Csillag születik

Jackson Maine (Bradley Cooper) énekes-gitáros egy este egy bárban köt ki, ahol megismeri a pincérnő Ally-t (Lady Gaga). Egyből kiszúrja a lány ének- és dalszövegírói tehetségét, és unszolására a lány színpadra lép. Jack-kel egymásba szeretnek és összeházasodnak, ám a süketen született férfi azonban súlyos italproblémával küszködik, ami miatt egyre inkább teherré válik a megértő Ally életén.

Nem tagadom: fő indíttatásom, hogy szerencsét próbáljak a Csillag születikkel az volt, hogy számos Top-10-es Legjobb Listán virított előkelő helyen. Kiderült, hogy a mű nagyobb népszerűségnek örven, mint gondoltam: a leghíresebb portálok igen magas pontszámmal illették, nyilvánvalóan Bradley Cooper szívprojekt-je, ha a színészi és rendezői minőséget egyszerre látta el. És nyilván a felcsendülő dalok is nyomhattak valamennyit a latban a közönség szemében. Picit kényelmetlenül is érzem magam azért, hogy a filmtől kapott élményem minden volt, csak nem kimagasló.

 

A színészi játékokkal nem álltam hadban: Cooper és Lady Gaga párosánál nagyszerű a kémia, a Jack és Ally közötti vonzalom meghitt, őszinte érzésekkel telített. Igazi, ahogyan a nő újra és újra a férfi értésére adja, hogy kitart mellett, miközben Jackson alkoholimusa súlyosbodni kezd.

Nehezen esett le ugyanakkor, hogy voltaképp mit akar elmondani ez a film. Mi itt a fókusz? Eleinte Ally életének beindulásáról szól a történet. Bátorították már mások is – elsősorban az édesapja -, de Jack-ben végre egy hozzáértő, tájékozott hang adja meg neki azt a kezdőlökést, hogy legyen mersze kibontakoztatni a tehetségét, és lassú léptekkel elindul a szupersztárság felé. Idáig rendben.

Respektáltam, hogy – Jack aggodalma ellenére – nem száll el a befutástól: felfogja a munkája nagyságrendjét, mégsem engedi magát túlvállalni, vagy azt, hogy a szórakoztatóipar hamis imidzset húzzon rá a tartós reflektorfényért. De… mi ebben az apropó? Mi adja ennek az egésznek a motorját, az élét, az apropóját? Ahogy a Bohém Rapszódiában, itt is töretlen a főszereplő diadalútja: mihelyt kiénekli a szívét a közönségnek, meggyullad a kanóc, jön a bombasiker - sőt Ally esetében abba se marad. Nekem ez így inkább tűnik tollbamondásnak, mint igazi történetívnek.

Az egyetlen tényleges konfliktus Jack piagondja, és ezzel Cooper jóformán semmit sem kezd. Ez egy konstans állapot: volt, van, lesz, és egyre jobban kiütközik – odáig jutva, hogy a Grammy díjátadó gálán a férfi összeesik neje mellett a színpadon. Mikor Ally menedzsere szembesíti vele, hogy túl akaratgyenge istenigazából leszokni, arra mi, nézők nem tudunk, maga Jack pedig meg se próbál ellenérveket felhozni. És hiába értem, hogy Ally tönkretételét elkerülendő vet véget az életének, a történtek fényében ez nem jobban tragédia, mint amennyire a teljesen logikus végkifejlet.

Még valamiből kiéreztem, hogy halogatják a konfliktus kiélezését: a vágás. Egyfelől az, ahogy a jelenetek egymást érik, montázsok nélkül is igyekszik frissen tartani a sztori haladását. Az a baj, hogy a dramaturgia nem halad vele együtt. Körbe-körbe járunk Jack itókagondja körül, de olyan kábán, iránytalanul rágódunk ezen, mintha a cselekmény is be volna rúgva. A végén annyicska utóérzés maradt bennem, hogy sajnáltam Ally-t, Jack-et pedig fejingatva szántam a piagondja miatt, ami végülis elszakította őt lelki társától.

Parlagon hagyott szál az összetűzés Jackson és idős fivére, Bobby között. Jack a Bobby-nak adott pofonnal saját szavahihetőségének is bemos egyet, mikor kérdőre vonja a föld eladásáért, ahol apjuk sírja volt. Kiderül, hogy ő nem figyelt rá, mikor Bobby szólt róla, és ez az első komoly ómen Ally-nek, hogy párjával nincs minden rendben. Aztán az egész földügy elfelejtődik, mintha sose lett volna. (Amúgy fura volt Sam Elliott-ot itt viszontlátnom a Szellemlovas után, ahol Nicolas Cage-dzsel szerepeltek együtt.)

A Csillag születik az a fajta zenésdráma, amihez szívből álltak hozzá, de nem tudták, hogyan építsenek stabil, energetikus alkotást föl belőle. Tetszett a két fő karakter kapcsolata, és hogy nem melodramatizálták egyikük vívódásait sem. De nem sikerült elég témaanyagot és élezést vinni bele; a film 2. fele már jóval azelőtt elfárad, hogy  a dalokon kívül mással is megjutalmazhatná a nézőjét. 

A 2018-as Csillag születik nálam a középmezőnyben landolt. Nem nevezném "laposnak" vagy "untatónak", csak borzasztó összeszedetlen - akárcsak férfi főszereplője. 

 Élményekben gazdag 

 boldog újesztendőt kívánok 

 mindannyiunknak 2019-ben! 

Aquaman

„Aqua-Thornak” becézték sokan ezt az alkotást már 1. előzetese után, és nemcsak a simaképű gonosz királyi bátyó alakja miatt: olyan extravagáns, csili-vili tengeralatti birodalmat álmodott elénk a DC így év végén, amitől még t'án Nemo kapitány szája is tátva maradna - bár nem épp a csodálattól. 

Orm király Atlantis víz alatti társállamait akarja közös szövetségbe vonni, hogy leigázhassa élükön a szárazföldi világot. Ezért tanácsadója, Vulko

és Mera hercegnő titokban Orm anyai féltestvérét, Arthur Curry-t akarja trónra juttatni. De ahhoz, hogy Arthur kihívja öccsét, előbb meg kéne találniuk a nagy atlantiszi ősuralkodó, Atlan nagy erejű aranyszigonyát. 

Isten se mossa le a Warner Brothers-ről, hogy a Marvel babérjaira ácsingózott, de mohósága visszaütött. A ma már az életéért küzdő DCEU az univerzumépítősdi "alapszabályait" követi az Aquaman-nel: 

kapjon néhány eladhatóbbnak tűnő DC-szuperhős egy-egy saját tempós, effektdús, de garantáltan felismerhető sztoriképletű solo-produkciót, amikből viszont - szintén óvatosságból - ki kell hagyni más DC-mozik nyílt (azaz: pofátlan) reklámozását. Ezért van pl. hogy Steppenwolf eltángálása a Justice League-ben csak egyszeri említést kap - szerencsére.

Senki ne számítson tehát egydimenziós "jó fej nemesi sarj vs. rossz arc nemesi sarj"-dramaturgiánál többre: a történetre még enyhe kifejezés az, hogy "gyermeteg",  családi vonala vézna és néhol nevetségbe fullad. Atlantisz felépített hierarchiája, az egész rizsa társadalmi rangokról, trónutódlásról vagy jegyességről csak a tartalom illúziójáért kellettek: ha olyan a kedve, a film ezeken épp oly lazán átlép, mint sok Disney-mese szokott (pl. az Aladdin). 

Tudtam, mire számítsak, de így is elképedtem, mennyire bűnbugyuta módon "vették poénra" Arthur szüleinek találkozását. Atlanna egy csecsemőagyú primadonna! Nem érdekel, hogy életében először találja magát szárazföldi ember otthonában: reakciója a szellemi kreténség netovábbja. Thomas, a világítótorony őre pedig olyan baltaarccal alakít szerelmes férfit, amilyennel csak lehet.

E két ember kárhozatra ítélt románca így kb. annyira megható, ami egy óvodásoknak írt mesekönyv képeslapjaira kívánkozik. Kötelező sémakellék ez, nem több. De ugyan ki akarna itt árnyaltabb személyiségeket vagy hihető motivációkat, ha a CG-vidámparkban olyan állati cuccokon legelhet a szemünk, mint: 

• hű-de-high-tech víz alatti járművek, 
• pár izzadtságcseppel beindítható hologramvetítők, 
• lézerágyús cápák, 
• egyéb óriás tengeri állatseregek és metahumán tengerlakók, 
• techno-neon metropoliszok, 
• vagy Amber Heard dekoltázsa, szamócapiros haja és a Jupiter felemelkedését idéző hercegnői rucija...? 

James Wan rendező hálát adhat az égnek (vagy a tengernek), hogy Jason Momoa a főhős művében, mely nélküle azonnal megfeneklett volna. Az Igazság Ligájában számomra még ellenszenves tahó az egyetlen kedvelhető karakterré lép itt elő. Sörszagú szópoénjai többnyire betaláltak nálam, Arthur és Mera szóváltásai egész jópofák. 

Arthur egész alakja (a félvér, aki mindkét világra egyformán szarik, de azért vannak reményei + valami homályos vezetői alkatisága) jobban illeszkedhetne ebbe a sztorikörnyezetbe, és Momoa "komolykásabb" pillanatai sem tűntek idegennek a karakterétől. 

Kár, hogy a "könnyedebb tónus" Hollywood-ban azt jelenti, hogy semminek nincs érezhető súlya: Arthur-t mint a jet-sky szállítja jelenetből jelenetbe a forgatókönyv, és a végén a nagy Aquaman-beszédje ellenére fikarcnyival sem tűnik érettebbnek vagy "méltóbbnak".

Fekete Mantáról mint 2. antagonistáról úgyszólván véleményem sincs. Háttere, hogy egy orosz tengeralattjárón ő meg a szintén kalóz apja kikaptak Aquaman-től (ami ugye a fater halálához vezetett), erőltetettebb nem is lehetne. 

Van ugyan némi pikantériája annak, hogy még Orm is elég hasznosnak ítéli, hogy atlantiszi technológiát és harcosokat bízzon rá, de akkor sem egyéb, mint akció-eye-candy. 

Arthur később talán fél percet ha agyal azon, vajon helyes volt-e nem megmentenie a hajón a véreskezű apa-fia duót. "Ártatlanokat öltetek. Segíts magad!" 

Sőt, ha már itt tartunk: nem igazán agyal bármin is. Az emberiség évszázados környezeti pusztításaira, amiket Orm elvileg meg akar torolni a háborúval, sosem kínál vagy egyáltalán keres alternatívát. Mivelhogy a film sem. Öklendeztem már a trailer-ben is Mera placebo-indoklásától, miszerint Arthur-t a félvérsége, meg talán a szárazföldi, nem-atlantiszi észjárása teszik "méltóvá".

Itt szúrni ki nagyon durván, hogy az írók nemcsak nem próbálkoztak ötletesek lenni, de szerintem külön meg volt tiltva nekik. Semmi nem teszi Arthur-t méltóvá, leszámítva erejét, hogy nem öl ártatlanokat, plusz még Vulko süket felkonferáló szentbeszédei.

Vulko kapcsán amúgy nem ez volt nekem a legzavaróbb. Lefektetik, hogy titokban már gyerekkorától tanította Arthur-t harcolni és víz alatt úszni. Aztán egyik pillanatról a másikra a szkript kitalálja, hogy Orm egyszerre mindent tud tanácsosa "árulásáról". De nem végezteti ki, és az sem világos, mit kéne neki "jól látnia" onnan, ahol fogva tartják Arthurék győzelméig.   

Mi se agyaljunk hát túl sokat az efféle "részletkérdéseken": van a kigyúrt nemesvérű főhős, aki ahol csak jár, meggátolja az emberélet célzott kioltását, így egyből jó királynyersanyag. 

De ugyanez a főhős egy atlantiszi király üzenetét hordozó gépet úgy indítana be, hogy szó szerint rávizel, mégpedig női társaságban. Poénnak nem rossz, csak mintha a készítők hozzáállását is elárulkodná nekünk.

Egyes dolgokra nagyon hó érzés volt ránéznem: az impozáns felszíni mediterrán tájképek megragadók. Aquaman aranyvértje fenomenálisan néz ki. A rendhagyó tengeri lények azonban parlagon hagyták a képzelőerőmet: egyiküket sem találtam érdekes vagy legalább szerethető teremtményeknek. A más országok vízi humanoid lakói pedig olyan gyorsan jöttek-mentek, hogy moziból kijövet már is el is feledtük, hogy ott voltak.

Kísértetiesen emlékeztet a zárás egy másik idei képregényfilm, A Hangya és a Darázs befejezésére. Bármennyi részlet is tér el, az alapséma feltűnően hasonlónak tűnik nekem. Vegyük csak át: A bevezetőben megismerjük az egyik főszereplő fehéres hajú, verekedni is egész jól tudó anyját, akinek sok-sok éve nyoma veszett, 

mikor az feláldozta magát a családja iránti szeretetből és kötelességtudatból. De kiderül, hogy "csak" magányosan - és páncélöltözetben - dekkolt évtizedekig egy veszedelmes helyen, elvágva a külvilágtól. 

Miután a jófiúk csapata most kijuttatja onnét, a film tetőfokán beavatkozik a harcba. Megpróbál segíteni a főgonosznak, és eléri, hogy az ne akarjon továbbra is a főszereplők életére törni. Mindannyiuk jutalmaként pedig a nő ismét együtt élhet a rég nem látott, de őt még mindig szerető párjával - a másik szülővel -, és mindenki boldog. 

Nicole Kidman peche, hogy a forgatókönyv tényleg csak dekorációnak használja őt és ruháját, ahogy 3 kivétellel mindenki másét is. Nem hibáztatom a színésznőt, sőt: alakításából tanácstalanságot éreztem ki arról, hogy most miként is kéne ennek az egésznek működnie. Orm drámainak szánt meggyőzése pedig nálam a teljes DCEU egyik - ha nem A - legbóvlibb, legcsöpögősebb pillanata. Megpróbálom érzékeltetni: inkább nézném a hírhedt Márta-jelenetet a Batman V Superman-ből - 1 teljes órán át. 

Rengeteg felületes gúnynevet lehetne reklámtáblaként az önálló Aquaman-DCEU-produkcióra ráakasztani:

• elázott bocsánatlevél a DC-fanoknak, 
• A képregényfilmek nagy mosodája,
• high-tech szappanos-víz-opera, 
• 2 óra hosszú dezodorreklám, 
  
• The Ocean-Show, 
• tenger alatt járás Jason Momoával, 

etcetera. 

 

Lényeg: kevés tényleg élvezetes pillanatot nyújt az Aquaman. Gyáva, motor nélküli tucatgyártmány, szereplői még sakkbábunak is tompán faragottak, forgatókönyve pedig csak álmában lehet olyan erős, mint főhőse. Momoa szigonyostól-mindenestül maradhat, a többieket felőlem óriáscápák téphetik szét.