Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

Ne nézz fel! (2021)

„Meg kell értened: 

a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra. 

És sokuk úgy megszokta, 

oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, 

hogy foggal-körömmel védeni fogja.” 

Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:

• a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
• a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
• a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
• és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.

 

Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.

Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!

Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír,  holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.

Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!

Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.

Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.

Biztosra veszem, hogy nagyon megoszlik majd a közönség véleménye róla; nekem a Ne nézz fel! egy pompásan csípős sci-fi-vígjátékként maradt meg. Önfeledten parádézik az emberi idiotizmuson, és valósággal a képünkbe ordítja, mekkora hülyék gyülekezete vagyunk közösségként: ha egy mindenkit érintő, nagy fenyegetés adódik, a nagy tömegeknek még a tudomásul vétellel is gondjai vannak, nemhogy a társadalmi szintű megoldáskereséssel. Abszurditással fejezi ki üzenetét, de ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mennyire is közelít a film karikatúrája a valós állapotokhoz!

Nem rémlik így fejből, hogy egy Netflix-produkcióra valaha is 5/5-öt adtam volna, mindenesetre most megteszem. Instant kedvenc, a maga keserédes módján.

Sabaya - Szexrabszolgák

 

Kis ráhangoló háttér-felvázolás az elején: a Sundance Filmfesztivál év elején a legjobb rendezésű dokumentumfilmként ismerte el Hogir Hirori „Sabaya”, azaz Szexrabszolgák című 90 perces munkáját. Ez az alig 90 perces mű annak a trilógiának a záró darabja, melyben a kurd származású svéd filmes a népét ért könyörtelen atrocitásokról tudósít a külvilágnak. Minden ízében szerzői munka: Hirori egy személyben volt az író, rendező, operatőr és vágó, olykor közvetlen életveszélyben került rögzítésre a forgatási anyag.
 

Az Iszlám Állam a század egyik legszörnyűbb mészárlásáért felel egy kurd kisebbség, a jezidik ellen: a részben kiirtott lakosságból nők és gyerekek ezreit hurcolták el fogolytáborokba, ahol sabaya-kká, muszlim hitre kényszerített szexrabszolgákká tették őket. Egy kis önkéntes csoport vakmerő éjjeli akciókkal próbál közülük minél többet kimenteni, de már a keresésük is embert próbáló feladat: egy-egy eltűnt lányt csak az informátorok gyakran pontatlan értesülései és a családok fényképei alapján tudnak keresgélni – gyakran hiába.
 

Kétszer néztem meg ezt a véletlenül megtalált drágakövet, hogy letisztult kép alakuljon ki bennem róla. Bátran, szívből, de átgondolt önmérséklettel készült, ez krimiszerű hangvételén is tetten érhető. Témája alapból rengeteg gyászt és gyötrelmet hordoz magában, tartalma pedig nem is mutathatná testközelibben, mi mindennel is jár „megmenteni” a célszemélyeket: közülük sokakat gyerekként tettek árucikké, akiken az épp soron lévő gazdájuk mindig büntetlenül tehetett erőszakot. A Sabaya száraz tárgyilagossággal, fölös dramatizáló eszközök nélkül, hétköznapian ábrázol minden apró mozzanatot, és elvi síkon sem oldja fel a problémakört a végén.
 

Épp ettől üt akkora erővel, mikor az áldozatok, az őket segítők vagy épp rejtegetők megszólalnak a kamera előtt, amely önmagában is szereplő. Azt mondjuk gondoltam, hogy sok közelit kapunk majd az ott lévők arcáról, hogy így közelebb hozzák őket a nézőhöz. Ám a legjobb operatőri húzás az, amikor – az elején és legvégén – a burka, az előírásos iszlám arcfátyol mögé kerül a kamera. Ez a rabságuk, a nőket ért állandó fizikai és lelki terror jelképe: ebbe a ruhába és életbe zárták be azokat, akik nem bírtak önkezükkel véget vetni pokluknak. 
 

Olyan fordulatok vannak, amiket egy fikciós filmben nem biztos, hogy hihetőnek vagy érdekfeszítőnek találnánk – pl. a besúgótaktika olyan női téglákkal, akik hajlandók önként visszamenni a szíriai Al-Hawl táborba, hogy leadják a drótot egy-egy eltűnt lány pontos hollétéről. A szöktetés előkészületei és maga a hajsza is mutatják, mennyire minden a precíz végrehajtáson múlik, 1 elpazarolt másodperc sem lehet. A tűzvész utána pedig emlékezteti az önkénteseket és minket, nézőket is, hogy a korántsem múlt el a veszély – sem a mostani eset, sem a távolabbi jövő kapcsán.
 

Üdítő módon semmi túlhangsúlyozót vagy idealizálót nem találtam a mentést végzők beállításában: a főszereplő Mahmud, a csapata és rokonai egyszerű emberek, szűkös körülményekkel és erőforrásokkal. A sabayák mentésével nem pusztán hozzájárulnak egy jó ügyhöz, az be is épült a mindennapjaikba; éppúgy elkötelezték magukat mellette, mint ahogy egymás mellett – együtt élve minden várható következményével.

Ó, egy doksifilm közel-keleti szexrabszolgákról persze, hogy komolyan megcsinált és az empátiánkra pedálozó mű lesz! – így ültem le a Sabaya elé. Amitől mégis nem pusztán „jó”, hanem különleges maradt nekem, az a tónuspont, amit telibe trafált. A három lány, akiket Mahmud-ék sikeresen kihoznak, nyilatkozásukkal eltörölték bennem a nyugati ember kényelmes távolságfelfogását. 

És – nagyon bölcsen – föl sem merül az, hogy a szabad élet bármely aspektusához direkt szoktatni akarnák őket: egyszerűen tudtukra adják, hogy újra szabad emberek, maguktól, saját ütemükben nyílhatnak meg a ház bármely lakója előtt. Az már a pszichológiai gyógyulás kései szakasza, mikor visszatérhetnek még életben maradt hozzátartozóikhoz – ha vannak.

 

 

E produkcióra különös módon épp egy héttel a karácsony előtt leltem, melyet a szeretet ünnepeként szeretünk emlegetni. Úgy hozza közel hozzánk egy borzalom áldozatait, hogy az se hatásvadásszá, se monotonná nem díszíti. Nem sajnálatot vagy pátoszt, hanem giccstelen tiszteletet és őszinte emberséget mutat meg azzal, ahogy arcot ad az arctalanságra ítélt raboknak, valamint megsegítőiknek. Elemi úgy, mint egyszerű, és úgy is, mint elementáris.

Az utóbbi években már óvatosabb vagyok az 5/5-ös értékelés osztogatásával, de most mégis "megkockáztatom". 

Batman: A hosszú Halloween - 1. és 2. rész

„Van egy pont. A „távoli” jövőben, mikor a rendszer cserben hagy minket. És a szabályok többé nem fegyverek, hanem béklyók, amik a rosszat pártolják.”

   

(A sötét lovag – Felemelkedés)

 

Első rész
 

Bár egy produkciót se húztam le direkt emiatt, időbe telt elfogadnom az alábbi két trendet:

1. Mikor az egybe túl terebélyes szkriptanyagot két darabban, 1. és 2. részre bontva adják elő (simán megtehették volna ezt Az Igazság Ligája 4 órás snyder-i vágásával), gyakran rendes lezárás nélkül hagyva egyik felét, felvezetés nélkül a másikat.
2. A DC–képregényeket egyenes, más forrás nélküli, minél hívebb rajzfilm–verzióba konvertálják. Mintha a Warner az utolsó ötletmorzsáit élné föl ezzel, csak azért, hogy újabb és újabb Bat-produktumot tolhassanak ki évről évre, hisz az élőszereplős DC-világuk rég szétesett.

A The Long Halloween Part 1. és Part 2. a jól megcsinált példa a dupla filmes szerkezetre: meglepően okos krimi, amit előolvasás nélkül lehet követni és élvezni, elmés párbeszédekkel és a felnőtt élet elevenjébe vágó konfliktusokkal. 

Megjegyzés: a stáblista utáni jeleneteket viszont továbbra is csalásnak, visszaélésnek tartom a néző türelmével. Konkrétan az 1. részét utáltam: léha bemutatkozó az egyik legismertebb Batman-gonosznak, és potyára hülyét csinál Bruce Wayne karakteréből...!

Leírás: A mégcsak rövid ideje ténykedő Denevérember összefog James Gordon hadnaggyal és Harvey Dent kerületi ügyésszel Carmine „A Római” Falcone ellen. A rideg üzletember – aki még Bruce Wayne apjával közösen alapított kórházat Gotham-ben – keresztapaként irányítja „a családot” és a város korrupt tisztviselőit, így sosem tudták őt vád alá helyezni. Felbukkan azonban egy Holiday nevű magányos gyilkos, aki látszólag épp A Rómaihoz közel állókat veszi célba – mindegyiket valamely ünnepnapon…

 

Nálam stréberebbek biztos kívülről fújják az alapanyagot, annak hírnevét az egyik legjobb DC–képregényként és közvetlen hatását a nolani trilógiára. Leolvasható pár jelenetből, hogy a filmek visszahatottak a sztori mostani, „hívebb” átiratára (pl. Dent és kedvese a felrobbant házuk előtt okos félrevezetés, ha A sötét lovagot igen, de emezt még nem látta a néző). 

Engem viszont azzal győzött meg A hosszú Halloween, hogy a Holiday–bűnügy maga végig érdekfeszítő és fordulatos maradt. Bevonja az embert az érintettek sorsába, és a film végén sem érezni úgy, mintha a történetet ollóval vágták volna el: Alberto Falcone halála a hajón, plusz előtte a vallomása a gyáva életéről kerek lezárást ad az 1. résznek, ami később össze is cseng a 2.-éval.

 

Kicsit már unom, de elfogadtam, hogy a noir-os hangulatért Gotham látképe egyszerre tükrözi a 40-es és a 90-es éveket, ahogy azt már több másik Batman rajzfilm ábrázolta. Pazarul átjön a detektívsztorikra jellemző csendes, elmélkedő visszafogottság,

és maga Batman is most érti meg, hogy nemcsak bunyóban, de nyomozómunkában is túl kell tennie bármely bűnszervezeten, sőt a hatóságokon is. „Nemcsak megtalálni fontos őket. Tudnod kell, miként segítik az ügyedet.” A szereplők megrajzoltságát viszont nem kellett volna ennyire papírlapszerűre venni: a figurák túl kontúrosak, a férfialakok feltűnően szögletesek, sőt néhol úgy mozognak és beszélnek, mint a robotok.

 

Nem okozott gondot elhinnem – a harmatgyönge indítékú Joker-t kivéve – a szereplők jellemét és pozícióját a város szövevényes infrastruktúrájában, melynek nagypolgári jellege elég erősen kiütközik: a civil lakosságból jobbára a vagyonos réteget, a középosztályt és a bérenc gengsztereket látjuk. 

Bruce, Jim és Harvey, sőt a maga módján Carmine is elhivatott emberek, akik egész létüket a hivatásukra tették föl, szilárd értékrendet követve dolgoznak és építik egy élet munkáját. Átfedés még köztük, hogy – mint az a nagy leszámolás előtt hangzik el – a nőket kihagyják a játszmából, és az élet főleg Bruce-t és Carmine-t fogja e téren megleckéztetni a 2. részben. 

 

De az 1. rész alatt nem találtam kirívóan ostobának a feleket, csak mert jellemük és világképük foghíjaival eddig nem tudtak szembesülni:

• Bruce filantrópként naiv, idealista, Batman-ként még nem elég éles logikája és harci szelleme, az öntörvényű Selina Kyle-ban pedig vonakodik partnert látni.
• Harvey házassága Gildával és Jim apai kapcsolata gyerekeivel is az örökös hadakozás miatt romlik meg a szervezett bűnözés ellen.
• Falcone pedig "a családról" tartott szónoklatai mögött csak egy maradi diktátor, aki nem tűr maga körül ellenvéleményt, sőt még a gyengéd érzelmek  „gyengeségét” sem.

 

 

Második rész

 

Több szempontból visszacsúszás nekem a 2. félidő a 1.-höz képest. Itt ugyan már az események lánca folyamatosabb, Dent mentális-morális bukása lebilincselő – sőt a cselekmény fő mozgatójává növi ki magát –, a Holiday-rejtély megoldása pedig kijózanítóan keserű. De a történet java már az 1. részben ott van összesűrítve, a 2. rész márcsak a logikus összeomlás, melyet Carmine a saját fejére zúdít, amiért olyan kosztümös flepnisekkel kokettált, mint Méreg Ivy és Rémholló (Madárijesztő).

 

Kevés kézenfekvőbb ürügy akad Batman fél nemeziskészletét 1 helyen fölvonultatni, mint a halloween – gyakorlatilag az amcsi farsang. Tőlük ne sokat várjunk itt: mind sekélyes árnyakként tanyáznak hol emitt, hol amott, hogy végül 1 nagy rakásként rádőljenek az első félidő „hagyományos” főtetűjére. 

Sokkal érdekesebb lett volna folyamatában látni, ahogy ezek a jelmezes, olykor természetfeletti „szupergonoszok” – akiket a Falcone-féle üzleti bűnözők általában lenéznek –, az alvilág domináns figuráivá emelkednek 1 év alatt, létrehozva a klasszikus felállást köztük és a detektívként már dörzsöltebb Batman között. Itt viszont nincs átmenet: a Kétarccá lett Harvey összecsődíti őket egy közös rajtaütésre, és egyértelmű, hogy szart sem érnek hozzájuk mérve a régi gengszterek.

 

Magát Bruce-t sehogy se tudtam megkedvelni vagy úgy igazán tisztelni ebben a feldolgozásban. Végig valahogy olyan újságból kivágott, száraz alaknak tűnt; nem hittem el erről a pedigrés arisztokratáról, hogy az edzett akarat tüze hajtaná arra az önkéntes magánháborúra, amit Batman alakja jelent. 

De az 1. résznél ezt még egyensúlyba hozta a nyomozósdi, és hogy a 2 gazdag fiatalember voltaképp egymás tükörképei: Alberto és Bruce sem bírt túljutni az apáikat övező tekintélyen, ám Alberto emiatt a kudarc bűntudatával élt együtt, és halálával Bruce-ban is gyökeret ver ez az érzés: „Azt hittem, meg kell őt állítanom. De megmentenem kellett volna.”  E párhuzamra utal egy okos mondat is az inasától: „Eljön valaha is az idő, mikor az apák bűnei nem a fiaikra szállnak megváltásért?”

 

De a jellemfejlődésébe rondít, mikor a 2. rész elején húzzák az időt Poison Ivy-val, majd Madárijesztővel. Ivy-t egy az egyben ki kellett volna írni: ez a 0 személyiségű boszorka – aki valahogy indákkal agymos bárki férfit, de csak Bruce-on és Alfred-on teszi meg – 3 hónapig flangált Wayne-nel nyilvánosan, dzsungelt csinált villájából, egy vagyont íratott vele Falcone nevére, de csak MOST leplezi le, és üti ki őt… Selina, a.k.a. Macskanő! 

Az épp felocsúdó Bruce meg újfent reklamál a segítsége ellen; a főhős és a(z első) főgonosz egész mentalitásán érezni ezt a lekezelő felfogást a nők felé. Nem olyan szembeötlően sértő, mint a burton-i Batman visszatérben, de azért tetten érhető.

 

Aztán jön a pániktoxin, a kötelező kör a szülők lelövéséről, Bruce riadt kisfiús képe… és ott is Selina menti meg, nehogy lelepleződjön. 

A gyerekkori flashback-ek ellenére ez a Bruce Wayne idegen maradt számomra, akinek folyton az ősei emlékét kell istápolnia, nehogy motiváció vagy erkölcsi talaj nélkül maradjon. „Muszáj volt üzletelniük a Falcone-kkal? Vagy úgy akartak örökséget hátrahagyni, hogy összeálltak az ördöggel…? Tudom, hogy egy 25 éves képregény-alapot kellett óvatosan kozmetikázni, de ettől még csalódás nekem a fő protagonista.

Némileg javít ugyan az imidzsén, hogy olyan kegyeletesen bánik a már tönkrement életű gyilkosokkal, csak ez nekem már túl későn jön:

 

1.:

Falcone

 

Biztosítja a haldokló Carmine-t, kinek látszólag már az összes rokona halott, hogy egyik alapszabályát ő is követi: „Azt kapjuk, amit elveszünk.” Nyilván Bruce nem gázolna át ártatlan életeken ezért: a hangsúly a célratörő cselekvésen van, amihez pont Falcone ellen csak 3 férfinak volt bátorsága egész Gotham City-ben.

Fenntartással fogadtam a csavart, hogy Selina Carmine törvénytelen lánya, és végig csak az anyja nevét akarta megtudni tőle. És a toxin alatt Bruce Selinát hallucinálja a saját anyjának… ez így már nagyon predesztinálttá teszi a happy end-et, ahol Bruce és a Falcone-vérvonal 1 még élő tagja úgy köszöntik a batkosztümös kisfiút, mintha már férj és feleség volnának, á lá Thomas és Martha Wayne. Kerek lezárás, csak nagyon… kényelmes.

 

2.:

Kétarc

 

Van valami teljesen helyénvaló abban, ahogy Kétarc, Falcone gyilkosa önként adja fel magát, ugyanott, ugyanannak a 2 férfinak, akikkel 1 éve hadat üzentek A Rómainak. Ez máris föléjük emelte őt a szememben: bár a törvényben nem hisz többé, fölfogja, hogy átlépett egy határt, amit a rendszer előtt már nem vállalhat fel. „Meg kellett tenni.” Harvey a 2. részben a legérdekesebb figura, főleg A sötét lovaggal kontrasztba állítva: 

itt Harvey és Two-face valóban 2 különálló éntudat, egyikük megszűnik, de az értékrendje maradványa felismerhető az új személyen.

Nagyon tetszik, hogy Kétarc itt valódi antihős, és nemcsak a számos Bat-rosszarc egyike, mint a Batman Forever-ben, vagy akár a Batman: The Animated Series-ben. És az is okos inverzió, hogy míg Nolan-nél Batman veszi magára Kétarc gyilkosságait, itt amaz vállalja át Holiday bűnlajstromát, miután rájött a valódi kilétére.

 

3.:

Holiday

Picit nehéz elhinni, hogy egy olyan vézna nő, mint Gilda Dent, tucatszor is le tudott vadászni fegyveres őrséggel bíró bűncsaládtagokat. Sejtem én, hogy az alibijéhez is felhasználta ezt a benyomást magáról, az előítéletes, „férfiak uralta” Gotham City-ben. Csak a fizikai képesség nem látszik rajta: A rém álarca során Andrea-n elcsíphettük, hogy megvan az ügyessége a sorozatgyilkossághoz.

De azt teljesen átéreztem, ahogy bevallja, hogyan tette tönkre A Római az új életüket Alberto-val, mikor családot alapítottak: a házasságukat érvénytelenítve, gyereküket pedig műtétileg kivájatva az asszony méhéből. Ez bizony maffiamódszer, és van az a pénz/befolyás, hogy büntetlenül megússzák. És szerintem fontos még az, hogy nem teszi képmutatóvá Gildát, ahogy férjeihez viszonyult:

1. Ha Alberto lenyelte apjának ezt a gaztettét, és máig mellette kuksol, rászolgált a bűnhődésre.
2. Harvey-hoz pedig előbb státusza, majd a hasonló démonaik miatt került közel, de felismerte, mikor a férfit „megölte” a saját démona. 

Teljes kört leíró tragédia, amin akaratlanul is elgondolkodunk: vajon mi hogyan bírnánk továbbélni ennyi teher, mocsok, csapás és őrület közepette? És ha csak úgy kaphatsz bármi elégtételt, ha elveszed magadnak, joga van-e ítélkezni fölötted holmi törvényszolgának? Ezért sem akadtam fenn azt, hogy Batman végül futni hagyta. 

"Tudnom kell, hogy Holiday végzett."

"Nem "végzett". Vége van."

 

 

Amilyen trehány a legtöbb mai mozimű megírása, míg itt számos jól kimunkált jelmeztelen figura + közöttük kapcsolódási pont akad, egyesek azt kérdezhetnék tőlem: „Mi mást akarsz még „kellően jó” történetnek?!” Mindkét rész remekül sikerült, komoly és tartalmas darab, csak nem egyforma módon és mértékig: az 1. lassúbb, krimiként viszont jobban működik, a 2.-at pedig a lendület és a szálak korrekt elvarrása segíti. De közben Gordon, Wayne és a kosztümös gonoszok kétdimenziós szükségfigurák maradtak a cselekményben – akár a tragikus sorsú Dent-házaspárhoz mérem őket, akár a bűncsaládokhoz tartozó szereplőkhöz.

A The Long Halloween két fele közül csak a korábbinak adom meg az 5/5-öt, de azért a másik orcáját is bátran ajánlom – nemcsak képregény-rajongóknak. Mindkettő az eddigi legjobb DC animációs produkciók egyike, és simán verik a DCEU bármely tagját, melyben föltűnt a Denevérember.