A film főszereplője Rogier Verbeek, aki tanulmányában lejegyezte az esetet, valamint a holland Beijerinck család. Jellemábrázolásuk egyszerűen hibátlan: összetett, gondolkodó egyéniségek, akik egy korszellem mellett is fejlett öntudattal és értékítélettel bírnak. Vannak hibáik, nem mindig döntenek helyesen, de ezek mind-mind hozzáadnak valamit a róluk alkotott képhez. A fontos szereplők sosem cselekszenek ostobán vagy fantáziátlanul. Willem törődő családapa, mentes a kicsinyességtől és az agressziótól; hivatásának tisztelete kicsinyíti le a Krakatau jelentette veszélyt. Csendes horrort éli meg, amikor az óceán visszahúzódása után látja a távolban a két kisgyerekek és anyjukat hangtalan eltűnni a hullámokban. Mint az apró kavicsokat.
Johanna még sok mai asszonyhoz képest is intelligens szellem. Amikor Rogiert vádolja, érveket hoz fel, indulata pedig a marasztaláson túl nem terjed. Sok történelmi filmben a női szereplők eltúlozzák a drámai hangszínt. Ez a hiba itt nem áll fenn. Őszintén elszomorítja az embert, ahogy Johanna döbbent értetlenséggel, majd megtört fájdalommal szorongatja kiégett testű kisbabáját.
A Beijerinck-ektől sokkal rosszabbul járt a világítótoronyban pusztult Schuit-család. Remek csavarnak tartom, hogy Catharine, a feleség úszta meg egyedül a borzalmat: a valóságban a férje volt a túlélő. Csodásan mutatják, miként küszködik, hogy felfogja az elvesztésük tudatát.
Verbeek és Lindeman kapitány a gyűrkőző, megoldást kereső főkarakterek. Verbeek ismeri fel a Krakatau veszélyének nagyságát, Lindeman és emberei pedig szó szerint állják a sarat, mikor Jansennel a hamuesőt, a tsunamit is átvészelik. Fölös szócséplés vagy klisémondat nem hangzik el, azután semmiképp, hogy az szigeti ünnepségen eldördül az első robaj. Verbeeken látszik a néma bűntudat, ahogy Catharine tudtára adja a nyilvánvalót: családja odalett. Amikor azt a régi kőzetdarabot a tűzbe dobja, kicsúfolja magát, amiért tudós létére nem látta előre az események láncolatát.
A katasztrófa menete tudományos alapossággal van végigvezetve. Kiterjedt narrációt kap a film elején, közben és végén is. De mindezek a szereplőkön keresztül nyernek bizonyítást, akik ott vannak a bibliai csapások sűrűjében. Összefüggő jeleneteken keresztül látjuk, mi történik velük, nem csupán jelenet-bevillantásokkal, mint egy Viasat-History-műsorban.
A vulkánkitörés audio- és vizuális effektusai letaglózó ütőerővel bírnak. Személyes kedvencem egy két másodperces kép, melynek az őserdőn egy sivító nesz kíséretében hamu, majd hangrobbanás tör át. Minden kísérőjelenség olyan precíz és nyers formában van bemutatva. Ugyanakkor kreatívan próbálnak mindig új beállítást mutatni a jelenségekről: a térképről látva, a robaj, az állatok és emberek viselkedésén keresztül; az óceánon, a világítótoronyban, a helyoldalról stb. Amikor sokadjára mutatják a hamufelhőket, még mindig nem érződik ismétlésnek. Ez nagyon fontos, mert egy idő után fárasztóvá válhat mindig ugyanaz a gomolygó szürke látvány.
Tempója és lényege még a legnyugodtabb jeleneteknek is van. A vége kicsit lassabb, ahogy a túlélők letargikusan járkálnak a partszakaszon. Mindenük elveszett, kivéve az életüket, de a bánatuk minden szenvedés mellett is megőrzi a reményt, hogy a megmaradtak újrakezdhetik az életüket.
Amikor a lezáró elbeszélés átveszi Verbeektől a szót, a kitörés közvetlen hatásáról a hosszútávúra helyezi a hangsúlyt, ami már a tudós életén túl. Tetszett, hogy nem hívják fel a veszélyt a tűzhányókra általában, csak a Krakatau újjáképződött "fiáról" tesznek említést. Közvetlenebb, megfoghatóbb így a veszély érzete, mintha csak a természeti csapást reklámoznák.
Sosem láttam apokaliptikusabb víziót egy régi természeti csapásról szóló filmben. A ciklus jelenségei és a történet fókuszában álló személyek mind-mind összetett ábrázolást kaptak, a cselekmény pedig kicsi, de gyors lefolyású, végig ébren tartja a figyelmet. Rendkívüli odafigyeléssel készült krónika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése