Térkép a csillagokhoz

"Neked sem ártana, ha néha kérdéseket tennél fel magadnak:

1. Nagy seggfej voltam?
2. Dilisek a kölykeim?
3. A nejem talán egy pénzéhes lotyó?"

(A tégla)

Hollywood mára már megkopott imidzse, hogy a csillogás, a sikersztorik, és a korlátlan lehetőségek különvilága. Befutott hírességeit (írók, színészek, rendezők, stb.) vérbeli győztesekként reklámozza: mennyire irigylésre méltóak ezek a celebek, amiért

• karrierjükben oly gyorsan elérték a vagyont és elismerést,
• idejükkel az átlagnál jóval szabadabban rendelkezhetnek,
• nevük pedig a kedvenc filmjeink révén örökre fennmaradhat.

Mintha rájuk nem is állnának a "hétköznapi emberek" napi szintű nehézségei (pl. ha nincs elég munkalehetőség, magánéleti válságok, lelki traumák). Ha meg némelyikük körül mégse stimmel valami, azt a minden nap őket leső bulvársajtó úgyis kiteregeti.

A Térkép a csillagokhoz szatirikus gúnyrajzot tesz közzé erről az úgymond "áloméletről". Bruce Wagner forgatókönyvíró és David Cronenberg egyértelműen kimutatják vele, mit is gondolnak Hollywood egészéről: modern Babilon, amely aranykalitkába zárva tartja kegyeltjeit. Eszerint a siker és pompa vörös szőnyegének túlvégén mást se találni, mint képmutatást, deviáns romlottságot és jéghideg birtoklásvágyat. Válogatott hasadt, pszichésen defektes figurák vergődnek mások elvárásai és saját berögzült egójuk között, míg a "szeretetet" koncepcióját puszta sminknek tekintik a társaság számára.

Frissítőnek találtam, ahogy Hollywood a kilátástalanság mezejévé változik a szemeim előtt. A szereplők elő- és magánélete illusztrisan ferde, tele eltakarítatlan mentális szeméttel. Az elején 3, egymástól elkülönült szál halad külön, melyek fél óra után észrevétlenül fonódnak egymásba:

1. Agatha, egy 18 éves, piromániás lány elindul, hogy "meglátogassa" családját L.A.-ben.
2. Benjie egy arrogáns, koraérett kölyök, akit gazdag celebszülei bábuként használnak ki saját anyagi jólétük fenntartásához.
3. Havana Segrand cinikus középkorú színésznő, aki a halott anyja elismertségére áhítozik, holott gyerekkorában amaz szexuálisan molesztálta őt.

Tudni, hogy Hollywood is csak karrierérdekek színtere egy dolog. Ilyen tömény formában látni egy másik. Közhelynek hangzik, de Hollywood-ban cseppet sem könnyebb érvényesülni, mint másutt. Akiknek a munkája bármilyen módon a sztároktól függ, azokkal eldobható lábtörlőként bánnak, legyen az testőr, asszisztens vagy egy TV-sorozat sokadik producere. Miközben ők maguk is csak sekélyes kirakatáruk, akik teljesen az imidzseiktől és kapcsolataiktól függenek.

Mia Wasikowskának az tetszett nagyon Agathában, hogy egyszerre sötét és jóhiszemű, és próbálja megtalálni az identitását. Nekem is ez volt a benyomásom: a karikatív antihősök közül ő az egyetlen, aki tényleg Hollywood áldozatának látszik. Pedig ő sem ártatlan: gyerekként, mikor öccsével eljátszották az esküvőjüket, gyógyszert adott neki, majd felgyújtotta a régi házukat. Ezért 7 évig egy floridai szanatóriumban állt gyógyszeres kezelés alatt. Céltalan, magányos fekete bárány, akinek fején és kezein műtött égési nyomok árulkodnak a múltjáról.

A Weiss-ek élő példái, milyen grand-kanyon-i szakadék tátonghat a gazdagság és empátia között. Konkrétan nincs nekik olyan: a lányt valamiféle nevelés csődjének, pszichopata-jelöltnek tartják, akitől teljesen elidegenedtek. Mit keres itt? Lehet, hogy megint valami őrültséget tervez? "Jóvá akarom tenni." Kicsit melodráma-szerű helyzet, de itt most érdekfeszítőnek találtam. A lány a múlt takargatott árnya, ami rávilágít, mennyire felszínesek ezek az emberek: apja előbb pénzt ajánl neki a távozásért, majd később, mikor házában találja, az utcára hajítja ki. És a lány még tetézi is a fájdalmát, mikor apja TV-show-ját hallgatva sír a kádban. Íme a filmcsillagok élete, glória nélkül!

John Cusack olyan szereplőt alakít, aki egyszerre unottan közömbös és borzasztóan manipulatív. Tipikus karrierista ragadozó/dögevő, aki az átlag emberi gyarlóságot mindig a saját hasznára törekszik fordítani. Nemcsak a fősodor-médián keresztül terjeszti álszent életvezetési tanácsait, de terapeutaként más hírességek pszichéjét is kezeli - köztük Havanát. Cristina és férje tudják, hogy ők csak másodhegedűsök, a fiuk az aranytojást tojó tyúk, ezért is hagynak Benjie sok szabadidőt bulikra. Ez szerintem nagyon jól kifejezi, hogy Benjie mitől válik olyan pökhendivé: honnét tudná, mi a törődés, mikor a környezetében mást se látott, mint pénzéhséget és megjátszottságot?


A rendező nagyon jól látja, milyen szülői devianciák torzíthatják el egy ember személyiségét. Agatha és Havana is ilyen, de Benjie-nél a legcifrább a dolog: 13 éves, de már részt vett drog- és alkoholelvonó-kúrán, és annak a lánynak a szelleme kísérti, akit halálos betegként egyszer meglátogatott. Élő példája annak a kiégettségnek, ami sok gyereksztárra jellemző: érdektelen, fásult koravén partikölyök, aki drogokkal csikarja ki a jó közérzetet.
Eszméletlenül szórakoztatott, ahogy megnyilvánul az érzéketlensége. Mikor a még élő rajongóját piárfogásból meglátogatja, rögtön azt kérdezi: "Hogy van az AIDS-ed?" Utána is csak a karrierjéről fecseg, majd a téves infóért leszidja és lezsidózza testőrét az utcán. A leggroteszkebb poén viszont, amitől lehidaltam a mozis székemen, mikor egy nagyházban mulat pár barátjával: a hülye haver pisztolyt hoz, Benjie kiveszi a golyókat, hadonászik... aztán épp a kutyára célozva sül el a fegyver. "Lelőtted a kutyámat! Te beteg állat...!" Ha egy ilyen értelmetlen halált sikerül úgy átfesteni, hogy az komikusnak érződjön, akkor a film tényleg működik, mint szatíra.

Havana az egó és psziché közti őrlődés egy másik változata. Mint Benjie-t, őt is kísérti egy múltbéli szellem: sztáranyja, aki szexuálisan zaklatta őt gyerekkorában, helyi legendának számított a szakmában. Mivel remake készül a filmből, mellyel befutott, lánya most előjogának tekinti, hogy ő játssza a főszerepet. A zaklatottságon kívül tehát a bizonyítási kényszer és a kisebbségérzet is bejátszik.

A nő ráadásul nem lát tovább a saját problémáitól. Újra meg újra bizonyítja, hogy a kedvességet nem tartja többre egy póznál:

• Hisztérikusan ordít Stafford jógafoglalkozásán, + mikor ügynöke közli telefonon, hogy nem ő lett a befutó.
• Mikor riválisnőjével és kisfiával találkozik az utcán, lehetetlenül nyájasan üdvözli őt.
• És mikor a kisfiú balesetben meghal, a vonalas részvétnyilvánítás után örömujjongásban tör ki, hogy mégis övé a szerep.

Carrie Fisher cameója meglepő és okos ötlet volt az elején, mivel hát ő is egy hercegnőszerepben vált világhírűvé, ugyanakkor megszenvedte a szupersztárságot. Ő ajánlotta be Agathát Havanának, miután már ismerte őt a Twitteren. Tetszik, hogy ezt ilyen triviálisan kezelik, ezzel is deglorifikálva a színészi életpályát.
Hátterüket ismerve arra számítanánk, hogy ez a 2 ember valahogy segíteni fog egymáson: Agatha tűzben égett meg, ahogy Havana anyja is elhunyt. "Az emberek nem véletlenül jönnek az életünkbe. Mi hívjuk őket." Ez kelt valami futó szimpátiát benne a szakadt, vézna lány felé. Mia Washikowska és Julianne Moore közös jeleneteit egy fél percig se tudtam unni; Moore pompásan játssza el az önző, mégis szánnivalóan gyűrött celebboszorkát.

  

A kérdésre, hogy Akkor mi romlott el?, az lehetne a találó válasz: "Keresd a férfit". Robert Pattinsont úgyszólván semmire nem tartom aktorként, de a karaktere jól van elhelyezve. Jerome limuzinsofőr, de emellett kezdő színész és író. Ő is azt lesi, mikor tud hírességek közelébe jutni, kapcsolatokra szert tenni. Tetszik az ötlet, hogy Agatha fiúja olykor sztárokat is fuvaroz, hisz Agatha Weiss maga is egy sztárcsalád sarja. És igen, ez is csak látszatkötelék: a fiú felismeri és kihasználja a lányban legfőbb hibáját, hogy elkeseredetten próbál kötődni, tartozni valakihez.

2 rosszból nem lesz 1 jó, olvashatnánk ki Havana és Agatha sorsából. Az idősebb nő perverz módon a háza előtt dugatja meg magát Jerome-mal. Nem érdekli, ha Agatha meglátja-e, ahogy az sem, hogy amaz csak véletlenül piszkolta be ezután a méregdrága bútorját. Valódi utálatot ébreszt, ahogy a láthatóan zaklatott lányt dölyfösen szidalmazza, mint ő lenne a hibás. "(...) Ezt kapom, amiért kiemeltelek a sárból!" Ez a felszínesség legszörnyűbb velejárója: észre se vesszük, ha eltiporjuk, sőt eláruljuk a bennünk bízókat. 

Van valami egészen szívszorító abban, ahogy Agathában elszakad a cérna, és épp a volt munkaadó aranyszobrával üti fejbe Havanát. Az Oscar-díj gyakorlatilag Hollywood Szent Gráljának minősül, és ez a jelenet nyílt lerombolása a szobor köré épült nimbusznak. Agatha tette reflexív és szomorú, hisz az utolsó ember, akibe még valamiképp kapaszkodhatott volna, sebezte meg a legocsmányabbul. Hihetetlen hatása van, ahogy a kamera Havana nézőpontjába vált, majd lassul a mozgás: Agatha többször megismétli a gyilkos mozdulatot. Ezzel nemcsak Havana koponyáját zúzza véresre, de saját jövőjét, a jobb élet reményét rombolja szét.  

A szülők vérfertőző házassága valahogy Oedipus és Iokasté tragédiáját juttatta eszembe. Csak nem egy anya és fia, hanem egy testvérpár házasodott össze úgy, hogy nem tudták, kijei ők egymásnak. "Mennyi az esély erre? 1 a milliárdhoz." Több bibliai motívumot is beépítenek itt tűzhaláltól a vérfertőzésig, rájátszva a párhuzamra Hollywood és Bábel között. A származásukat jobban nem részletezik: egyszerűen ez az eredője Agatha furcsa testvérházasos játékának (valószínűleg a gyerek egyszer hallhatta a szüleit erről beszélni). 
Különös módon Benjie-t és Agatha-t épp a bűnbeesés hozza össze: Benjie az utált tévés riválisát megfojtja a klotyón, miután az őt kísértő szellemnek képzelte a gyereket. És azért Stafford sem ússza meg veszteség nélkül az ügyet: Cristina bűntudatból felgyújtja magát, s a gyerekeik újrajátsszák a hajdani testvérházasságot, halálos adag gyógyszerrel kiegészítve a rituálét. Mindezt valami olyasfajta kiteljesedésért, amiből az életben nem kaptak, így hinni sem tanultak meg benne. És ha úgy vesszük: így elkerülik a börtönt/szanatóriumot.


Oké, negatívumok...

Annak ellenére, hogy tényleg tragikus a végkifejlet, több szála is fejletlen. Kezdve azzal, hogy a Havanán kívül egyik karakter se igazán törekszik valamire. Stafford Havanán keresztül tudta meg, hogy Agatha itt van: miért nem próbálta meg vele kidobatni őt a negyedből, miután hiába adott neki pénzt? Sántít az időpont, aohl a neje felgyújtja magát: logikusabb lett volna, ha előbb a szülők tudomást szereznek gyerekeik önkezű haláláról, és úgy omlana össze a nő. Vagy az túl tanmese-szerű lett volna...?

Annak dacára, hogy a szereplők sekélyessége célba talált nálam, egy ponton túl már zavart gyengeségük. Agatha látogatásánál már elvileg komolyan kellene vennünk, amint a családfő elrángatja őt az épp megenyhülni készülő anyjától. Ez kissé túl szappanopera-ízű. Nem mintha nem lenne életszerű, hogy a híres anyai ösztön így csődöt mond. Azt is értem, hogy Agatha lelki sérült, pszichésen jobban függ a Weiss-ek jóindulatától, mint a gyógyszereitől. Ha valaki soha nem kapott igazi kedvességet a családjától se, mit várhatna a nagyvilágtól, amely gyerekkorában diliházba küldte?

Aztán itt vannak a szellemalakok. Végig megjátszott az, ahogy a szereplők odavizionálják őket maguk elé (Beijinél ráadásul a fojtogatás után kettőződik a jelenség). A kísértetek egy az, hogy se nem félelmetesek, se nem érződnek halott vagy képzelt lényeknek. Másik pedig, hogy ezek több műsoridőt foglalnak a kelleténél, és nem szövődnek elég finoman hozzá ahhoz, ami szereplők körül történik. Egyszerűen előugranak, beszélnek és komótosan tovatűnnek. Ha a kísértethistóriák elemeit akarták a készítők vegyíteni a szatírával, hát a dolognak ez a része nem jött össze. 

A Térkép a csillagokhoz az idei kedvenceim közé ugrott föl, mégha a mindenkoriak közé nem is. Nagyszerűen demitologizálja Hollywood-ot, a szakmai táplálékláncot, mely saját produktumait, gyermekeit őrli föl és falja fel, akár Szaturnusz isten. Csípősen, őszintén, üresjárat és műcsavar nélkül illusztrálja, hogy a helyi sztárelitnek az élet tényleg csak egy színház.

Az Adó (Az emlékek őre)

Roger Ebert: "Egy film nem arról szól, amiről szól, hanem hogy MIKÉNT szól róla."

Most már biztos: Hollywood-ban az ifjúsági regényadaptációk átvették a képregényfilmektől a vezetést a "Legkönnyebben megerőszakolható filmzsáner" címéért folytatott versenyben. Kialakult egy új módszer, mellyel már nemcsak fantasy-ként adhatóak el a szerelmi történetek, hanem sci-fi-ként is:

1. Fogj egy, a mai világunktól nagyon "más" antiutópiát és egy serdülőkori románcot, 
2. préseld egybe őket, látszólag egyenrangú problémaforrásként a főszereplő életében,
3. a lehető legtriviálisabb sorsutat vázold fel nekik, amit az óvodás is bírna követni, 
4. majd ezt néhány feltűnő látványelemmel tűzdeld meg.

Ezzel azt az illúziót kelted, hogy önálló, a könyveredetijeikhez méltó művek érkeznek a filmszínházakba - nem ugyanaz a gyenge áru más néven és csomagban.

Jonas egy fekete-fehéren érzékelt, falanszteri kolóniában él, ahol nemzedékek óta abszolút egyenlőségben és ellenőrzöttségben élik le életüket az emberek. Felnőttkorba lépésük napján Asherrel és Fionával permanens munkájukra osztják ki őket, Jonas kapja a legnagyobb megtiszteltetést: ő lehet a következő "emlékek őre", és mint ilyen, megkapja mindazt az ismeretet, amit a kolónia előtti, elfeledett idők hordoztak. Ám ezt a tudást megkapva ráeszmél, hogy egy alapvetéseig torz világ tartozékai ő és az összes ember - aminek véget kell vetni.

Fél órán belül fél tucat olyan alkotás bújt elő a saját emlékeimből, melyek vonásait mintha ollóval vágták volna ki, és ragasztózták volna össze Az emlékek őrében:

1. A kolónia kinézete és a hófehér ünnepi ruhák látványa A Sziget TV-reklámját hívta elő bennem: "EGY TÖKÉLETES VILÁG." "AMI TÖKÉLETES HAZUGSÁG."
2. Vasszigor írja elő minden polgár érzelemmentességét, ahogy az Equlibrium-ban.
3. Mátrix: agytröszt mentor tárja fel a hüledező kiválasztott ifjúnak a tágabb valóságot.
4. A felnőtté válással a friss felnőttek új csoportba lesznek rangsorolva, de a főhősben feltűnően lappang a különlegesség. Aki elbukik, az kivágódik a határon túlra, ahol ki tudja, mi lehet. Kell még utalás A beavatottra...?
5. Meryl Streep Elöljárója egy telenyugtatózott Cruella deVilnek felel meg a 101 kiskutyából.
6. Jonas vízióinál pedig szakasztott olyan, NatGeo-szerű természetfotókkal dobálóznak, mint Luc Besson Lucy-jában.

Nem hiszem, hogy Lois Lowry kétszeres Newbery Medal-díjas írónő ilyennek álmodta volna meg művét a mozgókép világában. Nem az egyes részleteket nézve (pl. Jonas ott nem 18, hanem 12 éves), hanem úgy nagy egészében: tartalom, koherencia és üzenet szerint. Az 1993-ban napvilágot látott regény több milliós példányszámban kelt el, és 3 folytatást ért meg. Én nem olvastam. De az Örökítőt játszó Jeff Bridges igen: évekig készült a filmváltozat rendezésére, melynek végülis "csupán csak" az egyik főszereplője és producere lett.

Mindezek után nem értem, hogy akár Lowry, akár Bridges hagyta, hogy ez a sokak számára jelentős olvasmány úgy manifesztálódott, ahogy. A The Giver ugyanazt a színvonalat képviseli, mint évfolyam-társa, a The Divergent, és kb. ugyanazt a figyelem-ráfordítást is kapta készítőitől. Egy slendrián, iratmegsemmisítőbe való szkriptre erőltetik rá megint a tinirománc-formulát, míg a rossz rendezés miatt a sztori kártyavárként billeg, az aktorok pedig élettelenül kísértenek a rájuk osztott szerepükben. Kivéve talán Bridges-t, akinek pont a történetben elfoglalt szerepe miatt jut egy kevés mozgástere.

Néhány jellemző gyorsan erről a közösségről. Ugye arról fogalmuk sincs, mi volt az "egyenlét" társadalma előtt. Nincs tulajdon, nincs külön öltözködés, vezetéknév. Az emberek nem ismerik az érzelmek, a művészetek, a szeretet és a fájdalom fogalmait. Mindenkit egy véridegen családegység kötelékébe osztanak be, ami egy bizonyos életkor után felbomlik. Ismeretlen az otthon és a vágy fogalma is.

Naponta minden polgár köteles egy injekciót kapni, ami érzéseiket elsorvasztja, nem érzékelik a színeket. A külső éghajlat-szabályozás miatt hó sem létezik. A közösség határán túl lakatlan környék, a Máshol van, és ennek is van egy külső gyűrűje, amin túl nem ismer senki semmit. És bár nem ismerik a halál fogalmát sem, valójában halált jelentő eljárás, amikor "elveszejtésre" ítélnek valakit. Ja: és az Elöljárónak mindig igaza van.

Mindezt a háborúk, éhínség és szenvedés kiiktatására, ahogy a régi világra gondolnak.

Egy disztópikus világnak legalább egy minimális mértékig élhetőnek, célszerűnek, tisztességesen megindokolhatónak kell érződnie a néző számára is! Ez az, amit századunk hasonszőrű alkotásai (Equilibrium, Lopott idő, Elysium, A Burok stb.) rendre elfelejtenek. Hiába hatásos egy ilyen merőben más, bizarr jövőképet ábrázolni: az egész annyira műanyag és be nem ismerten önellentmondásos, ami már a hihetőségét kezdi ki.

Utálom, amikor egy disztópia azzal próbál zsarolni engem, hogy: "Ha te ezt meg ezt nem találod hihetőnek, akkor te csakis egy fantáziátlan, elkényelmesedett emberke lehetsz." Az értelem és a logika fogalmai igenis léteznek, még itt, Jonasék élőhelyén is. Ezért is furcsa, hogy még az Elöljárók, a közösség vezetői is robotikusan üldözik a rendtől elütő, elemeket ("Jonas veszélyessé vált."), de habozás nélkül felrúgják a szabályaikat, amikor rátörnek az Örökítőre, konkrét bizonyítékok nélkül, hogy segített Jonas "lázadásában".

Működésképtelen világhoz rozsdás történetszövés dukál. Kevés jelenetnek van igazi jelentősége: Jonas kiválasztása után az Őrző minden alkalommal ad neki egy-egy újabb adagot a letűnt korok tudásából, és a fiú egyre nehezebben tudja ezeket magában tartani. Az a baj, hogy ennek ellenére sok az ismétlődés, a monotonitás, a szájbarágás. Alig fedezhető fel nyomokban a folyamatosság az egyes leckék között is. Már a furcsa világ felépítéséből egy csomó olyan kérdés vetődik föl, amely végülis megválaszolatlan marad. Mekkora a lakosság, és hogyan szabályozzák? Mely szakmákat hogyan hangolják össze szisztematikusan? Hogy működik a gazdaságuk? Ha pénz nyilván nincs is, ismerik-e az adok-kapok elvet, ami a kereskedelem gondolati csírája?

Ha már kifakadtam a fakó karakterekre, sorra is veszem őket. Túlzás nélkül állítom, hogy Alexander Skarsgard és Katie Holmes prostituálták magukat azzal, hogy részt vettek ebben: Jonas szüleiként kongóan üresek, és olyan önismétlően beszélnek, akár egy üzenetrögzítő ("Precízen fogalmazz." "Az Elöljáró biztos jobban tudja."). És az egyetlen különbözőség köztük, hogy az anyaegység legalább nem viselkedik olyan töketlen kislányként, mint az apaegység. Meryl Streep-nek pedig egyetlen konkrét funkciója, hogy valamiféle arcot adjon az Elöljáróknak és rendszerüknek. De ő is csak tartozékfigura: a múltbéli Földről való tudása kimerül néhány elkárogott előítéletben, akárcsak Jonas anyaegységéé.

Meg sem próbálom részletezni azt a románcimitációt, amit Jonas és Fiona adnak elő. Fiona levegőeszű csitri, Jonas pedig heveskedő fiú. Az egyetlen megkülönböztető élményük az a kis vízfal a téren. Valamit jól is sikerült eltalálni az írócsapatnak: miután Jonas intésére almalével cselezi ki az injektorgépet, újdonsült érzékeléseivel oda húzódik vissza, mint menedékre. Első csókjuk azonban teljesen hidegen hagyott. És micsoda szenzációs véletlen, hogy éppcsak a legvégső pillanatban menekül meg a lány a kivégzéstől "elvesztéstől".

Végül itt van Asher, az újsütetű pilóta. Nos, ő... nagyon ellenszenves. Vagy inkább "precízen fogalmazva": inkább pókereznék egy leopárddal a nyílt szavannán, ha így nem kell az ő arcát bámulnom! Olyan hidegrázó, zombiszerű arcmimikával szerepel, hogy az valami szédítő jelenség! Különösen akkor, mikor az éjszaka közepén Jonas megszökik Gabriellel, és egyszercsak ott terem előtte: furcsamód a nagy értetlenkedése közepette csak nem áll el Jonas útjából, mire az leüti. Heroinfüggőket lehetne riogatni azzal, amit ez az ő "legjobb haverja" előad itt...!

Fantomkarakterként szerepel az Örökítő háttér-sztorijában Rosemary, a lánya. Ő volt a korábbi jelölt, de 10 éve otthagyta a posztját. Hogy mi lett vele, sosem tudjuk meg, nincs jelenete. Ez a szál győzött meg arról, hogy az írók valami partidrog hatása alatt firkanthatták a forgatókönyvet. Semmi jelentősége a cselekményben, hiábavalóan emlegetik fel őt, mint tabutémát, a Jonas előtti "nagy kudarcot". Ugyanúgy nincs értelme, mint annak, hogy Jonas találkozott Gabriellel, a később halálraítélt csecsemővel, akiről sejti, hogy ő lehetne egyszer a posztutóda. Semmi kontroll nincs a szálak szövése fölött, így a jobbára elvarratlanok maradnak.

Jöjjön a befejezés. Ugye Fionát és az Örökítőt elfogják, Jonas pedig Asher győzködése révén eljut az ismeretlen vidékre, ahol a babát szorongatva kel át pusztaságon, sivatagon, havas hegyvidéken. És a baba mindez úgy bírja ki, hogy Jonas az emlékeit átadva "táplálta őt"! Fényevésről már hallottam, de emléketetésről még nem. Sőt: még azt is ép csonttal bírják ki mindketten, mikor Jonas vele zuhan a hegytetőről le egész a hóba. És ERRŐL a babáról mondták azt a dajkaközpontban, hogy "gyenge"...

Végül itt ez ötlet az erőtérről. Ha Jonas - ki-tudja-hány km gyalogút után - áthatolt északon a határon, azzal megtöri a pajzsot, valamiféle hullámot indítva el az egész kontinensen. Ettől pedig valahogy mindenki egy csapásra megkapja az ő színes emlékeit és érzékeléseit. És még a faházat is megtalálja az éneklő gyerekkórussal, akiket a legelső víziójában látott?!? Nem, ez szimbolikusan se menthető ki: a Hupikék Törpikék epizódját látjuk több millió dolláros kivitelben! Ha legalább az erőtér tompítaná az analitikus gondolkodást, mint Lakott szigetben, akkor legalább ennek volna értelme.

Egyetlen dolgot sikerül a filmnek ötletesen alkalmaznia, és ez a fekete-fehér környezet vegyítése a színészes részekkel. Különösen a piros szín kitűnése emlékeztet a Schindler listájára. A társadalom jellegtelen mozdulatlanságát látjuk ezzel a lakói szemén keresztül. De a színes képsorok egy merő rumli. Nem véletlenül hoztam fel a Lucyt: némi futólagos logika ott is pislákolt abban, ahogy egyes természetképek következtek.

A legfontosabb mulasztás, ami szerintem terheli a The Givert, hogy cseppet sem teszi vonzóvá a szürke világot, és nem bontja ki, hogy a régi világban milyen nagyszerű dolgokból válhattak mennyire borzasztó romlottságok (haditechnika, üzletből gyilkolni, kulturális különbségek, rasszizmus, vallási gyűlölködés, stb.). Világos mondanivaló ezekből a dobált képekből nem tud kirajzolódni. Nem tudtam szorítani a küldetése sikeréért, mindössze örültem neki, hogy nem rinyál sokat, mire a kapott új világképéért kész csinálni valamit. "Nem szüntették meg a gyilkosságot. Beépítették."

Hajmeresztően ostoba, pempős salak tehát a The Giver mozifilm-változata; a fekete-fehér színhasználaton kívül az egész tartalma értelmetlen. Energetikai vámpírként szívja el annak az életkedvét, aki az itteni 18 évesekhez próbál meg érzelmileg kötődni.

A váltás: Ambíciótól Értelemig - Megtalálni a célodat az életben

Megköszönöm minden olvasónak a figyelmet, amit az elmúlt 3 és fél év során kaptam tőlük!
: - )

Spirituális témájú filmeknél én 2 dolgot szoktam nagyon hiányolni: intelligens közvetlenség és többnézőpontúság. Sokuk még ma is vagy túl közhelyes, vagy túl megfoghatatlan. Azt éreztetik: ha nem azonosulsz ezzel és ezzel, akkor te vagy még fejletlen. Még az egyébként tanulságos darabok is hajlamosak túlsarkítani az EGO és a felsőbb tudatosság, esetleg a transzcendencia közti kontrasztot. Ezzel pedig elidegeníthetnek olyanokat is, akik érdeklődnek a téma iránt, de még nem kerültek kapcsolatba a saját "belső hangjukkal". Pedig pont ez az áthidalás volna a lényegük!

A The Shift: Ambition to Meaning alighanem a leghasznosabb, "spirituális filmként" regisztrált dokudráma, amihez eddig szerencsém volt. Mármint a mozgóképes változat. Nem ismerem az alapul szolgáló könyvet (milyen meglepő...!), ahogy az írót, Dr. Wayne Dyert is itt ismertem meg. Nos: Dyer nem egyszerűen főszereplője a saját könyve adaptációjának, hanem gyakorlatilag alfája és omegája:

1. önmagát alakítja, a lehető legáttetszőbb modorban,
2. az ő okfejtéseiről szól minden történés,
3. ugyanabban az elbeszélő pozitúrában látjuk végig,
4. és a műsoridő 90%-át egyértelműen ő tölti ki - néhol pici párbeszéddel tarkítva a változatosság kedvéért.

Pont ezért én Dyert is ugyanúgy karakterként óhajtom kezelni a cikkemben, mint a mellékszereplőket. Csak a tárgyilagosság kedvéért, nem ellenérzésből. Egyszereplős drámákkal már ezelőtt is volt dolgom, de az ottani szereplők is karakterek voltak, élő kifejeződései egy dilemmának vagy megteendő útnak.

Ez a produkció valahol félúton tendál a dokumentum- és a mozifilm között. Ez a The Shift nagy erőssége és gyengesége is egyben: a legegyszerűbb formában, szó szerint "elbeszéli" 2 órán keresztül, mit jelent "értelmet adni" az életünknek, bárkik is legyünk, bármi is a foglalkozásunk vagy a hátterünk.
A háttérben pedig 2 házaspárt követhetünk, akik szintén abban a hegyvidéki szállóban töltenek 1-2 napot, ahol a fő szálat adó interjú készül Dyerrel. Nekik mintha a homlokukra volna tetoválva: "PÉLDÁZATOK AZ ELHANGZOTTAKRA". Amit a doki mond, arra időnként látunk tőlük egy rövid illusztrációt, majd váltunk vissza Dyer monológjaira. Simán el tudnám képzelni ezt iskolai oktatófilmként, amely a finomerőszak, a túlzott társadalmi normakontroll, a fogyasztói gondolkodás megtagadására tanít - gyereket és felnőttet egyaránt. 

Egy bizonyos pontig tetszik nekem az ellentét-pár Ego és Tao között. Dyer először az EGO, az önközpontú világszemlélet 4 félretanítását sorolja fel, az interjú vége felé pedig aztán Lao-ce 4 fő erényét a Tao Te-King-ből.

Na most: mindkét listát úgy kell értelmezni, mint értékvázat. Attól helytelen vagy helyes a két lista, hogy ezekre építjük rá az énképünket és mindennapi értékrendünket. Dyer szavait is kicsit leegyszerűsíteném, hogy kicsit befogadhatóbb legyen, amit szerintem mondani próbált az idevágó mondataival.

EGO 4 vetése:

1. Az vagy, amid van. Ergo: igyekezz minél többet felhalmozni.
2. Az határoz meg téged, amit csinálsz, és amilyen jó eredménnyel. Ergo: mindenben légy te a legsikeresebb vagy az egyik legsikeresebb.
3. Az vagy, amit mások gondolnak és hisznek rólad. Ergo: lehetőleg mindig beilleszkedni és uniformizálódni akarj, és akkor te is normális leszel.
4. Minden és mindenki egy-egy különálló dolog. Ergo: elválasztva létezem a hozzám közel állóktól/a többi embertől/a többi bármilyen lénytől. És mindentől, amim van/amire vágyom/amire nem is vágyom, etc.

Röhej az egészben: a kishitű ember nem hisz a mantrákban, pedig eszerint élni valóságos mantrája az Egónak.

 

 TAO 4 erénye:

1. Az élet becsülése. Mármint: úgy, hogy létezik, hogy sokféle, és hogy halad, fejlődik valamerre.
2. Nyíltság. Mármint: őszinteség és nyitottság az újdonságokra.
3. Jóindulat: Mármint kedvesség, szeretetteli bánásmód, illetve azáltal erőt adni valakinek.
4. Segítőkészség: Mármint: mások hasznára válni boldogság/boldogulás tekintetében.

Röhej az egészben: A Nap évmilliárdok óta ad fényt a Földnek úgy, hogy semmit nem kap tőle. A szeretet pedig szintén egyfajta fény...

Van ez az ősrégi metafora, hogy az egész életet és ciklusait 1 nappal és a napszakokkal állítjuk párhuzamba. Dyer ehhez annyicskát tesz hozzá a filmben, hogy a váltás délelőttről délutánra az ember világnézetében is bekövetkezik. Ugye a hétköznapi életvitel alapsémája, hogy a "délelőtt" a társadalmi kötelezettségek jegyében telik, majd hazaérve a munkából kicsit fellélegzünk, pihenünk, egyedül és családdal lehetünk. És még szerencsésnek mondhatja magát az, akinek a délutánja nem egy "második délelőtt".

Dyer nagyon jól ismeri fel: aki nem az álmait követve él, annak ez az életforma mindig a túlélésről fog szólni. Legyen bármilyen sikeres, az igazi mély örömből beéri időnkénti morzsákkal, és addig él pénzcentrikusan, míg nyugdíjba nem megy vagy meghal. A produkció egyik nagy aduja, hogy lemezteleníti a modern polgári életmódot annak hibáival és béklyóival együtt, ugyanakkor marad szuflája a kiút-keresés érdemi vizsgálatára. Nem egy spirituális mozi - pl. a Mennyei prófécia Armand Mastroiannitől - úgy állítja be a felsőbb tudatosságot, mint felsőbbrendű végcélt, amikben az ember személyiségének szükségszerű lesz idővel felolvadnia. Nem! Az éppúgy asszimilációt jelentene, mint a megrögzötten fogyasztói gondolkodás.

Oké: hogyan találjuk meg azt a valós életcélt, alias a dharmát?

El kell ismerni, helyenként kicsit zavaros Dyer okfejtése abban, ahogy erre felvázol egy lehetséges módszert. Majd külön kitérek azokra a pontokra, amikkel határozottan nem értek egyet vele.

Először is: vissza kell találnod a saját alaptermészetedhez. Megfáradt klisének tartanám a frázist, hogy ezt a "vissza a Természetbe" módszerrel is csinálhatjuk - ha nem volna már az alapfelállásnak is a része. A mellékszereplők kiutazása a fő helyszínre épp ezt jelenti: kiszakadnak az addigi életközegüktől, amelyben jól "megegósodtak" - ki-ki milyen okból kifolyólag:

1. A filmkészítő David és stábja a Dyerrel való interjúért jöttek,
2. Chad Mort üzletember üzleti megbeszélésre jött a nejével, Denise-szel,
3. Quinn Harper családanya pedig férjével és gyerekeivel jön vakációra.

Ennél a résznél kicsi vallás és evolúcióelmélet is beszivárog a magyarázatba. Nem minden tudományos igazolást nélkülöző a tézis, hogy létezik egy univerzális elrendező (szinkronizáló) intelligencia, amely kialakította a világmindenséget. Ezt hívható, úgy is, hogy Isten, Tao, al Lah, Manitu, A Forrás, az Erő, stb. Ezzel összekötve megtalálod az önkifejezésed legjobb formáját, melytől úgy érzed, teljes vagy. Én most a vallási részét a dolognak inkább nem firtatnám: könnyű rálátni, hogy az ihletről, inspirációról beszél. A lényeg, hogyha szívből csinálod, amit csinálsz, leértékelődik a jövedelem nagysága vagy a népszerűségi index.

Magát az áttörés pontját, a "kvantumpillanatot" is 4 fő jellemzővel ruházza fel:

1. intenzív: nagyon élénk, többnyire lelkesítő hatású;
2. váratlan: nem lehet előre tudni, mikor érkezik;
3. jótékony: általában pozitív, alkotó jellegű cselekvésre ösztönöz;
4. tartós: ha átélted, az élmény veled marad;

Röhej az egészben: Dyer szerint a mélypontjaink propellerek, ahonnét ha hirtelen jutsz föl, az kvantumpillanat. A hollywood-i fősodor "főhősei" is szinte mindig 1 röpke mélypontról szoktak átesni "a nagy fordulaton".

2 dolgot hiányolok nagyon ebben az alkotásban, ami miatt nem tudnám 5-ösre leosztályozni, ha pedagógus volnék:

• kiszámíthatóan fakó karakterek,
• illetve néhány komoly ferdítés az elhangzottakban.

Dokumentumfilmként szerintem célszerűbb formátumot kapott volna a The Shift. Sima filmként keveslem benne a színt, az innovativitást. Értem én, hogy a szereplők hétköznapi emberek, többé-kevésbé fejletlen éntudattal. Életszerű alakok, de azonnal kiszúrható, hogy nincs kellő kommunikáció köztük. Van egy jelenet, amit komoly elszalasztott percnek tartok: Chad és Denise Mort éppen bejelentkeznek a recepción, mellettük a Harper család is épp zajong. Megerőltető lett volna ezt úgy megírni, hogy a főbb szereplők bemutatkozzanak egymásnak? Ráadásul Denise épp azt fogja később közölni a párjával, hogy ők is szülők lesznek.
Az egésznek a felépítése valahogy A jogászra emlékeztet engem Ridley Scott-tól: ráérős okfejtő monológokra épül, miközben a tényleges cselekmény valahogy olyan távolinak tűnik. A szereplők sorsának alakulását végigkövetni tanulságos, de egyenként egyikük sem igazán fogja meg az embert. Dyer a magunkra találás folyamatát sokszor elmagyarázza, de a folyamat illusztrációja a Mort és a Harper családdal olyan... tanmese-ízű (főleg Chad Mort szóváltása a hajléktalannal). Tényleg baromira rá voltak szorulva ezek a párok egy kis mentális felfrissülésre...!

Quinn Harper élő példája, mikor egy családanya a háztartást vezeti, de elfeledkezik saját magáról. A társadalom leggyakoribb mai nevelése: légy jó anya. Erről pedig gyakran azt hiszik: minden más csak utána jöhet, különben felelőtlen vagy. Nagyon gyenge akaratú, szolgalelkű az a nő, aki ennyire nem ismeri önmagát, mint Quinn, és ez a családján is meglátszik: a férje, Jason egy lézengő alak, akinek alig képződik mélyebb gondolata, a nagyobbik gyerekük pedig nem is tud meglenni videójáték nélkül.
Mikor a nőben feltámad a hajdani grafikusi szenvedélye, a fiúk és a férje is úgy reagálnak rá, mint aki meg van zavarodva. Ez mindkét szülő hibája: aki a monotonitást hiszi normálisnak az életvitelében, az nem tudja az önállóságot és önvállalást - vagy mint Dyer hívja: "a saját iránytű követését" - se megtanítani a gyerekeinek.

Chad és Denise pedig a munkamániás üzletember és az elkényeztetett feleség mintaegyedei. Veszekedésük az étteremben átérezhető dilemma ugyan, pont, mert mind a ketten sárosak: az üzletembert csak a jóléti életvitelük és a cég üzleti beruházásai érdeklik, a nő pedig képtelen meglenni egy kiadós vásárlás nélkül. De a kibékülésük annyira faszövegű és patetikus, hogy képtelenség örülni kimondottan őnekik. "Én tettem ezt. Sokkal inkább, mint te." Ez nem életszerű beszéd, ez csak szájbarágós szemléltetés. Dyernek nem sok fogalma lehet a házasság módozatairól - amiben meg az a röhej, hogy háromszor nősült és 8 gyereke van.

Dyer hajlamos arra, hogy nem ad egyenes választ a neki szegegezett kérdésekre. Némelyik szövegsor túl elnagyolt vagy akár egyenesen érzéketlen:

• Amikor arról beszél, hogy a kívánt dolog már a tiéd, csak el kel indítani az útján. A film címe épp az értelem megtalálásának mikéntjéről szól, így ezt nagyon nem ártott volna már ott részleteznie.
• "Mindenki akkor lép az életedbe, mikor kell; ne csinálj semmit, majd az élet él téged." Ez így álszent: azt sugallja, hogy a teljes passzivitás a megoldás mindenre, köztük a magányosságra is. Az ember társas lény, és az önvállalás nem zárja ki, hogy keresd a hozzád hasonlóan gondolkodó/érző személyeket.
• David szerint a csodák nem megbízhatóak, az akarat igen. Hangosan be kellene ismerni, hogy az akarat mint olyan nemcsak az Egóból fakadhat. Ha állandóan csak a Forrásra, a Sorsra próbálunk hagyatkozni, akkor is valójában egy külső erőtől várjuk, hogy elrendezzen mindent. Az nem ugyanaz, mint "követni a belső hangot".
• A stábtagok közül Sarah arról beszél, hogy szeretne egy élettársat. Dyer válasza: nem kell, hogy megtaláld a "párod", nélküle is tudod, hogy az isteni egész részét képezed. HONNÉT szedte, hogy ezért akar párt magának?! És mégha így is lenne: erre is csak azt szajkózná, hogy várja, amíg az élet majdcsak odakalauzol egyszer hozzá egy férfit?!
• Mikor Daviddel mobilon közlik, hogy leváltották, a férfi a szemük előtt kiabálja kétségbeesetten, hogy ez a film volt a mindene. És Sarah kommentárja erre: "Azt hiszem, rendbe fog jönni." Nem tahóság ez egy kicsit, Sarah?
• Dyer visszatérően hangsúlyozza az "alázatosság" és "szolgálat" fontosságát, de sosem említi a "lelkiismeret" szót. Ezzel akaratlanul is összemossa a "szolgálatkészség" és a "szolgalelkűség" közti határt. Másrészt pedig az "érdemlés tudata" is csak akkor válik helytelenné, amikor az általa okozott öröm már elmúlt, és kapaszkodni kezdünk bele.
• "(...) Van-e célja az EGO-nak? Az én válaszom erre az, hogy... nem érdemes védeni. Az Ego a hamis én." Ez sem tisztességes felelet. Ugyanazt ismételgetni épphogy nem szolgálja az értelmet egy párbeszédben.
• 2 rosszul választott idézet a befejezésből. Jézus Krisztus: "Ha nem akarsz olyan lenni, mint én, várni fogok, amíg meggondolod magad." Elmulasztja tisztázni, hogy ezalatt Jézus az önzetlen szeretetre való tanítását értette. Byron Katie: "Hinni, hogy az kell, amid nincsen, az őrület definíciója." Pontatlan! Így értelmezve az őrület az, ha MINDIG az kell, amid épp nincs!  

Tudom, hogy ez bogarászásnak tűnhet, de ha egy film ennyire csak spirituális okfejtésből áll, akkor ezeken állhat vagy bukhat a film lényege, az üzenet őszintesége és átgondoltsága.

    
Végül: szeretném felsorolni az 4 kedvenc idézetemet, ami elhangzik a 2 óra során:

1. "(...) Téves előfeltételezés, hogy az igazságaink és ideáljaink úgy szolgálnak majd minket, ahogy mi azt elgondoltuk."
2. "(...) Rájöttem, hogy a saját gyermekeim nem tudják, ki vagyok...!"
3. "Az életed elkezd arról szólni, hogy megéld azokat az erényeket. "Hogyan szolgáljak? Hogy lehetnék kedves?" (...) Így gondolkodni annyit tesz: értelem szerint élsz."
4. "Van egy hely mélyen bennünk, amely (...) tudni akarja, hogy az életem különbséget jelentett. Hogy úgy hagytam itt (...) ezt a bolygót, melyen éltem, (...) hogy valaki élete mélyrehatóan megváltozott az én létezésem révén."

Összességében ez egy nagyon jó mentális felfedezőtúra, elevenjére tapintó tanulságokkal arról, hogy minek mekkora a tényleges értéke az életben. Nem lett a mindenkori kedvenceim egyike, de aláírom az értékességét, időszerűségét a XXI. század világában - az elején és végén felcsendülő témazenéjét pedig rendkívül megnyugtató, felemelő dallamnak tartom. Néhol a "főhős" filozofálása túlzottan elkalandozik a fő tárgytól, túl nagy általánosságokat próbál - olykor az irodalmi idézetek révén - átkarolni. A nem odavalósi szereplők is nagyon kezdők az önismeret művészetében, de legalább tanulékonyak.
Ez a mű tényleg abból ad a legtöbbet, amiről címe szerint is szól: a váltásról a hétköznapok berögzültségei és egy bölcsebb, tudatosabb életszemlélet között. Ne légy materialista. Ne a vagyonszerzés legyen a fő célod az életben, mert az csak illuzórikus cél. Merj olyan tevékenységet felvállalni, amely örömöt és teljességérzetet nyújt! Függetlenül az elvárt eredménytől.  

Az Ambíciótól az Értelemigre 8/10-et adok.

Az ősz legendái (Szenvedélyek viharában)

"Ne feledd, hogy férjes asszony vagyok..."
"Én meg nős, boldog, szeretem a feleségemet, és ha itt volna, most vele lennék. Most nem arról van szó, hogy ki-kit szeret, hanem arról, hogy: segítsünk..."
"Tudod, megesküdtem magamnak, hogy amíg itt leszek, hű maradok a férjemhez..."
"Igen, ilyenkor mindig ezt a szöveget nyomjátok..."

(M.A.S.H.)

Már-már szatirikusan giccsfürdetett, langyosan álszent melodráma! A Jim Harrison regényéből készült filmet egy Edward Zwick nevű úriember rendezte - ugyanaz az illető, aki egy évtizeddel később olyan klasszikusokat hozott össze nekünk, mint a Véres Gyémánt vagy Az utolsó szamuráj. Itt még bizonyosan nem ért be: egy képileg remek, de drámatéren csöpögős, hebehurgya életsztorit vázol fel egy észak-amerikai család sarjáról, aki ott teszi tönkre saját boldogságát, ahol csak tudja. És a körülötte élők ezt vele együtt sínylik meg.

A visszavonult Ludlow ezredes fiait, Alfred-ot, Tristan-t és Samuel-t a városi világtól távol nevelte fel. Az első világháború kitörésére mindhárman bevonulnak a kanadai hadseregbe, ám Samuel meghal a harcmezőn. Mennyasszonya, Susannah azonban a két másik testvér szívét is megragadja. Miután Susannah végül Tristan élettársává válik, kiderül, hogy az igazi konfliktus nem is a családban, hanem Tristan lelkében dúl...

Külsőségeiben ez egy szép film, Hollywood ősi trükktárának egy csomó jól bevált kellékével felszerelve. Egyrészt lágy és révedező zene, ami hol fülbemászó, hol viszont egyszerűen csak patetikus aláfestést nyújt egy-egy jelenet számára. Aztán itt vannak az alapból festői erdei tájakról készült felvételek: nem csodálom, hogy John Toll operatőrt Oscar-ral jutalmazták. Akár eső, akár nappali fény, akár napnyugta: mindenféle időjárás jól áll a filmnek.
Végül: mindenféle sztereotípia ember és állat részéről, ami csak ebbe a környezetbe odaképzelhető:

1. A vérengző grizzlymedve;
2. A szenvedő jószág, akit kegyelemből muszáj lelőni;
3. A kőarccal bámuló indián mellékszereplő;
4. A naiv legfiatalabb testvér;
5. Az értelmiségi legidősebb fivér;
6. A vérmes, kigyúrt középső testvér,
7. akinek vadsága vonzza a kifinomult, városi szépséget;
8. és a könnyen morcossá váló apafigura.

Dramaturgia terén ez a film csak helyenként morzsánként működik. Végig úgy éreztem, mintha egy 100 részes latin szappanoperát zsúfoltak bele egyetlen filmbe. Semmi valódi dilemmát nem hordoz azonkívül, hogy ki kit szeret életének melyik periódusában. A karakterek híján vannak minden valós motivációnak, előbb követik az indulataikat, minthogy a szűk látóterű, kishitű gondolkodásukon kelljen változtatniuk. Miért is érdekeljen a sorsuk...?
Egyedül talán Ludlow ex-ezredes világképét nevezhetnénk indokoltnak: sok csatát végigharcolt, ismeri a háborúk borzalmait és köztudatba plántált hazugságait. Gyakorlatias ember, aki ragaszkodik az elveihez. Igyekszik akárcsak szóban is távol tartani a testvéreket a háborúktól, mert tudja, hogy azokban irodista politikusok küldik a nép fiait nagy eszmék nevében a vérontásba. Ő felfogta ezt. Utódainak kevesebb eszük volt.

A testvérek érzelmi viharai egyszerűen élősködnek a néző idegein, ahogy a rendező csűri-csavarja azokat! Zwick alapvető hiányossága, hogy nem tudja éreztetni az eltelt idő, időszakaszok nagyságát, így az események összefolynak. Nincsenek eléggé felépítve a karakterek, dróton rángatják őket egyik állapotból a másikba, míg végül teljesen elveszítjük az érdeklődést irántuk.
Itt van rögtön Samuel: nevetségesen félszeg kölyök még felnőtt férfiként is, aki idealizálja a nőket, de sejtelme sincs az igényeikről. Ez a karakter csak azért létezik, hogy a halála jelezze a fiatal évek idilljének a végét. Ennyi. És persze Samuel halálával kiesik az egyensúlypillér a másik 2 testvér közül. Tristan és Alfred ugyan nem vetélkednek, csak azt érezni: már nem olyan felhőtlen az egyetértés köztük.


Tonnaszámra váltakozik kapcsolatok sehonnét jött kialakulása és megszűnése - mikor milyen ürügyből kifolyólag. A színészi játék még úgy nagyjából rendben volna, de pont ezt teszi nevetségessé és ráakaszkodóvá az érzelmi bohózatokat. Rengeteg révedés, sóhaj, sírás és lelkizés, de valódi érettség és mögöttes gondolat soha nem nyilatkozik meg. Senki nem gondolkodik, nem törekszik őszinte hittel a boldogságra, csak sodródik vagy indulatból cselekszik.
Tristan és Susannah végre megkapják egymást... majd a férfi elcsavarog a senki földjére. Gyomorforgatóan cinikus az az álmagyarázat, miszerint Tristannak "bűntudata" volna, amiért a család mostanra széthullott. És itt ez a levél, melyben az őrá évekig váró Susannah útját kiadja: "Amink csak volt, halott. Ahogy én is. Menj hozzá máshoz."  És Tristan legközelebb már Alfred nejeként látja őt viszont. Ez végképp meggyőzött, hogy egy nagyvásznas telenovella rabolja az időmet, ahol majdnem az összes érzelmi kapocs megalapozatlan.


Szerencsére azért nem mindegyik. A rengeteg sablonpillanat között néhány olyan helyzet is adódott, ahol együttéreztem a szereplőkkel.
Például mikor Tristan, az új felesége és a közös kisfiuk találkoznak Susannah-val és Alfreddel. Az új feleség az az Isabel, aki még a film elején fogadkozott, hogy Tristanhoz fog hozzámenni egy szép napon. A kisfiút pedig Samuelnek nevezték el, a halott testvér után. Ha nem gondolok arra, milyen kínkeservvel döcögött el idáig a történet, érdekes közjáték, ahogy a volt feleség szembesül Tristan új családjával, és röviden beszélget a kisfiával. Ez volt a kevés pillanatok egyike, amikor igazi embereknek láttam Tristant és a többieket. Nem pedig zavaros elméjű archetípusoknak a Romantica Channelről.



Nem értem, mi a pláne abban, hogy a két legfontosabb nőalak meghal: Isabelt egy véletlen golyótalálat öli meg, Susannah pedig önkezével vet véget az életének. Még több tragédia, de mire föl? Itt már valami krimiszálat is erőltetnek a történet: a 30-as évek elejére Alfred képviselőségig jut, Tristan pedig a szeszcsempészet bizniszébe kóstolt bele. Az O'Banion testvérpárnak előbbi igen, utóbbi nem tetszik, s mikor Isabel meghal, Tristan bosszúból megöli az egyik O'Baniont, és azt a tisztet, aki véletlenül lelőtte a feleségét. A visszajövő másik O'Banion-fivérrel pedig már a Ludlow-család együtt - fogalmazzunk így: - rendezi a számlát.
Mégegyszer megkérdem: mire jó ez? Nem érdekel a könyv: mit ad hozzá a sztori egészéhez az, hogy mindkét nő erőszakos halált halt - és mindkettő úgy, hogy Tristant szerette, a 3 testvér közül a délceget? Pedig a golyóhalál hirtelensége még akár hatásos is lehetne: egyszercsak látnia kell Tristannak, hogy a szeretett párja egyszer csak nincs többé. De ez akkor sincs felvezetve. Ez így olyan, mintha a gyerek nézné az Én kicsi pónimot, erre bevágják, hogy egy ló felrobban az istállóban.



Még egy dolog, amit szeretnék szóvá tenni. Ahhoz képest, hogy Tristan a vadonban nőtt föl, a rengetegben érzi jól magát, és látjuk, ahogy fiúként egy indián befesti az arcát... ezek a beállítások homlokegyenest más mentalitást sugallnak, mint ahogy a film az állatokkal bánik. Tristan kisfiúként kitartóan keresi a bajt - "Ő kereste a saját halálát", ahogy az indián narrációja mondja -, és direkt viaskodni akar egy grizzlyvel. Még külön mutatják is, ahogy levágja az egyik ujját és karmát. Ugyanez az indián a film végén is így narrálja, hogy az idős Tristan megint nekimegy egy medvének a vadonban: "Ez egy jó halál volt." Egy frászt! Gyötrelmes, hiábavaló izgágaság volt egy nyughatatlan erdei embertől.
És mikor fiatal felnőttként lelőtt egy borjút, mert nem tudta kiszabadítani a szögesdrót-kerítésből... ez már szinte reklámszerűen sulykolja, hogy az a helyes, ha egy felnőtt férfi gyilkol. Mindegy miért, csak gyilkoljon, bizonyítsa a rátermettségét, ontsa ki az ellenség vagy a magatehetetlen áldozat vérét. A szüntelen érzelgősség, a nem létező motivációk és az unalmas, ütemtelen sztorivezetés után ez már a kegyelemdöfés volt számomra. Amilyen jól néz ki ez a film, annyira álszent, csöpögős és öncélúan letargikus a belseje.

Tudom, hogy a kritikusi többséggel megyek szembe ezzel az állásponttal, de a Szenvedélyek viharábant én kb. az idei Noé szintjére tagsálom, mint "epikus dráma".