Alien: Covenant

Egymás után csalódhatunk az önmagukat túlélt, hírneves franchise-okban és rendezőikben. Az Alien: Covenant kapcsán azokkal tartok, akik szerint az idős Ridley Scott megalkudott. Érdekfeszítő, intenzív sci-fi-horror helyett egy véres rajongói toplistát dirigált le, amely 38 év után is inkább csorbítja, mint öregbíti eredetijének a nimbuszát. Amit bevállal, azt úgy-ahogy lezongorázza, csak abban sem eredetiség, sem a félelmetesség légköre nem vibrál.

A fél kibertér kiborult azon, mennyire olcsó, gyors és sekélyes válaszokat adott az új rész közvetlen elődje, a Prométheusz felvetéseire. Én ezt most nem firtatom; tény, hogy árnyéka sincs az első két résznek - bár az azutániakat lehagyja. De így is feltűnő, mennyire nem tud összetett mondandót, 

vagy legalább igazi rettegésfaktort felmutatni, pedig minden kellék adott lenne hozzá. Miként az AlienS rendezője bizonyította az Avatarral, hogy elfáradt benne a kreatív tartalom iránti igény, úgy Scott ezzel adta tudtomra: már nem akar újat mondani, csak jó cukros bácsiként fan-service-t osztogatni.

A XXII. század eleje, 1 évtizeddel a Prométheusz eltűnése után. A Covenant 15 fős személyzettel, 2000 telepessel és 1000 embrióval készült az Origae-6 nevű planéta kolonizálására. Mivel a 7 éves utat neutronvihar szakítja meg, a legénységet androidtisztje, Walter felébreszti a kriogenikus álomból. Javítás közben adást fognak egy másik Föld-típusú bolygóról, 

ám amikor odamennek kivizsgálni, a felderítők közül ketten valamiféle fertőzést szednek össze. Kitör testükből egy idegen létforma, fogyatkozni kezdenek. Közben Walter tiszttársával, Daniels-szel belebotlik a Prométheus android túlélőjébe, Davidbe, aki lassacskán fölfedi: ő kísérletezte ki a szuperragadozót. És még mindig azt preferálja a homo sapiens ellenében. 

Felelőtlenség, hogy Scott mi mindent pakolt Michael Fassbender hátára az új történetben:

1. nemcsak főgonosz, hanem az események irányítója, 
2. így több figyelmet kap, mint az, aki elvileg a főhősnő. 
3. Régebbi karakterét immár az alien teremtőjévé teszik, 
4. ami eléggé lekicsinylő a sorozat ikonszörnyével szemben.
5. Emellett saját későbbi, jámbor kiadását is eljátszhatja,
6. a produkció minden mögöttes gondolata az ő szájából hangzik el,
7. sőt még a filmvégi, "váratlan" csavarját is ő adja.

Maga Fassbender egyébként üde színfolt a szereplők között. Részben talán mert nem először játszik egy magát felsőbbrendűnek tartó, önjelölt prófétát, aki az emberiség föláldozásával akar új világot teremteni.

Daniels csak papíron főszereplő. Nagyon lerí, hogy csak azért hagyja őt életben a forgatókönyv, mert '79-ben is egy nő volt az egyetlen túlélő. Daniels-szel nem az a baj, hogy Ripley-klónnak szánták volna. Egyedül ott viselkedik gyanúsan hasonlóan, mikor a helyettes kapitánnyal veszekszik, hogy ne tegyenek önösen kitérőt. De alig kapott személyiséget, a többiek meg még annyit sem. 

Pedig Katherine Waterston alakítása szerintem jó volt; kifejezetten tetszett az, ahogy a végén pánikban dübörög elalvás előtt, mert rájön, hogy nem is Walter, hanem David búcsúzik tőle. De alig pislákol benne valami abból az élni akarásból és leleményességből, ami Sigourney Weaver karakterét '79-ben már, majd '86-ban még inkább jellemezte. 



Mindenki más csak azért van ott, hogy szétrágják. Röhejesnek találom a legénység óvatlanságát ebben a felvonásban: olyan elővigyázatlanul, előre nem gondolkodva derítenek föl egy vadidegen bolygót, mint a táborozó kiscserkészek. Egy majdnem-Föld búzamezőjén járkálnak, űrhajóra lelnek rá, és eszükbe se jut arra gondolni: miért nincs emberi és állati élet sehol? Nem érdekel, milyen kiképzést kaptak vagy nem kaptak: felelőtlen, inkompetens alakok, akik megérdemlik a sorsukat!


Nem nagyon hozott lázba ez a Frankenstein-típusú teremtő és teremtmény kapocs. David, akit egy ember tökéletes antropoidnak tervezett, maga is teremtővé vált - vagyis az alien közvetve emberkéz műve. Ám David alkotása nemcsak grandiózusabb, mint ő volt, hanem mérhetetlenül pusztítóbb is. Értem, hogy ő az emberi megalománia és istenkomplexus megtestesítője. 

Szemben Walterrel, akinek nincs kifinomult szociális érzéke, viszont lojális a társaihoz. A kettejük közti nézőpontcsere sajnos nem jut messzire a filmben, de tetszik, hogy Walter érvekkel leplezi le, mennyire sarkítottan torz David egész világfelfogása. Az emberiséget, sőt a nem növényi életet mind halálra ítélné, csak azért, hogy az alien-t elterjessze a Föld-típusú bolygókon.

Ami nekem sehogy sem áll össze: David az alient egy kórokozóból tenyésztette ki?? Az még csak-csak rémlik a gimis biológiaórákról, hogy a vírusok élősködő természetűek: a gazdatest anyagait veszik el, és abból sokszorozzák magukat. Ezért terjed immár gázpacaként is az alien, a levegőből beletapadva a bőrszövetbe? Annak is van némi rációja, miért alakította ki David a tojásokat: így nem csak más testben, hanem önerőből is képes az új faj szaporodni. 
Hagyjuk: ami eddig is megvolt, az kifakult, amit pedig hozzátettek, untató körítés.


Látvány terén jobbféle iparosmunka a Covenant. Scott fő erőssége a rendezés, és azon a téren nem fakult a tehetsége. A képernyő tiszta, az alien-ek mozgása folyamatosabb, mint valaha, nem érezni hamisnak a CGI hozzáadását. Bőven van sikítozás, futrinka, marcangolás, kameraszögváltások. 

Pancsolhatunk a vérben, ahogy szinte 5 percenként elhalálozik valaki a legénységből. Sőt: valamelyik ferde hajlamú író vagy producer kitalálta, hogy Michael Fassbender 2 gépkaraktere egymást smárolja le a vásznon, így fejezve ki, mit jelenthet érezni egy androidnak! Ezek után ideillőnek találom a player.hu címadását a movie-ról: "Vérfürdőben furulyázó androidok klubja."

Továbbra is azt vallom, hogy az Alien és a Terminátor egy 2 részes történet, a többi film e két szóval a címében puszta reklámfogás. Az Alien: Covenant az átlagos horrorművek arányaival dolgozik: brutalitás kontra pizzalapos jellemek, látvánnyal föltankolt rutin kontra banális kiszámíthatóság. Ez pedig semmiképp nem méltó ahhoz, amit ugyanez a rendező 4 évtizede adott a mozivilágnak. 

 
Az Alien: Covenantra egy 3/5-öt adok.

Tűnj el!

Társadalomkritika és lélektani horror ígéretesnek tűnő amalgámja a Tűnj el! Az afro-amerikai Jordan Peele aktuálpolitikai visszhangot lovagol meg, ijesztő példával illusztrálva a liberális eszmék, a politikai korrektség cinizmusát és álszentségét. Azt a kvázi-hipnózist, ahogy a tehetős fehér körök a hamis bőrszín-tolerancia álarca mögül manipulálnak másokat, ahogy ráveszik a beilleszkedőt akarata és véleménye fokozatos feladására. Lázba hozta a kritikusokat a merész koncepció, és mivel a filmnek van türelme a feszültségkeltéshez, nem csodálom, hogy egyből friss horrorszatírának kiáltották ki a Tűnj el!-t.

DE! Ahogy a filmben Chris kényszerül rá, hogy szembeszálljon az ál-toleránsokkal, úgy én is inkább saját benyomásaimat vetném papírra monitorra. Kizárt, hogy még egyszer se hagytam volna egy produkció népszerűségét bejátszani a véleményem kialakításába, de tudatosan nem méltatok valamit csak mert népszerű. Nem vagyunk klónok, sem - legalábbis születéskor - mások szócsövei. A Tűnj el! pedig épp azt a felemás érzést kelti bennem, amit nem lehet csak "tetszik-nem tetszik"-alapon lehurrogni. Nem tartom szilárd értékűnek, bár tényleg nem mentes az okos ötletektől és feszült pillanatoktól.

Chris, a fekete bőrű fényképész a fiatalok egyik tűzkeresztségén esik át, mikor barátnője, Rose bemutatja őt nagypolgári családjának. A szülők és környezetük túlbuzgó udvariaskodása szükséges kellemetlenségből hamarosan rémálommá válik. 

Miután Chris-t hipnotizálja Rose anyja, a srác lassan felfedezi, hogy a ház fekete személyzete nem ok nélkül viselkedik kábán. A család tagjai valójában feketéket cserkésznek be, és készítenek föl hipnózissal, hogy haldokló gazdag fehérek tudatát műtéti úton a testükbe költöztessék. "A fekete a divat."

Elismerem: a film valóban képes feszültséget teremteni. Folyamatosan vezeti elő a kiszolgáltatottság érzését, ami sokáig ott pulzál a levegőben, és a kezdeti szituációt is valószerűen adják elő. Megértjük, miért hagyja magát Chris ebben a természetellenes közegben mozogni. Bízik a barátnőjében, próbál nyitott lenni, és elhárítani a jó szándék ellenére kapott megkülönböztetést. Pl. ahogy Rose apja Obamát és a berlini olimpiát emlegeti neki. A társadalmi szatíra tényleg működik, amíg a Tűnj el! pszichothriller-aspektusa elő nem gomolyog a sötétből.

Thrillerként ugyanis ez a film korántsem olyan újító, mint hiszi magát. Megint egy zárt, gazdag közösség cserkészi be mit-sem-sejtő áldozatait úgy, hogy egy csinos lánycinkos a hapsi bizalmába férkőzik, és odacsalja. Lelepleződés után pedig mindenki elveszíti azt a kevéske személyiségét is, amit a szatirikus ábrázolás addig még engedett nekik.

Viszlát túlkompenzálós sebészdoktor!
Viszlát a hipnoterápiát diszkréten ajánlgató anyósjelölt!
Viszlát kötelezően jópofáskodó vendégek!

Sőt: viszlát, elaléltan sétáló fekete cselédek: "Tönkretetted A HÁZAM!!" "Átkozott!" 
Mihelyt Chris a sarkára áll, mindenki csak a főhős haláláért tud lihegni, míg egyesével ki nem purcannak. 

És mégcsak nem is az zavar, hogy ezt már egy sok B-filmben láttam. Mondom: a mű első felében a légkör engem is bevont: egyszerre nyomasztó és készteti önvizsgálatra az embert. Daniel Kaluuya alakítása is nagyban segített, hogy Chris helyzetébe tudtam képzelni magamat, bármi is történt vele, ami máris a legtöbb horrorfilm-főszereplő fölé emeli őt.

Na de az összes többi karakter?? Az ő személyiségeik eleve papírvékonyak, hogy príma kis gúnyrajzai lehessenek a buzgó antirasszizmusnak. Annak az álszent közfelfogásnak, hogy más csoportok iránt feltétel nélküli kelt nyíltnak lenni, összemosva az előítéletet a természetes veszélyérzettel. De álarcuk nélkül ezek csak sztereotipikus rasszista fehér hóhérok. 

Aztán itt van az agytranszplantáció, az eljárás 3. fázisa. Mikor Chris-t informálják, hogy a kezelt feketék valójában leendő gazdatestek, komolyan azt hittem, hogy a Ghost in the Shell trailer-ét vágták be véletlenül a filmbe. A műtéti előkészületkor meg a Hannibál derengett föl. Szatíra ide, horror oda: ez már nem hihetően rémisztő, hanem kizökkentően abszurd. Mégha valaki fogékony is a hipnózisra - mint a kávékeveréssel ez Chris-ről bebizonyosodik -, ne meséljék már be nekem, hogy csakúgy átrakható egyik ember agya a másik testébe, hogy fiatalabban éljen! Ezen még David Rockefeller is csak kacagna.

Ha túlnézek azon, hogy az "igazi Rose" mennyire sekélyes figura - vagy, hogy még puskával a kézben is inkább ráuszít Chris-re még egy agymosottat - egy dolog tetszett a kinyiffanásában. Az arcának változása kérlelésből cinikus vigyorba, mikor Chris nem tudja rávenni magát, hogy megfojtsa. Szerintem Rose ezt az anyja hipnózisának tudja be, pedig Chris most inkább önmaga, mint azelőtt. Ez a lány a létező legaljasabb módon csapta be őt, és még így is reméli, hogy talán mégse volt minden közös perc hazugság. De nem! Ez egy sablonpszichopata, akinek a horrorszatíra szabályai szerint csak az ölésen járhat az esze.

Mindig hálás leszek a Blumhouse Productions-nak az első Paranormal Activity-ért, ahogy meg is vetem őket annak ál-folytatásaiért. Most nagyjából a kettő között van a reakcióm. A Tűnj el! jófelé kaparászó horror-thriller, mely egy ideig tényleg félelmetes tud lenni. De az amúgy bejövős társadalomkritikát függönynek használja, hogy egy sablonos horrorfilmet takarjon el a megszokott "őrült gyilkos"-sztereotípiákkal. Egy értelmes felnőtt ember egyetlen határozott NEM!-je elég volna ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze a bájmosolyok illúziója. 

Izmos közepesnek könyvelem el a Tűnj el!-t. A fejátültetős rész nélkül, és ha a szereplőknek a színjáték mögött is volna személyiségük, akkor már szerintem is jó lett volna.

Arthur király: A kard legendája

THE DIRECTOR OF SHERLOCK HOLMES = 
NOTHING 

Guy Ritchie szeretet látványtrükkökkel játszadozni. Nincs is ezzel egyedül Hollywood direktorai között. Hetykén és humorral próbál rendezni, saját stílusával ötvözni a hozott anyagot, bármi is legyen az. Cikázó vágás, százféle beállítás meg kameraszög, gyorsítások és lassítások - általában az akciójelenetek közben -, és persze a jó öreg Computer Generált Imázsok. Komolyan úgy érzem: Ritchie sokkal boldogabb volna videójáték-tervezőként, mint filmesként, ott még annyira sem kéne bíbelődnie a történet és a karakterek rétegelésével.

Uther Pendragon briton király épp megmentette Camelotot Mordred mágusvezér hadaitól, mikor öccse, a kíméletlen Vortigern megöleti őt és feleségét egy démonlovaggal. Csak fia, Arthur jut ki élve, és egy bordélyházban felnővén amolyan nemes lelkű banditává érik. De amikor összekülönbözik a Vortigern védelme alatt álló vikingekkel, foglyul ejtik, és vele is kipróbáltatják a legendás Excalibur kihúzását. A megtalált herceget megszöktetik, de Arthur vonakodik vállalni a harcot zsarnok nagybátyja ellen. 

Szóbeszéd járja, hogy a Warner egy 6 részes filmsor bevezető részének szánta az Arthur király: A kard legendáját. Engedelmükkel beállnék azok sorába, akik szerint az új széria hangyalábakon áll. Pokolba a történelemmel: a pehelysúlyú dráma mellett a történet placebologikája is mindenütt ereszt, a szereplők személyiségrajzait pedig még forgatás előtt felfalhatták a molyok.

Még Guy Ritchie fő "szakterülete" a látványstílus is egyenetlen: gyakran olyannyira fakó, hogy magába olvasztja az arctalan főszereplőket. Máskor meg annyira stílusvirtuóz próbál lenni, ami hamar pont hogy fárasztóvá válik.

Itt-ott előfordulnak benne ugyan mutatós pillanatok, de közel sem annyi, mint amit Arthur legendája és mi, nézők is érdemelnénk. Olyan az egész film, mint valami tusrajz, amiből talán csak a rajzoló bírja kivenni a saját látomását. 

Nincs problémám Arthur fiatalosításával. A korai középkor világából nem feltétlenül lógna kis egy csípős nyelvű, elhivatottságkerülő királyi sarj - főleg, ha vérvonalát nem is ismeri. Kedvelhető széltoló lenne ez a trón előtti Arthur: az attitűdje és eleinte a tempós vágás még tényleg adnak némi frissességet Guy Ritchie feldolgozásának. De a film lüktetése hamar alábbhagy, és egy súlytalan, érdektelen tucatmese lesz belőle. Kalandfilmnek ingerszegény, fantasy-ként pedig képzelőerő híján van: egyes képkockákról pl. ordít a Gyűrűk Ura másolása.

A karakterek jobban meghatnák az embert, ha egy TV-filmben levágják mindet. Egy részüket így is játszi könnyedséggel fogyasztja el a forgatókönyv, ám konkrétan egyikük sorsa sem tudott érdekelni. Jude Law Vortigern-je egy szuperrohadék Loki-klón, Eric Bana Uthere a mártír mintakirály, a többiek meg csupán Arthur körül keringő kavicsemberkék. 

Főhős és főgonosz kötelékét simán összeollózhatjuk a Thorból és Az Oroszlánkirályból. De most komolyan: egy gonosz, családtaggyilkos, trónbitorló nagybácsi elől rejtőzik a felelőtlen, szilaj örökös, míg abba nem hagyja az önsajnálatot, hogy szembeszálljon vele. És mint Simba, Arthur sem tudja az igazat apjáról, míg a bácsikája ezt egyenesen a képébe nem mondja (csak sziklaperem helyett a tömlöcben). 

És mégha a karakterekben volna is élet, a tónus pedig szilajabb lenne, a tartalomnak pedig súlya, akkor is időhúzásnak érződnének nagy szeletek Arthur rögös utazásában. A semmiből bukkan elő pl. ez az eljárás, hogy Arthur korabeli foglyokon próbáltatják végig az Excalibur kihúzását. 

De ugyanilyen időhúzásnak éreztem Arthur akaraterejének edzését azon az árnyas szigeten, hogy kibírja az Excalibur által pumpált valamilyen erőt. Vagy hogy egy kudarcba fúlt akció után behajítja a szent kardot épp abba a tóba, ahol később egy látomás végre beláttatja vele: vagy megmenti az országot, vagy az egész népére csak gyötrelem és halál vár - TOVÁBBRA IS - Vortigern uralmát. Rendben, hogy ez az Arthur gyakorlatias ember, aki ekkora felelősséget inkább elkerülne. De ha ilyen egyértelmű, felszínesen fekete-fehér a film belső világa, akkor nem a főhős vívódását várjuk, hanem hogy végre a baj forrását célozza meg.

Egyébként a legértelmesebb szövegrész talán az, ahol Arthur a démonlovaggá vedlett nagybácsinak megmondja: ő tette azzá, aki. Ő ölte meg Uthert, és emiatt lett olyan Arthur élete amilyen. Miként Vortigern is csak magát okolhatja, amiért szörnyetegként fog elpusztulni. "Megmutattad nekem a Sátán arcát." Igaz, hogy esélyünk se volt NEM a Sátán tükörképének látnunk Vortigernt, aki még nejét, majd lányát is megölte a harci démon megidézéséhez. De még mindig erre a gondolatra lehet úgy ráfogni, hogy tanulság.

2/5-öt adok az Arthur király: A kard legendájára. Kiábrándító középkori sablonparádé, mely ugyanúgy lehetne Robin Hood sokadik kalandmeséje, mint Arthur királyé.

A Kör

"Ne harapjatok e mézezett csalira! (...) Gondoljátok végig: milyen következményekkel járna, ha 1 ember kezébe ilyen iszonyú hatalom kerül!?"

(Spartacus [2004])

Bátortalan sci-fi és feszültségszegény társadalmi thriller A kör. Rendező James Ponsolt a forrásmű regényt szerző Dave Eggers-szel írt olyan forgatókönyvet, mely letompít és néhol kifejezetten infantilizál egy igen aknás témakört: a közösségi oldalaktól való függést, és hatását az ember társas kapcsolataira. Akár Holnapolisz 2.-nek is hívhatjuk a filmverziót, annyira meseszerű, következmény nélküli ál-sci-fi-t kapunk.

Mae a Szilícium-völgy legnagyobb mai tech-óriáscégénél kapja meg álmai állását ügyfélszolgálatisként. A Kör egy feltétlen hűségre épülő munkaközösség, mely szinte fanatikusan hisz a cégvezető, Eamon Bailey globális adatellenőrzésről szőtt ideáiban. Mae megrészegül A Kör iránti közlelkesedéstől és az új technológia lehetőségeitől. Nemcsak vállalja, hogy az apró SeeChange drón-kamerával élete minden percét megosztja a nyilvánosság előtt, de rövidesen ő áll elő a cég terjeszkedését célzó legvadabb alternatívákkal. Csak azt nem veszi észre, hogy ambíciója a régi szerettei lemorzsolódásához vezet.

Talán még menne is A Körnek, hogy szatirikus képet fessen a szabad információáramlás veszélyeiről, de az ezt narráló gondolatmenet teljesen egyoldalúan mutatja be magát a jelenséget, túlfanatizálva A Kör szociális közegét. Ami a Kör része, kötelezően csak jó lehet, és a film is így áll hozzá. Talán túl jóhiszemű vagyok, hogy a polgári lakosságot sose annak a standard, veszélyérzet és ösztönös fékek nélküli zombinépként képzelem el, mint oly sok sci-fi szereti mutatni őket. Bizonyos szemszögből akár reális kép is lehetne ez rólunk, emberekről... de nincsenek benne arányok. Mint a Star Wars-ban a szenátus politikai modellje, ez is mintha direkt úgy volna kitalálva, hogy 1 karizmatikus vezető, mire tanítványa beérik, valós ellensúly nélkül fölsétálhasson a hatalmi piramison, egész a világuralomig. Azért a való élet nem így működik.
  Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, miért hagyta a feledhetőség lenyomatát bennem a film. Nemcsak az torpedózza meg a film értékét, hogy gyermeteg a hangvétele, vagy mert Emma Watson színészi játéka inkább csak tűrhető, mint jó. A film azokat a részeket hiszi a kérdéskör boncolásának, amikor Mae az ötleteivel mentora, Bailey víziójára rálicitál. Amikor arról szónokol: Mi lenne, ha...?

• ...eltűnne a morális határ "A megosztás: törődés" és az "A titkok: önzés" szlogenek között a való életben?
• ...az emberek egy cégen keresztül szavazhatnának olyan politikusokra, akiknek az életét napi 24 órában a fél világ figyelheti?
• ...a költséges állami intézményrendszert leépítenék az átláthatóság és a közpénzek igazságos felosztásának elvén?
• ...a magánszférához való jogot felülbírálná a szociális és közbiztonság érdekében vett megfigyelési és adathálózat?

Ezekből semmi nem kerül igazán mérlegre, csak nézzük, ahogy a világ együtt lódul előre Mae minden elképzelésével. Nem olvastam a regényt, de állítólag az alaposabb szereplőhátterek mellett Mae jellemének torzulása is folyamatosabb. A filmben 2 dolog ad valószerűtlenül nagy lökést az elköteleződésének: egyik, hogy apjának szklerózis multiplexét sikerrel kezelik, másik pedig a sokkhatás élménye, mikor egy éjjel spontán kedve támadt csónakázni, és majdnem megfulladt. Persze, elhangzik jó pár érv A Kör előretörése mellett a világban, de vele szemben szinte ellenvetés sincs, pedig logikusan abból lehetne több. 


Kesztyűt dobnék a rendező arcába azért, ahogy a csúcspontot kezeli. Ott ugyanis Mae konkrétan emberölést követ el, és büntetlenül megússza! Tetszett volna, ahogy nem látja, mennyire megszédítette A Körtől kapott hatalom és a mindentudás utópiája. Mikor tesztelik tervezetét, hogy egy random embert megtaláljanak a bolygón, csak a rendszer adatai alapján, élőben lefülelnek egy bűnözőt, majd a tömeg Mercert erőlteti. 

Ekkor mintha már ráeszmélne, hogy saját művének a foglya lett, aztán a film lerombolja a saját drámáját: Mercer nem úgy iszkol el vidéki házából, mint egy megbélyegzett ártatlan, hanem mint egy riadt, ideges nyuszi. Mae pedig zihál, hogy kergessék, és mikor amaz meghal, van képe sajnáltatni magát a kibertérben, a korábban egyébként is megalázott szülei házában. Miért is hasson meg a gyásza? 

Bizonyos értelemben Emma Watsont ugyanúgy protezsálja a produkció, mint Bailey a szende kis Mae-t. Nem fogom kigúnyolni, de pl. Karen Gillan mindenképpen élettel telibb alakítást nyújt a Mae-t beajánló barinő, Annie szerepében. Az ő lelki kiégése sem nagy sztoriszál, de legalább kézzelfogható érzelmeket közvetített felém, mint nézőnek. Kettejük státuszának felcserélődése megint olyasvalami, ami elveszhetett valahol a forgatókönyv munkálása közben. Pedig nem kell sok filozofálás, hogy a teljes adatnyitottság elképzelésén hátulütőt találjunk. Ha minden titkod, vagy a szeretteid titkai "közkinccsé" válnak, a közösség nyomást tud rád gyakorolni, és ha engedsz neki, idővel a puszta gondolataid sem a sajátjaid lesznek többé.


Amellett, hogy szatirikus helyett csak retardált  körösök agymosott viselkedése, kulcsrészletek foghíjasak a történetben. Kóbor Fekete Péter lett a karakterek paklijában John Boyega karaktere, Ty, aki Mae-t a globális adatközpontosítás tervére figyelmeztet. Ha megvalósul, a Föld összes Kör-használójáról, idővel az egész emberiségről minden adatot A Kör kezelhet - vagy törölhet. De hogy ez miként valósulna meg, és hogy Ty-nak pontosan mi volt benne a szerepe, azontúl, hogy a rendszer egyik alapítója, még találgatni sem könnyű. 

A mozaikképes lezárás pedig olyan levegőben függő és ál-sejtető, amilyen csak lehet. Bailey és pocakos jobb keze lelepleződnek, mikor Mae tudtukon kívül, a korlátlan megismerhetőség szlogenjére hivatkozva feltárja minden titkos E-Mail-üket. Díjaznám, ha a Ty-jal való utolsó szóváltása okán döntene így, és alighanem így is volt ez elgondolva, de az összefüggés a papíron maradt. Hiába tudom, miről szólna a főszereplő jellemváltozása, a film olyan esetlen bakugrásokkal meséli el nekem, hogy Mae sose érik többé egy naivan agresszív, holdkóros csitritől, aki átgázol a szerettein, és minden hibáját büntetlenül megúszhatja.

Az Alice Csodaországban, A cég, Holnapolisz, a Now you see me és a Transzcendens vézna kis kimérája született meg A Kör képében, ami sci-fi helyett inkább sötétes tinikomédiára emlékeztet. Tom Hanks, no meg az alapötlet egyre vadabb vonzatai benne az igazán értékesek, a többi dolog vagy felszínes vagy gyermeteg vagy mindkettő. Ha a világ eltorzulását csak a fogyasztói rétegek birkanyájjá sminkelésével érzékeltetjük, az még nem társadalmi szatíra. Ahhoz olyasmiket sem árt csempészni a keverékbe, mint cselekedetarányos következmények, védekező impulzus egyén és közösség részéről, és egy idea valódi meggyőzőereje smiley-képű zombiirjak helyett.

A Körre 2/5-öt adok. Ígéretes az alaptéma, csak a film főszereplőit és nézőit egyaránt fél próbára tenni és komolyan venni.