A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

A szervezet (The Outfit)

 

Quentin Tarantino három évtized után is inspirálja a valódi filmkészítőket, hogy a stúdiók elvek nélküli bérszajháival szemben értékálló munkákat tegyenek le a szabászasztalra. Graham Moore első rendezéséről nem kicsit lerí a Tarantino-i ihletés, a régi vágású, bő párbeszédével, meghitt hangulatával és finom feszültséghangolásával. Ahelyett, hogy a gengszterdrámák manírjaival takargatná tartalmi pucérságát, a The Outfit jól kitöltött és ütemezett, karakterfronton is tisztességgel megírt bűnmese.

 

A történet földön járó és még ésszerű mértékig csavaros: Leonard Burling szabászüzletet vezet az 50-es évek Chicago-jában, Roy Boyle ír maffiafőnök területén, így vevőköre is jobbára gengszterekből áll. Ő és a továbbállni vágyó titkárnője, Mable eddig látszólag távolságot tudtak tartani a család véres ügyeitől. Ám egy este Roy forrófejű fiát, Richie-t lőtt sebbel hozza be Roy kimért bizalmasa, Francis, aki köztudottan nem tűri az ellenvetést. Így a mindig diszkrét szabó kénytelen előbb ellátni a sebesültet, majd egy véres vita után a hulláját rejtegetni – egy olyan kazettával egyetemben, melynek felvétele az egész Boyle-családra nézve terhelő.

 

Az idény ötletsivár kínálata közepette nagyon megörültem egy olyan igazi, emberi szabású, történet-vezérelt produkciónak, mint az The Outfit. Légköre hamar otthonossá vált, története és annak folyása tartotta figyelmemet, érdekeltté tett a szereplők helyzetében. Mark Rylance jellegzetesen visszafogott alakítása tetszett, megadta a film tengelyét. Hiába látszik, hogy a sztoikus ruhaművész karaktere kifejezetten az a fajta szerep, amire díj-jelölés dukál, Rylance profin boldogult vele. Érdekfeszítőnek találtam Leonard alakját, ami mögött sejthető, hogy több van, mint elsőre látszik. 

A szereplőpaletta többi tagja ugyan nem nő túl az alapszituban előírt szerepkörén, de azért megvolt a szükséges súlyuk a cselekménybe, hihetően illettek abba a környezetbe. És annak sem kerítenek nagy feneket, hogy a szereplők közül ki-ki melyik nemzetiséghez vagy nemhez tartozik. 

Pazarul aprólékos a látványtervezés: a bolt, mint helyszín igazán bensőséges hangulatúvá tették a szűkösség érzete nélkül, az egyes tárgyak, ruhák, segédeszközök díszként és esetileg sztorielemként is mutatósak. Biztos, hogy valaki más már megelőzött ezzel a hasonlattal, de a The Outfit egésze olyan, mintha maga a film is afféle ruha lenne: egy elegáns öltöny, melynek minden centijét precízen szőtték, mégse merev, durva, fakó vagy szögletes, ki-ver-át-kit? fordulatait se találtam elrugaszkodottnak.

 

Legföljebb talán a végső csavart, egy kicsit. Leonard-ról sejthető ugyan, hogy ő maga is bandamúltú, és kielégítő válasz, hogy a kilépése miatt, emberkéz által vesztette el a családját. Csak ez másfél óra után mégis kicsit sokára, sok cselekménycsavarás ping-pong-ja után érkezett el. Nem húzza le az összképet vagy ilyesmi, csak már azért érződött számomra, ahogy fogy ki a szusz a rendezésből.

 

A Berlini Filmfesztivál jövevényeként a The Outfit világosan szerzői alkotás, de abból az őszintébb, rétegeltebb, érettebb módon szórakoztató fajta. Nagyon lesimítva  mondható a stílusára, hogy Tarantino, némi Agatha Christie-vel. Ajánlom mindenkinek, aki vevő az okos lélektani dráma-thrillerre. 

 

4/5-öt adok rá.

 

Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon remélem, nem követelmény tudat alatt, hogy egy szerelmi témájú regény csak úgy válhat közönségsikerré, ha előbb jó szappanoperássá fazonírozzák. Mert aki nem olvasta Delia Owens 2018-as bestseller-ét – mint legtöbbünk –, még ezt találja hinni a filmverziója alapján. Az pedig sok tekintetben ellentétes hatást váltott ki belőlem, mint amilyenre látszólag hajtott: megható helyett képmutató, izgalmas helyett terjengős, érzelmes drámájú és lebilincselő helyett pedig banálisan primitív és figyelemerodáló volt.

Kya, a magányos és antiszociális lány egy északi-karolinai kisváros melletti lápvidéken. Családja jövőtlenül tengődött majd széthullott, legutoljára az apja hagyta el. Az évek során megismerkedik egy gazdag helyi sráccal, akire viszont hamarosan holtan találnak rá. Kya-t az esküdtek és a lakosság zöme mindig is előítéletekkel kezelte, így ideális bűnbaknak tűnik. Idős ügyvédje azonban nem adja be a derekát…

 

Tárgyalótermi drámaként éppúgy mint romantikus-misztikus műként is taszított ennek a filmnek a légköre. A gyilkosságnak már ténye is súlytalannak hatott, nemhogy a köré költött rejtély, az adagolt részletek, vagy az azzal gyanúsított lány csigalassú flashback-múltja. Állandóan látom a való életben, milyen közömbös, érzéketlen félemberekké tudnak süllyedni egész települések lakosságai, tonnányi előítélettel és 0 humánummal. De ez nem mentség rá, hogy itt az összes szereplő vagy személyiség nélküli korhadt bábu, vagy álszent telenovella-szökevény. 

Akár Olivia Newman rendezését, akár Lucy Alibar forgatókönyvét nézem, nem tudtak bevonni a történések, az érzelmi oldalát pedig hamisnak éreztem. Amikor a film már épp valami mélyebbről kezdene papolni – például hogy Kya mennyire nem hajlandó elszakadni a vidéktől, hogy új életet kezdjen –, egyszerűen vállat von, és terjengünk tovább. Kya-t mintha a puszta helyzetéből adódóan kellene sajnálnunk, mint a meg nem értett számkivetettet, akinek nem volt honnan elsajátítani a teljes értékű életet és értékrendet. A gyerekkorát sajnálattal figyeltem, de a felnőttkor maga a megtestesült érdektelenség maradt – kezdve az agóniájával a (másik fajta) ártatlansága elvesztését illetően. És ez végigkísérte számomra az egész művet: minél inkább próbált akár Kya, akár más jóindulatúnak vagy épp „ártatlannak” tűnni, annál inkább kívántam neki nevetőgáz-kezelést!

 

Rossz helyen kopogtat nálam az olyan krimi-dráma-thriller amalgám, ahol minél többet tudunk a főhősről, annál kevésbé érezni életszerűnek vagy szívhez szólónak. Egy jobb sorsra érdemes nő számkivetettsége helyett a kommunikációhiány kisiskolás-szintű tankönyvi példáit látni, nagy lapaj felnőtt emberekkel eljátszatva.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek 2/5-öt kap tőlem: roppant fárasztó két órás telenovella.

 

Lüktető Szöul

 

Egyetlen TV-sorozatért rajongtam valaha is, amelynek főszereplője egy felturbózott verda és annak félelmet nem ismerő tulajdonosa álltak: az eredeti 4 évados Knight Rider. Mindent mást ezzel a névvel – köztük a Knight Rider 2000 című zárófilmet, szintén David Hasselhoff-fal és Edward Mulhare-rel – a kukába valónak tartok. És aligha vagyok ezzel egyedül, mert eddig csak az eredeti szériáról leltem kikacsintásra bármely nemzetiségű produkcióban. 

1988: Seoul, a dél-koreai főváros a nyári olimpiára készül. Park Dong-wook, a vakmerő fiatal autópilóta, haverkörével és húgával piti bűncselekményekből élnek, míg csak le nem buknak. Ezért egy helyi ügyész, Ahn Pyeong-wook rajtaütéskor ajánlatot tesz nekik: vagy az egész banda megy a sittre, vagy futárokként beépülnek az ország legnagyobb bűnhálózatába kenőpénzt furikázni. 

 

Angolul „Seoul Vibe” néven jegyzik ezt a 140 perces akcióvígjátékot, mely feltűnőbben nem is követhetné a Halálos iramban–formulát, miközben azért figyel az egyensúlyozásra a humorizálás és a veszélyes pillanatok között. Tényleg látszik, hogy a rendező, Moon Hyun-sung nem csak az F&F-franchise – számomra felszínes és magamutogató – stílusát próbálta majmolni, hanem épkézláb sztorit, hihető korképet és minden szájmenésükkel együtt is kedvelhető szereplőket próbált társítani hozzá. Önbizalom, tempó és lóerő tehát bőven dübörög a Lüktető Szöulban, ezzel domborít, ez a védjegye. 

 

Arányborulás szokott ilyenkor betenni nálam az ehhez hasonló filmek értékének, és bizony most is ez történt. Maradok a versenyautó-metaforánál: a cselekmény tisztesen és tempósan végighajt a laza humor és személyes dráma járdaszegélyén, ám minél messzebb jut időben, annál többet tér le a választott pályájáról. Túl van nyújtva és túl van erőltetve ez az oly büszkén villogtatott lazaság és öncélú pörgés – írom ezt úgy, hogy eleinte még lelkesített a kis csapat optimizmusa, el nem ismert tehetségük, valamint az, ahogy készek vállalni az életveszélyt is az álmaikért és egymásért. 

Maga a Dong-wook-ot játszó Yoo Ah-in nevezte a Lüktető Szöul-t „szórakoztató és agyatlan akciófilmnek”, amely elvileg bármit és bárkit agyonstilizálhat egy kis  poénossággal, akárhol is szerepeljen a figura a törvényesség skáláján. A Seoul Vibe mégsem olyannyira szellemes és virtuóz hullámvasút, mint hiszi magáról, így a sokszor szűnni nem bíró menősködés és szájjártatás nemcsak jópofa, hanem bizony fárasztó, sőt hergelő is tud lenni. Az, hogy a srácok a kormány tégláiként mennyi amatőrséget megúsznak, vagy hogy pont ezért így le lettek butítva és csupaszítva a negatív szereplők, az hamar kikezd valamit, amin gyakran rugózom akcióvígjátékoknál: a tét és veszély illúzióját. 

Baromi erősen érződik az életkedv és a korszak iránti nosztalgia. A 80-as évek vége nemcsak Európát, hanem a világ túlsó felét is a Nyugat vonzáskörébe terelte: szélsebesen hódította Amerika a dél-koreai piacokat, a kordivatot és a fiatalok képzeletét. Jobb korkörnyezetbe nem is lehetett volna rakni egy csapat kerékmániás suhanc (a „Sanggye-dong Legfelsőbb Csapata”, ahogy magukat hívják) zűrjeit, akik mind ki akarnak jutni külföldre érvényes vízummal – és nemcsak feketén, ahogy az elején Dong-Wook és társa, Joon-gi Szaúd-Arábiában. „Ez nem álom. Hanem életcél.”  

Gyakran tűnik úgy, mintha a filmnek csak nyűg volna a saját krimiszála, az egész sztori motorja. Pedig a sztori lényege világos: van egy elvonult, rettegett tábornok, akinek egy rideg uzsorás banya, Kang, meg egy fenyítésfétises ex-őrnagy dolgozik, hogy kicsempésszék az ex-rezsim piszkos milliárdjait. Erre hajt egy rámenős, Harvey Dent-paródiának is beillő ügyész, akinek a fejéből kipattant Dong-wook-ék bevonásának ötlete, mert hát: ugyan ki gyanakodna egy ilyen dilis bagázsra, hogy informátorok? 

Mégis túl lágyszívűnek és mellékesnek éreztem az ügy tálalását, és ez az érzés csak kicsit enyhült átmenetileg, mikor majd lelepleződnek, és Pyeong-wook-ot – a tipikus elcseszett mentorfigura alakját – összeverve kidobják egy kocsi tetejére. Kiszúrtam itt egy párhuzamot a Knight Rider pilot-epizódjával, ami szerintem nem is lett volna olyan rossz: 

Pyeong-wook Wilton Knight-jától átvett sora: „One man CAN make a difference” itt nyilván Dong-wook-ra vonatkozik, aki felfogva a küldetés nagyságát épp le készült lépni, ám aztán a pártfogója halálának tanúja lesz. 

De amiért Park Dong-wook esete közel sem érint meg úgy, mint Michael A. Long-é, hogy a filmnek ezt a komolyabb, emberibb oldalát teljesen beárnyékolja az eredetiség hiánya, az öncélú stílusimádat, a túlhalmozott fapoénok és kacsintgatások, a nem valami érdekfeszítő szereplők már feltűnő mentegetése (plot-armor) és a túl hosszúra nyúló futamidő. 

 

Akció terén nem vagyok nagyigényű, ha van egy érdekes sztori emberi karakterekkel: a brutalitás képsorait jól helyezték el és mértékkel használták. A fő reklámpontnak számító autós üldözések és versenyek pedig a maguk miliőjén valóban „lüktetnek,” olyan kunsztokat produkálva, mint pl.

• egy kocsi egy másik körül sebtiben 10 kört hajtva elhúz a porfelhőben,
• vagy mikor egy repülőgép csomagteréből kizuhan és ejtőernyővel landol.

Ezekre konkrétan emlékszem a Knight Rider meghatározott epizódjaiból, és mosolygom, hogy pont egy távol-keleti krimikomédia emlékezteti arra a műsorra a világot. De annak a TV-show-nak – minden látványtechnikai hézagával együtt – több története, személyisége és önfegyelme volt, mint akár ennek a műnek, akár a fő példaképnek, a Halálos Iramban-filmcsokornak. 

Van úgy, hogy egy film fel-le inog jó és kevésbé jó részek között, és ha ez túl sokat fordul elő, az már az egész alkotást teszi kevésbé jóvá. Na ilyen nálam a Lüktető Szöul alias Seoul Vibe. Viccei hol felvidítóak, hol szimplán idegesítők, drámája hol bevon, hol meg csak megkésett tolóerő a cselekménynek. Főhősei jó fejek ugyan, viszont messze a kvázi-vezérük a legmegjegyezhetőbb, és karikatúrába hajlik a tőlük kétszer idősebb bűnözők portréja. Élénk kis szenvedélyprojekt ez, ami viszont küszködik a poénos stílus és a komoly krimi összeépítésével, utóbbi mellől azonnal elhúzza a csíkot, amint teheti.

 

A Lüktető Szöulra egy 3/5-öt adok. 

Lélekpark

"Akarsz látni valami furcsát és misztikusat?"

Pesten Vera, a cinikus ifjú rendőrnő egy idős, depressziós társat kap maga mellé Laci személyében. Ketten kell, hogy kivizsgáljanak egy roppant különös ügyet: egy meztelen férfi kerül elő az állatkerti krokodilok között, zavartan és emlékezetkieséssel. Nem sokra jutnak, ám mint kiderül, nem egyedi esetről van szó....

 

Csak a hazai filmipartól már nem kevés gépre kötött trágyát láttam, de ez a "misztikus thriller" Horváth Illés és Odegnál Róbert rendezésében most kiborított. Úgy tűnt, sose fog véget érni, pedig csak 80 perc volt: cselekménye kb. annyira izgalmas, akár egy vidéki falu utcái hajnali 2-kor, sörreklámba illő színészi játékkal, és olyan nyomozati szállal, ami a totális érdektelenségből jut el végül az abszolút röhejig. Akkora orbitális nagy ökörség lett az utolsó negyedórája, hogy hirtelen azt hittem, egy másik film kezdődött el még az előző közben: valami formátlan amalgámja egy Grimm-mese horror-remake-ének meg egy Y-akták-epizódnak.

 

A két főszereplő merő porhüvelyek: Horváth László Attila alakítását míg élek nem jövök rá, mire föl díjazták a portói nemzetközi fesztiválon: jól adja ugyan a kókadt vén piás zsarut, de ez kb. olyan, mintha a léha rakodómunkást játszaná el valaki. Staub Viktória Verája pedig annyiból tevődik össze, hogy néha kocog, bénán szemétkedik, és sebész apja eltűnése is képbe kerül az ügy során. Magányuk és hogy nem tudtak továbblépni múltjaikon mit sem szépíti, milyen dúsított unalombomba mindkét karakter.

Maga a misztikum-oldala az egésznek már a felvezetéskor elvérzik: agysorvasztó volt hallgatni ezt a nonszensz tervet, hogy az embereket miért és hogyan változtatják át állatokká. Mintha összelopdostak volna ötleteket hollywood-i sikerfilmekből, hogy sebtiben gyúrjanak belőlük egy ízetlen-sületlen tréfát. Az még esetleg hihető részlet, hogy a visszaváltozás szétzilálja az áldozatok – köztük Vera apjáénak – elméjét, de akkor se tudtam komolyan venni: 

1. ha ez az átváltozós szál metaforaként értendő, úgy az üzenete kipárolgott a kész alkotásból, 
2. ha viszont szó szerint, hát Adam West és Burt Ward épkézlábabb bűnügyeket oldott meg a 60-as években. 

Már a nyomozás is kb. olyan izgi benne, mint egy hangyaséta: a helyi rendőrök akkora fabábuk, hogy fűrészelhetők, a kikérdezettek is üres, egymondatos papagájok. És nem elég, hogy a rejtély megoldásán rekedésig kacag az ember, a lezárása is egy nagy semmi.

 

Lélektelensége a Lélekparkot sereghajtó-státuszra ítéli nálam: a rövid játékidő dacára csak a saját életét érzi még sivárabbnak tőle az ember. Olyan suta, bizarrnak is hitvány filmhulla, amit „misztikus thrillerként” címkézni szinte már bűncselekménynek tűnik. Sőt a forgatás indítékául a pénzmosást se zárnám ki...