E.T. - A Földön Kívüli

"E.T." az egyik legismertebb űrlény-ikon a modern szinema történetében. De amiben igazán újító volt, hogy gyökeret vert a nagyvásznon a jószándékú földönkívüli alakjának, aki a mi valós jelenünkben létezik. Ez az idegen 

1. nem vérszomjas fenevadként öldösi az embereket;
2. nem repülő csészealjakból indít inváziót a Föld ellen;
3. és nem absztrakt vázlatlényként vegetál a távoli űrvilágában.  

Mielőtt továbbmennék, picit hadd adjak puskát az Olvasó kezébe. Aki magasztaló kritikát akar, az ezúttal rossz helyen kopogtat nálam. Nosztalgia nem köt a filmhez, gyermeki énemet sem mozdította meg olyan mértékben, mint rengeteg másik emberét. Az én ízlésemnek ez a movie túl naiv, túl érzelgős. Mondom ezt úgy, hogy pontosan ismerem a gyermeki lelkület (meg)szépítőerejét, a varázslatot, amely egy számára igen kedves mozinál megigézi a nézőt. 
Analitikus lencsén át nézve se egy rosszul megírt vagy megrendezett alkotás. Vannak fordulatai, konfliktusai, néhány érdekes ötlete. Viszont fogyatékai és parlagon hagyott aspektusai is. Ezeket megkísérlem egyenként összeszedni, hogy ne mondhassák azt a Cikkíróra, hogy "besavanyodott" lenne.

A sztori elég egyszerű: afféle családi matiné, keverve tudományos fantasztikummal. Kaliforniában egy Elliott nevű kisfiú talál rá E.T.-re, akit fajtársai sietve távozás közben hátrafelejtettek. Elliott és testvérei elrejtik házukban a lényt. Kiderül, hogy E.T.-t lassan betegíti a bolygónk bioszférája. Ezért a lény igyekszik megtanulni, miként kommunikáljon, és adja a gyerekek tudtára: "fel kell hívnia" az övéit. Mire minden készen állna a hazautazáshoz, a kormány kutatócsoportja megtalálja és elviszi a haldokló idegent. Így Elliottéknak görbe úton kell majd eljuttatniuk őt a találkozási ponthoz az űrhajónál.

E.T. figurája Steven Spielberg fantáziájából született meg, még a rendező gyerekkorában. Ennek megfelelően az E.T. - A földönkívüli is főleg gyerekszereplős; a gyereknézők ízlésvilágára szabták rá. Sokat bejátszik a mű népszerűségébe a nosztalgia. Az előző mozigeneráció számára a saját gyerekkorukat idézi meg a produkció: azt a korszakot, amikor az embernek minden joga megvan a naivsághoz, a jóhiszeműséghez, a bizalmat könnyebben odaadó világ-felfogáshoz. Erre a szemléletmódra és tónusra játszik rá nagyon erősen a movie.

1. kifogás: Öncélú korosztály-ellentét

Cseppet sem gond, hogy a film gyerekszemszögből meséli a sztorit. Jól ragadja meg a tényt, hogy a gyerekek nemcsak sérülékenyebbek a felnőttektől, de fogékonyabbak is az újra, a másság és a szokatlan elfogadására. E.T. összes barátja 17 év alatti; Elliott-tal még egy olyan különleges tudati kapocs is kialakul, ami idővel kihat a fiú egészségére.

Amivel nem értek egyet: direkt sarkítják a korosztályokat. Méghozzá elég élesen. A műsoridő 3/4-ében az összes felnőtt elvakult, közömbös vagy egyenesen elutasító személy. Ezt én nem tudom stílusjegynek tekinteni. Miért kell Spielbergnek azzal is gyerekpártibbnak mutatnia magát, hogy művében alig kószál felnőtt mellékszereplő, és azt a keveset megértésre képtelen, sekélyes lelkű vázlatlényként ábrázolja? Szándékos vagy sem: én ebben azt látom, hogy Spielberg lerombolt egy sztereotípiát a földönkívüliekkel, hogy aztán belesüppedjen egy másikba a földönbelüliekkel.

Ez az, ami engem nézőként leginkább elvágott az élmény egészétől. Nincs közös fogódzó a korosztályok között, a karakterek pedig önmagukban nem állóképesek. Értem, hogy E.T. vöröslő szíve hivatott jelezni: egyedül az ő szíve van teljesen a helyén. Vele érintkezve válnak jobb emberekké a szereplők.

Az a baj, hogy jobb karakterré még ettől se válnak a figurák. E.T. nélkül semmi érzelmi táplálékot nem kapna a néző szíve. Őrajta kívül még Elliott az, akinek érdekelni tudott a sorsa, neki is jobbára a lebetegedése után. A többiek pótalkatrészek, úgy kellett rájuk cibálni a forgatókönyvben valami történést, ami számít. Ilyen pl.

• mikor Gertie, Elliott kishúga megtanítja E.T.-t néhány szó kimondására,
• vagy amikor Michael, a fivér felfedezi, hogy E.T. lebetegedett.

2. kifogás: Hamis családmodell

Ellenszenves a számomra, mikor egy családi block-buster hamis képet akar átlagfamíliának bemagyarázni. Konkrétan utáltam a családanyát, Maryt. Nem hat meg, hogy 3 gyereket nevel egymaga: Mary határozottan az a fajta háziasszony, akitől értelmes férfinak menekülnie kell. Önámító, buta és vak; a száját folyamatosan csak sablonszöveg hagyja el, semmi reális önértékelése. És ami a legvisszatetszőbb benne: elemi szinten képtelen hinni a gyerekei szavaiban és tetteiben. Teljességgel alkalmatlan a szellemi nevelésre.

Nem beszélve arról, hogy gyerekei sokáig az orra előtt bújtatják E.T.-t. Az még viszonylag érthető, hogy megrémül a beteg E.T. és a beteg Elliott láttán - nyilván okot és okozatot látva bennük -, és elfut. De abban, ahogy fia győzködi, ő pedig meg se hallja, abban én egy fantáziátlan, mikroszál-vékony jellem vészriadóját látom. Indokolatlan, hogy Spielberg őt is beállítja a happy end-hez, az idegentől búcsúzkodók szűk körébe. Ez a beállítás Mary esetében nem szentimentális vagy felemelő, hanem csak velejéig cinikus.

És ha már "gyerekbarát"-hangvételről beszélünk: az vajon nem ijeszti meg a gyereknézőt, hogy az átlagporonty a saját anyjában se bízhat? Vagy hogy a kistestvérének is a szemébe hazudik, nehogy elárulja őket? "Mert a felnőttek nem láthatják őt."

Annyiban azért izgalmas volt az alapszituáció, hogy néhány gyerek - 16, 10 és 5 éves - kénytelen feltalálni magát, hogy egy ilyen egyedülálló problémát kezelni tudjanak. Elrejteni és vigyázni egy kreatúrára, aki nem ismeri az ő életmódjuk és szociális közegüket, és akit a NASA tudósai se tudnának egykönnyen megérteni. Kíváncsi voltam rá, hogyan boldogul a feladattal Elliott, Michael és Gertie: előbb elbújtatni, majd feltűnés nélkül kicsempészni.

3. kifogás: sci-fi-ként visszafogott

Meggyőződésem, hogy ha Spielberg kevésbé erőlteti, hogy elsősorban családi filmet forgasson, akkor egy érettebb sci-fi-dráma jöhetett volna létre. Ez tónusváltogatás a komoly és játékos között mérsékli az egésznek az élét, az ütőerejét. Ugyanez volt nagy problémám az Avatarral: szimpla sztori, túlidealizált hangvétel, elcsépelt békeüzenettel és sarkított, fejlődésképtelen jellemekkel. Ha nem súlykolják annyira a családi színezetet, az még nem megy a szívmelegség és szeretetteljesség rovására.

E.T. anatómiája és testagolása roppant érdekfeszítő a számomra. Eredeti, nagyon "idegenes" az alacsony termetével, a csőszerű nyakkal és széles fejjel. Ugyanakkor szeme, mimikája és testbeszéde nagyon kifejező, nagyon emberi. A felsőbb intellektushoz érzelmi skála párosul. Mozifilmben eddig E.T.-nek volt a leghihetőbb nem-humanoid külleme, amit egy lehetségesen létező idegenhez hozzá tudtam társítani.


Nyíltan nem mondják ki, de E.T. extraképessége egyértelműen telepatikus. A lény tudata olyan fejlett, hogy akihez igazán kötődik, az gondolatait és érzékeléseit is átveszi valamennyire. E.T. dobozos sört kóstol, tévét néz, miközben Elliot a biológiaórán feszeng, majd a kísérleti békákat szabadon ereszti az osztályteremben. Nem kicsit humoros zűrzavar.
Később pedig a képesség árnyoldala mutatkozik meg, mikor E.T. szervezetének állapotromlása a fiúét is magával rántja - épp mielőtt leleplezik őket. Tetszik, hogy mindezt folyamatában látjuk - bár elég nagy véletlen, hogy épp a mama kiborulásakor törnek be hozzájuk a kutatók.

Egy másik aspektusát demonstrálja E.T., mikor a kölykök lepedőve csavarva menekítik el, és a kocsibarikád előtt felemelkednek a levegőbe. Na ez az a fajta varázslat, ami a korosztályra fütyülve bárkit megfogat: logika és fantázia egymásra találása!

A Napfényben, ám főleg a Hold előtt elrepülő bicikli kultikus fénykép. Nemcsak a produkció szimbóluma lett mára, de a látványtechnikai fejlődésnek is. Annak a törekvésnek, hogy Hollywood szakemberei minél lenyűgözőbb vizuális panorámát tudjanak létrehozni a közönség szeme elé. Aláírom Spielberg döntését, hogy épp ezt választotta cége, az Amblin Entertainment címeréül.

4. kifogás: túl erős vallási felhang

Ahol a korosztály-ellentétet ennyire sarkítva ábrázolják, ott nem érdemes nagyobb morális dilemmákra számítani. A felnőttek rosszak, ám a vége felé előtérbe kerül az érző oldaluk, ahogy világossá válik E.T. üzenete. Ez az üzenet pedig olyan puhított és sima, amilyen csak lehet: szeressétek egymást, higgyetek a jóban és egymásban.


Keresztény-tanítást már a 80-as években is nehéz volt úgy megtenni tanulságnak, hogy ne válljon könnyű klisévé. Spielberg igen nehézkesen, formálatlanul bánik az allegóriákkal. Az ujj-érintés, mint köszönőforma Michelangelo egyik bibliai témájú freskóját idézi. A gyerekek anyját Mary-nek, azaz Máriának hívják, és a haldokló E.T. szintén "anyának" szólítja (a tudati kapocs miatt Elliott-tal). E.T. ittléte során előbb elhunyt, azután mintegy feltámadt a klinikai halálból, s végül visszatávozik a csillagok közé, ahonnan elérkezett. Távozását pedig átszellemülten figyelik, gyerek és felnőtt egyaránt. | "Ki nem születik újjá, nem láthatja meg Isten országát." |
Továbbá: itt vannak ezek a párbeszéd-részletek: "Hinni fogok benned egész életemben, minden nap." "Az ittléte csoda, Elliott. Ez egy csoda." Elég nyilvánvaló, hogy E.T. földi ittlétét Jézus Krisztus földi életével állítják párhuzamba. A baj mégsem ez, hanem hogy E.T. üzenete - kiegészítve a virág motívumával - semmivel nem több, mint a jézusi tanok legegyszerűbb frázisai. Egyetemes béke, szeretet és a megértés fontossága. Nem rossz dolgok ezek, de tényleg csak ezért az intelemért megérte leegyszerűsíteni majd' az összes karaktert?

Nem vádolom propagandával vagy vallási reklámmal Spielberget. Azt viszont felrovom neki, hogy egy elcsépelt tanulságot ilyen töményen és terjengősen tálal. Nem szolgált ez mást, minthogy így minél szélesebb vevőkör váltson jegyet a filmre, és minél több korosztály befogadja a tartalmát. Ezt hívják előemésztésnek.
Csak a tanulság miatt biztos, hogy nem érné meg végigkövetni az eseményeket. Én sem asszociáltam "varázslatra" vagy hittani prédikációkra, amikor E.T.-nek leállt a szíve, Elliott pedig gyászolta őt. Ez így magában egy szomorú és drámai pillanat. Ugyanígy jó érzés volt látni, hogy a fiú után az űrlény is újra feléledt, megmenekült. A búcsú pillanatát viszont inkább csak tudomásul vettem, semmint meghatódtam volna tőle.

John Williams klasszikus muzsikája igényes, mint mindig. Bennem személy szerint nem ragadtak meg annyira az E.T. zenetémái, mint pl. a Jurassic Park vagy a Superman soundtrack-je. De a mű atmoszférájához hozzátesznek, és jól kiegészítik azt.

Ez volt addig nemcsak a rendező, de minden idők legsikeresebb alkotása, letaszítva trónjáról a Star Warst. Joggal népszerű, ezt nem firtatom. De önmagában nézve messze túl érzelgős és idealisztikus, ennek alárendelve pedig szereplőit is letompították. Emellett a cselekmény jóval simább, fordulatszegényebb, mint amilyen a témához mérten lehetett volna. Jómagam ezt egy átlagos családi mozinak könyveltem el, amíg a "felboncolása" során rá nem találtam valami "nem-idealizáló" többletre benne.

Szellemirtók 2.

Doug Walker: "Ez nem az, mikor valami "megugorja A cápát". Nem, nem... Ez

1. megugrani A cápát;
2. visszajönni;
3. beletüzelni a golyóiba;
4. megerőszakolni;
5. megenni a húsát;
6. elszívni a lelkét;
7. kifüggeszteni a fejét a falra;
8. és megcsinálni ugyanezt 12 másik cápával, csak a biztonság kedvéért!!"

Olyan movie-khoz hasonlóan, mint a Reszkessetek, betörők! 2. vagy a Terminátor 3., a Szellemirtók 2. sem egyéb, mint közvetlen elődjének másolata. A "Szellemirtók" újfent egy lecsúszott paranormális maszekpraxis, melyet a bíróság csalással vádol, majd mikor kitör az átfogó szellemjárás, New York vezetése hirtelen meggondolja magát, és ismét a nép ünnepelt kísértetvadászaivá avanzsálnak.

A dolgok, amik változtak vagy legalábbis különböznek az 1. részhez képest, azok a következők:

1. Peter Venkman mögött áll egy sikertelen viszony Danával;
2. Danának itt már van egy csecsemő kisfia a sose mutatott ex-férjétől;
3. Rick Moranis pápaszemes figurája flörtöl a pápaszemes titkárnőjükkel,
4. miközben önként felcsap ötödik Szellemirtónak; 
5. a végső harcba szintén beszálló óriás most a quartet oldalán áll; 
6. a főgonosz istenség helyett most hadúr a kora újkori Kárpátokról (nem Dracula!);
7. erőforrása pedig nem más, mint egy hatalmas, rózsaszín, hígan hömpölygő, pszichoaktív massza.

Tehát az a megszokott eset áll fenn, amikor az írók néhány változtatással ugyanazt a formulát próbálják lenyomni a néző torkán. Könnyebb így bevételhez jutni, mint továbbgondolni vagy legalább érdekessé tenni a folytatást.

Sci-fiként a film egyetlen értékelhető gondolata, hogy a folyadék átveheti az emberi érzelmek hatását. Létezik ilyen! Tudományos kísérletek igazolták, hogy a víz kristályszerkezetére hatással vannak az érzelmi impulzusok. Minél szabálytalanabb egy víztömeg kristályszerkezete, annál több negatív rezgés érte a folyadékot. 

Na most ezt fokozzák itt fel a nevetség határára: ha sokáig dühkitörésnek van kitéve, akkor az anyag akár a szellemvilágot is képes megmozdítani. A North c. film óta nem láttam olyan agyherélt, ordibáló bírót, mint Peter, Egon, Winston és Ray tárgyalásán! Mikor kikel magából az ítélethozatal után, két korábbi elítéltje szelleme felfordulást kelt a teremben, így a fiúk szépen kialkudják a vádak érvénytelenítését, és ismét beindul a meló. "Halló? Szellemirtók. Igen, visszatértünk."

Komikum szempontjából a Garfield-dilógia színvonalára érdemes számítani. Kevés okunk van mosolyogni (pl. egész muris, ahogy kísérletképpen Ray ráordibál a pohárban lévő iszapmintára). De ahogy ázott pizsiben betörnek Peter és Dana vacsorájára, majd a polgármesteri hivatalba, az merő szánalom, mint humorcélzatú közjáték. Még jogosnak is tűnik, mikor erre a polgármester rohadék titkára, Hardemeyer pszichiátriai zárt osztályra utaltatja be őket. A karakterek iránt az 1. részben még szimpátiát keltett, hogy ilyen szelesek és jószándékúan túlbuzgóak. De ott kezdő vállalkozók voltak, vesztenivaló nélkül. Itteni malőrjeikben nem az önkifejeződést látni, csak a megjátszott bohóckodást. 

Janosz, a gonosz hadúr gyengeelméjű szolgája idegesítőbb, mint Jar Jar és Howard Kacsa együttvéve. Csak egy cselekményszerszám-karakter, hogy a főgonosz kísértet, Viggo valakin keresztül intézkedni tudjon, míg meg nem szállja Dana kisfiát, Oscart. És ahhoz képest, hogy mennyit vacakol Oscar megszállásával, érdekes módon pihekönnyen szállja meg Ray testét a Művészeti Műzeumban. 

Kevés fősodor-beli sci-fi-ben láttam olyan meglódult, több mint vad elképzelést, mint ami a cselekmény tetőpontjánál történik. A Szellemirtókat egy iszapfal választja el a Múzeumtól, ahol a főgonosz Oscart készül megszállni. Kiokoskodják, hogy a város pozitív érzelmeit fegyverré tehetik, ha találnak egy elég erős szimbólumot, ami összefogja azt. Vagyis: a parodizált verziójára készülnek annak, amit Bruce Wayne  is kigondolt a Batman: Kezdődikben.

És hogyan érik el a kívánt hatást? A Szabadság-szoborral! Pontosabban úgy, hogy a szobor belsejét megszórják a pszichoaktív iszappal, ettől az képessé válik, hogy kimozduljon a foglalatából, és mozogni tudjon vízben gázolva és a szárazföldön. Lassan, rozogán lépkedve eljut Manhatten partjáról az iszapfalig, miközben a koronáján a 4 zűrbajnok szurkol neki, a tömeg pedig éljenzi. És mikor odaér, a meggyengül iszapfalnál fáklyájával bezúzza a Múzeum tetejét.

Én már sok élőszereplős moziműben láttam a Szabadság-szobrot. Szétroncsolt arccal/fáklyával, letörött fejjel A függetlenség napjában, félig homokba süllyedve A majmok bolygója legvégén, és így tovább. De ez kell, hogy legyen a legabszurdabb dolog, amit valaha is ábrázoltak vele. Bűnös élvezetként szórakoztató. És megvan az a haszna, hogy megmenti a produkciót a jelentéktelen mellékszálak keltette unalomtól. 

 

 

A Szellemirtók 2.-re



pontot adok. Épphogy megteszi könnyed szórakozásnak, főleg akkor, ha valaki elmulasztotta volna előtte megnézni az első filmet.

Ijesztő film 5. (Horrorra akadVa)

 

Nem én vagyok az első kritikus, aki ezt kérdezi: "Vajon a kiforgató-mozik zsánerének vége és befellegzett?"

Életemben először ültem végig olyan paródiát, ami egyszer se váltott ki belőlem nevetést, legfeljebb futó mosolyt. Legnagyobb kreatív húzása, hogy sorszám helyett egy római 5-össé előléptetett V-betű található a cím 2. szavában.

A történet szerint az aktuális átlagpár, Jody és Dan 3 gyerekrokonuk felügyeletét kapja, akiket a Mama nevű kísértetismerősük látogat a házban. 

Egy Norton Commander-listával felvázolható a Scary Movie-folytatások lényege: minél több kifigurázandó film egymáson. Itt is már rekordmennyiségű, a közelmúltban debütált mozidarab került kifigurázásra újbóli eljátszásra, megint nemcsak a célkategóriából (Paranormal activity, Fekete hattyú, A majmok bolygója - Lázadás, Incepció, Mama, Feketehatyú, Ház az erdő mélyén, Evil Dead és ami még kimaradt).

Amellett, hogy semmi kötőerő nincs a cselekmény elemei között, maguk az elemek se életképesek többnyire. Előfordul talán 3 vagy 4 kósza ötlet, amik jobban használva kiválthattak volna nevetőingert, de nem így történt. Anélkül, hogy részletekbe mennék: érdekes vagy felvidító pillanat egyáltalán nincs benne, a szereplőket sok kis apró Hiroshima-városnak nézi az ember, és a végén olyan érzést hagy hátra, mintha megerőszakoltak volna minket. És azok után, hogy David Zucker rendező, de még Anna Faris, a széria zászlóvivő színésze sem vállalta a részvételt, nem értem, mitől várták itt a sikert a készítők.

Két dolog létezik, ami valóban megkülönböztethetővé teszi mondjuk egy nagyon silány horrorfilmtől.

1. Charlie Sheen vadiúj cameószerepét osztja meg Lindsay Lohannel, mielőtt egy szellem közös ágyukban végezne velük.
2. Mint a Hegylakó 5.-ben, a Horrorra akadva 5-ben is gyakori látvány, hogy valaki(k) SPM-fokozaton pörögve mozog(nak). Minden negyedórában sor kerül egy, a Benny Hill-show-hoz hasonlóan felgyorsított rohangálásra. Pl. mikor a mexikói házvezetőnő áthajt és az őt kirúgó Danen egy minitraktorral. Higgye el az olvasó: viccesebb ez kimondva, mint nézve. 

Minden idők legrosszabb hollywood-i paródiájára kell pontot adnom, így az nem lehet más, mint egy nagy kerek

Elrabolva

Bryan Mills volt szövetségi ügynök egyszemélyes háborút indít az albán alvilág ellen. Célja, hogy kiszabadítsa elrabolt lányát, akit szexrabszolgaként készülnek eladni. 2-3 napig friss a nyom, és egyetlen hibát sem véthet, vagy mindketten odavesznek.

Tagadhatatlanul sötét és kemény tónusú akcióthriller az Elrabolva. Elsődleges ütőkártyája az, ahogy a kiskorú lányok prostituálását ábrázolja. Az áldozatok hétköznapi lányok, és nem feltétlenül ostobák; egyszerűen szemet hunytak a lehetőség fölött, hogy idegen földön elárulhatják, sőt fizikailag tönkretehetik őket.
Bryan lánya, Kim is csak ott hibázik, hogy nem hiszi el az élet mocskát. Naiv és átlagos, így könnyű célpontként kiszúrják, lépre viszik, elrabolják, és megkezdik rászoktatását a drogokra. Mikor Bryan egy helyi pénzeszsákot kényszerít, hogy licitáljon rá, a lány tekintete fátyolos és enyhén szédül: megkezdődött asszimilációja a gépezetbe. Nem nehéz kitalálni, mi várna rá ezután: addig futtatják őt és a többieket, míg vagy a függőség, nemi betegség, vagy menekülés közben pár lövés el nem pusztítja őket. 

Mégis: bármilyen tisztán kiérezni a filmből az alvilág kegyetlenségét, kimondottan ötletszegény alkotás. Hatásra gyúr, tartalomra alig. A sztori cefettül ismerős, érdemi fordulatokra sem számíthatunk. A szükségestől kétszer hosszabb felvezetés egy sima bosszúhadjáratot készít elő, melynek kimenetelében nincs okunk kételkedni. Igazából az érzékeltetés, a folyamat kelt feszültséget, ahogy Bryan Kim után kutat: 

• a néző megborzong, mennyire könnyen rabszolgává tehetnek valakit a mai világban;
• a nemzetközi jog és diplomácia még hátráltatja is, ahelyett, hogy segítené a keresésben;
• az akciójelenetek gyorsak és spontánnak tűnnek, érzünk minden mozdulatot, minden deciszekundomot;

Liam Neeson ideális választás volt a szerepre. A The Grey-hez hasonlóan itt is igazi túlélőalkatot játszik, aki  hidegfejű, de áldozatkész, és aki egy kegyetlen alapszituációból igyekszik kimenteni magát és másokat. Ugyan Bryan Mills kevésbé komplikált karakter: családi hátteréről annyit tudunk meg, hogy ügynökként a hivatásának élt, emiatt elvált, és utólag próbálja óvatosságra nevelni a lányát. Hű, vajon hallgatni fog-e rá a kiscsaj...?
Ügyes kis félcsavar, amikor az apa fültanúja lesz az elrablás pillanatának. Nem az a tipikus aggódó apa: pontosan tudja, hogy lánya nem tud megmenekülni. Ezért Kim utolsó szabad pillanatait azonnal a kereséséhez használja föl. "Most figyelj rám: el fognak rabolni...!" Van egy ehhez hasonló szövegsora Ottway-nak is A fehér pokolból: "Nézz rám; épp meghalsz, ez történik veled."

Neesonra nincs panaszom: nálam olyan sztárokat is leköröz akciószínészként, mint Bruce Willis vagy Jean Reno. Az ő pisztolyhőseikhez hasonlóan Bryan se finomkodik soha: "megmentem vagy meghalok" alapon vadászik Kim fogvatartóira. Mivel másképp esélye se maradna. Motivációja éppcsak egy picit több az amúgy rideg veszélyhelyzettől. Régen a munkája élvezett elsőbbséget, ezért csupán időszakos vendég lehetett Kim életében. Így mikor élete és lelke odaveszhet, mindent fölhasznál, amit csak pályája során elsajátított.
Ebbe a gondolatsorba illeszkedik tökéletesen a kedvenc jelenetem, amikor is Bryan egyik helyi ismerősét szembesíti azzal, hogy sáros az ügyben. A férfi, Jean-Claude fegyvert fog rá, ezzel mintegy igazolja, hogy mosolygó neje, 2 gyereke és rendezett otthona csak a látszat. Kicsit praktikus ugyan, hogy a hamis idillt nem Bryannek kell eloszlatnia. Másrészt viszont így abszolút kiérdemelt, ahogy megfenyegeti, majd leüti az áruló Jean-Claude-t. "Felszíni sérülés! De ha nem kapom meg, amit akarok, árvák lesznek a gyerekeid! És végignézed, amint agyonlövöm!" Az üzenet nem is lehetne egyértelműbb: az én családom árán nemhogy jogotok, reális esélyetek sincs eljátszani a jómódú polgári családot.

Örültem annak is, hogy a precizitása sose egyszerűsíti Bryant olcsó terminátorutánzattá: 

• az elrablás helyszínének felderítése, 
• az információgyűjtés, 
• ahogy rátalál Kim barátnőjének beinjekciózott holttestére,
• ahogy a Kimnek pisztolyt szegező "vevőt" abban a szemvillanásban kapja le, mikor a megszólása miatt picit lankad a figyelme.

Mindez a szüntelen hajsza során erőt, idegen és - kamerán kívül - vért vesz ki belőle, érezni róla az indulatot, az erőfeszítést. Így szorítunk érte, hogy sikerüljön kiragadni lányát ebből a balkáni bugyorfészekből.

Szinte a film minden bírálója szóvá teszi, hogy az Elrabolva egyszemélyes show, és én egyetértek velük. Hiába a szíven ütő hangulat; az egyszerű, csavartalan és tökegyenes vezetésű történet mellett nincs semmi, ami kompenzálná Neeson túlsúlyát. Ő az egyetlen valódi főszereplő, a forgatókönyv minden kezdeményezést rátestál, nincs érdemi partnere a vásznon. Nincs különösebb gond a színészi játékkal, de ahogy a szereplőket megírták, az nem mindig realisztikus, mint sokszor inkább átlagos, tucatszerű.
A figurák 3 szalmazsákba pakolhatók:

1. Mills hátrahagyott ismerősei Amerikában: régi munkatársai, exfelesége, stb.;
2. nem alvilági emberalakok, akiket hovatovább eszközként használ a hajszában;
3. fegyveres gyilkosok, akik fejlövésre születtek.

A produkció egyik írója Luc Besson volt, aki nálam rendezőként se számított a jobbak közé. Besson a kisujját sem mozdítja, hogy bonyolítsa vagy legalább kevésbé kiszámíthatóvá gyúrja a forgatókönyvet. Nincs mellékszál az Elrabolvában. A mű folyamatosan pulzál, intenzív képsorok követik egymást, szóval meglátszik a rendezés és a vágómunka színvonala. De mindez a mű atmoszféráját erősíti fel, a tartalom attól még formuláris, szabványok közé szorított. Bryan egyre csak nyomul, kartellnyi rosszfiút uszít maga ellen, és 1 röpke alkalmat leszámítva sosem sikerül sarokba szorítani.


Még egy komoly deviancia: abszolút nincsenek következmények. Se Bryanre, se a családra, se másokra nézve. Miután Bryan Kim leendő kuncsaftjának a hajóján mindenki mást szétlőtt, hazarepül a végül szűzen maradt lányával az anyjához. Értem, hogy Bryan egyik kollégája szerint nem ez volt a legkeresettebb bűnszervezet. De ha ennyi könny és vér folyt odaát, annak valami módon lesz visszhangja, és nemcsak annyi, hogy bemondják a tévéhíradóban (ezt a gondolatmenetet sikerült elrontani a tavalyi folytatásfilmben). A movie még ennyit sem mutat ebből. Ehelyett megelégszik a megkönnyebbítő, de elcsépelt happy end-del, ami nem kapcsolódik szervesen az addigi szörnyűségekhez.



Ötletesség, konzekvenciák, többszálúság, valamint a téma kiterjedtségével arányos karakterkínálat. Ezeket hiányoltam a 2008-as Taken-ből. Brutális képek, kevés sztorival. Ha olyan forgatókönyvi munka állna mögötte, mint amilyet A fehér pokol, A tetovált lány vagy a Sin City kaptak, túlléphetett volna a középszerűségen. Így viszont egy átlagos bosszúmozit kaptam, melyet a témaábrázolás tónusa és Neeson együtt emelnek följebb.




6 véres golyót lövök be rá egy 10-lövetű tárjából. 
5-ös skálára átírva ez: Változékony.

Step Up

Ha egy eleve gyenge műnek már a harmadik sequel-ját készítik (Step Up 4.), az szöget üt a rendezők fejébe, hogy talán nem is kell annyira magasra kell helyezniük a lécet. Ami viszont rosszabb: az ilyen lezseren készült filmek megsokasodása a nézőt is arra ösztökéli, hogy lejjebb adja az igényeit. Míg végül - különösen a mai rohanó világban - márcsak azért nézünk filmeket, hogy valami zajingert kapjon tévéből vagy rádióból a fülünk.

Már vagy ezerszer láthattuk a Step Up premisszáját: egy nem-aljas-de-topis bűnöz(get)ő kap egy utolsó esélyt, hogy magára találjon, és egy csinos nő fog ebben ösztönzést nyújtani neki. Egy ilyen történetvázhoz pedig ideális körítés a tánc és a zene, hogy éberen tartsa a figyelmünket, mégha a mű tartalma nem is képes rá. A Step Up meg sem próbálja. A táncok nélkül ez a film kong az ürességtől! A teljes cselekmény Tyler Gage tánckalandjáról olyan mákszemnyi, és a konfliktusok természete is annyira primitív, ami a későbbi Alkonyat-szériát idézi.



Igazi mellékszálak nincsenek, a többi figura csak úgy körbekeringi a 2 főszereplőt, akit Channing Tatum és Jenna Dewan alakít. Tánctudásuk a kizárólagos erősségük itt. Magukban és párként is hamisabb látványt nyújtanak, mint Tara Reid és Ryan Reynolds kettőse a Buliszervízből! Amellett, hogy siralomvölgybe kívánkozik az alakításuk, karaktereiket mintha direkt ellenszenvesre írták volna: Nora nem egyéb egy fitt és karrierorientált nőnél, akiből hiányzik a valódi hajlam és igény az intimitásra. Tyler pedig... róla inkább külön bekezdésbe.

Tyler Gage-t közmunkára ítélik, mert egy művészeti iskola díszletét tönkreteszi. Ez sodorja a srácot Nora közelébe, aki épp új táncpartnert keres. Tyler személyisége maga a tömény érdektelenség. Egy olyan szinten agyatlan, nemtörődöm lelki múmiát ismerünk meg az ő személyében, hogy képtelenség a helyébe képzelnünk magunkat. Nincs álma, nincsenek vágyai, intelligenciája és vonzereje pedig Quasimodót se éri utol. Másfél órába telik arra a minimál előtti szintre fejlődnie, hogy valamivel kitartóan próbáljon sikert elérni, legyen az táncelőadás vagy bármi.

A film azt a talán az evolúcióval egyidős tanulságot veszi elő: "higgy az álmaidban, és dolgozz keményen." Ez így csupasz: az égvilágon semmi akadálya nincs annak, hogy ez a szakadt külvárosi kölyök végre-valahára összeszedje magát. Nem látjuk, mi tartja vissza Tylert, hogy egyáltalán értelmes elfoglaltságot találjon: munkaviszonyok, tanulmány, hátrányos családi körülmény vagy lelki probléma. Ja igen: ahhoz lélek is kéne, hogy legyen.

A Dirty Dancing-ben valódi karakterek valódi kötődését és önfelfedezését követhettük nyomon, ahogy egyik fél táncolni tanította a másikat. Bája és vonzereje volt kettejük kapcsolatának, volt saját életük, rengeteg életszeretetet sugárzott a végső táncszám. 

A Step Up-ban adott 2 ivarérett húsdarab, akiket egy ösztöndíj és az ösztönök tereltek össze, hogy előadjanak egy szokványos, jellegszegény mozgássort, elkendőzendő a történet és a karakterpaletta űrjét. Na most, Anne Fletcher rendező rendelkezik koreográfusi tapasztalatokkal, ahogy a főszínészek is, mint háttértáncosok. De csupán ennyivel nem Hollywood stúdióinál, hanem legfeljebb a Broadway-on lenne keresnivalójuk.

A Step Up büntető 1 pontot kap tőlem, a tánckoreográfia kedvéért. Egészében nézve olyan mozi, amelytől egy lakótelepi kiköltözés is szívderítőbb látványt nyújt.

Kéjjel-Nappal

"Hol a prospektusom; nem, a respektusom...!"

(A Saint-Tropez-i csendőr)

Szatíragyanús alkotás a Knight and Day. Úgy adja el magát a közönségnek, mint komédiába oltott kémtörténet - némi romantikus reszelékkel. Pofonszimpla sztorit ad elő könnyed stílusban,  rengeteget támaszkodva bevett klisékre és a helyszínek nyújtotta panorámára. Leginkább egy utazási iroda tévéreklámjához hasonlít.
Egyszersmind működik a film mentőövként 2 olyan A-listás színész derekára, akik mára viszont már a felszínen maradásért küzdenek.

Nem tudom, vajon James Mangoldnak mi volt a célkitűzése ezzel a project-tel. Kétlem, hogy olyasféle komoly ambíciók fűtötték, hogy elkészítsen egy nagy költségvetésű szatírát olyan szakállas szubzsánerhez, mint a kémmozik. A "nagy költségvetésű"-rész stimmel: több mint 100 millió $-os költségvetést kapott a rendező. Akkor viszont sokkal több munkát ölt volna a megszerkesztésbe. Valószínűbb, hogy csak arra törekedett, mint idén a The Wolverine-nel: hangulattal bíró, de átlagos igényű pop-corn-mozit szállítani az adott nyárra.

Az is elég szemszúró, hogy a fő sztárok, Tom Cruise és Cameron Diaz miért vállalták a főszerepeket: 1.) pénz; 2.) serkentőtabletta az épp döcögő karrierjüknek. Sokakkal együtt azt vallom, hogy ők ketten a '90-es években aratták el fénykorukat. Utána viszont csak ritkán adták nevüket értékes sikerprodukcióhoz, így aztán a "nevüket" sem övezi már olyan rajongás és szakmai megbecsültség, mint hajdan. Mindketten azt az archetípust prezentálják itt, amit a legkönnyebb előadniuk: Cruise a sármos csirkefogót, Diaz pedig a szerelem- és kalandvágyó átlagnőt. Mellékszereplő és ellenoldal nem számít, nekik asszisztálnak, ahogy a prospektusba illő forgatási helyszínek (pl. Salzburg vagy Dél-Spanyolország) is.

Hogy miért rovom ezt föl? Először is mert a színészi játék éppcsak hogy tűrhető. És mert nem hiszek abban, hogy egy színész fölött eljárhat az idő. Ha ez történik, az nálam egészségügyi kérdés, nem munkaügyi. Amikor olyan aktorok aktívak 80 felett, mint Michael Caine vagy Morgan Freeman, akkor ne mentegesse valaki az 50 alatti Diazékat, hogy már nem olyan keresettek, nem olyan vonzóak, s ezért nem nyűgözik már le a nézőt. Ilyenkor típus ellen kell szerepet vállalni, nem a korábbi skatulyákba visszaásni magukat:

1. Cruise-nak nem kellene mindenáron a fehérgalléros bűnöző imidzsére hajtania, akinek minden vágya, hogy a fekete piacon üzleteljen.
2. Diaz pedig - bármilyen jól mutat fürdőruhában - nem várhatja a '10-es években is, hogy pusztán a szexepilje miatt tolják alá a felkéréseket Hollywood-ban, ahogy Demi Moore vagy Tia Carrere esetében.

Technikai szempontból nem érdemes belekötni a műbe: lazán összetákolt, pihent aggyal átgondolt, teljesen kiszámítható hajszát látunk. A történet szerint June Evans a húga esküvőjére utazik, ám a reptéren pont azzal a Roy Millerrel ismerkedik meg, akit a saját nyomozóirodája likvidálni akar. Itt ütközik ki legerősebben a szatíra-aspektus: megkapjuk a sztereotip akcióhőst, aki profibb minden kollegájától, de olyan bűnért menekül, amit nem követett el. És jön az ártatlan női partner, aki csak rossz helyen volt, rossz időben, mégis hűséggel követi árkon-bokron á.

Ha az összélményt veszem alapul, akkor a Kéjjel-nappal bizony egykedvűre sikeredett: valahányszor a helyszínek mögé próbáltam látni, hogy a cselekményre fókuszáljak, ásítás kerülgetett. Minden súlytalan, mindenre legyinteni lehet. A rengeteg akciózás kevés feszültséget, June és Roy szépelgő-bájolgó dialógusai pedig kevés humort és/vagy kémiát generálnak. Egy szatírának nem követelménye, hogy felszínesre és áttetszővé szabja a románcot a főhős és a női partner vagy partnerei között.

A movie leginkább izgalmas részletére már az 1. harmadában sor kerül: June a mosdóban idézi maga elé Roy bókjait, miközben a férfiből előtör az igazi arca, a kiképzett fegyveres. Roy egy különleges új energiaforrás prototípusát hordja magánál: ezt inkább nem is számolom össze, hány másik filmből halhattuk már. Saját ügynöktársai az életére törnek, így tűzharc tör ki a járaton, és ebben sajna a személyzet is odaveszett.
Ez az egyetlen olyan jelenet, ahol a Roy személye köré szőtt rejtély kelt valamennyi feszültséget. June-ban ekkor még nem tudatosulnak a férfi szavai, hogy részben ő csinálta a hullagyártást. És ahogy ő, mi sem tudhatjuk, vajon önvédelemből megy-e el ennyire a végsőkig Miller, vagy csak egy önigazolós pszichopata, és a lány veszélyben van.


Innentől a romantikus komédiák tipikus felállását kapjuk meg: Roy kénytelen magával együtt menekíteni a nőt is, aki először csak hüledezik az egészen, majd valami pimasz jókedvtől hajtva betársul hozzá. Egy ponton csalódik a férfiban, majd újra együtt menekülnek. És miután minden rosszfiú elfogyott, végre teret tudnak majd adni a köztük kialakult...

...szimpátiának. Mert vágynak vagy vonzalomnak ez aligha nevezhető: June a naiv nyárspolgár, akiről percig nem hihető, hogy ügyeskezű szerelő, és akinek legnagyobb sikere férfitéren az volt, mikor szakított a jámbor közrendőr pasijával. Roy pedig egy beképzelt, önimádó majom, akinek modorából süt az ego, tettei alapján pedig bűnös vagy sem: a diliházban volna a helye! Elméletileg fel kellene, hogy vidítson minket az, mikor Miller végül tisztázódik, felépül a lőtt sebéből, és June-nal együtt eltűnhet a mediterrán turistaparadicsomba.



Hogy szorítsak a karakterekért, ha az életveszély sokszor csak úgy elkerüli őket? Nemcsak olyankor, mikor motoron menekülnek, vagy a golyótűzben gyalogolnak. A rossz vágói eljárás miatt többször nem is látjuk, amint June és Roy megúsznak 1-1 kritikus vészhelyzeteket. De a lezárás, szereplők elválása és újbóli találkozása is olyan összecsapott és hirtelenkedő, ami elveszi a komolyan vehetőséget, de nem ad cserébe értékelhető humort.
Adódik azért néhány megmosolyogtató helyzet is, ahogy pl. mikor June használni kezdi Roy mobilján a helyzet-meghatározót. Ezzel pedig megkoronázza a férfi baklövését, hogy üldözőik megtalálják és kinyírhassák őket. Azon a poénon ellenben már én is mosolyogtam, mikor a beadott igazságszérum hatására June arról lelkendezik megmentőjének, hogy mennyire felizgatja őt.



Röviden: egynek elmegy, de semmi extra. A könnyedség inkább komolytalanná - és részben cinikussá - teszi a tartalmát, mintsem humorossá, a romantika pedig kb. az alsó-gimisek szintjén mozog. Tapsolnék, ha egy napon cenzúráznák a kémfilmeket Hollywood-ban, mivel azok ingyenreklámot adnak egy nemzetbiztonsági kockázatot jelentő szakmának. 

Ijesztő film 4. (Horrorra akadva 4.)

És most ismerkedjünk meg 3 játékosunkkal:

Brenda Meeks, helyi tévériporter Amerikából, aki immár negyedszer játszik velünk. Számláján összesen:

 1/2 tucat jó poén

van.

Baxter Harris, amerikai elnök, aki immár másodszor játszik velünk - és magával. Számláján összesen:

 1/3 tucat jó poén

Tom Logan, Charlie Sheen-féle karakterpótlék, aki szintén másodszor játszik velünk. Számláján összesen:

 1/4 tucat jó poén

van.

És aki sohasem hiányozhat: a műsorvezető: Vágó István Cindy Campbell!

Lassan tradícióvá nemesedik, hogy az elmúlt évek sikerhorrorjait 1-1 Scary Movie összegyűjtse és céltáblát helyezzen rájuk. Ezúttal a cselekményt a Fűrész, az Átok, A falu, + sci-fi-fronton a Világok harca kombinálgatása adja ki.


Egy paródia bizonyos fokig reklámot is jelent azon mű(vek)nek, amely(ek) elé görbe tükröt állít. Ez sokakat elfogulttá tehet. Ha nagyon kedvelték egy paródia mintaadó filmjét, könnyen

• vagy túl elnézőek lehetnek a vígjáték-változattal, mondván, hogy ilyet is kellett készíteni belőle.
• vagy épp ellenkezőleg: olcsó, idétlen másolatainak tartják az eredeti műnek. 

És ott vannak az a szűk csoport, akik - mint jómagam - sem az eredetit, sem az átiratot nem szívlelik. A Horrorra akadva 4. nekem egészében áttekintve vakvágány: felállásai legtöbbször szárazak, pihent agyú és gégeköszörült gegekkel. Ismét próbálok más indokot is találni a nemtetszésre, minthogy: ez meg ez a poén "nekem nem jön be".
Problémáim egyike, hogy én ezt nem 1 db filmnek tapasztaltam meg. Sokkal inkább úgy hatott, mint a híg turmixa több, 5-10 perces rövidfilmnek. Abszolút nincs kötőanyag a parodizált szeletek között, amik egyébként is inkább újrajátszások, mint viccesített verziók. A viccek jókora hányada csak száraz utalás az egyik célpont-filmre; amik meg nem azok sokszor annyiból áll, hogy valaki beveri a fejét valami kemény tárgyba. (Ezért utáltam pl. a Home Alone 3-at, ahol a csattanók oroszlánrésze is ennyiből állt!) Ráadásul olyan viccötletek, mint hogy egy trehány apa a normális kislányát kint hagyja egy égszakadás közepette... ez így beállítva engem nem nézőként nevettet, hanem mint embert elborzaszt!

Anna Faris karaktere a franchise ikonja, így ő nem maradhatott el. Az más kérdés, hogy itt már végképp nem humoros, hiába nyújtanak neki mankót sztárszínészek. Sőt: Sarah Michelle Gellar szereputódaként egy erőtlen barbie-vá fakult, kasztrálva bármi jellemvonástól. Csak annyira vágyik, hogy ütődött exférje kiütődése után letelepedjen akárhol, egy akármilyen fapofájú, személyiségtelen hapsival. Cindy Campbell eleve nem volt egy nagy karakter, de az első 3 filmben legalább volt benne némi életkedv. Itt már kifejezetten kolonc a saját történetében - már ha ez annak nevezhető.

A többi figura közül - akár visszatérő, akár nem - 3-nak volt esélye, hogy vidám pillanatot okozzon. Közülük Brenda az, akinek ez most egyáltalán nem sikerült. Persze, ő hangosabb és izgágább, mint Cindy, de attól még éppoly feledhető.
És ha egy komédiában fémdetektorral kell keresni a jó poénokat, akkor előbb-utóbb a logikába kezd belekötni a néző. Hogyhogy Brenda él? Hiába teszi szóvá barátnője, hogy halottnak hitte őt, nem kapunk választ, hogyan vagy mitől támadt föl, miután az előző részben megölte egy démonkazetta kísértetet. És miért az a melója, ami az előző részben még Cindy hivatását jelentette? Ha egy folytatás veszi a fáradtságot, hogy hangosan emlékezik az elődeire, akkor legalább tartson is velük konzisztenciát.

Charlie Sheent és Leslie Nielsent arasznyival jobban használja ez a film, mint a 3. rész. Karaktereik ugyan csontvéknyak, de ami velük történik, az hatásosan kelt nevetést. Kíváncsi lettem volna, hogy egy Zucker-produkcióban, közös jelenetek során milyen komikus hatást képesek generálni. Még valami: a momentum, ahol Harris fülébe súgják, hogy invázió kezdődött, az egy megtörtént eseményre utal: George W. Bush-t egy osztályteremben értesítették 2001-ben, hogy repülőgépek csapódtak a WTC ikertornyaiba. 

Sokatmondó, hogy a 3 összefüggő részlet, amelynek igazán sikerült felvidítania, nem is parodizálás volt. Egyszerűen csak kacagtató jelenetek, amik felfejlődve újabb és újabb nevetőingert tudtak kelteni. Ezek voltak:

1. A cím feltüntetése után, narrációval elővezetve a mikróbák tánca;
2. Az elnök sajtótájékoztatója az ENSZ-ben, és a ruhátlanító lézer okozta ámokfutás.
3. Mindaz, ami Cindy látogatásakor Tom Logannel történik; 

A cameó-szereplések sem segítettek sokat. Ugyanakkor Dr. Phil feltűnése a prológusban meglepett. Aki nem tudná, kiről van szó: ő az Egyesült Államok egyik legismertebb pszichiátere, aki rendszeresen szerepelt tévéműsorokban (szintén ő adott át egyszer díjat az Egy rém rendes család főszereplőinek). A Fűrész-filmek Dr. Gordonjának bőrébe bújtatni roppant stílusos ötlet volt. Nem nevettetett ugyan, de mint elképzelés, remekül illeszkedett a Fűrész a humoros átiratba. 

Tehát egy körülbelül 5 perces videóanyagot tudnék összeollózni a 70-ből, ami meg tudott nevettetni engem. Ez pedig azért már nem fogható egyéni humorérzékre vagy annak hiányára. Ebben a movie-ban szinte semmi nem működött: az egyes horrorok gúnyrajzai nem többek gyenge másolástól, a humor közelében nincs David Zucker régi kultparódiáinak. Még a hivatalos plakát szlogenje is hazugság, tekintve, hogy idén mutatták be mozikban a Scary Movie 5-öt. Ha pedig a karakterek szereplése alapján nevettetőversenyt rendeznénk, akkor ezúttal bizony Nielsen nyerte meg a játékot. 

 

Ijesztő film 3. (Horrorra akadva 3., avagy örökké tudom, kit ettél nyárson)

Létezik, hogy Cindy Campbell hasonszintű női paródiakarakterré válhatott, mint Ramada vagy Jane S. Drebin? Elképzelhető. De a Scary Movie 3. elkészültére létezik egy ettől prózaibb magyarázat is: kitörölni a 2. rész lebőgését, megismételni az 1. rész sikerét. Szerintem ennél nagyobb célt kellett volna kitűzni, mert habár nekem is tetszett az első "Ijesztő Mozi", mégsem annyira, mint mondjuk az Airplane vagy a Naked Gun.

2 nagy tanulság szűrhető le a trilogizáló részből (is):

1. A horrorral vegyítve legnehezebb jó kifigurázó-filmet készíteni.
2. A jó paródia születését nem garantálja az alkotógárda. Miután a Wayans-brúderokat - az egyik itteni karakterhez hasonlóan - kirepítették az ablakon, David Zucker vette át a project irányítását. Ő aztán magával hozta Tapper Harley és Frank Drebin megformálóit, hogy emeljenek kicsit a színvonalon. Az előző részből visszatér Brenda és a központi figura, Cindy, akit szerencsére Anna Faris alakít ismét. (Megjegyzés: arcmimikája és új, szőkített haja engem kicsit emlékeztetett Helen Huntra a Mi kell a nőnek? c. filmből.)

Egy természetfölötti, fekete-fehér Death Note Tape 1 hét múlva végez azzal, aki megnézte. Cindy immár felnőtt TV-riporterként megint belekeveredik az ügybe barátnője, Brenda kinyiffanása kapcsán. A sötét kazetta démona most őt veszi célba, és csak páran vannak elég hülyék, hogy segítsenek neki: egy topis expap, egy látnok kisfiú, egy jóképű reppersrác, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, meg egy amolyan dagi-feka DJ.

Először is nyugtázom, hogy végre nincs olyan sok gusztustalan vécés-hányásos műpoén, mint ahány a közvetlen elődben előfordult. Ez a sequel csak simán béna és lapos. Tudom, nem nagy dicséret, de tényleg híján marad az emlékezetes szövegsoroknak, vagy olyan jellegzetes csattanóknak, amik bármikor az ember agyába ötlenek. Ki ne emlékezne pl. arra, mikor Tapper Harley egy repülő csirkét eresztett bele egy iraki katonába?
Ilyen ikonikus pillanat a Scary Movie 3.-ban nem található, függetlenül attól, hányszor nevetünk rajta/alatta. Valami, ami a sajátja, nem átvett szcéna. Esetleg talán az, mikor Anna Faris melltartót villant a stúdióban, de ezt is előtte már az 1. rész. Az elején ráadásul 10 perc potyára megy el egy helyi lemezlovas-viadalra. Maguk a rap-számok ugyan normálisabbak, mint mondjuk A Kis Vuk betétdalai, de a humort egyáltalán nem segítik.

Pedig most sem szűkölködünk kifigurázandó alkotások terén: megkapunk 1-1 kikacsintást pl. A Hatodik Érzék vagy A Kör momentumaiból. Ezek az áthallások kb. fele arányban inkább újbóli eljátszásai az eredetinek, semmint humoros célzatú átiratai (ezt kifogásoltam a Vampires Suck-nál is). Arról van szó, hogy anyagilag ez a biztonságos formula: ismert filmtöredékek kacajos változatait összeragasztják, egy kifogásszámba menő történettel. Így - elméletileg - kevesebb fáradtsággal jár egy fiatalos komédia megszerkesztése, mert van hozzá fogódzó, fix támpont.

3 nagyobb vicctömb akad, ahol érdemes folyamatosan figyelni a képernyőt:

1. Brenda temetése;
2. Mikor Cindy végignézi a démonkazettát;
3. És mikor a szexista főnökével dulakodva próbálja leközölni, hogy a szalag ereje valós.

Ami abszolút nem illik a cselekmény egészébe, azok a földönkívüliek - nyilván X-akták-hozadékként. Semmi közük az eseményekhez, mégis perceken át szerepelnek. Ha csak annyi a relevanciájuk, hogy az egyik űrlakó is megnézte azt a kazettát, akkor minek kell a viccek visszatérő tárgyaként szerepelniük? És ha tényleg az idegenek ötletével próbálnak humort kelteni, miért van ott az elnök, de nincs olyan karakter, aki köztudottan UFO-közelben ténykedett? Teszem azt: Fox Mulder, Ellen Ripley vagy Jeff Goldblum? Megeszem a nyelvvizsgáimat, ha csak azért rakták be a Fehér Házat, hogy Leslie Nielsennek lehetősége nyíljon kifigurázni az USA elnökét.

Nem a legszörnyűbb paródiák egyike. Nem sértő, és legfeljebb egy vagy két pontján ízléstelen. Egy bóbiskolva nézhető szintet megüt, ami egy elfáradt filmzsánernél már eredmény. Önmagában még sem a hangulatvilág, sem a cselekmény nem bírná összetartani. A pár működő vicc, a főszereplő, az ismert színésznevek (cameót kap benne Pamela Anderson), az ismert áthallások és a mozgalmasság együtt harcolják ki azt a 2 pontot, amit megadok a Horrorra akadva 3.-ra.