D.E.B.S.

Japánban az egyik manga/anime fajta, a hentai kifejezetten a szex bármilyen elképzelhető formájának bemutatásával  toboroz nézőket. Némelyek humoros, de -  jobb esetben - romantikus történet által próbálnak hangulatot teremteni a szexjeleneteknek. Egyesek sztorija és design-ja tökéletes, mások elnagyoltabbak: a rövid szoknyás iskola-egyenruha (sailor-fuku) az egyik legismertebb szexjelkép, amit használni szoktak. 

Miért hozom most ezt föl?

Mert a D.E.B.S. című kémkomédia vonásaiban teljesen ezt a műfajt idézi. Ez egy amerikai élőszereplős hentai, és annak is fárasztó. 
A sztori elvileg arról szólna, hogy a mintadiák Amy a kémsuliból találkozik a bűnözőlegenda Lucy Diamonddal, titokban egymásba esnek, lebuknak és némi kényszertávollét után elmennek egymással. És mindezt a kémsuli teljes személyi állományának rosszallása mellett.


Az a helyzet, hogy elképzelni se tudom, milyen indíttatásból készült a D.E.B.S. Még kevésbé, hogy milyen női direktornak éri meg, hogy szándékosan lealacsonyítóra készítsen egy kimondottan nőkről szóló történetet. A film egészében abszurd és túlzó, és szándékoltan törekszik is erre. Első ránézésre azt gondoltam: ez az ismertebb kémtörténetek mint James Bond, Charlie Angyalai vagy A Szent paródiája próbálna lenni. Sok eleme utalna erre: 

• nyilvános kémiskola, álcázó pajzsfallal,
• ész nélkül tüzelő tiniügynökök, 
• teleportálás,
• bemérő műszerek,
• megalomániás főnökasszony,
• mindenhova beférkőző szuperbűnözők,
• ravasznak bemagyarázott csapdák,
• világuralmi tervvel dobálózás, illetve annak visszacsinálása (lopott pénz osztogatása világszerte)

Az egyedüli aspektusa a movie-nak, amiben valamit tényleg felmutat.

De egy igazi paródia, bármilyen abszurd törvényeket állít föl, képes kellene legyen kedvelhető szereplőket kikozmetikáznia, illetve szellemesre kigondolni a humort keltő szituációkat. Amy környezetében az emberek -  főnökei és csajtársai - állandóan vagy süketen dicshimnuszt zengenek a lány rátermettségéről, vagy kurtán hüledeznek. 
Egy teljesen más műfajból, a M.A.S.H.-ben abból eredt a humor java, hogy egy intézmény tagjai közül (katonai kórház) mindenki megszegte a szabályokat, csak páran ágáltak mellettük. Aztán már ők se. Épp fordítva lenne a D.E.B.S.-nél: az adott intézmény (kémakadémia), szinte komikus túlzásba viszi a stréberséget, miközben egyik diák éjjel szökdösik, másik pasikat tart az ágyában, meg hasonlók. Elvileg ezt találhatnánk mi nézők mulattatónak.

Kertelés nélkül megmondom: gyötrelmes a végeredmény! 

Még a romantika is elhibázott lett: Amy és Lucy Diamond között az L című sorozat bármely silányabb epizódja történik újra. Hátterük annyira elcsépelt és összefüggéstelen, hogy nem tud meghatni, ahogy a szűzies szöszi a rossz-kislány brunettbe habarodik. A fekete hajú, főnöki ambíciókkal bíró csaj közömbös és cinikus érvelése az összetartásról meg egyenesen undorított. Annak fényében is, hogy a végén hagyja Amyt elszökni Lucyval az ünnepségről. Az itteni "romantika" töltés nélküli vákuum, két önző, nemtörődöm, hazug dilinyóssal középen. 

Borzasztó nehéz volt megállnom, hogy ne forduljak el, mikor felismertem, hogy bűzlik az egész koncepciója a filmnek. Jóformán egy műfaj (romantikus vígjáték, kémfilm, stb.) szerint nézve sem mutat értelmet, nemhogy működhetne azokban. Ez nem karikatúrája egy, az emberekben élő kémképről. Egyszerűen olcsó eye-candy miniszoknyás buta libákról, akik mellett Adam West Batmane zseninek tűnik. 

Utolsó fércmű, Pitof Macskanőjének színvonala.  

A Szürke (A fehér pokol)

Liam Neeson:
"Nagyon elemi érzést pendített meg bennem. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, 57 éves voltam, és a bennem lakozó kisfiú úgy gondolta, hogy nagyszerű lenne elvállalni egy ilyen kemény szerepet. Azt akartam, hogy a nézők arra gondoljanak: „Úristen, ezt meg hogy csinálták?” Ugyanakkor arra gondoltam: „Úristen, fizikailag meg tudom csinálni?”"

Amilyen manapság a hollywood-i mozimenü, sok filmkedvelő megváltásként éri meg, ha olyan R-kategóriás, véres thrillerre bukkan, ami nem kíméli se a benne szereplő személyiségeket, se saját magát a gondolatprovokatív momentumoktól. Liam Neeson a The Grey húzóneve, és mostanra nekem is egyik kedvenc színészemmé vált. 60 éves kora ellenére nagyon jól bírja a terepmukát; amellett Oscar-gyanús hatással keveredik arcán a megtörtség és a puszta helytállásból fakadó erő (részben talán azért is, mert karakteréhez hasonlóan ő is elvesztette a nőt, akit szeretett).

Mikor először megnéztem, ismerős dilemmával állított szembe a film: üdítően nyers, működik a sztori, de mintha túl egyszínű és kiszámítható lenne (egyesével hulló menekülők, egyikük kifakadása stb.) Fantasztikusan ábrázolja a gépkatasztrófa bekövetkeztét, valamint túlélőinek nehézsé; ugyan már: szabályos pokoljárását! Az előzetes nem hazudott: nem agyatlan zúzómaratont kapunk, hanem kemény, idegekre ható haláltúrát. De elég-e ez?
Ez szerintem igény kérdése. Nekem nemcsak a színtérnek, a földrajzi térnek kell legyen nagyobb kiterjedése, hanem a sztorinak, az emberek közti viszonyrendszernek és a konfliktusnak is. Sok hozzám hasonló filmfan és hobbikritikus vetette szememre, hogy nem vagyok tekintettel a kategóriára, aminek a formai követelményeit "be kell tartani" a készítőknek. Hogy nem minden film bírálható el egyetlen mérce szerint. Ez csak részben igaz: egyes filmzsánereknél - mint az ilyen túlélő-thrillerek - tényleg nehezebb eredeti vagy legalábbis érdekes panelekkel előállni. Ám a megoldás feltétele mindnél ugyanaz:

1. intelligens írás {pipa} 
2. kitartó figyelemfókusz {pipa} 
3. és ötletgazdag megvalósítás {pipa} 

Ottway vadász, aki egy olajfinomítónál az arra tévedő vadállatokat köteles távol tartani. Magánélete sivár és kilátástalan; a hóbörtönben igazából csak még inkább kerül ugyanilyen élethelyzetbe. Élelem és telefon nincsenek. Lakatlan táj mindenfelé. Akik pedig élnek, többnyire szabadszájú, tivornyakedvelő, csak a pillanatnak élő fickók. Nem agyatlanok vagy idegesítőek, csak egyszerű észjárásúak.

És mégis: egyedül Ottway karakterét sikerült kapásból megjegyeznem. A többiek valamivel kevésbé megradóak egyéniségekként. A film próbál önálló szemléletmódot kölcsönözni nekik, ahogy beszélgetnek, ami egyébként valóban részvétkeltő. Nyilván a valóságban is mindenfélét összehordanánk, csak hogy ne essünk pánikba a kilátástalan helyzettől. A nagyobb súlyú sorok helyenként sokat kell várni, mint:  „Ezek azok a dolgok, bármi legyen is az, amik miatt jobban várod a következő pillanatot, mint az utolsót."

Így is sor kerül pánikrohamra, mikor az erdőben egyikük, a lázadó alkatú Diaz megcsömörlik, ahogy küszködnek fegyvert és tábortüzet készíteni maguknak. És mindez a vadászpasas szavai alapján. Ottway helyesen cselekszik az öklös lecsitításával: ők most falkaként kell működjenek, különben a rájuk leső farkasok egyenként levadásszák mindüket, amiért a territóriumok szívébe kerültek. Nem akarja vezetni őket, csak hogy az ő döntése legyen mérvadó. Semmi nem emeli ki közülük, leszámítva valamekkora tudását a vadonról - illetve Liam Neeson játékát. Ottway nem annyira vezető, mint inkább az emberoldal rögtönzött Alfa-híme. És ehhez illően a végén őrá hárul a feladat, hogy megküzdjön a szörnyű hangú bestiával.

És frappáns párhuzamnak találom, hogy a farkasok Omega-híme = kitaszítottja hirtelen Diazra támad, aki maga is lázadó tag volt pár másodperce. Mikor aztán feladja a harcot a túlélésre, már nem az a nihilista szájhős, aki abnormálisan beleüvölt az éjszakába.

"Baszd meg a hitet! Érdemeld ki!"

Az alkotógárdára nem sok panaszom van. Joe Carnahan rendező nevével ugyan még nem találkoztam, de itt tetszett, amit a nézőknek mutat. Rengeteg aspektusát felvázolja a táj kegyetlenségének: a színészek valóban mínusz >kétjegyű szám< fokban kellett vacogjanak, hogy ettől is hitelesebb legyen az egész. Carnahant nemcsak Ridley és Tony Scott segítette producerként, hanem az az Ian MacKenzie Jeffers írta a forgatókönyvet, akinek tollából az alapul szolgáló novella is kikerült. Ahogy Stephanie Meyer, Jeffers is résztvett tehát saját műve mozgóképre vitelében. 

A farkasok ábrázolása a valósághoz képest félelmetesebb és démonibb, hisz még a végén Ottway-t sem kímélik. Nem tudjuk meg, hogy túlélte-e a végső összecsapást a fekete farkassal, vagy hogy az volt-e az Alfa-hím. Stílusos lenne, ha így volna! És ha mindkettő igaz, milyen hatást vált ki ez a "farkas tanya" többi tagjából? Feldühödnek vagy elhátrálnak? Az egy karakter, akinek személy szerint érdekelt a sorsa, és nem tisztázódik, helyette mindössze a gyönyörű, magányos érzést keltő zárózene jön.

Ahogy már előttem is írták: a tempó - különösen az első félidőben - viszonylag lassú, bár nem eseménytelen, kicsit sok a puszta atmoszférát mélyítő időzés a tundrai, majd tajgai tájon. Legjobb pillanat, mikor Hendrick karaktere az óriási szakadékba ugrik: a farkasokkal ellentétben valódi rémületet okozott, hogy az elszakadt kötélzet és a beomló perem miatt nemcsak ő, hanem az őt tartani próbálók is odaveszhetnek. És amiként egy másik társuk átzuhan a fenyőágakon; gyönyörű és adrenalinszító percek.
Ottway 2 legátütőbb jelenetét akkor látjuk, mikor már a társai - ki-ki a maga emberi tökéletlenségei miatt - mind elhullottak mellőle:

1. Először is, mikor Istennel perlekedik, amiért hitegette őt. Mintha társai pusztán szellemek lettek volna.
2. Másodszor pedig a vége. Mikor szembesül a szörnyű igazsággal, hogy halott társait végig pont az odú felé vezette. A zene, a flashback felesége sorsáról, és Ottway újonnan támadó küzdeni akarása elementáris összhatást adnak. A vers pedig, amit még gyerekkorából ismer, személyre szabott himnuszként visszhangzik a fejünkben, ahogy Ottway rohamával hirtelen véget ér a movie.

Diaz kiszállása kicsit sántít nekem. Mikor már csak hárman maradtak, a lesántult Diaz azt mondja, már testileg-lelkileg vége, nem is várna rá semmi, ha megmenekülnek. Ez túl későn jön: már az elején le kellett tisztázzák magukban, minek a tudatából tudnak erőt meríteni, legyen az a kislányuk, egy apa emléke vagy bármi más. Diaz is elmondta, miből merít erőt. Értem, hogy a fáradalmak hatására "már nem maradt tartaléka", és minden jelentéktelennek tűnik az életében... de mégis kicsit úgy érezni, hogy a semmiből tör rá az érzés.

Roppant hatásos moziélmény, passiói pusztulásközelséggel. 

 "Elég könnyű éjjel-nappal dolgozni, ha az ember túl akarja élni az egetverő fájdalmat. A gyászban az a szörnyű, hogy nem lehet felkészülni rá. Azt hiszed, némi sírással és önmagad lefoglalásával hamar túl leszel rajta. De ez nem így van. A legnehezebb pillanatok naplemente után vannak. Néha felriadok az éjszaka közepén, és a nyugalomból hirtelen rámtör egy érzés, ami majdnem szétfeszíti a mellkasomat..."

.

.

.

Fekete lovag

Mi Magyarországon Gagyi lovag címen ismerjük ezt a valóban gagyi lovagkomédiát. Martin Lawrence egyszemélyes show-műsora, szokatlan környezetben, nulla színészi tehetséggel.

Jamal, a minigolf-pálya ügyeletese egy vármakett mellett beleesik egy tóba, időutazást tesz, és a lovagkor egyik királyi udvarában feltűnősködhet, mielőtt átáll a helyi felkelőkhöz. Ez a felállása az egyik leghitványabb celluloidvacaknak, amit afroamerikai főszereplővel láttam. Nincsenek humoros percei, megmosolyogtatni se tudja 2-nél többször az embert, a történet  pedig merő disznóól. Paródiának sem igen tekinthető, mert nem törekszik kifigurázni egy zsánert vagy filmet, csak egy ismert mesetípust tesz meg Lawrence legújabb komédiázásának színterévé.  

Elvileg az szolgáltatná a humort, hogy itt ez a "laza csávó", akit bőrszíne miatt mórnak néznek, és a legcikibb helyzetbe tudja bedumálni magát, illetve ki belőle, ha úgy adódik. Ez egy komikus átirata a XIV. századi Angliának (amerikai film, tehát angol nyelvterület kell legyen). Az emberek itt kötelezően elnézőek Jamallal, akár ha egy lovon bohóckodik, akár egy modern zeneszámot próbál megtanítani a zenészeknek, vagy épp "laza dumát" ad elő valaki előtt, legyen bármilyen rangos személy. Őfelsége, az elnyomó király és udvartartása mindenen továbbnéz, kötelezően nem akad fenn a figura szóhasználatán és különös affektálásain. Majd csak akkor szakad el a cérna, mikor a király a szűz lánya ágyában találja sötét bőrű (és agyú) kegyencét. 

Jamal egy ideig nem tudja, hogy jusson haza, így maradnia kell. Meglepő fordulat, nemde? A cím alapján az ő fejlődéséről szól a mese: a szokatlan emberke - a maga laza stílusában persze - a legendás Fekete Lovaggá válik, aki beszédet tart a pórnépnek, és a végén lovaggá üti a királynő. 

Kötelező kellék lovagregénybe a szerelmi szál, és a végén a "nagy" középkori várcsata. Mi sem viccesebb, hogy a beijedt király egy pocsolyában köt ki, gonosz főembere pedig... lenyilazza a helyi barátját, Sir Knolte-ot. Így eljöhet a drámai tetőpont, ahol a fő hős szembe kell szálljon csak a fő gonosszal. De hogy ne Martin Lawrence karaktere keljen öljön, a lenyilazott Knolte feltámad, és visszanyilazza. Nem kell hát aggódni, gyerekek: senki a jók közül nem hal meg, rosszak közül is csak a leg-csúnya-gonoszabb bácsi!

Romantikus csavar/fricska/anekdota a történetbe: a sötét bőrű hercegnő, aki Jamalnak úgy megtetszett, szintén megjelenik a jelenkorban. Ismerősnek találja őt, és mivel Jamal felajánlotta, hogy jöjjön vele, lehetséges, hogy később így is tett, és ezért nem emlékszik pontosan rá. A néző értelmezésére van bízva, hogy lehet itt a lány.

Sőt, jobbat tudok: mikor Jamal utánaered, és újra beleesik a mágikus szennyvízbe (>dobpergés<), most a római kor egyik arénájába érkezik meg Jamal! Valószínűleg azt akarja üzenni a film, hogy ha totál személyiségtelen ripacs vagy, te lehetsz a kiválasztott, hogy a világtörténelem néhány elszórt pontján felvidítsd az embereket, akármekkorát hazudsz vagy hülyéskedsz. 

Szánalmas, néhol iszonyatosan idegesítő, de cseppet sem vicces. Néhol maguk a helyzetek egy-egy komikus mozzanatot kiadnak, de Lawrence stílusát végig levegőnek kell nézni - ahogy a többi szereplő teszi -, hogy ez érvényesüljön. A Gagyi lovag ugyanaz Lawrence filmográfiájában, mint Stallonééban az Állj, vagy lő a mamám.

Star Trek 7. - Nemzedékek

 "A végén az idő úgyis levadászik minket, akár egy ragadozó."

"A halál hozzátartozik az élethez! A létünk igazságának része."

"Mi lenne, ha azt mondanám: találtam egy új igazságot?"

Tudom, mire gondoltok: "Hová lett a Star Trek III., IV., V. és VI.??" Nos, ez a rész elvileg az összekötő kapocs a két legismertebb Trek-idősík között. Érdekesebb eset a többi filmtől, bár egyikhez se kapcsolódik szorosabban. Nem egy rajongótól olvastam, hogy ez a leggyengébb, illetve a legtöbb lehetőséget elfecsérlő felvonás. És ha azt vesszük, hogy a Star Trek-univerzum első számú karaktere itt meghal, bizony én is hajlok igazat adni nekik.

A Star Trek - Nemzedékek a be nem váltott ígéretek filmje. Büdzsé, vizuális ötletek és színészgárda terén sem volt hiány, de az íróknak sosem sikerül feszes és komplex történetet konstruálniuk, amire mindezt felfűzhetnék. Sok elem nem passzol sem az összképbe, sem egymáshoz (őrült tudós, klingon cinkosok, romulánok által lerombolt űrállomás, Data és Geordi La Forge barátsága, stb.). Elég sok mondanivalóm van erről az alkotásról, úgyhogy most nemcsak 1 képet mellékelek majd.

Az örök élet témája, illetve ennek kapcsán a két kapitánylegenda találkozása. Ez dézsányi adrenalinnal kecsegtető kombináció. Dr. Tolian Soran a Nexus erőmezőbe akar jutni, ami az új Enterprise-B-t fenyegeti. Kirk kapitány feláldozza magát, és szintén eltűnik a Nexusban, hogy pár perc múlva a 78 évvel későbbi Jean-Luc Picarddal találkozzon. Picard legénysége rátalált Soran-re egy állomáson, a férfi pedig épp egy fél naprendszert készül halálra ítélni a Nexus-ba visszajutásért. Picard és Kirk összefog, hogy megállítsák, Kirk meghal, Picard visszatér a lezuhant saját Enterprise-ához, és odébbállnak.

Nem teszek úgy, mintha nem lestem volna a wikipediáról. Van pár apróság, melyek kihagyása kifejezett látványcentrikusságra utal. Eredetileg Kirk kapitány Spockkal és dr. McCoy-jal IS érkezett volna az Enterprise-B próbaútjára. De mivel pár perc cameo 1-2 szövegsorral várt volna rájuk, Leonard Nimoy és a Deforest Kelley is nemet mondtak a felkérésre. Nimoy cameójának ötletét később a Star Trek-reboot újra felvetette, és az - ahogy én látom - jóval hálásabb szerep volt, mint amit itt töltött volna be.
.

Volt egy kivágott nyitójelenet, ahol Kirk ejtőernyős gyakorlatozással szoktatja magát a civil élethez. Ez így ugyanúgy csak töltelékszcéna lett volna, mint Kétarc szökése a Batman Forever elején. De ha jobban kihasználják az írók, bemutathatták volna vele Kirk nehézségeit az életmódváltásban: 

• változó közfelfogás a Flottánál,  
• hogy testi ereje mennyire tart lépést a lelkivel, 
• mennyire eltérő lett saját és régi bajtársai sora, 

vagy ki tudja, még mi.

Kirköt eredetileg Soran karaktere lelőtte volna, de mivel a készítők szerint ez nem lett volna elég teátrális, egy leszakadó hídhoz kötötték a tragédiát. Ennek a módosításnak örültem, mégha ahogy oda kilyukadunk, teljesen erőltetett is volt. Erről majd mindjárt.

Látványtrükkjei egy másik tipikus filmbetegségre is rámutatnak: a sztori nem áll össze. Egyes jelenetek ki vannak domborítva, a többi szokványos. Vannak egészen mutatós beállítású momentumok (Enterprise kettéválasztása, a tányéregység lezuhanása, a Nexus a Veridian III. légterében), mások meg feltűnően bagatell kinézetet kaptak. A jelenet, ahol a klingon csatahajó elpusztul: az a Star Trek VI. egyik robbanásjelenete, amit odavágtak, pénzspórolás címén! A TV-sorozatban az ilyesmi nem zavart volna. Itt viszont utóbb becsapva éreztem magam tőle.

Nemcsak a látvány-kelléktár kivételez egyes részletekkel, hanem az írók is. Hinnem kell, hogy néhány frappánsan elgondolt jelenet köré eszkábáltak egy rozoga szkriptet, ahol rongybabaként rángathatják A-tól B-be a fejleményeket, hogy haladni tudjon a cselekmény. Nemcsak tele van logikai lyukakkal az egész, nemcsak sok kulcspillanat nem kap rendes felvezetést (pl. Picard testvérének halálhíre, Sulu lánya), de pár mellékszálat (pl. Kirk magánélete, nexus-i illúziója, vagy Data érzelemchipje), meg se próbálnak összefűzni a fő történetfonállal. 

Guinan karaktere szerint a Nexusban nincs tér és idő, viszont bármilyen valóságba eljuthatsz. Aki bekerül, halhatatlan lesz és álomvilágban létezhet, abszolút sértetlenül. A forgatókönyv számtalan banánhéja közül ez az egyik. A Gyűrűk Urában talán bevenném, hogy ilyen természeti jelenség létezik. A Star Trekben aligha. A jelenségről nem tudunk meg semmi konkrétumot, leszámítva, hogy van gravitációja, és annyi energiája, mint egy nóvakitörésnek.
És a legkirívóbb: sértetlenül szippanthat be egy embert az olyan csóva, aminek puszta gravitációs jelenléte megsemmisített egy űrhajót, és súlyosan megrongált két másikat. Hát befizetek arra, hogy a kvantumfizika hány törvénye szerint lehetséges ez!


De enélkül is: Soran terve annyira túlbonyolított, hogy az már kemény hahota. Rakétával akar felrobbantani egy csillagot, hogy azon bolygó felé terelje a Nexust, amin éppen áll, ő bekerül, a bolygó meg elpusztul. Mindezt, csak hogy ő a Nexus útjába essen.
Soran, ha ehelyett fogsz egy erős kompot, és te repülnél szembe a Nexus-ba, az gyorsabb, könnyebb és kevésbé feltűnő. Nem beszélve, hogy kevesebb a vesződség: nem kell üzletelned ellenséges hajóval, flottatiszteket rabolnod és fézerrel lőni rájuk. A terved szaglik! Nincs szükséged Picard kapitányra, hogy megállítson: te magad provokálod, hogy a fél Csillagflotta téged üldözzön!

A legszánalmasabb dolgok egyike bármelyik Star Trek-movie-ból Data érzelemcsipje volt. Miután beülteti -  "jobban megismerhesse az emberi viselkedést" - átvedlik egy röhécselő komédiássá, aki egyfolytában viccet csinál mindenből. Hosszú percekig kell néznünk, ahogy Data "felfedezi" a humoros oldalát, és szinte az őrületbe kergeti a környezetét.
És mikor erre ráeszmél, kérleli a kapitánytól, hogy mentse fel, mintha menten elpityeregné magát. Picard parancsa: "Tanuljon meg uralkodni az érzésein!", csak még szánalmasabb fényben tünteti fel az android karakterét. Data már legalább 2 éve az Enterprise másodtisztje, egy ilyen szimpla szabályt már meg kellett volna tanuljon, hisz legtöbb tiszttársa ember. Johnny-5 legdilisebb pillanatait idézi, ahogy lelkendezik ebben a produkcióban.


 Hogy lehetett így elbaltázni a sci-fi-történelem 2 legnagyobb kapitányának találkozását?! 

Nem arra gondolok itt, hogy egy vidéki faháznál vannak, vagy hogy első párbeszédük átmegy olcsó konyhai főzőcskézésbe, mintha egy reklámklipet forgatnának. Hanem a karaktereikre. Picard csak egy kötelességét hajtogató akarnok itt, Kirk pedig egy felelőtlen álmodozó, aki rá se hederít, míg felismeri, hogy az elméje által keltett illúzióban nincs kockázat és feszültség. Bizarr módon Kirk régi szerelmét jóformán nem is látjuk a film során. Ez a kommunikációzavar teljesen kiöli az első pillanatok érdekességét:

"Egy Csillagflotta tisztnek kötelessége...!"

"Maga csak ne oktasson ki! Én már hős voltam, amikor a nagyapja még pelenkában rohangált." "Voltam én is ilyen. Amikor a kötelességeimet még mindennél többre tartottam."

Annyi lehetőség jut kapásból eszembe, amit itt tárgyalni lehetne: a család, a nemzedékek mentalitásbéli különbsége, a halhatatlanság lehetséges formái, stb. Van pár halvány összefüggés, mint Kirk tanácsa Picard-nak "Amíg abban a székben ül, nagy tetteket vihet véghez." Ezt ő maga ismerte  fel nemrég a próbaúton:  nem érezte, hogy még mindig ő tartozna abba a székbe. De honnan jött ez az érzés? Mitől vágyik a békére? Azt hiszem, a Nexus a sokunkban élő pozitivista kép a Túlvilágról: találkozunk szeretteinkkel ott, ahol minden tökéletes, nincsenek korlátok. 

Guinan ezért mondja: "Ha egyszer belépel a Nexusba, többé nem akarsz majd eljönni." Mikor Picard Troi tanácsadóval a családi albumot nézte, az szerintem a sebezhetőségét akarhatta jelezni. Bármilyen kötelességtudó, neki is vannak álmai. De itt is annyira túlegyszerűsítik az egész dilemmát, ami már a film komolyan vehetőségét veszi el. Kirk saját szemszögéből pár perce feláldozta magát, és most itt áradozik egy röhejesen szerény idillképzetben. A Star Trek V.-ben még olyasmit mondott, hogy a fájdalmunk megszabja, kik vagyunk. Egyszerűen össze van kuszálódva a film mondandója.

És itt a nagy finálé, ami lényegében egy tébláboló bunyó Sorannel. Ez az egyik jelenet, aminek a felvezetését elszúrták. Picard és Kirk belovagol a fénybe, és ott kötnek ki, ahol Picard is akarta. Azaz... a rakéta fellövésének percéhez! MINEK ÉPPEN ODA?!? A hajó, a bolygó, a csillag mind másodpercekkel azután semmisült meg! Erre Picard pont abba az időpontba akar visszajutni, amiről pontosan tudja, hogy veszített benne!

És itt a másik fekete lyuk a cselekményben: a Nexus érkezése is megismétlődik. Tehát nem az a bajom, hogy   aki időutazik, nem találkozik korábbi önmagával. Hanem hogy az időben visszamenni így, az újra és újra visszaspurizó Nexusszal ezerszer megcsinálhatják, mire a bolygón eltöltött idő kifog rajtuk. Addig próbálgathatják megállítani Sorant, míg jól nem sikerül. A "küzdelem" végén pedig Kirk lezuhan, és Picard egy rakás kő alá temeti, sőt: meg sem említi többé találkozásukat! Miért? Persze, a nagy emberek is ugyanúgy eltemetve végzik, mint mindannyian. Mégis... nem túl etikátlan elhallgatni, hogy a legendás Kirk kapitány nem halt meg 2293-ban, csak most ráesett egy híd, és kampec?

Amit csak simán elcsépeltnek tartok, az már inkább csak felsorolnám:

• A próbaút kiszámíthatósága: 1. vészjelzés; 2. csak az Enterprise a közelben; 3. nincsenek felkészülve, mégis mennek; 4. csak Kirk kapitány kompetens a kapitányi székben
• Az összes Trek-szereplő közül Geordi La Forge-ot rabolják el legtöbbször, így az itteni eset nem mondhatnám, hogy meglepett volna
• A technikai blablát addig értettem, hogy a Sorant segítő klingon nővérpár Geordi VISOR-ján át kémkedtek. De hogy ez miként árulta el nekik a pajzs frekvenciáját, azt ne tőlem kérdezzétek. Aztán ugye telitalálat, robbanásveszély, tányéregységet különválasztjuk, de a légkörbe sodródnak, kényszer-crach, de megússzák.
• Festői tájakon fel-alá járkálni vagy rohangálni még nem biztos, hogy segíti egy film hangulatát.

A Star Trek - Nemzedékek olyan, mint egy fan-fiction (rajongói írás), és sajnos annak nem elég összeszedett. A cselekmény kismillió ponton ereszt, és teljesen eltékozolja a lehetőséget, hogy a sci-fi-történelem két legismertebb kapitánya találkozik egy mozis produkcióban.

Láthatár (Skyline)

Lopkodni is tudni kell. Ha egy film se nem továbbgondolni, se nem kifigurázni nem akarja a máshonnan átvett ötleteket és sztoritéglákat, legalább eléggé el kell másítani azokat, különben kapásból látszik a hanyagság. X vagy Y tengelyen, de távolodni kell az origótól. Még az Asylum sci-fijeibe is szorult annyi őszinteség, hogy szándékoltan elavultat, "szemetet" gyártanak, nem pedig agytrösztös adrenalinbombának állítanak be egy váladék színvonalon megírt effekttablót.

A Skyline igénytelen termék. Unszimpatikus szereplők, antiszimpatikus szálvarrás, szimpátiairtó hozzáállás a készítők részéről, akik nevéhez egy Alien vs. Predátor folytatás is köthető korábbról. Nem fogok túl mély analízisbe belemenni, mert azzal ilyen vérszegény műnél gyakorlatilag újra megírnám ugyanazt a forgatókönyvet. Sajnos tényleg ennyire rossz; nem értem, hogy tudta 10 millió dolláros költségét már nyitóhétvégén behozni, mikor a látványeffekteken kívül semmi nem működik benne.

Először is: nincs kerete, hagyományos értelemben vett tagolási egységei. Az a gyanúm, hogy ez a film olyasféle koncepciót akart madártávlatból másolni, mint az első Predátor, vagy tavaly a Cowboyok és űrlények. Vagyis 2, egymáshoz különben nem illő fél-film összepasszintása, amit a 2. félidőre megismert agresszor ténykedése köt össze. Csak a főszereplők itt nem kb. félidőtájt, hanem már kb. 20 perccel később szembesülnek vele: egy földönkívüli mészárszék les rájuk.

Sztori és jellemrajz nem léteznek. Az írók nem is próbálnak eredetiséget becsempészni, illetve összefüggéseket építeni. Az idegen flotta csak úgy megjelenik és arat köztünk. Nagyon hamar leesik, hogy az egész sztori merő kifogás, hogy mihamarabb minél több látványosságot toljanak a képünkbe: hatalmas űrhajók, tekergős szörnyek, fényes fények, atombummok és sok-sok ijesztgetős perc. Mintha minket is ugyanúgy meg kellene babonázzon a sok kékes fényprizma, mint a filmbéli szereplőket, hogy aztán beszippantson.

Szippantásnak rohadt gyenge az élmény! Hogy szippantson be minket a film átal elénk tárt jövőkép, amikor azt se tudjuk, mi folyik itt? Kik/mik ezek a lények? Mi az ittlétük célja? Hogy védekezik a Föld népe ellenük? A film eleve kifulladt al-zsánerekben kutakodik, mint a bulizós-csajozós horrorfilmek, vagy a földönkívüli-inváziós sci-fik. Hányszor láttunk már ilyesféle űrlényeket? Vagy vonzó, ám fantáziátlan átlagfiatalokat futni, pánikolni és elhullani? Ezek mind olyan cselekménypanelek, amiket már ununk, és még akkor is várnánk, hogy legalább vezessenek valahova.

Ez a kép a szereplők összes pozitív tulajdonságát összefoglalja.

Ahelyett, hogy a nem létező karaktereket sorra venném, inkább próbálok keresni pár látványötletet, amiben volt ígéret. Például ez az elmebénító sugár. Ezzel elvileg az idegenek összegyűjtik a nyersanyag földlakókat, hogy aztán felszippantsák őket az űrhajókra, kitépjék az agylebenyüket, és táplálkozhassanak azokból (KIK ENGEDTÉK EZT EGY MOZIFILMBE?!?)

Érdekelt volna, hogy ez a kékes sugár miként működik. Miből áll? Milyen agyi részre hat? Hogyan mezmerizálja a homo sapiens tudatát? A dialógusok - amik eleve sose tükröznek érdemi kommunikálást - nem tisztázzák le ezt sem. Csak a fő páros mélázik, hogy ők milyennek érték meg a hatást:

Férfi: "Ha belenézel a fénybe, többé nem ereszt."

Nő: "Ki ne szeretne olyan gyönyörűséget látni?"

Pikantéria gyanánt említem, hogy a női főszereplő a fényélmény előtt megtudta, hogy terhes lett. 

Aztán: az űrhajó belsejében a feleségjelölt látja, amint ő és sok tucat embertársa agyatlanításra szánt alanyok lettek. A test többi részét egy masszába lökik a gépkarok. Mátrix-szagú? Persze, hogy az, hisz minden látványelem lopott áru. Az egyik szörnylény a halálra rémült nő hapsijának az agyát elkülöníti, testét meg félredobja. Amivel nem számol a lény, hogy a megevett agyban tárolt emlékek befolyásolják a sajátjait, és így nemcsak nem végez a nővel, hanem meg is készül védeni azt.

Na jó, vegyük sorra:

• a passzív embermassza agyrém.
• A színesen világító lebenyek agyrém.
• A primitív űrlények agyrém.
• Az agyevés agyrém.
• Hogy a milliomodik táplálék hatása leszelídít egy olyan dögöt, szintén agyrém.

Az viszont, hogy az emberi tudat az idegen lény tudatán felül tud emelkedni - különösen annak fényében, hogy a kék fény megbénítja az ember akaratát - roppant érdekfeszítő csavar lehetett volna. De a befejezés nemcsak túl korán jön, még cliffhanger-nek se lehet nevezni, hisz lényeges mozzanat közbe vágják oda az alkotók és szereplők neveit.

A bolygóközi háború ötletéről meg annyit: nem igen emlékszem az utcákon menekülő tömegekre, vagy tisztességgel szervezett katonai válaszakciókra. És ahogy a nagyházban rekedt főszereplők frusztrációját ábrázolták, az is bármi, csak nem átgondoltan megírt.

Szemetet ér számomra a Skyline. Sok-sok szórványos gondolatcsökevény, amik mindig megrekednek a készítők tudatának mellékparcelláin.

Sacra Corona

Koltay Gábor az ősrégi trilógiakoncepciót akarhatta követni, mikor 3 történelmi művet leforgatott, melyek az Árpád-vérvonal időintervallumából 3 fontosabb momentumot ragadtak ki. 1-1 film képvisel 1-1 kort. Ígéretes project-ek voltak, de egyiknél sem volt elfogulatlanság. Speciel ezt a darabot már látatlanba sokan második Honfoglalásnak kiáltották ki, utólag pedig több kritikus erős propagandista beütést vélt felfedezni rajta.

A Sacra Corona fő problémája ugyanaz, mint a Honfoglalásnak: messze túl tanmese-szerű és távolságtartó. A 300 millió forintos büdzsé nem látszik az írói munkán: a történet merő sablon, összefüggései kuszák, és ritkán győz meg minket, hogy nemcsak színészek armadáját látjuk jelmezben pózolni, merev arccal és testtartással. Időnként egészen olyan benyomást kelt, mint egy rockopera. Speciális effektusai fejletlenek, a csatajelenetek pedig éppolyan hamisak és megjátszottak, mint a Honfoglalásban.   

Miről is van szó? István halott, az országban hosszú évek óta belviszály. Bátyja unokái, Salamon király, Géza és László herceggel összefognak a külhoni hadak ellen. De Salamon csalárdul az életükre tör, amiért később elűzik a trónról. Az országnak király kell, és miután László testvére meghal, ő maga vállalja a történelmi szerepet. És mellesleg összeilleszti a Korona két részét. 

Mielőtt még ízekre szedném ezt a filmet, valamit szeretnék tisztázni. Én szeretem a magyar történelmet, vagy legalábbis egyes jellegzetes időszakait. Egyik szakdolgozatomat Széchenyi István ideológiájából írtam. Ezért is üdvözlöm a szándékot, hogy modern, nagyszabású moziadaptáció készüljön egy-egy kornak, ami jó esetben a ma emberét is megragadó problémákat, következtetéseket tud hordozni. Lehetőleg szájbarágás és kínos percek nélkül.

A Sacra Corona nem találja az ösvényt nézőihez. Igazából azt se tudja eldönteni, kinek legyen címezve. Egy mítosz oktató célú reklámja, ami felnőtteknek is tetszeni akar, vérrel és öldökléssel. Nem megy. Hogy lehet bármelyiknek is megfelelni, ha a szereplőknek csak nyomokban van személyisége? Bármekkora nemzeti hagyomány kötődik a Koronához, valódi szinema nem születhet jól kifaragott és végigmozgatott karakterek nélkül. És ez valóságalapú sztori: még nehezebb meglepni a tanult nézőt, ki hogy milyen sorsra jut benne.

Személyes konfliktus alig fordul elő. Vannak csaták és szócsaták, de ezekben nincs normális érvelés, csak cifrázott szóvirágok. Ami konfliktus akad, az döntően attól van, hogy Salamon jellemtelen:

• önfeledten mulatozik;
• folyton pökhendiskedik az unokatestvéreivel;
• Judit, saját felesége megcsalja, mivel alkalmatlan az ágyban;
• fő tanácsadója egyből ráveszi, hogy Gézáék ellen forduljon;
• Istvánban főleg nagyapjuk, Vazul megvakíttatóját látja;
• Magyarországot az őt már unó német-római császár függésébe vinné (mint Orseolo Péter);

Röviden: Salamon csak egy marha! Nem akarom firtatni, hogy tényleg ilyen volt-e az eredeti történelmi személy. De hogy a legfőbb bizalmasával, Viddel szarvazta fel a neje, és Salamon tudta, furcsává teszi, hogy épp Vid tanácsára árulta el a hercegeket. Akik a közös harcban segítették is egymást - pár másodpercben. És mikor László meglátogatja, azt mondja, már nem kell neki semmi. Az 1 db személyes intrika a filmben, és ide lyukadunk ki vele, a fásultságig.

A nézőnek semmi esélye nincs kételkedni, mi lesz a végkifejlet. A 3 herceg 3 árnyalatlan típuslény:

1. a szilaj határozottság;
2. a pacifista vallásosság;
3. a bágyadt erélytelenség. 

Tempója szintén korántsem egyenletes a filmnek: az ütközetek közben gyorsabb, a többinél nehézkes és lassú. Kifejezetten ráérős a jelenetek vágása, sőt részben emiatt helyenként még fel is szakadozik a cselekmény (bocs, ha röhejesen hangzik). Többször nem értem, mi köze van A-jelenetnek B-jelenethez, és nemcsak egymás után. A második félidő jórészt széttartó epizódok halmaza, amik az alapkonfliktushoz alig-alig kapcsolódnak.

Ha meg nincs folytonosság az események közt, persze, hogy nem látszik, kit mi motivál. A 3 főszereplőnél persze sejthető: Salamont persze a hatalomvágy, Lászlót meg Gézát meg persze a kötelességtudat, hogy ezt a szép, erdős-pusztás-sziklás hazát naggyá tegyék. Melyikük hogyan. De a többi szereplő csak élő díszként van ott: még úgy Judit királyné alakjában tetszett, hogy jobban látja Salamon külpolitikai támasztalanságát, mint ő maga.

A dialógusokra is igaz, ami karakterek viselkedésére: életszerűtlenek. Sőt előfordul, hogy a szereplők nem is egymáshoz, hanem feltételezett külső közönséghez beszélnek, és felváltva monologizálnak. Engem ez  leginkább László és női beszélgetőpartnere között irritált. Leesett az állam, miután László gyilkolt egy templomban, és szóváltásba keveredtek:

"Felesleges játszanod a szerelmes ifjút. Katona vagy, aki betöri Isten házának kapuját, és a templomban öl!"

        Miféle öntelt hólyag válaszolja erre nyájasan, hogy:

"A társad vagyok. És te a társam."?

Lehet, hogy - a jelek szerint - akiket László a templomban megölt, azok alávaló gyilkosok voltak. De mégiscsak kora egyik legelemibb, még ésszerűnek is mondható szabályát szegte így meg! És ennek következménye az... hogy már a következő jelenetben lefeküdhet a hölggyel.


"Hozzám beszélsz, uram, vagy csak magadban elmélkedsz?"

Franco Nerót a Honfoglalásban se kifogásoltam, hogy olasz létére magyar történelmi alakot játszik. Itt sem bánom. Azt viszont igen, hogy Gellért püspökként ugyanazt a semmilyen játékot adja elő, mint Árpád fejedelemként. Amikor szellemként megjelenik Lászlónak, az útmutatása semmi konkrétumot nem tartalmaz, csak vallásos blablát, milyen magasztos feladat elé néz. László még konkrétan rá is kérdez, hogy miként nyerhet bizonyosságot, mire amaz feleli: 

"Az angyalok neked hozták a koronát."
Igen, az angyalok, akiket a bátyjával láttak először a harcmezőn. A rendezőre is igaz, ami Milla Jovovich Jeanne d'Arc-jára: mindent kapásból Istenhez akar visszavezetni.

A mű legfontosabb tanulsága legalább jól felismerhető. A Szent Korona az ország egységének szimbóluma;  ez fölötte áll a mindenkori királyok kényének. Nekik kell megfelelni annak, hogy így stabil maradjon az országuk. Sokakkal ellentétben én nem éreztem ebben aktuálpolitikai utalást egy rendszerváltás utáni kormányra se. 3 másik súlyos dolog van, ami miatt a befejezés számomra hitelét veszti:

1. Az utolsó 20 perc egyszerűen csigalassú és ál-magasztos. Olyan, mintha tablóképeket kellene bámulnunk.
2. A fő tanulságot úgy rágják a szánkba, hogy annak nincs is közvetlen kapocsa a film addigi történéseivel. Nem világos, hogy I. István szentté avatása és Salamon elengedése mi módon erősíti az egységet? Arra gondolt Koltay, hogy a teátrális, isteni megbocsátás a kulcs az egységhez? Ez aztán a gyönge gondolatmenet!
3. A zárómonológ: "Amint a korona eszméje elvész, az ország is elveszett. Területe csonkul", stb. Nem feltétlenül; egy ország nemcsak attól csonkulhat, hogy nem elég erős a központi hatalom. Minálunk kétszer történt totális szétesés: a 3 részre szakadás, amihez azért több külső tényező is akadt. A másik Trianon: épphogy a saját nagyságunk tudata a magyar elitet elfogulttá tette nemzetiségi kérdésekben.

Nem nagyon tudok mást mondani a Sacra Coronáról. Az egyetlen értékelhető teljesítmény az operatőr Novák Emilé, aki a képi világot még úgy tetszetőssé tudja tenni, bően bevilágított nagytermekkel. Vannak jól megragadott darabkák, de azok sohasem épülnek ki koherens egésszé; a patronizmus néhol már fuldoklik a giccstől. Szent László trónra jutása a következetesség, a türelem és az értelem ellentétoldó példája lehetne, ha életszerű és összefüggő eseménysorból tükröződne ki, normális karakterinterakció és átgondoltabb mondanivaló révén.

Szóval, hogy nyugodt szívvel minek tudom nevezni a filmet?

1. Gyémánt mozi? SOHA!
2. Fantasztikus? Hülyének néznek?
3. Nagyszerű? Ugyan már, dehogyis!
4. Határozottan jó? Távolról sem.
5. Erősebb középszint? Túl sok a hibája.
6. Átlagos? Nincs elég erőssége.
7. Vállalható? Nem érezném korrektnek.
8. Éppcsak elmegy? Vannak jó pillanatai.
9. Túl rossz? A Honfoglalásnál azért jobb.
10. Rettenetes? Felismerhető benne a munka.
11. Értékelhetetlen? Ez sem igaz!

Némi jóindulattal a Sacra Corona értéke nálam 10-es skálán:

3/10

Ivadék (Spawn)

2012. a képregényfilmek éve. A Bosszúállók végigszántott a rekordokon. TDKR és Pókember-reboot jövő hónapban érkeznek. Superman reboot-ja már elkészült, és tervezik a Tini Nindzsa Teknőcök és Daredevil újraindítását. Spawnról egy idő óta már nemigen hallani: a project többször megfeneklett, és kétlem, hogy 2013 előtt nekikezdenének egyáltalán a szereplőválogatásnak.

Véletlenül akadtam rá az 1997-es műre, és egészen meglepett, hogy a Pokol, Spawn maga és a Sátán milyen eredeti és hatásos módon lettek ábrázolva benne. Kicsit videójáték-szerű, de kreatív és pozitív értelemben felkavaró. Spawn köpenyének lobogása, vagy vértje, ahogy mindenféle fémfelület rakódik a testére, és sisakban villog a szeme, egy az egyben Vasember páncélját juttatta eszembe. Nem lepne meg, ha a film inspirálta volna Jon Favreau-t, mikor elképzelte, hogyan is csatolódna rá egy teljes testet burkoló megapáncél az emberre.

Spawn, azaz Al Simmons hivatásos tisztogató, akit megorvgyilkolnak, és paktumot köt Malebolgiával, aki Lucifer megfelelője ebben az univerzumban. Ha a pokoli seregek mészáros vezére lesz, láthatja özvegyét, Wandát. Innentől kezdve ugyanúgy viaskodik a sok általa megölt ember tudatával, mint mikor még élt. De nagyobb rajta a nyomás.

Spawn-képregényből egy képet se láttam, míg a review-hoz hozzá nem kellett olvasnom. Amit pedig találtam, sok-sok kompromisszumot és egy stúdió rengetegedik lebutító akcióját suggalta nekem. Ez a film egyazon éven jött ki, mint a Batman és Robin, bár attól azért jelentékenyen sikeresebb volt. Mégis: Spawn egy könyörtelenül kemény mészáros, de meg tudja különböztetni vétlent a vétkestől. Hajszál választja el szinte mindig, nem attól, hogy öljön (mint Batmant), hanem hogy gáttalan tömeggyilkossá váljon egy sötét jövőben. 
Ezt kellett volna ábrázolni a filmben, nem hogy egyfolytában a szeretett nő után sóvárog, aki az eltelt 5 év alatt újraházasodott. Az a jelenet, ahol Wanda kislánya beszélget a rejtőzködő Spawnnal, meghatónak volt szánva. Valahogy nem szűrődik át kellően a tragikum, ahogy Wanda aggódva elviszi a kislányt a jövevény mellől: ez a nő tipikus önző, etikabújó háziasszonykéntként jön le nekem.

Kedvelt szavam ilyen esetekre a "leszelídítés", mivel a "lebutításnál" picit pontosabb. A készítők sokadjára játsszák el, hogy egy brutális képregényt fogyaszthatóbbá puhácsolnak, egyrészt a mozis, másrészt a kapcsolódó marketingtermékek eladását segítendő. Ez a film mára nagyrészt elfeledett mozifanok számára, és én úgy látom, joggal. 

• Túl szimpla történet ez a halálból visszatért bosszúállóval;
• Nagyon kiszámítható, ahogy a 2 fő ellenfele mindig elérhetőségi közelben van, mégse tud végezni velük; 
• A gyerekbarátabbá tétel törekvésére utal, hogy van egy kutya és egy gyerek, akikre a címszereplőnek rendszeresen vigyáznia kell harc közben. Minek is? Hogy szimpatikusabbnak tűnjön a torz külsejével és gyilkos kütyüivel.

James Wynn morzsányi értékkel bír főgonoszként, és sajnálom Martin Sheent, amiért ilyen lapos, dimenziótlan ellenfelet kellett alakítson. Ő csalja tőrbe és okozza Al Simmons halálát, így Ivadék bosszút akar állni raja. Feltalált egy biofegyvert, ami az egész világon akar elterjeszteni. És a testében van egy szerkezet, ami ezt előidézheti.

Rajta keresztül látszik, mennyire nonszensz Malebolgia terve. Szóval megöletné Spawnnal a saját gyilkosát, hogy annak szívleállása aktiválja és szétterjessze a biovírust a Földön. Már sokadjára játsszák el ezt a megfoghatatlan világuralom-tervet, aminek se füle se farka. Ha Simmons meg is tenné - nem tudván az irdatlan rizikóról -, hogy válna ettől azzá a szívtelen gyilkológéppé, aminek Malebolgia akarná? Életében is sokszor ölt a munkája során! Nem egyszerűen bedühödne Malebolgiára, amiért átverte és fölhasználta a világvége előidézéshez?

Teljesen random, menetközben behajigált trükkökre képesek az itteni szörnyalakok. Spawn felszerelése hiába néz ki baromi jól vörös köpenyével és sötétszürke armorjával, de nem derül ki, hányféle műszere és pontosan mekkora hatóerejű fegyverei vannak. Elhangzik, hogy Spawnnak óvatosan kell bánnia az erejével, különben végképp meghal (halál a halálban). Ez tetszik. De akkor hogyhogy a végén a Pokol harcosait egymaga lekaszálja? Nem igen látszik rajta, hogy egyáltalán kifáradt volna, nemhogy meghalna. 

"A szabálysértő" vagy Bohóc - sokak szerint a legjobb karakter - volt a legszánalmasabb a szememben. John Leguizamo 2 millió dollárt kapott ezen szerepéért, így érthető, hogy lelkesen játszik. Bohóc az a pokoli ügynök, akinek feladata "felügyelni, hogy Spawn betartja az alku ráeső részét". Az egész "alku" nincs átgondolva: Spawn megtagadja a teljes gonoszságba esést, a végén ezzel a dumagép, Power Rangers-ből szalajtott dagadékkal kell megküzdenie, aki folyton a nyakán lóg, és a végén átalakul egy sáskaszerű szörnyeteggé, hogy elpüfölhessék egymást.

A metamorfózis effektje legalább rendben volt: jobban tudták megcsinálni itt a hüllőszerű szörnyet, mint a két Mortal Kombat movie-ban. Apropó: Michael Jai White-ot a forgatás előtt Jax szerepére hívták meg a Mortal Kombat Annihilációba, amit emiatt nem vállalt be. Egyik se jó film, de a Spawnnak legalább a látványtrükkjei nagyrész rendben van, úgyhogy szerintem White helyesen döntött.

Cogliostro és Jessica Priest karakterei szintén teljesen suták és unalmasak: utóbbi egyébként nem is létezett a képregényekben. Spawn már első találkozásukkor megleckézteti, és ez a legjobb része a szereplésének. Nem látok különbséget Priest és Spawn régi emberénje, Simmons között: ugyanúgy gyilkos katonák, csak az egyiknek már volt élettársa. Miért nem ezt a fegyveres tyúkot szúrja ki a Sátán Spawn gyanánt, mikor bármit hajlandó szétlőni?

Vagy ha már itt tartunk: miért nem Bohócot jelöli ki Maleborgia, hogy vezesse a pokoli seregét? Ha ezt tudnám, talán még érdekes lehetne, hogy feszt kísérgeti Spawnt, aki technikailag a riválisa. Annyira rajzfilm-szerű motivációk fűtenek mindenkit, hogy nem lehet igazán a film világába beléélnie magát a felnőtt nézőnek.

A filmnek PG-13 és R-es verziója is készült. Előbbit adták régen a mozikban, és minden igazán brutális mozzanatot kivágtak belőle, kezdve azzal, hogy mennyi ideig égett Simmons teste a halálakor. Az R-es verzió sem okos történet, de legalább az ütősebb látványelemek, kiegészítve gyakori heavy-metal soundtrack-kel kiadják a minimumot hangulat terén. Hiába nyerte el '97-ben Az Év Leglátványosabb Filmje címet, darabonként kell kiszedegetni belőle a jól eltalált részeit. Spawn a számtalan moziban megalázott képregényalak egyike a számomra, és remélem, ha eljutnak a reboot-ig, ott már sem az írókat, sem a rendezőt nem fogja vissza a stúdió aggályoskodása.

A Spawn-film értéke nálam 2 az 5-ből.

Bátor szív (A rettenthetetlen)

Nekem ez a nagyhírű filmalkotás - sok másikkal együtt - kimaradt a gyerekkoromból. Gimnazistaként láttam a Jeanne d'Arc-ot, és most kezdem csak felfedezni, hogy az a film sokat meríthetett ennek stílusjegyeiből. Számtalan dolog üdítő benne a mai mozizók számára:

1. Nem látni benne CGI-behatást;
2. Naturalista pontossággal jeleníti meg a valóság képi világát;
3. Dramaturgiája nem próbál közhelyekből építkezni;
4. Intenzív, valósközeli létszámú csatákat vezet le ügyesen koreografálva;
5. Tele van vérrel és a legkülönfélébb csonkításokkal,
6. a jó lelkek halála nemcsak elszomorító, de gyakran bizony horrorközeli.

Mel Gibson nálam van olyan jó rendező, mint színész: bizonyítja ezt, hogy itt a hamisság látszata nélkül tudta ellátni mindkét teendőt. A passió tőle az egyik kedvenc filmemmé emelkedett, pedig nem is vagyok hívő. Úgy érzem, Gibson legalábbis tiszteli William Wallace alakját: Skóciában a hetekig szakadó eső, a sár és jó kameraszögek megkeresése nem csekély munkát követelt a stábtól. Több ezer statisztát szerepeltettek, és ebből kb. 1700-an a mai ír tartalékos hadsereg katonái voltak!

A korabeli kritikák szerintem élesebben bírálták Gibsont és monstrumát, mint megérdemelte. Kiemelték, hogy Wallace mozgóképes sztorijában sok a ferdítés, mint hogy:

• Wallace közel se volt ennyire heroikus, inkább mint egy vadállat;
• Hogy az angolok mind csak kíméletlen, gonosz lények lehetnek;
• Hogy a homoszexualitás degenerált szimptómaként lett ábrázolva; vagy
• Hogy a nők mindössze férfiakért lihegő babák.

Mondanom sem kell, mekkora fejmosást kapott A passióért egyes zsidó hangadóktól.

Ezek a vádak töredékesen igazak. Tény, hogy nem találunk erős női karaktert. Murron alakja végig idealizáltan ártatlan. Érthető, hogy nem akar nemi erőszak alanya lenni, de kizárt, hogy a világlátott William ilyesmire ne számított volna. Ahol rendszeresen sajátítják ki a skót asszonyokat, ez az eshetőség kézenfekvő.
Az angol herceg felesége, Isabella pedig már akkor férfiideált lát Wallace-ban, mikor mégcsak hallomásból ismeri (a cserfes szolgálólány mulatságos volt). A szerető-szállal nincs gondom, azzal már igen, ahogy ábrázolják. Isabellát tényleg úgy ismerték, mint aki intelligens és diplomáciai érzékkel bír. De itt mégcsak első pillantásokat nyer, hogy megy Angliában a diplomácia. Annyicska elégtételt kaptam e téren, hogy a végén a haldokló I. Edwardnak még a fülébe súgja, mit is gondol (sok történész szerint ő ölette meg II. Edwardot).


Az angolok meg... a korabeli brit hadak valóban nem nézték semmibe a skót lakosságot, akár volt rangjuk, akár nem. Pazarul illusztrálja ezt a jelenet, ahol Wallace először tárgyal Isabellával. Tanácsadója többször levademberezi a skótot: erre az nemhogy saját nyelvén meghazudtolja, franciát is villant. Csak itt hittem el, hogy a királynéra okkal tesz nagy hatást Wallace személyisége.

Apropó: magát Williamet sem éreztem "túlheroizáltnak". Vadul mészárol csatában bajtársaival, mint Hamish, a csatáiban. Magánéletében már nem igen lehetett "vadállat": tisztesség nélkül sose került volna ezrek élére. Nem beszélve a lovaggá ütéséről. Wallace ismert történetében eleve sok a bizonytalan pont. Ilyeneknél pedig keresni kellett egyet a lehetséges verziók közül, és ahhoz tartani magukat. Valószínűleg tényleg köznemesi származású lehetett.
Nem érzem leszelídítésnek, hogy Wallace-t felesége, Murron kivégzése vitte harcba. Érthető indok,  részletgazdag felvezetéssel, egész addig visszamenőleg, hogy miért frissíti fel Edward király az "első éjszaka jogát" a skót területen. Beszédei szintén remekül lettek megírva: felépített érveket hoz föl a Stirlingnél hezitáló skótoknak, miért kell harcolniuk. Hiába mentegetik az életüket, kerülik a harcot, hisz William is így élt a neje kivégzéséig. Ha nem tesznek érte, hogy életük és utódaik élete szabad országban teljen, az utókor joggal nézi majd le őket.



Egyvalahol lehet rést ütni Gibson karakterébe. Apja halálakor William nagybátyja arra tanítja őt: előbb az eszét, s csak aztán a kardját használja. Ironikus módon csak az ütközeteknél látom, hogy tényleg használná az eszét, pl. a rohamok időzítésével. Azt inkább nem firtatom, mennyire ésszerű letolt gatyával pózolni a veretlen ellenség előtt.
De a tőrbe csalása mindenképp gyenge. Láttuk, hogy főleg Murron emléke motiválta a harcokban. És aztán Hamish kimondja: azt hiszed, hogy Murron figyel odaátról! Wallace nyelvtudásával elvileg világképe is kellett volna bővüljön, középkor vagy sem. A kelepce tényleg egyértelmű, hisz a skót nemesek közül kettőt kivégzett, miután Edward ellen cserbenhagyták. "Egyedül nem megy! Egyesíteni kell a nemeseket!" Sir Wallace, gondoltál már arra, hogy esetleg kitanuld a diplomáciát, vagy informálódj a szigeten kívül? Mi van, ha a kínhalálod elrettenti a skót népet, és nem tovább tüzeli, ahogy a filmben szeretnék azt bemutatni?

Bocs, ha túl sokat írok csak Wallace-ról, de ő az abszolút übermensch ebben az eposzban. A többieknek nem sok egyedi vonása van: Robert de Bruce-t sehol nem láttam alkalmasnak a skót trónra. Az ír csatlakozó harcos, aki azzal henceg, hogy "övé a sziget", fölösleges. Őt leszámítva a humort többnyire megfelelően adagolják, a poénok nem kezdik ki a karaktereket.


Az I. Edwardot alakító Patrick McGoohan brilliánsan játssza az aljas és fortélyos királyt. Antagonistaként tényleg piszok jó taktikus, bevet írt, franciát, wales-it, földdel és ranggal veszi meg a skót nemeseket, stb. Egy ilyen uralkodó gonoszsága mellett is méltó rá, hogy a cselekményben a főhőst elszigetelje és elpusztítsa.
Wallace kínzása és Edward nagybetegsége között jó ötlet volt párhuzamot vonni. Edward meghal, mielőtt Wallace kiszenvedne, a vérpadon kínzása még az őt dobáló angol népet is részvétre viszi. És bár tudom, hogy Wallace elméjével csak mérsékelten harcolt, a végső felüvöltése így is megható jelenet.



A legbénább szereplő címke szinte a leendő II. Edward fejére van nyomva. Tehetségtelen és homoszexuális, ez stimmel. Ami nem tetszik nekem benne - már az ábrázatán kívül - a következő: Gibson az egyneműek közti vonzalmat a gyengeség tovább fokozására használja fel. II. Edward tudomásom szerint nem volt gyengeelméjű. Bámultam az apja türelmét a filmben, hogy egy-egy pofonnal beéri, amiért porontya sorozatosan felsült.
És itt van a tanácsadója, akit ugye büntetésként kidob az ablakon. A herceg görcsölő arccal tőrt ragad, erőtlenül felé csap, és elterül a padlón. Ezen jogosan akadtak ki a kritikusok. Irritáló, ahogy ő és a tanácsadója a királlyal beszélnek. Vagy fogalmazzunk így: amiként csúf véget ér egy beképzelt majomnak a buzi szeretője. Modortalanul hangzik? Hát így jön le a történtekből.



Óriási pozitívuma A rettenthetetlennek, hogy a  háború menete szinte átfolyik az egyes ciklusain. Wallace előbb szerelme gyilkosával végez, és ahogy egyre nagyobb megtorló szándék ellen védekezik, azzal párhuzamosan duzzad szimpatizánsai sora.  A szűk 3 órás műsoridőből 1 óra telik el az első döntő győzelemig Stirlingnél. Aztán az ügy túlnő Skócia határán: Wallace betör Anglia határvidékére, s majd nemestársai gerinctelensége tartja vissza, hozza vereséghelyzetbe Edward ellen, s végül okozza majd a bukását. A kör bezárul.

Humor, dráma, romantika, feszültség, horror (beszélő hullák képzete) egyensúlyban vannak, a 3 órás hossz ellenére csak párszor érezni, hogy nagyon lelassulna a film. James Horner zenéje ugyan nem lenyűgözött le, de tetszett és egész jól emeli ki a jelenetek tartalmát, pl. Wallace kivégzésekor. Érdekes, hogy akitől a szkript származik, szintén Wallace, bár nem vérrokona a főszereplőnek.

A rettenthetetlen egy nagyon jó történelmi dráma. Tanulságos és nagyhatású történet arról, hogy milyen játszmák tudnak aláásni olyan háborúkat, amik őszinte szándékkal kezdődtek.