra nem gondolt sem ő, sem Sauron.  
Az egyik legtetszetősebb sztorirészlet számomra az volt, ahogy Éowyn, férfi vértezetben  magával viszi a harcba a hobbit Trufát, aki már szintén felszerelkezett. Théoden elvileg mindkettőnek meghagyta, hogy maradjon ki: Éowynra Rohanban lesz szükség, Trufa pedig "csak teher lenne" alacsony termetével, rövid karjával, harci tapasztalatok híján. Ez a mozzanatsor inkább megfogott, mint sok drámainak szánt jelenet. És érdekes elspekulálni rajta, hogy Éowyn felismerte-e, mit jelenthetett Trufának részt venni az egészben. Társaitól elvágva, egyedül felfedezni magában a kellő elszánást, hogy részt vegyen a vérfürdőben.

Arwen karakterével a mai napig nem sikerült megbarátkoznom, túl egysíkúnak tartom őt. Részben ez az eredeti szerző, John Tolkien hibája is, hisz ő írta ilyenre a személyiségét. A filmekben ugyan már nagyobb a szerepe, de elég hullámzó, hogy mennyire életképes a személyisége. Az 1. részben elfogadtam, hogy ott volt. A 2.-ban haloványnak és önámító teremtésnek találtam. A király visszatér során már kicsit nagyobb érzelmi skálán mozog a játéka és arckifejezése.

Önmagában nézve tehát fejlődött. A szerelmi szál nem. Kezdve azzal, hogy a szokásos "Örök lét vagy szerelem?" dilemma a szokásos "Feltétlenül a szerelem!" választ kapja meg a végén, kötelező ünnepi csókkal. Az érzelmi kapocs Aragorn és közte valahogy nem megfogható számomra. Túl cukormázasan, mesterkélten próbálják rendkívülinek, szinte transzcendensnek beállítani. Mi fogta meg Aragornt ebben a nőben a külsején túl? Mert jellemnek vagy önállóságnak az egész trilógiában 1 tettével mutatta határozottan a jelét (az 1. részben). 

Trufa társa, Pippin sorsa is érdekesen alakul. Először azt gondoltam, hogy ez a szereplő csak lelkesen ott lábatlankodik majd a harcmezőn. Miután megtalálta a palantirgömbre - amit, ha jól emlékszem, Sarumán használt -, éjjel kotnyelesen elcseni Gandalftól. Tényleg lett belőle kisebb baj: Sauron szelleme kis híján végzett vele a gömbön át. De furcsa módon az eset inkább előnyére válik Aragornéknak: a megrémült Pippin lát egy víziót, ami Sauron tervének egy részletét elárulja, így aztán Gandalf magával viszi Minas Tirithbe. 

Gandalf és ő több jelenetben is nyíltan beszélgetnek a közelgő apokalipszisről, ami szintén növeli az 1. részben még idegesítő hobbit kedvelhetőségi indexét. Módfelett ötletesnek találtam, ahogy a viszafogott éneke alá lett vágva Faramir esélytelen visszafoglalási kísérletének Osgilithnél. Az előforduló csaták szerencsére nemcsak látványosak, de egymástól is jól különvehetőek, nem ugyanazt a harcot játsszák el újra meg újra.

Gyakran vettem észre, hogy egy drámainak szánt jelenet, bár annak is van beállítva és eljátszva, mégsem elég érett és őszinte. Így voltam többnyire Samu, Frodó és Szméagol útjával. Azt elismerem: Frodó tetszhalála az óriáspók mérgétől  hatásos: elsőre én is azt hittem, meghalt. Samunak pedig a korábbiaknál is több alkalma nyílik bizonyítani  áldozatkészségét. Végig küszködik gazdája megóvásáért, függetlenül attól, hogy Frodó mikor hogyan tekint rá.

De Szméagol cselszövése úgy, ahogy van, gyerekjáték. Nagyon átlátszó, hogy a tündekenyeret leszórja a szakadékba, míg alszanak, és rászór egy keveset Samura, hogy bemártsa Frodó előtt. Nem beszélve arról, ahogy Samu rájön erre a kanyargó lépcső aljánál. És mikor Szméagol már nem is titkolja szándékait, Frodó 2 félmondatnyi győzködés után lelöki a mélybe, hogy a Tűz Hegyénél még utoljára a Gyűrűért viaskodjanak - megint. Vérszegény fordulat. Hanyadszorra kellene azt hinnünk, hogy valaki lezuhant, látszólag meghal, aztán kiderül, hogy mégse?

Legolas és Gimli inkább csak Aragornt kísérő harcosok, mint valódi főszereplők. Aragorn személyiségét annyira nem tartom árnyaltnak, de az ő szála jól követhető és világos. Miután Gandalf és Pippin - Denethor háta mögött - beindítják az ország jelzőtűz-láncolatát, több ezer önkéntes csatlakozik Théodenékhez. A szükséges kiegészítő hadakat azok a holt lelkek szolgáltatnák, akik hajdan Isildurt cserben hagyták. Egyedül az ő örököse oldhatja fel az átkot.

Az egész szál logikája átgondolt és stabil: Arwen apja, Elrond - számolva a lehetőségeikkel - újrakovácsoltatja Isildur kardját, átadja Aragornnak, s a penge bizonyíthatja majd a holt seregnek a férfi örökösi mivoltát. Aragorn szinte kötelezően a lovagkirály mintaképére van szabva, úgyhogy nincs okunk kételkedni, hogy rátermett, vagy hogy képes szinte bármilyen sereget felbuzdítani.
A film vége felé, mikor tisztelete jeleként letérdel a 4 hobbitszereplő előtt: az az ünnepi jelenetek közül az egyetlen, ami engem is megragadott. Nem merném sajnos ugyanezt elmondani arról, ahogy Frodó a fényes szobában ébredve viszontlátja Gandalfot és többi barátját.



Kissé könnyű megoldásnak tartom, hogy egyszeri támadás után a holtak serege (f)eloszlik, és ezzel kiválik a történetből. Teljesítették a kötelezettségüket, elmehetnek. De mi lett volna, ha tovább maradnak? Az én tippem, hogy kilátástalanná vált volna a rossz oldal helyzete, hisz Legolas egyik nyílvesszője bizonyította: ezeknek a kreatúráknak tényleg nem árt a sima fém.

Ellentétben a Boszorkányúrral.

Tisztában vagyok azzal, hogy akármit "firkálok", akármilyen pontosan/ pontatlanul, az eredmény ugyanaz: leminősítek egy grandiózus, rengeteg munkával készült mozieposzt, amit a legtöbb ember kedvel és tisztel. A tömeggel szemben ez nem az én mítoszom. Nekem is megvannak a magam kedvenc franchise-ai és azon belül epizódjai, értékskálám is elüt a többségétől. 

Nem vitatom, hogy a Gyűrűk Ura III. méltó korona. Szerkezetileg jól lett volna felépítve, de szembeszökően túlterhelt. A történet fordulatai, dramaturgiája, mondanivalója az emberi hősiességről nemcsak kiszámíthatóak, hanem pár helyütt bizony fullasztóak és logikaficamosak is. Egyedi megoldások szinte kizárólag a vizuális kelléktárában lelhetőek föl. A színészi játékra nem panaszkodom. Viszont a karakterek közül összesen 3 vagy 4-nek a sorsán éreztem, hogy nyomatékot kapott, és le is köti a figyelmemet (2 közülük mellékszereplő).

Határozottan jó és szórakoztató mesefilm. De nagyszerűséget én csak a látványvilágában látom, egészében nem tudnám őszinte szívvel méltatni. Legalábbis nem olyan emelkedett, opuszi hangnemben, mint a rajongók.

Gyűrűk Ura II. - A két torony

Vannak filmek, melyekhez annyi háttérinformációt kell gyűjteni a tisztes kitárgyaláshoz, ami már szédítő. Az első Gyűrűk Ura filmről azt mondtam, mint jól megrendezett, stabil film, lenyűgöző tájképekkel. De akármilyen sokat magoltam be róla, mégsem tudott megfogni az itt elém táruló, alternatív középkor. Bármilyen regényhűek a movie-k: túl sok túl ismert mesevonást láttam visszaköszönni a LOTR-mitológiában, és olyan részleteken siklik el, ami egy nem-fant pihekönnyen kizökkenthet a filmek élvezhetőségéből.

Rengeteg aspektusa van a filmnek, amit tárgyalni lehetne. Megpróbálok valami rendszert vinni a cikkbe, hogy azért átláthatóbb legyen.



A cselekmény

Ahogy az 1. movie-ra, A két toronyra is jellemző a kényelmeskedés. Egyes dolgokat a szereplők csak azért nem tesznek szóvá, vagy vesznek észre rögtön, mert a mese szerint akkor még nem szabad nekik. A dialógusok szintén csak jelentékeny körítés árán térnek rá a lényegre; a lovagkori hatást fokozó, költői beszédstílus egy idő után igen fárasztóvá válik.
Az egész "II." mintha hídként szolgálna és I. és III. sztorikontinens között. 3 órás, ami szerintem fél órával több, mint kellene. És nemcsak gyakran érezni az időhúzást, de kifejezetten untató, figyelemlankasztó percekben is részem volt alatta. A sztori lényege annyi, hogy Sauron már az invázió közvetlen megindítására készül, illetve megindítja azt. Igazából az - 1. félidőben elővezetett - egész csata a Helm-szurdoknál csupán előörs a későbbi, a Középföldre rászabaduló apokalipszisre A király visszatérben-nél. Csak a csata vége jelzi, hogy itt elvileg egy kerek film cselekménye zárult le.

2 nagy kivetnivalóm van a rendezéssel:

1. Semmitmondónak találtam, ahogy az első Gyűrűk Ura-mozi véget ért: Aragorn, Gimli és Legolas fogadkozása, illetve Frodo és Samu szemlélik a hegyvidéket... ezt a fajta zárást már sok műben (pl. A Birodalom visszavág) láthattuk, egyedibben, informatívabban. Ugyanez jellemzi a folytatást, bár a hangvétele komorabb: az emberiség elleni invázió a küszöbön, Frodóék sem érték még el úticéljukat.  
2. A produkciónak nincs valódi eleje és vége. 3 nagyobb szálon menetelünk, melyek a filmen belül soha nem érnek össze! Tetszik az "in medias res"-kezdés (főleg a kissé gyerekbarát-szagú hobbit-mulatsághoz képest). De a kezdete és befejezése lóg a levegőben. Csak Gandalf utolsó harcának flashback-jei utalnak az előzmény történéseire: ez a szereplő korábban "meghalt".

A szálak felváltott vezetése szerencsére jól átgondolt. Az egyes főszereplők nem (vagy csak elvétve) mondanak olyat, amit ne vezettek volna elő korábban, másik helyen, másik főszereplőkkel. Pl.: Frodó és Samu két hobbithaverja, Trufa és Pippin eltűnnek az ork-fogvatartóik letámadásakor. Aragornék halottnak hiszik őket, majd Aragorn kikövetkezteti, ami a következő helyszínváltáskor bizonyságot nyer: élnek, csak bemenekültek az erdőbe.
A regényhez való ragaszkodás mégis időnként rémesen bágyadt pillanatokat teremt:

• Mikor Gandal váratlanul felbukkan, magyarázata a túléléséről borzasztó halovány. Valami felsőbb hatalom kiragadta, és visszahelyezte a történetbe.
• A beszélő és mozgó fa, Szilszakáll külseje nagyon tetszett. De mikor azt mondja Trufáéknak, hogy az övéi nem akarnak beavatkozni a készülő háborúba, ez kissé bosszantott. Társai levágott tetemei láttán bírja csak felfogni, hogy a világ leigázása van küszöbön?
• Hogy lehet az, hogy Théoden király lerongyolódását senki az udvarában nem köti össze Gríma ténykedésével? Ez a szereplő akkor se lenne gyanúsabb, ha teleragasztanánk "Ő tette ezt a királlyal!" címkékkel. Persze nem ő a közvetlen felelős; az Sarumán volt.
• Frodó miért bukik önként bele a nádasba, mikor alant egy halott rámered? Talán ez is afféle sötét mágiahatás?
• Azt még értem, hogy Gandalf megújult erejével kiűzi Sarumánt Théoden testéből. De Sarumánt hogy érheti készületlenül, hogy a beszélő és mozgó fák, az entek elárasztják az általa is őrzött Vasudvardot? Tudtommal a társaik közül sokakat Sarumán parancsára vágattak ki.
• Miért van az, hogy mikor Aragorn és Legolas azon az idegen nyelven beszél, megint felváltva használják azt az angollal?
• És pontosan mire utal "A két torony" alcím? Valószínűleg ez nyilvánvaló dolog, és nekem kellene tudni. De a film közben nem derült ki a számomra. Egyedül Aragorn ordítja a végütközet során egyszer a katonáknak, hogy vonuljanak vissza a Toronyba. 

A film gyorsan tovasiklik ezeken az apróságokon, amik újra és újra kizökkentenek a Lord Of The Rings univerzumából. Igazságtalannak tűnhet, hogy nem olvastam a könyvet, illetve a film bővített kiadásához sem volt még szerencsém. Én tartom igazságtalannak azt, hogy egyáltalán szükség van a filmekből külön bővített kiadásokra - illetve ha azokba fontos részletek kerülnek, amik a mozis verzióból meg kimaradnak. 

A karakterek

A rengeteg szereplő egyidejű használata egyike azon dogoknak, ami érzésem szerint elcsúszik ebben a produkcióban. Olyan sokan vannak, és annyira sablon szerint vannak jellemezve, hogy nagyon nehéz érdeklődést mutatnom a sorsuk iránt.

• Gandalf visszatérése ugyan összecsapottan lett megmagyarázva, de a kinézete annak a jelenetnek valóban epikus hangvételű. Gandalf ebben a részben már abszolút a kedvenc karakteremmé lépett elő a Gyűrűk Urából. Nem egyszerűen bölcs, hanem az értelem, akarat és emberbaráti szeretet, tökéletes egésszé összegyúrva. A fehér mágus az egyetlen karakter itt, akinek jelenléte lelkesedést tudott kiváltani belőlem.

• Gandalffal szemben Sarumán szerepe teljesen le van redukálva ebben a részben. Alig van szerepe, kevés műsoridőt kap. És alig kapcsolódik be Rohan ostromának, a cselekmény tetőpontjának alakításába. Ahogy a Sith-ek bosszújában, itt is valahogy elpazarolja Christopher Lee-t a forgatókönyv.
• ...
• Szméagol-Gollam 2 eltérő személyiségét erőltetetten váltogatják. Ahogy a Pókemberben Zöld Manó, itt is felpörgetett Jekyll és Hyde váltogatással láttatják a lény tudatának hasadtságát. 
• ...
• Legolas maradt ugyanaz a tündeíjász, akinek annyi egyénisége van, mint egy pohár víznek.
• ...
• Boromir testvére Faramir egy olcsó töltetékkarakterként jön le számomra. Önhitt és egoista. A Hatalom Gyűrűjét ő is fegyverként akarja használni Sauron hordái ellen, mint a fivére. Samuék minden kérlelése ellenére sem fogja föl, hogy a Gyűrű Sauron lelkével van átitatva. Így emberi akarat nem tudja sajátjává tenni az erejét. "Hát nem érted?! El kell pusztítani!".
• ...
• A női karakterek meglehetősen súlytalanok. Hajuk színe és beszédük alapján tudtam főleg megkülönböztetni őket. Lyv Tyler Arwene egy nádszálvékony celeb, akit persze győzködni kell: ne adja fel halhatatlanságát Aragornért. Őszintén: hány filmben játsszák még el ugyanezt az álszent, bugyuta dilemmát, ugyanazon séma szerint?!
• ...
• Éowin, a király unokahúga tűnik a leghatározottabb nőalaknak. Modoros, elhivatott; legnagyobb félelme, hogy fogságban élhet, és elsorvadna a benne élő tenni akarás. Olyasféle jellem, mint feltehetően Jeanne d'Arc volt a mi középkorunkból. Ha valaki megkérdezne, hogy képzelem el az orléans-i szűzet fő tevékenysége előtt, akkor inkább hasonlítana erre a nőre, mint mondjuk Milla Jovovich-ra.
• Frodó.

Frodón látszik talán leginkább, hogy A két torony sötétebb tónust igyekszik megütni. Elijah Wood jó színész, de alapjáraton hamis, ahogy a Gyűrű lélekrontó hatását érzékelteti. A Gyűrű lassan még Frodó lelkét is kikezdi. De a folyamat akadozó és műíves. Ahogy rándított fejjel förmed Samura: "Mit tudsz te?!", ahogy álmélkodva odanyújtja a sárkánynak a Gyűrűt, ahogy Samura támad, nem szúrva le, csak rávicsorog karddal... Ez ugyanaz a megjátszott, rángatózó műdüh, amit Hayden Christensen mutatott föl Anakin Sykwalkerként.

Mikor Gollam visszahívja a "tiltott tótól" (Mitől tiltott azonkívül, hogy a könyvben úgy írták le?), olyan arcot vág, mintha tudná, és akarná, hogy becsapja őt. Hogy Faramir ki akarja használni őket. De nemcsak nem számít erre Frodó - pedig kellene - hanem hagyja, hogy Gollam azt higgye: elárulta őt. "Gazdám!" Ezen a ponton én leírtam a srácot! Miért érdekelne ilyen szcénák után, ha a küldetése sikere az életébe kerülne? 

A Csata

Théoden valódi, karizmatikus királynak bizonyul, miután Sarumán szolgája eltakarodott. Döntései megalapozottak. Nem akar rögtön megütközni a közelgő ellenséggel, hanem elmenekíti a környék lakosságát a Helm-szurdok felé. Sarumán farkasai megtámadják őket, de végül sikerrel ütköznek meg velük.
A király és Aragorn között feszültség támad, miután megérkeznek a várba, és a csata hevére van szükség, hogy ez rendeződjön. Mindkettejük álláspontja érthető: Théoden nem hiszi, hogy más területek időben felmérnék a veszély nagyságát, és segédhadat küldenének. Aragorn viszont tudja: 10000-es sereggel nem bírnak el sokáig, márcsak a harci morál ingatag mivolta miatt sem.

A végső ütközet a film teljes 2. felét kiteszi. Az előkészületekből is mutat részleteket (pl. mikor kardot osztanak). A hadrafogható férfiak többsége vagy túl fiatal, vagy túl öreg: sokan nem is értenek a fegyverforgatáshoz. Maga a küzdelem nemcsak remek látványorgia: a sok lándzsa, páncél és embertömegek összezördülése. De a dolognak van menete is. Tetszik, hogy egy jelentéktelennek tűnő szegmensét berobbantva omlik le a várfal egy darabja. Az utómunkálatokon 350 technikus dolgozott, és Oscar-ral díjazták az effekteket: ezek közül a kedvencem a járkáló fa-pásztor, Szilszakáll kinézete volt.
Ahogy a küzdelem eldől, mikor Gandalf és a felmentő sereg megérkezik, az bevallom, azóta sem világos a számomra Felteszem, hogy egy uruk-hai vagy egy rohír harcértéke nagyobb, mint egy egyszerű embernek. De nem világos, mitől álltak rá a rohírok a segítségnyújtásra? Nem a külön LOTR-szabályszerűségek mennyisége zavar. Ezek között nincs egyensúly: van amit futólag, mást még annyira se említenek. Peter Jackson a rajongókat és a látványtrükkökre utazó nézőket szolgálja ki, és ennek bizony a "kívülállók" isszák meg a levét.

Tudom, a Gyűrűk Ura-rajongók szemében szentségtörést követek el, mert nem a tömeget visszhangzom - pedig volt már rá példa. Ez a movie semmi extrát nem nyújtott nekem, bár az atmoszférája a 2. félidőben egészen lelkesítő a csata miatt. De a szerkezete lezáratlan, személyiségrajzai fakók, a mondanivaló elcsépelt, és az emberek szinte csak harcközelben viselkednek természetes módon. Nem tudott érdeklődést kiváltani belőlem ezeknek az embereknek a sorsa.

Deep Impact

Az egész cselekmény lefedhető így: Egy 10 km-es üstökös fog összeütközni a Földdel. Egy tudós felfedezi, egy riporter kideríti, az elnök pedig bejelenti. Egy csúcstechno-űrhajó megállítani indul, de csak több kisebb darabra törik, és azok érkezése gigacunamikat okoz. De túléljük, továbblépünk, vége.

Divatcikknek tartom a katasztrófafilmeket, de abból is az olcsóbbik fajtának. Úgy működnek, mint mikor az ember kénytelen valami gyorskaját összedobni a váratlan vendégnek:

1. fogj egy ütős természeti jelenséget;
2. áldozd a költségek nagyját, hogy minél élethűbb CGI-t kapjon;
3. tornyozd fel egy nagy válsághelyzet tipikus figuráit;
4. mozgasd felváltva őket egy akármilyen szimpla vagy harmatos szkript mentén;

és máris kész a gyors pénztejelő masina.

A Deep Impact készítése mögött ezt a hozzáállást látom. Magára a jelenségre csak az utolsó percekben kerül sor, a világvégét felvezető drámaiságon van a hangsúly - de csak a műsoridő alapján! Az egésznek a súlya valahogy elpárolog útközben, a tét nagysága nem érződik nagyobbnak, mintha mondjuk egy hurrikán csapna le az USA-ban.
Akárcsak pl. a V mint Vérbosszú és némileg a Fertőzés is, egymást klipszerűen váltogató képsorokban, általánosságban vázolja fel, milyen társadalmi következményei lehetnek egy ilyen sorscsapásnak - és abból se tárgyal elég aspektust. A fenti két filmmel ellentétben itt szinte alig van feszültség vagy komoly erőfeszítés, hogy hihetővé váljon a helyzet.

Nem beszélve arról, hogy megjegyezhető, egyedi vonását szintén nem találni sehol. A történet elcsépelt, a karakterek sablonosságukhoz képest is alig-alig cselekszenek konzekvens észjárással. Elijah Wood Leója még olyan tinédzser, akinek megvan a magához való esze.

Szíve hölgyének annál kevésbé: titokban összeházasodnak, hogy a lány is bekerüljön az új amerikai menedékközpontba, ahová egymilliót főt kijelöltek (egy részüket sorsolással!?!). A lány szülei nem jöhetnek, így nem követi az vadiúj férjét a biztonságba. "Szeretlek!!" Nem hiszem, hogy ez a csaj felfogja, mennyire ugyanaz a helyzet, mint 65 millió évvel ezelőtt.

Jenny, a legtöbbet látott szereplő a médiabéli Stanley Ipkiss: jóformán minden munkatársát hagyja, hogy lenézze vagy félvállról vegye, és alig-alig bír beszélni, mikor élő adásban tudósít az űrhajó küldetéséről. Amikor a nagy sztori besétál hozzá Beck elnök és testőrei képében, a nő zsengén követelőzik előtte, hogy felszólalási elsőbbséget kapjon.

Van egy kissé züllött ábrázatú apja, és egy elvált anyja, akiknek közük nincs a jelen életéhez. Van egy meghatónak szánt pillanat, amikor egy helikopternél lemond a kapott jogáról, hogy megmeneküljön, és apjáoz megy a tengerpartra, bevárni a szökőárat. Lehet, hogy ez a nő karriert csinált, de lelkileg még Leo barátnőjének szintjén rekedt. Csak azért marad a tinipár életben, és Jennyék nem, mert Jenny a tragikus főhősnő, akiért izgulnunk kellett volna.

Úgy vélem, a különleges űrsikló technikai felszerelései érdekesek és célszerű tervezésűek lettek. A legénység jellemrajzairól ugyanezt már nem mondhatom el. Nem látni semmit rajtuk, ami szakértelemre vagy tapasztalatra utalna, hiába ők helyezik el és robbantják fel az atomtölteteket az üstökösben. Egyikük szóvá teszi, hogy parancsnokuk csak azért vezeti őket, mert a kormány jelölte ki erre. Világválság idején azzal vág fel egy hivatásos űrpilóta, hogy szimulátorban már unták az ilyesmit?? Eszembe jut, mit felelne Nick Pulowsky erre A zöldfülűből: "Én meg utálom, hogy úgy viselkedsz, mintha a kiscserkészeknél lennénk!"

Végül: a megahullám látványa, ahogy egész partszakaszokat és metropoliszokat zúz szét az ár, nagyon pofás kinézetű. Két dolog van, ami valahogy mégis lejáratja ezt a szépen kivitelezett effektsort. Egy az, hogy A majmok bolygója idején 1968-ban még sokkoló volt a ledőlt Szabadság-szobor látványa, de A függetlenség napja premierjekor már klisének számított.

A másik: Morgan Freeman Beck elnöke a színészi játék Everest-pontja ebben a movie-ban. De valahogy nehezemre esik komolyan vennem a beszédeit. Ő hisz Istenben. Hisz a közrend fontosságában, hogy próbáljunk úgy élni, ahogy eddig, mintha nem lenne sokmillió halott heteken belül. Elképesztő naivitás kell azt hinni, hogy 2 év egy barlangrendszerben - amit elvileg a többi ország is utánoz - megoldja az átvészelést. Egy akár 1-2 km-es kisbolygó a földi élet nagyját kiirthatja: ivóvíz, élelelem, porfelhő, hőmérsékleti gondok meg hasonló apróságok. És ezen a felálláson az se kozmetikáz sokat, ha az óceánba csapódik.

Még éppen, hogy elmegy délutáni tévés kikapcsolódásnak. Jobbat nem tudok rá mondani, gyenge darab.

Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége

Nincs áhítat.

Nem vagyok rajongó.

Sose olvastam a könyveket.

Filmtörténeti jelentőségét ignorálom.

Mindezek tükrében fogom leírni véleményemet a filmről.

A Gyűrűk Urát minden idők legsikeresebb fantasyfranchise-aként tartják számon a Harry Potter mellett. Népszerűsége ma napig a klasszikus Star Wars trilógiáéval vetekszik; ennek egyik oka, hogy - szemben pl. az Alkonyattal - nem csekély tudományos munka fekszik a forrásművekben. J. Tolkien középkori szövegekre szakosodott filológus és nyelvész volt, aki főleg óangol, kelta és a germanisztikai kultúrtörténet ismereteit szintetizálta a hobbitok világának megteremtésével, még az 1930-as években. 

Peter Jackson rendezőt szintén elismeréssel illetem az előkészületekért. Hatalmas emberi, technikai, anyagi és alkotói kapacitást mozgósított: 3 éven keresztül írták a szkriptet - olykor forgatás közben is újraírva egyes részleteket - , összesen 2000 főnyi stábbal dolgoztak a filmesek. Tehát nem nevezhető ez átlagos vállalkozásnak. Más kérdés, hogy végül milyenre sikerült, illetve mit nyújt az egyénnek, függetlenül a népszerűségétől.

A Lord of the Rings-mitológia egy alternatív középkori mesevilágot ábrázol. Az eredettörténet A Sötét Úr Sauron-ról, és az Egy Gyűrű mágikus természetének körülírása volt a legérdekfeszítőbb a számomra - szerencsés módon pont a 2 központi elem az egészben. A gyűrűnek nemcsak hatalma, hanem saját akarata is van. A Diablo c. videójáték univerzumában is jellemző, hogy egyes tárgyak, fegyverek és ékszerek önálló tudattal bírnak, ami a beléjük ivódott mágia révén élő viselők lelkét is le tudja igázni, elméjüket eltorzítani.

Egy élhető fantáziavilág feltétele, hogy sokféle nép- vagy lénynév fordul benne elő, különben szűkösnek hatna. Frodo, a fő protagonista a hobbit nevű nép tagja, aki mindenféle nem-emberi lények országaiba ér el vándorútja során (furcsának tűnhet, de nekem ez a János Vitéz második felének utazásait juttatta eszembe). Gandalf egyszerű ember, bár jókora varázserővel bír. Léteznek rajtuk kívül trollok, tündék, orkok és még néhány faj. Legtöbbjük 1-1 fő karakter révén képviseltetve is van, sőt: ők a történetbeli szükséghelyzet miatt népeiket képviselve is kell megvitassák, miként cselekszenek.

A történet dióhéjban: nagybátyja, Bilbo Frodóra hagyja ujjékszerét, melyről Gandalf rájön: Sauron sötét hatalmú ősi gyűrűje. A már éledező Sauron az Egy Gyűrűvel legyőzhetetlenné válna, s szolgái már pásztázzák érte a vidéket. Frodo és Gandalf el kell vigyék az egyetlen, őrzött helyre, ahol elpusztítható, és ebben egyre több fegyvertársuk segíti őket. Ha elbuknak, Középföld odalesz.

 


  

És most jöjjön a "legrosszabb", ami egy divatos közvéleményt érhet: az egyéni vélemény. Amennyi munka volt benne, és amilyen monumentálisnak hat a Gyűrűk Ura világa, minden pozitívuma mellett a 3 film egyetlen gigászi fan-service (= "rajongói szolgáltatás"). Jackson maga nyilatkozta annak idején, hogy: "Ezt a filmet rajongók készítették rajongóknak". Laikusok éppúgy élvezhetik, szó se róla! De mégha a könyv nélkül is rajongója valaki a filmeknek, sem biztos, hogy a lelkesedése akkora lesz, mint azt az alkotógárda - vagy a keménymagos rajongótábor - (el)várná.
Ezért írtam, hogy nem nézem a filmtörténeti jelentőségét: a "tudatlan" nézőt a kész film érdekli, nem a nimbusz és nem is közvetlenül a háttérmunkálatok.

3 fő ellenvetésem van az első rész irányában:

1. Először is: az itt megtapasztalt világ működési törvényei nem elég sűrű szövésűek. A különféle mágiák - bár szerencsére kevés fordul elő belőlük - elővezetés nélkül vannak felsorakoztatva. Akármilyen helyzetet kimenthetnek.
2. Másodszor: a film felépítése, plusz néhány eseti hiba.
3. És harmadszor: a látványelemek túlsúlyát az egyébként is elég kiszámítható történet nem támasztja meg teljesen.

Nem azért értékelem így a filmet, mert ne tudnék kiszakadni a valóságból 3 órára. De ha egy történet a valóság meghosszabbítása akar lenni valamilyen témakörben, az nekem személy szerint jobban leköti a figyelmemet, mint egy mese, ami saját szabályait tartva ugyan, de minél messzebb próbálna juttatni a realitásérzékemtől. Nagyobb kihívást, provokatívabb tartalmat jelent a számoomra. Azt hiszem, egyszerűen nem tudok annyiz belelátni Tolkien és Jackson víziójába, mint sokan mások.

A szereposztás szinte hibátlan. Minden színésznél passzol a ráosztott szerep. Külsejük és modoruk is jól tükrözi a személyiségüket. Mégis éreztem egyfajta távolságot a karakterektől, illetve, hogy nem világos sokuk motivációja. Sauron és gyűrűjének hatalma feléledt, tehát minden nagyobb közösség össze kell fogjon. Oké. De hogy egyenként kik ezek a harcosok és hobbitok, miről szól a saját életük, azt csak mellékesen mesélik hozzá. Egyetlen megfogható céljuk, hogy a Gyűrű Hordozóját kísérjék.

Elijah Wood Frodója szimpatikus főszereplő. Helyzete nagyban hasonlít Luke Skywalkerére az Új Reményből: egy merész ifjú otthona vidékén talál egy különleges értékű dolgot; egy hatalommal bíró, öreg bölcs kezdi segíteni; az ő segítésével próbálja a különleges dolgot eljuttatni egy végállomáshoz, de a sötét erők harcosai üldözőbe veszik őt és útitársait, ugyanazért a különleges tárgyért. Frodón látszik, amit Gandalf is megjegyez róla: olyan terhet kapott a vállára, amit nem kellett volna cipelnie, ezért időnként hibázik - nem a legfontosabb percekben azért.

2 olyan jelenet volt, ahol erősebben látszik rajta a karakterfejlődés:

1. Amikor a tündék városában békére inti a Gyűrű Szövetségének vitázó tagjait. Felajnálja, hogy elviszi a gyűrűt a Modor nevű árnyországba, és ezzel vívja ki például Aragorn tiszteletét.
2. Mikor Gandalf meghal, Frodo nemcsak össze tudja szedni magát, de megtagadja Boromirtól, hogy az az ékszer erejével akarjon Sauron ellen harcolni. Hajdan Sauron teremtette, a tárgy hozzá akar eljutni, más viselőt nem ismer el.

Boromir egy lovag, akárcsak Aragorn, a "Vándor" (aki herceg is). Ketten eléggé hasonlóak: Boromir viszont esendőbb és elkeseredettebb, nem igen lát esélyt egy olyan világvége csapással szemben, mint Sauron gyülekező armadája. Bevallom, ahogy Frodótól kéregeti a gyűrűt, az kissé hisztiszerű benyomást kelt az emberben. Vele ellentétben Aragorn képes bízni Frodóban: ígéretet lát benne, hogy meg tud birkózni a bevállalt küldetésével. Egyikük se annyira árnyalt egyéniség. De örülök, hogy szóvá teszik, miben különböznek az értékeik, mit látnak eltérően.

Ugyanezt már nem lehet elmondani Gandalf és Saruman ellentét-párjáról. Külön-külön semmi bajom velük, sőt ellenkezőleg! Ian McKellen varázslója a legjobb, legkedvelhetőbb karakter a trilógiából. Christopher Lee pedig élő gyémánt az alakításával.

Mégis: ahogy összekülönböznek, az kicsit zsenge. Jó, Gandalf Saruman kastélyában jön rá megkésve, hogy barátja behódolt Sauronnak. Ez így lapos. Mitől értékelje egy laikus ezt a pálfordulást, amikor alig 5 percet beszélgettek Gandalffal, előtte meg azt se tudtuk, hogy létezik? És mi a pláne abban, hogy Gandalf a torony tetején raboskodik, aztán micsoda mázli: egy óriási repülő madár vetődik arra, hogy elvigye onnét! Ezt a jelenetet azóta sem értem, miért ilyenre írták meg.

Pozitív szereplők közül igazából Aragorn, Gandalf és Frodo kaptak olyan szerepet a sztoriban, hogy nemcsak saját sorsukra vonatkozóan döntenek. Hiába vannak ott például az íjásztündér Legolas vagy a markáns, rőtszakállas Gimli: ők igazából csak 1-1 faj és 1-1 fegyvernem képviselői a Szövetségben. 

Liv Tyler Arwen-je a regényhez képest aktívabb résztvevő. Ott ugyanis, ha jó tudom, nem ránt kardot, nem vágtázik át egy folyón, és Frodót sem vezeti el a tündék otthonába, Völgyzugolyba: a könyvben Aragornt várja szerelmesen, és annyi. Ebben a filmben egyenrangú a többiekkel, mint cselekvő fél, de őt sem tartom igazán élhető vagy erős színezetű személyiségnek.   

Galadriel, Lothlorien uralkodónője. Ez a nő a földöntúliságnak a cinikusabbik árnyalatát jeleníti meg. Mikor tükrében víziót mutat Frodónak (bár amit megmutat, azt Frodo maga is ki tudná következtetni), a gyűrű még őt is megkísérti. Teátrálisabban csábul el a kelleténél, de ebben igazolva láttam, hogy miért volt ellenszenves a karakter.

Frodo hobbitbarátai pedig határozottan idegesítettek! Ahhoz képest, hogy a rendező komoly hangvételre törekedett, a hobbitok közül csak Frodo komolyan vehető. És még úgy Bilbo: 111. éves, mert a gyűrű puszta birtoklása megóvta az öregségtől. Vele meg tudtam barátkozni, jórészt a helyzete miatt: magányos vándorútra készül, talán végleg, miközben az egész falu a születésnapját ünnepli. De ezek a mellékelt viccek (Pippin csontja helyett eltört répája, Samu esetlenkedései, stb.) teljesen kilógnak az összképből: nyilván csak a komikus ellensúly céljából kerültek be, vészfékként. Trufa és Pippin viszont még magában a cselekményben is koloncok:

• a film eleji malőrjük a sárkánypetárdával majdnem balesetet okoz;
• a kilétük kifecsegése a Pajkos Póni fogadóban;
• hogy tüzet raknak éjjel, mikor a lidércek még a közelükben vadásznak rájuk;

Az ilyesfajta "cimborák" nem egyszerűen hátráltatják, hanem veszélyeztetik Frodo küldetésének sikerét!

A film audio- és vizuális kelléktáráról önmagában könyvet lehetne írni. Új-Zéland tájai és a CGI technika ötvözésével igencsak változatos helyszíneket hoztak létre, melyek óriási tereket ölelnek föl. Szerencsére a CGI nem annyira tömény és tolakodó, mint a későbbi, hasonlóan gigászinak ható Avatarnál. A színskála teljes tartományából válogatnak, ugyanakkor a hangulatkeltés sosem megy át olyan harsány kolorkavalkádba, mint pl. a Batman és Robin neonvilágítása.

A nem emberi lények közül kinézetre a lidércek a legimpozánsabbak: arcuk örökké rejtve marad, ahogy a Diablóban az arkangyalok csuklyája alól se látszik semmi. Viszont a tisztán CG-vel létrehozott kreatúrák, mint Gollam vagy a Moriában talált óriás, szinte mindig irritálóak a szemnek; egyáltalán nem érződtek szerves élőlényeknek.

Sauron ördögi alakja az, amit roppant hatásosan ábrázoltak az elején, amikor csatában látjuk. Erről a kreatúráról simán el lehet képzelni, hogy brutális és akár az egész világot leigázhatja. 

Jackson néhány helyen kimondottan hatásvadász. Senki nem vitatja, hogy a helyszínek panorámája festői (a folyó két partján magasodó emberalak Hercules-oszlopait juttatta eszembe). Az építészeti-statikai realitások mégis másodlagosak a látványosság szempontja mellett. A torony, ahol Saruman és Gandalf megküzd, nagyon impozáns kinézetű megalit. De Moriában, a bányafolyosók után a szakadékok fölött keskeny, elkanyarodó lépcsősorok nyúlnak el túl hosszan, vagy meredeznek a semmibe az omlásnál! Kicsit olyannak hat az egész bánya, mintha egy videójáték terepe lenne.
Olvastam egy internetes újságban, hogy a regénynél a jó és az ártó entitások jelenlétét fény-árnyék- illetve hanghatásokkal érzékelteti. Ilyenek itt is vannak, pl. Frodo megérzi a lidérclovasok közeledtét. De Jackson gyakran e téren is túlzásba esik: Arwen és Galadriel megjelenésekor vakító fény támad, pedig ez nem fizikai tulajdonsága egyik hölgynek sem. Mindezeket nem egyenként számítom föl hibának, csak példázom, mit kifogásolok a készítők hozzáállásában.

A jelmezek, háttér, díszletek, vágás és a zene összhangját nagyon kifinomult érzékkel kezelték. Andrew Lesnie operatőr fényképezéséről se tudok rosszat mondani, a CGI használatáról is csak keveset. Howard Shore zenéje ugyan hangulatos, jól festi le a látottakat, ám emlékezetes darabot nemigen tudnék megnevezni benne.

Egyes regényfanok kevesellték az éneket; nekem semmi bajom nem volt azzal, hogy Gandalf halotti búcsúztatása az egyetlen elhangzó ének. Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Enya zenéje is szerepel a soundtrack-ben, aki közismert leheletfinom és transzcendens énekeiről (én személy szerint a Perla Negra telenovella kapcsán ismertem meg a művésznő nevét.).

Akciójelenetek terén kicsit felemás a helyzet: sok az üldözés, kevés az ütközet. Utóbbit nem keveslem, márcsak azért se, mert azokat minél valószerűbben, vérrel és verejtékkel törekedtek ábrázolni. De itt is megint be-beköszön 1-1 hollywood-i sallang: Boromir haláljelenete már-már émelyítően patetikus, még inkább, mint amit pl. a Véres Gyémánt c. film végén láthatunk. De őszintén: előbb lassított felvételben az orkok négyszer lenyilazzák, aztán Aragorn karjaiban is haldoklik, újabb pár perc hosszan. Sokalltam a magasztosnak szánt szónoklatokat a gyűrű veszélyéről és a királyi család vérvonaláról.

Párbeszédek. A regényekkel ellentétben a mozgókép rövidebb dialógusokat igényel, nem áll rendelkezésre akármekkora hely nekik. Nagyjából ezt sikerült is elérni. Állítólag az írók az elhíresültebb mondatokat megtartották, mint: “Fussatok, bolondok!”. Ami nekem avatatlanul is szemet szúrt, hogy az “eredeti tünde nyelven való beszéd”, nem nagyon szerepel. Mivel nagyon hangoztatták ezt az elején, kicsit komikusnak hat, hogy alig ejtenek egy-egy mondatot ilyen nyelveken. Arwen és Aragorn négyszemközt hol quenyául (így kell írni, ugye?) társalognak, hol mezei angolul. Ez azért eléggé amatőr vétés.

Gyakran elhangzottak olyan rajongói vádak Peter Jackson adaptációjáról, hogy túl sok részt hagy ki a regényből. Ezekbe én most nem megyek bele; talán annyit, hogy ha Aragorn családi örökségét, a törött kardot mutatják, akkor nyugodtan beemelhették volna pár montázsra az újrakovácsolását is.

Jackson tehát valóban saját gyermekeként kezelte az általa dirigált mozimítoszt. Végig kerülte a megalkuvást és a kompromisszumokat, de úgy érzem, nem volt elég kritikus önmagával. A regényre szánt 3 óra kevésnek tűnhet, pedig még sok is ahhoz képest, hogy mennyi meghatározó dolog történik. Onnantól, hogy a tündehercegnő feltűnik, időszakosan hol leül a tempó, hol meg újra felgyorsul. Hiába a sok menekülés, a harcok és a haláljelenetek, a dolog egy idő után sematikussá válik.
Laikus szemnek gondja lehet a helyismerettel. A filmben az egyes helyszínek lokalizálása, a távolságok gyakran nehezen követhetők. Az értem, hogy a Megyén túl fekszenek a nem emberi lények országai, és a Végzet Katlanja valahol a világ végén lehet.  Nincs kerek lezárása a műnek. A filmből készült bővített változat a moziban nem látott, félórányi extra anyaggal. Az ilyen utólagos hozzáadások gyakran ellenszenvet keltenek bennem: egyrészt így már túl hosszúvá tesznek 1 db filmet, másrészt aki nem rajongó és a rövidebb verziót moziban látta, becsapva érezheti magát. 

Néhány logikai kérdést is hátrahagyott bennem, hiába fantasy-ról van szó.

• A gyűrű hatalmából mindössze annyi láttam, hogy aki felveszi, láthatatlanná tud válni, illetve meglátni a mágikus dolgok valódiságát (lidércek régi arca). De nem láttam, hogy tényleg akkora ereje volna, hogy Boromir szerint Sauron legyőzhető vele. 
• Az apró lény Gollam a bevezető narráció szerint megszállottja az Egy Gyűrűnek. Akkor miért nem kereste a 60 év alatt, ami eltelt azóta, hogy Bilbo birtokába került?
• Miért veszi föl a gyűrűt Frodo a fogadóban, mikor fellökik? Nem volt igazi veszélyben, ellenben az ékszer aktiválása Brí felé terelte a rájuk vadászó lidérceket.
• Gandalf - minden sietségük mellett - miért nem mondott el minden apró részletet, ami tud a gyűrűről? Egy ilyen helyzetben akármikor közbejöhet bármi, és nem tudnak később találkozni a megbeszélt helyen! Miből gondolta, hogy csak mert megtiltja Frodónak a hordását, még nem kerülhet a fiú olyan helyzetbe, hogy nem tehet mást?
• Mi teszi a lidérceket olyan félelmetes ellenféllé, mikor csak a lovaglást és a kardjaik mozgatását látjuk tőlük? Arargorn halandó, mégis simán felveszi velük a küzdelmet karddal meg fáklyával. Talán sebezhetetlennek számítanak az egyszerű fegyverek számára, nem tudom.

Tudom, hogy a legtöbben ezeket mellékes apróságoknak tekintik, de együttesen nekem kikezdik az egésznek a beleélhetőségét. Műsorideje eleve hosszabb, mint azt a cselekmény indokolttá tenné; a karakterek között pedig a legtöbb nézeteltérés onnét ered, hogy nem teszik össze azonnal az összes konkrét információjukat a Gyűrűről és a konfliktushelyzetről. 


Értékelés: amit a Gyűrű Szövetségére jogosnak érzek, az egy sima jó. Szilárd minőségű alkotás, festői látványvilággal illusztrálva.